Szereplők: Namikava Jin x Masahiro Sosuke
( Aizawa Tamaki)
Jellemző: szerelem, dráma
(+16)1.fejezetA gyönyörű telihold bevilágította ezt a barátságtalan és sötét utcát. Csupán itt-ott pislákol egy-egy utcai lámpa, tompa fényt vetve a házakra. Ilyen későn már senki sem jár erre. Ilyenkor hajnaltájban kellemesen hűvösre jár az idő. Egy hat emeletes sorház második emeletén is meg-meg libbenti a szél, azokat a virágos függönyöket. Az ágyban fekvő rövid, barna hajú férfi vacogni kezdett, ezért feljebb rántotta magán a takarót. Meg-meg remegett és patakzott testéről a víz. Forgolódni kezdett és, mintha motyogott is volna valamit álmában. Namikava Jin újra élte álmában ifjú korának legboldogabb, legszebb éveit.

- Jin! Hé, Jin! Ébredj már! – csendült Jin fülében az Ő kedves hangja. Lassan kinyitotta szemeit és álmosan felpillantott. A padban elterülve aludt el. Kellemes nyári szellő fújdogált be a tanterem ablakán. Jin barátjára nézett és elmosolyodott.
- Megint elaludtam, Tamaki? – kérdezte bár értelmetlen volt a kérdés, hisz minden nap elaludt. Ameddig osztálytársai a testnevelés órán vettek részt, Jin általában tüntetőleg, magán alvás órákat tartott, aminek mindig Tamaki vetett véget.
- Nem gond, Jin! Már megszoktam. De...igazán vehetnéd komolyabban is! – mondta a fiú és szájon csókolta Jint. Jin tétovázás nélkül viszonozta a csókját. Ő és Tamaki, már általános óta a legjobb barátok voltak, majd idővel észrevették, hogy talán másfajta érzéseket is táplálnak egymás iránt. Így lassacskán szeretőkké váltak.
- Gyere, Jin! – ragadta meg a fiú Jin kezét. Jinnek még éppen volt annyi ideje, hogy szabad kezével a táskája után nyúljon és már szalad is Tamaki után. Minden nap, iskola után Tamakiéknál lógtak. Ilyenkor filmeket néztek, videojátékoztak...vagy éppen szeretkeztek. Bár szeretkezéseik csak olyan időpontra eshettek, amikor Tamaki szülei nem voltak otthon. Ebben egységesen megegyezett mindkettőjük véleménye. Teltek az évek barátságuk és szerelmük, mindvégig töretlen maradt, egyre csak erősebbé és erősebbé vált. Végül Tamaki orvosi egyetemre ment Jin, pedig festőnek. Mindketten remek eredménnyel vizsgáztak, így Tamaki szülész-nőgyógyász lett a helyi klinikán, Jin pedig festő művész, ám tehetségét rajztanárként kamatoztatta a középiskolában. Mikor nagykorúak lettek, összeköltöztek egy közös lakásba, ahol végre csak ketten élhetnek. Ebbe a lakásba...amiben Jin jelenleg...egyedül él.Jin minden nap, ugyan úgy csókkal köszönt el kedvesétől reggel. Tamaki a klinikára sietett, Jin pedig az órájára. Kicsit feszültek voltak mostanában, mert Tamakit egyfolytában zaklatta egy volt páciense, akinél Ő egy gyógykaparást végzett. A nő, mondhatni teljesen beleszeretett és mindig odajárt rendelési idő alatt, hogy feltarthassa a férfit, aki így mindig lemaradt a munkájával. Tamaki sejtette, hogy a nőnél nem stimmel valami és leginkább pszichológusra lenne szüksége, mint sem rá. De nem közölhette vele. Ez mindkettőjük számára nehéz időszak volt. Jin sem örült annak, hogy szerelmére más is szemet vetett, de a rengeteg munkája miatt nem tudott ennél többet gondolkodni rajta...csak este. Abban biztos volt, hogy Ő szereti Tamakit és abban is, hogy Tamaki szereti Őt. De mégis...minden szabad percében, arra gondolt, hogy kedvese vajon jól van-e. Ám azon a napon...is úgy kezdődött el minden, mint egy átlagos napon. Jin a másodéveseknek tartott éppen órát a virágzó fák alatt, mikor az egyik kollégája rohant felé sápadtan.
- Na...Namikava Sensei! – szólt zihálva. – Aizawa-san! – nyögte. Jinnek elég volt egy tört másodperc, hogy villámcsapásként vágjon bele szívébe a félelem. Megtörtént, amitől rettegett.

Tamaki ma is késve érkezett munkahelyére. Nem volt meglepődve, hogy Ő már ott várt rá.
- Jó reggelt, Aizawa Sensei! – köszönt a nő. Szemei karikásak voltak. Úgy tűnt, mint aki napok óta alig alszik.
- Kaname-san! – szólt gépiesen.
Tamaki felsóhajtott és rövid, fekete hajába túrt. A nő közelebb lépett és cirógatni kezdte a férfi arcát. Tamaki hirtelen eltolta magától és beviharzott a szobájába. A nő..., mint akit hívtak követte őt és az ajtó hangos puffanással vágódott be utána.
- Örülök, hogy ma is láthatom a csodás arcod, Aizawa-san! – szólt az asszony. Tamakit, még a hideg is kirázta ettől a tébolyult mosolytól. Ilyenkor mindig Jinre gondolt és így sikerült egy kicsit megnyugodnia.
- Kérlek, Kaname-san! Hagyd ezt abba! Kérlek...könyörgöm neked! – mondta már-már megtörten a férfi. – Ezerszer megmondtam neked, hogy már van szeretőm, akit az életemnél is jobban szeretek. – ismételte a férfi. A nő nem foglalkozott azzal, amit Tamaki mondott neki, ismét közelített felé. Váratlanul megcsörrent a telefon. Tamaki úgy érezte, hogy egy hatalmas kő szakad le a lelkéről és titkon fellélegzett.
- Aizawa. – szólt bele a telefonba.
- Tamaki! – csendült szerelme ismerős hangja. – Ne haragudj, hogy megzavarlak! – mondta Jin.
- J...Jin! Örülök, hogy hívtál. – szólt és elfordult kissé, hogy a nő nehezebben halhassa.
- Minden rendben, Tama? – kérdezte riadtan Jin. – Ott...van? – érdeklődött.
- Huuh...igen, sajnos! – mondta meggyötörten Tamaki.
- Értem. – szól Jin és hangja egyre idegesebb lett. – Egyszer...egyszer biztosan felképelem! – mondta ingerülten.
- Ne! – vágta rá, Tamaki. – Ne csináld, Jinny! – próbálta nyugtatni kedvesét. Jin elérzékenyült akárhányszor szólította őt Tamaki, Jinnynek. Ez egy olyan becenév volt, amit Tamaki talált ki neki és mindig ezt suttogta a fülébe, mikor meg akarta nyugtatni. Jin felsóhajtott. Tudta, hogy innentől nem tehet ma semmit kedveséért.
- Ma is...eléd megyek! – közölte Jin.
- Rendben...- szólt a férfi. – Várni foglak, szerelmem! – tette le a telefont. Tamaki megmasszírozta fáradt szemeit és halántékát, majd visszafordult a dühös arcot vágó nő felé.
- Te...- kezdte ingerülten. – Te egy férfit szeretsz? – vágta hozzá a kérdést. – Egy férfit választasz helyettem? – dühöngött.
- Helyetted? – kérdezte Tamaki értetlenül. – Itt nincs semmilyen helyetted! Te sosem voltál és sosem leszel az életem része! – mondta ki végre, amit már oly rég meg akart tenni.
A nő arca lilába vált és zokogni kezdett. Dühe hatalmasabbnak tűnt, mint amit Tamaki el mert volna képzelni. A nő elméje elborulni látszott, fújtatott és megvető gyilkos pillantásokkal nézte Tamakit. Úgy nézett ki, mint egy olyan nő, aki most jött rá, hogy a férje évek óta csalja. A vizsgáló ágy melletti kis asztalhoz szalad és felkapta onnan a szikét. Tamakira rontott. Úgy tűnt, elborult elméje erősebbé és veszélyesebbé tett. Az erős férfit, pillanatok alatt a földre kényszerítette. Tamaki próbált védekezni a kezével, de ujjaiból már patakzott a vér. A nő elrántotta szikét fogó kezét. A magasba lendítette és két keze közé véve a szikét, lecsapott az előtte védtelenül fekvő Tamakira. Kaname csak szúr és szúrt, egymás után többször is, míg elborult elméje diktálta. De...már nem volt értelme, mert az egyik szúrás átdöfte Tamaki szívburkát és a férfi, ott helyben, vérben úszva életét vesztette.
Kaname, felette zihált a kimerültségtől. Kezében a szikével, amiről Tamaki gyönyörű vörös vére csordogált alá. A nő eszméletét vesztve ájultan zuhant a vértócsa kellős közepébe.

Jin a korbonctan rideg szobájában toporgott. Kezeivel körül ölelte magát és zokogott.
- Jin! – szólította meg a boncmester, aki mellesleg régen osztálytársuk volt. – Nem muszáj megnézned Őt! – szólt csendesen.
- De...de én még látni akarom utoljára! – zokogta kétségbeesetten. A férfi lassan lecsúsztatta a takarót a halott testről. Jin, felkiáltott. Rémület és fájdalom rázta át gyenge testét. Közelebb lépett és elkeseredetten szólongatni kezdte.
- Tamaki! – rázogatta a férfi testét. – Tamaki, kelj fel innen! Kelj fel, kérlek! Mondd...mondd ki még egyszer a nevem! Kérlek...kérlek mondd, hogy Jinny. – üvöltött elkeseredve. Barátja közelebb lépett hozzá és épp csak átkarolta a vállát, mikor Jin aléltan omlott össze.

A szél erősebb lett és becsapta az ablakot. Jin felébredt álmából és hirtelen felpattant az ágyban. Szemei kitágultak és szaporán kapkodta a levegőt. Teste úszott a verejtékben arcán könny csordogált alább. Még mindig képtelen volt elfelejteni, ami egy évvel ezelőtt történt. Szerelme elvesztésének fájdalma...élete végéig elkíséri majd. Ez a fájdalom sosem szűnik meg lüktetni a szívében.
2.fejezetJin még napokkal később sem tudta elfelejteni szörnyűséges álmát, amely visszarántotta őt ismét, abba a borzalmas lelki állapotba. Újra és újra eszébe jutott az ő Tamakija, ahogy ott fekszik, azon a rideg fém asztalon. Szürkén, csukott szemekkel, holtan. Szíve ismét összeszorult és szemeiből könny csordogált le. Az ablakhoz lépett és kitekintett a nyüzsgő utcára. Egy szakadt ruhájú, csapzott fiatal férfi haladt el az ablak alatt. Fiatal volt, de mégis...Jin tudta, hogy a férfi hajléktalan. Már két éve ismerte látásból. Mindig az ó sorházuk, kis sikátorában húzta meg magát. Jin, néha készített neki egy-egy szendvicset, vagy épp a Tamaki által készített meleg ebéd, megmaradt részét vitte le neki. Jin sosem adott a férfinak kidobásra szánt ételt csak is frisset. Nem tudott elképzelni, afféle szívtelenséget, hogy kiszúrja valaki más szemét penészes vagy akár romlott étellel. Mióta Tamaki meghalt...Jin nem evett igazi házi meleg ételt, többnyire hazafelé tartva ugrott be egy étkezdébe vagy boltba valamilyen ételért. Ilyenkor jobbára, megszokásból két adagot vett, bár nem volt felesleges, mert mindig a fiatal fiúnak adta, Tamaki részét. Azonban már két napja nem látta Őt. Először megijedt, hogy talán baja esett, de most látta, hogy jól van. Már amennyit látott ilyen távolságból. Tamaki halála óta Jinnek, akadtak kapcsolatai. Egy vagy kettő, de ezekben a kapcsolatokban szó sem volt a szerelemről. A fő ok az volt, hogy Jin, képtelen volt erre az érzésre. Megfogadta, hogy soha többé nem adja oda másnak a szívét. Az ajtón hangos kopogtatás vert visszhangot, amely betöltötte az egész lépcsőházat.
- Jin! Tudom, hogy itthon vagy! Nyisd ki, ezt a kibaszott ajtót. – szólt egy hang az ajtó túloldaláról. Jin tudta, hogy ki az. Az aktuális partnere volt. Sikerült neki kiválasztania egy erőszakos fickót. Fél évvel Tama halála után Jin, lement egy bárba, hogy iszogasson egy kicsit. Akkor akadt rá erre az utálatos, angol fickóra. Cole, tisztességtelenül játszott és nem érdekelte, hogy partnere élvezi-e vagy akarja-e. Ha ő akarta, akkor el volt döntve. Sosem kedveskedett, sosem akarta, hogy Jin, szeresse őt. Csak testi örömökre vágyott. Jin maga sem értette, hogy miért engedte közel magához ezt az embert. Sóhajtott, majd megköszörülte a torkát.
- Gyere be, nyitva van, Cole! – szólt, hangjában viszolygással. Cole bevágta maga után az ajtót, fittyet hányva bármiféle szabályra vagy rendre és az ablaknál ácsorgó Jinhez rohant.
- Már megint sírtál? – kérdezte hangjában némi angol akcentussal. – Megint miatta sírtál, ugye? – háborgott. – Felejtsd el! Halott. Nem jön vissza. Majd én elfelejtetem a testeddel! – mondta gúnyosan. Ettől Jinnek, még kevésbé volt kedve bármihez is, amit a férfi akart. Nem tetszését ki is fejezte egy ajkára biggyesztett grimasszal. Cole, viszont nem volt vak és hülyének sem volt mondható. Egyből észrevette és dühbe gurult.
- Na, majd én megmutatom neked! – mondta idegesen és megfogta Jint. Csuklóit összeszorította és a magasba emelte, lefegyverezve ezzel a férfit. Ruháit durván rángatta le róla és bármiféle előkészítés nélkül belé hatolt. Jin némán felordított. Nem a fájdalom zavarta leginkább hanem, hogy ha valaki az utcáról felpillant, pont őt látja majd meg. Az utcán azonban senki sem nézett felfelé. Csak egy alak állt lent, aki viszont fel is pillantott. A hajléktalan férfi, akinek ő ételt szokott adni. A férfi arcán keserűség és fájdalom tükröződött, úgy nézett Jin szemébe, akinek ettől könnyek szöktek a szemébe. De nem sírta el magát, mert tudta, hogy az csak még jobban felidegesítené Cole-t. Így szenvedte végig az egészet, némán tűrte, míg a férfi bele nem élvez.
- Végeztünk! – szólalt meg végül Jin. – Többé ne gyere ide! – mondta komolyan.
- Felőlem! – szólt a férfi és megrántotta a vállát. – Unalmas vagy!
Majd, ahogy jött úgy is távozott. Lépteinek távoli zaját hangos ajtó csapódás kísérte.

Jin fellélegzett és betájolta a fürdőszobát. Boldogsága határtalan volt, mikor észrevette, hogy feneke felszakadt.
- De kurva jó! – sóhajtotta hangosan. – Rohadj meg, te hülye állat! – mondta elkeseredetten.
Fürdés után leszaladt a boltba, hogy vegyen egy kis ennivalót. Hazafele tartott, kezében két Takojakival, mikor eszébe jutott, hogy megint többet vett, mint kellett volna. Ügyesen felevickélt a második emeletig, óvatosan kihalászta zsebéből a kulcsot és végre a lakásban volt. Megterített, bár maga sem értette, hogy miért, hisz egyedül volt. Ám mielőtt leült volna, megpillantotta a szemetes zsákját, amit az előbb boltba menet, elfelejtett levinni. Most erős késztetést érzett, hogy levigye, ezért megragadta, kulcsát a zsebébe süllyesztette és már rótta is kettesével a lépcső fokait. Rohanva befordult a sikátorba, ahol a kuka állt. A férfi ott ült a földön. Tekintete más volt, eddig. Értetlenséget sugárzott. Teljes zavarodottságot, mint aki nem érti, hogy mit keres itt.
- Jó...Jó estét! – köszönt zihálva Jin.
- Jó estét! – köszönt vissza a férfi.
Jin gyorsan kidobta a szemetét és már fordult volna is meg, mikor eszébe jutott étkező asztalának másik oldala. Azt az ételt a férfinak szánta, de megszokásból mégis megterített. Ráadásul fel is melegítette, milyen lenne már, ha felszaladna és kihozná neki ide. Jin szíve összeszorult. Váratlanul megpördült tengelye körül és a férfira meresztette smaragd szemeit, amelyek szinte világítottak ebben a sötét sikátorban.
- Nem...nem lenne kedve, velem vacsorázni? – kérdezte a férfit, majd észhez kapott. – Csak...csak, mert sokat vettem és nem szeretném kidobni! – pontosított Jin. Nem volt szíve azt mondani, hogy valójában neki vette. Attól félt, hogy sértésnek érezné. A férfi bólintott, majd követte őt a sötét lépcsőházba. Jin szélesre tárta az ajtót és utat engedett vendégének, aki úgy lépett be, mintha már évek óta ismerné ezt a szobát. Jinnek feltűnt, hogy a férfi, megváltozott azóta, hogy pár napja látta. Tényleg teljesen másfajta értelem sütött a szemeiből. A férfi némán toporgott az előszobába, majd nyílásra szolt a szája.
- Megmosd hatnák először? – kérdezte a férfi. Jinnek az az apróság is feltűnt, hogy a férfi nem árasztott kellemetlen illatot, ahogy az lenni szokott. Borostás volt kissé, de nem úgy tűnt, mint aki nem borotválkozott évek óta. Pedig, akár hányszor látta, arcát mindig sűrű szőr borította.
- De, persze! – szólalt meg végül Jin. – A fürdő, arra...- mondta, de mielőtt mutathatta volna, hogy merre a férfi megállította.
- Tudom, arra! – mutatott a férfi a helyiség jobb sarkába.
- I...igen! – mondta megdöbbenve Jin. Nem egészen értette, hogy a férfi vajon honnan tudja, hogy merre van az Ő, Jin fürdőszobája. De fáradt volt így nem akart már ilyesmin elmerengeni.

A férfi, belépett a takaros kis fürdőszobába. Az ajtót behúzta maga után, majd nekivetett a hátát és felsóhajtott. A kádhoz lépett és vizet engedett magának. Miközben várta, hogy kifolyjon a víz, felemelte a kád széléről a tusfürdőt és mélyen beleszagolt. A citrom és a Goji különleges keveréke volt, amit Jin mindig használt. A férfi ismét felsóhajtott és visszatette a flakont oda, ahonnan elvette. Ahova Jin...mindig tette. Megszabadult ruháitól és belemerült a kádba. Karjaival megtámaszkodott, fejét hátrabillentette és gondolataiba merült.
Utolsó emléke az volt, ahogy az őrült nő felé tornyosul, kezében a szikével. Bárhogy is próbált védekezni, sebzett kezeiből annyira fojt a vér, hogy képtelen volt már odafigyelni. Vénát vághatott el az a tébolyult. Mikor ismét lecsapott a szikével, Ő éles fájdalmat érzett a szíve táján. Semmi más nem jutott eszébe, csak Jin mosolygós arca és az, hogy ezt a ragyogó mosolyt sosem látja többé. Aztán látni vélte, ahogy Jin ott zokog az Ő halott teste felett és üvöltve kérleli őt, hogy szólítsa a nevén. Ő persze kiabálta is a nevét, de úgy tűnt, hogy hangját nem hallja senki. Jin keserves sírása jobban fájt neki, mint amikor szíven döfték őt. Soha életében nem akarta, így szenvedni látni őt. Utána már csak fehérség és csend ölelte körül Őt. Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett el, de hangokat halott. Hangokat, amik azt mondták neki, hogy,,menjen el”,,,még nem tartozik ide.”.
Egy kórházi ágyon ébredt fel s nővérkék siettek oda hozzá. Kérdezgették tőle, hogy miként érzi magát. Ő azt mondta, hogy jól, ahhoz képest, hogy leszúrták. A nővérkék jót kacagtak ezen és közölték vele, hogy szó sincs ilyesmiről. Ő ezt nagyon furcsállta. Az még jobban megdöbbentette, mikor az ágy végében lévő kórlapot leemelve megpillantotta az oda firkantott nevet. – Masahiro Sosuke...hajléktalan. – olvasta fel magában. – Ki a fene ez a Masahiro Sosuke? –kérdezte magától értetlenül. Akkor pillantotta meg kezeit. Nem az övéi voltak. Hirtelen felpattant az ágyról és berontott a fürdőbe. A tükörből nem ő nézett rá vissza. Egyszerűen nem értette a dolgot. Teljesen kétségbe volt esve. Bár haja fekete és rövid volt, de elöl a frufruja szőkén hullott alá. Ilyet is ritkán lehetett lát. Az Ő haja, mindig göndör volt, ebben viszont egy kis hullám sem volt. Sápadt, férfias arc. Mintha csak Jin rajzolta volna, arcának íve oly, tökéletesen volt megszabva. Az Ő igazi arca, mindig is inkább kerekebb és gyermekibb volt. Férfias, de csak egy leheletnyit. Gesztenye barna szemei, sehol sem voltak. A tükörből zafír szempár tekintett rá. Nem volt csúnya, sőt kifejezetten jó képű volt.
Teltek a napok és Ő kezdte sejteni, hogy mi történt vele. De csak magában mondogatta, mert kimondani semmiféleképp nem merte volna. Két nap múlva kiengedték a kórházból. Mint kiderült Masahiro Sosuke-t, egy csapat randalírozó verte meg. Elindult a ház felé, melyben évekig szerelmével lakott. Nem mehetett be, nem csengethetett fel, hisz Ő jelenleg az a hajléktalan volt, akin sokszor segítettek. Sokáig figyelte Őt az utcáról, amint lefelé tekintett azokkal a gyönyörű szemeivel. Látta azt is, amint az a férfi bántotta az Ő szeretett Jinét. De mégsem tehetett semmit, mint szívbemarkolóan kiáltott magában. Legszívesebben megölte volna. A friss seb az arcán, épp arról árulkodott, hogy a házból kifelé baktató Cole-t, elkapta és jól helyben hagyta.

A kádban ülő férfi, kinyitotta szemeit. Kiszállt és megtörölközött. A fürdőszoba tükrös szekrényét kinyitva, meglepődve tapasztalta, hogy minden holmija a helyén van, még most is. Kiemelte a borotváját és megszabadította az arcát attól a rémes szőrzettől. Kopogás hallatszott.
- Ü mm...ne haragudjon, kérem. Hoztam tiszta ruhát. – nyitott be Jin és, amint megpillantotta a férfit kicsusszant kezéből a ruha. A férfi épp csak, hogy elkapta. Jin szíve nagyot dobbant. A férfi így tisztán és szőrtelenül, sokkal de sokkal vonzóbb volt, mint azt Jin képzelni merte volna. Valami oknál fogva, egyből Tamaki jutott eszébe. Ő mindig szeretett ápoltan, jól kinézni. Jin, megérezte a férfin Tamaki, arcszeszének az illatát. Még egyszer elnézést kért, majd becsukta maga után az ajtót. Amint keze levált a kilincsről, összegömbölyödve a földre guggolt és sírva fakadt. Az ajtó másik oldalán a férfi keze ökölbe, szíve pedig görcsbe szorult. Üvölteni tudott volna tétlenségében. Nem szabadna itt lenni, nem szabadna kínoznia Jint, de sehol máshol nem akar lenni, csak itt. Hitt abban, hogy nem véletlenül történhetett ez meg vele.
Kilépett a fürdőből és Jin asztalhoz ültek, hogy elfogyasszák a vacsorájuk. Jin, kezdte megérteni, hogy miért hívta fel a férfit a lakásába. Sohasem testi kapcsolatra vágyott. Tamaki halála óta Ő...egyszerűen csak magányos és az, hogy most nem egyedül eszik, felmelegíti a szívét és a testét.
-Sz...szeretne itt maradni, éjszakára? – kérdezte szégyenlősen Jin. – Cs...csak, mert az éjszaka hideg lesz! Csak azért kérdezem. – próbált mentegetőzni, holott tudta, hogy nem volt hátsó szándéka.
- Igen, azt megköszönném! – vallotta be a férfi.
Jin megágyazott, kezei remegtek. Nem értette, hogy igazából, mi miatt is izgul.
- Nekem a földön is megfelel! – szólt a férfi váratlanul.
- NEM! – jelentette ki Jin idegesen. – El...elférünk itt ketten is. Egy évvel ezelőttig, ketten aludtunk ebben az ágyban és akkor is elfértünk kényelmesen. – mondta Jin. A férfi elmélázott.
Eszébe jutottak, azok az éjszakák, mikor gyengéden ölelte át Jint, aki az oldalán feküdt. Úgy néztek ki ilyenkor, mint két kifli.
Mindketten nyugovóra tértek. A férfit, hamar elnyomta az álom a kényelmes ágyban, aminek Jin illata volt. Emlékezett rá, hogy ebben az ágyban, mindig kényelmes éjszakái voltak, akár hányszor Jin, vele volt. Hajnal tájban járhatott az idő, mikor a férfi felébredt mély álmából. A kellemes esti szél, meglobogtatva a függönyt, utat tört magának a szobába. A férfi nem fázott a meleg takarók alatt, mégis közelebb húzódott az alvó Jinhez. Kezeivel átkarolta őt és magához húzva szoros ölelésbe fonta, mint régen mindig. Jin szemei felpattantak, mély álmából ezek a karok ébresztették fel. Kihunyorított az ablakon a sötét utcára és arcán forró könny csordogált le, egészen a nyakán át a szívéig meg sem állt.

3.fejezetJin fáradtan nyújtózott az ágyon. Lábujjait kidugta, majd mikor megérezte, hogy kint hűvösebb van, egyből vissza is rántotta. Tudott volna még aludni, de álmából egy ismerős és kellemes illat ébresztette, amit jó egy éve már nem érzett. Felült az ágyban és szemeit törölgette, mikor végigfutott agyán a felismerés. Illat? De hát Ő, nem is szokott főzni. Hirtelen pattant fel, amitől megszédült és beverte a lábát. Már el is felejtette, hogy sűrűn ébred alacsony vérnyomással. Még ki sem kecmergett a konyhába a férfi, már előtte is termett egy pohár kávéval.
- B...Black Boss? – kérdezte döbbenten Jin. Lábai földbe gyökereztek és szemei, a férfi zafírjába vájtak. Megkövülten bámult rá és magában már sokadjára tette fel a kérdést: – Honnan tudja, hogy mit iszom? Egyedül Tamaki tudta, hogy Ő, ezt az egy fajtát issza meg, kesernyés íze miatt. Aztán átsuhant az agyán a gondolat, hogy miért is ne tudná, hisz a dobozát, mindig a kukába dobja. De ismét el kellett ismernie, hogy téved. Eddig valóban így volt. Tamaki minden reggel pohárba öntötte neki, majd a dobozt a kukába dobta, de mióta Tamaki...mióta Tamaki nincs vele Ő, csak felkapja a pultról és belekortyol, vagy épp magával viszi és a metróállomás kukájába dobja ki. Jin össze volt zavarodva, végképp nem tudott napirendre térni saját gondolatain sem. Elmélázva itta tovább kávéját.
- Kérlek ne haragudj...- szólalt meg váratlanul a férfi, – de vettem a bátorságot, és reggelit készítettem neked. Szeretném meghálálni, hogy tegnap meleg ételt és ágyat adtál nekem. – mondta, hálás mosollyal az arcán. Jin csak megingatta a fejét és lehajtva sóhajtott egyet.
- Nem jelent gondot, úgysem főzöm magamra. Egy éve nem reggelizem, előtte viszont...- harapta el a mondatot, mert ismét eszébe jutott Tamaki. Százszor, sőt ezerszer átkozta magát azért, hogy folyton feltépi sebeit. A férfi is észrevette és arcára a legfájdalmasabb kifejezés ült ki.
- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. – válaszolta végül a férfi. Jin bólintott és végül nem is mondott erről semmit.
-...és mi a reggeli? – kérdezte most már vidámságot erőltetve arcára.
- Tamago gohan, párolt zöldséggel. – mosolyodott el a férfi. – A kedvenced, Jinny! – szólt, de már késő volt. Jin szemei kerekre nyíltak és láthatatlan könnyek gyűltek benne. A férfi kezében megállt a fakanál, mellyel a rizst kavargatta. Ordítani tudott volna ostobaságán, de annyira jól esett kimondani neki.
- Mit...mit mondtál az előbb? – kérdezte Jin, dermedten.
- Én? – adta az ártatlant a férfi. – Azt, hogy valószínűleg ez a kedvenced. – próbálta kivágni magát.
- Utána! – folytatta tovább Jin. – Utána is mondtál valamit.
- Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül a férfi. – Egy autó épp most haladt el itt. Lehet, hogy azt hallottad. – mondta és ajkaiba harapott. Őszinte reményt táplált az iránt, hogy Jin lesz olyan naiv és elhiszi. Jin, nem bírta tovább és elkönyvelte, hogy a férfinak valószínűleg igaza van. De a következő sokk nem váratott sokáig magára. A férfi, úgy terített meg, hogy a rizst a tetején a nyers tojással a fekete kerámia tányérban, a párolt zöldséget pedig az ugyan olyan, de fehér tányérba...külön tette Jin elé. Már maga a tény, hogy párolt zöldséget készített mellé, igen furcsa volt, hisz nem sokan eszik így, de hogy a tányérokat így választotta ki...az már nem lehetett a véletlen műve. Gyorsan elfogyasztotta az ételt, majd felpattant az asztaltól.
- Ööö...késésben vagyok. Mindjárt kezdődik az első órám. – mondta és már indult volna is, de lába beakadt az asztal lábába és elesett. A férfi felállt és kezet nyújtott neki.
- Szombaton? – nézett rá huncut mosollyal a szája szélén. Jin, úgy érezte, hogy a gerince végéből furcsa bizsergés szalad fel a tarkójáig, mikor megfogta a férfi kezét. Végül mindketten visszaültek az asztalhoz. A férfi felvette evőpálcikáját a tányérról, ahova néhány perce tette, majd folytatta reggelije eltüntetését. Jin, zavartan bámult maga elé és úrrá lett rajta a teljes tanácstalanság. Kezdett kétségbe esni, ami a tényeket illette, így azt a döntést hozta, hogy beleás a dolgok mélyébe.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? – kezdett bele Jin. – Nem emlékszem a nevedre.
- Még nem mondtam! – válaszolta a férfi és komótosan evett tovább. Jin, rácsodálkozott, hogy hajléktalan létére, igencsak kulturáltan eszik. Akár csak Tamaki. – Nem! – rázta meg fejét, hogy abból távozzanak a téves gondolatok.
- Hehe...- mondta zavartan és megvakarta az arcát. – Pedig esküdni mertem volna.
- A nevem, Ai...- suhant át a férfi agyán, de jobbnak látta visszanyelni a szavakat, – Masahiro Sosuke. – bökte végül ki. Jin, egy pillanatra meglepődött.
- Igazán...szép név. – mondta zavarában.
- Úgy gondolod? – kérdezte a férfi. – Nekem az előző jobban tet...- harapta el, mert megpillantotta Jin, tátva maradt száját. – Bocs...biztos a sok utcán töltött éjszaka ment az agyamra. – nyelt egyet Sosuke. Végül hosszas beszélgetésbe kezdtek, így Jin, sok hasonlóságot vélt felfedezni Sosuke, és Tamaki között. Sosuke, váratlanul felállt a beszélgetés végeztével és elpakolta a tányérokat, majd magára vette, tépett dzsekijét.
- Nos köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám, de nem élhetek vissza a vendég szereteteddel.  – mondta és nyúlt a kilincs után. Ami ezután történt, azt Jin sem fogta fel igazán. Gyenge, művészi ujjaival, Sosuke dzsekijébe kapaszkodott. Szemeit, könnyfátyol borította és váratlanul megcsókolta. Az elképzelés, ami nemrég született benne, olyan boldoggá tette, még ha csak szeszély vagy ábránd is volt, de legalább egy kis mentsvárat nyújt neki. Elméjében, olyan botor elképzelés ütötte fel a fejét, melybe ha belegondolt, Ő is elmebetegnek érezte magát, de mégis úgy hitte, hogy ha ezt csak bemeséli is magának, az már önmagában vigasz. Amelybe...lehet, hogy előbb-utóbb bele is zavarodik. Smaragd szemeiben, a régi szerelem csillogott, mellyel egykor, s mind máig Tamakit illette csak. Sosuke, térdre rogyott és kezeit arca elé téve, belezokogott a semmibe. Sírt és üvöltött a boldogságtól és bánattól felváltva. Még maga sem tudta ezt egészen feldolgozni. De ha Ő, a nagy szerelme, az élete, a létezése egyetlen fontos eleme...megértené Őt, az vajon jó, vagy rossz lenne? Jin, talpra segítette Sosukét és a kanapéra ültette. Oltalmazó karjaival ölelte körbe, míg a férfi, összes könnye el nem apad. Nedves arcát, forró puszikkal szárította fel, s mikor a férfi végre lehiggadt és ráemelte tekintetét Jin, pirulva fordult el. Sosuke, azonban gyengéden álla alá nyúlt és maga felé vonta. Viszonozta Jin, legelső csókját, majd mikor ajkaik szétváltak, homlokát-homlokához nyomta.
- Annyira hiányoztál, Jinny! – sóhajtott fel félig megkönnyebbülve. Jin, sírva fakadt, de nem mutatta jelét meglepettségnek.  – Hogy...hogy jöttél rá, ilyen gyorsan? Reméltem, hogy sosem fogsz! – mondta.
- A szemet...meg lehet téveszteni..., – mondta Jin, szipogva, – de a szívet nem! Ha valakit igazán szeretsz, akkor akárhányszor szülessék is újjá, te mindig rátalálsz majd. – sírta el magát ismét. – Hogy lehet ezt elfogadni...feldolgozni? – kérdezte váratlanul Jin.
- Ezt...nem lehet elhinni vagy megérteni. Ha mégis megpróbálnánk, abba bele őrülnénk! – mondta komolyan Sosuke, majd szorosabban ölelte Jint.  – Kérlek...ne kérdezd, hogy miként történt és hogy miért, mert erre én sem tudok választ adni. Egyszer csak ott feküdtem a kórházi szobában és örültem, hogy élek.  – sóhajtotta. – Ha csak miattad nem engedtek elmenni, akkor én...már több mint boldog vagyok. Mégis annyira féltem, kapcsolatba lépni veled. Nem akartalak bántani vagy gyötörni tovább a szellememmel, de úgy láttam, hogy boldogtalan vagy egyre inkább. – vett mély levegőt.
- Nem érdekel, hogy milyen testben vagy, ha te vagy! Annyira szenvedtem nélküled és mást sem kerestem, csak még egy olyan társat, mint te, aki egy vagy velem lelkileg. De minduntalan, mindenkiben csak téged kerestelek. Nekem csak te voltál és te vagy. – bújt közelebb hozzá. – Mégis...az a röpke kis gondolat, hogy ez az elképzelés valós0, annyira boldoggá tett és megriasztott egyszerre, hogy remélni sem mertem, hogy talán igaz. – mart bele a férfi pólójába. –...és most, mit fogsz tenni? – kérdezte Jin.
- Már kitaláltam...- mondta a férfi, – de ezzel ráérünk később is foglalkozni, – kapta ölbe a törékeny Jint, – most viszont végre, újra érezni akarom a bársonyos bőrödet az enyémen.

Belépdelt Jinnel a szobába. Finoman az ágyra fektette, majd fölé tornyosult. Ajkaira édes, szenvedélyes csókot lehelt, melyeket már egy éve nem tehetett. Nem vitte tovább a lélek és percekig csak ölelte, míg meg nem érezte Jin, forró könnyeit a vállán.
- Mikor...az a szemét bántott téged...meg akartam ölni! – mondta ingerülten, mire Jin, erősebben szorította.
- Kérlek...hadd érezzelek újra! – könyörgött fülébe kéjtől eltorzult hanggal. – Már a gondolat, hogy ismét velem vagy...megállítja a szívem. Ha most meg kéne halnom, boldogan tenném! – sírta Jin.
- Soha többé nem engedlek el! – jelentette ki magabiztosan a férfi. Lehúzta Jin felsőjét és szerelmes csókokkal árasztotta el mellkasát. Jin, vergődött alatta. Körmeivel, Sosuke húsába vájt, aki felszisszent volna, mégis ezt a kínt most gyönyörnek érezte. Feje lassan lejjebb siklott szerelme ágyékához és ajkai közé vette forróságát. Jin, Sosuke hajába túrt egyre csak vadabbul, ahogy a szenvedély átcikázott a testén és gyönyöre magvával meg nem szentelte, annak tenyerét. Jin, csak zihált és fújtatott, hisz már egy éve nem szerették így a testét. Feltérdelt és kicsatolta Sosuke övét, hogy kezeiben érezhesse, annak forró lüktetését. Játszadozni kezdett vele, közben fel-fel pillantott, hogy szemeibe ihassa, Sosuke mámortól ittas lényét. Mielőtt csúcsot ért volna a férfi, Jin eleresztette őt és ajkait vette birtokba.
- Nem bírom tovább! – súgta birtokló hangon Jin fülébe Sosuke. Jin, vette a célzást és hanyatt vágta magát. Sosuke, kihasználta, hogy tenyere még tele szerelme nedvével és ujjait lassan formás fenekébe vezette. Jin nem szisszent fel, sőt nem is érzett fájdalmat, Sosuke mégis félt nehogy durvább legyen. Jól tudta, hogy tegnap Cole, fájdalmat okozott neki, ezért Ő, most gyengéden fogja szeretni. Jin két kezével markolta széttett lábait és fejét ide-oda dobálva kéjesen nyögött. Sosuke, teljesen beleborzongott kedvese látványába és azon elhatározása, hogy gyengéden fogja szeretni...semmivé foszlott, vagy még inkább kéjjé változott. Vadul bele nyomult, mire Jin hangosan felnyögött. Sosuke érezte, ahogy Jin, puha és meleg bensője, körül öleli őt. Ezt akarta érezni, ezt a bódító boldogságot, amely már annyira hiányzott. Jin, a nyaka köré fonta karjait és magához húzta őt. Ettől Sosuke nehezebben tudott mozogni benne, de már maga a boldogság ezen szintje, elég volt ahhoz, hogy néhány lökés után azonnal a csúcsra törjenek. Pihegve terültek el egymás mellett és ölelésük szorítása, nem akart alább hagyni.
- Így most...- zihálta Sosuke, – sokkal fiatalabb vagyok nálad. – mondta bánatosan.
-...és mit tervezel? – kérdezett rá arra, ami már egy ideje izgatta Jint.
- Orvos leszek. – jelentette ki a férfi és elnevette magát.
- Ó, te hülye! – fakadt sírva majd nevetve Jin és Sosuke hajába túrt. Fáradtan, egymás karjaiban aludtak el. Sosuke, hátulról ölelte Jint, akár a nagy kifli a kicsit és a pirkadat is így találta őket.

Három év múlva:
Sosuke, gyorsan a mosogatóba dobálta a tányérokat és már útnak is indult. Kedvese egy fél órával ezelőtt ment el a galériába. Munkahelyére beérve, útja a szobájába vezetett. Sok-sok emlék jutott róla eszébe, hisz ez a szoba, az a szoba volt, melyben egykoron életét vesztette. Hátradőlt karosszékében, rendelésig még volt egy fél órája. Visszaemlékezett az elmúlt három év boldogságára, melyhez tíz körömmel ragaszkodott. Ő, újra kezdte tanulmányait, melyek az orvos titulusig vezetettek. Lássuk be, hogy nem volt nehéz dolga, így két év alatt sikeresen, előrehozott vizsgát tehetett le. Egy év gyakornokoskodás után, most végre orvos. Jin, úgy döntött, hogy nem veszteget több évet az életéből, és ma végre megnyitja első galériáját, melyre este Sosuke is hivatalos. Ekkor Sosuke, váratlanul talpra szökkent és hirtelen ötlettől vezérelve, útnak indult. Lábai csak vitték és meg sem álltak a pszichiátriai folyosó bejáratáig. Ott biccentett a nővéreknek, majd megkereste az ajtót a névvel, amelyre kíváncsi volt. Benyitott a szobába és az ajtófélfának dőlve, a tolókocsiban ücsörgő nőre meredt. Az felemelte a fejét és üveges szemeivel, Sosuke rakoncátlan szőke tincsét bámulta. Sosuke tekintete, nem sugárzott sem haragot, sem gyűlöletet. Ami benne csillogott az inkább szánalom volt.
- Tama-chan...- szólalt meg torz hangon a nő. Jól látta. Hát Jinnek mégis igaza volt arról, hogy a szerelmedet bármikor megismered. Kár, hogy a nő nem mást szeretett. Szebb végszó nem is lehetett volna, megszólalt Sosuke csipogója.
- Viszlát, Kaname-san! – köszönt el Sosuke és behúzta maga után az ajtót.
Iker szülése volt. Az anyuka, nagyon kitartó volt, nem visongott és nem kiabált, hanem mindent úgy csinált, ahogy azt kérték tőle. A férj is kitartóan szorította a kezét végig. Rég nem volt ilyen páciense. A nagyszülők viszont... Sosuke és a férfi, fáradtan és izzadtan léptek ki a műtőből. Négy férfi fogadta őket, Sosuke legnagyobb megdöbbenésére. Mind a négyen kérdőn néztek rájuk.
- Fiú...Lány? – kérdezték kórusban a férfiak.
- Igen. – válaszolta az apuka.
- Mi igen? – értetlenkedett a fekete hajú, akiről Sosuke megállapította, hogy igencsak türelmetlen és idegesítő személyiség.
- Lány és fiú! – mondta a fiú, akit Hirosenak hívtak. – Ikrek! – pontosította.
A szülők arcára boldog mosoly ült ki és mintha mindannyian elmorzsoltak volna egy könnycseppet.
- Üdvözlöm Önöket! – lépett oda hozzájuk Sosuke, aki ismerősnek vélte a négy férfit. – Masahiro Sosuke vagyok, a lányuk szülészorvosa. A szülés rendben zajlott le, a mama és a babák is jól vannak. – jelentette ki.
- Megnézhetjük? – kérdezték kórusban.
- Természetesen! – mondta Sosuke és bevezette őket.
- Nézzétek! – szólalt meg az idegesítő. – Szerintem, rám hasonlít.
- Ryu, te marha! – verte fejbe a párja. Legalábbis Sosuke annak vélte.
- Aú Nishio, ez fájt! – mondta sértődötten dörzsölgetve a fejét a Ryu nevezetű. Sosuke, mosolyogva húzta be maga után az ajtót, majd visszatért irodájába, hogy összeszedje a holmiját és akkor ugrott be neki, hol látta már a négy férfit. – Dead Hearts, micsoda meglepetés! – mondta és nevetve felkapta a cuccait, hogy aztán a kórház ajtajában várakozó Jinhez csatlakozzon.
- Igyekezzünk, mert elkésünk! – ragadta karon Jin és már húzta is maga után. – Milyen napod volt? – szólt hátra Sosukénak.
- Érdekes. – nevette el magát. – Volt egy ikerszülésem. A nagyszüleik, két meleg pár! – kacagta el magát. Jin összevonta a szemöldökét és csak legyintett egyet, majd mosolyra húzta ajkát. Zihálva érkeztek meg a galériába, amely már kinyitotta kapuit. Rengeteg ember volt kíváncsi Namikava Jin, nagyszerű munkáira. Sokan gratuláltak neki, teljesen lefárasztották. Sosuke azonban eltűnt mellőle. Az egyik képnél talált rá, amelyet elmélyülten tanulmányozott.
- Tetszik? – kérdezte váratlanul. Sosuke, nem vette le szemeit a képről, melyek két egymást ölelő kart ábrázoltak, amelyek a hófehér semmibe vesznek.
- Igen! – szólalt meg végül. – Találó név! – szólt és átölelve Jint. Mikor elhaladtak a festmény mellett, kibontakozott annak felirata. Melynek jobb alsó sarkában ez állt: Early Reincarnation.