Üdv minden olvasómnak! Hálás köszönet, amiért ennyire szerettek. Most egy újdonsággal lépek színre. Ez egy szerepjáték... bevallom őszintén, elég régen csináltam már ilyet, de meglepően gördülékenyen megy. Bár valószínű, hogy ezt a kedves társamnak, Yuukinak köszönhetem, aki minden egyes részével ösztönzi elmémet! :D Szóval... fogadjátok örömmel... ez az Eltemetett lelkek!
Írta:
KuranYuuki&Teletha
Szereplők:
Desmond – KuranYuuki
Luka – Teletha„A Főnök és a Picur”
1. fejezet Luka
Állami bíróság.

- Mindenki álljon fel! Az esküdtszék ítéletet hozott – szólt az idősödő bíró.
Végtagjaim megmakacsolták magukat, és ha ez idáig nem is éreztem semmit a totális vereségen kívül, most mégis reszketett mindenem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mi fog most történni, de a végzetes pillanatokat soha nem lehet elkerülni. Még ha nem is akarom hallani, még ha nem is akarom tudni az egyértelmű ítéletet, akkor is kénytelen vagyok.
Összeszedve minden bátorságom, a rémültségtől összekocogó térdekkel, mégis felállok. Nem vagyok egy magas ember amúgy sem, de most, ebben a pillanatban, egy hangyánál is kisebbnek érzem magam. Bárkire rázúdíthatnám a szerencsétlenségem, bárkit okolhatnék érte, de az egyetlen bűnös én vagyok, mert megszülettem.
Érzem, ahogy fejem előre bukik, ahogy szőke, félhosszú hajam az arcomba lóg, eltakarva könnyes szemeimet. Vékony csuklóimon, mint tövises perec, fut végig a bilincs, mely természetellenesen fehér bőrömön már vérvörös csíkot hagyott. Nagyon fáj és éget, de ezzel most nem foglalkozhatok.
Amikor újra meghallom a bíró hangját, szemeim automatikusan lecsukódnak, fogaimmal ajkamba harapok. Érzem a vér fémes ízét a számban, melyet a fogam fakaszt.
- Luka Yamichiro, az esküdtszék bűnösnek találta két rendbeli gyilkosság, kábítószerrel való visszaélés, valamint lopás vádjában. Az ítélet életfogytiglan, fellebbezésnek helye nincs. Ha ezt mégis megkíséreli megtenni, azt azonnali hatállyal vissza fogom utasítani! – zengte be a termet a bíró mély hangja.
Mintha percek teltek volna el, már éreztem is, hogy valaki hátulról taszít rajtam egyet, jelezve, hogy ideje indulnom. A rideg folyosó padlóján hangos visszhangot vert a lépteink nyoma. Négy őr kísért, ebből kettő előttem, kettő pedig mellettem menetelt.
- Hé, picur, nem fáj a csuklód? – hajolt közelebb az egyik, egy barátságosabb képű.
- Fáj? – emeltem rá tekintetem.
Láttam a zöld íriszeiből visszaverődő döbbent tekintetet, amelyekkel seszínű szemeimet pásztázta. De nem szólt, csak baktatott tovább mellettem.
„Fáj?” – jutott eszembe ismét a kérdés. Eddig még soha senki, nem kérdezett tőlem ilyet. Fáj... persze, hogy fáj. De ezt csak a gyenge porhüvelyem érzi, mert lelkem már teljesen érzéketlen. Megannyi fájdalmat elviseltem már, mire rájöttem, hogy ezek csak mulandó dolgok. Akkoriban a lelkemnek ez sokkal jobban fájt, olyannyira, hogy ma már nem is érdekel. A „fájdalom” szó akkorra már mindennapossá vált a szótáramban.
- Holnap hétvége. Mit csinálsz a szabadnapodon? – kérdezte az egyik őr a másikat az előttünk haladók közül.
- Á... az asszony magával akar rángatni a piacra. Na, és te? – kérdezett vissza a másik.
- Én a családdal pihenek – felelte. „Család.”
„ – Vajon mit jelent az, hogy család?” – teszem fel magamnak a kérdést.
Kár is lenne firtatni. Nekem sosem volt igazi családom, tőlem sosem kérdezte meg senki, hogy én mit akarok.
- Picur, lépj fel! – szólít meg az őr, mikor a kocsihoz értünk.
Megtettem, ami mondott, majd láttam, amint a fekete ajtó visszaköszön rám. Félórai zötykölődés után a kocsi lassulni kezdett, majd megállt.
Újra nyíltak az ajtók s szemeim előtt egy hatalmas épület körvonalai rajzolódtak ki. Vaskapui szinte az eget súrolták, mondjuk... ez meg sem lepett már. Az őrök bilincset raktak a lábamra is, ez biztos valami óvintézkedés lehetett, majd a kapun át az épületbe vezettek. Minden ruhámat és nem létező értékemet elkobozták, helyette pedig csak egy kék börtönruhát adtak.
Lassan, szinte vontatottan öltöztem át, majd mikor elkészültem, levették lábaimról a bilincset. Hátulról megbökdöstek, mint egy rossz rovart, hogy induljak már, mire nagy nehezen nekiiramodtam. Két rácson és számtalan folyosón túl, ott várt a következő, hátralevő életem.
Hatalmas helyiségbe értem, amiről úgy állapítottam meg, hogy olyan gyülekező hely, netán erős túlzással „hall” lehet.
Felpillantva körültekintettem, és rájöttem, hogy három emelet helyezkedik el. Olyan volt, akár egy aréna, sok-sok rácsos cellával, amely erős túlzással két férőhelyes. Éles sípszó hangzott fel és egy hang.
- Ébresztő, névsorolvasás! – döngött be mindent a hang.
Kattantak a zárak, nyíltak az ajtók és szépen lassan megtelt a csarnok. Kigyúrt, tetovált emberkék sorakoztak a korlátok mögött. Itt-ott egy-egy másik nemzetiségű rab. Szemeik össztüze egyszerre támadott meg. Hangos füttyentések, és morgások áradtak szét mindenfele.
- Hé, ez az új fiú? – halottam fentről.
- Ne már...! Ez tuti nem nyírt ki senkit! – jött egy másik hang is.
- No lám..., egy friss zamatos kis új hús – dörrent a harmadik is.
Lassan forogni kezdett velem a világ. Ha eddig tartottam is magam, már nem ment tovább. Az egész napi feszültség, mely ellen hűségesen védekeztem, most legyőzött. Pilláim lassan elnehezedtek, és éreztem, hogy zuhanni kezdek.
Utolsó hangfoszlány, melyet még fél füllel hallottam, az a hangosbemondó újbóli megnyilvánulása volt.
- Lezárás! – majd ájultan estem össze.

Desmond
Harford – Állami Fegyenctelep.

Az egyik legjobban őrzött börtön az országban. A hely „történelme” szerint még senki sem volt képes megszökni innen, bár akadtak, akik megpróbálták. De azok már mind alulról szagolják azt a bizonyos lila virágot – meg a börtönt, mivel a legtöbb valahol a pincében lett eltéve.
Lassan öt éve, hogy eme patinás hely állandó lakója vagyok, ami – meg kell, mondjam – nem is olyan vészes, mint elsőre hangzik. Sőt, egy olyannak, mint én, akit az utcáról szedett össze a hapsi, aki felnevelte, megtanította az életre, értelmet adott az életének, aztán az öreg megölette magát… Na, egy ilyennek szinte megváltás az itteni, nyugodtnak mondható légkör. A kajával nincs probléma, van ágy alattam – még ha nem is a legkényelmesebb, de volt már rosszabb –, tető a fejem fölött, és ha kell valaki, egyszerre akár hatan is kínálják a seggüket. Az enyémet meg nincs mersze megkörnyékezni senkinek, mert szedtek már össze darabokban embert azután, hogy belém kötött. Na, nem mintha rám tudták volna bizonyítani az ügyet – megvannak az embereim arra, hogy elintézzék az ilyen problémákat.
Mivel az öreg megtanított harcolni, egyszerűen eljutottam oda, hogy még az őrök sem mernek kikezdeni velem, így ha „véletlenül” kihagyom a műszakot, amikor „dolgoznom” kellene bármelyik műhelyben, a konyhán vagy bárhol, egy vállrántással el van intézve.
Egyébként is: az őrök nagy része, a doki és még pár ember a zsebemben van, épp csak azért poshadok még itt, mert kényelmesebb, mint kint. Ha pedig tényleges nyugalomra vágyom, csak elverek egy-két kötekedőt odalent a „nappaliban”, és ha szerencsém van, „nyaralni” küldenek valamelyik magánzárkába pár napra. Ott meg nem zavar senki, csak ha kaját hoznak.Hallom, ahogy a hangosbemondó a szokásos reggeli szövegbe kezd, de csak egy morgással a másik felemre fordulok. Hagyjanak már a hülyeséggel! Aztán zörögnek az ajtók, és mindenki kitódul. Furán izgatottnak tűnnek, így lassan én is kinyújtózom. Valami új fiúról szövegelnek... Oh, hát persze! Pletykálták már pár napja, hogy talán friss husit hoznak.
- Desmond, jobb, ha kitolod a segged, mert mindjárt zárják az ajtókat! – kurjant be hozzám Sunny, aki eme csodás becenév ellenére sötét, mint az éjszaka, de legalább megbízható.
Szíves figyelmeztetését a középső ujjam felmutatásával köszönöm meg, de aztán inkább felkelek. Felkapom az ágy mellől a trikót, belelépek a bakancsomba, de kedvenc egybe részesünket csak derékig húzom, ott lógva hagyom. Szórakozik vele a halál, hogy felvegye, mint egy jó gyerek.
Épp akkor caplatok ki a cellából, amikor sorban csattannak az ajtók, és újra felrecseg a hangosbemondó.
- Hé! – támasztom meg az egyik, a korlátnál tolongó barom hátsóját a talpammal. – Engedj oda! – morranok, mire ijedten félrehúzódik – a többi nem különben.
A harmadikon vagyok, innen gyönyörűen látni, ahogy a picike izé elterül a földön. Nah, ez sem fogja sokáig húzni köztünk!
Kedvemet vesztve indulok a lépcső irányába, hogy lecsattogjak, közben megkötöm a ruha ujjait a derekamon, hogy ne lógjanak feleslegesen. Páran követnek, mert észlelik, hogy már rég lent kellene gyülekezni. Lassan a nagyfőnök is megjön majd a kedvenc fegyvereseivel – azzal a néhány őrrel, akik még nincsenek a markomban –, hogy kiossza a napi feladatokat. Nem mintha érdekelne, de jobb a békesség a nagyfőnökkel.
Mit mondtam…?
Amint leérek a földszintre, csattognak a kintről jövő ajtók, és megérkezik „Ő, az úr és hatalom”.
Egy fél pillantást vetek rá, aztán a szokásos asztal felé veszem az irányt, hogy levetődjek a tetejére. Ám az ájult izéke útban van. Ki csak nem kerülöm, arrébb nem teszem. Átlépek rajta, és már épp fellépnék a padra, amikor Őfelsége megszólal.
- Desmond!
- He? – fordulok felé.
- A kölyök lesz az új cellatársad – mosolyog idülten, a földön elterült dologra mutatva. – Vezesd körbe minálunk.
Felvonom a szemöldököm, mert azt hiszem, rosszul hallottam, de ez a faszfej csak önelégülten mosolyog. Sóhajtok, és visszalépkedek a sráchoz. Bakancsom orrával egy kicsit megböködöm, de nem reagál. Elengedek még egy sóhajt, majd elkiáltom magam.
- Sunny, Tom, nyaláboljátok fel, aztán vigyétek el a dokihoz, hogy pofozza észre! Még a végén azt is a nyakamba varrják, ha valaki megtapossa, és beledöglik – váltok normál hangerőre, és Őfelségére pillantok, aki még mindig azon örül, hogy a kölyköt rám sózhatta.
A szemem sarkából látom, hogy a két jól megtermett pasi lecaplat a lépcsőn, és felkapja.
- Ha jól gondolom, ezek hozzá tartoznak – veszem ki egy tiszta mozdulattal a férfi kezéből az iratköteget, majd lepillantok rájuk. – Gondolom, maga nem túl nagy kedvvel viszi el a dokihoz.
A három felső lap a napi beosztás, azokat elé tartom, a többit a hónom alá csapom.
Persze azt is észleltem, hogy már amikor Őfelsége felé indultam, az árnyékai kioldották a fegyvereiket a tokokból, amikor pedig volt merszem hozzáérni az iratokhoz, amik a kezében voltak, mind rám szegezte a kisebb-nagyobb, pisztolytól a nagyobb mordályokig terjedő fegyvereiket.
- Nyugi van, srácok! – tolom félre az egyik útban levő csövet. – Nem nyúlok a nagyfőnökhöz.
A legtöbb embert az ilyen merészségért lelövetné, de engem nem, mivel ha megtenné, megint elszabadulna a pokol, ami azelőtt volt, hogy megrendeztem volna a jó népet.
Eleresztek egy vigyort, aztán megfordulok, és a két meláknak intve, hogy induljanak, a gyengélkedő folyosója felé fordulok.
- Majd szólok a dokinak, hogy maga küldte ezeket – lengetem meg az iratokat. – A fiúkat meg visszaküldöm a helyükre, tehát nyugodtan bejelölheti, hogy megvoltak az eligazításon.
Tudom, hogy most majd’ szétveti az ideg, én pedig rohadtul élvezem, hogy felidegesíthettem.
– Láttátok, hogy lilult a feje? – röhögök fel, amikor már a folyosón vagyunk.
Két őr azért a nyomunkban van, mert „ez a szabály”, de ez a kettő a leghasznosabb fajtából való, ha megfizetik őket – én pedig meg szoktam. Így aztán hallgatnak, bármilyen ügyem legyen is. Most is csak kussban jönnek utánunk.
Meglepetésemre a két nagydarab is csendben van, pedig igen beszédes fajtából való mindkettő. Hát, nekem így is jó.
A doki ajtaján kopogok, de választ nem várok, kitárom az ajtót.
- Fektessétek le valamelyikre! – intek a fejemmel az ágyak felé.
Felpakolják a kölyköt, közben a doki is előkerül, de csak kérdőn néz rám.
- Mindketten a mosodába vagytok ma beosztva.
Ismernek, így tudják, hogy ezzel lezártam a lógásukat, mehetnek, ahova akarnak. Vagyis ahova az őrök kísérik őket, mert a melákok nyomában a két őr is lelép.
- Nos, mi van? – morran a doki.
- Új husi – bökök az ágy felé. – Elájult pár méter után. Őfelsége meg rám bízta, sz’al maradok, amíg Csipkerózsika alszik.
- Felőlem. Csak ne legyél útban!
Értem a célzást, így levágódok az asztala mellett a székbe, és ott tespedek egy ideig, amíg ő megvizsgálja a kölyköt. Aztán mikor elunom magam, eszembe jut, hogy még nálam vannak az iratok, amiket a nagyfőnöktől szereztem odakint. Ezen az észrevételen megint elvigyorodom, mert felrémlik a liluló feje.
Kinyitom a mappát, és olvasgatni kezdem. Az első lapon az alapadatai vannak: neve, születési adatok, az őseiről néhány kissé ködös adat, lakcím – hehe, csak volt lakcím –, aztán ezt követik az orvosi szempontból fontosabb dolgok; vércsoport és egy rakat, nekem semmit nem mondó hülyeség.
Ahogy visszapillantok a lap tetejére, megakad a szemem valamin, amin felröhögök.
- Melyik marha írta rá a hivatalos papírra a kölyök neve mellé, hogy „Picur”?
- He? – emelkedik fel egy kicsit a doki.
- Valamelyik idióta ráírta a lapjára a neve mellé, hogy „Picur” – ismétlem egy kicsit érthetőbben, kevésbé röhögve.
- Azok az iktatási iratai? – mutat a kezemre.
- Jah, Őfelsége küldte őket.
Nyitja a száját, aztán inkább be is csukja, mert tudja, hogy nem hat meg az olyan szöveggel, hogy „nem lenne szabad elolvasnod”. Inkább visszafordul a munkájához.

Luka
Harford – Állami Fegyenctelep. Szemeim csak lassan nyílnak ki.
Egy teljesen ismeretlen helyen találom magam. Nem emlékeztet a szobámra, sem pedig bármely más szobára a kastélyból. Rideg, fehér plafon és falak köszönnek rám vissza mindenhonnan. Se egy ablak, se egy árva fénysugár. Magányos, mégis kellemes. Még így is jobb, mint a kastély, melyet kénytelen voltam otthonnak hívni.
Az oldalam már nagyon fájt az ágy rácsaitól, de még mindig kellemesebb volt, mint a megannyi megmaradt verésnyom a hátamon.
„- Várjunk csak, rács?!” – kérdezem magamtól, majd megpróbálok feltápászkodni, de valami visszanyom.– Ho-hó! Látom felébredtél, Csipkerózsika - tornyosult fölém egy ismeretlen, vörös hajú férfi.
Fehér köpenye alatt egy fekete, mély kivágású pólót viselt. Így jól látható volt a kiemelkedő kulcscsontja, ami arra utalt, hogy kidolgozottabb felsőtesttel rendelkezik. Erre a helyre nyilván szükséges is.
–  Mi... miért hív Csipkerózsikának? – kérdezem értetlenül.
–  Szokd csak meg, ez egyike lesz a beceneveidnek. Teljesen feldobtad a többiek reggelét. Még egy ilyen bravúros ájulást produkálni... Te aztán tudod, hogy kell elkezdeni sírt ásni! – mondja mosolyogva.– Amúgy... hol vagyok? – kérdezem, halántékomat masszírozva.– A gyengélkedőn. Összeestél a stressztől és a kimerültségtől – közölte. – Ezen kívül, amíg aludtál vettem a bátorságot és elvégeztem néhány rutin vizsgálatot. A hátadon lévő verésnyomok alig egy hetesek. Nem kérdezősködöm, csak mellékesen jegyzem meg, hogy elcsúfítják az amúgy felettébb ritka, puha bőrödet - taglalja. Éles tekintete a szemembe váj, mégis, ezt a különös tekintetet remekül rejti szemüvege mögé.– Gyengélkedő... a börtöné? – kérdezem riadtan.– Mit hittél, hogy mikor felébredsz, megint egy puha ágyban találod magad? Jobb, ha megszokod. Számodra ez lesz itt a világ. Ha ilyen szende szűz leszel, akkor nem húzod sokáig. Bár, ha szerencsés vagy, ezzel a kis hamvasságoddal, lehetsz valaki „cicája”. Először... amúgy is a legalja vet majd szemet rád. Arra pedig ne is számíts, hogy a rabok „főnöke” kiáll melletted, ugyanis ki nem állhatja, ha nyűgöt varrnak a nyakába. Igazam van, Desmond? – szólt át a válla felet,t és csak akkor vettem észre az egyik sötét sarokban ücsörgő, villámló tekintetű férfit.
Ő azonban nem szól egy szót sem, csak mereven bámul rám. Annyira ijesztő, hogy nem tudom megmondani, hogy vajon mit gondolhat. Teljesen végigbizserget ez a rettegő érzés.
- Lenne néhány kérdésem még hozzád, mielőtt elengednélek – szól állát vakargatva. – Néhány adatod pontatlan a papíron. Nem hiszem el, hogy ezek odakint megint ilyen kontár munkát végeztek – mérgelődik. – Név, születési idő, hely stimm, vércsoport... Azok a marhák azt írták ide, hogy A-s közben meg 0-s. Hihetetlen az a kontár banda. Családi adatok... Komolyan azt írták ide, hogy „Van egy anyja meg egy apja.”? Most komolyan... mindenkinek van – fogja a fejét a doki. – Semmi konkrét információ. Az oké, hogy idebent fenét sem fog érdekelni, hogy honnan jöttél és a gondod, meg mik a családi helyzeteid... Na, de azért egy kis információ nem árt. Oké „Picur”, ha akarod, nekem most mesélhetsz egy kicsit, amott úgysem fog senki a gondjaiddal foglalkozni. Ha jól hallottam, akkor jó módú volt az apád, igaz? – kérdezi az orvos.
Vészesen lüktetni kezdett a fejem.
- Nem... – válaszolom fejemet elfordítva –, az apám csak egy kertész volt a nevelőapámnál..., aki a szeretője volt – taglalom röviden, de csak ennyit, több nem megy.
- He? – néz rám riadtan az orvos. Talán attól fél, hogy meghülyültem. - Mi van? – kérdi értetlenül.
- Franc... – nyögöm halkan és őszintén örülök, hogy ezt épp nem hallotta. – „két apám” van. Az igazi kertész volt a nevelőapám birtokán és egyben a szeretője – suttogom ingerülten.
- Oh... hát ez elég érdekes. Egyikük sem próbált megvédeni a börtöntől? – nyaggat tovább.
- Nehezen... Az ő megölésükkel lettem megvádolva, úgyhogy kötve hiszem – sóhajtom.
A doki összecsapja a mappám pár firkálás után, majd leteszi az asztalra. Leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemét.
- Állj fel, hadd hallgassam meg még egyszer a szívedet – szól, majd előveszi sztetoszkópját.
Remegő kezekkel próbálom megszabadítani felsőtestemet a ruhától, végül nagy nehezen sikerül.
Már érzem is a hideg fémet a mellkasomon. Majd megfordít és a fém most a hátamhoz ér.
Egy pillanatra felemelem a fejem, és hirtelen szemben találom magam a Desmond nevezetű férfival. Tekintete az enyémbe fúr, de nem árul el semmi különöset. Annyira titokzatos, hogy végigfut tőle a hideg a hátamon. Remélem, nem fogok sűrűn találkozni vele.
Közben tekintete még mindig rajtam van, és érzem, hogy egyre melegebb az arcom.
- Minden rendben, lehúzhatod! – szól a doki, én pedig őszintén megkönnyebbülök. – Ezeket majd néha vedd be! Vitaminbogyók – dob utánam egy kis dobozt.
- K... köszönöm – válaszolok neki.
- Na jó..., lépjetek már le végre! – mondja. – A cellatársad majd körbevezet Picur, bízd csak rá magad! – mondja.
Az alig néhány lépéssel előttem álló Desmond elég közönyös arcot vág, de esküdni mernék, hogy az előbb láttam rajta átsuhanni egy „megöllek doki” tekintetet. De lehet, hogy tévedtem.
- Hé, Desmond... – szól utánunk mikor elindulnánk –, bánj kedvesen az új „szobatársaddal”! – kacsint felé, engem pedig a hideg is kiráz.
„ – Mi? Nem mondhatja komolyan, hogy ez az ádáz tekintetű vadállat lesz a cellatársam!? Ó, jesszusom... Kemény napok elé nézek!”

Desmond
Harford – Állami Fegyenctelep.

Hallgatom, ahogy a doki meg a kis izé beszélgetnek, és egyre inkább megbizonyosodom abban, hogy nem fogja sokáig bírni itt.
Az ártatlan tekintete, ahogy még itt is szemléli a világot, mégis ott a félelem a szemében. Hát, meg is van rá az oka. A segítségem nélkül rövidesen ribanc lesz belőle, a börtön nagy része az ő seggén fog élvezkedni – esetleg benne, de ez már az ő dolguk.
Aztán az a hülye doki elveszi tőlem a papírokat, amire csak egy morgással válaszolok. Meg nem mozdulok, mert ez a legkényelmesebb szék a dutyi nagy részében. Még az igazgatónál kényelmes, de ő nem élvezheti túl gyakran a társaságomat kettesben odafent.
– Semmi konkrét információ – puffog. - Az oké, hogy idebent a fenét sem fogja érdekelni, hogy honnan jöttél, és a gondod, meg mik a családi helyzeteid... na, de azért egy kis információ nem árt. Oké „Picur”, ha akarod, nekem most mesélhetsz egy kicsit, amott úgysem fog senki a gondjaiddal foglalkozni. Ha jól hallottam, akkor jó módú volt az apád, igaz?
Hm, ez érdekesen hangzik!
Hegyezem a fülemet, mert itt mindig jobb információkhoz juthat az ember, mint odaát az ebédlőben.
- Nem – motyog, és elfordítja a fejét. – Az apám csak egy kertész volt a nevelőapámnál... aki a szeretője volt.
HE?! Ezt most jól hallottam? Baszki, akkor aztán gázos a dolog.
- He? Mi van? – ad hangot értetlenségének a papírokon firkáló idióta is.
A kölyök nyöszörög, de csak megszólal.
- „Két apám” van. Az igazi kertész volt a nevelőapám birtokán és egyben a szeretője.
Nah, ilyet sem hall minden nap az ember, még itt sem!
Úgy tűnik, hogy ideges a kölyök, de „drága” orvosunk, mintha észre sem venné.
- Oh... hát ez elég érdekes. Egyikük sem próbált megvédeni a börtöntől? – kérdezősködik tovább, mire fura színt ölt a fiú feje.
- Nehezen... Az ő megölésükkel lettem megvádolva, úgyhogy kötve hiszem – sóhajt fel.
A doki összecsukja a mappát, visszateszi az asztalra, utána kicsit nyújtózkodik.
- Állj fel, hadd hallgassam meg még egyszer a szívedet – kezdi keresni az eszközeit, és a lassan felálló kölyök felé indul. Derékig levetkőzteti. Ahogy meglátom a hátát, megdöbbent, hogy a naiv kisfiú, hogy néz ki. Jesszus! Komolyan rossz ránézni azokra a sebekre és verésnyomokra. Túl kényelmesek sem lehetnek. De attól még mindig irritál a kölyök.
Ahogy megfordul és felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk, és simán kiolvasom az övéből, mennyire becsinált az egésztől. Hjajj, de sok bajom lesz vele…! Most meg vörösödik, mint valami kis szüzike az első éjszakáján! Ezt nem hiszem el!
- Minden rendben, lehúzhatod! Ezeket majd néha vedd be! Vitaminbogyók – ad a kezébe a doki egy dobozkát, ami igencsak ismerős nekem.
- K... köszönöm – dadog.
- Na jó..., lépjetek már le végre! – integet az ajtó felé. - A cellatársad majd körbevezet Picur, bízd csak rá magad! – vigyorog, én pedig vetek rá egy megsemmisítő pillantást.
Intek a kölyöknek, és kifelé indulok.
- Hé, Desmond... – vakkant utánam. – bánj kedvesen az új szobatársaddal!
Megemelem az egyik szemöldökömet, de egyebet nem reagálok, csak kilépek az ajtón.
- Kölyök, gyere, vagy itt hagylak! – kiáltok visszanézve.
Amilyen kis riadtan néz, és utánam siet, már látom, hogy jól fogok szórakozni a terrorizálásával.
- Arra van a mosoda és a műhelyek nagy része – mutatok egy folyosóra út közben. Igazán nem érdekel, hogy figyel-e, de jobban jár, ha nem felejti el, amit most mondok. – Ott a konyha és a kiadópult – emelem a karomat a másik irányba.
Hallom, hogy megszólalna, de nem adok neki esélyt rá.
- Most nagyjából mindenki melózik, szóval addig kapard össze magad, amíg nem kezdenek a seggedre vadászni. Van még talán három órád, aztán jönnek kajálni. Délután mindenki azt csinál, amit akar.
Mindeközben kényelmes tempóban, zsebre vágott kézzel haladok a lépcső irányába.
- Ott – intek a fejemmel egy újabb földszinti folyosó felé -, juthatsz el a könyvtárba és az edzőterembe. Az edzőtermet mindenki saját felelősségére használja, a könyvtár meg elvileg azért van, hogy kulturálódjon a nép. De ha félted a hátsód, elkerülöd a helyet. Steven intézi a kölcsönzést, de az nem érdekli, hogy a hátsó részen ki mit csinál, szóval sokan oda járnak dugni. Oh, és ha hallottál bármit a börtönzuhanyról – pillantok hátra rá, miközben fellépek a lépcsőre -, megfogadod a történetek tanulságát!