A dőlt betűk, jelbeszédet jelentenek, szóval kérlek nézzetek el nekem, hogy nem írom oda mindegyikhez, hogy ezt most elmutogatja.Írta: Teletha
Szereplők: Amaya Eichiro x Fumihiko Atshushi

1.fejezetA hangok, melyek tévútra vezetik az embert...A szavak, melyeket, ha kimondunk, vissza már nem vonhatunk...Velem, ez nem történhet meg csak úgy...Az én életem, a többi emberéhez képest egyszerűbb, mégis sokkal nehezebb. Kívánhatnám, hogy ne így legyen, hogy olyan lehessek, mint bárki más, ezen a nagy kerek világon...de mégis úgy érzem, hogy ez nekem tökéletesen megfelel. Ha másképp lenne, akkor nem lenne bennem semmi különleges és, ez nem lenne más, mint egy elcseszett élet. Ha elmondom, hogy miért gondolom ezt így, akkor biztos, hogy azt mondanád, az elmémmel is baj van. Amaya Eichiro vagyok, ma tizenhét éves. Olyan vagyok, mint az összes többi korombeli tizenhét éves...azzal a két különbséggel, hogy süketen születtem. Ha ez nem lenne elég fogyatékosság, néma is vagyok hat éves korom óta. Az, hogy süketen születtem, rányomta a bélyegét az életemre. Engem sosem zavart, de a szüleim nem tudtak elfogadni így. Az alkoholizálásra, amúgy is hajlamos szüleim, undorodtak tőlem. Nem értették, hogy egy okos és egészséges lány gyermek után, hogy születhetett egy ilyen degenerált. Na ne higgyétek azt, hogy ennyire kritikus vagyok magammal szemben, ezek pusztán a szüleim szavai, melyek tizenegy éve belém égtek. Akkoriban, még igen is zavart, hogy ilyennek láttak engem és minden erőmmel csak azon voltam, hogy ezt, valamivel kompenzáljam. Jól viselkedtem az óvodában, az iskolában is jól indítottam, de nekik ez...mit sem számított. Hogy lettem néma...? Egyik alkalommal, mikor a szüleim, részegen azon veszekedtek, hogy melyikük elcseszett génjét örököltem...a hangulat olyan szinten a magasba csapott, hogy édesanyám kést rántott és leszúrta az apámat. Azután édesanyám, bánatában és részegségében, felakasztotta magát. Én pedig...csak álltam és néztem az egészet, teli torokból üvöltve...és végül, nem jött ki több hang a torkomon. Az orvos szerint, ez a sokk hatása volt, amit akkor kaptam és ez csak egy ideiglenes állapot, ami idővel javulhat. Ez...már tizenegy éve volt, azóta semmi sem változott. De, hogy őszinte legyek nem is próbáltam. Főként, szájról olvasok, de a jelbeszédet is megértem ha kell, csak nem szívesen használom. Jelenleg a nővéremmel élek, Ő gondoskodik rólam. Hozzáteszem, nem nagyobb kedvvel teszi ezt, mint a szüleim. Körülbelül Ő, is annyira örül a létezésemnek, mint valaha Ők. De, nem tör meg a dolog. Ami viszont rohadtul zavar...az a leendő sógorom, aki minden nap, furcsa késztetést érez a basztatásomra. Eldöntöttem, hogy amint nagykorú leszek, lelépek innen.

Eichiro, magára kapta iskolatáskáját és már szaladt is le a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokhoz érve, megtorpant, majd leült. Sietve magára húzta a cipőjét, mikor egy kéz végigszántott a hajában. Felpillantva észrevette, hogy sógora áll felette, a lépcsőkorlátnak támaszkodva. Keze, végigsimított a fiú arcán, nagy sötét szemeivel a fiúéba nézett. Eichiro, mérgesen villantotta rá, csillogó, zöld szemeit, ám a férfi nem tántorodott vissza sőt...leguggolt hozzá és végignyalt a fiú arcán. A fiú, buzgón törölgette le a nyálat, pólója ujjával, majd a férfira nézett.
- Mi a fenét művelsz, te beteg állat? – mutogatta el Eichiro a férfinak. A férfi ajka, gonosz mosolyba rándult, melyet Eichiro, ki nem állhatott.
- Lehetnél kicsit kedvesebb is hozzám, kedves sógor. – olvasta le a férfi ajkairól, Eichiro. Még a gyomra is fordult egyet, mikor csak ránézett.
- A nővéremet molesztáld! Engem, hagyj ki, a perverz kis játékaidból! – mutogatott dühösen a fiú.
- Tudod...annak is megvan az előnye, hogy süket vagy! – mosolygott a férfi. – Nem hallod, hogy miket művelek a drága testvéreddel, éjszakánként. Bár én sajnálom...olyan jó lenne, ha hallhatnád. – mondta önelégült vigyorral a képén.
- Na takarodj! – mutatta most már teljesen feldúlva a fiú és kikapta a férfi kezéből az ételes dobozát. Mérgesen rótta az utat az iskoláig, elméje tele volt, a legundorítóbb emlékekkel. Még hogy nem hallja. Nem bizony, szerencsére, de mégis...volt olyan eset, hogy mikor hazaért az iskolából és a konyhába sietett volna, rajta kapta Őket, ahogy az asztalon szexelnek. Gyorsan fel is vágtatott a szobába és magára zárta az ajtót. Akkor is...mintha a sógora Őt, figyelte volna a szeme sarkából. Eichiro gyomra, megint fordult egyet és titkon remélte, hogy első útja, nem a mosdóba vezet majd. Nem voltak barátai, de nem is hiányolta őket. A legtöbb óráján, külön volt a többiektől, mert vele magántanár foglalkozott. Így nem maradt le a többiektől és, nem hátráltatta a tanár munkáját sem. Úgy vallotta, hogy az a kevés, ami jutott neki, azzal is megelégszik. Nem volt telhetetlen gyermek és nem is vágyott magasra törni. Ő, csak élni akart, létezni. Nem akart semmit bizonyítani, mert belefáradt már, hogy úgy sem figyel rá senki. Még barátnője sem volt, akivel valaha járt volna. Kerülték őt, mondván sok macerával jár, ha beszélgetni akarnak vele. Egyetlen személy volt, akivel meg tudta magát értetni...az osztályfőnöke, aki külön órákat adott neki. Boldog is volt, mert az első órája osztályfőnöki, ahol bent lehet és láthatja Őt...Watanabe Asuka senseit. Eichiro, szép nőnek tartotta osztályfőnökét, de tudta, hogy semmi esélye a dolgoknak. Egy középmagas, hosszú fekete hajó nő lépett be a terembe. Nem volt túl sovány, de kövérnek sem volt mondható. Eichiro, mégis odáig volt érte. Amit a legjobban szeretett benne, az a mosolya volt és az, hogy mindenen jóízűen tudott nevetni. Ő tartott neki külön órákat és jelbeszédet is használt az órákon, csak a kedvéért. A tanárnő, az asztalához lépett és a krétával a táblára írt egy nevet: „ Fumihiko Atshushi „ mikor belépett egy magas, sötét barna hajú fiú. A haja olyan sötét volt, hogy a napsütésben, már szinte feketének látszott. Narancsos színű szemeivel, az osztályt pásztázta, majd a tanárnőre nézett.
- Osztály, Ő itt az új osztálytársatok. – mutatott a fiúra. – Atshushi-kun, év közben iratkozott át a szülei munkája miatt. Kérlek, bánjatok vele jól. – szólt mosolyogva a tanárnő. A lányok, összesúgtak a fiú mögött, mikor az leült az egyetlen szabad asztalhoz, Eichiro mellett. Eichirot, nem igazán hozta lázba az új fiú, aki mellette feszített, így hát inkább kinézett az ablakon. Egész óra alatt, az iskola udvart bámulta, mivel a tanárnő, szabad foglalkozást adott nekik. Mikor vége lett az órának, valaki megkocogtatta a vállát. Vállai felett hátrapillantva, észrevette, hogy az új fiú az. Ajkaira pillantva, megértette, hogy mit akar tőle.
- Elhiszem, hogy nem kedvelsz, mivel még csak most jöttem...de azért, ne legyél már annyira bunkó, hogy ha szólok hozzád, nem felelsz! – háborgott a fiú. Eichiro, belenézett a nagy sötét szempárba, de nem felet. Tudta, hogy hiába is kezd el mutogatni, a fú úgy sem fogja megérteni. Ezért inkább magához vette táskáját és kisietett a teremből. A lépcsőn felfelé baktatva, eszébe jutott az a nagy, barna szempár és megborzongott. Furcsa érzés volt a szemébe nézni, olyan tekintélyt parancsoló volt...Boldogan kopogtatott be, a tanárnő ajtaján, aki széles mosollyal fogadta őt. Szinte elszállt az egy óra, amit a nővel töltött és titkon örül is, hogy ezzel mára vége. Csengetés előtt öt perccel, elengedte a tanárnő és Ő, szinte futva közelítette meg az iskola kapuját. Alig várta, hogy végre hazaérjen, ott magára zárja, szobája ajtaját és ki se jöjjön vacsoráig.
A futástól fáradtan ért haza. Boldogan nyitott be a házba, rúgta le a cipőjét és indult el a lépcső felé, mikor pillanatnyi boldogsága tovaszállt. A kanapén, a nővére feküdt háttal, széttett lábakkal, felette sógora, aki keményen megdolgozta. A férfi, észrevette a belépő Eichirot, aki a döbbenettől, földbe gyökerezett lábbal állt a lépcső előtt. Yasuo, kéjes mosolyt küldött felé és megnyalta nyelvével, ajka szélét. Eichiro, ettől magához tért és szinte hangtalanul rohant fel a szobájába. Az ágyra vetette magát és lassan elaludt.

Álmából, telefonja rezgése ébresztette fel. SMS-t kapott az osztályfőnökétől, amiben ez állt: „ Eichiro-chan, ma este Atshushi-kun átmegy hozzád, az első félévi anyagokért. Kérlek, viseld gondját! ~  Asuka”. Eichiro, sóhajtott egyet, majd észre sem vette, hogy maga elé motyog. Az ablakhoz lépve, egy motort látott bekanyarodni a házuk felhajtójára. Az „idegen” levette a sisakját, így Eichiro láthatta, hogy Atshushi az. Lesietett hát a lépcsőn, hogy ne kelljen csöngetnie és ajtót nyitott neki. Atshushi, kedvesen mosolygott rá, nyoma sem volt a délelőtti modorának. Beljebb lépett és kezeit a mellkasáig emelte, majd...Eichiro meglepetésére...mutogatni kezdett.
- Ne haragudj a maiért! – mutatta és bocsánatkérő arcot vágott. – Ha előbb tudtam volna, hogy süket vagy...akkor eleve így kezdtem volna... – fejezte volna be, de megcsapta valami a füleit. Belesett a nappaliba és elkerekedett a szeme. Yasuo és Kumiko, még mindig a kanapén voltak. Akkor Eichiro is odakapta tekintetét és megijedt. Karon ragadta Atshushit és felvonszolta a szobájába. Yasuo, a szeme sarkából követte őket, majd idegesen eleresztette a nőt és kivágtatott a konyhába. Kumiko, teljesen meg volt lepődve, de a szíve mélyén megkönnyebbült, hogy végre vége.
A fiúk, zihálva húzták be maguk után az ajtót. Majd Eichiro, Atshushira nézett és mutogatni kezdett.
– Honnan ismered, a jelezést? – mutogatta és tényleg meg volt lepődve.
–A nagymamám...Ő is süket volt. Még Ő, tanította meg nekem. – mutogatta buzgón Atshushi.
Eichiro, végre elnevette magát. Annyira jól esett neki, hisz már olyan régen nem nevetett szívből.
– Bocs, a lentiért. Folyton ezt csinálják. Olyan, mintha ezzel akarnának elüldözni.- jelelte.
– Nem gond...csak eléggé meglepett! – mutatta Atshushi, majd ismét nevettek. – Ha ennyire zavar, akkor ma este, alhatnál nálunk! – ajánlotta fel Atshushi. Eichiro, nagyon boldog lett ettől, hisz még sosem volt egy barátja sem, akinél alhatott volna. Most mégis...adatott neki egy lehetőség...csak azt nem érti, hogy miért dobog sebesebben a szíve, ha Atshushi a közelében van. Pont, mint délelőtt az iskolában. Valami furcsa zajlik benne.
–Tényleg, nem gond? – kérdezte félősen Eichiro.
–Jaj, dehogy is! Örülnék, ha te lennél az első barátom. – mosolyodott el.
–...és nem zavar, hogy süket-néma vagyok? – kérdezte letörten Eichiro. – A legtöbb ember, visszataszítónak tart.
– Jesszusom! Meg foglak ölni, Eichiro! – háborodott fel a fiú. – Nem tudom, hogy kik találnak annak...de engem ez egyáltalán nem zavar. – mutatta. –...sőt szerintem, nagyon aranyos vagy! – mondta ezt már szavakban és, nem is sejtette, hogy a fiú, szájról is tud olvasni. Eichiron, egy percig úrrá lett a meglepettség, de gyorsan magához tért.
- Lemegyek és szólok nekik, hogy elmegyek! – mutatta és már ki is viharzott a szobából.
- Ez...nehezebb lesz, mint hittem. – sóhajtott Atshushi. Leült Eichiro ágyára és kezébe vette párnáját. Beleszippantott, majd lehajtotta a fejét rá, ami ekkor már piros volt.

Eichiro, boldogan szedte a lépcsőfokokat, aminek a végében, már ott állt Yasuo, eléggé mérges arccal.
- Na mi van? Most már, buksz a pasikra? – kérdezte gúnyosan.
- Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte értetlenül a fiú.
- Akárhogy is...neked nem lehet senkid! – mondta parancsolóan a férfi és Eichiro, riadt tekintetbe nézett.
- Még mindig nem tudom, hogy miről beszélsz! – mutatta határozottan. – Csak barátok vagyunk! Ma este, nála alszok! – jelelte határozottan.
- Azt már nem! – lett dühös a férfi és megragadta Eichiro karját. Eichiro, hadakozott, de nem bírt vele. Yasuo, a falhoz szorította és száját, Eichiroéhoz tette. Mindkét kezét a falhoz szögezte, majd mikor érezte, hogy biztosan tartja...nyelvét a szájába tolta. A fiú, nagyon megijedt és legszívesebben kiáltott volna. Olyan érzése volt, mintha az eddig elfojtott hangok, most egyszerre törnének fel a torkából. Szemeit összeszorította és próbált, nem arra gondolni, hogy mit tesznek épp vele. Majd érezte, hogy a kezét fogva tartó szorítás enyhülni látszik és szépen lassan elemelkedik tőle a gyűlölt test. Szemeit kinyitva, észrevette, hogy Atshushi áll vele szemben. Megragadja a karját és felcibálja őt a szobába. Visszapillantva még épp látja, a lépcsőn összegörnyedt Yasuot.
- Szent szar! Mi a fene volt ez? – mutogatta feldúltan Atshushi. – Ez a beteg állat...ma este, mindenképp nálam kell aludnod. – mutatja tovább, majd engedett a késztetésnek és magához ölelte Eichirot. Ajkai, lassan közelítettek Eichiroéhoz. Finoman megemelte állát, majd maga felé fordította és finom, puha csókot nyomott rá. A fiú, teljesen ledöbbent...de annak ellenére, ettől mégsem undorodott. Atshushi, észbe kapott, majd gyorsan befejezte és csak ölelte tovább Eichirot. Úgy védelmezte, akár anya a gyermekét, ami Eichirónak is feltűnt, de most egyáltalán nem bánta ezt a fajta gondoskodást.
- Ne haragudj! – mutatta a fiú. Meg sem kérdeztem...jól vagy? – nézett rá aggódva. Eichiro, életében most először, nagyon is akart válaszolni, erre az aggódó kérdésre. Nem vett észre mást, csak hogy szétnyílnak ajkai és tizenegy év után, feltör valami a torkán:
- I...igen.



2.fejezet

„Mindent felperzselő, s elégető vágy. Érzés, mely átjárja remegő testedet, lángra lobbantva ezzel, kihalt szívedet. Ez a hangtalanul mögéd osonó...Néma szerelem... Amely, hallásra készteti süket füledet. Végig bizsergeti gerincedet, míg el nem éri sivár lelkedet. Rabul ejt, s fogságban tart, míg végül, bele nem halsz. Könyörtelen rabszolgájává tesz...Érzés, mely mindenkiben másként tudatosul, s ölt testet...Ez lenne, az a híres szerelem?”

– Amaya Sensei, Amaya Sensei! – rángatták a kisgyermekek a szőke hajú, zöldszemű férfit. Korához képest, igen alacsony és törékeny testalkatú férfi volt. Bár ő világ életében ilyen volt, létezését is csodának tartotta. Amaya Eichiro sóhajtott és megborzolta az előtte álló kisfiú haját.
- Mi ez a nagy buzgalom ma, gyerekek? – kérdezte Eichiro fáradtan. – Lassabban beszéljetek, mert így nem látom leolvasni, hogy mit akartok. – kérte őket a férfi.
- Amaya Sensei, kérlek fojtasd Atshushiék történetét. – kérlelték a férfit a gyerekek. „-Hah, de népszerű ez a siralmas kis történet. Még csak azt sem tudják, hogy kiről szól!” – mondta magában Eichiro.
- Jól van, már is fojtatom. – szólt a férfi. Mikor azonban belekezdett volna, megcsörrent a telefon az irodában. Eichiro felpattant a szőnyegről és besétált az irodába. Bekapcsolta fordítógépét, mely szavakban írta ki neki, ami a vonal másik végén hangzott el.
- Cherry Flower óvoda, Amaya vagyok. – köszönt elsőnek Eichiro.
- Jó napot. Arakawa vagyok, az új kisfiúk anyukája. – olvasta Eichiro a feliratot. Ismerős volt neki ez a név, mintha már hallotta volna valahol, csak már nem emlékezett rá, hogy hol. – Azért keresem Sensei, mert szeretném megtudni, hogy bevihetném – e a fiúkat a délutáni foglalkozásra, szoktatásképp. – érdeklődött a nő.
- Ah, persze jöjjenek csak. – válaszolta kedélyesen Eichiro, aki boldog volt, hogy újabb két kisgyermekkel gazdagodik a csoportja.
- Köszönöm Sensei. Akkor délután bemegyek velük és a volt férjemmel, aki visz egy kis süteményt a gyermekeknek. Ugyan is édesség boltja van. – szólt nevetve a nő.
- Köszönjük szépen. Akkor várjuk önöket. – köszönt el Eichiro, majd visszasétált a gyerekekhez, akik már türelmetlenül, ám fegyelmezetten várták vissza Senseijüket, hogy az tovább mesélhessen.
- Hol is tartottam? – kérdezte Eichiro.
- Ott, hogy Eichiro megszólalt! – bukkant fel a sor végéről egy kislány, aki buzgón mutogatni kezdett.
- Tényleg! Köszönöm Chio! – mondta és mutatta is a férfi. – Tehát, Eichiro hosszú évek után, meg tudott szólalni.

– Ez egyértelműen, a sokk hatása! – szólt az orvos, pár órával azután, hogy Eichi és Atshushi, leléptek a fiútól. – El tudnátok mondani, hogy mi történt. – kérdezte.
- Bácsikám! – szólt Atshushi a férfihoz. – Lesmárolta...a sógora. – mondta mérgesen a fiú.
- Oh, nos...- szólt, majd jól láthatóan eltakarta, mosolyra húzódó ajkait. – Ez épp elég sokkoló lehetett szegény fiúnak. Előfordul, hogy az embernek egy másik sokkhatásra van szüksége, a javuláshoz. – mondta a férfi.
- Atshushi, ne! – pattant fel Eichiro és szikrát szórt a szeme.
- Nyugi Eichi, a bácsikám orvos és... ő az a fajta...nos az a fajta, aki ezt pont megérti. – mondta kissé zavartan Atshushi.
- Nem értem! – vágta rá frissen visszatért hangján Eichi.
- Nos...a bácsikám, kissé meleg! – mondta még mindig zavartan Atshushi.
- Heh? Kissé meleg? – vágta rá ingerülten a férfi. – Hogy lehet valaki kissé meleg, fiam? – vágta kupán Atshushit a bácsikája. – Ne haragudj Eichi-chan, Atshushi egy vicces kölyök. De nem hülyéskedett, én valóban meleg vagyok. De a történtek alapján úgy tűnik, hogy te nem! – állapította meg az orvos. – Hagytam itt neked egy kis gyógyszert, kérlek vedd be és aludj egyet Eichi-chan. – mondta a férfi, megsimogatta a fiú fejét, kezet fogott unokaöccsével, majd távozott. Eichi úgy tett, ahogy az orvos mondta neki, mondjuk ebben Atshushi is segített, mivel erőnek-erejével tuszkolta le a gyógyszert a fiú torkán. Eichi remekül aludt, talán már évek óta nem aludt ennyire békésen és nyugodtan és sosem ébredt még ennyire kipihenten. Mikor felkelt észrevette, hogy Atshushi az ágy mellett térdelve aludt el, az ágyra dőlve. Eichi megsimogatta a fiú fejét, mire az lassan nyitogatni kezdte a szemét. Felkeltek és megreggeliztek.
- Hé-hé! Te meg hova mész? – kérdezte meglepetten Atshushi.
- A suliba! – vágta rá Eichi és teljesen meg volt rökönyödve, hogy Atshushi olyan buta, hogy még azt is elfelejtette, hogy új nap kezdődött. Atshushi a fejét fogta és hosszú ujjaival megdörzsölte a homlokát.
- Vágom, hogy ilyen buzgó vagy, de nem zavar, hogy tavaszi szünet van? – kérdezte félmosolyra húzott ajkakkal.
- Eh? Tényleg... – döbbent meg saját ostobaságán Eichi. Atshushi öblösen felnevetett majd magához szorította a meglepett fiút.

Eichiro az egész szünidőt Atshushinál töltötte és nem ment haza. Néha hazaszólt nővérének, akit épp hidegen hagyott, hol tartózkodik az a hülye kölyök. Sógoráról azóta nem is halott és ez roppant örömmel töltötte el. Atshushi rengeteg helyre elvitte Eichirot, aki boldogan ölelte át hátulról, mikor együtt repültek a fiú sebes motorján. Együtt vásárolgattak, Atshushi egy csomó új ruhát vett a fiúnak. Egyik este, mikor a szobában ültek Atshushi épp videojátékozott, Eichi pedig a lábai között ült Atshushi mellkasának vetve hátát, mikor a fiú letette konzolját, átölte Eichit, álla alá nyúlt és megcsókolta a fiút. Eichi először meglepődött, mikor a nemrégiben történt esethez hasonlóan, Atshushi is áttolta szájába a nyelvét, de ez mégsem undorította el, vagy forgatta fel a gyomrát. A fiú hagyta, hogy magával sodorja az ár, melyet Atshushi gerjesztett neki. Teljesen a szokásukká vált ezalatt a két hét alatt, míg együtt voltak, hogy hol itt, hol ott egymásnak esve megcsókolták egymást. Ezt Eichi, a barátság egyik formájának vélte, már csak azt nem értette, hogy miért robog olyan gyorsasággal ilyenkor a szíve és miért érzi tűzben égve az arcát. Miért járja át testét a forróság, mikor Atshushi keze a derekára fonódik. Valahol, a szíve mélyén kezdett rájönni, hogy az ő érzései, melyeket Atshushi iránt táplál, messze állnak a barátságtól.
- Mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian Atshushi, mikor a szünet utolsó reggelén kijött a fürdőszobából.
- Ez...csak rajzolok. – mondta zavartan Eichi és próbálta kissé eltakarni rajzát.
- Ne már, mutasd meg! – harciaskodott Atshushi. – Á...ez tök jó! Miért nem mondtad eddig, hogy ilyet is tudsz!? – sértődött meg a fiú.
- Nem...tartom magam olyan tehetségesnek. – szólt szelíden Eichi.
- Hülyülsz, Ei? – mérgelődött a fiú. – Ezt nézd meg! – szólt Atshushi majd felemelte a haját. Atshushi tarkóján ott virított egy tetoválás. Eichi közelebb hajolt, hogy megnézhesse. Egy fekete kígyó vonaglott alá, a fejétől le a tarkóján át, a háta felé menetelve.
- Ezt...- kapta ki a fiú kezéből a füzetet, – ezt akarom! – szólt Atshushi. – Ide akarom tetováltatni. – mondta és lejjebb húzta nadrágja korcát, majd a medencéjére mutatott, ami gyönyörűen kidomborodott kidolgozott testén.
- De...de ez az én nevem. – viaskodott tovább Eichi és ujjával a füzetet bökdöste, amin a neve szerepelt, gyönyörűen megrajzolva, cirkalmas keretben.
- Igen...pont ezért akarom. – szólt Atshushi.
- De...ha egy lány meglátja...ez örök életű így, hogy... – makacskodott tovább a fiú.
- Pont ez a lényeg! Rovarriasztó! – mondta sejtelmesen Atshushi. Eichi nem értette, de már rég megtanulta, hogy Atshushi ezen furcsa kifejezései számára még ismeretlenek. Atshushi felöltözött és Eichinek is szólt, aki szófogadóan követte barátja utasítását.
- Hova megyünk? – kérdezte már a motoron ülve útközben Eichi, aki még mindig nem volt képbe.
- A bátyámhoz. – szólt Atshushi és gyorsított. – Tetoválószalonja van. – mondta. Eichi más lehetősége nem lévén, erősen kapaszkodott Atshushiba. Atshushi bátyjának tetoválószalonja, elképesztő volt. A falon, mindenfele rajzok díszelegtek, a legszebb minőségben és a legelképesztőbb fantáziával megáldva. Atshushi lehuppant az egyik székbe, majd az éppen megérkező bátyjához szólt.
- Tesó! – köszöntötte.
- Atsu, hát te?! – kérdezte meglepetten a férfi. Atshushi mindent elmesélt bátyjának, bemutatta neki Eichit, akit a férfi hellyel és innivalóval kívánt. A férfi nagyon meglepődött Eichi rajzának láttán és elismerően hátba veregette szegény meglepett fiút. Eichi lélegzetvisszafojtva figyelte, amint felkerül Atshushi medencéjére a tetoválás, aki összeszorított fogakkal tűri azt. Még szerencse volt, hogy a kép nem volt olyan hatalmas, tehát nem kellett olyan sokat szenvednie. Atshushi boldogan ült fel a székben és sejtelmes vigyorral az arcán figyelte a firkáló Eichit, aki amint lap került a keze ügyébe, rajzolgatni kezdett.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian Atshushi. Eichi félősen mutatta fel a lapot, amin egy még szebb rajz volt, mint az előző. Ezen Atshushi neve szerepelt, szögesdróttal körbekerítve.
- Hehe... – nevetett fel Atshushi a kép láttán. – Szeretnéd magadra tetetni? – kérdezte kíváncsian.
- I...igen. – szólt bátortalanul Eichi.
- O...ké! – csapta össze tenyerét Atshushi bátyja, az újabb kihívás láttán. – Hova szeretnéd, Eichi-chan? – viccelődött a fiúval.
- Nem...nem -chan! – bátorodott fel Eichi. – Miért -chanoz le folyton mindenki? Nem vagyok lány! – háborgott.
– De pont olyan aranyos vagy! – csitította le a férfi a kis tüzest. – Na szóval, hova szeretnéd?

Eichiro az ágyon feküdt és csuklóját nézegette. Vagyis jobban mondva, a csuklóján díszelgő tetoválást. Ajkaival lassan közelítette meg és megcsókolta azt. Nem is fájt annyira, mint ahogy az hitte először. Nyílt az ajtó és Atshushi vánszorgott ki rajta, törölközővel a nyakában és látszott rajta, hogy megkönnyebbült. A szekrényéhez lépett és beletúrt. Egy fekete csuklópántot vett elő és odaadta a megszeppent Eichinek.
- Nem szeretnéd, hogy holnap meglássák, ugye? – kérdezte a fiú, mire Eichi buzgón bólintott és csuklójára húzta. – Oké, most már aludjunk. – szólt Atshushi és bebújt Eichi mellé az ágyba. Hátulról átölelte a fiút és gyengéden a nyakába csókolt. Eichi hátrapillantott és mintha Atshushi csak erre várt volna, szájon csókolta a fiút, aki hagyta magát. Érezte, amint valami kemény nyomódik a fenekéhez. Atshushi maga felé fordította Eichit, akinek szintén kezdett szűkös lenni az alsónadrág. Atshushi a fiú ágyékához ért és elmosolyodott. Ujjai óvatosan beljebb csúsztak az alsóba és körül ölelték a törékeny fiú vesszőjét. Eichi Atshushi arcába lihegett, amitől a fiú keménysége, csak még inkább kínzó lett. Eichi felbátorodott, s mintha az élete múlna ezen a küzdelmen, utánozta támadóját. Most már Atshushi is lihegett. A kezek egyre gyorsabb tempóban jártak, míg eredményük nem született. A két fiú egyszerre érte el a magas, kéjes gyönyörfokokat. Atshushi szájon csókolta az épp elélvező Eichi, mert ajkai már kívánatosan nedvesek voltak. Fújtatva fúrták egymás nyakába fejüket és szenderültek álomra.
-  Atshushi, ébresztő! – harsant Eichi kellemesen dallamos hangja a fiú füleibe. Atshushi még fáradt volt, semmi kedvet nem érzett az ébredéshez. Eichi felbátorodott és megnyalta a fiú fülét, mire az rögtön felült az ágyban. Kirontott belőle és magára kapta nadrágját. Eichi elkuncogta magát. Már épp az iskola kapujában jártak és Eichi épp besétálni készült, mikor Atshushi megragadta a karját, a magas kőfal mögé visszarántotta és gyengéden megcsókolta.
- Legyen szép napod, Eichi! – szólt lassan artikulálva. Eichi elvörösödött majd bólintott. Együtt lépték át az iskola kapuját, majd az osztályteremét is. Az osztálytársak csodálkozva állták körül a megváltozott külsejű Eichit, Atshushi legnagyobb mérgére. A lányok is sokkal érdeklődőbbek lettek irányába, aminek a másik fiú, szintén nem örült.
- Eichi-kun! – szólította meg a második szünetben a fiút egyik lány osztálytársa. – Kijönnél velem a folyosóra? – kérlelte a lány csillogó szemekkel. Eichi bólintott és elindult. Az ajtóból még visszapillantott Atshushira, akinek a szemeivel tüzet lehetett volna rakni. Atshushi felpattant a padja mellől és titkos kommandóakcióba kezdett. Nem kellett sokáig keresnie őket, gyorsan rájuk is talált. A lépcső tetején álltak, de a távolság miatt, nem halott semmit.
- Hisa vagyok. – mutatkozott be. – Eichi-kun, kedvellek! Szeretném ha járnál velem. – mondta egyszerűen a lány.
- De...én... – dadogta a megdöbbent fiú. – Én...nem is ismerlek!
- Á szóval mást szeretsz! – vágta rá rögtön a lány.
- Mi? Én ilyet nem mondtam! – reagált rögtön Eichi. – Nem járhatok veled, mert... – próbálkozott tovább.
- Ha ez a helyzet... – mosolyodott el gonoszul a lány és a szoknyája zsebébe nyúlt, ahonnan előhúzta telefonját. Egy kisebb babrálás után, Eichi képbe nyomta a telefont. – Vajon mit szólnának a többiek, ha ezt meglátnák? – a kijelzőn az Atshushival folytatott reggeli csókjuk díszelgett.
- De...ez csak a barátságunk kifejezése. – védekezett a fiú.
- Mi? – visított fel a lány. – Ugratsz? Barátok ilyet nem csinálnak! Ha ezt mások is meglátják, akkor oda szegény Atshushi – kun hírneve. Mindenki meg fogja vetni és bántani fogja. – vágta Eichi képbe a lány. – Na szóval Eichi – kun, jársz velem?
- Nnn... – Eichi összeszorított ajkakkal és szemmel állt, megdermedve. Feje lassan billent fel, majd le. Ez volt életének sorsdöntő pillanata, melynek ezt az epizódot választotta. Tudta jól, hogy döntése mindent megváltoztat majd egy életre. Csak épp arról nem tudott, hogy mennyire nagyon.
- Oké Eichi -kun. – karolt bele a lány vidáman. – Akkor ezentúl, el kell kerülnöd Atshushit. Nem beszélhetsz vele, nem találkozhatsz vele. Levegőnek kell nézned, különben mindenki látni fogja, hogy Atshushi mennyire degenerált. – húzódott gonosz mosolyra a lány szája.

Valóban...attól a naptól kezdve, Atshushi élete is megváltozott. Akár hányszor megpróbált közel kerülni Eichihez, az rögtön tovább állt és lerázta őt. Látta a fiú arcán, hogy szenved és viaskodik saját magával, mégsem szólt hozzá többet. Akár merre járt, csak Eichit és azt a némbert látta. „- Hogy változhatott meg minden, csupán néhány perc alatt?” – tette fel a kérdést önmagának újra és újra Atshushi. Szíve egyre nehezebb és nehezebb volt, csak úgy, mint légzése. Torka folyton összeszorult, mikor ügyet sem vetve rá sétáltak el mellette kéz a kézben. A végső pont akkor volt, mikor a Hisa nevezetű liba, előtte csókolta szájon a meglepett Eichit. A lány szemei Atshushiéba fúródtak, mikor azon az ajkon lógtak, mely őt illette volna meg és amit már hónapok óta nem ízlelhetett meg, pont emiatt a kis ribanc miatt. Atshushi agya teljesen elborult és úgy döntött ha kell, akkor meg is öli a nőt. Beszélni akart vele, megkérni, hogy hagyja el, hogy szakítson Eichivel. Erre a következő szünetben esélye is nyílt. A lány az udvaron ácsorgott, a kopasz cseresznyefa alatt. Már vége volt az ősznek, a tél kúszott épp a küszöbre. A lány a sálját simogatta és mereven bámulta a kopasz fát.
- Hisa...ugye? – lépett a lány mellé Atshushi. Szemei tele voltak haraggal és gyűlölettel, melyet mind szeretett volna a lányra zúdítani.
- Sokáig bírtad! – szólalt meg a lány. – Azt hittem, hogy hamarabb megkeresel majd.
- Ezek szerint, direkt csinálod, ugye? Tudsz róla, hogy szeretem Eichit és azért teszed, igaz, – kérdezett rá konkrétan a fiú.
- Hahaha... – nevetett fel önelégülten a lány. – Persze, hogy tudom és természetesen azt is tudom, hogy Eichi is szeret. Csak a kis hülye, nem meri beismerni magának. – mondta kedélyesen.
- Te nem is szereted őt, jól gondolom? Mi a célod ezzel? Mit akarsz elérni? – ragadta karon a lányt Atshushi.
- Pfft. Persze, hogy nem szeretem. Azt kérdezed, hogy mi a célom? – nézett Atshushira a lány, jéghideg szemekkel. – A bosszú! A célom, hogy bosszút álljak rajtad, Fumihiko Atshushi!
- Mi a franc? – szorította meg a lány karját Atshushi. – Mi a faszomat ártottam neked, te picsa?
- Yukia! – szólalt meg a lány, maga elé bámulva mereven. Kezeivel megérintette Atshushi kezeit és szépen lassan lefejtette azokat a sajátjáról. – Elvetted tőlem Yukiát, a legjobb barátomat és első szerelmemet. Nem ismersz meg Atshushi? Valaha osztálytársak voltunk. Még alsóban. Már nem emlékszel? Yukiára sem? Ennyire jelentéktelen volt számodra? – nézett Atshushi szemeibe gyűlölettel a lány.
- Yu...kia... – nyögte Atshushi és elméjébe fájó emlékek tolultak. – Yukia...kihasznált engem! – nyögte.
- Hazudsz, te rohadt buzi! – kiáltotta a lány. – Elvetted tőlem és buzit csináltál belőle! Rohadt féreg vagy! – tombolta.
- Tévedsz! Yukia kihasznált engem. Közel került hozzám, hogy a családi kapcsolataink révén, gazdag ügyfeleket gyűjtsön magának. Miatta lettem meleg, ő csábított el és tett ilyenné. Millió darabra törte a szívem azzal, hogy elárult. – mondta könnyes szemekkel Atshushi.
- Ne hazudj nekem, te mocskos buzi! – sikoltozta szinte tébolyultan a lány. – Tönkre foglak tenni! Tönkre teszem az életed, meg foglak nyomorítani, te utolsó rohadt buzi! – szemeiben tébolyult tűz égett. A földre köpött, majd elviharzott. Atshushi a fa törzsébe rúgott és szitkozódott. Teljesen megalázva lépett be a terembe, ahol a mérges Eichivel találta szembe magát. A síró Hisát egy csapat lány vette körül, akik vigasztalták és megvető pillantásokat küldtek a fiú felé. Eichi meglódult előre és gyomron vágta a meglepett Atshushit. Megragadta a nyakkendőjét, hogy a szemeik találkozhassanak. Eichiro szemei szinte sírni tudtak volna. Tele voltak kétségbeeséssel és fájdalommal, melyet az ütés miatt érzett. Eichi lehajolt a döbbent fiúhoz és ajkát a fiú füléhez nyomta.
- Ne haragudj Atsu...ezt kívánta a férfiúi önbecsülésem! – szólt. Mielőtt felemelkedett volna, még visszasiklott hozzá egy pillanatra és nagyon halkan, hogy csak Atshushi hallja, ennyit mondott:
- Hé Atsu, szeretném ha tudnád...szerelmes vagyok beléd! – mondta majd elhátrált és lesöpörte kilógó inge alját. Atshushiban egyszerre kavargott a mérhetetlen boldogság és a legkibaszottabb csalódottság. A két fiú helyzete az utolsó évben sem változott. Egyikük sem mert beszélgetést kezdeményezni, de még csak egymásra nézni sem. Eichi végül egy távoli egyetemre ment, Atshushi pedig cukrászként tanult tovább. A két fiú, azóta nem is halott egymásról.

- Amaya Sensei, mi lett Eichivel és Atshushival? Mi a történet vége? – kíváncsiskodtak a gyerekek.
- Az ő történetüknek valószínűleg, ez a vége. Ez egy olyan mese, melynek nincs vége. Ezt így írták meg. – szólt csalódottan a férfi.
- De...de Sensei, Eichi ugye Atshushit szerette!? – kíváncsiskodtak tovább.
- Eichi...nos ő még most is Atshushit szereti. Annyi év elteltével, ez az érzés semmit sem kopott, csak erősebb lett.
- Mi lett Hisával?
- Azt nem tudom! – felelte a férfi hidegen. – Eichi szakított vele, hat évvel ezelőtt, mikor egyetemre ment. – mondta.
- Sensei, magának van szerelme? – érdeklődött az egyik kislány. Eichi a szívéhez kapott és megmarkolta felsőjét. A szavak, melyek nyelve hegyén voltak, nem akartak kicsúszni.
- A Sensei, az én papámat szereti! – csendült egy hang az ajtóban. Eichi riadtan kapta oda a fejét és meglepetésére két kisfiú állt ott kézen fogva. Egy magasak voltak, talán ikrek. Az egyik vörös hajú volt, páratlanul szép zöld szempárral. A másik kisfiú, aki kisebbnek tűnt arcra, sötétbarna hajú és érett narancs színű szemei voltak.
- Eichi Sensei...ugye a papát szereted? – szólalt meg ismét a kisfiú és Eichi már be is azonosította, hogy a barna hajú az.
- Fogalmam sincs miről beszélsz! – döbbent meg a férfi. A háttérből másik két hang csendült, ezek már felnőtteké voltak.
- Rühellek, Hisa! – szólt a férfi és felbukkant az ajtóban. Arcát nem lehetett látni, mert egy jókora láda takarta el, melyet a vállán cipelt.
- Tudom. Én is szeretlek, Fumihiko. – csendült a nő hangja és megtestesült az ajtóban, Eichi életének elrontója. Arakawa Hisa, büszke testtartással állt és Eichirora bámult. Arca egyszerre tükrözött örömöt és fájdalmat.
- Mama, mama! Ő a papám, igaz? – kérdezte a nőre nézve a vörös hajú kisfiú. A nő gyengéden elmosolyodott majd bólintott kisfiának. A ládát tartó férfi, eltolta maga mellől rejtekét, ami kis híján a földön landolt. Hisa kapta el és tette le az asztalra.
- E...Eichi...? – kérdezte a magas barna hajú férfi. Ajka és keze remegett, sőt talán egész íze. Eichi térde koppant a földön, arcát tenyerébe temette és oda suttogta el az életet jelentő nevet.
-  Atshushi...