4. fejezet
Hol vár a boldogság?

Pénz, hírnév, rang és családi kötelezettségek...Ezek mellett, vajon van helye a szerelemnek és a boldogságnak? Vajon, mi a legfontosabb egy ember számára? Ha eljön az a perc, mikor végül dönteni kell...melyik utat választjuk? A döntés, melyet meghozunk...előnyös lesz számunkra? Vagy több ember életét, köztünk a sajátunkét is, tönkretesszük ezzel? Ilyenkor a józan ész, vagy a szív diktál? Melyikre hallgathat az ember, s ami a legfontosabb...melyikkel bántunk meg kevésbé másokat? A romlott...de anyagi javakban bővelkedő, vagy a tiszta...de szegényes világ az, amelyet választunk, ha kell? Megéri-e azt feladni, ami eddig a miénk volt, amit a két kezünk megfogott, egy rég áhított, kis boldogságért cserébe? Melyik győz...a múlt, avagy a jövő? Csupa olyan kérdés, melyre csak az adott pillanatban kapunk választ. Melyet, magunkban megfogalmazva feltehetnénk...de csak abban, a végzetes pillanatban tudnák helyes választ adni rá...

A szőke hajú férfi, futva haladt a folyosón. Tekintetét, elkerült a szeme előtt kibontakozó látvány, melyet az épület belső tere nyújtott. Ez, már csak azért is volt furcsa, mert belsőépítész és rendezvény szervezőként minden, ami ezzel volt kapcsolatos, lekötötte a figyelmét. Most azonban, nem érdekelte más, csak hogy elérjen végre addig a hatalmas, faragott faajtóig. Mikor megérkezett, egy kicsit visszavett a lendületéből, majd egy hetyke kis kopogás után...választ meg sem várva, benyitott. A magas, jó kiállású fekete hajú férfi, felpattant a székéből, melyben néhány perce, még kényelmesen elterült és sugárzó arccal nézett az előtte álló „ angyal” szemeibe. Szőke haján, megtelepedett a délutáni nap fénye és ragyogó csillogással borította be az irodát. Ekkor az asztal előtti székben ülő férfi is felemelkedett és Ő is, mosolyogva tekintett a jövevényre.
- Igaz a hír, Rio? – kérdezte loholva Seita. – Anyád...tényleg sokkos állapotban van?
- Heh...- nevette el magát Rio, és Seita egy pillanatra megdöbbent, – A sokkos állapot egy kicsit túlzás. Én inkább azt mondanám, hogy sokkot kapott.
- Mitől vagy mégis, ilyen vidám? – kérdezte dühösen Seita. Edward arcvonásai megkeményedtek.
- Eddig is...- kezdett bele Rio, – emésztette a bűnbánat. Én csak közöltem vele, hogy nem az lesz, amit Ő akar és emlékeztettem a bűneire. De, végül...összeroppant a nyomás alatt. Ideje volt...
- De, az a szegény asszony...- huppant le a székbe döbbenten Seita.
- Túl önző volt. – jelentette ki egyszerűen Rio. – Elhatalmasodott rajta a pénz és a hatalom. Azt hitte, Ő az egyetlen, aki meghatározhatja a családja életét.
- De...- forszírozta volna tovább Seita.
- Két...sőt, merem állítani, hogy három ember halála szárad a lelkén. Ne felejtsd el, hogy tönkretette a te életedet és Edwardét is. Vannak dolgok, amiket már nem lehet megbocsájtani. Van egy határ, melyet ha átlépünk, az alapvető emberi normákat és jogokat tiporjuk a sárba. – dőlt az asztalnak Rio.
- Igazad van...- adta meg magát végül Seita. – Most, mi lesz vele? – kérdezte.
- Ha az élet kegyes lesz hozzá, akkor hamarosan meghal. Azonban, ha nem...akkor évekig maradhat ebben az öntudatlan állapotban. Mondjuk, engem sem az egyik, sem a másik nem érdekel...már. – szólt.
- Egyet értek! – szólt közbe váratlanul Edward. – A néném...mindenki életét tönkretette a környezetében. Megölte az apámat és a bácsikámat. – szólt keserűen, majd Rio, utána Seitára nézett.- Engedelmetekkel...megyek és beszélek a munkásaiddal, hogy állítsák le, a templom díszítését. – szólt majd szájon csókolta Seitát...Rio legnagyobb felháborodásra és távozott. Rio visszatelepedett karosszékébe és megmasszírozta halántékát. Csend telepedett a szobára. Egyikük sem tudta, hogy mit kellene mondania a másiknak. Túl közel álltak egymáshoz, és mégis oly messze. Egy karnyújtásnyira volt tőlük a boldogságuk, és mégsem mertek lépni felé. Azóta az este óta, mikor fény derült mindenre...azóta még csak nem is beszéltek. Nem tudták, hogy miként közeledjenek egymáshoz, pedig mindketten égtek már a vágytól...de mégis...illik ajtóstól rontani a házba? Annyi elfecsérelt év után..., ami már egy emberi élethez is elég lenne...
- Gyere ide, Oliver! – intett végül karjával Rio, aki megunta ezt a feszült némaságot. Seita, Rio elé sétált, aki hátrébb tolta magát a székkel, s mintha az elmulasztott, tizenöt év nem is létezett volna, megragadta Seita derekát és az ölébe húzta. Seita, piros arccal mered Rio ingére, ami felülről félig ki volt gombolva. Izgatottsága, alább sem maradt tétlen és keményen Rio combjához édesgette magát. Rio arcán, kaján mosoly jelent meg, és arcát a férfi hajába temette. Ajkai finoman érintették a másik fülét és édes szavakat suttogott belé.
- Annyira nagyon...hiányoztál nekem! – súgta erőtlenül, de boldogan.
- Te is! – hajtotta lejjebb fejét Seita és érezte, ahogy égető forróság csorog le az arcán.
- Kérlek...- nyögte elhalón Rio, – soha többé ne hagyj el engem, Oliver! – könyörgött a férfinak. – Nélküled, magányos és megtört vagyok. Ha te, nem vagy mellettem, akkor számomra nem süt a nap és nincs tavasz! Te vagy minden boldogságom. Az egyetlen, aki megfékezheti indulatom...ez mind, te vagy!! – szólt a férfi.
- De...én megváltoztam.- mondta könnyes szemekkel Seita. – Láttad, hogy milyen mocskos vagyok!
- Nem! Ez nem igaz! – vágta rá egyből Rio. – Te, még mindig ugyan az vagy, mint régen. Itt belül...- mutatott Seita szívére, – mit sem változtál, ezt jól tudom!
- Na de, van egy gyerekem. – érvelt tovább a férfi. – Neki, hogy magyarázzam ezt meg?
- Ha a te gyerekedről van szó...akkor azt boldogan felnevelem! – jelentette ki gondolkodás nélkül.- Mellesleg, nem hiszem, hogy most van itt az ideje, hogy megmagyarázzuk neki. – mosolygott, majd szorosabb ölelésbe fonta Seitát.

Edward, lefékezett autójával a templom előtt. Érezte, hogy minden porcikáját, átjárja a fáradtság. Napok óta képtelen volt rendesen aludni. Fejét, a kormányra döntötte és pár pillanatra elmélázott. Eszébe jutott Rio és Seita...reménykedett benne, hogy végre boldogok lesznek. Az, hogy Ő, valaha is szerelmes volt e Rióba, már őszintén kétlette. Amit iránta érzett, az nem volt más, pusztán büszkeség...vagy talán csodálat. Rio, az unokatestvére volt, forró feje és gyerekessége ellenére, mégis mindent elért, amit Ő nem tudott. Igen...talán leginkább csodálat volt, amit iránta érzett. Felemelte fejét lassan a kormányról és kinyitotta kocsija ajtaját. Kezébe kapta aktatáskáját és a templom bejárata felé indult. Tekintete, a templom tetejére tévedt, s felsóhajtott. „ Ez az a hely, amelynek kapuját, én sosem lépem át a Szent céllal!” – gondolta magában. Edward, nagyon jól tudta, hogy nők iránti undora, a másik irányba sodorta...de ezt sosem bánta. Bár nem volt még alkalma párkapcsolatra, mert munkája, mindig lefoglalta. Belépett a kapukon, ahol négy-öt férfi ült az oltár előtt közvetlenül. Eléjük lépdelt és bemutatkozott, majd közölte velük a híreket. Kiosztotta az ajándékokat...( ami egy doboz bonbon volt), majd figyelte távozó alakjukat.
- Hé, Uram! – szólította meg váratlanul valaki, s mikor megfordult akkor vette csak észre, hogy az egyik munkás bent maradt. – A szöszi...már nem jön vissza, igaz? – kérdezte meg. Edward, gyorsan rájött, hogy a szöszi alatt, Seitát értette, majd felvonta szemöldökét.
- Nem! Biztos, hogy nem! – jelentette ki. – Ha minden igaz, már turbékolnak...- szólt bár inkább magának. Letelepedtek az egyik padra, majd tovább beszélgettek.
- Szóval, a szöszi...azt a magas úriembert szereti...- vonta le a helyes következtetést a fiú. – Hát, a úriemberek, már csak jól járhatnak.
- Már bocsásson meg, de én is úriember vagyok! – sértődött meg Edward.
- Tudom, tudom...de te, olyan kis aranyos vagy. – szólt és elnevette magát, mikor meglátta Edward meglepett arcát.
- Te...szerelmes voltál Seitába? – kérdezte homlok ráncolva Edward.
- Ha nem is az...de nagyon megszerettem Őt! Na de az élet, már csak ilyen. – mondta. – De, ha akarsz, megvigasztalhatsz! – hajolt közelebb Edwardhoz a fiú és kaján mosoly jelent meg az arcán.
- Re...rendben. – csúszott ki Edward száján, de mire észbe kapott volna, már rég kimondta. Az futott át elsőként az agyán, hogy miért is ne...és végül ki is bökte, amit elsőként gondolt. Nem undorodott a fiútól, sőt nagyon is vonzódott hozzá. Magas volt, sötét barna hajú, szemei pedig a zöld legszebb árnyalatát kapták. Némán egymás szemébe néztek. Edward, feszült izgalommal várta, hogy most...majd talán meg is csókolja őt...
- Vicces arcot vágsz? – nevette el magát a fiú. – Pont, mint aki csókra vár. – kacagott tovább. Edward arca vörösbe gyúlt és átkozta magát, amiért ilyen naiv volt. Most már, kínosan is érezte magát.
- Daigo vagyok. – szólalt meg ismét a fiú, aki ekkorra már abbahagyta a nevetést. – Kiryu Daigo. Daigo, gyengéden végigsimított bal kezével Edward nyakán, majd egy hirtelen mozdulattal, magához húzta és megcsókolta. Edward, teljesen beleveszett az érzéki csókba, mely a legszebb érzést keltette a szívében és a lelkében. Oly régen sóvárgott már, efféle gyengédség után, melyet most saját maga tapasztalhat meg. Nyers, színtiszta vágy, semmi más. Most az egyszer, Őt szeretik, s nem csak Ő szeret, valaki mást. Érezte, ahogy az a kellemes érzés, végig fut a gerince végétől a nyakán át, és lázba hozza az egész testét. Ám, mikor végre úrrá lehetett volna rajta, a mindent felperzselő nyugalom, megcsörrent a telefonja, s Ők ketten, mint a megriasztott gerlepár, rebbentek széjjel. Edward, a telefonjáért nyúlt és mérgesen vette fel. Néhány másodpercnyi csend után, a vonal végén Rio hangja csendült meg.
- Edward...kérlek segíts! – szólt könyörgőn Rio. – Oliver...- csak ennyit mondott, majd letette. Edward gyomra görcsbe rándult és riadtan nézett Daigóra, aki ekkorra, már egy Edward számára ismeretlen arckifejezést öltött fel. Megfogta a férfi kezét, s mélyen a szemébe nézett. Tekintete, határozottságot és elszántságot tükrözött. Egész másfajta Daigo volt ez, mint amellyel korábban csókot váltott.
- Edward, most meg kell, hogy bízz bennem. – hajolt közelebb a férfi füléhez. – Csak akkor segíthetek rajtuk, ha most megbízol bennem! – szólt. Edward, nem tudott gondolkodni, olyan riadt volt, így csak beleegyezően bólintott. Majd felálltak és kisétáltak a templom kapuján, hogy utána belevesszenek a lenyugvó nap homályába.

- Már el is mész? – kérdezte szomorúan Rio, az előtte álló Seitát. – Nem bírom ki nélküled.
- El kell mennem a fiamért. – válaszolta szintén szomorúan Seita. – De később, még feljöhetsz hozzám. – mondta megadóan, Rio szomorkás arcára nézve. A férfi arca, rögvest felvidult, amint meghívást kapott szerelmétől. Búcsú csókot váltottak, majd Seita kisietett az irodából. Útja az iroda épület parkolójába vezetett, ahol délután hagyta az autóját. A lift csengetett, mikor megérkezett a legfelső szintre. Seita, szaporán hagyta el, s máris autója felé vette az irányt. Útközben, táskájában kotorászott a slusszkulcsok után. Meg is találta őket, majd sikeresen ki is ejtette a kezéből. Leguggolt érte, hogy felvegye, ám mikor felemelkedett, váratlanul valaki hátulról lefogta Őt, és egy rongydarabot szorított a szája elé. Seita, hirtelen fáradtnak érezte magát, s ólom súlyú szemei lassan, lejjebb ereszkedtek. Következő emléke, már az volt mikor magához tért, hogy nem a parkolóban van, hanem egy elhagyatott raktárhelyiségben. Körbe nézett, de nem látott semmit.
- Na végre...magához tért a szőke herceg! – szólt egy gúnyos hang, majd a sötétségből kibontakozott lassan egy ember. Haja őszes volt, arca pedig komor. A férfi, egész lénye tiszteletet parancsolt. Seita, szívesen visszavágott volna, de inába szállt a bátorsága.
- Ki maga? Mit akar tőlem? – kérdezte ijedten Seita. Fogalma sem volt, hogy mit akarhatnak tőle, hisz semmi rosszat nem tett, az elmúlt években. Leszámítva...néhány futó kalandot.
- Lám...lám...lám- mosolygott tovább a férfi, amitől Seita, egyre csak ingerültebbnek érezte magát, –  szóval te lennél az a híres Oliver. – szólt a férfi és leguggolt Seita mellé. Kezével álla alá nyúlt és maga felé fordította azt. – Tehát...,miattad van úgy megbolondulva a „fiam”. Még a saját anyját is kicsinálta...erről hallottál szöszi? – kérdezte gúnyosan. Seita, tartotta magát ahhoz, hogy nem szól egy árva szót sem. – Válaszolj, ha kérdeznek! – kiáltotta el magát és már le is zúgott az első pofon, amely igencsak szép nyomot hagyott Seita, amúgy is fehér bőrén. A férfi, telefonja után nyúlt és már be is pötyögte a számot.
- Szervusz, kedves „fiam”! – szólt a telefonba. A vonal másik végén Rio, mélyen felsóhajtott.
- Mi van már? Mégis mi olyan rohadt fontos? – dühöngött. – Egy fontos hívást várok. – jelentette ki.
- Oh, csak nem a te kis szöszidtől? – kérdezte epésen.
- Honnan tudsz te, Seitáról? – kérdezte meglepetten Rio. A férfi, Seita füléhez tette a telefont és közelebb hajolt hozzá.
- Üdvözöld a szöszit, aki most az „ apósa” vendégszeretetét élvezi. – nevetett bele a levegőbe a férfi.
- Mit akarsz Seitától? – kérdezte riadtan Rio. – Neki ehhez semmi köze! – kiáltotta.
- Téged akarlak, nem őt! – jelentette ki. – Fél órát kapsz, hogy a régi depóhoz gyere, a céged irataival együtt...vagy különben a szöszi... – nyomta ki a telefont a férfi és jóízűen nevetett. Seita arcán végigfolytak a könnyek. Immár, nem magát féltette, hanem szerelmét, pedig még az Ő élete is veszélyben forgott.Rio, idegesen csapta le a telefont. Kirántotta íróasztala fiókját és minden papírlapot kivett onnan. Majd ismét telefonja után nyúlt és már hívta is Edwardot. Idegállapota azonban, nem hagyta neki befejezni a mondatot, így letette a telefont. Feszülten rohant végig a folyosón át a parkolóig, ahol néhány feszült kézmozdulat után, végre kinyitotta autója ajtaját. Mikor kitolatott, akkor pillantotta meg az egyik oszlop mellett Seita autóját. Gyomra görcsbe rándult, s ha mindeddig remélhette volna is, hogy ez egy átokverte rossz tréfa, már tudta, hogy sajnos nem az. Útközben, megpróbált higgadt maradni, legalább addig, míg bepötyögi a mobiljába, hogy „régi depó...Nagashima”, és mind ezt elküldi Edwardnak, azonban ujjai, gyorsan megadták magukat. Őrült mód fékezett le és csapta be kocsija ajtaját. Ekkor rezegni kezdett telefonja. Kapkodva nyúlt utána és vette fel.
- Rio...ott vagy már?- kérdezte idegesen Edward.
- Most értem ide! – próbált nyugalmat erőltetni hangjába. – Mindjárt bemegyek.
- Ne...Rio, már úton vagyunk! – kiáltotta a vonal másik végén Edward. – Kérlek várj meg minket. – szólt, Rio azonban már meg sem várta, hogy unokatestvére befejezze. Ekkorra már kinyomta a telefont és ügyesen visszasüllyesztette, mellényzsebébe. Gyors léptekkel közelítette meg a raktár ajtaját, amit egy rántással fel is tépett. Vak sötét volt...Hirtelen villany gyulladt, mire Rio megijedt. Nagashima sétál feléje, s mikor egyre közelebb ért, Rio megpillanthatta a sarokban összekötözve kuporgó Seitát. Szemeiből ijedtség tükröződött vissza rá, de látszott rajta, hogy próbálja tartani magát. Karjai hátul voltak összekötve és száját is bekötözték. Mikor meglátta Riot, szemeiből könny szökött ki. Rio szíve, ettől teljesen összeszorult.
- Üdvözöllek, fiam! – szólalt meg Nagashima. – Mint látod...nagyszerű látvánnyal készültem neked! – mutatott a rémülten kuporgó Seitára.
- Nagashima...- mondta Rio fogcsikorgatva. Nagashima, tett néhány lépést előre, majd lekevert egy hatalmas pofont Rionak, aki ettől a földre rogyott, és vérző ajkát törölgette zakója ujjával.
- Nagashima-sama! – dörrent fel az öreg. – Több tiszteletet az apádnak! – mondta parancsolóan. Rio, térdére támaszkodott és felegyenesedett.
- Felesleges ez a színjáték, öreg! – tért vissza ereibe a vér. – Sosem volt meg köztünk a családi kapcsolat. Mondd, hogy mit akarsz és zárjuk ezt le. – szólt határozottan.
- Tudod te azt jól, hogy mit akarok! – szólt gúnyos mosollyal szája szélén. – Először is...el kellett vennem, az idegesítő anyádat. – kezdett bele. – Ha ez nem lett volna elég, az én drága kisfiam, a parancsunkkal ellentétben, a mi cégünk helyett...bosszúból megnyitotta a sajátját. Most pedig...szégyen szemre el kell viselne, hogy a legnagyobb üzleti vetélytársam...az a kölyök, akit én iskoláztam.- mondta idegesen.
- Térj már a lényegre végre! – mondta szinte könyörgőn Rio.
- A vállalatod kell! – szólt. – Ezért cserébe. – mutatott Seitára. Rio kezében a mappa megremegett.
- Vagy talán...- mosolyodott el, – a szöszi, nem ér neked ennyit? – kérdezte gúnyosan. Rio, egy hirtelen mozdulattal, az öreghez vágta a mappát, aki mohón kapott utána.
- A tiéd lehet! – mondta. – De jegyezd meg, hogy ha még egyszer kezet emelsz rá, akkor végzek veled! Ő, nekem többet ér minden másnál. – szaladt oda Seitához és már bogozta is kifele.
- Megállj! – harsant az öreg hangja. – Csak nem gondolod, hogy elmehettek innen!? – kacagott.
- Hagyja békén őket, Nagashima-sama! – tárult az ajtó és Edward lépett be rajta csapzottan. Mögötte Daigo lépkedett. – Az én részvényeimet is megkapja, ha elengedi Őket! – tombolt Edward. Rio, és Seita tátott szájjal bámultak rá, aki úgy festett, mint egy megbántott kislány.
- Van még valami ajánlatod mellé? – feszítette tovább a húrt Nagashima.
- Van...még egy utolsó! - szólalt meg Edward háta mögül Daigo, aki megkerülve leendő kedvesét, az öreg elé sétált és az arcába nyomott valamit.
-  Kiryu Daigo, titkos ügynök! – szólalt meg higgadtan. – Ha most rögtön elkotródik, elkerülheti a rendőröket, akik ide tartanak. – mosolygott. – Válasszon! Vagy most rögtön lelép az iratokkal együtt, és elfelejti, hogy Ők, valaha is léteztek, vagy tovább szarkáskodik és bevárja a kollégákat!?
Nagashima, még egyszer körbe nézett, aztán már hűlt helye sem volt. Edward és Daigo eloldozták Seitát, majd mindenki Daigo felé nézett.
- Értem. – sóhajtotta. – Gondoltam, hogy nem úszom meg. – mondta félig nevetve. – Titkos ügynök vagyok. Mikor a Rio és a feleségjelöltje, bejelentették a nászt, a főnök utasított, hogy épüljek be. Mivel tudtunk róla, hogy Nagashima, a vőlegény apja, úgy gondoltuk, hogy így közelebb kerülhetünk hozzá. Beépültem, mint munkás, de sajnos vajmi keveset derítettem ki. De ne aggódjatok, a kollégák valóban útban voltak már és mostanra, valószínűleg már üldözőbe is vették Nagashimát. – mesélte Daigo. Mindenki döbbenten hallgatta végig a történetet, majd megtörten sétáltak ki az épületből. Rio, Seitát támogatta, akinek vérzett az arca. Autóba ültek és hazamentek, ahol Shun, már türelmetlenül várta Őket.

Néhány hónappal később~Anglia
Rio, Seita, Edward és később Daigo is, úgy döntöttek Angliába költöznek. Új életet akartak kezdeni. Sok civódás árán, végre lakást választottak. A probléma az volt, hogy az egyik ingatlan Rionak nem tetszett, a felépítése miatt. A másik pedig Seitának nem tetszett, a belsőterek miatt. Végül megtalálták, ami mindkettejüknek tetszett. / Igazából Shun, aki megelégelte ezt az unalmas játékot, rábökött egyre a katalógusból és közölte, hogy ez lesz./ Végül beköltöztek. Angliában, közös vállalkozást kezdtek Ők négyen, aminek az Edri seda nevet adták. Rio építészmérnök, Seita belső dekoratőr, Edward marketing ügyintéző, Daigo pedig a beszerzési részleg vezetője lett. Rio, egy percre sem bánta meg, hogy mindent odadobott, mert végre azzal lehetett, akit már oly régóta szeretett. A nulláról indultak újra, de most már, magasabbra törnek majd.

Shun pici talpai, visszhangot vertek a folyosó padlóján. Kopogás nélkül nyitott be apjáék szobájába, ahol Seita és Rio, még az igazak álmát aludta, összebújva.
- Hé, ébresztő! – lökdöste Rio oldalát. Rio, fáradtan pislogott fel, s igencsak nehezen vette észre, a toporzékoló kisgyereket. – Már óvodába kell mennem! – dobbantott újra. Rio, mosolyra húzta szája szélét és egy gyors mozdulattal, megragadta Shunt és maguk közé húzta. A kisfiú rúgkapálni kezdett, mire apja is felébredt.
- Mi ez így kora reggel? – morgolódott.
- Apa, óvodába kell mennem! – hadakozott tovább Shun, az őt csiklandozó Rióval. – Menjünk már! – ágált tovább.
Seita, az óra után nyúlt és fáradtan nyugtázta, hogy reggel hét van. Sóhajtott egyet, majd a másik oldalára fordult. – Na de apa...- folytatta tovább Shun.
- Hallgass el! – parancsolt rá Seita. – Mégis hová akarsz menni, szombat reggel? – nyűglődött. Shun meglepődött.
- Szombat? – nézett kérdőn Riora, aki bólintott. – A fenébe! – nyögte a kisfiú, majd engedett Rio ölelő karjainak. ~ Vége ~