Teletha Yaoi Writings

1. fejezet

Kiyomichi a fotelban ült, lábait maga alá húzva. Ölében egy díszes, barna bőrkötésű könyvecske pihent. A horizonton felbukó hajnali napfény, mely azt jelezte, reggel van, már ébren találta őt. Ez már a negyedik ilyen nap, mikor így találja. Ez csakis azért történhetett meg, mert Kiyomichi le sem feküdt. Negyedik napja már, hogy ébren virraszt, de ha tudna sem akarna aludni. Ha elaludna, akkor nem biztos, hogy Aiyáról álmodna. Már pedig ő most kizárólag őrá akar csak gondolni. Különben is Aiya épp eleget alszik kettőjük helyett is. Kiyomichi kinyitotta a bőrkötésű könyvecskét, és kattintott tollával. A következő üres lapra lapozott, kiegyenesítette, majd a kék toll már hasította is a fehér, érdes lapokat.

Október 10. péntek
Ma sem aludtam. Egész álló nap csak te jársz a fejemben. Annyira csodás és felülmúlhatatlan vagy a gondolataimban. Akárcsak a levegő, nélküled sem tudok élni. Valahol mélyen belül csakis téged hibáztatlak. Így van. Én vezettem azt az átkozott autót, mégis te vagy most kómában. Még mindig emlékszem, hogy mosolyogtál rám kedd reggel, mikor beszálltál mellém. A reggeli csókod íze, mely keveredik a mentolos fogkrémeddel. A belőled áradó illat, ami te vagy, és amit már messziről megérzek. Nevettünk a reggeli bénázásodon meg azon, hogy elestél a saját nadrágodban, amit kapkodva próbáltál magadra húzni. Azután megbeszéltük, hogy a hétvégén végre összeköltözünk és egy párként élünk. Én hülye, lázasan keresgéltem lakások után, és már ki is néztem a megfelelőt, az első kauciót is letettem rá. Annyira vártam már. Most kellene összepakolnunk és mindent bedobozolnunk. Magam előtt láttam az arcod, mikor megpillantod a közös lakásunk. Gyönyörű szemeid csillognak, akár az égen ragyogó csillagok, boldogan a karjaimba veted magad, és számtalan csókkal árasztod el arcom és ajkam. Én megpörgetlek, és a még nem használt ágyba viszlek, hogy halálra szeresselek. Láttam azt is, ahogyan összekapunk a berendezésen, azon, hogy hova kerüljön a kávézóasztal és hova a fotel. Az első közös kis zuhanyzásunk, az első közös vacsoránk, melyet én készítek neked. Ó, az első reggelünk, melyre egy kiadós szeretkezés után ébredünk. Én a karjaimban tartalak, majd halkan kiosonok, és egy nagy bögre finom kávéval a kezemben, na meg a csókommal ébresztelek. De ehelyett itt ülök, a félig sötét szobában, és a naplódba gyalázok. Mindennap azt várom, mikor bemegyek hozzád a kórházba, hogy te ébren és mosolyogva vársz. Én boldogan ölellek magamhoz, lecsókolom arcodról az összes sebedet és sérülésedet, majd ezerszer elsuttogom a füledbe, hogy mennyire nagyon szeretlek!

Kiyomichi összecsapta a füzetet, kikapcsolta a tollat, és csak ült maga elé nézve. Két percnyi tétlen ücsörgés és merev bámulás után felpattant. Berontott a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyzott és felöltözött. Magához vette slusszkulcsát és a naplót, melyet azóta a nap óta sosem eresztett el, még egy percre sem, és elindult. Meg sem állt a kórházig.
A kórház fél órányira volt, a belváros közepén. Jól látható helyen, egy hatalmas fehér téglás épület emelkedett ki a többi közül. Számtalan emelete és melléképülete olyan gigantikus volt, hogy egy gyáróriás érzését keltette. Hóna alatt a kis bőrkönyvecskével rótta a rideg folyosókat Kiyomichi. Egyik osztály egyik folyosóján sem volt már ismeretlen, hiszen napok óta ezen az útvonalon és pontban ebben az időben közlekedett. Bekanyarodott az intenzív osztály folyosójára, ismerős nővérkék és ápolók köszöntötték, mosolyogva. Mikor elhaladt mellettük, azok sajnálkozva néztek utána. Csupán négy napja járt ide, mégis minden nővér ismerte már. Szomorkás kifejezéssel az arcukon sutyorogtak össze, mikor meglátták.
– Kihez járkál ez a jóképű férfi mindennap, ilyen hűségesen? – kérdezte kíváncsian egy ápolónőcske, aki aznap kezdett.
– Csitt! – intette le az idősebb nő, aki már évek hosszú sora óta dolgozott ott. – A szerelméhez, aki immáron negyedik napja fekszik itt, kómában – szólt. – De ne hangoskodjon kedvesem, nehogy az úr meghallja. Épp elég baja van így is szegénynek – rázta a fejét a nő.
– Ó, milyen szerencsés nő lehet! Biztos boldog lennék, ha engem is így szeretne valaki – ájuldozott az újonc. Az idős nő széjjelnézett, majd a mellette álló kolléganőjére nézett.
– Menj, lelkem, vigyél be az úrnak, egy jó erős feketét! – utasította. A nő bólintott, és már el is rohant. Az idős nő ismét alaposan körbenézett, majd a megszeppent újonc felé fordult.
– Ami azt illeti, kedvesem... – kezdett bele nagyon halkan – az illető nem szerencsés, mivel jelenleg vegetál, és nem sok esélyt látunk rá, hogy valaha is felébred. Másodszor pedig, nem nő, hanem férfi. Méghozzá nagyon jóképű, bár ez a jelenlegi sérülései miatt nehezen kivehető – szólt titokzatosan.
– K... komolyan? – ült ki a megdöbbenés az arcára. – Te... tehát olyanok? – kérdezte.
– Kedvesem! Itt nincsenek ilyenek meg olyanok. Ahogy a világban sem. A szerelem az egyetlen olyan dolog, ami nem tesz különbséget a nemek és fajok között – ecsetelte buzgón a nő. – Jobb, ha ezt megtanulod, kis hölgy, és máris könnyebb lesz az életed. Ha elfogadsz másokat előítéletek nélkül, akkor a betegek is jobban szeretnek majd... na és persze több is csurran-cseppen majd – okosította az idős nő. A lány bólogatott, jelezve ezzel, hogy megértette.

Kiyomichi belépett a kórterembe. Ma sem az a látvány fogadta, amit várt. Mégis mindennap reménykedve jött be ide. Az ágyon békésen szundikáló angyalhoz lépett, és forró csókot lehelt annak homlokára. Legszívesebben az ajkára lehelte volna azt a csókot, a lélegeztető maszktól azonban nem tehette.
– Ma is elragadóan szép vagy, szerelmem! – szólt, miközben kisimított egy aranyszínű tincset az alvó homlokából. Hátat fordított neki, majd az ágy melletti székben foglalt helyet. Ölébe fektette a kis könyvecskét, majd ráhelyezte a tenyerét.
– Kiyomichi-san, a kávéja – tipegett be az ápolónő, és a mellette lévő asztalkára tette.
– Köszönöm – szólt halkan, megenyhült mosollyal az arcán. A szívritmust figyelő gép hangosabban kezdett pittyegni. Aiya szívdobbanásai és pulzusa szaporább lett.
– Ó, ez felettébb különös! Olyan, mintha hallana minket. Egyszer-kétszer olvastam már ehhez hasonló esetekről. Állítólag ilyen mély kómában is hallanak a betegek – mondta a nő, majd távozott. Kiyomichi Aiyára emelte tekintetét, és elmosolyodott.
– Úgy, tehát hallasz, te galád!? – mosolygott tovább, mint egy jóllakott óvodás. – Csak nem féltékeny voltál az imént? – kérdezte, majd kortyolt egyet a kávéjából, és kinyitotta a bőrkönyvecskét.
– Úgy döntöttem, hogy olvasni fogok neked – szólalt meg váratlanul. – A naplódból – tette hozzá. – Addig fogom olvasni az elfelejteni kívánt múltadat, míg vissza nem térsz hozzám! – mondta komolyan.

December 31.
Azért ma kezdtem írni, mert most vagyok a legmagányosabb. Ezt az időszakot alapból utálom. Ez az Osogacu nevű négynapos ünnep ideje, ilyenkor mindenki a családjával van. Most, hogy egyedül vagyok és ezt végre fel is fogtam... mindennél rosszabb. Hihetetlen, hogy megértettem. Amíg mások ünnepi ételeket főznek és fesztiválra járkálnak a gyermekeikkel és a szerelmükkel kézen fogva, én dolgoztam az utolsó percig. Ez az egyetlen jó dolog a munkámban, a magas kereseten kívül. Annyira lefoglal általában, hogy már másra nincs is időm és energiám gondolni. Főleg nem a lelki gondjaimra. A hosztkodás részint kifizetődő dolog. Tegnap este például az egyik kormányzó volt az ügyfelem. Azt mondta, szeretne egy kicsit lazítani, mielőtt hazamegy az ünnepekre a családjához. Azt hittem, elnevetem magam, főleg mivelhogy ezt mind úgy mondta, hogy épp a számban volt a farka. Ez is azt bizonyítja, milyen álszentek az emberek. Tisztelete méltó elnökök és kormányzók jönnek hozzám vagy épp kérnek engem. Diszkréciót és a legteljesebb kiszolgálást, gyönyört várják el. Ilyenkor levetkőzik minden gátlásukat, és a legbetegebb dolgokat kérik cserébe. „– Jobban húzd szét a segged! Úgy ni, ügyes fiú vagy!”, „– Ugye szereted a forró viaszt? Persze, hogy szereted!”, „ – Élvezed, mikor kikötözlek és a seggedet korbácsolom?”. Képtelen voltam elhinni, hogy ezek után tényleg hazamennek és megcsókolják a gyermekeiket. Bár már semmin sem kellene meglepődnöm. A munkámból adódóan akármikor és akárkinek szétteszem a lábaim. Anélkül is persze, hogy élvezném. A seggemnek mindig szabadnak kell lennie. Szóval most itt ülök egyedül a fotelban, és nézem a gyökér ünnepi műsorokat, pudingot zabálva. Kurvára szánalmas vagyok! Már csak azt nem tudom, hogy mi az, ami hiányzik az életemből!?

Kiyomichi összecsapta a könyvet, felállt és kisétált. Akárhányszor olvassa el újra és újra, Aiya régi élete mindig sokkolja. Sosem tudná róla elképzelni ezeket a dolgokat. Mikor ő megismerte Aiyát, a fiúnak egy csinos kis virágüzlete volt már. Pont ez keltette fel a figyelmét. Ahogy a fiú nap mint nap az utcára hordta azokat a szebbnél-szebb virágokat. Ahogy a kelő nap megcsillant aranyszínű haján, és a mesés rózsák lenyűgöző hátteret kombináltak ennek az összhatásnak. Kiyomichi az épület háta mögé sétált, és rágyújtott egy cigarettára. Önmagának is fájdalmat okozott ezzel a felolvasással, mégis remélte, hogy lesz neki eredménye. Mélyet szívott cigijébe és tüdőzte le, majd nagyon lassan fújta ki. Hagyta, hogy a nikotin, amelyre most mindennél jobban szüksége volt, átjárja az egész testét. Elnyomta, de már gyújtott is rá a következőre.


Aiya érzései, a mély sötétségből

Annyira sötét van, nem látok semmit. Utolsó emlékem, ahogy Kiyomichi rám mosolyog. Azután a vakító fény és a fülemben egy éles csattanás hangja. Hol vagyok, és miért vagyok megint egyedül? Hol van ő, a szerelmem, aki megvéd engem, és támaszom, ha kell? Hol vagy, szerelmem, Kiyomichi? Az egyetlen fényesség, melyet naponta láthatok, az te vagy. Mikor itt vagy a közelemben, és hozzám beszélsz, olyan, mintha a mindent elsötétítő köd oszlani kezdene. Már maga a tudat, hogy a közelemben vagy, arra ösztönöz, hogy kikerüljek ebből a sötét mélységből. Ha megérintesz, még innen mélyről is érzem, hogy átjár a forróság, amely a testedből árad szét, egészen belém. De... ki az a nő, akivel ilyen bájosan cseverészel ott a fényben? Miért nem viszel már ki engem innen? Most rögtön hagyd abba! Ne beszélgess vele! Te csak rám figyelj, csak rám összpontosíts és arra, hogy újra láthassuk egymást! Mi történik? Minden elmosódik előttem. Ah..., megint sötét van, de ismét hallom a drága hangodat. Te most komolyan nevetsz? Jaj, annyira szeretem, mikor ilyen aranyosan mosolyogsz. „– Úgy döntöttem, hogy olvasni fogok neked.” – szólsz erőteljesebben. Mi? Ne, kérlek, ne tedd! Nem akarom hallani! Főleg nem a te szádból. Ne olvass ilyen mocskos és undorító dolgokat azokkal a mesés, igéző ajkakkal. Kérlek, ne mocskolódj be, maradj tiszta... csak nekem! Neee! Mi ez a fura fény? Olyan világos minden, és zúg a fejem. Elvesztem!

Kiyomichi a folyosón ült, fejét magasba emelve a plafont nézte. Talán imádkozott valamiért, vagy talán valakiért. Észre sem vette a körülötte szaladgáló nővéreket, ápolókat és orvosokat. Számára ez most mindennél nyugtatóbb volt.
– Kiyomichi-san! – rohant hozzá egy nővérke lihegve. – Kiyomichi-san, kérem, jöjjön velem rögtön! – húzta magával a nő. Kiyomichi csak nézett maga elé, és bármely tudatosság nélkül csak ösztönösen lépkedett utána. A nő kivágta Aiya kórtermének ajtaját, és kissé odébb állt. Kiyomichi szemei csodát láttak. Aranyhajú szerelme nyitott szemekkel ült félig az ágyában, és a frissen érkezőket kémlelte.
– Amíg ön dohányzott, összeomlott a keringése, de viszonylag gyorsan és sikeresen visszahoztuk. Aiya-san öt percre rá fel is ébredt – mondta büszkén a nő. Kiyomichi nyegle végtagokkal sétált Aiya ágya felé. Azt sem érezte, hogy vannak lábai. Az ágy előtt térdre rogyott, fejét Aiya ölébe hajtotta.
– Azt hittem, hogy örökre elhagysz engem! – szólt. – Annyira hiányoztál, szerelmem. – Arcán kövér könnycseppek csordogáltak alá, egyenesen Aiya kézfejére. Aiya jobbra döntötte fejét, és kíváncsian pislogott rá.
– Ki vagy te?