Teletha Yaoi Writings

Szereplők: Yoshida Rio x Matsuda Seita,
Chikate
Jellemző: szerelem, yaoi
  (+16)1.fejezetTokyo belvárosának a közepén, áll egy húsz emelet magas épület, melynek Yoshida Towers a neve. Vezetője, fiatal kora ellenére, rengeteg sikert ért el és mérhetetlenül gazdag. Projektjeit az első helyekre sorolják, csak úgy, mint nevét is. Nincs az a rendezvény, melynek vendéglistáján ne az Ő, neve lenne az első. Felbecsülhetetlen munkája, hatalmas sikereket hozott a városnak. A polgármester a lábai előtt hever, a nők nem különben. Minden szava szentnek számít, egyszer még a város kulcsait is megkapta, egy nagy rendezvény keretein belül, melyet a tiszteletére rendeztek. A hölgyek bálványozzák és imádják. Neve szinte feddhetetlen és makulátlan. Az, hogy a nők kilincsről-kilincsre váltják egymást a hálójában...nos az mellékes. Mindezek felett, mégis úgy hírlik róla, hogy sosem volt szerelmes.
A fiatal férfi, kényelmesen nyújtózott el barna, bőrszékében. Jobb kezében telefonját tartotta a füléhez, a bal kezét pedig az asztal alá csúsztatta, és belemarkolt az előtte térdelő férfi hajába. Izmai  néha megfeszültek, de hangja mindvégig nyugodt maradt.
- Értem...igen ezt is megértem. – szólt higgadtan a készülékbe. – Tehát, nincs más lehetőség. Igen, értem. – sóhajtott. – Rendben, köszönöm. – tette le a telefont. A férfi most már mindkét kezét az asztal alá vezette és belemarkolt a férfi hajába. Erőszakosabban kezdte mozgatni a férfi fejét, mely ágyékát kényeztette. Teste megfeszült és fejét hátravetette a székben. Fekete, középhosszú tépett haja, úgy libbent alá, akár a szellő. Ujjai lazulni kezdtek a férfi hajában, aki erre gyorsabb tempót kezdett diktálni. Kopogtattak, majd a választ meg sem várva, kivágódott az iroda ajtaja. Rionak, még épp, annyi ideje maradt, hogy gurulós székével beljebb csússzon, elrejtve ezzel a lába alatt kuporgó férfit.
- C...Chikate! – mordult fel. – Bassza meg, ha kopogtatsz valahol, legalább várd meg, hogy válaszoljanak. – mérgelődött.
- Minek? – kérdezte a nő és legyintett egyet. Lassan közelebb sétált, felugrott az asztal tetejére és a férfival szembe lefeküdt le. Rio, elhúzta a száját és kelletlenül a nőre pillantott.
- Jövő héten, velem kell jönnöd a templom látogatásra! – közölte vele a nő.
- Ah..., ha muszáj! – adta meg magát. – Megyek.
- Igen, muszáj! – szólt fennhangon. – A mi esküvőnk lesz.
- Mintha nem tudnám...azon a napon megy tönkre az életem. – sóhajtotta. A nő, azonban nem foglalkozott vele. Lepattant az asztalról és a kijárat felé indult.
- Ne merj elkésni, és megváratni a nagy Matsuda-sant. – szólt szúrós szemmel a nő. – Ha vége az esküvőnek, akkor megkérem, hogy a lakást is újítsa fel. – mondta ragyogó szemekkel.
- Ha ennyire odavagy érte, akkor miért nem mész inkább hozzá...ehhez a Seijahoz? – vetette oda foghegyről.
- Seita, te ökör! Seita! – ordította a nő. – Nem lehet csak úgy hozzá menni. Ő különleges. – mondta álmélkodva. – Még megérinteni is gyalázat lenne, hisz olyan, akár egy angyal! – dicsérte tovább és kezeit összekulcsolva, mintha imádkozna, maga elé bámult.
- Ó, te szent szar! – nyögött fel Rio. – Jó, ott leszek és nem kések el. Nehogy még a végén megsértsem ezt a Matsuoka Urat. – gúnyolódott tovább.
- Hmpf. – húzta fel az orrát a nő. – Matsuda, marha! – mondta és bevágta maga után az ajtót.
-Na, és ki nem szarja le? – szólt utána Rio, de a nő már nem hallotta. – Már csak ez hiányzott! Hülye nő! – sóhajtott és ujját, ajkához szorította.
- Befejezhetnénk végre? – szólalt meg hirtelen a férfi az asztal alól. Ám Rio válaszát meg sem várva, már fel is egyenesedett és megigazította a nyakkendőjét.
- Nem fejezzük be? – kérdezte csalódottan.
- Elment a kedvem! – jelentette ki a fiatal férfi. – Beírom a naptárába, a jövő heti templom túrát. - mondta fanyalogva. Rio felsóhajtott, majd az asztalán heverő dossziéért nyúlt.
- Ezt kérlek iktasd! – szólt és átnyújtotta.
- Igenis, Yoshida-sama! – szólt udvariasan, majd távozott.
Rio, hátradőlt székében és a lemenő nap fénye, megvilágította komor arcát. Most készül, hazavágni az életét. Nem elég, hogy egyedül kiépített egy egész birodalmat, mégsem lehet a maga ura. Anyja, fenyegető parancsára, kénytelen feleségül venni Chikatét. Mit ér a hatalom és a siker, ha megszabják neki, hogy mit csináljon? Úgyis szeretőt fog tartani a nő mellett, és ezt a nő is biztos tudja. Vagy talán...mégsem. Abban viszont biztos volt, hogy gyereket nem akar. Meg is tette a kellő óvintézkedést, amiért áldotta is az eszét. Egy évvel ezelőtt, elköttette magát, számítván anyja terrorjára. Azt viszont, semmiféleképp nem adja meg neki, hogy a trónörökössel nyaggassa. Büszke is volt magára, ezért a leleményes ötletért. Na és persze, így a nők sem etethetik be azzal, hogy teherbe ejtette őket. Bár...Rio érdeklődését, mostanában a férfiak kötötték le. Velük könnyebb volt viszonyt fojtatni. Nem úgy, mint a nőkkel, akik többet nyavalyognak az ágyban. De, most másra sem tudott gondolni, csak közelgő esküvőjére, amit leginkább egy foghúzáshoz hasonlított.
- Fenébe azzal a hülye nővel! – csapott az asztalra.

Chikate az ajtó előtt várakozott. Vörös ruhája, mint a vér, omlott le barna bőrére. Nyílt az ajtó és kilépett rajta a fiatal férfi.
- Nii-san, sikerült? – kérdezte nagy lelkesedéssel. – Az ujjad köré csavartad végre?
- Nem fog menni! – szólt a férfi és lehajtotta fejét. – Nem lehet csak úgy...
- Te idióta! – dobbantott a nő. – Akkor kiforgatom a vagyonából.- ötletelt a nő.
- Nem kapsz elég zsebpénzt apánktól? – kérdezte szemét forgatva. – Nem szorulsz rá.
- Hallgass! – tört ki hisztérikusan. – Akkor beetetem, hogy terhes vagyok tőle.
A férfi felsóhajtott és halántékát kezdte masszírozni.
- Ő, ugyanannyira nem akarja ezt a nászt, mint te! – jelentette ki. – Csak, hogy az anyja és apánk...
- Használhatatlan vagy! – tombolt tovább.
- Hidd el, hogy mindent megtettem, de annak a férfinak, jégből van a szíve. Eddig senki sem tudta azt felolvasztani! – vágta hozzá a nőhöz.
- Te szerencsétlen! Hülye, Nii-san! – lökte meg bátyját és idegesen elrohant. A férfi, a falnak vetette a hátát és mélyen beszívta a levegőt.
- Igen, teljesen hülye vagyok, húgom! – nyögte. Hagytam magam befolyásolni általad, és egyenesen a karjaiba löktél. Pedig, már oly régóta titkolom ezeket a mocskos érzéseket. – folytak le könnyei.
- Tényleg...szerelmes vagyok belé.

Matsuda Seita, kezében tartotta tabletjét és újra meg újra lejátszotta az esküvői nyilatkozatot. Szemei, szaporán követtek minden mozdulatot, amit a nő és a férfi tett. Arca mindvégig komor volt, de nem szólalt meg.
- Mit nézel, Seita-san? – kérdezte egy odaérkező munkás.
- Oh...ah, ők az ügyfeleink! – mondta dadogva. – Újra kell néznem, mert így sok mindent megtudhatok róluk. – szólt csilingelő hangon.
- Oszt azt minek kő? – kérdezte egy odaérkező másik munkás.
- Nos, így jobban kiismerhetem őket és ez megkönnyíti a munkám. Így tudok, az ízlésükhöz igazodni. – világosította fel a balgát.
- Értöm én! – szólt, majd megveregette Seita hátát és tovább állt.
- Jó munkát, Seita-san! – köszönt el a másik is, majd a válla felett hátrakacsintott rá. De Seita ezt már nem látta, mert szemi ismét a készülékre szegeződtek. Fáradtan huppant le a padba, de immár nem a videót nézte. Percek teltek el, míg ő buzgón kutakodott valami után. Váratlanul felpattant és az oltár elé sietett. Fej kapkodta a tabletjéről az oltárra, majd arcán a kín kifejezése jelent meg.
- Valaki! – emelte fel kezét. – Azonnal! – csettintett. A hátsó sorban, némán ücsörgő nő, hirtelen felpattant és előre rohant. Sayako, már kiismerte főnökét a nála eltöltött évek alatt. Dolgozott már mellette épp eleget ahhoz, hogy tudja ez a kifejezés az arcán mit jelent. Olyankor csinálta ezt, mikor a színösszeállítással nem volt megelégedve. Mindig is bogarasnak tartotta a férfit, de tehetségében és munkáiban sosem kételkedett.
- Nézd, Sayako! – dugta orra alá a tabletet. – Ez az arany lepel egyáltalán nem illik ide! – jelentette ki. A nő némán töprengett, majd megrázta fejét, hogy egyet ért vele.
- Valóban. – válaszolta. A férfi idegesen járkál fel s alá. Szája szélét harapdálta, majd ujjait felváltva. Váratlanul megállt és tekintetét a magasba emelte.
- Ametiszt! – kiáltott hangosan. – Az ametiszt színe lesz a legjobb.
- Igen, de...- mondta kissé elmélázva a nő. – Önmagában semmit mondó lenne. Keverjük ezüsttel! – hangzott a tanács. A férfi a tenyerébe csapott.
- Igen-igen! – kurjantott hangosan. – Csicsás, de mégis elegáns! – jutott végső döntésre, majd magához ölelte a nőt örömében.

Rio, a templom előtt, az autója motorháztetőjére dőlve, várakozott. Arca a dühtől égett. Iderendelték őt, hogy ne késsen, most mégis, Chikate nincs sehol. Hogy a fenébe képzeli az a nő, hogy csak úgy utasítgatja? Nem mellesleg...egy fontos megbeszélést kellett lemondania, emiatt a cécó miatt. Ennek ellenére, képes megváratni őt. Belerúgott az előtte fekvő kőbe. – Hülye nő! – szólalt meg halkan és karba fonta kezét. Tíz percnyi várakozás után, végül befutott a nő is. Boldogan vetette magát Rio karjaiba, aki leoltani készülte. A nő észrevette ezt így a fülébe súgott.
- Terhes vagyok, tőled! – mondta mosolyogva. Rio, elfelejtett lélegezni egy pillanatra. Az oké lenne, hisz háltak már együtt, ráadásul házasodni készülnek. De, ez így viszont kibaszottul nem stimmel. Szeretett volna szólni, de már nem volt rá elég ideje, mert a nő karon ragadta és magával ráncigálta a templomba.

Rio, döbbenten állt az ajtóban. Figyelmét azonban egyből valami más ragadta meg. A színes ablaküvegen át betűző napfény, szivárvány fényt festett, egy az oltár előtt ácsorgó, szőke férfira. Csodálatos látványt nyújtott.
- Seita-san! – kiáltotta el magát a nő és kalimpálva rohanni kezdett a szőke férfi felé.
- Chikate-san! – fordult felé a férfi, derűs mosollyal az arcán. Rio nagyot nyelt. Szemei kápráztak a látványtól. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy meghalt és a mennybe került, ahol ilyen meseszép férfiak veszik körül. Kábulatából azonban, hamar feleszmélt, mikor rájött, hogy odafent, valószínűleg nincsenek Chikaték.
- Ez a földi mennyország! – állapította meg végül magában.
Seita, buzgón mutogatott a nőnek, hogy mit hogyan szeretne elrendezni, az pedig csillogó szemekkel leste minden szavát, ami elhagyta a férfi ajkát. Rio, most már értette a nő csodálatát. Szíve a torkában dobogott, heves iramot diktálva. Kezével zakójába mart, mintha bármit is tehetne ellene. Álmodozásából a nő visító hangja rángatta vissza a valóságba.
-...igen Seita-san. Gyermeket várunk – mondta önelégült mosollyal az arcán.
- Oh..., nos az remek. – nyugtázta a férfi.
- Neked is van gyereked, Seita-san? – kíváncsiskodott a nő. Rio erre felkapta a fejét és feszülten figyelt.
- Nem...Igen! – szólt határozatlanul. – Igazából, én nevelem a bátyám kisfiát. A bátyám, tavaly meghalt egy hosszú betegségben. – hajtotta le gyönyörű fejét. A nő megjátszott részvéttel bólogatott. Rio, a saját elmondása szerint, ki nem állhatta a gyerekeket. Semmi kedve sem volt pesztrálni őket, ezért nem is akart szülő lenni. Viszont most, hogy elképzelte a szőke angyalt, karjai közt egy kisfiúval...úgy érezte, hogy vele még erre is hajlandó lenne. – Állj! – szólalt meg benne a vészharang, majd előre csörtetett az oltárhoz. Elege lett abból, hogy némán ácsorog hátul, mint egy báb.
- Megállj, Chikate! – kapta el a nő kezét. – Te nem lehetsz terhes. Legalábbis nem tőlem! – rángatta a kezét.
- M...mi? – sipítozott a nő. – Márpedig az vagyok, méghozzá tőled! – állította szentül.
- E...elég! – állt közéjük Seita. – Ezt ne itt beszéljék meg! – mondta és karon ragadta mindkettőt. Rio szíve még hevesebb dobolásba kezdett, amikor megérezte bőrén Seita, kezének melegét. Kezdett kínossá válni számára, hogy ágyéka, lüktetni és dagadni kezdett. Kiértek végre a templom elé, ahol Seita végül elengedte őket, majd mindkettőre szúrós szemmel nézett.
- Még...még ha nem is vallásosak, akkor is tiszteljék Isten házát! Az ég szerelmére. – Rio hatalmas szemeket meresztett. Sosem hitte volna, hogy Seita, ilyen megnyilvánulásra is képes. Azonban eszébe jutott eredeti célja és a nőre nézett ismét.
- Halljam, kitől van? – kérdezte ismét. – Jól gondold meg, hogy mit válaszolsz. – nézett rá dühösen. A nő azonban csak a kezét tördelte.
- Mégis, hogy állíthat ilyet, Yoshida-san? – kelt ki magából Seita mérgesen. Arca csak úgy izzott az indulattól.
- Kérdezd inkább Chikatét! – mutatott a nőre. – Ha terhes is, akkor nem tőlem. – jelentette ki.
- Hogy hiheti ezt? – kérdezte még mindig feldúlva a férfi.
- El vagyok kötve! Így hiszem! – mondta dacosan Rio. Seita, döbbent arccal nézett a férfira, Chikate a szája elé kapta a kezét.
- Esküvő lefújva! Jobb, ha tudomásul veszed. – közölte. – Ne is próbálj ellenkezni!- mondta, majd autója felé indult. Kinyitotta az ajtót, majd vállai felett visszanézett.
- Te...- mutatott Seitára, – Az enyém vagy! – mondta és elmosolyodott, amikor megpillantotta a férfi, döbbent arcát.
2. fejezet


– Egy frászt! – dobbantott lábával Seita és gyűlölködő pillantást küldött Rio felé. – Kinek képzeled te magad? – kakaskodott.– Yoshida Rio vagyok....és mindent megszerzek, amit akarok! – szólt cinkos mosollyal az arcán.– Nem érdekel! Ne legyél már olyan nagyképű! – rivallt rá. – Tisztában vagy vele, hogy miket mondasz egy másik férfinak?– Tökéletesen! – vágta rá, majd kinyitotta autója ajtaját. – De nem számít, hogy nő vagy férfi vagy-e! Ami kell azt megszerzem! – mondta, majd beszállt autójába és magára hagyta a tétlen dühtől kipirult arcú férfit. Elégedettsége, nem is lehetett volna nagyobb. Mosolyogva támaszkodott a kormányra és jóízűen elnevette magát. Az a zavarba esett arckifejezés...- Olyan cuki volt! – jegyezte meg, félhangosan.Rio, már egy egész hete ostromolta Seitát, aki még mindig a templomban ügyködött, ugyanis szerencsétlent, még senki sem tájékoztatta az elmaradó esküvőről. A férfi, azóta minden nap oda járt, koslatott utána, próbálta a szépet tenni, de Seita hajthatatlannak és hidegnek tűnt. Rio, eltolta maga elől a vázlatait. Felállt a tervező asztala mellől és karosszékébe dobta le magát. Fejét hátravetette és elmerengett. Ez a Seita...valóban ennyire prűd és nem törődöm lenne? Szinte...már szűziesen tiszta, és naivan ártatlan. Pont ez volt, ami Riot megfogta benne. Ha a közelében volt, úgy érezte, mintha a lelkét nyomó teher és szívét hidegbe záró jég, omladozni kezdene. De...ez a távolságtartás, mégiscsak nagyon zavarta. Kezdte úgy érezni, hogy Seita nem más, mint egy bevehetetlenül álló, makacs bástya, amit senki el nem mozdít álltó helyéből.– Yoshida-sa...- nyitott be asszisztense, de tekintetétől megriadva, elengedte a kilincset.– Kopognod kellett volna! – vetette oda Rio. – Legközelebb tedd meg!– Kopogtam, Rio! – csukta be maga mögött a férfi az ajtót és letelepedett a Rioval szembeni székben. – Mi ez a fej? – kérdezte meg. Rio, összevonta a szemöldökét.– Bocs...az én fejem mindig ilyen. – mondta flegmán és elfordította arcát az ablak felé.– Kötözködj csak, de ne akarj áltatni! – förmedt rá. – Túl régóta ismerlek már. – fonta körbe kezét térdein.– Én is téged... – vágott vissza, majd szemeit a férfiéba fúrta, – drága Edward...kuzinom! – mosolyodott el. – Chikate, tényleg terhes? – érdeklődött. Most a férfi fordította el a fejét és komorrá váltak arcizmai.– Úgy ismered? – kérdezett vissza keményen. – Ő, csak így akarta kikerülni a házasságot...az ostoba. – morgolódott.– Sosem volt százas! – nevette el magát Rio. – Még jó, hogy csak féltestvérek vagytok. Ami azt illet, Ő pont olyan, mint az apád. – grimaszolt Rio.
- Ez ellen...nincs mit tenni. – mondta Edward és széttárta karjait. Csend állt be a beszélgetésbe. A szobát, lassan a lemenő nap fénye kezdte megtölteni. Edward, feszülten figyelte Riot, aki a sarokba bámult. Szemeiben a gyengédség szikrái csillogtak és örült, hogy Rio, ezt most nem látja. Rio, azonban a szeme sarkából, igenis sokat látott. A pletykákkal ellentétben, nem volt olyan vak, mint azt sokan hinni vélték róla...csak egyszerűen, ha valami nem érdekelte, akkor az nem érdekelte.
- Abba kéne ezt hagynod! – szólalt meg váratlanul Rio. – Tudod jól, hogy az érzéseim feléd, pusztán rokoni jellegűek és ez sosem fog változni! – fordította fejét a meglepettségtől döbbent arcú Edwardra.
- Mintha...ezt az érzést, olyan könnyen ki lehetne tépni a szívedből! – vágott vissza a férfi. Rio, gúnyos mosolyra húzta száját és ujjaival dobolni kezdett asztalán.
- Annyira azért csak nem lehet nehéz! – töprengett. – Nem tudom, mert én még sosem éreztem ilyet.
- Még te beszélsz, Leonard? – pattant fel Edward és tenyerével az asztalra csapott. – Hisz, te vagy az, aki tizenöt év elteltével, sem tudod kitörölni Őt, a szívedből. – hisztériázott a férfi. Rio ujjai, megálltak az asztallapon és meredten bámult az előtte álló férfira.
- Ne hívj így! – parancsolt rá, –...mellesleg, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! – jelentette ki egyszerűen. Edward ujjai, kezdtek fehéredni az erőtől, amivel támaszkodott.
- Még mindig eltemeted a múltat, vele együtt, igaz? – kérdezte ingerülten.
- Nem! Csak fogalmam sincs, hogy miről dumálsz. – szólt flegmán, majd hátrébb gurult, hogy hosszú lábait az asztalra vághassa.
- Arról a személyről dumálok, aki miatt jégből van a szíved! – ordította most már Edward.
- Ilyen ember nincs! – jelentette ki Rio, de a szíve leges legmélyén tudta, hogy van...csak Ő, már megfogadta akkor, tizenöt évvel ezelőtt, mikor Őt, a sötét földbe temették, hogy ezt az érzést, vele együtt temeti el.
- Átkozott Oliver! – vert az asztalra Edward. Rio, összerezzent a név hallatán és szíve hevesen zakatolni kezdett. Füle szinte csengett és érezte, hogy forog vele a világ. Ám mielőtt jobban beleélhette volna magát ebbe az érzésbe, Edward telefonja megszólalt, visszazökkentve ezzel Riot a valóságba.
- Igen? Igen, értem! Yoshida-san? – Riora nézett, aki hevesen nemet kezdett inteni a kezével. – Elnézést Nagashima-sama, de Yoshida-san jelenleg nincs az irodában. – köszönt el és mobilját visszacsúsztatta a zsebébe.
- Nem kellene folyton letagadtatnod magad, Nagashima előtt! – sóhajtott Edward. – Ő, a leghatalmasabb vetélytársad a piacon...nem mellesleg Yakuza. Megéri ez neked? – háborgott.
- A részvényeimet és vele együtt a cégemet akarja! – rántotta meg a vállát Rio. – Azt akarja, amiért két kézzel dolgoztam meg! Kellene, hogy érdekeljen? – fintorgott.
- Akkor is...fordíthatnál rá nagyobb figyelmet, mert eléggé veszélyes! – érvelt a férfi.
- Engem most, velemi egész más érdekel! – mosolygott kajánul Rio, majd talpra szökkent és elindult. Menet közben, karon ragadta Edwardot, és magával húzta az ajtó felé.
- Hé, most mégis hova...? – kérdezte volna Edward, de Rio a szavába vágott.
- Templomba!

Seita, fáradtan pakolászott össze. Az órájára pillantott...még van egy fél órája, ameddig Sayako, elhozza Shunt az óvodából. Türelmetlenül toporogni kezdett, mire végre megjelent valaki az ajtóban. A fiatal munkás fiú, levette védősisakját és megindult a férfi felé.
- Hol? – kérdezte, mire Seita a grabancánál fogva behúzta őt a gyóntató fülkébe. – Itt? – kérdezte.
- Fogd már be végre és vetkőzz! – parancsolt rá a szelíd férfi, kinek szemeiben jelenleg állati vágy tombolt. A fiú engedelmeskedett neki és levetette overálja felső részét. Azonban, még feleszmélni sem volt ideje Seita, aki a könyöklőre támaszkodott, már ki is cipzározta nadrágját és hosszú, vékony ujjai közé fogta férfiasságát. Finoman húzogatni és simogatni kezdte, mire a fiú viszonzásul, utat tört nyelvével a nyakán. Seita, megremegett és felnyögött. A fiú, háttal fordította magának és ujjaival utat tört a férfi fenekébe. Nem utálta ezt csinálni, mert odáig volt Seitáért, de azt nem szerette, hogy ilyen hirtelen és gyorsan kell csinálni, hogy még a látványt sem élvezheti ki. Seita nyöszörgött és mikor érezte, hogy a fiú belé hatol, ujjaival a rácsba kapaszkodott. Minden egyes lökés, melyet a fiú belé döfött, mérhetetlen nyugalommal és élvezettel töltötte el. Mindenki azt hiszi róla, hogy egy elvont idióta, aki fel-alá járkálva töpreng a nevetséges megoldásokon, melyeknek semmi jelentősége. Mindenki ártatlan kis angyalnak nézi anélkül, hogy tudnák, hogy a szívében mi lakik.

Rio, boldogan szált ki autójából és már útba is vette a templom bejáratát. A kísérője, kevésbé volt lelkes és egyáltalán nem értette, hogy neki...mi a fenéért kellett jönnie?! A templom ajtóig kísérte csak főnökét ott azonban megtorpant és hátát a falnak vetve csak várt. Majd hülye lett volna követni, mivel jól tudta, hogy megint azután a Seita után jött koslatni. Rio, boldogan vágott át a termen, de Seitát sehol sem látta, viszont a táskája még mindig az egyik padon hevert. Fejét jobbra-balra forgatta, szemeivel a legkisebb zugokat is végig pásztázta. Pillantása végül, az izgő-mozgó gyóntató fülkén akadt meg. – Aj, de kis béna! – nevette el magát csendesen Rio. Csupán egy hete, hogy Seita nyomába szegődött, azt viszont sikerült kitapasztalnia ez idő alatt, hogy a férfi, képes beszorulni a legfurcsább helyekre is. Mégis Rio, imádta benne ezt a kis,,bénázást”. Felfűtött izgalommal nyúlt a kilincs után és lélekben már örült is, hogy megint Ő, az aki megmenti és hogy ezért egyszer Seita, biztos hálát rebeg majd. Felrántotta az ajtót, majd az izgatottságát hirtelen a döbbenet vette át. A kép, mely szemét támadta meg, izgalmas is lehetett volna akár...csak épp, nem ebben a felállásban. Persze az mindjárt más lett volna, ha a férfi, aki hátulról Seitát a magáévá teszi, az Ő maga lehetett volna, nem pedig egy csóró, építkezési munkás. A legmegdöbbentőbb mégis az a kifejezés volt, ami Seita arcán ült. Az édes mosollyal megáldott férfi, akit a legszebb angyalnak vélt Rio, kéjtől kipirult arccal emelte rá tekintetét, melyben egy cseppnyi megbánás sem volt, amiért,,megcsalta” őt. Érezte, hogy kezének és lábának mozdulnia kellene, mégis képtelen volt elengedni az ajtót. Ő maga sem volt szent, sőt mi több, igencsak nagy szoknyapecér hírében állt, ez a látvány mégis millió darabra törte szét önbecsülését. Ez a munkás, szó nélkül megkaphatja Seitát míg Ő, aki milliárdos, gazdag és még csak nem is izzadtság szagú, folyton csak visszautasítást kap.
- Ah...becsuknád végre? – förmedt Riora kéjes tekintettel Seita. – Már így is...kurvára elcseszted!
Rio keze, egy gyors mozdulattal a szerelmeskedő párra vágta az ajtót és búsan indult kifelé, mikor egy szőke kisfiú rohant be a terembe. Fürtjei lobogtak ahogy szaladt és a lemenő nap fényében arany szikrákat szórt. Ahogy Rio, közelebb ért hozzá, megpillantotta annak gyönyörű, aranyszínű szemeit.
- Apa! – kiáltotta el magát a kisfiú. – Apa, hol van? – nézett kérdőn Riora, aki akkor döbbent rá, hogy Ő, Seita,,kisfia”. Végignézett az ötéves forma gyereken és eszébe jutott, a fülkében pajzánkodó apja. Bár haragszik Seitára, mégsem lenne túl előnyös, ha a kisfiú, így kapná rajta. Lehajolt a kisfiúhoz és karjaiba vette. Nagyon jó érzés volt a pici, törékeny testet a kezében tartani. Bőre puha és illatos volt. Rio, csodálattal méregette végig és most először úgy érezte, jó apa tudna lenni. Főleg, ha Seita oldalán lehetne az.
- A papád, mindjárt jön csak...előbb elintézi még a dolgát. – mondta bizonytalanul és kilépkedett a kisfiúval. Néhány perc múlva, Seita és a fiú, már rendezetten jöttek ki a fülkéből, azt tetetve, mintha megbeszéltek volna valamit...az építkezéssel kapcsolatban. A fiú távozott Seita pedig, kisfia felé indult. Mikor odaért, átvette Riótól a gyereket és puszit nyomott annak arcára. A kisfiú, két tenyerébe vette apja arcát és puszit nyomott rá.
- Köszönöm. – vetette oda Rionak.
- Semmiség. – válaszolt vissza sértődötten Rio.
Az ajtó előtt várakozó Edward ráunt, hogy pártában hagyták. Ellökte magát a faltól és az ajtó felé vette útját. Belépett az ajtón és a beszélgető hármas felé vette útját. Mikor már elég közel ért, vette csak észre őket.
- Rio, még meddig kell még várnom? – háborgott a férfi. Mindhárman odakapták tekintetük a most érkezőre. Edward tekintete Rióról, Seitára siklott. Arca megdermedt és holtsápadttá vált. Érezte, hogy mondani akar valamit, de mielőtt megszólalt volna, aktatáskája hangos puffanással esett földre.
- Edward? – szólalt meg végül Seita, akinek szemei szintén kikerekedtek és valószínűleg kitisztult fejében a kép, mert tekintete ekkor váratlanul Riora siklott. – L...Leonard? – kérdezte ismét és könnyek gyűltek a szemében. Edward keze remegett, de nem bírta tovább és sírva fakadt.
- Oliver...- szólt gyászos szemekkel Edward.

3. fejezet
Féltett titkainkNéma, döbbent csend telepedett a négy fős társaságra. Egyedül Shun, fészkelődött csak apja karjában. Őt is megviselte, ez a gyászos hangulat, amely körbelengte őket. Végül sikerült kiszabadulnia apja karjából, és az ajtón át a szabadba szaladt. Edward, ekkor semmivel sem törődve, meglódult és ölelő karjaiba zárta Seitát. Könnyei, sűrűn áztatták a férfi ingét, aki csak vigasztalóan simogatni kezdte a hátát.
- Úgy...úgy sajnálom, Oliver! – dadogta könnyek között Edward. Rio tudatát, teljes sötétség borította, pedig nem volt egy ostoba ember, azonban, amit az elmúlt percekben hallott, képtelen volt megemészteni. Nem értette ezt a nagy összeborulást, ahogy azt sem, hogy miért Ő, az egyetlen, akit nem ölelnek, hisz...valamilyen furcsa oknál fogva szemeit, forró nedvesség lepte el. Amint meghallotta a nevet „Oliver”, sötét felhőként szakadt fel, szívéből és lelkéből az eddig elfojtott bánat. Hogy lehet az, hogy Ő, az egyetlen, aki semmit sem ért ebből az egészből?
- Ne sírj, Edward. – vigasztalta könnyek nélkül Seita a férfit és keze még mindig hátát simította.
- Nekem...- szólalt meg váratlanul Rio, mire a másik kettő is odakapta a tekintetét, – fogalmam sincs, hogy mi a fene ez az egész, de magyarázatot akarok! – mondta könnyes szemekkel.
- Menjünk hozzám! – szólt Seita és már kifelé is vették az irányt. Kocsiba ültek mindannyian, azonban egy szót sem szóltak egymáshoz, egész úton. Mire Seitához értek, Shun elaludt a kocsiban, ezért Rio kapta ölbe és felcipelte a második emeletre. Ott az ágyába fektették és behúzták rá az ajtót. Seita, a konyhában forgolódott és három bögrét vett elő, melyeket megtöltött cseresznye teával, majd mindenki elé letett egyet. Helyet foglalt Ő is a kanapén és hátradőlve várta, hogy valaki mondjon valamit.
- Valaki...beszélne végre? – törte meg a csendet Rio. Idegesen markolta, bögréje porcelán fülét és maga elé meredt. Edward, hűségesen követte tekintetével, a bögréjében úszkáló leveleket.
- Én...én kezdem. – szólalt meg végül Edward. – De...mielőtt elkezdeném Leonard...- nézett Riora, – tudnod kell, hogy Ő, a te Olivered! – mutatott Seitára. Rio ajkai szétváltak, de képtelen volt megszólalni. Rádöbbenni, hogy halott szerelme, kit eltemetett és kit elsiratott, most itt ül vele szemben és még csak holtnak sem mondható...egyenlő volt egy kegyelemdöféssel, a szíve közepébe.

Edward meséje
„Angliában születtem és tíz éves koromig, ott is nevelkedtem. Az édesanyám japán származású volt. Fiatal korában kerültek, a nővérével Angliába, ahol mind a ketten férjhez is mentek végül. Nemesi családból származtak, nagyapám hatalmas építőipari cég tulajdonosa volt, ugyan is. Mérhetetlenül nagy botrány kerekedett, mikor megtudta, hogy lányai angol férfiakat választottak. Unokáit sem akarta elfogadni egy darabig. Én születtem előbb, majd egy évre rá, a nénikém világra hozta Leonardot. Természetesen, angol nevet kaptunk, apáink után. Sosem fogom elfelejteni azokat az éveket, mikor megismerkedtünk a szomszéd kisfiúval, Oliverrel. Benne, teljes mértékig angol vér csörgedezett. Mi mégis szerettük őt, mert elbűvölő volt. Mi hárman Leo, Oliver és én, mindig együtt játszottunk a közeli mezőn. Sosem unatkoztunk, sosem voltunk híján a legújabb csínyeknek. Emlékszem, hogy Leo, már akkor is kifejezetten rossz gyerek volt. Szeszélyes viselkedését és állandó jellegű lázadásait, egyedül Oliver tudta csak visszafogni. Egy idő után kezdtem rájönni, hogy kettejük között, talán másfajta érzések is virágoznak, puszta barátságon felül. Egyik ősszel, az édesapám és a bácsikám, üzleti úton voltak. Hazafelé tartottak egy sziklás hegyoldalban. A kocsijuk, egyre csak gyorsult és apám, hiába taposott a fékre, az egyszerűen nem működött. Valaki elvághatta azt. Mindenki, aki ismerte őket, egy üzleti vetélytársra gyanakodott, akit később le is tartóztattak. Lehetséges, hogy nekem volt mindig is, színes a fantáziám...de én egész másvalakit okoltam ezért. Egész pontosan a nénikémet. A nénikém ugyan is, borzalmas nőszemély volt, amit nem egyszer tapasztaltam is. Szerette, ha az Ő akarata érvényesül csak. Zsarnokoskodó és elnyomó volt, amit édesanyám is nehezen viselt el. Mindig azt mondogatta, hogy nagyapámra hasonlít, aki szintén ilyen volt. Abban az időben, az a pletyka ütötte fel a fejét, hogy a bácsikám, megcsalja a nénikémet. Egész pontosan...Oliver anyjával. Az, hogy ez a pletyka mennyire volt igaz...arra, sosem derült fény. A temetés után egy hónappal, furcsa dolognak voltam fültanúja. Aznap este, Leonardéknál aludtam. Az éjszaka közepén, felriadtam arra, hogy száraz a torkom és innom kell. Végigbaktattam a folyosón, majd hangos szitkozódásra lettem figyelmes. Az ajtó, mely mellett megálltam, félig nyitva volt. A félfa mellé kuporodtam és „ jó gyerek módjára” hallgatózni kezdtem. A beszélgetés, a nénikém és Oliver édesanyja között folyt. A néném, állította, hogy tud róla, titkos viszony volt a férje és a nő között. A nő állította, hogy ez, szemen szedett hazugság, de a nénémet nem lehetett meggyőzni. Fenyegetőzni és átkozódni kezdett. A lehető összes módon megalázta a nőt és a családját, akik szegények voltak. A vita vége az lett, hogy a néném, pénz ajánlott fel Oliver édesanyjának, hogy mihamarabb tűnjenek el aki, azonban először nem fogadta el. Azután jött a fenyegetés, miszerint történhetnek véletlen balesetek, vele és a fiával is. A nő, végül beadta a derekát, és másnap már hűlt helye volt, neki és Olivernek. Akkor láttuk őt utoljára. Leonard, azonban hajthatatlan volt és nem hitt anyjának, aki végül kénytelen-kelletlen, előállt egy hazugsággal. Azt mondta Leonardnak, hogy tegnap hajnalban Oliver, és az édesanyja autóbalesetben életüket vesztették. Leonard, azóta képtelen megbízni másokban és bárkinek is utat engedni maga felé. Mikor ez az eset lezárult, a néném és az édesanyám, úgy döntöttek, hogy visszatérnek Japánba. Nagyapám, csak azzal a feltétellel fogadta vissza őket, hogy rendes japán férfihoz mennek férjhez, és a kölyköket...mármint minket, normális japán névre keresztelnek. A néném, rögtön eleget is tett ennek a kérésnek és férjhez ment, méghozzá nagyapánk legnagyobb üzleti riválisához, Nagashima-sanhoz. Elnyerte ezzel, nagyapánk megbocsájtását mivel, ezzel a házassággal létrejött egyféle üzleti kapcsolat. Édesanyám azonban...nem volt hajlandó újból férjhez menni, főleg azok után, hogy Ő is, sejteni vélte, hogy a balesetet melyben szeretett férje életét vesztette, maga a nővére okozta. Arra pedig, végképp nem volt hajlandó, hogy átnevezzen engem, hisz apám nevét viseltem. Így anyám, egyedül nevelt fel, szerény körülmények között. Bár később férjhez ment egy gazdag japán férfihoz, akitől született egy testvérem...Chikate. Végül, két évvel ezelőtt édesanyám, hosszú betegség után meghalt.”
- Szóval ezért...- szólt maga elé döbbenten meredve Seita, – ezért kellett menekülnünk aznap éjjel,
- Megölöm azt a ribancot! – pattant fel Rio és csak nagy nehézségek árán tudta visszarángatni a két férfi. – Tönkretette az életemet. Elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem. Elrabolt, tizenöt évet az életemből. – dühöngött Rio. Arcán a méreg, hatalmas méreteket öltött, melyek alig várták, hogy a felszínre törhessenek.
- Nem csak a te életedet tette tönkre! – mondta Edward, mire Seita is buzgón bólogatott. – Mindhármunkét! Nehogy azt hidd, hogy nekünk sokkal könnyebb volt. Annak az estének az emléke, örökké belém égett. Mégis...mégis bűnös vagyok amiért, ezidáig hallgattam. Tizenöt évnyi hazudozásra kényszerültem, hisz kinek mondhattam volna el? Még csak egy kölyök voltam. – temette arcát tenyerébe.
- Oliver! – szólalt meg Rio, és most mióta beszélgetnek, először emelte tekintetét a férfira. Szemei, a leggyengédebb szeretet sugározták felé, melyben benne volt, az elmúlt tizenöt év összes, ki nem mondott „ Szeretlekje”. – Szeretnék, mindent tudni rólad! Mindent mesélj el, ami az elmúlt tizenöt év alatt veled történt. Mindent, amit nem veled élhettem át. – vált szomorúvá Rio tekintete.
- Rendben...-sóhajtott Seita és hátradőlt, – de nem lesz túl hosszú vagy izgalmas.- mondta egykedvűen. –...és engedjétek meg, hogy átugorjam azt a részt, amit már Edward is mesélt.- a két férfi bólintott

Seita/Oliver meséje
„ Egy hónappal azután történt, hogy édesapátok meghalt. Anyám, az éjszaka közepén kirángatott az ágyból és azt mondta öltözzek. Minden kézzel fogható holmit összeszedett, majd karon ragadott és a betuszkolt a ház előtt várakozó autóba. Az autóban, anyám szeretője egy Matsuda Satori nevű férfi ült, aki elhozott minket ide, Japánba. Feleségül vette anyámat, a nevére vett és „boldog” család lettünk. Legalábbis látszatra...mindenképp. Azzal senki sem foglalkozott, hogy én mit érzek, mert számukra, minden rendben volt. Észre sem vették, hogy magamba fordultam és az iskolában sem barátkoztam. Képtelen voltam feldolgozni azt, hogy elszakítottak tőletek. Anyám, kegyetlenül az arcomba vágta, hogy ti már nem szerettek engem és ezért, ne is sirassalak titeket. Az első öt évben, minden jól működött köztük, de azután változásnak indultak a dolgok. Anyám, egyre inkább megszállottja lett a pénznek és az italnak. Mindenféle üzleti partira, elvitette magát a nevelőapámmal, aki kezdett ráunni az egészre. Teljesen eltávolodtak egymástól, aminek sikeresen én ittam meg a levét. Egyik alkalommal, mikor anyám sík részegre itta magát és elaludt a kanapén, apám fura dolgot tett. Letepert a konyha kellős közepén és brutálisan megerőszakolt. Engem...fiú létemre. A szívem, legszívesebben, nem dobbant volna meg többé. Minden egyes rohadt alkalommal, mikor közösülnöm kellett vele, csak egy ember járt a fejemben...Leonard, aki anyám állítása szerint cserben hagyott. De én, még annyi év eltelte után is, csak rá és az iránta táplált érzésekre tudtam gondolni. Akkor jöttem rá, hogy az a gyerekszerelem, melyet akkor éreztem, sosem múlik el, de be sem teljesedik sosem. Végül, az lett a dolognak a vége, hogy egyik alkalommal, mikor az apám megint maga alá tepert, anyám betántorgott a konyhába és meglátott minket. Természetesen, én voltam mindennek az oka, legalábbis állítása szerint, én szerettem el tőle, az Ő Satoriját. Összepakolt és magamra hagyott engem, azzal a férfival. Nem volt elég neki, hogy teljesen elfordult tőlem és szart a fejemre, még le is lépett, mintha én lettem volna, mindennek az oka. Elkezdtem kimaradozni éjszakákra. Ilyenkor, egy lánynál aludtam, aki az osztály társam volt. Bármit megtettem, hogy ne kelljen hazamennem. Végül is...sikeresen teherbe ejtettem. Szülés után lelépett és az ajtónk előtt hagyta a gyereket. A szerencsém az volt, hogy Matsuda lelépett, de nekem adta a házat és hagyott rám egy kevés kis pénzt. Mindent magam csináltam. Elvégeztem a belsőépítészeti főiskolát és neveltem Shunt. Időközben rájöttem, hogy a férfiakat jobban szeretem, vagy ha nem is én magam, de a testem az biztosan. Csupán ennyi történt velem.”
- Annyira...sajnálom. – vágott át a szobán Rio, és magához ölelte Seitát. – Én...még most is téged szeretlek.
- Én...- szólalt meg riadtan Seita, – nem tudom, hogy mit érezzek. Vagyis...abban biztos vagyok, hogy még mindig csak téged szeretlek, de félek beleélni magam ebbe a szerelembe. Semmi esély kettőnk számára. Semmi jövőnk nincs együtt. Az anyád...az anyád, sosem egyezne bele. – mondta megtörten. – Senkinek nem nyitottam ki a szívem, mindig csak te léteztél nekem. – fakadt sírva.
- Az anyám...eddig a létező összes módon, keresztbe tettem neki. – mosolyodott el Rio. – Nem csatlakoztam a mostoha apám cégéhez, hanem sajátot alapítottam. Elköttettem magam, hogy ne legyen gyerekem, neki pedig ne legyen unokája...és végül...visszamondtam az esküvőt, amiről valószínűleg, még nem tud, különben azóta már nem hagyna békén. Mióta elválasztottak tőled, folyamatosan csak lázadok. – erre, mind a hárman felnevettek végre, Edward, megerősítésképpen bólintott, majd felállt és másik két barátjához sétált. Térdre ereszkedett Seita előtt és mindhárman összeborultak. Örültek...örültek, hogy élnek, de legfőképp annak, hogy újra együtt vannak.
- Barátok? – kérdezte Edward és odanyújtotta kisujját.
- Mindörökre! – szólt kórusban Rio és Seita, majd körbefonták kisujjukat Edwardéval.

Yoshida Rio, vágtatva vonult végig a tradicionális japán ház folyosóján, majd hirtelen megállt és eltolta az előtte álló, kétszárnyú shoji tolóajtót. Végigvágtatott a tatamin, egyenesen az ablakig meg sem állt, ahol épp egy idősebb nő állt. Tekintete, a kertet pásztázta, ahol a fiatal kertész fiú épp dolgozott.
- Megvagy végre, te vén banya! – kiáltott rá Rio és a karjánál fogva maga felé fordította. A két éles szem, ádáz csatát vívott. Se a nő, se Rio nem engedte alább a védelmét.
- Látom megerősödtél! Remek férje leszel Chikaténak! – mondta önelégült mosollyal az arcán a nő. Rio tűrőképességének mércéje, lassan a plafont verte, de eldöntötte, hogy nem megy el anélkül, hogy ezt a csatát meg ne nyerné.
- Minden eddigi álnok terved, meghiúsult! – jelentette ki Rio. A nő, csak értetlenül pislogott. – Elköttettem magam! – mondta, mire a nő arca lilába váltott. – Ne most halj meg, anyám! Még ne...mielőtt megdöglesz, szeretném, hogy mindent megtudj! – ragadta karon Rio és mélyen a szemébe nézett. – Nem veszem feleségül Chikatét. Sőt mi több...újra találkoztam Oliverrel. Ha tetszik, ha nem...nem lesz esküvő...és utód sem. Meleg vagyok! Érted? Szeretem más férfiak seggébe dugni a farkam. Engem ez izgat fel! – szólt határozottan Rio, és anyja arcát figyelve kéjes mosolyra húzódott az ajka.
- Te...átkozott! – nyögte kétségbeesetten a nő.
- Még hogy én? – nevetett fel Rio. – Te...miként fogsz elszámolni a lelkiismereteddel? – kérdezte. – Féltékenységből megölted az apámat és vele együtt az ártatlan nagybátyámat.
- Nem volt ártatlan! – sipította a nő. – Mikor kértem, hogy segítsen, nem volt rá hajlandó.
- Te arra kérted Őt, hogy részese legyen egy gyilkosságnak? – hűlt el Rio. – Te idióta némber! – rázta meg anyját.
- Amit én mondok, az nem kérés, hanem parancs! – hisztériázott a nő.
- Elég volt! – vágta pofon anyját. – Meg sem tudom számolni, hogy hány ember életét tetted tönkre...csupán önzőségből! Edward családját, Oliver családját...a mi...családunkat...és a saját fiadat! – dühöngött Rio.
- Mindennek úgy kellett volna történnie, ahogy elterveztem! – tört ki hisztérikus rohamban a nő. Remegni kezdett és egyre csak dobálta magát. Rio, megrázta kicsit, hátha észhez tér, de nem így lett. Rájött, hogy nincs értelme bármiféle erőszakot alkalmazni, hisz az évek és a bűntudat, megtették már hatásukat. Anyja, beleőrült hitvány kis terveibe. Végül Rio, egész egyszerűen eltaszította magától és kisétált az ajtón. A nő, összetörve és megalázva hanyatlott a földre és nem mozdult meg.