Teletha Yaoi Writings

„ Lélektipró...mondd, te ki lelkembe költöztél, s itt ragadtál, hogy magaddal vigyél...miért nem hagysz nekem, nyugovást? Szüntelenül feltűnsz bennem, akárhányszor is nyomlak téged el...előled nincs számomra menekvés. Ha csitulni látszik bennem a vágy, hogy jobb létre szenderüljek, az érzés, hogy a sötétségbe vesszek, te minduntalan feltűnsz, hogy ne lehessen nyugovásom...csak azért, hogy magaddal vigyél...ím, elvettél tőlem mindent, mi szent volt és sérthetetlen. Megmérgezted a lelkem, születésem pillanatában. Attól fogva társam vagy...üldözöl és támogatsz...gyűlölsz és szeretsz...”

Ishimura fáradtan hanyatlott ágyára. Karját a fejéhez szorította és elmerengett. Az elmúlt három hónapon gondolkodott, amelyben annyi szörnyűség történt, amelyet már neki is nehezére esett megemésztenie. Három hónappal ezelőtt, a szeretett ember sírjánál állt, ma reggel pedig a tulajdon vérét látta, eggyé válni a puszta, kopár földdel. Ott állt a két szerelmes koporsója előtt és nézte, a két zokogó nőt. Hana, csodálatos mosolya és tökéletes arcbőre, a múlté volt. Az elmúlt két hét tragédiája, legalább tíz évet öregített rajta. Most egymásba kapaszkodva zokogtak tovább, bár a koporsókra már rég ráhányták a földet. „ – Ennyit ér az igaz szerelem! Egy fa láda és egy kupac föld.” – gondolta magában Ishimura.
- Eigo! – szólalt meg váratlanul Hana, mikor megállt a férfi mellett. – Szóval eljöttél! – mondta megtörten a nő.
- Természetesen! – válaszolta őszintén Eigo, akinek hangjában cseppnyi megjátszás sem volt.
- Ó, Ishimura-san! – áll meg mellette egy másik, szintén megtört, barna hajú nő.
- Kana-san, örülök, hogy látlak. De kár, hogy pont egy ilyen helyen és egy ilyen szörnyű dolog miatt. – mondta a férfi.
- Ishimura! – szorította meg a nő, Eigo kezeit.
- Azt már lehet tudni hogy, hogy történt? – kérdezte a férfi. Hana szemeiben könny gyűlt, Kana pedig leszegte fejét és úgy zokogott.
- Öngyilkosság! – szólalt meg végül Hana. – Belevetették magukat a tengerbe. – tört ki zokogásba a nő.
- De...- kezdett bele a másik. – Aoi túlélhette volna. Hayato rögtön megfulladt, Aoi viszont nem. Kihúzta a partra Hayatot, de ekkor már Aoi is vérzett. Mégsem hagyta ott, mégsem ment segítséget kérni...hanem Hayato mellett maradt és megvárta, míg elvérzik. – zokogta bele a tenyerébe. – Az a drága gyerek! Pedig boldogok lehettek volna...hisz nem gyűlöltem őt, amiért egymásba szerettek. – Ishimura tudta, hogy mire gondolt Kana, hisz Ő is ott volt. Tíz évvel ezelőtt, mikor Kanáéknál volt épp, a kis Hayatot vizsgálta. Ez Hana anyjának temetése után, egy héttel történt. Hana beállított Kanáékhoz. Mindent elmondott, majd letérdelt és könyörgött a nőnek, hogy ne gyűlölje a fiát, amiért beleszeretett a férjébe és hogy engedje meg, hogy szeressék egymást. Hana, minden áron boldoggá akarta tenni fiát, az eltelt évekért, amikor cserben hagyta őt. Akkor Ő, Ishimura is letérdelt a nő mellé és mint Aoi vér szerinti apja, szintén erre kérte a nőt. Kana akkor sem volt gonosz, vagy dobta ki őket. Csak beletörődően bólintott és azt mondta, hogy nem haragszik sem Hayatora, sem pedig Aoira. Kana végül búcsút intett és gyermekével karöltve, távoztak a temetőből. Hana és Eigo között, feszült csend lépett fel.
- Sajnálom, Hana...-törte meg a csendet Eigo.
- Mit? – kérdezte könnyes szemmel a nő. – Azt, hogy egy fiatalkori kalandunkból, gyermek született? Vagy talán azt, hogy te, aki a vér szerinti apja voltál, megerőszakoltad a saját fiad? – kérdezte undorodva a nő. – Hazudtam magamnak, mikor azt gondoltam, hogy Yume az apja. Hol ott tudtam, hogy nem igaz. Hisz rád ugyan annyira hasonlít, mint rám.
- Ezt örökké bánni fogom. De honnan tudsz arról... – kérdezte meglepetten Eigo.
- Honnan tudom, hogy magadévá tetted a saját fiad? – kérdezte gúnyosan a nő. – Anyám, nem volt mindig szenilis. Elég hamar rájött. – mondta majd elsétált a férfi mellett, magára hagyva őt, sötét gondolataival.

Ishimura Eigo kinyitotta szemeit és felült. Érezte, hogy a sírás, már reggel óta fojtogatta. Egész életében magányos volt, ugyan úgy, mint a fia, Aoi. Ő mégis mellette lehetett volna, támasza lehetett volna. De képtelen volt kifejezni valós érzéseit. Az, hogy szexuális kapcsolatot létesített vele, a szeretetének és a törődésének az egyik kifejezése volt. Hiába...képtelen volt rá, hogy máshogy is kimutassa érzéseit. Ehelyett, tönkre tette a fiút és valószínűleg, korai halálához is, Ő járult hozzá. Ismét Ő. Nem elég, hogy ezért is Ő a felelős, de még a három hónappal ezelőtti miatt is. Eigo felkelt és kisétált szobájából. A nappalin keresztül, benyitott bátyja szobájába. Kihúzta éjjeli szekrényének fiókját és kivette belőle, azt a kis narancssárga dobozt, amelyet tegnap, ugyan úgy Ő tett oda. Hisz bátyja, mostanában rosszul aludt, ezért megkérte őt, hogy írjon ki neki, valami gyenge altatót. A nappaliba sétált és ott, kinyitotta a bárszekrény ajtaját, majd kiemelte azt az üveg whiskyt, amelyet reggel a kis boltban vett. Lecsavarta a kupakját és beleöntötte a kis doboz tartalmát. Visszasétált vele a kanapéhoz, a mellette lévő kis asztalkára tette, majd töltött magának egy pohárkával, amelyet az asztalon hagyott. Megint elmélázott. Eszébe jutott gyermekkora. Ő és bátyja, árvaházban nevelkedtek. Szülei, befolyásos emberek voltak, de mikor Ő öt éves volt egy repülőgép szerencsétlenségben, életüket vesztették. A rendőrség úgy ítélte meg, hogy a gépet, szándékosan rongálták meg. Genji és ő, nem voltak vér szerinti testvérek, mert szüleik, még Eigo születése előtt házasodtak újra. Ezért, a két fiú között tizennégy év volt a korkülönbség. Nem töltöttek, csupán egy évet az árvaházban. Ott Genji, szerelmes lett egy hasonló korú fiúba, Ikuba. Húsz évesen, elhagyták az árvaházat és a rájuk hagyott örökségből béreltek ki egy kis lakást. Eigot is magukkal vitték és Ő, nagyon boldog volt. Szerette a két fiút, talán jobban is, mint szabadott volna. Nem telt el úgy nap, hogy ne hallotta volna őket, esténként szeretkezni. Ilyenkor Eigo, mindig meglapult az ajtó mögött és magához nyúlt. Rengeteg ilyen nedves éjszakája volt...egészen három hónappal ezelőttig. Igen, ő még harminc éves fejjel is, képes volt magához nyúlni, őket hallgatva. Végül a sok évi elnyomása, szerelme testvérei iránt, megőrjítették. Három hónappal ezelőtt ugyan is, mikor egyedül találta otthon Ikut, elszabadultak vágyai. Leteperte, megkötözte és erőszakkal magáévá tette. Iku hiába sírt és könyörgött, Ő nem hagyta abba. Vérzett és felszakadt a feneke, de ő rendíthetetlenül lökte bele újra, és újra magát a puha gyönyörbe. Végül Iku, nem szólt hozzá többet és mikor lehetett, elkerülte őt. Majd egyik nap, vérbe fagyva talált rá, a konyha közepén. Iku, felvágta az ereit. Akkor, abban a pillanatban ő, már nem akart semmit. Nem maradt neki más, csak Genji, aki szintén elvesztett valakit, akit nagyon szeretett. Attól a naptól kezdve Genji, árnyéka volt csupán önmagának. „ – Genji!” – futott át agyán bátyja és pohárért nyúló keze vissza rándult. Telefonjáért nyúlt, majd magára öltötte kabátját és már rohant is lefelé a lépcsőn. Ha már eljött életének utolsó napja, akkor végre pontot tesz a végére. Testvére számát előkeresve, majd azt felhívva, megtudta, hogy Genji, épp bevetésen van. Csupán két saroknyira lakásuktól. Genji rendőr volt és most, egy maffia hálózatot próbáltak lefülelni. Mivel Genji, egyszer beépített tagja volt a maffiának, álruhát kellett húznia, hogy ne ismerjék fel. Lóhalálában futott, míg be nem kanyarodott a sarkon, nekiütközve valakinek.
- Genji! – szólalt meg Eigo, mikor felpillantott bátyjára.
- Hé, Eigo!  – nézett rá bátyja mérgesen. – Te mégis mi a fenét csinálsz itt? – kérdezte.
- Beszélnem kell veled! – vágta rá könnyes szemekkel Eigo. Harimc éves kora ellenére, úgy festett most, akár egy gyerek. Genji tekintete ellágyúlt.
- Öcskös. – csak ennyit mondott, majd magához ölelte.
- Genji. Az én hibám, hogy Iku meghalt! – mondta, most már sírva.
- Hülyeség! -vágta rá bátyja. – Ez a mi hibánk volt. Ikué és az enyém. – szólt megtörten.
- Nem! – vágott vissza Eigo. – Mert én...- de nem tudta befejezni. Képtelen volt beismerni, amit tett.
- Tudom, hogy bántottad Ikut. – felelte. – Bár Iku, ezt nem így fogta fel.
- Hogy érted? Hogy lehetett ezt még máshogy felfogni? – riadt meg Eigo.
- Sosem mondtuk el neked...- szólalt meg Genji és lehajtotta a fejét, – de mi ketten Ikuval, reménytelenül szerettünk. Úgy, ahogy egymást. Szerettünk volna bemocskolni...- Genji ujjai megremegtek Eigo pólóján és szorítása erősebbé vált, – mocskos dolgokat akartunk tenni veled. De te, olyan kicsi és védtelen voltál, hogy undorodtunk magunktól. – jelent meg egy könnycsepp Genji szeme sarkában. – Akkor, mikor te megerőszakoltad Ikut, ő azt hitte, hogy féltékeny vagy rá, amiért elvesz engem tőled. Pedig ez nem volt igaz. Iku...- akadt el a hangja, – Iku, nem bírt ezzel a gondolattal megbirkózni, így véget vetett az életének. Azt mondta, hogy ha mi hárman, együtt nem lehetünk boldogok, akkor nem ér semmit az élete. – eredtek el most már Genji könnyei is.
- Én...mindennél jobban szerettelek, titeket. Pont úgy, ahogy ti engem. – vágta rá Eigo. – De ti, mindig kihagytatok engem mindenből. Ez teljesen megőrjített. – kiáltotta.
- Ne sírj, Eigo! – ölelte magához Genji a fiút. – Most már, csak mi maradtunk egymásnak. – simogatta meg a fiú haját. – Legyünk együtt boldogok! – szólt majd szorosabb ölelésbe fonta Eigot és megcsókolta. Hangos kiáltás harsant fel és az utcasarkon, feltűnt egy férfi, aki feléjük szalad. A dolgok, másodpercek alatt zajlottak. A férfi, miközben azt kiabálta, hogy „ – Dögölj meg, mocskos zsaru!”, előkapta fegyverét és lőtt. Eigo megrémült, majd az őt elterelni készülő Genji elé vetette magát. Eigo hófehér kabátján, gyönyörű vörös virág rajzolódott ki. Genji letérdelt mellé és zokogva ölelte magához. Mentőért kiabált, miközben a helyszínen tartózkodó kollégái, már ártalmatlanná tették a férfit.
- Tarts ki, Eigo! – szólt és könnyeivel eláztatta a fiú haját. – Mindjárt itt lesznek a mentők. – nyugtatta.
- Ne viccelj! – nyúlt véres kezével Genji arcához Eigo, majd megsimította. – Orvos vagyok, és jól tudom, hogy a tüdőt ért lövés, halálos. – mondta és egy kis vér csorgott le az ajka szélén.
- Ez hazugság! – kiáltott rá Genji. – Meg fognak menteni! – mondta, de úgy érezte, hogy ezzel, csak magát próbálja nyugtatni. Eigo ajkai, vészjóslóan bájos mosolyra húzódott.
- Szerencsés vagyok, ha öt percem maradt még. – szólt. – Szeretném, hogy tudj valamit. Volt egy fiam Hanától. Ma volt a temetése...- mondta és könny szökött ki szemeiből. – Aoi jó gyerek volt, de én őt is bántottam. Mindent, amit tettem, megbántam. Az irántatok érzett szerelmem az egyetlen...amit sosem fogok bánni! – szólt, majd tekintete lassan megmerevedett és Genjiében ragadt.

Genji, úgy lépett be lakásába, mint egy halott, aki most kelt életre, de akit csupán teste tart már életben. Úgy érezte, hogy teste nem több, mint egy hüvely, amelybe ő, csak hálni jár. Az ajtóban ledobta magáról, véres kabátját, amit a karjára terített és leült vele a kanapéra. Ez volt az utolsó dolog, amely Eigoból megmaradt neki. Bágyadtan a pohárért nyúlt, amit lesodort kezével. Megragadta az üveget és lehúzott belőle néhány kortyot. Eszébe jutottak a régi emlékek. A fiatal Eigo, aki csillogó szemmel nézett, az őt körülvevő világra. A fiatal Iku, akit évekig a karjaiban tartott. Szíve sajogni kezdett, ezért lehúzott még egy kortyot a torkán. Jól megverte őket az Isten, az már egyszer biztos. Szülők és család nélkül maradtak. Mikor pedig egy újat alkottak, az sem volt épp boldog. Hogy miért? Talán a némaság miatt. Amiatt a csend miatt, ami beállt hármuk között. A kimondatlan szavak és érzések, amik körüllengték őket. Megint meghúzta az üveget. Ezúttal szemei, a sárgásbarna folyadékot követték, ahogy szépen lassan kiürül. Tekintete megakadt az üveg alján, amin apró szemcsék ragadtak le. Letette az üveget és elgondolkodott. Mint szabad madár az égen, suhant át agyán a felismerés. Felpattant és a szobájába sietett. Kirántotta éjjeliszekrénye fiókját és eszeveszett módon kutatni kezdett. Nem talált semmit. Visszatámolygott a nappaliba. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a fáradtság. A seprűért indult, hogy eltakarítsa a pohár maradványait, amelyek nemrég hullottak a földre. Ahogy leguggolt, az asztalka alatt észrevett valamit. Egy sárga kis doboz hever alatta. Benyúlt érte és kivette. „ – Altató. Orvos neve és pecsétje...Ishimura Eigo.” – olvasta magában. Elmosolyodott, majd letette a seprűt és visszatelepedett a kanapéra. Eszébe jutott, hogy ezt az üveg alkoholt, még nem is látta. Tehát Eigo vette, ma. Újra elmosolyodott.
- Te kis hamis. – szólalt meg elégedett mosollyal. – Tehát ilyen kényelmesen akartál meghalni. – szólt, majd lecsavarta a kupakot, amelyet nem rég zárt vissza, és egy húzásra kiitta, ami még benne volt. Szeme előtt megjelent, a vérbe fagyott Iku, majd a vért köhögő Eigo és az, ahogy egyszerre könnyebbé válik testem, amit ő, a kezében tart. Azok az üveges szemek, az az örök érvényű tekintet, amely rá szegeződik. Próbálta elhessegetni a gondolatot és valami szebbre terelni. Szemei lassan, fáradtan alább hunytak. Álmodott. Azt álmodta, hogy Iku és Eigo a tengerparton állnak és őt várják. Ő rohan feléjük és boldogan öleli őket magához. Most már együtt vannak. Végre, mind a hárman, együtt. Ez, most már örökre így marad. Hisz mind a hárman, átléptek az örök élet kapuján. Soha többé, senki sem szakítja el őket.
Genjire, kollégái találtak rá másnap, akik azért jöttek, hogy bekísérjék őt, munkahelyére. Támaszt akartak neki nyújtani, ezekben a nehéz időkben. Támogatni szerették volna, de már késő volt...Genji, a kanapén ült, megmerevedett kezeiben, egy whiskyes üveget szorongatott. Bár a kollégák állították, hogy inkább ölelte az üveget és arcán, a tökéletes megelégedés kifejezése ült. Valóban...a fehér fény, amely lágyan öleli körbe...a két személy, akit szeret...mosolyogva nyújtják felé kezüket. Minden rendben! Ez...a tökéletes boldogság.

„ Életünk során sokat szenvedtünk. Tudtunk nélkül, szerződtünk, magával az Ördöggel. Nem a lelkünk vitte el, hanem megkeserítette az életünket...cserébe, a halálunk utáni boldogságunkért. Ez a szerződés, mindent megért. Boldogok vagyunk, egy olyan helyen, ahol nem létezik a fekete, vagy a fehér. Csak mi vagyunk...boldogan...szerelmesen...és végtelenül elégedetten.”