Luka
Teljesen a padlóhoz szegez gúnyos tekintetével, amelyekkel rám néz. "-Bassza meg, biztos hallotta." – állapítom meg magamban majd villámgyorsan törölgetni kezdem szám szélét.
- Nos, ki volt a szerencsés? – néz rám furcsán villogó szemeivel. Élvezi...tuti, hogy élvezi.
- Kurvára semmi közöd! – vágom rá feszülten. - Nem mintha számítana...csak az volt a szerencsém, hogy annyiszor csináltam már, hogy elég gyorsan le tudom zavarni. De az a hülye élvezkedő pofája nem megy ki a fejemből. Brrr... Miért nem tud csukott pofával élvezkedni. Mindegy... Kösz, hogy meghallgattál...„szobatárs”... – indulok el a cellaajtó felé majd mikor odaérek visszapillantok rá.
- Ja... Bocs, ha este kések...de valószínű, hogy az a Joe nevű tag felavatja seggem cserébe kisegít és bejuttat a konyhára. Érdekes lesz...- szólok. Látom, hogy még mindig az ágyon fekszik, lábait az ágy végi kereten pihentetve. Visszavágtatok az ágyhoz, kezeimet a matracra támasztom és felülről letekintek rá. Alig tíz centi választja el orrunkat egymástól.
-...hacsak te nem szeretnéd átvenni az elsőbbséget! – kuncogom el magam. - Kajálni mentem. – szólok neki vissza és magára hagyom a meglepett fejével. Szóval ő is tud meglepett fejet vágni. Már a lépcsőn lépkedek lefele és a történteken gondolkodom, mikor megpillantom Joe fejét a lépcsősor aljában.
- Rád vártam, nyuszikám! – szól oda nekem.
- Egyedül is be tudok menni az ebédlőbe. – vágom rá mérgesen.
- Jobban jársz, ha velem jössz. – mondja.
- Mi a franc... úgy kell bevonulnunk, mint a friss házasoknak? – méltatlankodom.
- Hát hamarosan azok is leszünk. – röhög önelégülten, mikor belépünk a kajálda ajtaján. - Még valami... nehogy azt hidd, hogy kíméletes leszek veled, csak mert szűz vagy még. Úgy jó, ha véres is...- vicsorog vissza válla felett. Mi a szent szar. Ez valami vér fetisiszta? Vagy úgy szereti, ha a másik szenved? Szarban vagyok és csak most jöttem rá. A kiadó pulthoz sétálok, besorolok az elmebeteg Joe mögé és a tányéromra vágnak valami gusztustalan trutyit, amiről fogalmam sincs, hogy él e. Miközben az asztalhoz lavíroztam Joe egész végig szövegelt valamit, de tekintetem csak egy valamit látott. Desmond hátát, aki egy nagyobb asztalnál ült, de csak néhány ember ült mellette, gondolom afféle csatlósok lehettek. Lábaim megindultak volna felé, de előbb észbe kaptam. Mekkora hülye vagyok. Az, hogy egy cellában vagyunk, még nem jelenti azt, hogy haverok is vagyunk. Előbb rá kellett volna jönnöm, hogy szükségem lesz erre a vadállatra... ha más nem is, a segítségére biztos. Kelletlenül ülök le Joe mellé és kedvetlenül eszem azt a szart, amit elém tettek. Mikor hátra pillantok megint csak Desmond hátán akad meg a szemem és azt bambulom, ahogy rág. Mi a fene... ő nem is azt eszi, amit én. Neki még itt is különleges ellátás jár, vagy a konyhás is az „ügyfele”. Bakker, vajon hányan szophatták már le? Ráadásul...hogy adhatja bárki szájába csak úgy a faszát? „Komolyan fura. Akkor engem még miért nem környékezett meg?” – teszem fel magamnak a kérdést, majd megrázom a fejem és elkapom Desmond pillantását, aki semmitmondóan néz rám vissza. Mi a francot gondoltam az előbb? Én tényleg azt kívántam, hogy bárcsak ő baszna meg? Nem lehet igaz. Hirtelen pattanok fel, majd a pulthoz sietve leteszem a tálcám és rögtön ki is viharzok. Az utam a cellába vezet, ahol felmászok az ágyamra és a kölcsönzött könyve temetkezem. Több kevesebb sikerrel követem csupán a sorokat, előbbi gondolatomból képtelen vagyok menekülni. Eszembe jut az este és az, hogy mire vállalkoztam. Eddig csak kétszer próbált megbaszni egy férfi, az anyám szeretője. Az ügyvéd, aki ide juttatott engem. Neki nem sikerült, nem tudta betenni. Legalábbis meghaladta a dolog a képességeit. Mikor erre gondolok, akaratlanul is nevetnem kell. Az már kevésbé vicces, hogy minden alkalommal vérzésig tuszkolta, de akkor sem ment. Ez a fájdalom örök értékű emlékként égett belém. Lemászok az ágyról és a csomagomban, amit be szabadott hoznom kezdek el turkálni. Meg is találom, amit keresek. Egy fényképet, aminek a hátulján gyurma szerű ragacs van. Visszamászok az ágyra és a falra ragasztom, majd oldalamra fordulok és úgy nézem tovább. Apám és nevelőapám néznem vissza rám, a kastély parkjában egymást átkarolva állnak. Én közöttük ülök és nevetek, miközben másik kezükkel ölelnek. Érzem, ahogy egy apró könnycsepp folyik le arcomon. Milyen régen is volt ez. De akkor életemben először mosolyogtam és nevettem igazán szívből. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben elaludtam. Észre sem vettem az idő múlását és azt sem tudtam járt-e valaki a cellában azóta mióta elaludtam. Arra keltem, hogy a hangosbemondóban közlik, hogy vacsora idő és, hogy minden szarházi takarodjon zabálni. Legalábbis burkoltan ezt akarták közölni. Remegő lábakkal indultam el és érkeztem meg. Az a nagyon hülye már megint ott várt, ahol délben és ezzel nem könnyítette meg a szívem. Hangtalanul követtem az étkezőbe, még ő sem szólt hozzám. Ezúttal nem kerestem tekintetemmel Desmondot, mert fáradt voltam még a gondolkodáshoz is. Simán a tálcáért mentem, majd mikor kimérték az adagom az asztalhoz sétáltam és enni kezdtem az ismeretlen valamit.
- Ismerem a cellatársadat. Szoktam tőle anyagot venni. – szólal meg váratlanul Joe, kizökkentve mélaságomból.
- Ilyen fontos személy vagy itt? – kérdezem gúnyosan.
- Hát... – felei félvállról.
- Mondjuk úgy, hogy éppenséggel kevesebb vagyok valamivel a te szobacicádnál. – feleli gúnyosan.
-Nem örülne, ha ezt hallaná. – válaszolom majd eszembe jut, hogy ha ezt most az én vadállatom hallaná, valószínű, hogy elmetszené a torkát. Ettől a perctől kezdve elkezdtem kételkedni abban, hogy ez a nagypofájú alak, valaha is bejuttat a konyhára. Ha sejtésem nem csal, akkor erre itt maximum csak egy ember lehet képes. Bá ez nem ment meg engem a megbaszástól... mivel alkut kötöttünk, nekem így is úgy is végem. Ha tiltakoznék sem mennék semmire, legfeljebb megerőszakolna. Azt pedig nem!
- Nekem mindegy csak essünk már túl rajta. – nyögöm fáradtan.
- Ha szűz vagy akkor rendesen fájni fog, de faszán szorítasz majd. Eddig még nem volt szerencsém hozzád hasonló édes kis szűzhöz és őszintém beismerem, hogy büszkeséggel tölt el, hogy én törhetlek be. Eddig minden újoncot Desmond tört be. Bár általában mind drogos volt. Furcsállom is, hogy rád nem vetett egyáltalán szemet. – nyalja meg ajka szélét.
- Igazi mázlista vagy... – mondom félvállról-, de én a helyedben halkabban pofáznék, mivel alig pár lépésre áll tőled. – pillantom meg végre Desmondot, aki csak mosolygva néz vissza rám. Ez elég idegesítő, biztos, hogy tud valamit, amit én még nem.
- Ne aggódj, jóban vagyunk. Kedvel engem. – túloz tovább. „Ha jóban lennétek, akkor te nem itt ülnél és láttalak volna már a társaságában” – gondolom magamban. Ez a faszi lehet, hogy csak előttem akar felvágni.
- Kéne síkosító. – szólal meg. Beszélek Desmonddal, nála szoktak lenni ilyen cuccok. – mondja nagyképűen, majd felállni készül.
- Hé... – rántom vissza karjánál fogva. – Lehet, hogy van nála, de nem hiszem, hogy azt csak úgy mások kénye-kedvére tartja magánál. – mondom és közben észreveszem, hogy már ő is figyel. Bassza meg, biztos, hogy hallotta. Desmond hirtelen feláll, majd a pulthoz sétál és visszateszi a tálcáját, amiből alig fogyott valami. Már a kijárat felé tart, mikor az a nagyon hülye megragadja a karját.
- Helló „főnök”! – szólítja meg. – Hé testvér, nincs nálad egy kis síkosító? Kellene, mert szobára viszem a nyuszikát, ha már neked nem kell és szabad a pálya, szal' gondoltam nálad lesz. – mondja nagy elánnal. Jesszusom. Örülj, ha nem vágja el a torkod. Hogy lehet ekkora tapló? Desmond ráemeli a tekintetét, amivel ölni lehetne. Joeról rám emeli tekintetét, és gúnyosan elmosolyodik. Ez talán azt akarja jelenteni, hogy sok szerencsét és kössem fel a gatyám?! Vagy valami hasonló szemétség. Teljesen hatalmába kerít a kétségbeesés. Nem akarom ezzel a fasszal azt csinálni. Nem akarom, hogy hozzám érjen és azt sem, hogy ő legyen az elsőm. Végső mentsvárként a szemébe nézek és láthatatlanul is próbálok neki üzenni. Hogy megérti-e vagy sem, nem tudhatom, de ez az utolsó reményem. „-Desmond kérlek, ments meg! Bármit megteszek cserébe...” – szuggerálom szemeibe.
- Nem vagyok szeretetszolgálat! – mordul rá Joera. - És ne érj hozzám még egyszer! Ha valami kell, Hashimnál megkapod, ha meg tudod fizetni. – fejezi be. Már látom rajta, hogy nagyon ideges és épp indulni készül.
- Hé, Desmond – kiált utána Joe -, amúgy képzeld. Ez a szűzies kis cafka jobban szopik, mint itt eddig bárki más. Tuti, hogy nem ez volt neki az első... – feszíti tovább a húrt. Desmond már oda sem figyel, csak elindul kifele. Most jól felmérgelhette, elképzelni sem tudom, hogy milyen érzelmi viharok dúlhatnak benne és, hogy vajon mennyi energiájába került, hogy ne vágja nyakon a pasit, amiért ilyen tiszteletlen volt vele.
Desmond
- Nos, ki volt a szerencsés? – nézek rá kissé állatiasan vigyorogva.
- Kurvára semmi közöd! Nem, mintha számítana... Csak az volt a szerencsém, hogy annyiszor csináltam már, hogy elég gyorsan le tudom zavarni. De az a hülye élvezkedő pofája nem megy ki a fejemből. Brrr... Miért nem tud csukott pofával élvezkedni. Mindegy... Kösz, hogy meghallgattál... „szobatárs”... – mondja a magáét, én meg csak nézek.
Ohh, szóval a kisfiú nem is olyan ártatlan? Kezdek kíváncsi lenni arra a technikára, amiről beszél.
Kifelé indul, ám az ajtóban megáll.
- Ja... Bocs, ha este kések...de valószínű, hogy az a Joe nevű tag felavatja seggem, cserébe kisegít és bejuttat a konyhára. Érdekes lesz...
Szóval Joe-val kavar? Jobbat nem is találhatott volna, ha már az első estéjén meg akar dögleni. Kissé nekrofil a pacák, és imádja, ha a vérben tapicskolhat. Pfujj… Undorító már a gondolat is. És pont őt sikerült megtalálnia? Hát gratulálok!
Visszatrappol hozzám, és a képembe hajol. Elég erősen átlépi ezzel a magánszférámat, amit még nagyon meg fog bánni, ha nem megy arrébb.
- ...hacsak te nem szeretnéd átvenni az elsőbbséget! – nevet. - Kajálni mentem! – áll fel, majd most mát tényleg elhagyja a cellát.
Döbbenten pislogok utána.
Most vagy nagyon jól színészkedik, vagy nagyon félrenéztem őt eddig.
- Hé, Desmond! – hallom meg Sunny-t, akár csak reggel.
Felemelem a fejemet, hogy már megint mi a faszt akar, amiért zavar.
- Nem jössz kajálni?
Jah, tényleg. Erről meg is feledkeztem.
Feltápászkodom, és elindulok. Kedvetlenül battyogok, amit eléggé látnak rajtam, így mindenki elkotródik az utamból. Lent megkerülöm a sort, és rögtön a pulthoz megyek, ahol az egyik konyhás a kezembe adja a megrakott tálcát, majd a szokásos asztalomhoz telepedem.
Lassan megjön Sunny, Manuel, Hashim és Drew is. Úgy tűnik, ennek a négynek jó kedve van.
- Hé, főnök! – vinnyog Drew, „drága otthonunk” tetoválója. – Reggel óta nem is láttalak. Merre jártál?
- He? – nézek rá kissé neheztelőn. – Őfelsége a nyakamba sózta az új kölyköt. Őt pesztráltam egy ideig.
- Tényleg, hallottam, hogy a te szobatársad lett. Milyen a srác? – kérdezősködik tovább. – Azt hallottam, igazi cukorfalat, de közelről még nem láttam, csak a reggeli kis bemutatkozásakor.
- Egy birka – morgom. – Hamar köcsög lesz belőle. Bár… ha összejön neki, már ma este kinyíratja magát.
Közben elkínzottan eszegetek, de ahogy felpillantok, négy kérdő szempárral találom szembe magam.
- Az a szerencsétlen hagyta, hogy Joe befűzze.
- Miva’?! – hördülnek fel szinte egyszerre.
- Miért hagytad, főnök? – dobja felém a kérdést Manuel.
- Mert pont leszarom, hogy mit csinál. Nem az én problémám, ha halálra baszatja magát.
Az egyik felnyög, nekem pedig elment az étvágyam, így felállok, és kifelé indulok. Eközben tekintetem megtalálja a szöszi kisfiút, aki engem figyel, majd felkapja a tálcáját, a pulthoz siet, majd elrohan az ebédlőből.
Amilyen feldúltnak tűnik, valószínűleg a szobánkba igyekszik. Egy pillanatig a fejembe kúszik az a gondolat, hogy hagyom, hadd legyen egyedül, de hamar el is hessegetem a dolgot.
A lépcső felé indulok, és fellépkedek a harmadikra. Megállok a szomszéd cella előtt, és a rácsnak dőlök.
Hallom, ahogy mocorog, zörög a könyvvel, amit ebéd előtt hozott, ám gyorsan feladja. Ismét megnyikordul az ágy, majd kotorászni kezd valahol, és visszamászik a helyére. Csend lesz, ám pár perc után halk szipogást hallok meg. Nem tart sokáig. Gyanítom, hogy elaludt.
Ellököm magam a rácstól, és belépek a cellába. Felnézek a felső ágyra; a kölyök a fal felé fordult, és tényleg elaludt. Mögötte felragasztva megpillantok egy képet, de nem látok rá tisztán.
Fellépek a keretre, és megkapaszkodom a lábban. Így már jó.
Valami giccses parkban készült. Egész fiatal lehetett még, amikor készült. Ő ül középen, két oldalán egy-egy idősebb férfi. Hm… ők lehetnek azok az „apák”, akikről beszélt? Szóval akkor ilyen környezetből jött.
Ah, milyen szarságokon gondolkodom?
Leugrok, és nagy lendülettel indulok el az edzőterembe. Mivel a legtöbben még nem végeztek az ebéddel, még alig vannak itt, így nem kell az egész bagázst hallgatnom.
Felkapom az egyik súlyzót némi bemelegítésként, és dolgozni kezdek. Nagyjából fél órája lehetek bent, amikor visszaszállingóznak az emberek. Sunny és Manuel is megjelennek egyszer. Jó is, hogy jönnek, beszélni akartam velük. Gyorsan észrevesznek, és anélkül is idejönnek, hogy szólnék nekik.
- Van egy kis munkám számotokra – közlöm velük mindenféle bevezetés nélkül.
- Mondd, főnök! – támaszkodik meg Manuel a gép túloldalán.
- Figyeljetek a kölyökre. Nincs kedvem azt hallgatni, hogy „jajj, de fáj a segge”, szóval rátok bízom, hogy lepattintsátok róla a problémás alakokat. Igazából nem izgat, hogy mit csinál, de legalább hagyjon aludni éjszaka.
Fújok, ahogy kinyomom a súlyokat.
- Rendben! – felelik.
Ezután ők is elfoglalnak egy-egy gépet.
Izzasztó, és kellemesen fárasztó a délután, de legalább nem unatkozom.
Vacsora előtt fél órával befejezem, és a zuhanyzó felé veszem az irányt. Vagyis először fel a cuccomért, csak utána zuhanyozom le.
A kölyök még mindig alszik, úgy tűnik, meg sem mozdult azóta, hogy utoljára itt jártam.
Fogok tiszta ruhát is, mert ez már bűzlik. Mehet a mosodába a reggeli műszakban.
Lecaplatok, a ruháimat és a törülközőmet a padon hagyom – úgysem mernek hozzányúlni. Kellemes a forró víz, élvezem, ahogy végigfolyik a testemen. Megmosdom, a hajamat is átmosom, mert már szinte összeragadt, aztán mikor már úgy érzem, hogy elég, visszamegyek az előtérbe. Megtörülközöm, felöltözök, megtörölgetem a hajamat. Dick elvileg bent van délután is az „üzletben”, szóval a hajammal nem szívok, arra indulok tovább.
Bár hallom a hangokat, zavartalanul nyitok be.
Borbélyunk és az egyik őr épp jól szórakozik, de utóbbi amint meglát, menekülőre fogná. Hát persze, tilosban jár. Ám a német elkapja a karját, és magánál tartja.
- Folytasd! – morog, és az őr derekára kulcsolja a lábait. – Nem hiszem, hogy Desmondot érdekelné, mit csinálsz. Igahz? – dönti kicsit hátra a fejét, hogy a másik férfi válla fölött átlásson rám.
- Felőlem – rántom meg a vállaimat. – Csak azért jöttem, hogy megszárítsam a hajamat és megfésülködjek. Odakint nincs értelmes fésű.
Dick felnyög, és az asztal is nyekeregni kezd, ez jelzi, hogy ismét akcióba lendültek.
- Tudhoh, hol találohd – nyögi ki.
- Igen, igen. Ne is zavartassátok magatokat! – mondom, de úgy tűnik, már elvannak magukban – vagyis egymásban.
Megkeresem a konnektor kioldóját, hogy legyen benne áram, majd bedugom a hajszárítót, hogy helyre tudjam tenni a fejemet. Ám alig kezdem fújatni a meleg levegőt néhány hete vágott hajamra, zavaróan hangossá válnak.
Lekapcsolom, kihúzom, a konnektort lecsapatom, majd fogok egy fésűt, és ezekkel indulok kifelé.
- Ezeket majd a dokinál keresd! – kiáltok vissza a vállam fölött olyan hangerővel, hogy biztosan észrevegye.
Utánam kiabál valami olyasmit, hogy az eszközeit nem szabad kivinni, de pont leszarom. Vizes fejjel kicsit hűvös a folyosó, így igyekszem a gyengélkedő felé, ahol a legközelebbi használható konnektor van. Ha a doki is épp kiéli a kanosságát, én valakit felrúgok! A konyhára vagy a mosodába csak nem megy az ember hajat szárítani, tehát valamelyik ezek közül legyen normális. Kiherélem a dokit, ha akciózik. Bár… Hashimnak lehet, hogy nem tetszene a dolog…
Kopogás nélkül nyitok be, és kellemesen csalódok, mivel a doki az asztalánál ül, és valamit írogat. Ahogy nyílik az ajtó, felpillant.
- Oh, csak te vagy az? Kell valami? – néz rám értetlenül, mire felmutatom a gépet a kezemben.
- Egy konnektor.
- A sarokban – mutat arra, miközben felkapcsolja az asztal mögötti szekrényben a konnektorhoz kacsolódó biztosítékot.
Most már sikeresen megszárítom a szálakat, aminek kifejezettel örülök. Nem igazán volt kedvem egész este vizes fejjel mászkálni odabent. Ahogy végzek, megfésülködöm, és mikor elviselhetőnek találom, kihúzom a szárítót, majd lerakom a doki mellett a cuccokat.
- Johnny később bejön érte.
- Vidd vissza! – pillant fel a szemüvege fölött.
- Én oda vissza nem megyek most! Amennyire benne voltak az iparban, szerintem kihagyja a vacsorát is, és körbejárják a boltot. Bár a srác bajba kerül, h véletlenül eljár a szám – röhögök fel.
- He? – értetlenkedik.
- Az egyik őrrel hancúrozik éppen.
Ezen ő is felröhög, aztán integet az ajtó felé, hogy húzzak a francba.
Kifelé az órára nézek, így rájövök, hogy igencsak vacsoraidő van már.
Új úti célom az ebédlő, ahol ismét megkerülöm a sort. Mire odaérek, a konyhásfiú már nyújtja is a tálcámat, majd letelepedem vele a szokásos helyemre.
Hashim és Drew már itt tespednek, és elég élénken beszélgetnek valamiről. Levetődöm mellettük, és az ebéddel ellentétben most kiéhezetten esek neki annak, ami a tálcámon van. Jelenleg akár azt a moslékot is megenném, amit azok a nyomorékok esznek pár asztallal arrébb, de hála a dutyi-hierarchiában elfoglalt helyemnek, erre nincs szükség.
- …Joe ma este meg akarja húzni – jut el tudatomig Drew hangja, mire felkapom a fejemet.
- Miva’? – nézek rá.
- A szobatársad bajban van – felel, teljes lelki nyugalommal. – Joe vacsora után meg akarja fizettetni vele azt, hogy szerzett neki helyet ebédnél meg most – int a fejével abba az irányba, ahol az a pszichopata ül.
Arra fordulok, amerre mutat, így meglátom a drága cellatársamat, ahogy borús tekintettel eszeget „jótevője” mellett. Elkapom egy pillantását, amiből sugárzik a kétségbeesés és a menekülési vágy. Hát öcsém, ezt megszívtad!
Rávillantok egy vigyort, aztán visszafordulok a vacsorámhoz.
Pár percig csendesen rágcsálok, de közben gondolkozom.
A kölyöknek nem árt, ha megtapasztalja, hogy mennek itt a dolgok, mégsem kellene rögtön az első estéjén kinyíratnia magát. Jobb esetben, ha túléli Joe-t, akkor is minimum gátszakadással és számos külső- és belső sérüléssel számolhat, de nem tartom valószínűnek, hogy ki fogja bírni.
- Kik lesznek ma őrségben? – kérdezem, oda sem figyelve, hogy épp milyen témába vágok közbe.
- Harrison, Mondu, Clark, Hammen és Ford lesznek a celláknál héttől kettőig. A váltást nem tudom – feleli Hashim.
- Azokkal nem lesz gond, kimehetünk.
Asszem gyanítják, hogy mit akarok, de ezt majd még megbeszélem velük normálisan, ha Sunny is jelen lesz. Ő kell nekem egy ilyen melóhoz.
- Mi a terv? – néznek rám, de csak megrázom a fejemet.
- Tíz perc múlva beszélünk nálad – biccentek Hashim felé, majd felállok. – Sunnyt hozzátok magatokkal.
Kivételesen megfogom az üres tálcát, és visszaviszem a pulthoz. Ledobom rá, aztán a konyhásfiúra pillantok, akinek az arcán meglepettség tükröződik. Nem foglalkozom vele különösebben, csak kifelé indulok. Ám ahogy elhaladnék az asztaluk mellett, Joe elkapja a karomat.
- Helló, „főnök”! – szól, de nem reagálok. – Hé, testvér – na, ezt most felejtsd el! Testvéred a tudod, ki -, nincs nálad egy kis síkosító? Kellene, mert szobára viszem a nyuszikát, ha már neked nem kell. Szabad a pálya, sz’al gondoltam nálad lesz.
Megütközve nézek rá, mert két év alatt már megtanulhatta volna, hogy nem adok ingyen senkinek semmit.
A kölyökre pillantok, aki segítségért könyörgő szemekkel néz rám, de csak fölényesen rávigyorgok ismét. Aztán visszafordulok a tahóhoz.
- Nem vagyok szeretetszolgálat! – morgom, és kirántom a karomat az ujjai közül. – És ne érj hozzám még egyszer! Ha valami kell, Hashimnál megkapod, ha meg tudod fizetni.
Mielőtt itt vágnám pofán, inkább megfordulok, és kiindulok az étkezőből.
- Hé, Desmond – kiált utánam -, amúgy képzeld. Ez a szűzies kis cafka jobban szopik, mint itt eddig bárki más. Tuti, hogy nem ez volt neki az első... – hallom még, de nem fordulok meg.
Jelenleg elég dühös vagyok ahhoz, hogy akárki jöjjön is szembe velem, fellökjem. Erre a harmadik ember már rájön, így inkább a mögötte levő cella rácsaiba épül, hogy észre se vegyem. Jó döntés. A korláton simán átlöktem volna.
Felmegyek a harmadikra, a saját cellámba, ahol előkeresem a bőrkesztyűmet, majd azt zsebre vágva csörtetek egy szinttel lejjebb, Hashim cellájához. A három jómadár már ott vár. Szerencséjük.
Levágódom az ágyra, nem törődve azzal, hogy nem az enyém, plusz a keretre pakolom a lábaimat.
- Csodálkoztam, hogy nem húztál be neki – szólal meg Sunny.
- Persze, majd ott verem össze a fogdmegek előtt. Automatikus nyaralás a villában. Kösz, most inkább kihagyom.
- Szóval, mi a terved? – vált témát Drew, mielőtt mellettük robbanok.
- Csak a szokásos… - kezdem, majd pontosan elmagyarázom nekik az esti programot.
Az infók szerint a mosodába akarja vinni, mert az mindig nyitva, viszont a kamera tegnap kinyiffant, és még nem cserélték ki. Bár azt nem tudom, hogy Joe erről kitől értesült, mert az igazgató ezt titokban tartotta – én is csak az egyik őrtől tudtam meg, aki a felső körökből szállít információt. Egy kis ijesztés nem fog megártani a kölyöknek, aztán épp csak annyira verem félholtra azt a pszichopata, nekrofil állatot, hogy reggel még életben találják, de egy szót se tudjanak kiszedni belőle. Bár fél tőlem annyira, hogy ne merjen beszélni, ha kedves az élete.
- Hé, ott vannak! – szólal meg Hashim, a lépcsők felé mutatva.
Felülök, így még láthatom, ahogy Joe nyomában kullog lefelé.
- Gyertek! – kelek fel, és kifelé indulok.
Én egyenesen a lépcsőhöz megyek. Sunny velem jön, a másik kettő meg kicsivel később az ellenkező irányban indul el. Ők a másik lépcsőt vették célba. Így kevésbé feltűnő a lassacskán a celláikba szivárgó raboknak, hogy a földszintre tartunk.
Két óra van lámpaoltásig, és mostanában nem volt balhé, így még lezárásra sem kell számítanunk ma este. Ennek értelmében akármikor vissza tudunk sunnyogni a helyünkre. Esetleg szólok valamelyik őrnek, hogy legyen mellettünk dísznek, mielőtt Őfelsége fülébe jut, hogy kint császkálunk. Erre elég allergiás.
Ahogy elérjük a mosodát, a falnak dőlök az ajtó mellett, és hallgatózom. Még csak beszélgetnek, így türelmesen várok. Pár perc elteltével megjön Hashim és Drew is, akiket csendre intek.
Várunk.
A félujjas bőrkesztyűket felhúzom, mert rohadtul semmi kedvem lezúzni a saját bőrömet azzal a barommal. Van rajtuk némi fém is, tehát nem csak véd, de fáj is.
A szavakon túl már kihallatszik némi ellenkezés is, de még egy kicsit nyugalomra intem őket.
A kölyök felkiált, és ahogy az ellenkezése hevesedik, gyanítom, hogy Joe-barát akcióba lendült.
- Most! – súgom.
Sunny mozdul, és a következő pillanatban csattan az ajtó, ahogy berúgja. Félreáll, és előre enged.
A látvány hasonló, mint, amire gondoltam. A kölyökről lecibálta a ruháit, némelyiket kissé el is tépte. A srác az asztalon hasal, a karjai összekötözve, lábai meg az asztal lábaihoz. A fején fehérlik a geci.
Joe a seggénél terpeszkedik, farka az égnek mered, de gyanús, hogy már próbált behatolni, mielőtt az ajtó „kinyílt”.
- F… főnök… - dadog és hátrál, ahogy felfogja, hogy gyilkos tekintettel közeledem felé.
Két lépéssel átszelem a helyiséget, és öklöm nagy erővel reccsen a pofáján. Na, nem az én kezem reccsent, hanem az ő csontja.
Hátratántorodik, majd elterül, de továbbra is csúszik hátrafelé, hogy meneküljön. Pont irányban van, szóval telibe rúgom, amivel remélhetőleg jó sok kárt tettem a férfiasságában. Felordít, és még sürgősebbre fogja a menekülést.
- Oldozzátok el a kölyköt – pillantok hátra a vállam fölött, majd visszafordulok a halálfélelemtől reszkető pacákhoz.
Lassan lépkedek közelebb hozzá, majd elkapom, felemelem, és ütni kezdem a legfájdalmasabb helyeken. Mikor már alig van észnél, abbahagyom, és eldobom.
- És ha egy szót mersz szólni arról, hogy ki intézett el, véged! – köpök felé, de ezzel végeztem.
Nah, ez jól esett!
Megfogom cellatársam egyenruha-maradványainak egy cafatát, és megtörlöm a kezemet.
Elégedetten és sokkal nyugodtabban egyenesedem fel.
- Elvigyük valahova? – kérdez Sunny, de csak megrázom a fejemet.
- Majd reggel megtalálják. Nem érdekel.
A srác már az asztal szélén kuporog, a ruhájából lett köteleket leszedték róla.
- Takarítsatok össze! – szólok a másik háromhoz. – Szedjétek össze az anyagokat, és dobjátok be a szemétégetőbe. Ott nem fogják keresni. Mindjárt vihetitek az enyémet is, mert mocskos lett.
Megragadom a kölyök karját, és lerántom az asztalról. Még reszket, és zavaros a tekintete, de állni azért tud.
- Sunny, hozz neki ruhát a zuhanyzóba! Azt a fajtát, amit mi hordunk. Meg nekem is hozz – nézek még hátra, miközben elindulok, a fiút magam után rángatva.
Kint két őr szobrozik a sötétben, de nem úgy néznek ki, mint akik riadókészültségben lennének, mint ilyen „veszélyes” esetben kellene nekik.
- Mi történt itt? – kérdez az egyik.
- Elvégeztem a feladatotokat; rendet raktam – felelem, és elmegyek mellettük.
Az egyik követ, a másik bemegy a mosodába. Gondolom konzultál a fiúkkal.
A zuhanyzóba érve ledobom a trikómat a földre, aztán a srácot belököm a vízsugár alá.
- Mosakodj meg! – förmedek rá. – Alaposan!
Aztán magára hagyom.
- Mi történt? – kérdez az őr ismét.
Így, fényben már megismerem Clarkot. Akkor Hammen volt a másik az előbb.
- Joe egy kicsit elvetette a sulykot. De nyugi, arra azért vigyáztam, hogy a doki össze tudja foltozni – max a golyói vesznek oda, azok meg senkinek nem fognak hiányozni.
Nagyjából tíz percbe telik, mire a kölyök előkerül, sokkal jobb állapotban, mint az előbb.
Közben hoznak váltásruhát. Én lecserélem, a véres cuccomat meg elvitetem velük, a másikat a padra dobom.
Látom rajta, hogy fájdalmai vannak, de még egy dolgot tisztáznom kell vele.
- Ne szokj hozzá, hogy kihúzlak a szarból, kölyök! A mai csak azért volt, mert azt nem élted volna túl, ha Joe karmai közé kerülsz. Az a féreg nekrofil, ergo megbasz, megöl, és miközben széttrancsírozza a szerveidet, újra megbasz.
kommentek