Szereplők: Inoue Aoki x Yamamoto Kyoji.
Jellemző: erőszak, szerelem, dráma
(+ 12) 1.fejezet
Present 1.A felkelő nap arany sugarai bevilágítottak a takaros kis szobába. Szórt fényei megvilágítottak egy szunnyadó párt. Az idősebbik mozgolódni kezdett. Lába kicsúszott a takaró alól, karjait kinyújtóztatta, majd ásított egyet. Most a kisebbre nézett, kézfejével végigsimított a bársonyos arcon és elmosolyodott. Ajkaival lágyan érintette a puha bőrt s szólásra nyílt a szája.
- Jó reggelt, Aoki! – súgta csendesen a férfi.
- M-mm! Még egy kicsit...kérlek! Ne menj el, Kyoji! – kérlelte Aoki.
Úgy csimpaszkodott a férfiba, mint gyermek az anyjába. Pedig már nem volt gyermek. Már régen nem. Hosszú idő eltel azóta, mióta ilyen módon ki tudta fejezni az érzéseit valaki iránt. Régóta nem is aludt ilyen mélyen, ilyen sokat.
- Jól van Aoki, de csak öt percet! – adta meg magát Kyoji. – Aztán kapsz valami finomat!
Kyoji szorosan ölelte s cirógatta Aokit amíg az végül vissza nem pilledt. Lassan kibontakozott az öleléséből és lesomfordált a konyhába.
Miközben kávét és pirítóst készített eszébe jutottak az elmúlt egy év eseményei. Nem telt úgy egy napja sem, hogy ne jutott volna eszébe, miféle borzalmakon nem mentek keresztül. Kyoji ügyvéd. Két éve ismerkedett meg Aokival, aki az ügyfele volt. Kegyetlen és hosszú eljárás volt az övé. Minden tehetségét és tudását be kellett vetnie, hogy megmentse Aokit és nem kis út vezetett odáig sem, mire utat nyitott hozzá. Azt pedig kész csodának tartja, hogy ebből végül szerelem lett. Mélázásából a kenyérpirító kattanása rántotta vissza a jelenbe. Megterített, majd felsietett a lépcsőn, hogy erők erejével kirángassa szerelmét az ágyból. Aoki azonban már ébren volt, sőt fel is öltözött és dühös pillantásokat vetett a belépő Kyojira.
- Elmentél! – morgolódott.
- Ne haragudj, szerelmem! Reggelit készítettem. Szerettelek volna még a karjaimban tartani, de ha nem igyekszünk el fogunk késni! – mondta bűnbánóan.
Aoki az ablakhoz lépett s szélesre tárta. A beáramló reggeli szellő meglibbentette ében fekete, göndör haját. Tincsei rakoncátlanul hullottak gyönyörű, bájos arcába. Türkiz szemei szinte világítottak, ahogy a napfény rájuk esett. Kyoji mindig örömmel csodálkozott rá szerelme szépségére.
Kényelmesen magukhoz vették a reggelijük, közben váltottak néhány röpke szót. Amikor a munkára terelődött a szó, Aoki arca meggyötört lett.
- Valami bánt, látom! – nyugtázta a férfi.
- Hmm..- tétovázott Aoki, – Lehet! – mondta végül.
- Tudod, hogy elmondhatod! Kérlek, ne tartsd magadban, Aoki! Oszd meg velem, ahogy az életedet is megosztod velem. – kérlelte.
- Az egyik kisgyerek az óvodában, úgy viselkedik, mint...mint én régebben. – nyögte ki végül.
Kyoji a szemöldökét ráncolta. Ez a téma mindkettőjükben fájó emlékeket idézett fel. Mégis tudta, hogy nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni.
- Ha segítség kell, ugye tudod, hogy hozzám fordulhatsz!
- Tudom! – mondta. – Hé, Kyoji! K...köszönöm! – hebegte.
Kyoji aggódva indult el az irodába. Tudta, hogy gondolatai egész nap Aoki körül forognak majd. Nem tudta, mikor lesz vége szerelme rémálmainak, hogy meddig tart majd, mire képes lesz teljes szívéből mosolyogni. Csak egyet tudott biztosra, hogy ő mindig Aoki mellett áll majd, mindig a támasza lesz és elfelejteti vele múltja borzalmait. Örökké a fiú mellett akar maradni. Szeretni akarja. Át akarja adni neki, minden tiszta, őszinte érzését, ami a szívében lakik.

Aoki sietősen szedte a lábait. Mikor az óvoda kapujához ért, lenyomta a rozsdás kilincset. Szeretett itt dolgozni. Nyugalom vette körül. Nyugalom, amit a gyerekek nyújtottak neki. Ők még nem érzik, milyen kegyetlen is a világ, melybe egyszer kilépnek majd. Az öltözőben átöltözött, magára kanyarította fehér kötényét és mosolygós arccal nyitott be kiscsoportba.
Kinyitotta az ablakokat, hogy átszellőztesse a szobát. Odakint a madarak csiripeltek. Hangos léptekre lett figyelmes. Az apró talpak hihetetlen gyorsasággal száguldottak az ajtó felé.
- Inoue-sensei! – kiáltotta a kislány mosolygós arccal.
- Emi-chan, jó reggelt! – köszönt Aoki az apróságnak.
- Inoue-sensei, szedtem neked virágot! – nyújtotta át a kislány.
Aoki arca mosolyra húzódott, szemei megteltek könnyekkel. Ártatlan gyermeki szeretet és kedvesség. Ezért szeretett itt dolgozni.
Lassan szállingóztak a gyerekek s szépen megtelt a terem, csak úgy, mint minden nap.
Utolsónak egy aprócska fiú érkezett. Kezeit tördelve állt az ajtóban. Anyja már fordult is ki a teremből Aokinak megszólalni sem volt ideje.
- Jun-kun! – szólította meg Aoki.
A kisfiú összerezzent és hátrált egyet. Aoki odament hozzá, hogy segítsen neki levetkőzni. A kisfiú ijedten próbált hátrálni és remegett a félelemtől. Aoki is megijedt, számára nem volt ismeretlen ez a reakció. Emlékezett erre a félelemre ő is. Kinyújtotta karjait, mire a fiú még jobban megrémült, de Aoki nem hátrált meg hanem karjaiba szorította őt.
- Jun-kun, ne félj! Nem bántalak! Én nem! – súgta a kisfiú fülébe.
Aoki gyorsan levetkőztette a remegő kisfiút és ráhúzta a benti cipőjét. Nehezen barátkozott, jobban mondva, nem is igazán barátkozott senkivel. A többiek próbáltak közeledni hozzá, de Jun-kun senkit sem engedett közel magához. Aoki megbecsülte azt a kis bizalmat, amit a fiú neki adott, ezért nem is merte tovább feszegetni azokat a vékony határokat. De mindennél jobban bizonyságot akart szerezni igazáról. Hirtelen ötlettől vezérelve, papírokat és festéket osztott ki a gyerekek között. Tudta, hogy a rajzok sok mindent elárulnak egy gyerekről. Na és persze ez jó alkalom volt, arra is, hogy a dolgok mögé lásson.
A gyerekek élvezettel festettek a fehér papírlapra, színesebbnél színesebb képeket. Jun-kun a fekete festéket használta, azzal festette a kis rajzát, ami távolról is ijesztően sötétnek tetszett. Aoki közelebb lépett Jun-kunhoz és könyökével megbillentette a festékes üveget, ami egy hirtelen mozdulattal a kisfiú ruhájára borult. Aoki tudta, hogy ez nem volt tisztességes tőle, de csak így nézhette meg, hogy mi van a kisfiú ruhája alatt. Jun-kun, ugyanis soha nem engedte meg, hogy bármit is levegyenek róla és édesanyja is kifejezetten kérte, arra hivatkozva, hogy a kisfiú nagyon szégyenlős. A mosókonyhába ment a kisfiúval, az osztályát addig a másik óvónénire bízta. Jun-kun annyira bele volt merülve a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy Aoki leveszi a felsőjét. Ahogy sejtette. Jun-kun háta és karja tele volt verésnyomokkal. A szíve is összeszorult a látványtól, hogy egy ilyen apró testet, hogy érhet ilyen durva bánásmód. A vékony kis kezeken durva véraláfutások, az apró kis háton véres szíjnyomok. Mit véthetett egy ilyen kis angyal?!
Aoki egész nap ezen gondolkodott. Néha vissza-vissza reppent a valóságba, mikor egy kisgyerek odarohant hozzá, hogy szálljon be ő is a játékukba. A nap gyorsan eltelt. Az alvó picikért lassan szállingózni kezdtek a szülők, egyedül Jun-kun anyukája késett. Aoki elhatározta, hogy nem folytatódhatnak így a dolgok. Beszélni fog Jun-kun anyukájával.
Fél órán belül megérkezett ő is. Aoki kivezette a kisfiút az édesanyja elé, már felöltöztetve.
- Ne haragudj, Inoue-san. Tovább tartott a munka.- mondta az asszony izgatottan.
- Semmi baj, Teruko-san! Itt mindig biztonságban lesz Jun-kun. Nem kell aggódnod. – mondta Aoki nem akaratlanul és átnyújtotta az asszonynak a tiszta pulóvert.
Az asszony arca megdermedt és Jun-kunról, Aokira emelte riadt tekintetét.
- Inoue-san... – lehelte kétségbeesetten az asszony. Szeme kikerekedett és megtelt könnyekkel.
- Teruko-san, ennek véget kell vetnie! Nem tudom biztosra, hogy mi folyik otthon, de Jun-kun rajzából ítélve, fél haza menni.
- A...a férjem nem rossz ember. Csak nehezen birkózik meg a gondokkal és...és...az az átkozott ital. – tört ki könnyekben.
- Szeretnék segíteni, Teruko-san! Nagyon fontos nekem Jun-kun. Ő is az én kis diákom. – mondta megértően Aoki.
Az asszony könnyei hirtelen elapadtak, megragadta a kisfiú kezét, majd Aokira nézett.
- Kérem, ebbe ne avatkozzon bele, Inoue-san! – mondta dühösen és Jun-kunnal kézen fogva elsiettek.

Aoki már hazafele baktatott. Némán, fejét lesütve a mai napon gondolkodott. Eldöntötte, hogy nem hagyja a kisfiút tovább szenvedni! Senki más nem élheti át azt, amit egykor ő. Akin tud segíteni fog.
Fáradtan és letörten lépett be Kyojival közös otthonuk ajtaján. Egy kis nyugalom és béke telepedett a lelkére. Elmondhatta, hogy haza értem. Kyoji még nem volt otthon, biztos rengeteg a munkája. Egy ügyvédtől ez nem is olyan meglepő. Aokinak már semmi ereje nem volt. Ruháit ledobálva magáról, felbaktatott a lépcsőn és kimerülten zuhant az ágyba. Nem kellett sok idő, hogy álomba merüljön. Álmaiban újra belépett, abba a rettegett múltba, amit görcsösen próbált elfelejteni2. fejezet
Past 1Aoki nem aludt. Ágyából felkelve a mai nap eseményein gondolkodott. A temetés hosszú és fárasztó volt. Mindene fájt. Egész testében érezte a veszteséget, amit anyja és testvére elvesztése okozott. Hazafele tartottak az iskolából, mikor anyja megcsúszott az autóval a jeges úton és belerohant a szembe jövő kamionba. Testük a felismerhetetlenségig roncsolódott. Ezért zárt koporsós temetést tartottak.
Aoki leült a lépcső legtetején, fejét a korláthoz nyomta. Hallotta, amint az apja zokog. Ettől Aoki könnyei is megeredtek. Sírt, zokogott némán. Nem akart problémát okozni az apjának, hisz tudta így is van elég baja. Úgy gondolta, hogy tizennégy éves lévén, maga is megbirkózik a könnyeivel. Mégis...neki is mindennél jobban fájt. Eszébe jutott, hogy soha többé nem simítja meg anyja a haját, miközben ő álomba szenderül. Soha többé nem láthatja kisöccsét és már nem taníthatja meg focizni. Arra gondolt, hogy vajon mit élhetett át a testvére, abban a végzetes pillanatban, hisz még olyan kicsi volt. Aoki felállt a lépcsőről és nedves arcát törölgetve visszatért szobájába. Megfogadta, hogy sosem lesz apja terhére és boldog lesz a még megmaradt kis családjuk.Teltek a napok, de Aoki apjának viselkedése napról napra csak rosszabb lett. Egyre később és később ment haza, rendszerint ittasan. Aoki mindent megtett, hogy könnyítsen apja terhén. Megtanult főzni és takarítani, még mosott is. Rendszerint ő vonszolta be az alélt apját a szobába. Lerángatta róla a ruhákat és betakargatta. Minden egyes este kimerülten esett ágyba.
Össze sem tudta számolni, hogy hányszor álmodta ugyan azt. Álmaiban, az orvos mindig közölte vele, hogy anyja nem halt meg, hanem él, sőt mi több már új családja van. Ilyenkor álmában mindig egy üvegházhoz futott, hogy ott találkozhasson anyjával, aki még utoljára rámosolygott. Nem értette, hogy miért pont ezt álmodta. De ilyenkor úgy érezte, hogy anyja vigyáz rá és ott van vele. Az iskolában sem ment neki túl könnyen. Egyik nap a tanára Oono sensei, felállította és így szólt:
- Inoue-kun, ha szólt volna, hogy az édesanyja és a testvére meghalt, akkor nem feleltettem volna olyan sokszor mostanában.
Aoki el tudott volna süllyedni szégyenében. Nem akarta, hogy tudjanak róla. Nem akart szánalmas szemeket látni. Egyáltalán nem volt szüksége a szánalomra sem a sajnálatra. Úgy érezte, hogy Oono sensei egész egyszerűen megalázta őt az egész osztály előtt
A dolgok csak egyre rosszabbá kezdtek válni. Aoki az éjszaka közepén, halk neszezésre lett figyelmes. Kikelt az ágyából és lesétált a konyhába. Apja az asztalon feküdt szakéval a kezében. Aoki lassan megközelítette.
- Hé, apa! Menj vissza az ágyba! Ha itt alszol meg fogsz fá...- harapta el a mondatot. Ekkor apja felállt és pofozni kezdte fiát. Aoki kapott mindenhova, de a testénél a szíve jobban fájt. Forró vörös vércsepp folydogált le a száján, ami végül az ütésektől felrepedt. Minta ez térítette volna észhez apját, aki térdre rogyott és üveges szemein könnyek csordultak le. Előre meredt nem nézett Aokira.
- Sajnálom, kisfiam! Borzalmas vagyok. – mondta s teste halk puffanással ért földet.Aoki már órák óta toporgott a pszichiátriai osztály folyosóján. Egy magas, barna hajú férfi állt meg előtte. Teste izmos volt, válla széles. Az arca ívesen megmunkált. Jó kiállású férfi volt. Zöld szemei tekintélyt parancsoltak.
- Inoue-kun! Az édesapád idegei felmondták a szolgálatot! A diagnózis alapján, többé már nem lesz önmaga. Mit fogsz tenni? Nem maradhatsz egyedül, de az apádra már nem számíthatsz. Gyámra lesz szükséged! – közölte az orvos.
- Egyelőre édesapám mellett szeretnék maradni! – mondta a fiú.
Aoki az apja mellett aludt el. Napokig nem tágított mellőle, de végül kezdte belátni, hogy semmit sem tehet érte. A doktorral megbarátkoztak, kedves volt hozzá és ahogy tudta támogatta. Végül apja feladta a küzdelmet és meghalt. Aoki egyedül maradt. Már nincs családja. Szomorúan lépdelt ki a temető kapuján.
- Inoue-kun, várj meg! -kiáltott utána az orvos.
- Kazutaka-san! – szólt a fiú. – Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? Örökbe fogadlak, Aoki-kun.Past 2Kazutaka Yasuo levetette fehér köpenyét és a szekrénybe tette. Némán baktatott végig a kórház kihalt folyosóján. Elköszönt az ügyeletes nővértől és hazaindult. Némán ült autójában és elmerengett az elmúlt heteken. Visszaemlékezett azokra az estékre, mikor ő volt ügyeletben és besurrant Inoue-san szobájába, hogy az ott öntudatlanul fekvő férfinek újra és újra eszébe juttassa, hogy meghalt a felesége és a gyermeke. Elsuttogta neki, hogy milyen tragikus véget értek, hogy a testük miként nézett ki és, hogy egyetlen megmaradt gyermeke Aoki, mennyire gyűlöli őt. Ez persze nem volt igaz. Aoki nagyon szerette az apját, még ezek után is. De azokban a pillanatokban Kazutaka, nem akart mást csak még jobban őrületbe kergetni a férfit. Az egy hónapon át tartó lelki terror meghozta a várt eredményt Kazutaka számára. A férfi meghalt s ő magához vehette imádott Aoki-ját. Mostmár senki és semmi nem veheti el tőle az ő kis játékszerét. Nem igazán tudta, hogy mit érez a tizenöt éves fiú iránt. Szerelem...netán...birtoklási vágy?! Teljesen mindegy, csak kell neki és kész.

Aoki elkészült a vacsorával, úgy várta haza Kazutaka-san-t. Idestova két hónapja már, hogy a férfi magához vette. Nem volt rossz vele élni csak volt néhány fura szokása, mint az, hogy Aoki nem viselhet ruhát a kötény alatt.
Egy autó gurult be a ház elé. Aoki tudta, hogy Kazu-san ért haza. Boldogan szaladt elé az ajtóba, hogy üdvözölje. A férfi ma is olyan tekintélyt parancsoló volt, mint mindig.
- Üdv itthon, Kazu-san! – mondta Aoki boldogan. – Kész a vacsora.
- Nem kell! – vágta rá a férfi és meglibbentette Aoki kötényét. – Készíts nekem fürdővizet.
Aoki engedelmeskedett és kieresztette a vizet. Kazutaka megállt az ajtóban nem volt rajta más csak a fehér inge. Közelebb lépett a kád fölé hajoló Aokihoz és megsimította a fenekét. Aokit ez nem érte váratlanul. Hozzá szokott már ehhez Kazu-san-tól. A férfi beleült a kádba, majd intett Aokinak. – Mosdass meg, Aoki! – mondta a férfi, szinte kéjsóváran. Aoki ezen sem lepődött meg, hisz ez is egy volt azok közül a furcsaságok közül, amit Kazu-santól el kellett viselnie. Eddig rendben is volt a dolog, de Kazutaka egyre furcsább és furcsább kéréssel állt elő, sőt mi több a kérései napról napra tűntek, inkább parancsnak, fenyegetésnek. Ezeket Aoki már nem tudta hova tenni. Az egyik nap, úgy alakult, hogy Kazu-san szabadnapos volt és el akart menni Aokival egy kis nyaralásra, de Aokinak iskolai kirándulása volt. Kazu-san nem volt hajlandó elengedni Aokit. Azt mondta biztos van ott valaki, akit Aoki látni akar, aki fontosabb még nála, Kazu-sannál is. Aoki persze hiába esküdözött, hogy ez nem így van, hogy ez csak egy átlagos, unalmas kirándulás...mindhiába. Ez volt az első törés...Kazu-san megragadta a karját és erőnek erejével felráncigálta a fiút a szobába. Az ágyra lökte és kikötözte. Könyörtelen erőszakot követett el a fiún, aznap többször is.
Aoki csak sírt szobája sötétjében és azt kérdezgette magától, hogy mit követett el?! Biztos ő tett valami rosszat, ha Kazu-san ezt tette vele. Dörzsölgette sebesült csuklóját, ami a rángatózása közepette csúnyán kidörzsölődött. Feneke még mindig fájt és vérzett, sőt úgy érezte...talán fel is nyílhatott a bőr.
Attól a naptól kezdve, minden változásnak indult abban a házban, és nem csak a házban, hanem Kazutakában is. Nyoma sem volt többé a mosolygó tekintetének és kedvességének. Helyét egyfajta őrült megszállottság vette át. Mintha, mindig is ilyen lett volna csak titkolta.
Aoki attól a naptól kezdve, rettegett Kazu-santól.

Öt évvel később:
Aoki ez alatt az öt év alatt annyi borzalmat élt át itt, hogy el sem hitte, hogy ennyi létezik. Aoki, húsz éves korához képest, sovány és törékeny maradt. Arca megviselt és meggyötört volt. Rosszul ment neki az iskola. Nem voltak barátai és nem is tornázott. Senki előtt nem mert levetkőzni. Aoki a tükörhöz lépett és kigombolta az ingét. Testét megannyi csóknyom és zúzódás tarkította, de ami a legrosszabb volt mind közül...az a mellbimbója volt. Óvatosan megpöckölte a kis karikát, ami belőle lógott. Még mindig fájt neki. Élénken élt még benne a tegnap este emléke, mikor ,,nem volt szófogadó” ezért Kazu-san egy tűvel átszúrta a mellbimbóját és belehelyezte a karikát. Mindegy volt, hogy mennyit könyörgött, hogy mennyi könnyet ejtett...esedezett bocsánatért, a férfi kegyetlenül, hidegvérrel, érzéstelenítés nélkül döfte át. Aoki önmagát hibáztatta mindezért. Bármennyire is próbált ,,jó gyerek” lenni már képtelen volt bármit is Kazu-san kedvéért megtenni.
Az eltelt évek során a férfi erőszakosabb lett, mint az Aoki el merte volna képzelni. Kinyújtotta a nyelvét és felsóhajtott. Nyelvében ott fénylett egy kis fém golyó. Ezt is Kazutaka tette bele. Ez volt az első nem kívánt testékszere. Még most is emlékszik arra, hogy ezt miért kapta.
,,Aoki, erre azért van szükség, mert nem izgatod a farkam eléggé a nyelveddel! Hidd el, így sokkal jobb lesz neked is!,,  Aoki megborzongott és enyhe hányinger kerülgette.

Estére járt az idő, mikor Kazutaka hazaért. Sikerült is neki a legelső percekben bepöccennie, mikor meglátta Aokit.
- Miért nem viseled a kötényed, Aoki és hol a vacsora? – kérdezte dühösen a férfi.
- Kazu-san, nem akarom azt felvenni többé és főzni sincs értelme, mert amint hazaérsz egyből az ágyba cipelsz. Minden munkám kárba veszik! – szólt vissza a fiú.
- Mit mondtál? – bőszült fel és hatalmas kezeivel lekevert egy pofont.
Kazutaka megragadta a fiút és a földre taszította, melynek következtében lesodorták az étkező asztalról a vázát, ami hatalmas puffanással darabjaira tört. Lerántotta a nadrágját és egy tűt húzott elő a mellényzsebéből. Aoki ficánkolt és kiabált, kegyelemért könyörgött.
- Ne...ne...kérlek ne...ne tedd!
Ám a férfi mit sem törődött Aoki hulló könnyeivel és félelemmel teli hangjával.
Erősen szorította a fiút, aki hiába is kapálódzott, mert a férfi egy gyors mozdulattal átszúrta a tűt a fiú feneke és heréje közt. Aoki üvöltött a fájdalomtól, talán még bevizelnie is sikerült, annyira fájt neki. Kazutaka ismét ,,megjutalmazta” egy testékszerrel, majd mit sem törődve a fiú fájdalmával, minden előkészítés nélkül, belehatolt. Aoki cseppet sem élvezte. Végig azért könyörgött magában, hogy ,,legyen már vége”, ,,élvezz már el és vedd ki”. Aoki frissen szúrt sebe felrepedt és vérezni kezdett. Míg Kazutakát egyre inkább a gyönyör öntötte el, addig Aokiban valami más kezdett egyre erősebbé válni. Már nem bírta a fájdalmat elviselni. Ahogy érezte, hogy Kazutaka légzése egyre szaporább, Aokiban egyszerre lett úrrá, minden eddigi fájdalma, gyűlölete és megalázottsága. Remegő kezeivel a földön kaparászott, ennek következtében a törött váza egy darabja elvágta az újját, de akkor már tudta, hogy mit tegyen. Eszébe jutott az a számtalanszor már elképzelt elhatározás, hogy véget vet az egésznek. Megragadta az üvegdarabot és egyenesen a férfi bal oldalába szúrta, majd kihúzta és újra lecsapott ijedtségében. Azután már csak arra emlékszik, hogy a férfi ajkain véres hab csorog le. Azután Aoki sokkot kapott és elájult.Aoki esete nagy botrányt kavart a világban. Megannyi újság írta meg, hogy egy őrült gyermek megölte orvos nevelőapját, aki jó lelkűen befogadta a kis árvát.
De őt ez már nem érdekelte, ahogy az sem, hogy börtönbe kerül e. Csak örült, hogy vége. Ám nem maradt magára, mert egy Yamamoto Kyoji nevű ügyvéd felfigyelt a fiú esetére. Biztosította a fiút, hogy mindenképp igazságot szolgáltat neki. Az ő szerelmük... ezalatt az idő alatt alakult ki. Aokit lenyűgözte az ügyvéd szenvedélye, amellyel a tárgyaláson őt védte. Rengeteg érvvel és testi bizonyítékkal sikerült előállnia.
,,Bizonyítékom van rá, hogy az áldozat szexuális erőszakot követett el a vádlotton éveken keresztül, melyek kimerítették nem csak az exhibicionizmus, de a voyerizmus fogalmát is. Többször önhatalmúlag bűntette az akkor kiskorú vádlottat, azzal a megszólítással, hogy rossz volt. Ezért a nemi közösülést többször egyfajta büntető eszközként használta fel. Az akkor kiskorú...nevezett Inoue Aoki ezt természetesnek fogta fel és bármit eltűrt attól, akit családtagjának ismert el.”
Kyoji segítségével nem ítélték el. Az ítélet ,,jogos önvédelem lett”. Aoki akkor tudta meg, hogy Kazutaka-san minden vagyonát rá hagyta, de Aoki nem szándékozta megtartani ezt a vagyont így egy óvodának adományozta.
3. fejezet
Present 2.Kyoji fáradtan ért haza. A sok válási és sikkasztási ügye sokáig az íróasztalához szögezték. Már éjféltájt járt az idő, mikor átlépte a küszöböt. Nem vágyott másra csak ennek az otthonnak a nyugalmára, amit Aoki a kedvese illata töltött meg. Ám nem volt ideje álmodozni, mert hirtelen az egész lakást Aoki sikolya töltötte be. Mindent mit a kezében tartott a földre dobta és, mint egy dúvad, felvágtatott a lépcsőn. Aoki izzadtságban úszva vergődött az ágyban. Utcai ruhát viselt, így Kyoji rájött, hogy a fiú egyszerűen csak beesett az ágyba, mikor hazaért. Jól tudta, hogy ez miféle reakció. Megint,,arról" álmodott. Már hónapok óta nem fordult ez elő. Most valami mégis kiváltotta ismét. Aoki megint vad kapálódzásba kezdett és ajkain rekedt kiáltás tört elő.
- Ne...ne...kérlek hagyd abba! – kiáltotta...már szinte hangtalan. Biztos régóta vergődik és kiabál már, ha ennyire berekedt. Kyoji csak egyet tehetett, amit eddig is. Aoki fejét az ölébe hajtotta és gyengéden cirógatni kezdte a fiú haját és arcát.
- A...anya! -nyöszörgött a fiú. Igen...Kyoji ezalatt az egy év alatt rájött, hogy csak így tudja lecsillapítani a fiút. Mikor először történt ez Aokival, Kyoji tanácstalan volt. De mikor eszébe jutott, amit mesélt neki Aoki arról, hogy az anyja így üldözte el a rossz álmokat, Kyoji kísérletet tett ezen módszerrel...ami működött is. Aoki ébredezni kezdett. Szemeit dörzsölgette, mint egy gyermek, de mikor meglátta Kyojit, arca minden izma mosolyba rándult s boldogan omlott az oltalmazó férfi karjaiba. Hiába is minden...a szerelem nagy dolgokra képes. Mint, ahogy Aokinál is, aki soha nem bízott senkiben, most oly erősen fonta karjait Kyoji nyaka köré. A,,melegséget nyújtó személy” karjai közt már biztonságban van. Fáradtan hanyatlottak vissza az ágyba és aludtak el egymás karjaiban.Másnap reggel mindketten kábán és fáradtan ébredtek. Aoki különösen morcos volt, ami Kyoji figyelmét sem kerülte el.
- Hé, Ao! Ugye emlékszel még arra, amikor tegnap reggel azt mondtam, hogy szólj, ha segítségre szorulsz!- emlékeztette a férfi.
- mm...ühüm!-reagált Ao egyszerűen, – Még nem, de...azt hiszem kelleni fogsz hamarosan! – mondta.
- Hamarosan? Ezt mégis hogyan...? – fulladt bele a szó.
- Ne haragudj, Kyoji! Már így is hibát követek el. Már régóta sejtettem, hogy Jun-kunt családon belüli erőszak éri, de...de mégis vártam. Végül tegnap bizonyítékot is szereztem. Jun teste tele volt verésnyomokkal.- mondta elkeseredetten.
- Ao, nem sikerült felvételt készítened? – csapott Kyoji a tenyerébe. Aoki lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet, majd vékony ujjaival a zsebébe nyúlt.
- De igen, sikerült. -nyögte, – Csak...sajnos te is tudod, hogy ez kevés! Ha megbolygatjuk csak olajat öntünk a tűzre. A gyámhivatal ha ki is megy nem veszik el attól az állattól. A legfőbb céljuk a gyermek családban tartása. Megpróbálják az apát jobb belátásra bírni, de nem fog menni! Most nem tehetünk mást, csak várhatunk. – ecsetelte Aoki.
Mindketten tudták, hogy ez a legrosszabb egy ügyben. Várni. Vajon, mekkora lesz addigra a kár, főleg Jun tekintetében. Szótlanul elfogyasztották a reggelijük, majd mindketten magukhoz kapták holmijaikat és mindenki ment a maga útján.Aokinak a mai nap is olyan volt, mint a többi. Felnőtt férfi létére imádott a gyerekekkel játszani. A gyerekek pedig rajongtak az ő,,Inoue sensei-ükért". Bár Jun-kun sosem hangoztatta, de ő is nagyon szerette Sensei-t. A nap már lemenőben volt, a gyerekek mind haza is mentek már, egyedül Jun ücsörgött még ott. Gyors talpak hangja törte meg a csendet, majd a sötétből kibontakozott Kyoji alakja.
- Szia Kyo! Hát te...? -lepődött meg Aoki.
- Csak előbb végeztem.- válaszolta a férfi
Jun kilesett Aoki köténye mögül és hatalmasakat pislogott a jövevényre.,,Hihetetlen" – gondolta Aoki. Ez a pasi még Jun-kunt is megbabonázta. Akkor látta Jun-t először mosolyogni. Kyoji remekül eljátszadozott Junnal, dögönyözte, ölelgette, nevetgéltek, játszottak, addig ameddig Jun-kun anyja meg nem érkezett. Teruko-san gyors,,köszönömmel” búcsút intet nekünk és már fordult is sarkon Jun-kunnal. Aoki még nézte egy darabig távolodó alakjuk, majd mélyen felsóhajtott és leszegte a fejét.
- Tényleg meglátszik az asszonyon is, hogy otthon nincs rendben minden. – törte meg hirtelen Kyoji a csendet.
- Igen! Mint, ahogy azt mondtam. Feltételezem, hogy az asszonynak is kijár azokból a pofonokból. – mondta a fiú nyugtalanul. Aoki most először volt hálás új életének és Kyojinak, aki mellett megtanult újra szeretni és boldognak lenni.
Boldogan lépték át házuk küszöbét, együtt fogyasztották költött el vacsorájuk és beszélgettek. Azután együtt elmentek lefürdeni. Szinte hihetetlen volt már Aoki számára, hogy mióta Kyojival van, nem viszolyog többé egy fürdőben lenni egy másik férfival. A kellemes közös fürdő után mindketten ágynak estek a kimerültségtől és, mint ahogy minden este, ma is egymás karjaiban aludtak el.
Gyorsan és eseménytelenül teltek a következő napok. Aoki szinte már félt ettől az egyhangúságtól, hogy valami nagyon rossz közeleg.

Egy hét elteltével, Aoki észrevette, hogy immáron második napja hiányzik Jun-kun. Kezdett nagyon aggódni, ami a munkáján is meglátszott. Aznap nem volt türelme a gyerekekhez, mert minden gondolatát Jun kötötte le. Úgy érezte, hogy meg fog őrülni ebbe, így Kyojihoz fordult, hogy egy kis nyugalomra leljen.
- Ao, te vagy? – csendült Kyoji lágy hangja a vonal másik végén.
- Kyo, aggódok Jun-ért! – feszengett a fiú. – Ma elmegyek hozzájuk. Mindjárt indulok is, már az összes gyereket hazavitték. – közölte szerelmével.
- Hé, Ao! Odamegyek várj meg! Ne mozdulj onnan, veled megyek! Hallod, Ao?! Ao? – a férfi hangja kétségbeesett volt. De Aoki addigra már a kabátját öltötte magára, még utoljára végighúzta ujját Jun neve mellett és eszébe véste a címet.
Riadtan szedte lábait, léptei egyre szaporábbak lettek. Már csak egy sarokra volt a háztól, mikor népes sereget pillantott meg egy rozoga ház köré gyűlve. A házból fülsértő üvöltözés és sikítás hallatszott ki, majd egy váratlan pillanatban lángok csaptak ki az ablakon. Aoki ereiben megfagyott a vér...aztán eszébe jutott Jun. Mindenki sikítozott és csak álltak nem mozdultak. Aokinál felszaladt a pumpa.
- Az isten szerelmére! Azonnal hívják a tűzoltókat! – kelt ki magából, majd egyetlen józan gondolata maradt csak. A kicsit ki kell onnan hozni! Berontott a házba, aminek a fő tetőgerendája már fáradtan nyögött, jelezve, hogy már nem bírja sokáig. Aoki kabátja ujjával takarta a száját és úgy kutatott a kisfiú után. Hosszas keresgélés után talált rá, a hűtő és fal közötti zugba. Megragadta a kisfiút és futásnak eredt. Mögöttük a főgerenda még egy utolsót nyögött és leszakadt. Épp, hogy megúszta. Megtalálta a kijáratot és már a kapu felé tartott, mikor egy hatalmas robbanás következtében darabokra tört az összes ablak és ajtó üveg. A lökés hullám taszított egyet Aokin is, aki görcsösen szorítva Jun-t, az oldalával a földre csapódott. Ez volt az utolsó emléke azokból a percekből.
Kyoji halálsápadt arccal járkált fel alá a kórház folyosóján. Mondta neki, hogy várja meg őt, de persze Aokira vall ez a nemtörődöm viselkedés. Tekintete Junra siklott és rögtön szégyenérzete támadt. Ha Aoki később érkezett volna, ha megvárta volna őt, akkor minden bizonnyal Jun...Jun már meghalt volna, úgy akár a szülei. A kisfiú némán ült a széken picike lábait lóbálva, megtört arccal. Hirtelen könny szökött szemeibe és sírva fakadt. Kyoji a föld alá tudott volna süllyedni, ha ez a pici angyal meghalt volna, Aoki egy életen át önmagát hibáztatná. Hogy is gondolhatott ilyet, hisz szerelme hősként viselkedett és ez a kisfiú, bármit megérdemel, főleg azt, hogy éljen. A férfi letérdelt a kisfiú elé és elmosolyodott, de Jun csak sírt tovább. Ekkor Kyojinak eszébe jutott, hogy ilyenkor mennyire hasonlít a kis Jun, az ő Aokijára. Ölébe vette a kisfiút, szorosan átölelte és simogatni kezdte a fejét. A kisfiú megnyugodni látszott és úgy bújt Kyojihoz, mint apa a fiához.

Aoki pislogott egyet, majd körül nézett. Kórházi szoba? Bele nyílalt a fejébe a fájdalom és az emlékek. Kihozta Jun-t...igen...és utána?! Basszus Jun túlélte? Annyira próbálta őt védeni, hogy nem eshetett baja. Nyílt az ajtó és Kyoji lépett be rajta karjaiban az alvó Junnal. Aoki szemei megteltek könnyekkel a boldogságtól. Kyoji lefektette a kisfiút Aoki mellé az ágyba. Aoki elmosolyodott, Jun túlélte és most olyan akár egy alvó angyal. Kyoji halk nevetésbe tört ki.
- Mi olyan nagyon vicces? – morgolódott Aoki.
- Pfft...igazán... semmi! – kuncogott.
- Ha nem akarod, hogy felkeljek innen...-fenyegetőzött a fiú, bár ajkai mosolyogtak.
- Semmi, csak tudod pont úgy néztek ki, mint anya és fia szülés után! – arca szinte ragyogott.
Aoki elpirult, majd újabb könnyek szántották végig arcát.
- De a szülei...- tétovázott Aoki.
- Igen! Meghaltak! Dulakodás közben a tűzhelyre borult az alkohol és ez okozta a robbanást. Talán a sors akarta így. – érvelt Kyoji.
- Gondolod ezt bárki is megérdemli? – kérdezte a fiú.
- Nem! De, ha azt nézzük Jun csak jobban járhat. Ha tovább fajult volna...akkor is ugyan így állna a helyzet.
– Akkor Jun, most árvaházba kerül? – kérdezte szomorúan Aoki.
- Semmiképp! – vágta rá Kyoji. – Azt nem fogom hagyni.
A férfi Aoki és Junra nézett, egy percig elmerengett, majd így szólt:
- Örökbe fogadjuk! Jobban mondva...én, mert a te múltad miatt nem hiszem, hogy megtehetnéd. De én feddhetetlen múlttal rendelkezek. – jelentette ki.
Kyoji egy pillanatig még nézte őket, aztán lefeküdt Jun mellé az ágyba. Együtt várták a hajnalt csak ők hárman, úgy néztek ki, akár egy boldog család.4. fejezet
FutureA nyár meleg sugarai már beköltöztek ebbe az utcába. Egy nagy fa alatt egy öt éves forma gyerek játszik. Egy középkorú férfi közelít hozzá szapora léptekkel. Megragadja hátulról és magával rántja a zöld pázsitra. Nevetésük betölti az egész utcát. Két éve már annak, hogy Yamamoto Kyoji hirtelen apa lett. Azóta nyoma sincs annak a két évvel ezelőtti, megtört kisfiúnak. Helyét egy, mindig mosolygós, vidám kis srác vette át. Szemei csillognak az értelemtől, nyelvét, mintha felvágták volna. Bár Kyoji meg volt róla győződve, hogy utóbbit...a másik apjától tanulta. Kyoji forró csókot lehelt gyermeke homlokára és arrébb hessegette rakoncátlan tincsét, ami, mint egy konfetti lógott a szemébe.
- Kisfiam, kérdezhetek valamit?-kezdett bele a férfi.
- Igen! – válaszolt a kisfiú.
- Mondd csak, te nem furcsállod, hogy két apád van? -kérdezte.
- Buta Kyoji papa. – válaszolta a fiú. – Én szeretem Aoki és Kyoji papát is.-mondta egyszerűen. Kyojiék felkészültek már rá két évvel ezelőtt, hogy Jun egyszer kíváncsi lesz miért is alszik ő és Aoki egy ágyban, hogy miféle kapcsolat is van kettőjük között. Várni akart még egy kicsit, hogy Jun idősebb legyen, de már nem volt értelme. Jun értelmesebb volt, mint a korabeliek.
- Jun, tudod Ao és én..., – harapta el a mondatot Kyoji.
- Kyoji papa, szereti Aoki papát, ugye? – szegezte neki a kérdést.
- I...igen! Természetesen! – válaszolta meglepetten.
- Akkor, mi a baj papa? Ha te szereted és ő szeret téged, akkor minden rendben!- mosolygott.
- De...tudod kicsim, az átlag emberek ezt így nem mindig fogadják el. – érvelt a férfi. – Tudod vannak, akik ezért megvetnek minket!
- Ameddig szerettek engem, addig nem érdekel, hogy két papám van! – jelentette ki Jun nemes egyszerűséggel.
Kyoji, mindig képes volt megdöbbenni kisfia kijelentéseitől, de egyben büszke is volt rá. Tudta, hogy ennél szerencsésebb nem is lehetett volna.
- Figyelj csak, Jun! Mit szólnál, ha meglepnénk Aokit? – kérdezte a férfi.
Jun ajkain sunyi mosoly jelent meg. Mikor Kyoji vagy Aoki efféle terveket osztottak meg vele, ő mindig nagyon fontos embernek érezte magát és ha valamiben, akkor a hallgatásban verhetetlen volt. Kyoji közelebb hajolt a kisfiúhoz és a fülébe súgott. Jun bólintott és elmosolyodott.
- Jó ötlet, papa! – mondta és pici ujját a szája elé emelte.

Aoki a konyhában készítette a hétvégi ebédet, onnan figyelte a kint sustorgó fiúkat.
- Mégis mit terveznek?-kérdezte magában.
Aoki jól tudta, hogy ha ezek ketten összedugták a fejüket, mindig előálltak valami hihetetlen ötlettel. Mikor fél éve volt már, hogy Jun hozzájuk költözött, akkor is így alkottak azzal a sumák Kyojival. Akkor éppen arra készítettek haditervet, hogy miként kerülhetne Jun kettőjük közé az ágyba. Jun ugyanis imádott két papájával aludni, minek következtében, Aoki reggelente a földön ébredt. Egy idő után pedig Jun hozzászokott, hogy felkelt éjjel és egész egyszerűen átsétált a szobájukba, függetlenül attól, hogy éppen mibe kezdtek bele. A kicsi már csak velük tudott elaludni.
Aoki elnézte még egy darabig a fogócskázó párost, majd szélesre tárta az ablakot.
- Fiúk, gyertek ebédelni! – kiáltott ki. A fiúk bevágtattak, majd ahogy illik kezet mostak és leültek enni. Az étkezés közepén járhattak, mikor Kyoji, Junra kacsintott, a kisfiú pedig mosolyogva bólintott.
- Papa! – fordult Aoki felé. – Mi lenne, ha elmennénk nyaralni a nyári szünetben? – kezdte a huncut.
Mégis ki tudott volna ellenállni ennek a kisfiúnak? Hát...természetesen Aoki sem. Ez volt Kyoji titkos fegyvere, hisz tudta jól, hogy ha ő mondja, Aoki rögtön nemet mond, de ha Jun kéri...nos az már egészen más. Aoki nagyot sóhajtott.
- Rendben...legyen! Na és hova szeretnél menni, Jun? – kérdezte a fiú.
- A tengerhez! –tapsikolt. – Hawaii-ra szeretnék menni, papa! – lelkendezett.
- Hawaii?! Miért pont Hawaii? – kérdezte értetlenül Aoki.
Jun elgondolkodott, majd így szólt:
- Mert ott lehet homokozni, és én szeretnék egy nagy várat építeni.
- Homokozni a kertben is tudsz és még Hawaii-ig sem kell elmenni! – vélekedett magában Aoki, de mivel megígérte magának, hogy sosem fog csalódást okozni ennek az édes gyereknek, végül bólintott.

Mindössze egy hét volt a nyári szünetig. Jun lázas izgalommal várta már a nyaralást, Kyoji pedig feltűnően sok titokzatos telefonhívást bonyolított le.
Végül elérkezett az indulás napja. Minden csomag össze volt pakolva. Maga Aoki gondoskodott róla. A repülőút alatt Jun, többször is elaludt. Mikor ébren volt csendes eszmecserét folytatott Kyojival vagy épp játszottak. Aoki remek alkalomnak vélte, hogy végre pihenhessen. Néha-néha hallani vélt egy-egy hangfoszlányt, de azt hitte csak álmodik.
- Papa, sikerült elintézned? – kérdezte a kicsi.
- Persze! – mondta csendesen a férfi.
- Nem bukunk le?
- Nem, Jun! – válaszolta. Majd intett, hogy most már keressenek más témát, mert Aoki ébredezni kezdett.
Több órás repülőút után megérkeztek. Mind a hármójukat elragadtatta a látvány.
Kyoji a Waikiki-i strandon bérelt ki egy kis apartmant. Gyönyörű volt a kilátás a tengerre. Mindannyian imádtak itt lenne, a kis Junnak pedig felejthetetlen érzés volt, mikor a part mellett sétálva, a víz meg-meg nyaldosta a talpát. Apja azonban figyelmeztette, hogy legyen óvatos nehogy megvágja a lábát. Jun szófogadó gyerek volt, így odaszalad és megfogta kettejük kezét.
Az utolsó este Kyoji, elvitte két szerelmét egy kellemes étterembe. Jun izgatottan ficánkolt a székben, de jó gyerek módjára megevett mindent, hogy süteményt kaphasson. A vacsora végeztével lementek még egy kicsit sétálni a partra. Egy néptelen partszakaszhoz érve, Kyoji megfordult szerelmével szembe és letérdelt a meleg homokba. Jun, Aokihoz lépett és megfogta apja kezét, majd felmosolygott rá. Zsebéből egy ezüstös dobozt húzott elő, amit Kyojinak adott át egy bátorító bólintással kísérve. Kyoji arca lángba borult, ezt még a félhomályban is látni lehetett. Felpillantott Aoki döbbent arcára, majd elmosolyodott.
- Inoue Aoki! Elfogadsz engem és a fiamat családodként egy örök életre?- kérdezte, majd kinyitotta a dobozt. Az arany gyűrű csillogása ott tükröződött szerelme íriszeiben. Jun elpityeredett.
Aoki szíve nagyot dobbant és érezte, hogy ő is a sírás határán áll.
- De...mi...tudod, hogy férfiak vagyunk!- érvelt a fiú.
- Szóval nem? – türelmetlenkedett a férfi.
- Persze, hogy igen! – fakadt sírva Aoki és Kyoji karjaiba borult.
Magukhoz ölelték Jun-t és így hárman együtt figyelték a lemenő napot.

Másnap repülőre szálltak, amin Aoki ismételten elaludt, de döbbenetére az út rövidebb lett, mint emlékezett. Sőt, úgy érezte valami nem stimmel, főleg, amikor nemes egyszerűséggel havas hegyekkel találta szemben magát. Álla, szinte hangtalanul a földön koppant és kérdőn nézett Kyojira.
Kyoji zavartan pillantott vissza rá, majd kedvesen elmosolyodott és megvakarta a halántékát.
- Hehe! Elfelejtettem volna megemlíteni, hogy vettem egy közös otthont itt Kanadában?! –szabadkozott.
- De papa, hisz én tud...-fojtotta bele a szót kezével Kyoji.
- Á, szóval ez volt az, amit egész végig titkoltatok előlem. – világosodott meg Aoki.
- Haha, valahogy úgy! – nevetett zavartan.
- Miért kell itt élnünk? Vagy, ami fontosabb, miért pont itt? – kérdezte a fiú.
- Nos...több okom is volt. Először is, itt engedélyezett a melegek házassága és én szeretnélek névlegesen is elvenni. Másodszor itt Junnak is könnyebb lesz, ha nem a szüleiről pletykálnak majd. Harmadszor, mindannyiunknak jót tesz ez a friss levegő. – érvelt a férfi.
- Mi lesz a munkáddal? – tette fel a nagyon is jogos kérdést Aoki.
- Úgy döntöttem, hogy saját ügyvédi irodát nyitok. – mondta.
Aoki már nem tudott másba belekötni, hisz ez a két csirkefogó, mindent előre kitervelt. Aoki szemeiből könnyek csordultak ki a meghatottságtól. Ezek ketten annyira szeretik őt, hogy tűzön-vízen át, de elkövetnek mindent, hogy a családjuk erős és boldog legyen. Nem maradt hát más dolga, mint élvezni közös életüket.

Így néhány nappal később Kyoji és Aoki, megtartották a polgári esküvőjüket új hazájukban, Kanadában. Jun büszkén feszített a családi fotón, ölelte és csókolta szüleit. Mire este hazaértek az új környezet és a friss levegő teljesen elnyomta a kisfiút. Kyoji a karjaiba vette az alvó gyermeket és úgy szlalomozott be vele a szobájába. Levetkőztették, majd betakarták és jó éjt csókkal búcsúztak el tőle. Az este immáron csak kettejüké volt. Mindketten lázas izgalommal várták, hisz mióta bővült a család, ritkábbá váltak az ilyesfajta együttlétek. Izgatottan gombolgatták egymáson a ruhát, mintha az első alkalmuk lenne. Kezük néha meg-meg remegett. Kyoji ült az ágyon, Aoki felette térdepelt. Kyoji nyelve forró ösvényt hagyva maga után, barangolta be szerelme testét. Aoki fel-fel nyögött izgalmában, majd viszonozta a szívességet. Kyoji gyengéden cirógatta, majd ajkai közé véve szívogatta Aoki mellbimbóját. A fiú felszisszent és remegni kezdett, fogaival öklébe harapott. Már nyoma sem volt a múltbéli sebeinek. Kyoji megnyalta ujjait és Aoki nyílásába vezette első ujját. Finoman kitapintotta a fiú gyenge pontját és izgatni kezdte. Aoki egyre nedvesebb lett, jelezve ezzel, hogy mehet még két ujj. Kyoji egy darabig játszadozott még ujjaival, majd mikor érezte, hogy kellően tág szerelme, felpillantott rá. Aoki szemei könyörögtek a folytatásért. A férfi teljesen lázba jött attól a gyönyörű szempártól.
- Betehetem, Aoki? – kérdezte a férfi.
Aoki teste szinte lángolt és könyörgött az égetőbb tűzért.
- K...kérlek, folytasd! Tedd...tedd már be! – könyörgött kéjtől izzó hangon.
Kyoji először finoman odadörgölte a bejárathoz, amitől Aoki felnyögött, majd lassan a tövig nyomta. Aoki széttett lábai közt mozogva, Kyoji úgy érezte, hogy ez a legnagyobb boldogság. Minden egyes lökés, mintha a szívükig hatolt volna, elérve, hogy még ennél is jobban...örökre egymásba szeressenek. Gyönyörük egyszerre ért csúcsot, megremegtek és levegő után kapkodtak. Kyoji szerelme mellé huppant és szaporán fújtatott. Úgy érezte, hogy olyan boldog, hogy szinte bele tudna halni.
Egymás karjában érte őket a pirkadat, édes álmukból egy kellemes hang szakította ki őket és egy nagy puffanás. Jun landolt közöttük, az ágyat használva, mint kifutó pályát. Mosolya elragadóbb volt, mint a nap beeső sugarai. Szüle közé feküdt és átölelte őket, majd forró cuppanós csókot nyomott arcukra.
- Szerettek engem?- kérdezte
- Imádunk! – mondták egyszerre.
- Mindig szeretni fogtok? – kérdezett ismét.
- Mindig szeretni fogunk téged, kisfiam. – mondta Aoki.
- Mint, ahogy tegnap is mondtam...-szólt közbe Kyoji.
,,Mi hárman örökkön-örökké együtt leszünk!”  ~Vége.~