( Írta: Teletha)
OneshotValaha, volt egy ország Caliente, melyet csak a bőség és a jó szerencse országának hívtak. Minden megvolt itt, amire egy embernek szüksége volt. A nemeseknek, étel, ital, pénz és szórakozás. A parasztoknak és közembereknek pedig, munka és élelem. Az állatoknak volt, friss legelő, tiszta vizű patakok és nagyszerű akol. Naphosszat, mást sem csináltak, csak mulattak, míg a köznép és a parasztok, megteremtették neki, az asztalra valót. Azonban, mivel a parasztok, meg voltak elégedve, nem tették ezt szóvá. Háborút sosem fojtattak más országokkal, mert ahhoz, ez az ország túlzottan is erős volt...vagy legalábbis annak tűnt. Az ország falain belül azonban, igen erős belviszály folyt. Calientét, ugyan is két királyi család irányította. Rokmus és Garlan ősei, hosszú évtizedek óta irányították közös erővel, eme nemes országot. Néhány évvel ezelőtt azonban, e két királyi sarj között, véres összetűzésre került sor, melynek oka sosem derült ki végül. Következménye, az ország szembetűnő kettészelése volt. Azóta a nap óta, hogy Rokmus és Garlan, örök ellenségnek esküdtek fel egymás ellen...Calientén belül, két ország létezik. Rokmusia és Garlania. Egyik király sem volt dőre, hogy engedjen a másik félnek, azt pedig teljességgel kizártnak volt tekintve, hogy országaikat, bármiféle egyezség kösse össze. Amit a nép, eleinte nagyon is furcsállt, hogy miként vált a két király, ilyen gyűlöltté egymás iránt. Rokmus és Garlan ugyan is, gyermekkori jó barátok voltak. Együtt voltak jóban..., de legfőképp a bajban. E két komisz gyermek ugyan is, rosszabb volt hét ördögnél is. Csínyeik után, mindig zengett a palota. A komornák, egy időben pedzegetni kezdték a parasztok körében, hogy e két gyermek között, talán több is van, mint puszta jó pajtásság, de megerősíteni sosem merték, mert végül a viszály, minden hitetlen kétségét szertefoszlatta.
Rokmus Calmette, unottan ült a konyhaasztal melletti széken, és kedvenc komornáját figyelte, amint az buzgón sertepertélt. Nagyon unatkozott már, hisz kardforgatás leckéinek, már rég vége volt és a most következő „ trónon ülés” gyakorlását, mindennél jobban utálta. Ezért is lógott meg róla, de sebtében. Elől, szőke haja a szemébe lógott, eltakarva ezzel, meseszép ég kék íriszeit. Kapós királyfi lett volna, ha Ő, akarta volna, de jól tudta, hogy az anyagi hogylétén kívül, a nőket más nem vonzza. Nem volt kimondottan egy erős fiú, sőt mi több igencsak nőies testalkattal rendelkezett. Komornája, mégis mindig dicsérgette, hogy milyen csinos és izmos, míg Calmette, rá nem szólt, hogy szájának felesleges a hazug dicsfényt elhagyni.– Calmette úrfi, Őfelsége hívatja! – rohant be egy katona zihálva, majd mikor meglátta a szégyentelen komornát, aki az úrfi haját simogatta, megtorpant és legyintett egyet rá. A nő, rögtön tova illant, magára hagyva a férfiakat.
- Jaj ne! – sóhajtott Calmette és bánatosan leszállt a székről, majd követte a katonát. El sem tudta képzelni, hogy királyi apja, mégis mi a fenét akarhat még tőle. Hisz így is épp eléggé, meg van már nyomorítva azzal, hogy el sem hagyhatja ennek az átkozott kastélynak a falait. Az út, mely a trónszobáig vezetett, nem volt olyan hosszú, hogy Calmette, hosszabban is elmélyülhessen gondolataiban. Már nyílt is a faragott, díszes faajtó és Ő, már végig is sétált a lila szőnyegen és apja szemeit bámulta.
- Már egy órája itt kellene lenned, Calmette! – rivallt rá az apja. – Nem hanyagolhatod el ezeket a fontos gyakorlásokat!
- Mit? Azt, hogy miként üljem rongyosra, az amúgy is lapos seggem? – vágta rá fintorogva a fiú, mire apja arcán megrándult egy ideg.
- Ne feleselj az apáddal! – dörrent rá a király, aki csak úgy, mint fia szőke hajú és kék íriszű volt. Hosszú haja, fátyolként omlott alá széles vállának és finoman simogatta azt, mikor a király megmozdult. Szemei fagyosabbak voltak, a leghidegebb évszaknál is. – Jó lenne, ha komolyabban vennéd! Nemsokára, te vezeted majd, ezt az országot. – szólt apja fölényesen.
- Mintha lenne itt, mit elvezetni. – szólsz halkan Calmette, de apja rögtön kiszúrta fia szemtelen elszólását és csúnyán nézett rá.
- Elég legyen! – rivallt ismét rá. – Garlan követet küldött hozzám. Itt kell lenned, hogy te is hallhasd. – szólt apja, immár megtörten. Ekkor kitárult a nagy faajtó, Calmettének épp arra maradt csak ideje, hogy az apja karfájára leüljön. Egy rövid, fekete hajú, barna szemű fiú lépkedett végig a szőnyegen. Kardja, mely időnként az oldalához csapódott, hűségesen lógott tokjában. Megállt a király előtt, majd mélyen meghajolt és ismét Rokmus szemébe nézett.
- Garlan király, meghallgatta a békeszerződésed. Ám feltételedet, nem fogadja el. – zengte a fiú határozottan. Lábai egy pillanatig sem remegtek meg, az ellenséges király tekintetétől. Rokmus szemei, azonban tágra nyíltak és riadtan figyelték a fiút, mire a fiú el is húzta a száját. – Apám jelezte, hogy ha meglátsz, nagyon meglepődsz majd, de nem hittem, hogy ennyire.  – mondta a fiú és jót mosolygott a király riadalmán. Rokmus, valóban meg volt lepve. Szemei előtt ugyan is, Garlan fiatal valója testesült meg, amitől neki hevesebb ütemen dobbant meg a szíve...azonban még időben észbe kapott.
- Mit akar, Garlan? – kérdezte megjátszott finnyássággal a hangjában. – Az országomat...netán?
- Nem! – vágta rá a fiú és megrázta fejét, amitől rövid haja szárnyra kapott. Calmette, szinte csodálva nézte a nála talán egy...két évvel idősebb fiút. – Szerződés, melynek az alapja...egy elrendezett házasság! – jelentette ki a fiú Rokmus nagy meglepetésére.
- Ezt...ezt miként tervezte apád? – kérdezte hitetlenül Garlan.
- A húgom és Rokmus leendő királya között. – közölte a fiú, mire Calmette úgy érezte, hogy láthatatlan hurok szorul a nyaka köré.
- Legyen! – jelentette ki, szinte gondolkodás nélkül Rokmus, és gondolatai már Garlan körül jártak. Calmette, teljesen kétségbe esett, de a döbbenettől megszólalni sem mert. A fiú, még egyszer meghajolt, majd távozott. Calmette, lepattant apja karfájáról és már el is illant.

- Hadd menjek veled, Alis! – könyörgött a nőnek Calmette. A komorna, a piacra készült kimenni hétvége lévén, amit ilyenkor a két nép, közösen tartott meg. A nemesek és a köznép ritkán vegyültek, általában csak a piaci napokon. Calmette pedig, még sosem járt a piacon és mielőtt igába hajtják a fejét, szerette volna még, kiélvezni szabad életét. Alis, nagy könyörgések árán, végül beadta a derekát, azzal a feltétellel, hogy Calmette, végig mellette marad. A fiú, boldogan bólintott rá és végül útra is keltek. Gyalogosan tették meg odáig az utat, amit Calmette egy cseppet sem bánt. Egész úton beszélgettek Alissal így gyorsan eltelt az idő, míg a piacra értek. Mikor végre megérkeztek, Calmette szája tátva maradt. Amerre csak a szem ellátott, mindenhol standok álltak. A legfurcsább dolgokat is megtaláltad, ami nem épp az ételekhez kellett. Calmette, többféle, nemes bort is látott. Különös füveket, melyekkel még sosem találkozott. Egy kisfiú suhant el mellette és a szemben lévő standról, almák potyogtak le, majd egy férfi, a grabancánál fogva emelte a magasba.
- Megvagy, te kis tolvaj! – kiáltotta el magát. Calmette, akkor jött rá, hogy a fiú, aki az imént lógott meg volt az almatolvaj. Persze Alis, sehol sem volt, mikor kellett volna. A fiú, végül nagy kapálódzások árán, kiszabadította magát fogva tartója kezei közül és eliramodott. Futott, ahogy csak a lába bírta. Meg sem állt egy lugasig, ami rózsával volt futtatva. Ott végül, zihálva kuporodott le a földre és fújta ki magát.
- Te, meg mit keresel itt? – szólította meg egy ismerős hang és Calmette, magasba emelte a tekintetét. A néhány nappal ezelőtti követ fiú, kuporgott a lugas tetején, háttal az oszlopon fekve.
- Ah, te...te vagy az...? – kérdezte meglepetten Calmette, és tágra nyílt szemmel figyelte a fiút. Néhány percig egymást figyelték, majd a fiú levette tekintetét Calmettéről, és a felhőket figyelte tovább.
- A kegyelmes Rokmus király, elengedte maga mellől az ágyasát? – kérdezte gúnyosan egy fűszállal az ajkai közt. – Vagy tán, megszöktél?
- Ágyas? – kérdezte meglepetten Calmette és ártatlan tekintetét a fiúra emelte. – Ki az apám ágyasa? – érdeklődött izgatottan. Calmette, arra számított, hogy most, olyan információhoz jut, amellyel kiszállhatna, az előtte álló kényszerházasságból.
- He? – ült fel a fiú és döbbenten lesett a szőkére. – Te...vagy, Calmette? – kérdezte riadtan.
- Ah, igen. Rokmus Calmette vagyok. – mondta lehangoltan a fiú. – De, ha akarod, akkor szívesen átadom a nevem.
- Pfft...- feküdt vissza hátára a fiú és halványan elmosolyodott. – Nem kösz...nekem is megvan, a magam baja.
-  Hogy hívnak? – kérdezte a fiú, egy pár perc csend után.
- William. – válaszolta egyszerűen a fiú.
- Milyen William? – kérdezett ismét Calmette. – Csak van vezeték neved is.
- Nincs...csak William. – mondta mosolyogva a fiú. William, nagyon aranyosnak találta Calmettet, már az első találkozásukkor is. Most, hogy tudja ki Ő, már kezdi apját megérteni. Alig beszéltek néhány szót és neki, már is hevesen kalapál a szíve. Rengeteg ágyasa volt, mégis most úgy érzi, hogy bele tudna pusztulni, csak egy érintésétől. William, leugrott a fiú mellé és a földre huppant. Egymás mellett ültek, percekig csak némán. Nem vágtak egymás szavába, csak maguk elé néztek.
- Hé, William! – szólította meg váratlanul Calmette a fiút. – Milyen szerelmeskedni? – kérdezte a fiú.
- Hehe...ez most egy komoly kérdés akart lenni? – kacagott William. Azt akarta mondani, hogy „ csak várj, és nemsokára megtudod”, de ehelyett közelebb hajolt Calmettéhez és megcsókolta. Először csak, az ajkuk ért össze, majd William lassan átcsúsztatta a nyelvét is Calmette, puha ajkai között a szájába. William, érezte, hogy ellent mond agya parancsainak és olyat tesz, amit nem a józan esze diktál. Családjukhoz hűen, az lett volna a kötelességük, hogy teljesítsék a király parancsát. A két fiatal teste, azonban egész mást cselekedett és kívánt, mint azt a szabályok megkövetelték volna. Mint két, megveszekedett vadállat, úgy estek egymásnak. Percekig csak ültek, egymást ölelve és csókolva, mire sötétedni kezdett. A fiatalokat, Alis hangja szakította félbe, s mint ha váratlanul tértek volna észhez, úgy rebbentek széjjel. Calmette felállt, és leporolta díszes, kék selyem ruháját, majd a rózsa lugas kijárata felé, vette az irányt.
- Holnap...ugyanitt várlak! – szólt William, majd hogy palástolja szégyenét, karját arca elé kapta.
- Itt leszek! – szólt hátra Calmette, majd egy bájos mosoly keretében távozott. William, térdére hajtotta fejét és sóhajtott. Arca, még mindig lángolt a kéjtől és zavarától. – Ilyen rövid idő alatt, beleszeretni valakibe! Ráadásul...az ellenségbe, aki férfi. – mondta magában William és két tenyerébe fogta fejét.

Gyorsan teltek a hetek és a két fiatal szerelmes, minden nap találkozott, a titkos lugas rejtekében. Szerelmük vágya, egyre messzebbre vitte őket a testiségben, és egy idő után, már nem csak egymást kényeztették, hanem eljutottak a légvégéhez. William kezei, buzgón siklottak végig, a törékeny fehér testen, amely minden érintésre remegni kezdett. William, sosem hallott még, ilyen negédes hangokat, melyek a kétségbeesésbe taszították őt. Minden egyes lökés, amellyel Calmettébe hatolt, maga volt a megtestesült gyönyör. Végső kéjük, a telihold fénye alatt teljesedett be. A két fiú, zihálva, lihegve feküdt meztelenül egymáson és, csak csodálták a hold, láthatatlan udvarát.
- Holnap, el kell vennem a húgod! – mondta szomorúan Calmette és William szemébe nézett. Meglepetésére, a fiú kétségbeesett tekintete köszönt vissza rá, s szemei megteltek könnyekkel, mert William leemelte magáról és felöltözött, majd távozni készült. Calmette érezte, ahogy a könnyek végigfolynak felhevült arcán és nem találnak vigasztalásra.
- Mióta tudod? – kérdezte William meglepetten.
- Apám mesélte, hogy néz ki az Ő, nagy szerelme....- mondta keserűen Calmette. – Nem volt nehéz rájönni az igazságra...William Garlan.
- Szóval rájöttél. De már mindegy... – mondta és keserűvé vált a hangja. – Viszlát, Calmette...- szólt vissza, majd távozott. Calmette, érezte William hangjának súlyát és tudta, hogy ez egy afféle, „ A soha viszont nem látásra” volt. Könnyei, most már megállíthatatlanul folytak tova arcán.

A bágyadt kora reggeli eső után, hamar kivilágosodott és kisütött a nap is. Calmette, a szobájában öltözködött. Megtiltotta minden komornának és inasnak, hogy belépjenek oda és segíteni merjenek neki. Nem akart most látni senkit és az sem vigasztalta, hogy a leendő ara, meseszép. Hiába is a szépség...ha az Ő szíve, már valaki másé. Józan esze jól tudta, hogy most mindenről le kell mondania, de szíve heves tiltakozott ellene. Végül elérkezett az idő és Calmette, meggyötörten hagyta el a szobát, hogy útját a kápolna felé vegye, ahol már várták. A vendégsereg hatalmas volt és gyorsan ki is szúrta apját és, leendő apósát. Mintha valami titokról beszélgetnének, úgy dugták össze fejüket. Calmette, kezdte kétségbe vonni, hogy valaha is ellenségek voltak...és egyre jobban erősödött benne a hit, hogy a pletykák, melyek róluk szólnak, talán mégis igazak. Calmette, megállt az oltár előtt és már hallani is vélte, a megcsendülő orgonát, mely a bevonuló menyasszonynak szólt. Tekintete ekkor, találkozott a most érkező Williamével, aki szintén rosszkedvével küszködött. Calmette remélte, hogy ha csak egy kis remény is adatik rá, William pocsék kedve...talán miatta van. Szíve, hevesebben kezdett verni, s már érezte, hogy torkában dobog. Lassan a szédülés vette át rajta az uralmat és érezte, hogy nem bírja ezt tovább. Mielőtt a menyasszony az oltárhoz lépett volna, Calmette intett egyet karjával, mire a zene alább hagyott. Minden tekintet reá szegeződött, s kíváncsian várta a násznép a folytatást.– Én...ezt nem csinálom végig! – mondta lehajtott fejjel Calmette. William, egy szempillantás alatt Calmette előtt termett és kardját, nyakához szorította.
- Szégyenben kívánod hagyni, a húgomat? – kérdezte fogcsikorgatva. A két király, döbbent arccal nézett az ifjakra, Garlan szemeiben még tüzes szikra is gyulladt.
- Igen. – mondta ki egyszerűen Calmette. – Ölj meg, mert ha nem teszed, akkor magammal végzek! – mondta és tegnap éji könnyei újra előtörtek.
–  Mégis...- szólalt meg váratlanul Garlan király, – mi okod van meghátrálni, e remek házasság elől?
– Az okom? – kérdezte keserű mosollyal a hangjában Calmette. – Az okom egyszerű...már mást szeretek. – mondta szomorúan. William kezében a kard megremegett, majd visszhangozva koppant a padlón. Karjai, Calmette után nyúltak és szoros ölelésbe zárták a fiút.
– Én vagyok az...- szólt apjára nézve William, – aki miatt így érez. – mondta. – De, én is szeretem Őt, apám! – nézett apjára bánatosan William.
- Na, de mégis...! – dörrent fel Rokmus király.
- Nem, Ballard! – tette Rokmus vállára kezét Garlan. – Épp ideje belátni, hogy a fiaink legyőztek.
- Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Ballard.
- Erről...- szólt Rames és szájon csókolta Ballardot. A nép felzúgott és állva tapsolt. Nyoma sem volt gúnynak vagy megvetésnek, inkább örömujjongás vette kezdetét. – Annyi éven át, voltam kénytelen elviselni a hiányod. De most, a fiaink megtörték a jeget...
- Ra...Rames. – alélt a férfi karjaiba Ballard.
- William, Calmette. Legyetek boldogok együtt. – mondta Rames, majd Ballardra nézett, aki megadóan bólintott.

A kettészakadt ország, így vált ismét eggyé. A csodás ország, most még szebb pompát öltött. Itt, végre minden ember boldog volt és elégedett. Nem volt többé Rokmusia és Garlania...egész egyszerűen csak... Caliente. Ballard, és Rames, végre újra együtt lehettek. Felidézhettek és bepótolhattak, minden kárba veszett évet.
...és, hogy Calmettével és Williammal mi lett? Nos, ők boldogan éltek, amíg meg nem...
 ~ Vége ~