Teletha Yaoi Writings

2. fejezet „ Mint mélyből felszökő gejzír, mint vulkánból felcsapó forró láva...égeti végig lelkedet a felismerés lángja. Megborzongatja bensődet s emlékezésre készteti megcsappant elmédet. Emlékeink hulláma, gyönyörű virágesőként száguld végig a sivár világon hirdetve, hogy mi mindig is egymáséi voltunk. Fénybe borul minden ár, szirmot bont az összes virág, s kelyhük lassan kinyílik s megmutatja gyönyörű pompáját. Még a kelőben lévő nap is felmosolyog és az égből kellemes eső zúdul rá, megöntözve a tövét, hogy tovább növekedhessen...akár a mi soha el nem múló...örök szerelmünk. Ez a mi csodás szerelmünknek virága...”

Az éjszaka sötétje némán fonta körbe a fehér kis szobát. Az egyetlen fényforrást, csupán az utcai lámpa fénye nyújtotta, mely most közvetlenül egy földszinti szoba ablakán ragyogott be. Fényköre, egy ágyra vetült, amelyen éberen ücsörgött egy bekötött fejű alak. A mellette elhelyezkedő kis kórházi asztalon, egy gyönyörű váza virág bontogatta halkan szirmait. A vörös rózsa mosolyogva kacsintgatott a fény felé és epekedve várta gazdája egyetlen pillantását. Az aranyhajú, szép arcú férfi tekintete a virágra tévedt. Csodálkozva figyelte, majd fejéhez kapott, ami borzasztóan fájni kezdett. „ - Aiya ezt neked hoztam. Ma is olyan ragyogó vagy, mint mindig. Annyira szeretlek, kérlek, hamar térj vissza hozzám.” - visszhangoztak fejében a Kiyomichi nevű férfi, reggeli szavai. Az ölében heverő könyvre nézett és végigsimított rajta. Lapozott egyet, hisz azzal az oldallal már végzett. Február 05. PéntekTúl mindenen, az elképzelhetetlen jövőn... Én nem akarom ezt így tovább folytatni. Az a sok mocskos vénember, legyenek azok akár gazdagok vagy netán fiatalok, nem akarok több faszt a seggemben érezni. Nem akarok többet a számba venni. Legalábbis pénzért, és ezen a módon nem. Én is át akarom élni, azt a megmagyarázhatatlan és nagyszerű érzést, melyet szerelemnek hívnak. Hiszek benne, hogy nekem is van rá esélyem. Egy esély arra, hogy valakit szeressek és valaki viszont szeressen. Valakit, akinek a titkos anyajegyeit és érzékeny pontjait csak én ismerem. Hinnem kell a sorsszerűségben és abban, hogy eleget büntetett már az élet ahhoz, hogy valami jót is kaphassak. Talán... talán van olyan ember ezen a világon, aki meglátja a bennem lakozó jót. Túl a testiségen... a lelkembe szeret bele először. Aki észreveszi, hogy van bennem is valami ragyogó, valami igazán különleges. Nem folytathatom ezt a mocskos életet. Ez már... nagyon sok nekem. Sem a testem, sem pedig a lelkem nem bírja már ezt. Csak... egyszerűen boldog akarok lenni. Ez talán, olyan nagy vagy bűnös kérés lenne? Azt akarom, hogy valaki a szemembe nézve azt mondja: Szeretlek. Nem a testedet, vagy a seggedet, hanem szeretlek... téged... önmagad olyannak, amilyen vagy, mert számomra te így vagy tökéletes. Ez túl nagy elvárás, igaz? Aiya felpillantott és tekintetét az ablakra szegezte. Innen tökéletesen rá lehetett látni a meseszép, éji égboltra. A csillagok, tündöklő fényárként mutattak utat az eltévelyedetteknek. „ - Valami különlegeset, amit csak én ismerhetek és láthatok.” - ismételte magában Aiya. Megint zúgni és fájni kezdett a feje. Képek, egymás utáni összevisszasága tolult fel elméjében. Egy gyönyörű barna színű, kidolgozott testet látott, amin egy fehérebb és törékenyebb kéz simított végig. A barna test megborzongott és közelebb húzta a fehéret. Aiya szeme megakadt egy, az ágyéki részen elhelyezkedő tetováláson. Egy gyönyörű vörös rózsa keret, mely magában foglalt egy feliratot. „ Aiya Édesem”.
- Áú... - jegyezte meg halkan, mikor ez a látomás véget ért. - Lehetséges volna..., hogy a szerelmemet láttam? De... De miért nem Kiyomichi arca volt? Úgy reménykedtem benne, hogy valóban ez a nagyszerű ember a szerelmem. – mondta elkeseredetten. - V... Várjunk csak... - mondta, majd lemászott az ágyából és mezítláb a sarok felé vette az irányt. Amint egyre közelebb ért, úgy bontakozott ki szemei előtt egy heverő körvonala. Mikor végre odaért, már szemei is tisztábban látták az alakot, aki az ágyon horpasztott. Kiyomichi hosszú napok óta, most tudott csak aludni egy keveset. Aiya remegő kezekkel indult el, Kiyomichi pólója felé és minden idegsejtjében remélte, hogy megtalálja, amit keres. Aiya Kiyomichi felé kerekedett. Próbált úgy helyet foglalni a férfin, hogy ne keltse azt fel. Mikor végre kényelmesen helyet foglalt, megint útra keltek remegő kezei. Lassan, nagyon lassan húzta fel a férfi pólóját. Szemei kerekre nyíltak mikor haloványan kibontakozott szemei előtt az előbbi tetoválás. Megkönnyebbült. Eszébe jutott ennek a bőrnek az érintése. „ - Vajon milyen lehet? Olyan, amilyennek a látomásomban éreztem?” - vélekedett magában, majd egy merész ötlettől vezérelve, gyengéden végigsimított rajta. Ujjbegyei felforrósodtak az érintés után. Közelebb hajolt és fejét Kiyomichi mellkasára helyezte. Furcsa mód boldogság járta át és valamilyen megmagyarázhatatlan okból, könnyek folytak végig az arcán egyenesen Kiyomichi hasára.
- Olyan boldog vagyok, hogy tényleg te vagy az. Remélem, hamarosan újra emlékezni fogok rád. - mondta halkan, majd édes, meleg csókot lehelt a férfi ajkaira.
- Mmm - morrant fel a férfi és lassan kinyitotta szemeit. Az ajkára tapadt ajkak látványa, először sokkolta. Szemei keserű fényben tükröződtek és titkon azért imádkozott, hogy ez ne csak egy álom legyen. Vagy, ha a sors furcsa, gyermeteg játéka is tán és ez valóban egy álom... akkor sose érjen véget. Azonban nem telt sok időbe, hogy Kiyomichi rájöjjön, nem álmodik. Gyengéden karolta át Aiyát és vonta szoros ölelésbe. Úgy érezte, hogy sírni tudna a boldogságtól.
- Hát emlékszel rám, Aiya? Annyira szeretlek! – mondta meghatottan.
- Nem, sajnos. - mondta letörten Aiya, de egy percig sem hátrált az ölelésből. - Kérlek, Kiyomichi. Maradjunk még így egy kicsit. Nem szeretnélek elengedni. Emlékezni akarok rád. - szólt. Percekig feküdtek így míg Aiyán át nem hasított még egy érzés. Meg akarta csókolni. Forrón és gyengéden. Vadul és követelőzve, hogy emlékeztethesse testét arra, hogy ez az a test, amit nem felejthetett el. Egy percig sem tétovázott. Átadva magát a késztetésnek s vágyainak, éhező ajkait, Kiyomichi kívánatos, vastag, mézédes ajkaira tapasztotta. Kiyomichi felnyögött halkan, csak magában. Ismét összeforrhatnak. Bár nem volt olyan régen az a tragikus reggel, mégis Kiyomichi úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta. A megszokott reggeli összebújások, Aiya reggeli első mosolya, melyet félig a kelő nap, félig pedig Kiyomichi felé küld. Ezek az apróságnak tűnő dolgok, hatalmas csodáknak számítottak Kiyomichinek, melyeket persze, általában észre sem vesz az ember. Kiyomichi szenvedélyesen viszonozta a mohó ajkak követelését. Aiya elméje eltorzult és olyan volt, mintha a furcsa ködöt, mely árvízként söpört volna végig rajta, most lassan oszlani kezdene. Furcsa képek rohamozták meg, olyanok melyek nagyon ismerősek voltak. Kiyomichi keze lassan Aiya pizsama nadrágjába vándorolt és ujjai gyengéden fonták közre, annak puha szerszámát. Aiya megborzongott, Kiyomichi pedig lassan mozgatni kezdte a kezét. Keze fel - le csusszant a nedves bőrön, miközben nyelve és ajka szenvedélyes barázdát szántott Aiya nyakán és állán. Aiya egyszerre és külön – külön is érzett minden szenvedélyt. Egész testében megfeszülve, kéjes hang tört fel torkán. Gyönyöre magvával megöntözte Kiyomichi kezét, majd pihegve borult annak mellkasára.
- K... Kiyomichi? – kérdezte riadtan, mikor észrevette, hogy az alatta heverő férfi szemeibe könny szökik. – B... Bocsánat. Nem akartam a kezedbe... - mentegetőzött.
- Butus. Nem azért érzékenyültem el. - nyugtatgatta Kiyomichi. – Csak annyira boldog vagyok, hogy megint megérinthetlek és örülök annak, hogy csak az én karjaimban tudsz ennyire ellazulni, önmagaddá válni. Annyira szeretlek, kedvesem! – szólt miközben erőset szippantott Aiya hajába. Aiya nem tudott megszólalni, de érezte ahogy kapar a torka és ég a szeme... a sírás fojtogatta. Ahhoz képest, amit a könyvben olvasott önmagáról, a múltjáról és a boldogságról amit a leírtak szerint remélt. Ha arra gondolt, hogy ezt végül megkapta és most mégsem emlékszik rá... elszorult a szíve. Olyan kétségbeesést érzett, mint talán még soha.

Aiya ismét a saját ágyában ült, Kiyomichi pedig megint elpilledt. „ - Nagyon fáradt lehet.” - gondolta magában Aiya. Aiya magára húzta a takarót és ölébe vette a könyvecskét, mely nagy gonddal, óvatosan kinyitott. Itt már nem volt több bejegyzés, ezért hátra lapozott, ahol több, ám de rövid kis bejegyzések voltak.

Március 14. Szerda
Miután végre sikerült szakítanom azzal a mocskos és kizsigerelő munkával, átköltöztem egy másik városba. A nagy városból, most egy sokkal kisebb, de szebb helyre jöttem. Úgy hiszem, az új élettel, új hely is jár. Itt legalább nem ismer engem senki és olyan munkát végezhetek majd, amit szeretek. Már nagyon izgulok, hogy vajon mi lesz az. Az új lakásom, nem olyan új keletű vagy modern, mint a nagyvárosban volt. Ez egy egyszerű, kis kerttel körbevett, egy szintes, nagy fa ablakos kis szolid ház, de én mégis annyira boldog vagyok.

Március 16. Péntek
Ma voltam állásinterjún, több helyen is. Elég sok helyre felvettek volna, de elég sok helyen, nem is álltak szóba velem. Mivel nem vonz a pénzügyi világ, vagy a diplomaták, ügyvédek élete, mivel elegem van a sok, öltönyös ember látványából, egy virágboltnál állapodtam meg. Ilyen nyugodt, barátságos és kellemes helyen, még úgysem dolgoztam soha. Olyan izgalommal várom már, hogy vajon milyen lesz ott dolgozni.

Március 23. Péntek
Ah... már egy hete dolgozom a virágüzletben, ahova felvettek. Nagyon jól érzem itt magam és a tulaj is kifejezetten barátságos. Az első olyan munkahely, ahova szívesen járok, amelyet minden reggel izgalommal várok. Mint kiderült, van tehetségem a virágkötéshez és a növények is „szeretnek”. Annyira csodás és lenyűgöző figyelni, ahogy napról napra növekszenek és virágot bontanak...

Május 1. szombat
Ma kivételesen a hétvégén is dolgoznom kell, de ezt egyáltalán nem bánom. Holnap anyák napja, ezért a hétvégén is sok vásárlóra számíthatunk. Emiatt kellett bemennem. De a főnök nagyon kedves volt, azt mondta, hogy a holnapi napot nyugodtan kivehetem cserébe, de én nem akarom. Szeretek itt lenni, itt olyan szép és nyugtató.

Május 2. VasárnapAz egész nap olyan békésen indult. Szokásomhoz híven, kinyitottam az üzletet, lecseréltem a vágott virágok alatt a vizet, majd kihelyeztem a bolt elé néhány cserepes növényt és egy pár koszorút. Aztán zárás előtt volt még egy vicces vásárlóm, akit már láttam párszor elrohanni, az üzlet előtt. Jóképű volt, egész izmos testfelépítésű és markáns arcú. Arcélei gyönyörűek voltak, mintha csak rajzolták volna őket. Haja nedves volt az izzadtságtól, talán futhatott vagy minimum sietett. Zakója kigombolva lógott rajta, alulról pedig fekete farmert viselt, amit akkor nagyon mulatságosnak találtam. De kétségbeesetten kutató tekintete, mégis mosolyra késztetett. Teljes mértékig az ideálom volt, a hiba csupán annyi volt, hogy most eszem ágában sem volt ismerkedni. Mivel szakítottam a múlttal és a régi „mesterségemmel”, így a férfiakat is el akartam kerülni, legalábbis egy időre. Az édesanyjának szeretett volna virágot venni, akiről sajnos tegnap elfelejtkezett. Vörös rózsát ajánlottam neki, mire ő megkérdezte, hogy nem lenne – e az kirívó egy temetőben. Akkor arra gondoltam, hogy ez olyan szomorú. Ezért kék, cserepes ibolya mellett döntöttem, ami tetszett is neki, csupán egy gondja maradt, hogy nem tudta odaültetni, ugyanis ő ehhez nem értett.  Aiya a fejéhez kapott és csendesen felnyögött. Régi emlékképek rohamozták meg, melyekre most már tisztán emlékezett. „ - Akkor, azon a vasárnapon be is zártam. Fogtam egy kisebb, fonott kosarat és belepakoltam a férfi által vásárolt tíz kis cserép ibolyát meg az egyetlen nagyot. Magamra öltöttem vékony kabátomat és közöltem vele, hogy elkísérem, amin ő nagyon meglepődött. Vonattal utaztunk így csak fél órás volt az út. Útközben megtudtam, hogy a férfit Kiyomichinek hívják és elfoglalt üzletember. Kiérve a temetőbe, előcsempésztem kosaramból az alulra rejtett kis ásómat és körbeástam a sírt, majd elültettem az ibolyákat. A nagy cserépben lévőt, pedig a fejfa mellé tettem. Aztán beültünk egy kávézóba és elbeszélgettünk egy kicsit. Kiyomichi elmesélte, hogy ma reggel véletlenül szabadnapja volt és eszébe jutott, hogy virágot kellene vennie. Nagyon kellemes volt a társaságában lenni, annyira más volt, mint a többi ember.

Aiyát két hét múlva végül kiengedték a kórházból. Kiyomichi egyenesen hazavitte, mivel az volt a közös otthonuk. Aiya emlékei ide vagy oda, akkor is tény volt, hogy együtt élnek és Aiyának nincs más hely, ahova mehetne. Kiyomichi bevitte a bőröndjeit a szobába és kipakolt belőle. Aiya bátortalanul követte őt és nosztalgikus örömmel pásztázott végig a szobán. Egy emeletes kertes ház, melynek ablakain bátran szökik be a napfény. Az ablakot hófehér függöny keretezte, mely előtt egy világos kanapé terült el. A szobába belépve, egyből az ággyal találta szembe magát az ember. A szoba sarkaiban, egy-egy sarokállvány díszelgett, melynek mindegyikén egy cserepes virág feszített büszkén. Aiya tudta, hogy ez valószínűleg az ő ötlete volt. Kiyomichi végzett a kipakolással és már be is indította a mosógépet.
- Aiya, nekem most be kellene mennem a céghez. Sokat hiányoztam, így van mit bepótolnom. Nem baj, ha egyedül hagylak? – kérdezte Kiyomichi.
- Nem baj. Menj csak nyugodtan, én megleszek. - válaszolta Kiyomichinek háttal Aiya.
- Ümm... betettem a ruháidat a gépbe, de nem kell aggódnod, mert a szárítóprogramot is bekapcsoltam, szóval nem kell foglalkoznod vele. - szólt majd kilépett a szobából.
- Tudod, hogy utálom, mikor szárító programra teszed a gépet! – szólt halkan Aiya, majd a szájára kapta a kezét.
- Szóltál, Aiya? – lépett vissza Kiyomichi.
- N... nem. - válaszolt elvörösödve Aiya. „ – Majdnem... azt hittem túl hangos voltam, de hála nem!” - jegyezte meg magában. Kiyomichi összepakolta az iratait és az aktatáskájába pakolta. Elköszönt Aiyától, majd meghagyta neki, hogy vigyázzon magára, pihenjen sokat és egyen. Aiya kiment a szobából és a fürdő felé vette az irányt. A fürdő előtti szekrényből kivett egy törölközőt és beállt a zuhany alá. Annyira jól esett neki végre itthon fürödni. Elzárta a csapot, majd megtörölközött. A törölközőt a dereka köré csavarta, besétált a szobába, szélesre tárta az ablakot, mint mindig, majd elterült az ágyon. Néhány percnyi néma mélázás után, kivette a táskából a könyvecskét és visszahevert az ágyra. A könyv végéhez lapozott és ismét elolvasta azokat a cirkalmas bejegyzéseket, amelyeket már két hete folyamatosan olvasott. Július 14. Csütörtök
Már négy éve annak, hogy ismerlek. Négy csodálatos és mesés éve annak, hogy már az enyém vagy. Sosem felejtem el az első alkalmat, mikor megláttalak. Már nyár volt és a kora reggeli napsütésben megcsillanó aranyszőke hajad, melyeket csodás virágok vettek körül, végérvényesen megdobogtatta a szívemet. Minden egyes nap, arra mentem haza, hogy hátha láthatlak azelőtt a virágbolt előtt, ahol dolgozol. Sosem éreztem még ilyen késztetést, hogy megvédjek valakit, úgy mint téged. Mosolyod csodásabb volt, ezer gyémánt ragyogásánál. Mégis, mikor páratlanul tündöklő szemeidbe néztem mélyen, sütött belőlük a mindent elsöprő kétségbeesés. Tudtam, hogy egy hatalmas sebet rejt a gyengéd szíved, csak még azt nem tudtam, hogy milyet. De abban biztos voltam, hogy te vagy az, aki reménnyel és szerelemmel töltheti fel szürke szívemet. Aiya összecsukta a könyvet és végigsimított arcán, amely nedves volt. Érezte, ahogy potyognak könnyei. Eddig is tudatában volt annak, hogy különleges Kiyomichi számára, de ezidáig nem kapott rá magyarázatot.- Nem hazudhatok neki tovább, hisz annyira szeretjük egymást... - mondta halkan Aiya, - … és akit szeretsz, annak ugyebár nem hazudsz. Hjajj..., de nehéz is ez. - sóhajtotta. Nehézkes szívvel feltápászkodott az ágyról majd a szekrényhez sétált és felöltözött. Későre járt már, talán hét óra lehetett. Körbenézett a konyhán, amit egy ideje már nem látott. Minden ugyan úgy volt, négyzetcentire pontosan, ahogy azon a napon hagyta.  „-Kiyomichi talán nem is evett?” - kérdezte magától. Az alsó szekrényben kezdett turkálni és előhalászott egy kotlát, majd a tűzhelyre tette. Közben csörögni kezdett a telefon, de nem ért oda időben, ezért két csengés után üzenetrögzítőre váltott.
- Aiya, én vagyok az, Kiyomichi. Elég sok munka összegyűlt, úgyhogy késni fogok. Egyél nélkülem, aztán feküdj le. Ne várj rám. - szólt az üzenet, majd egy sípolás után újra csend telepedett a konyhára. Aiya csalódottan nézett maga elé, de tudta, hogy nem tehet semmit. Elvégre Kyo munkája, miatta szaporodott fel ennyire. Visszasietett a konyhába és újra sertepertélni kezdett. Elővette a fagyasztóból a még múltkorában bespájzolt rōsu húst és kiengedte. Kiyomichi kedvencét készítette, rōsu húst teriyaki szósszal és rizzsel. Nem volt hosszú idő, elég gyorsan elkészült vele. Mikor kész volt megterítette az asztalt és úgy várta haza Kiyomichit. Még egy gyertyát is tett az asztal közepére csak nem gyújtotta meg. Egy idő után kezdte érezni, hogy úrrá lesz rajta a fáradtság és szemei lassan lecsukódtak.

Kiyomichi bekanyarodott autójával a beállóra, majd fáradtan, lustán lépett a fékre. Összeszedte maga mellől az iratait és elnyomta még kezében lévő cigarettáját. Kiszállt az autóból, majd a bejárat felé vette az irányt. Ijedten tapasztalta, hogy a konyhából fény szűrődik ki. Kulcsai után kezdett kutatni, attól félt, hogy Aiyaval baj történt. Vészesen csikorogva fordult a kulcs a zárba, majd vágódott be az ajtó. Kiyomichi mindent mi a kezében volt a földre dobott és a konyha felé vette az irányt. A szívroham kerülgette, miután beért pedig a megkönnyebbüléstől majdnem elájult. Aiya békésen szundikált a megterített konyhaasztal kellős közepén. Kiyomichi közelebb sétált hozzá, majd hátulról átölelte és a hajába csókolt. Aiya fáradtan dörzsölgette szemeit és az falon levő órára nézett. Hajnali három volt.
-  Kiyomichi? Hát hazaértél? – kérdezte fáradtan.
- Aiya... miért ülsz itt a konyhában? Megfázhattál volna! Mondtam, hogy ne várj meg, későn jövök. Neked most amúgy is a pihenés az első. – sóhajtott fáradtan Kiyomichi.
- Na... már semmi bajom! Még a ruhákat is kiteregettem. - méltatlankodott, bár tudta, hogy szerelme mire gondol. Igaz is... ő még nem tudja. Kiyomichi visszasétált az előszobába, majd helyére rakta széjjeldobált cuccait és levetkőzött, végül visszasétált a konyhába és leült az asztal mellé.
- Ümmm... mit eszünk, Aiya? - kérdezte kissé riadtan. Őszintén félt, hogy mit hozhatott össze Aiya, főleg azok után, hogy semmire sem emlékszik.
-  Teriyaki szószos rōsu húst rizzsel. - jelentette ki teljesen természetesen.
- Hogy mit...?  - állt meg a pálca Kiyomichi kezében.
-...és a szárítóprogramot is kikapcsoltam, mert ki nem állhatom, mikor keményre szárítja a ruhát. De azt hiszem... ezt már ezerszer elmondtam. - szólt majd  Kiyomichi döbbent arcára nézett.
- Aiya.... - nyögte a férfi.
- Ha... - sóhajtott Aiya, majd bűnbánóan lehajtotta fejét, - ne haragudj Kyo, nem akartalak átverni. Már vagy két hete, hogy visszanyertem az emlékeimet. De... az az igazság, hogy mikor a naplómat olvastam újra és újra, mindig eszembe jutott, hogy milyen mocskos vagyok. Jobbnak éreztem tudatlanságba burkolni magam, tettetni, hogy az, aki a könyvben az nem én vagyok. De mikor elérkeztem a Július 14-hez, számtalanszor el akartam olvasni. Annyira jó volt magam a te boldog szerelmes világodban érezni, hogy nem akartam kilépni. De... rájöttem, hogy helytelen dolgot teszek és... tudom, hogy nem bocsátod meg. Nagyon rosszat tettem. - folytak végig arcán könnyei. Csattant a szék a padlón és mire Aiya észbe kapott volna, már Kiyomichi meleg karjai ölelték körül. - Aiya... - suttogta megtörten a férfi fülébe, - Aiya...annyira hiányoztál, Aiya. Szeretlek Aiya, szeretlek. Kérlek, soha többé ne felejts el. - mondta megtörten a férfi. Aiya ettől csak még inkább bűnösnek érezte magát.
- Nem haragszol? Haragudnod kellene. - szipogott Aiya.
- Talán igen... de annyira hiányoztál és annyira féltem, hogy örökre elfelejtesz, hogy nem számít, hogy becsaptál, ha kimondod szerelmesen a nevem és azt mondod mindenre emlékszel. Minden együtt töltött napra, minden holdfényes, szerelmes éjszakára és boldog napfényes reggelre. - nyögte fáradtan a férfi.
-  Kiyomichi... mindenre emlékszem. - súgta szerelmesen. Kiyomichi ölbe kapta Aiyat és az emeletre vitte.
- Mi lesz az ennivalóval? - kérdezte durcásan a férfi.
- Az megvár minket reggel is. De most azt akarom, hogy együtt, egymást ölelve érjen minket a mai reggel első napsugara. - mondta majd lábával becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.

Aiya hunyorogva nyitotta ki szemeit és valóban. A déli nap sugarai egymás karjában találta őket úgy, ahogy a természet megteremtette őket... meztelenül. Óvatosan kibontakozott Kiyomichi öleléséből és a szekrényen heverő napló után nyúlt. A napló végébe lapozott és kisimította az utolsó, még érintetlen oldalt, majd a tolláért nyúlt és írni kezdett.

Július 28. Csütörtök
Legyen ez nem csak az utolsó lap a naplóban, hanem az utolsó bejegyzés is. Azt hiszem, már semmi szükségünk holmi füzetekre, hisz legyen az bármelyikünk is, ki megsérül valaha, a szívünk mindig visszatalál majd a másikhoz. Hisz mi ketten vagyunk egy egész és egymás nélkül nem létezhetünk. Erős és szerető szívünk mindig felismeri majd a társát, mellyel négy évvel ezelőtt összekapcsolódott. Legyen az bármely baleset vagy esetleg egy másik élet, mi örökké együtt maradunk....ahogy az emlékeink is csak a mieink.
Aiya

- Hé Aiya, te meg mit csinálsz? - morgolódott fáradtan Kiyomichi majd visszahúzta maga mellé elkóborolt szerelmét és újra karjaiba zárta. Aiya nem tiltakozott, hanem visszatért a meleg, óvó karokba, hogy ismét andalító, békés álomba merülhessen.~Vége~