Teletha Yaoi Writings

4. fejezet
Egy korszak lezárása:
,,Visszatérek hozzád” – Nnh...Ahhh...ha...ha...Ushio...Szeretlek! – nyögte Yuuhi-san, majd remegve puffant mellettem az ágyon.
Mégis, hogy jutottunk el most eddig a pontig? Alig egy órája még zokogott a karjaim közt mikor elmeséltem neki, hogy Ushio beteg volt. Aztán könyörgött, hogy csak még egyszer hadd szeressen úgy, mint ha én ő lennék. Hadd hihesse még egyszer, hogy ő öleli. Aztán kiütötte magát és elaludt. Bár szerintem elájult. Persze fáradt is volt, mert az elmúlt napok nem voltak könnyűek számára.
Yuuhi-san! Fogalmad sincs róla mennyire szeretlek, hogy mennyire boldoggá tehetnélek, de... – simítottam meg az arcát. – De vajon mit szólsz, ha elmondom neked, hogy el kell mennem 2 évre New Yorkba?! – fejeztem be magamban.
Kezdtem volna elpilledni Yuuhi-san mellett mikor megszólalt a csengő.
Ki lehet az?! Bocsáss meg Yuuhi-san, de nem keltelek fel! – döntöttem el magamban.
- Nyitom. – szóltam halkan, de kár volt felkelnem, mert nagyon meglepődtem.
- Te...? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt...Nishio?! –kérdezte Ryonusuke nem kisebb meglepettséggel az arcán.
- Ryu-san...? Á szóval elég gyorsan rájöttél... Én is örülök, hogy látlak! – vettem komolytalanra. Őt valahogy sosem tudtam felnőttként kezelni.
- Te kis.... – kezdett bele a lázongásba, majd megragadta a pólóm és a falhoz nyomott. Az orrunk már csak milliméterekre volt egymástól.
- Hogy a pokolba ne jöttem volna rá?! Olyan vagy akár Ushio! Le sem tagadhatod, hogy az öccse vagy! Mi az talán térfelet cseréltél? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. – Mit akarsz Yuu-tól? Bántani akarod? Már így is eleget szenvedett! Tűnj el az életéből te kis... –fokozta.
– Bántani, én?- hitetlenkedtem. – Az egyedüli, aki az elmúlt napokban bántotta az te voltál! A legjobb barátja vagy és elhallgattál előle egy fontos dolgot az életedből... és nem csak ezt titkoltad el, ugye? Te bántottad azzal, hogy nem tartottad érdemesnek arra az állítólagos barátod, hogy megtudja kit szeretsz! Te barátnak mered nevezni magad ezek után?! – vájtam bele szavaim. Ryonusuke még erősebbet taszított rajtam. Fenyegető szemei mögött felvillanni láttam a régi gyengédséget.
- Megöllek! Esküszöm, hogy... – fulladt bele a szó, mikor Nishio szemeibe nézett.
– Halkabban, mert Yuuhi-san alszik, ne keltsd... – mondtam.
- Ti meg mit hangoskodtok? Szétrobban a fejem a fene belétek! Ryu te meg mi a faszomat keresel itt? – mérgelődött a frissen ébredt érintett.
Eltámolygott az ajtóig, ahol álltunk, majd egy jelentőségteljes pillantást vetett Ryonusukera.
– Yuu! Yuu! Édes Yuu! – kezdte Ryonusuke és megölelte Yuuhit.
- Mi a faszt rinyálsz?! Ne ölelgess már baszd meg! Akirát taperold te perverz állat! – tolta el magától barátját a sértett. – Nishio, csinálj nekem kérlek egy kávét!- szólt oda nekem.
Engedelmesen bólintottam.
- Egyébként, mit akarsz itt kora reggel? Minek jöttél? – érdeklődött Yuuhi.
- Yuu, a minap... – kezdett magyarázkodni.
- Arról most nem akarok beszélni! Nem vagyok ráhangolódva! Akarsz még valamit? Ha nem elhúzhatsz! – közölte egyszerűen.
– Akira tudni akarja, hogy haladsz a dallal! Kész van már? – tért a lényegre.
– Akirára vall, hogy ezzel basztat még ilyenkor is! Mondd meg neki, hogy már elkezdtem! Kész lesz nemsokára. Most pedig szia! – lökdöste Ryonusuket az ajtó fele.
- Yuu! Hé! Yuu! Ne lökj csak így ki! Elmegyek, de beszélnünk kell majd! – kérlelte a férfi.
- Ja! Pá! – adta meg a végső választ, majd rávágta az ajtót. Yuuhi felsóhajtott.
Talán megkönnyebbült. – nyugtáztam magamban.
- Yuuhi-san, minden rendben? – kérdeztem nyugtalanul.
- Ja! Ti mégis mit műveltetek az ajtóban? – érdeklődött.
Ahogy elnéztem Yuuhi-san arcát, nagyon meggyötörtnek tűnt. Gondoltam, hogy nem volt kellemes élmény ilyesmire felriadni.
- Hmm... mondjuk úgy, hogy nem szíves viszontlátás! – válaszoltam egyszerűen.
- Ha te mondod! Add a kávét! – nyögte.
- Tessék! Yuuhi-san...én...nekem mondanom kell valamit! – kezdtem bele.
Nem tudtam előre, hogy mit fog mondani majd, ha közlöm vele. Igazából azt sem tudtam, hogy mit várok tőle el, mikor bejelentem.
- Hmm? Mit? – kérdezte, bár úgy tűnt, mint akit nem nagyon érdekel a mondandóm.
- Yuuhi-san, én a jövő hónapban elmegyek külföldre! New Yorkba! Tanulni fogok ott 2 évig a Zenei Előkészítőben! Szeretnék én is zenész lenni! – vágtam bele.
- Hmm! Sok sikert! Remélem összejön! – válaszolta tétovázás nélkül.
Nem számítottam nagy összeborulásra vagy könnyekre, na de ekkora érzéketlenséget...sem.
- Yuuhi-san, mást nem is mondasz? 2 évig nem fogjuk egymást látni! Nem fogsz hiányolni? Mégis csak külföldre megyek! – vágtam elébe.
- Mi van? Mi a fene bajod van neked? Mégis mit gondolsz, hogy mi van köztünk? Mellesleg ha elfelejtetted volna, emlékeztetlek rá, hogy jövőhónapban mi is 2 éves világturnéra indulunk! – mondta teljes nyugalommal.
- Tudom, hogy nem vagy belém szerelmes! De...de reméltem, hogy legalább kicsit kedvelsz! Sosem lesz esélyem rá, hogy szeresselek és boldoggá tegyelek?! Mindvégig némán tűrtem, hogy a bátyám nevét ziháltad mikor elélveztél. Pedig nagyon is fájt! – csattantam fel.
- Nem tudom, hogy mit érzek. Azt sem, hogy érzek e valamit! Már nagyon régóta nem érzek ilyesmit. Nem megy egyik napról a másikra! Jelenleg csak azt tudom, hogy teljesítem Ushio kérését és még híresebb zenész leszek! Nem foglak visszatartani! Menj csak külföldre. Túl sok életet tettem már tönkre ahhoz, hogy jogom legyen visszatartani! Valósítsd meg az álmod Nishio! Találkozunk a színpadon, mint riválisok! – mondta s közben arca mosolyra húzódott.
Afféle elismerő mosoly volt, mintha azt akarta volna mondani, hogy,,Ha sikerrel jársz, és riválisként tekinthetek rád, akkor átgondolom!” – persze ezt csak én olvastam le magamnak. Azután nem találkoztam Yuuhi-sannal, mert ő is elfoglalt volt és én is. Néha felhívtuk egymást egy két formális,,Hogy vagy? Mi újság? “ beszélgetésre. Ennyi ideje volt a stúdió munkák miatt nekem pedig a tanulás miatt. Végül elutaztam New Yorkba, de előtte megígértem Yuuhi sannak, hogy visszatérek majd hozzá! Kósza levèlPlastic Zenei Stúdió...Vilàgturnè előtti hétvége!– Mégis hol a fenében van Yuuhi?! Megint itt hagy minket a szarban! Egyszer felképelem! – dühöngött Akira, mint mindig ha Yuuhiról volt szó.
– Hé Akira, nyugi! Elő fog kerülni. Lehet, hogy csak lelépett egy kicsit! – nyugtattam őt.
– Ryu! Azonnal kerítsd elő azt az idiótát! – parancsolt rám.
- Nyugi szerelmem! Lássuk csak. Vajon hol is lehet?! – kezdtem töprengeni.
Yuu hajlamos rá, hogy eltünedezzen hosszabb rövidebb időkre, de sosem hagyna cserben minket. Elképzelésem sem volt hirtelen, hogy hol is lehet. Csak gondolkodtam és gondolkodtam, de nem akartam rájönni.
– Ember...! Te még barátnak mered hívni magad? Nézz már a naptárra!- dörrent rám Shizu.
– He, Shizu?! –értetlenkedtem. Vajon most mi baja velem Shizunak?
– Ò, hogy bassza meg! – csaptam a homlokomra.
Azt hiszem tényleg vizes zuhanyként ért, mikor megpillantottam a virágokkal körbe díszített 22-es számot, amelyet valószínűleg Yuu kreált. Csak úgy, mint minden évben! Milyen barát vagyok én mégis?! Elfelejteni ezt a napot...mégis, hogy voltam rá képes?
Hirtelen elhatározásomban felpattantam, de ezzel a lendülettel bele is vertem a fejem egy polcba.
- Tudom, hogy hol van Yuu! Elmegyek érte! – fogtam a fejem.
Ekkor mind a hárman, mint valami spártai sereg elém álltak. Tekintetük szilárd és megingathatatlan volt, akár a szikla.
– Ryu! Elhiszem, hogy mellette akarsz most lenni, tudni, hogy jól van e. De...nem gondolod, hogy mi is ezt akarjuk? – tette fel ezt az igenis ésszerű kérdést.
– A...Akira? Mégis mi...? – hebegtem.
Sosem láttam még Akirát ilyen határozottnak, ha Yuuhiról volt szó.
– Igaza van! Véget kell ennek vetni és ezt te is jól tudod! Mindannyiunknak fájt Ushio halála, de ennek már vége. Ushio se akarná, hogy ez tovább fojtatódjon! Menjünk és tegyük tiszteletünk együtt az előtt az ember előtt, aki barátokká tett minket és azután, nyújtsunk közösen vállat a barátunknak. – mondta komoly arccal Shizu.
– Shizu...Igazad van! Menjünk együtt. – egyeztem végül bele.
Shizu mindig az a csendes fajta volt. Ritkán beszélt, de olyankor mélyre szántó szavait, baráti jó tanácsnak vehettük.

Egész Osakába vezető úton csak a gimis emlékek jártak a fejemben. A gondolataim olyan messzeségekbe s emlékekben nosztalgiáztak, amelyeket ha Akira látott volna...akkor most valószínűleg vak és kopasz lennék.
Az utazás hamarabb véget ért, mint azt felfogtam volna. Az Osakai cseresznye fák illata úgy vágott mellbe, mintha egy villám cikázott volna át, amúgy is remegő testemen. Ez a táj...ennek a tájnak köszönhetem a legszebb s egyben legtragikusabb emlékeket. Az első szerelmet, amit egy számomra különleges személlyel éltem át. Az első csókot, szintén ezzel a különleges személlyel. A barátság kötelékét.
Szemeim előre siklottak a temető végébe. Ott az a hát, amit mindig követtünk, az a szőke haj amin ha áttűz a napsugár aranyba borul a világ. Ahogy ott álltunk és néztük azt a törékeny testet, a szél ibolya illatát csalogatta az orrunk alá. Ez a táj tavasszal a legszebb.
- Szóval mindannyian eljöttetek! Örülök! – mondta Yuu olyan őszinte és tiszta mosollyal, amit már 8 éve nem láttam az arcán. Valami megváltozott...valami...talán a szívében?
– Ne haragudjatok, hogy megint gondot okoztam! Főleg neked Akira. De most jöttem utoljára. Ezt a levelet tegnap kaptam! – mutatta fel a fehér borítékot. – Nishio küldte. Erre kipakolás közben talált rá. Ushio a baseball kesztyűjébe dugta. Nem tudom, hogy akarta e, hogy rábukkanjanak erre. Ryu, kérlek olvasd fel hangosan. Nem akarok többet hazudni a barátaimnak. – mondta gyengéden, majd közelebb hajolt és gyengéden a fülembe súgta.
- Hé, Ryu! Azt tanácsolnám, hogy az utolsó sorokat magadban olvasd el! – mondta, majd jóízűen kuncogott.

Szeretett Yuu-m!

Még ebben a pillanatban, hogy ezt a levelet írom sem vagyok biztos afelől, hogy helyesen teszem e. Nem tudom, hogy a betegség mikor fog elhatalmasodni felettem és mikor leszek olyan állapotban, amikor már nem akarom, hogy láss! Mégis...most azért ragadtam tollat, mert tiszta tudatban vagyok. Nem gyötör kínzó fejgörcs. Édes egyetlen Yuu-m, ha most látnál valószínűleg megsimítanád az arcom és azt mondanád,,- Ushio, nincs semmi baj én mindig melletted maradok! Majd én felszárítom a könnyeidet.” Bárcsak életem végéig, halálom utolsó pillanatáig nézhetném az arcod. Bárcsak te vennéd el az utolsó lélegzetvételem! Mindig, mindig csak téged szerettelek! Szerettem volna ezt a szerelmet becsben tartani és örökre a magaménak tudni. Sokat ábrándoztam róla, hogy majd veszek gyűrűt a kecses ujjaidra, összeköltözünk és együtt élünk majd. Mikor hazaérek a munkából te meleg étellel vársz majd s egyetlen mosolyodtól minden gondom elszáll. Az öledbe hajtom a fejem te pedig a hajamat simogatva dúdolod a kedvenc dallamom! Visszagondolva...micsoda gyerekes ábrándok! Azt akarom, hogy tudd, akkoriban te adtál nekem újra erőt, hogy küzdeni tudjak tovább. Mikor már a végkimerülés kerített a hatalmába a te mosolygó arcod, amellyel rám néztél, felmelegítette a szívemet. De ez a diagnózis nem ért váratlanul. Azt akarom, hogy tudd, amit még az öcsém sem tud, hogy a baleset után, amit kiskorunkban elszenvedtünk, fennmaradt egy vérrög. Bár kezelték és eltűnt, de szövődményei maradtak. Korán megtudtam! Talán túl korán. Mégis megpróbáltam ezzel a tudattal együtt élni és remélni, hogy van rá gyógymód. De aztán feladtam a reményt és úgy láttam a leghelyesebbnek, ha te nem nézed végig ezt a haláltusát. Megpróbálok majd a saját kezemmel véget vetni az életemnek. Remélem sikerül majd! Kérlek Yuu ne tarts gyávának ezért!! Ha már nem leszek, arra kérlek, hogy énekelj! Mutasd meg mindenkinek azt a csodás dallamot, amelyet elő tudsz csalni magadból. Te erre születtél és arra, hogy boldog légy! Ha a sors úgy hozza majd, hogy találkozol az öcsémmel, kérlek beszélgess majd el vele és néha nézz utána jól van e. Nagyon erős, de szíve neki is van.
Legvégül már csak az maradt, hogy elmondjam neked, te voltál az első és egyetlen szerelmem. Mikor megismertelek boldogságot hoztál az életembe! Te voltál az EGYETLENEM!
Magammal viszem a sírba ezt az érzést, amit már senki sem vehet el tőlem!
Kérlek Yuuhi! Légy mindig boldog! Aishiteru!

Az utolsó sorokat, ahogy Yuuhi mondta, magamban fejeztem be.

U.I.: Kérlek add át Ryunak, ha már nem leszek, hogy tudtunk a titkáról, amit olyan nagyon rejtegetett és próbált titkolni előlünk! Nishio mindent elmondott!

Meg kellene könnyebbülnöm, de most lettem csak igazán ideges. Vajon mégis mi mindent tudott még Ushio az akkori kapcsolatomról?! Ezek szerint azt...is tudta? – tettem fel a kérdést magamnak.
Csendesen lèpkedtünk vissza a kocsihoz, màr Yuu is velünk volt. Ez volt, amire utoljàra emlèkszem, mert addigra a gondolataim màr màshol jàrtak. 5. fejezet
Takahashi Ryonusuke first love
Eljött az indulás napja. Minden idegem görcsben áll, a fejem szét akar szakadni. Az elmémet még mindig azok a szavak uralják, amiket tegnap a temetőben olvastam. Ushio utolsó szavai hozzám, újra felnyitották hát azt a bizonyos dobozt, amelyben vérvörös pecséttel bele van égetve:,,Bűnt követtél el! ". Ezek a láncok, melyek megkötöznek, talán sosem engednek szabadon. Tudom! Ezért vezekelnem kell még. Hosszú évek teltek el azóta...mégis a legutóbb mikor láttam, ugyan az a rendíthetetlen, megingathatatlan tekintet ült az arcán. Egy pillanatnyi félsz sem tükröződött rám. Büszke és kemény lett. Ez fáj...A fájdalom, mely összeszorítja a belsőm és könnyeket csal a szemembe! Mikor újra találkoztunk...az az érzés ugyan az volt, mint akkor régen. Azt hittem, hogy amit régen éreztem iránta az csak puszta vágyakozás volt. De már tudom, hogy ez egy soha el nem múlt szerelem fájdalma. Kár is lenne reménykednem abban, hogy talán lesz esély kettőnknek még az életben. Már Akirával élek. Őt,,szeretem”. Ő pedig már mást szeret. Mégis...az, hogy a barátom rájött erre és, hogy csupán ezt hagyta rám emlékül...mindennél jobban fáj nekem. De mikor rájött, hogy mit tettem mégsem ölt meg. Sosem mondta el másnak. Ezért...ezt nem tudhatja meg senki más!
– Hé Ryu! Ember, te sírsz? H..hé! Tudom miért van ez, de a múlton kár rágódni. – mondta Yuuhi. –...ezt vedd be! – nyújtotta át.
– Mi ez Yuu? Mit akarsz lenyeletni velem?! – kérdeztem riadtan.
– Nyugtató! Jót alszol majd tőle! – közölte bujkáló mosollyal az arcán.
– Nem kell! Nem szedek ilyesmiket! – toltam el a kezét.
– Kuss, te pedofil!- vágta rá türelmét vesztve.
Éreztem, ahogy elönt a pír, és úrrá lesz rajtam a düh és a fájdalom. A mellettem ülő Yuuhira néztem, aki mereven bámult rám.
- Mond csak, Yuu! Te is tudtál róla? – kérdeztem rá.
- Hmm...akkoriban nem érdekelt más csak Ushio. De mikor a temetőben elolvastam a levelet, akkor ugrott be. – közölte. – Te...szerelmes voltál bele, ugye? – kérdezett rá arra, amiről nem akartam nyilatkozni.
- Túlzottan is! Annyira, hogy bántottam Őt! – válaszoltam fájdalmasan.
- Seggfej vagy! – vágta rá nyíltan, de ekkora már lehunytam a szemeim.
Álmomban felnyitottam a bűnnel jelzett kis dobozt és visszatértem arra a tájra, abban az időben.

Nyár volt és nagyon meleg. Az út kellős közepén sétáltam lomha tagokkal. A hosszú fekete hajam összekötve a fejem tetejére tűztem, mert így is úsztam a verejtékben. Olyan voltam, akár egy csatakos ló. Gondolataim Yuuhi és Ushio körül jártak. Akkoriban kezdtek ők ketten találkozgatni, kirekesztve ezzel engem a körükből. Bár sejtettem, hogy ez már nem a barátságról szól. Leültem a park menti fák alatt megbújó fapadra. Tekintetem az eget pásztázta, karjaimmal a pad hátára támaszkodtam. Azt hittem szerelmes vagyok a legjobb barátomba...Ushioba. Féltékeny is voltam ezért Yuuhira. Úgy éreztem elszerette tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy amit érzek nem szerelem. Pusztán féltékeny voltam arra, hogy a szerelmük miatt hanyagolnak engem. Vagy talán a szerelmükre voltam féltékeny. Már nem tudom...csak azt, hogy irigy voltam arra, hogy én nem érezhetem ugyan azt, amit ők.
- Szia! Mit csinálsz? – kúszott felém egy bájos kis arc.
Szemeim kikerekedtek az ámulattól. Angyali arc, rövid fekete haj, finom illatos bőr. De ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondtam volna Omuraisu illata volt. Teljesen magával ragadott, ahogy lila szemeivel rám nézett. Egyszerre csillogott benne az értelem és a kíváncsiság.
- Sz...szia! Hűsölök. – dadogtam. – Na és te...mit keresel erre? – kérdeztem vissza.
Leült mellém lábai alig érték a földet alacsony termete miatt. Arcát felém fordította és mosolygott rám. Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a földre, épp elém.
- Eljöttem otthonról egy kis időre, mert a bátyám, haza vitte a szerelmét. – mondta egyszerűen.
- Azért jöttél el? – kérdeztem értetlenül.
- Tudod...bár nem zavarok sok vizet, mert észre sem vesznek, de hülye sem vagyok. Mindig azt csinálják, többször is egymás után, én pedig mindig hallom. Hát úgy gondoltam találok magamnak addig is elfoglaltságot. – mondta huncutul.
- Mármint...a tesód a barátnőjével szexel...te pedig hallgatod? – hitetlenkedtem.
- Fiú! A tesóm szerelme...fiú, és igen hallom. De nem azért, mert hallani akarom. – mondta. – U mm, és hogy hívnak? – kérdezett rá.
- Takahashi Ryonusuke vagyok, örvendek! – nyújtottam felé a kezem. A fiú kikerekedett szemekkel nézett rám, talán még az álla is koppant hangtalan.
- R...Ryu-san? – kérdezte. Te...téged ismerlek. – mondta.
- Nocsak! Mégis honnan? – kérdeztem kíváncsian.
- A bátyámtól! Sokat emlegetnek Yuuhi-sannal! – jelentette ki. Akkor viszont az én állam zuhant a földre.
- Eh? A...a...te bátyád....Ushio? – kérdeztem meglepetten.
- A ha! Ushio Onii-san. – mondta.
Így ismerkedtem meg életem első szerelmével...Fujikawa Nishioval. Szerelem volt első látásra. Igen... a mára már szinte felnőtt Nishio volt életem első és azóta is egyetlen szerelme.

Azután minden egyes nap találkoztunk abban a parkban, annál a padnál és késő estig beszélgettünk. Este mindig hazakísértem Nishiot, nehogy baja essen, pedig a legveszélyesebb a közelében...én voltam. Ki be jártam náluk anélkül, hogy Ushio észrevett volna. Míg Nishio szobájában beszélgettünk, számtalanszor hallgattuk végig Ushio és Yuuhi kéjes, szenvedéllyel fűtött beteljesülését. Sosem nyúltam hozzá Nishiohoz...akkor.
Ám minden pillanattal, amit vele töltöttem egyre csak nehezebb lett. Látni, amint lehúzza a pólóját szabad utat engedve ezzel nekem, hogy szemügyre vehessem gyönyörű testét. Minden izgatott benne. A bársonyos bőre, a cseresznye színű mellbimbói és a kívánatos ajkai.
Nap, mint nap ezzel küszködtem. Szégyenemre, meg annyiszor élveztem a tenyerembe, miközben erre a testre gondoltam. Azokra a kívánatos ajkakra, amik a legperverzebb gondolataimban tövig nyelik lüktető hímtagom. Az aranyos kis nyelvecskére, ami barázdaként szántja fel testemet.
Kezdtem az őrület határára kerülni. Lassan már nem tudtam magammal mit kezdeni.
Az idő múlásával a dolgok kezdte egyre bonyolultabbá válni. Egy év telt el azóta, hogy megismertem. Eljártunk, ahogy Nishio hívta szórakozni, bár az én szótáramban ezek randik voltak. Minden nap jól éreztük magunkat. A dolgok akkor változtak meg, amikor Ushio két napra a kórházba feküdt. Nishio elmesélte nekem, amit még Yuuhi sem tudott, hogy a bátyja halálos beteg. Nekem sírta el a bánatát, amit senkinek sem tudott. Mindvégig én voltam az, aki mindenről tudott.
- Ryu-san, kérlek csókolj meg! – rontott nekem egyik nap Nishio ezzel a kéréssel.
Kicsit tétováztam, mert féltem, hogy ha megteszem nem lesz megállj. Nem is lett végül.
Ajkaim az ajkaira tapasztottam. Először csak a szájára adtam, majd lassan átvezettem a nyelvem a pici, finom kis szájába. Nishio elfojtottan felnyögött, majd átvette a nyelvem ütemét.
Elszakadt a cérna...lassan vetkőztetni kezdtem, mire ő válaszul meglepődött, de nem tiltakozott. Csókolgatni kezdtem a nyakát, nyögéseitől pedig az eszem is, majdnem megállt. Kezdtem azt a határt elérni, ahol a puszta gyönyörön kívül már nincs semmi. Lejjebb tévedtem az ágyéka felé, kényeztettem, míg be nem teljesült. Négykézlábra fektettem és csodáltam a látványt, amit így nyújtott. Nyelvemmel a belsejébe törtem. Gyengéden, majd erősen simogattam. Ő fel-fel nyögött. Kis kezeivel a lepedőt szorította, abba kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta. Kényeztetésemnek köszönhetően, gyorsan sikerült két ujjnyira kitágítanom. Aztán a harmadik is bement. Gyorsan előkaptam és a belsejébe hatoltam, erre ő felsikkantott. Lassan mozogni kezdtem, majd miután éreztem, hogy ő is élvezi gyorsabbra vettem. Mámorító volt, ahogy azt sóhajtozta: Ryu-san!
Ő ment el előbb, de nekem sem kellett több, hogy kövessem. Az a pillanat felejthetetlen volt.
Miután Nishio, a kimerültségtől elaludt, én az ágy szélén magamba roskadtam. Akkor tudatosult bennem csak, hogy mi tettem. Megrontottam egy 12 éves kisfiút, és bár nem tiltakozott ez még nem mentesít a bűnöm alól.
Még párszor együtt voltunk Nishioval. Egyszer hallani is véltem tőle, hogy Szeret. Olyan gyorsan és észrevétlenül lett a kapcsolatunknak vége, ahogy kezdődött. Sosem tudtam meg, hogy mi is volt kettőnk között. Ahogy Ushio meghalt, Nishionak nyoma veszett és én nem láttam többé a szerelmemet.

- Ryu!- keltegetett egy hang. – Ébredj már, te perverz disznó. – súgta hangosan Yuu. Kinyitottam a szemeimet, még a repülőn ültünk.
- Mégis mi francért kellett felkeltened? – kérdeztem rosszkedvűen.
- Először is áll a farkad! – mondta gúnyosan. – Másodszor pedig, szerettelek volna megkímélni attól, hogy a tengerben halj meg cápaeledelként, barom! – vágta a fejemhez. Na baszd, de kellemes ébresztő.- gondoltam magamban.
- Mégis mi a franc? – kérdeztem ingerülten.
- Hülye gyerek! Akira alig pár üléssel arrébb ül. Ha nem lenne a fülén a fülhallgató, tuti, hogy meghallotta volna, hogy Nishio nevét nyögdécselted álmodban. Mégis melyik szerető tolerálná, ha az, akit szeret, más férfi nevét nyögi? – tette fel a logikus kérdést.
- Bocs! – vágtam rá.
- Na...szóval Nishioról álmodtál. – vonta le a következtetést Yuu.
- Igen...róla. Mármint a 12 éves énjéről. – helyesbítettem.
- Akkor tartsd is meg úgy az emlékeidben. -vágta rá.
- Mi bajod van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak annyi, hogy nem kapod meg. – válaszolta. – Ő már az enyém. Elfojtott érzéseink...
Váratlanul felbukkanó múlt.
Már egy éve dübörög a Dead Hearts világturnéja. A turné nagyszerűen alakul az új dal pedig hatalmas siker. Rengeteg jó dolgot írnak az újságok a Dead Heartsről. Vannak magazinok, amik kritizálnak minket, mint a Simple Music News, de ez a szakmával jár. Bár a Simple Music úgy tűnik, hogy új kritikust fedezett fel, mert ez a Takashiro Tatsuya nevű ipse folyamatosan engem ócsárol. Nem igazán érdekel, mert a következő megálló, New York. Erről mindig Nishio jut eszembe. Még mindig tartjuk a kapcsolatot telefonon. Sokat változott. A változás pedig a személyiségére értendő. Ushio levele óta sokkal erősebb a barátságunk a fiúkkal. Lehet, hogy Nishio változását is a levél okozta. Nekem is sikerül ez sok mindent tisztáznom magamban ez idő alatt. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy mit érzek, hogy mit kell tennem. Shizu és Chi olyanok, mint a régi házasok. Szeretik egymást...vállt vállnak vetve állnak egymás mellett. Bárcsak elmondhatnám ezt Ryuékról is. De ők egyfolytában veszekednek, már egy éve. Természetesen tudom, hogy mi az oka. Akkor...azon a napon a temetőben felnyíltak a régi sebek, amik azóta nem akarnak beforrni. Ez nem fojtatódhat továbbra is így. Ha New Yorkba érünk, akkor találkozom Nishioval és leülünk elbeszélgetni egy kicsit. De először meg kell oldanom Ryuék gondját. Persze felmerült bennem, hogy semmi közöm a kapcsolatukhoz, hogy nincs jogom beleártani magam, de Ryu viselkedése...az, hogy ennyit iszik mostanában, hogy szinte kezelhetetlen és folyton kötekedik mindenkivel...ezt nem lehet tovább nézni.

Teltek a napok, de a dolgok nem javultak. Akkor jutottam végső elhatározásra, mikor a sokadik éjszaka után Ryu megint részegen a turnébusz mellett fetrengett. Próbáltam észhez téríteni, veregettem az arcát, de ő erre sem reagált. Felpattantam mellőle és bevágtattam a fülkémbe. A bőröndömben kotorászva előbányásztam a pengém, amit már egy jó éve nem használtam. Kirontottam a buszból és egyenesen Ryu felé törtem. Mérgem az agyamig szökött és már csak egy utolsó dolgot tehettem. Megragadtam Ryu copfba kötött haját, amelyet gyermekkorunk óta úgy imád és meglendítettem a pengét. Másodpercekkel később hosszú fekete hajzuhatag hullt alá s terítette be volt tulajdonosát. Ryu mozgolódni kezdett és mikor kinyitva szemeit megpillantott kezemben a pengével s zihálva, teljesen megrémült. Körülnézett. Láttam a szemeiben az értetlenséget. Ryu a fejéhez kapott, céltalanul markolászott, majd kiült arcára a néma kétségbeesés.
Tekintetét rám emelte s láttam, hogy szólni szeretne, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán.
Elnevettem magam. Hogy végső kétségbeesésemben-e vagy csak megnyugodtam és azért...azt nem tudom megmondani.
- Bocs Ryu, de megszalad a penge a kezemben. – mondtam zihálva
- Yuuhi, te köcsög némber! Mi a faszomat csináltál a hajammal? – toporzékolt még félig józanul.
- Ne hisztizz! Úgy viselkedsz, mint egy hülye kivert kutya. Fejezd már be végre! – ordítottam.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. – mondta csendesen.
- Dehogyis nem! Mégis mi van veled meg Akirával? Mi történt? – kérdeztem bár az egésznek nem volt értelme, hisz tudtam a választ.
- Már...már jóformán semmi! – mondta a busz kerekeinek.
- Szakítottatok? – kérdeztem.
- Még nem, de mindketten tudjuk, hogy nincs értelme ezt folytatni. – mondta minden érzelem nélkül.
- Lefogadtam volna mikor bejelentetted a nagy közönség előtt, hogy te vagy a szeretője, hogy tényleg szereted! Ahogy néztél rá...- ecseteltem.
- Az a baj, hogy sosem voltam szerelmes Akirába. Ami ennél is nagyobb baj, hogy Ő ezt tudta. Mégis így elfogadta ezt a kapcsolatot, amibe jóformán bele lehet szarni! – sóhajtotta.
A Ryuból áradó alkohol szag, amit már napok óta dönt magába megcsapta az orrom. Enyhe hányinger kerített hatalmába, de megpróbáltam felülemelkedni rajta.
- Ez azóta a nap óta kezdődött, mikor elolvastad a levelet. – mondtam ki az igazat.
- Azóta...- csuklott el Ryu hangja. – Azóta minden eszembe jutott újra. Évekig magamban tudtam tartani, elnyomni olyan mélyre, hogy még én se találjak rá, de már nem tudom tovább magamban tartani. – mondta teljesen elkeseredve. Ryu szemei megteltek könnyekkel, amik szép lassú ütemben utat vágtak a férfi karizmatikus arcán. – Yuuhi, nem bírom tovább. – mondta már zokogva.
- Tudom Ryu. – válaszoltam s megsimítva a hátát magamhoz öleltem.
- Persze, hogy tudom. – gondoltam magamban. Hisz minden embernek megvan a maga korlátja, amivel gátat tud szabni saját érzéseinek, de Ryunál is, mint minden embernél egyszer átszakad ez a gát, ahonnan már nincs visszaút. Amit nem lehet újra befoltozni és ahol nem lehet már visszafordulni. Egyszer mindenki megtörik, még a legvidámabb ember is. Abban a pillanatban, miközben magamhoz öleltem a megtört, zokogó Ryut, kibaszott szemét embernek éreztem magam, amiért hagyom Őt szenvedni. – Ryu, csak még egy kicsit...tarts ki kérlek! – mondtam magamban. Még nem mondhatom el neki..., hogy képes vagyok Nishiot elengedni. Még nem tehetem meg és nem csak miatta, hanem Nishio miatt sem. Neki is adnom kell egy kis időt arra, hogy rájöjjön rég elfojtott, valódi érzéseire.

- Yuuhi, tessék! – nyújtott át egy darab papírt Ryu. – Tudom, hogy te vagy az együttes dalszöveg írója. Ezt csak úgy firkantottam, mikor már totál kész voltam. Talán annyit megér, hogy elolvasd és kiröhögj. – mondta félig mosolyogva.
Ryu, miután kisírta bánatát visszament a buszba. Valószínűleg sikerült is kijózanodnia kissé. Ledobtam magam a fűbe és tekintetem a teliholdas égre emeltem. Sikerült is elméláznom. Rég nem éreztem magam ilyen szabadnak és boldognak. Gondtalan éppen nem voltam, de szívem könnyebb lett újra, már nem éreztem fájdalmat. Már arra sem volt szükségem, hogy vagdossam magam. A levél óta új embernek éreztem magam és úgy éreztem, talán képes vagyok újra szeretni. A zsebembe túrtam és előkotortam azt a darab papírt, amit Ryu, nemrég a kezembe nyomott. Elolvastam, majd felnevettem.
- Ryu, te hülye barom! – mondtam kacagva. – Fogalmad sincs róla, hogy most adtad nekem a Dead Hearts legújabb slágerét. – mosolyodtam el.
Mögöttem valaki tapsolni kezdett. Megrettenve felültem és hátra pillantottam a vállam felett.
- Hisaki Yuuhi, úgy látszik mégsem egy szívtelen, pénzhajhász zenész, akinek a siker a legfontosabb. – mondta egy gúnyos hang.
Egy magas, jó kiállású férfi tornyosult felém legalábbis a sötét ennyit engedett látni. Lila színű szemei röntgensugárként világítottak rám. Közelebb lépdelt hozzám így sötét tónusai halványodni kezdtek. Félhosszú ében haja lófarokba volt kötve. Egyre és egyre közelebb lépett.
- Takashiro Tatsuya, a Simple Musictól. – szólt kellemesen ismerős hangon. – Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk, Hisaki Yuuhi-san! – folytatta.
Most már az arcát is szemügyre vehettem. Ahogy végigpásztáztam ezt a kellemetlen személyt...némán felsikoltottam és úgy éreztem összeomlik benne a világ. Ajkaim szólásra nyíltak, de hogy eljutottak-e a címzetthez szavaim, arra nem emlékszem, mert addigra elájultam.
- Ushio?6. fejezet
A feje tetejére állt világ
Megbocsájthatatlan hazugságok... – Hann...mm. Mi a...? – nyögtem kábultan. Lassan kinyitottam a szemeim, majd gyorsan le is csuktam. Takashiro Tatsuya ajkai az enyémnek tapadtak. Nyelvei utat törtek a számba. Megijedtem...sőt ha azt mondanám halálra rémültem, akkor sem hazudnék.
- Yuu, édesem. Olyan régen csókolhattam már ezeket az édes ajkakat. – búgta fülembe az idegen.
Éreztem ahogy utat tör bennem a kétségbeesés és szemeim könnyekkel telnek meg. Kezemet arcom elé kaptam és fájdalmasan, üvöltve zokogni kezdtem. Úgy éreztem, hogy ez az idegen egy kegyetlen játékot űz velem. Halott szerelmem megtestesítve próbálja darabokra törni a büszkeségem. Kegyetlen, alávaló gazember.
- S...seggfej! – ordítottam. – Ki a fenének...mégis kinek képzeled magad? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Yuuhi! – suttogta lágyan. Az Ő hangján szólt. Azon a hangon, ami éveken keresztül a fülembe búgta, hogy szeret. – Takashiro Tatsuya vagyok. – mondta. – Vagy ha jobban tettszik úgy neked Yuu, akkor mondjam azt, hogy Fujikawa Ushio? – mondta mosolyogva.
Újra zokogni kezdtem. Egész testemet átjárta az ideg.
- Ne...ne hazudj! – rivalltam rá. – Nem ismerlek! Nem tudom, hogy ki vagy! Fujikawa Ushio meghalt és most méterekkel a föld alatt pihen. – vágtam az arcába.
- Valóban. Fujikawa Ushio meghalt, de Takashiro Tatsuyaként támadt fel! A test, ami a koporsóban pihen egy névtelen, idegen ember, aki a Fujikawa Ushio nevet kapta meg. – mondta hidegen.
- Nem tudom, hogy...hogy ez miféle hülye vicc, de ne alázz meg és tiporj más emberek érzéseibe. Főleg úgy ne, hogy nem is ismersz! – zokogtam kétségbeesetten.
- Hmm... –elmélkedett. – Nem ismerlek? – kérdezte gyanúsan. – Hisaki Yuuhi, öt éves korod óta egy árvaházban nevelkedtél. A nevelő anyád szexuálisan molesztált, ezért elszöktél tőle. Középiskolában ismerkedtünk meg. Te félősen mosolytál rám mindig, mikor a távolból figyeltél. Aztán barátok lettünk te, Shizuki, Ryonusuke és én. Mikor járni kezdtünk mindig nálunk voltál. Végig szeretkeztünk minden délutánt. Te legjobban az ágyban szeretted csinálni, szemben velem, hogy átölelhess. Imádtál lovagolni rajtam. A legjobb barátunk Ryu, titkos viszont folytatott az öcsémmel Nishioval. – mesélte el lényegében Ushio és az én életem.
- De...de Ushio meghalt. – dadogtam. Még mindig nem értettem.
- Drága Yuu-m, én...én nem teljesen haltam meg. – próbálta magyarázni a férfi.
- Mi a...mi a fasz bajod van neked? Aki egyszer meghalt az hulla! – mondtam a megrendíthetetlen igazságot. Ez tényleg ennyire hülyének néz? – kérdeztem magamtól.
- Tényleg agydaganatom volt! De a kezelő orvosomnak köszönhetően egy új eljárással sikerült kioperálni. Nagy volt a kockázat, hogy a műtét közben sérülhet az agyam. Végül is sikeres volt a műtét. Ám időközben kiderült valami a családomról. Az apám apja egy Yakuza vezető jobb keze volt. A baleset, amiben a szüleim meghaltak nem baleset volt. Egy másik Yakuza csoport bosszúja volt, amiért a nagyapám nem volt hajlandó titkos információkat kiadni a kumichouról. Ezért... a nagyapám felkeresett a kórházban. Azt mondta veszélyben vagyok. Nishio nem, mert a legkisebb fiút halottnak hiszik. Magával vitt, de előtte megrendezték a halálom. Egy gázolásnál nem is lehetett volna hatásosabb halál. A koporsóban egy idegen fekszik a nevemmel. Azóta új életet kellett élnem. El kellett hagynom a testvérem és a szerelmem, itt kellett hagynom mindent, ami valaha is fontos volt nekem. Nem csak az én biztonságom, hanem a tiétek érdekében is. Ott támadtak volna, ahol legjobban fáj. Megöltek volna téged és Nishiot is. Ezért kellett megtennem... – mesélte Ushio és látni véltem, hogy szemeiben könny gyűlik. Azt hittem viccel. A szerelmem, akit 8 éve halottnak hiszek, akivel én is távozni akartam a másvilágra...életben van. Ez csak egy kibaszott szar tréfa.
- Nem...nem tudok hinni neked! – nyögtem ki. – Most, hogy lehetsz itt? Már nem kell bujkálnod? – kérdeztem értetlenül.
- Nem. Már vége. A csoport kumichouja, aki vadászott ránk meghalt. Mindkét csoport új vezetőt kapott. Fiaik régi jó barátok voltak már, bár ha információim nem csalnak, akkor valójában szeretők. Fél éve a két vezető szövetséget kötött és a hajtóvadászat feledésbe merült. Elnézést kért apja miatt és azt mondta éljek szabadon. – mondta.
- Y...Yakuza lettél? – értetlenkedtem tovább.
- Nem dehogy! Semmi közöm sem volt a Yakuzákhoz. Titokban éltem tovább más személyiséggel. – vont vállat Ushio.
- Jó neked! – mondtam mérgesen. – Én...sosem tudtam új életet kezdeni! Nézd csak meg! Ez mind miattad van, te utolsó szemétláda! – kiáltottam és lerántottam csuklómról a pántot.
Láttam, amint Ushio arca eltorzul és mélységes fájdalom ül ki rá. Elkapta a csuklóm és magához húzott. Csókok millióival halmozta el számtalanszor sebzett csuklóm. A vállamra hajtotta a fejét és éreztem a vállamra hulló könnyeit.
- Yuuhi, édes szerelmem. Kérlek...könyörgöm bocsáss meg nekem! Sosem akartalak téged bántani. Gyűlölöm magam! Önző voltam, de nem akartalak elveszíteni téged. Mindennél jobban fájt, hogy el kellett hagynom. Bocsáss meg, bocsáss meg! Hadd szeresselek újra. – zokogta bele a hajamba.
Nem tudom, hogy mi facsarította el a szívem, de én is zokogni kezdtem és lágyan magamhoz öleltem azt az embert, akit még ma is töretlenül szeretek.

Fél órával később kéz a kézben a Long Beach partja mentén sétáltunk. Éreztük, ahogy a tengeri levegő a hajunkba kap, ahogy a sós víz a talpunk alá mossa a homokot.
- Yuuhi, van még valami...- törte meg Ushio a csendet. – Van egy fiam!-mondta.
- Tessék? – hitetlenkedtem.
- Nem egészen az enyém! –szabadkozott. – A nagyapám nevelt fiának a gyereke. Három éves. Az apja meghalt a születése után. Eddig a nagyapám nevelte, de fél évvel ezelőtt nagyapa meghalt és rám bízta Őt. – hadarta el. – Így is elfogadsz engem, Yuu? – kérdezte.
- Ez...nem jelent akadályt. – mondtam kissé meglepetten.
- Szeretlek! Yuu, mellettem maradnál életünk hátralevő részében? – kérdezte komolyan.
- Ha...ha nem halsz meg többé! – dadogtam és könnyeim újra felszínre törtek. Képtelen voltam elhinni, hogy ez velem történik, hogy az egyetlen, akinek valaha is kimondtam, hogy szeretem, akit látnom kellett, amint a föld alá tesznek, mégis itt van velem. Ez miféle határtalan boldogság?
- Nélküled soha Yuu! – súgta a fülembe. Gyengéden a homokba lökött. Ajkaink ismét mohón egybe forrtak, hisz nyolc év csókját kellett most bepótolnunk. Forró kezei remegtek, amint a pólóm alá nyúlt. Ajkai végig szántották a testem minden porcát. Úgy ízlelt meg, mint aki sosem kóstolt meg. Nyelve gyengéden simogatott, mire férfiasságomhoz ért volna én már el is élveztem. Ő felkuncogott és bejáratomnál kezdett nyalni. Annyira boldog voltam, hogy azt hittem ettől áll majd meg a szívem. Nem volt szükség sok tágításra, hisz testem hozzászokott már ehhez. A csillagok fénye megvilágították Ushio, gyönyörűen kidolgozott testét. Már férfi volt. Olyan férfi, akinek már a látványától is képes lettem volna elélvezni. Gyengéden belém hatolt. Férfiassága vastagabb volt, mint amire emlékeztem régebbről. Ez a gyönyör, amit lökéseivel okozott jobb volt, mint eddig bármi más. Vagy csak talán azért volt mámorosabb, mert azzal szeretkeztem, akit tiszta szívemből szeretek. A gyönyör hulláma egyszerre ringatott el minket. Zihálva feküdtünk egymást ölelve a nedves homokban. Szemeim csillogtak a boldogságtól és úgy láttam Ushioé is. Váratlanul sírni kezdett azt hittem valahol fáj neki, de ő csak ennyit mondott:
- Csak végtelenül boldog vagyok szerelmem.
- Én is. – válaszoltam.
- Nishioval is beszélnünk kell! – mondta és elfordult. – A kisöcsémet is magára hagytam, most ideje törlesztenem!7. fejezet
Eltemetett hazugságok...
Nishio szíve
Egymás karjában boldogan ért minket a reggel. Forró csókot leheltünk egymás ajkára elvoltunk telve egymás boldogságával. De...nem voltam elég óvatos. Hirtelen mozdulattal vágódott ki az ajtó, amiben Ryu állt meg.
- Yuu, figyelj! Kösz a... – hagyta félbe a mondatot, mert ekkor kapott észbe.
Az arcára volt írva a döbbenet, hogy egy férfi fekszik mellettem. Szemei valószínűleg később állapodtak meg az arcon. Ryu leírhatatlanul furcsa arcot vágott, talán még makogott is némán. Ushio ajka mosolyra húzódott, majd intett.
- Ryu, haver. Rég találkoztunk. Mi a helyzet? – kérdezte akár csak régen.
- Sz...szellem? – kérdezte riadtan, kikerekedett szemekkel Ryu. De Ushio nem tudott válaszolni, mert a szoba ajtajában megjelent Shizuki! Nagy barna szemei feketére váltak.
- Nem szellem te nagyon marha!-vágta kupán szegény Ryut, aki amúgy természetesen reagált. – Isten hozott itthon Ushio! – mondta egyszerűen Shizu.
A mögötte álló Chi és Akira szintén elkerekedett szemekkel bámultak.
- Shizu... -nyögte sápadtan Chi és Ryu. – Shizuki, várj! – szólt utána Chi. Ryu összetörve ült a földön. Maga elé meredt és a padlót bámulta. Arcán ott ült a teljes értetlenség kifejezése. Akira leguggolt hozzá és felsegítette.
- Ryu, állj fel! Menjünk az,,étkezőbe”. – mondta halkan. Ryu, Akira vállába kapaszkodva kisétált, de egyfolytában azt hajtogatta, hogy,,de ő meghalt”. Meg tudtam érteni Ryut, mert előző este én is így reagáltam erre.

Kihasználtuk az alkalmat, hogy végre mindenki kiment és egy csók váltás után felöltöztünk gyorsan. Az étkezőben már ott ült mindenki és meredten bámultak ránk. Shizuki keresztbe tett lábakkal, lehajtott fejjel a sarokban ült. Chihiro, hátulról ölelte át a nyakát és látszott rajta, hogy nagyon dühös a férfira. Ryu az asztal végén ült széttett lábakkal. Könyökét térdén támasztva meg, arcát tenyerébe temette. Igazából nem teljesen értette, hogy mit látott és pont ettől kapott egy enyhe sokkot. Mikor beléptünk Shizuki felpillantott, majd egy hatalmasat sóhajtott. Ushio, barátjára pillantott, mire Shizuki elkapta a fejét. Kezdett a dolog számomra is gyanússá válni. Shizuki titkolt valamit...titkolt még Chihiro elől is. Láthatóan ez Chihironak is baromi rosszul esett, ugyanis ők ketten, mindig mindent megosztottak egymással. Mindenki némán várta, hogy valaki vagy valami megtörje ezt a rohadt kínos csendet.
- Hehe...tudjátok...-kezdtem bele miközben arcomat kapargáltam.
- Yuu, ülj le! – szólított fel Ushio. – Ezt nekem kell. –közölte. Ushio, lehajtott fejjel állt a többiek előtt, majd tekintetét hirtelen felemelve a szemükbe nézett. Arcán nem volt semmi félsz, ami látszott inkább bűnbánat volt. Akirához lépett, rámosolygott, majd kezet nyújtott neki.
-Biztos te vagy...Akira. – szólította meg. – Takashiro Tatsuya vagyok! Ez a név áll a személyimben. A születéskori nevem...Fujikawa Ushio! – mondta könnyedén. Akira lélegzete elakadt, most már értette Ryu viselkedését. Bár ő sosem találkozott ezzel az emberrel, mert mindig is úgy tudta halott. Szemei elkerekedtek, de kinyújtotta felé remegő kezét.
- A...Akira – dadogta a mindig komoly férfi. – Sakamura Akira, Örvendek! Már sokat hallottam rólad.- rándultak haragba arcizmai.
- Haha azt meghiszem! – kuncogott Ushio. Nagyon úgy tűnt, hogy az én szerelmem nem igazán érzékeli a helyzet súlyosságát. Ushio, elengedett egy szerény mosolyt, majd megkerülve Akirát, Chihirohoz lépett és neki is kezet nyújtott. Chihiro pont olyan arcot vágott, mintha szellemet látna.
- Yamada Chihiro. – nyújtott kezet Chihiro tétovázás nélkül. – Gondolom hallottál már rólam. – mondta gúnyosan és egy eddig tőle nem tapasztalt pillantást küldött Shizuki felé. Mintha azt mondta volna,,gyűlöllek”. Ez persze pillanatnyi harag lehetett, hisz Chihiro nagyon szerette kedvesét.
- Valóban, igencsak sokat! – mondta gondolkodás nélkül. Kezdett számomra is egyre furcsább lenni a kialakult szituáció és érezte, hogy én is új dolgokról fogok tudomást szerezni. Ushio, csendesen visszalépdelt mellém és kihúzta magát.
- Ryu, megtennéd, hogy rám nézel?! – szólította fel reszkető barátját. – Ember, ekkora beszari lettél? – kérdezte nevetve, bár vicce nem érte el a kívánt hatást. Nagy levegőt vett és elkezdte a történetet, amit nekem is elmesélt, bár kiegészítette néhány számomra is ismeretlen részlettel.

-...és miután a nagyapám felkeresett, úgy döntöttem, hogy ha,,meghalok” mindenki biztonságban lesz – ecsetelte. – De...de miivel képtelen voltam egyedül cipelni ezt a terhet, meg kellett osztanom valakivel. Nem tudtam ki tudná megőrizni ezt a titkot, vagy akár sírba vinni. Csak egy emberre tudtam gondolni. Végül...- tartott szünetet és bűnbánóan lehajtotta a fejét. Mikor újra magasba emelte a tekintetét látszott, hogy sikerült kicsit összeszednie magát.
- Végül csak egy ember jutott eszembe, aki képes erre. –fejezte be.
- Én voltam ez az egyedüli marha. – szólalt meg váratlanul Shizuki. Úgy éreztem, mintha kötelet húztak volna a nyakam köré és fojtogatni kezdtek volna. Shizuki...Shizuki évekig tudta és mégis...
- Rohadt szemétláda! – pattantam fel és ekkor szemeimből már záporoztak a könnyek. Ryu megkínzott arccal pillantott rám, majd Ushiora és az ő szeme is könnybe lábadt.
- Sajnálom Yuuhi! – mondta bűnbánattal teli hangon Shizuki. Shizuki még sosem követett el semmit ezidáig, amiért bocsánatot kellett volna kérnie. Láttam, amint Chihiro keze ökölbe szorul és hatalmasat koppan Shizuki fején. Egész egyszerűen ököllel fejbe vágta szeretett kedvesét. Ilyet sem láttam még. Shizuki szeme könnybe lábadt a fájdalomtól. Chihiro zokogásban tört ki és átölelte kedvesét.
- Szemét disznó vagy! – üvöltötte. –Legalább nekem elmondhattad volna! Meddig akartad még ezt magadban őrizgetni? – kérdezte elfúló hangon.
- Chihiro, kérlek ne rá haragudj! – mondta szelíden Ushio. – Az én hibám volt, hogy évekig hazudozásra kényszerítettem Shizukit. – fejezte be.
- Az nem is kérdéses, hogy minden a te hibád! – üvöltötte Chihiro. – Te egy utolsó...- szakadt félbe.
Ryu, az asztalra csapta mindkét tenyerét és arca dühtől pirult.
- Te...te kibaszott szemét áruló! – fújtatta. – Van fogalmad róla, hogy Ő...- felém mutatott. – Van fogalmad, hogy mit élt át? A koporsód mellett térdelt és utánad akart menni! Te...te nem vagy normális! – zihálta. – Megértem...megértem, hogy le kellett lépned, de ennek nem volt más módja?
- Nem Ryu, nem volt! – válaszolta könnyedén.
- Na és Nishio? Gondoltál rá egy percet is? Tudod, hogy milyen nehéz lehetett neki egyedül? Ő is ott állt zokogva a sírodnál. Minden felelősséget az Ő nyakába vartál. – fröcskölte. – Senki sem nyújthatott neki vigaszt. – mondta.
Ushio, ajka széles mosolyra húzódott, majd hangosan felnevetett.
- Mi a faszom olyan vicces? – kérdezte értetlen felháborodással a hangjában Ryu.
- Esküdni mertem volna – mondta – hogy te, majd vigaszt nyújtasz neki. Nishio vigasztalgatása úgy is megszokott volt már számodra! – mondta epésen Ushio.
Ryu teljes testében elsápadt és fehér lett akár a fal. Kezemet a szám elé kaptam, engem is váratlanul ért Ushio kijelentése. Ryu már megszólalni sem tudott...nem úgy, mint Ushio.
- Vagy talán tagadni kívánod, hogy te és az öcsém...- szakadt meg, mert Chihiro hirtelen átvágva maga előtt minden akadályt Ushiohoz lépett és lekevert neki egy hatalmas pofont. Ushio lenyugodni látszott.
- Ha problémátok van egymással, akkor azt vitassátok meg egymás között, ne pedig idebent mindenki előtt. – dobbantott Chihiro.
Ryu nem tétovázott, úgy látszott visszaszállt bele az erő. Karon ragadta Ushiot és kiráncigálta a buszból. Mikor a busz oldalához értek elengedte a karját, majd hirtelen megragadta a vállait és a busz oldalához nyomta. Ushio meglepetten pislogott az előtte ziháló férfira. Váratlanul csapódott a feje mellett Ryu ökle...többször is. A férfi szemi megteltek könnyel és sírni kezdett.
- Miért...? – kérdezte rekedten. – Ushio, miért? Hát ennyire gyűlölsz engem? – kérdezte megtörten, zokogva.
Ushio szabaddá tette eddig leláncolt karjait és barátja nyaka köré fonta őket, majd magához ölelte a zokogó férfit.
- Nem, dehogy is! – mondta csendesen. – Sosem tudtam haragudni rád. – simította meg Ryu hátát.
- Szereted? – kérdezte váratlanul. Ryu kissé zavarodott volt a kérdéstől, de aztán megértette, hogy mit kérdezett tőle a barátja.
- Mindennél jobban! – felelte röviden.
- Azóta? – kérdezte ismét. – Azóta szüntelenül Őt szereted? – kérdezte ismét.
- Azóta...szüntelenül. – válaszolta. – Kérlek...kérlek bocsáss meg Ushio, amiért bántottam őt! – nyögte elhaló hangon.
- Csak magadat bántottad...azóta minden nap! Nincs igazam, Ryu? – érdeklődött. Ryu bólintott.
- Áldásomat adom rátok, ha úgy alakul majd! De meg kell ígérned, hogy vigyázol majd rá. – jelentette ki Ushio.
- Nincs esély rá...- nyögte elhaló hangon. – Nishio...szerelmes Yuuba! – mondta letörten Ryu.
Ushio felnevetett és szája elé kapta kezét, hogy ne bántsa meg barátját.
- Nishio, Yuuba? – kuncogta. – Kizárt! Ha volt is köztük bármi, akkor sem szeretik egymást ezt biztosra tudom! –jelentette ki. – Az öcsém tudom, hogy ki szeret még mindig. – sokkolta Ryut.

Két nap múlva, miután megnyugodtak a kedélyek és békésebb lett a levegő útnak indultunk. Hirtelen feltámadás ide, veszekedések oda, ez nem változtatott a tényen, hogy mi vagyunk a Dead Hearts. New York felé vettük az irányt és tudtam, hogy ott is nagy csata vár majd ránk. Azért azt nem felejtettem el megköszönni Ushionak, hogy szépen lehordott a magazinban, aminek a kritikusa. Mire ő csak annyit mondott, hogy: Tényleg szar voltál Yuuhim!
<span style="font-family: times