Írta:
KuranYuuki&Teletha
Szereplők:
Desmond – KuranYuuki
Luka – Teletha„A törvény, én vagyok!”
2. fejezetLuka
Lassan, csendben lépdelek a „vadállat” után, aki néhány másodperce, még le kölyközött és közölte velem, hogy itt hagy. Olyan dühös lettem rá, amiért képes volt rögtön erre, holott még csak nem is ismer és le merem fogadni, hogy idősebb vagyok nála. Azt hiszem nagyon is élvezi, hogy szívathat.
– Arra van a mosoda és a műhelyek nagy része. – mutat a folyosóra gyorsan, ami mellett elhaladunk.
– Ott a konyha és a kiadópult – mutat az ellenkező irányba. Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy konkrétan mikor van reggeli - ebéd - vacsora, de még fel sem tudtam tenni a kérdésemet, mert máris közbe vágott. Komolyan bunkó egy fazon, aki egyáltalán nincs tekintettel másokra. Majd közli velem, hogy most munkaidő van és szedjem össze magam, mert levadásszák a seggem hamarosan. " – Kösz szépen, valahogy anélkül is sejtettem, hogy te már századjára is említetted volna!" – mérgelődöm magamban. Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy cirka három óra alatt, hogy szedjek magamra vagy száz kiló izmot, de nem firtattam. Már a lépcsőhöz érünk, ami a cellasorhoz vezet, mikor megint megszólal.
– Ott – mutat fejével egy folyosóra –, juthatsz el a könyvtárba és az edzőterembe. Az edzőtermet mindenki saját felelősségére használja, a könyvtár meg elvileg azért van, hogy kulturálódjon a nép. De ha félted a hátsód, elkerülöd a helyet. Steven intézi a kölcsönzést, de az nem érdekli, hogy a hátsó részen ki mit csinál, szóval sokan oda járnak dugni. – hadarja el gyorsan, már látom szabadulna tőlem, mert megindul a lépcsőn.
- Oh, és ha hallottál bármit a börtönzuhanyról – mondja és látom rajta, hogy nagyon élvezi –, megfogadod a történetek tanulságát! – fejezi be, majd se puszi se pá felcaplat a lépcsőn és magamra hagy. Gondolom valami sürgős „üzleti” ügye lehet. Kihasználom az alkalmat és megkeresem a cellámat. Nem olyan nehéz megtalálni, már elmagyarázták, hogy hol van. Nem túl nagy cella, de két semmirekellőnek pont elég. Emeletes ágy van benne meg egy WC és egy kisebb asztal, székkel. Az emeletes ágy felső részén látom, hogy oda van téve egy törölköző összehajtva. Nem nehéz kitalálni, hogy én leszek felül. Amúgy sem nézném ki a srácból, hogy felül alszik azt meg végképp nem, hogy összehajtott törölköző heverjen az ágyán. Megszagolom és érzem rajta, hogy nem használt. Magamhoz veszem és a szappant is, ami még bontatlanul az asztalon áll. Talán csak tartalék szappan lehet, de nem érdekel. Tuti nem fogom egy szélhámos, mindenkibe járós alak szappanjával, a nemesebbik felemet mosni. Szóval az információk szerint még három órám van a nagy tömegig. Elindulok a zuhanyzó felé, amit nagy nehézkesen meg is találok. Magamon hagytam a ruhámat, nem akartam meztelenül mászkálni. Mikor oda értem, gyors ledobáltam mindent és beálltam a zuhany alá. Annyira jól esett már a meleg víz, mivel legalább egy hete nem fürödtem. Mikor végeztem, visszamentem a cellámba és lepakoltam. A törölközőt az ágyam végébe terítettem, hogy megszáradjon. körbepillantva rájöttem, hogy még mindig egyedül vagyok. Elhagyva a cellát lementem a lépcsőn a földszintre és abba az irányba vettem utam, amerre a könyvtár van. A könyvtár üres volt, gondolom azért mert mindenki dolgozott. A pultnál álló fiúhoz mentem, lesütött szemekkel. Biztos hülyének nézhetett, de elég szégyenlős vagyok.
- Szia... én... Luka vagyok. – próbálkozok egy bemutatkozással.
- És? – kérdezi flegmán. Valahogy sejtettem, hogy itt mindenki ilyen. Nem kérdez vissza, gondolom nagyon jól tudja, hogy új vagyok. Mondjuk ki nem tudja, a nagy ájulás után.
- Szeretnék szétnézni, Steven. Szabad? – kérdezem bizalmasabban.
- Na mi a fene... csak nem Desmondtól tudod? – kérdi bár értelmetlenül, mert tudja a választ, épp ezért nem is várja, hogy feleljek. – Menjél csak, a fene sem tart vissza. – közli majd elfordul a fejére húz egy könyvet és már horpaszt is. Elindulok a sorok között és nézelődöm. Nagyon sok érdekes könyv van itt, amit még nem volt szerencsém elolvasni. Leemelek egy krimi könyvet és az asztalhoz megyek vele. Olvasgatni kezdem, ezzel rendesen eltelik az idő. Észre sem veszem, hogy páran betévedtek már, viszont arra már feleszmélek, hogy furcsa cuppogó és nyögő hangot jönnek az egyik sorból, alig pár lépéssel mögülem. Próbálok nem odafigyelni rá és újra a könyvembe temetkezni, ami több-kevesebb sikerrel teljesül is. Mikor végre sikerülne végleg elveszni a sorok közt, leül mellém valaki. Egy fekete bőrű férfi, elég szép vállizmokkal. Lassan közelebb húzódik, amire én rögtön elhúzódással reagálok.
- Joe vagyok. Te pedig... Luka az új fiú, ugye? – kérdi. Ráemelem tekintetem és csak bólintok.
- Gondolkodtál már rajta, hogy milyen munkát akarsz végezni? – próbál beszélgetni.
- Igen. Van elképzelésem. A konyhára szeretnék menni, mert mindig is szerettem főzni. – közlöm.
- Hé, öcsi. Ez nem valami étterem. Itt nem a minőség a lényeg, hanem a mennyiség. – flegmázik.
- Nem baj. – válaszolok neki.
- Úgy halottam, hogy ártatlanul ülsz. Igaz ez? – bonyolódik jobban bele.
- Nem tudom, hogy hol halottad, de ez nem igaz. Azok közül akik itt vannak, senki sem ártatlan. Ezért én sem. – szólok közönyösen.
- Ugyan már – mondja, majd közelebb hajol és vállamra támaszkodik könyökével –, egy ilyen cukorfalat, nem lenne képes ölni. – állapítja meg. Agyamra köd borul és kezdek ideges lenni. Szemeim előtt megjelenik a vértócsa, ami körbe vesz, ami vörössé festette a fehér pizsamámat és aminek ott ülök a közepén, egy véres késsel a kezemben.
- Pedig jobb lesz – kezdek bele és közben két ujjammal könyöke érzékeny pontjához érve, letaszítom azokat magamról –, ha megbarátkozol ezzel az egyszerű gondolattal. – acélos szemeimmel, szemeibe fúrok.
- Öcsém, mondták már neked, hogy ijesztően fagyos szemeid vannak? – riad meg, mire én csak megrántom a vállam.
-...és neked mondták már – kezdek bele-, hogy rohadt szarul udvarolsz? – kérdezek vissza, mire eléggé meglepődik. – Jobb, ha tudod, nem vagyok olyan ártatlan, mint hiszed. Sem testben sem lélekben. Az igaz, hogy a vádak fele jogtalan, de a másik fele viszont igaz. Az apáimat nem öltem meg, mindkettőt nagyon szerettem. Az anyámat viszont tényleg én öltem meg. Hidegvérrel és kegyetlenül. Mikor a kés átszúrta a gyomrát és hallottam, ahogy reped a bőr az nagyon feldobott. – mondom teljesen komolyan.
-... veszélyesen beteg vagy, haver. – közli riadtan. – Mindegy is. Hamarosan ebéd idő van, ott pedig szarban leszel. Minden csoportnak külön helye van és elég nehéz lesz szabad helyet találnod. Hacsak... – mosolyodik el. Na remek... mindig ott van az a hacsak. Sejtem, hogy ezt nem úszom meg olcsón és én ma mindenképp enni szeretnék valamit, mert az elmúlt napokban nagyon enni sem ettem.
- Oké. Mi az ára annak, hogy helyet találj nekem? – sóhajtok fel. Joe elmosolyodik, majd a polcok végébe int. Kelletlenül állok fel és megyek hátra vele, ahol a polcnak szorítva a fülembe súgja a tarifát.
- Ezt a könyvet szeretném kivenni, Steven. – állok a pult előtt alig húsz perccel később és fejben már siettetem Stevent, hogy haladjon. A férfi pecsétet nyom bele, majd visszaadja én pedig már vágódok is ki a könyvtárból és egyenesen a lépcső felé rohanok. Lábaim szaporán szedik a fokokat míg meg nem érkezem a cellám elé. Állat módjára rontok be rajta, fittyet hányva az ágyon heverő Desmonddal és a WC-re sietek. A csésze felé hajolok és beleköpök, majd egy pohár vízért nyúlok, gurgulázok és megint köpök.
- Fújj, de rohadt szar íze van! – törlöm meg ajkam szélét és megfordulva tudatosul bennem végre, hogy nem egyedül vagyok.
Desmond
Miután otthagyom a fiúcskát, felbattyogok a másodikra. Az őrök szokás szerint fent keringenek a cellák fölötti szinten, a mordályaikat szorongatva, hátha valaki tilosban jár vagy bunyót produkál. Hát, bocs srácok, ma nincs munka.
- Hé, Hashim! – állok meg az egyik nyitott cella előtt.
Hashim a fő beszerzője az itt luxuscikknek számító holmiknak, és elég jó üzletember. Nagyjából bármit megszerez, ha megfizetik.
- He? – pillant fel a könyvéből. – Oh, te vagy az? Gyere be! – mutat a másik székre, ami az asztal túlsó végén van.
Ledobom magam, majd a bakancsommal megtámasztom az ágyrácsot, és kényelmesen elhelyezkedem.
- Mi kéne? – kérdez, miközben kézbe veszi a füzetét, amiben számon tartja az áruját.
- Egy doboz gumi, meg síkosító, mert eléggé fogytán vannak. Mostanában állandóan hisztiznek, és kurva szűk mindegyik. Komolyan, mint a menstruáló ribancok, úgy viselkednek – fújok, és hátraejtem a fejemet. – Sok bajom van velük az utóbbi időben. Most meg még azt a kis izét is a nyakamba akasztotta Őfelsége. Szívathatna már mást, mert rohadtul unom!
- Nah, mesélj! Milyen a friss husi?
Közben feláll, és az ágy belső végében levő szekrényhez lép. A biztonság kedvéért átlag három lakattal zárja le, így időbe telik, mire kinyitja, és elkezdi megkeresni, amit kértem.
- Egy kis szüzike cukorfalat. Max 3 hetet adok neki, amíg egyedül képes túlélni itt. Arra meg ne számítson, hogy ingyen megvédem. Nem vagyok szeretetszolgálat.
- Itt a cucc – teszi le előttem.
- Kösz – biccentek, majd kikeresem a pénzt a zsebemből, és leperkálom a szokásos árat.
- Ha valami egyéb kell, szólj!
- Egy rádió nem lenne rossz. A múltkor pont a szobám előtt verekedett össze az a kettő, akiket az őrök kinyírtak. Azoknak a barmoknak az egyik golyója belement a rádiómba. Dobhattam ki.
- Jövő hét elejére meglesz – bólint.
- Kösz – állok fel, és a síkosítót zsebre téve, a dobozzal a kezemben elindulok.
- Majd szólok, ha meglesz – kiált még utánam, én meg intek neki, jelezve, hogy hallottam.
Fellépkedek a saját cellámhoz, bedobálom a cuccot az ágyra, majd megyek tovább. Következő úti célom a földszint, egészen pontosan a helyi borbély. Lassan ideje lenne borotválkoznom, ami itt nem olyan egyszerű.
- Van szabad helyed? – nyitok be a helyiségbe.
- Ott – mutat a pillanatnyi munka közepén járó férfi az egyik székre.
Leülök. Itt többnyire még én is kivárom a helyemet, mert nem túl kellemes, amikor a bicska, amit használ, elnyesi az ember bőrét, ha felidegesítik. Magamon még nem tapasztaltam, de voltam már szemtanúja ilyen ügynek. Ha az embernek szerencséje van, akkor a dokinál köt ki, ha nincs, akkor a hullaházban. Nem könnyű kihozni Dicket a sodrából, de vannak olyan tehetségesek, akiknek összejött már.
Mikor végez, az előző delikvense távozik, és átveszem a helyét.
- Borotva? – kérdez, de a választ már a tekintetemből kiolvashatja.
Én elhelyezkedem, ő pedig előkészíti a szükséges dolgokat a munkához. Felkeni az arcomra a habot, majd módszeresen áll neki leborotválni a borostát, ami már kezdett idegesíteni.
- Mondd, van anyagod? – kérdez két lehúzás között.
Hümmögök, mert pillanatnyilag jobb, hogy nem mozdulok. Éles az a penge a kezében.
Ezután szótlanul fejezi be. Lemossa a maradék habot, lefertőtleníti a képemet, majd összeszedi a holmiját, és letisztogat mindent.
- Kéne egy adag – fordul felém, amint végez. – Ki akarok kapcsolni.
- Tudod az árat – mosolygok.
- Mikor, hol? – támaszkodik meg két oldalamon.
Elégedetten hátradőlök, úgy válaszolok.
- Én nem sietek sehova.
Érti a célzást, így elém térdel, és szétbontja a nadrágot, majd kihalássza jelenleg ernyedt férfiasságomat az alsógatyából is. Zavartalanul bukik rá, nem tétovázik. Először egy kicsit játszik vele, de gyorsan szinte tövig nyeli, ami jóleső nyögést vált ki belőlem.
Kezeimet fejére helyezem, és még inkább rányomom, amit már ő sem visel olyan könnyen, és kissé fulladozó hangokat hallat a levegőhiánytól. Bár a mélytorok az egyik specialitása, még neki is megvannak a határai, így inkább elengedem, mielőtt megfullad.
- Bazd…! Ezt ne csináld többet! – köhög, miután kiengedi a szájából merev falloszomat.
- Okold a technikádat! – dőlök hátra a székben.
Visszahajol rám, amitől ismét felsóhajtok, de most visszafogom magam, és nem markolok a hajába. Jól csinálja, ezt már tapasztaltam párszor, és most sem marad el a minőség a korábbiak mögött.
- Nyeld le! – morgom, amikor már érzem, hogy közel van a vége.
És valóban! Pár pillanat múlva elsülök, magomat az előttem térdelő szájába lövellve. Köhög, de végül engedelmesen az utolsó cseppig lenyeli.
Felállok, visszapakolom a dolgokat a helyükre, és megigazítom a gatyámat, csak azután indulok.
- A szokásos időpontban küldöm – intek neki, és lelépek.
Elégedetten nyújtózkodom, és ropogtatom tagjaimat. Nem számítottam arra, hogy ma délelőtt valaki vásárolni akar – vagy legalábbis nem így -, mert már majd’ egy hete volt, hogy utoljára anyagot kaptam volna. De még van két adaggal, ez ma estére elég lesz, ha más nem talál meg ezzel ma.
Felmegyek, elvágódom az ágyamon, és feldobom a lábaimat a vaskeretre.
Ah, úgy látom, a kölyök elment zuhanyozni korábban. Ott egy törülköző, ami a felső ágy végéről lóg le.
Karjaimat a fejem alá teszem, úgy csukom be a szemeimet, úgy fekszem egy ideig.
Mint valami atombomba, robban be a kölyök, megzavarva békés punnyadásomat. Ki kell pihenni a mai előételt.
Épp csak felpillantok rá, már el is tűnik a látóteremből valahol a bakancsom környékén, és ismerős hangokat hallok meg. Heh, csak nem máris felavatta valamelyik?
– Fújj, de rohadt szar íze van! – fakad ki, miközben felegyenesedik.
Ezzel együtt szemei is elkerekednek, mert végre észrevesz. Nyitott szemmel járj, öcsi, és nézz körül, mielőtt kimondasz bármit! Itt a rácsnak is füle van.
- Nos, ki volt a szerencsés? – nézek rá kissé állatiasan vigyorogva.
kommentek