Tudom, hogy ezt egyszer mondtam már, de ez most tényleg az első írásom! XD Igen nehezen bukkantam rá, elrejtve...valahol a poros polcon. Na jó, azt azért nem. De teljesen át kellett dolgozni, ezért megértem, ha nem találjátok a legjobbnak. Itt még, igencsak bizonytalanul írtam.Műfaj: dráma, romantikus, trágárság, yaoi
OneshotZuhanok. Vajon milyen mélyen járhatok már? Annyira sötét van, hogy a mélységet már nem is tudom megbecsülni. Hát mégis idekerültem. Pedig egész életemben ezt próbáltam elkerülni. Mit is vártam?! Hisz ez vagyok én. Egy ismeretlen senki. Hisz nem ez az amire vágytam. De mire is vágytam? Lenni akartam, de nem egyszerűen csak lenni. Valaki akartam lenni. Talán.... talán arra vágytam, hogy ismerjenek. Mindig tiltakoztam az emberek ellen, mindig utáltam őket.
,,- Ez nem igaz! Hazudsz! Te... te mindig is csak a figyelemre vágytál. Azt akartad, hogy szeressenek és elismerjenek. Mindig is vágytál a szerelemre. Csakis magadnak hazudsz, csakis magad csapod be azzal, hogy ridegnek tetteted magad. Nézd csak meg magad, nézd miféle csodákról álmodsz. Gyönyörű cseresznyefákról, a vörös pirkadatról. Annyi szépség és csoda van a szívedben. Nyisd ki a szíved ott van benne a szerelem. Mélyen elzártad a mögé a titkos ajtó mögé, melynek a zárja egyszer darabokra hullik, ha eljön az idő.”
- Umm... Mégis mi a fene ez az átkozott zaj?- ébredtem fel zavaros álmomból, – uh... csak az az átkozott ébresztőóra. – könyveltem el magamban. Szerelem huh! Úgy néz ki, hogy a belső énem, még álmomban is emlékeztet rá, hogy sivár vagyok. A rohadt életbe. Ki a fészkes francot érdekel?! Nem értem meg az érzéseim, mi?! Minek nekem ez a szar? Kurvára jól megvagyok így sivárul is. Bár ha az olvasóim tudnák, hogy az írójuk lelke olyan, akár a puszta...
De nem tudják! Szóval ki a fenét érdekel?! Francba is már délután öt van.
- Meddig aludtam? – csaptam homlokon magam. De legalább már kész van a könyvem. Ja azt hiszem, felhívom Joshinit, és ma este berúgok.A Nevem Sunsuke Sakurano. Huszonöt éves férfi vagyok, aki regényeket ír. Szépirodalmi regényekkel indítottam a pályafutásom, viszont mára már...BL regényeket is írok. Ez a szerkesztőm ötlete volt, miután elolvasott egy spontán megírt művemet. Azóta...erre is van kereslet. A lényeg, hogy vegyesen írogatok. Kedvtől függően. Nem tartom magam homokosnak, nincsenek vágyaim férfiak iránt, de részegen előfordul, hogy valakit hazahozok magammal és másnapra mikor felkelek már nincs is ott a személy. Szóval ez vagyok én. Mindenki, aki olvassa a regényeim azt hiszi, hogy romantikus és csodás ember vagyok....ez nagyon messze áll a valóságtól. Sikeres vagyok, bár a szerkesztőmön kívül, nem ismer senki sem személyesen. Ő sem gyakran jön.Felöltöztem és fáradtan battyogtam le, a közeli bárba, ahova a találkozót beszéltük meg a haverommal. Ahogy megérkeztem észrevettem, hogy Joshi, már a bárpultnál ülve vár rám.
- Hali! – köszöntem rá. – Sokat vártál?
- Apám! Sunsuke, ha nem rólad lenne szó, már haza is mentem volna. – vágott mogorva képet Joshi. – Hol a pokolba voltál? – kérdezte idegesen és kellőképp ittasan.
– Tami jött az írásért és elidőztünk egy kicsit.- vontam vállat. Egy cseppnyi megbánás sem volt benne. De Joshi, jól ismert már, ezért kénytelen-kelletlen, így fogadott el engem.
– Most komolyan... – szólalt meg mosolyogva, – Te, még a szerkesztődet is megfekteted? – kuncogott. – Rohadt életbe veled, Joshi. Hogy lehet valakinek, mindig ilyen kibaszott jó kedve? -tettem fel a kérdést magamnak.
– Állandóan azzal jön, hogy milyen gyönyörű vagyok. – sóhajtottam. – Nekem meg tudod...hogy mindegy. – húztam el a szám szélét.
– Szóval akkor most épp egy nő? – kérdezte mosolyogva.
- Ja! – vágtam rá az értelmes választ. Komolyan...néha kár, még megszólalnom is! Ő, a legjobb barátom...így előfordul, hogy tud olyat is, amire én nem emlékszem. Joshitól tudom, hogy volt már rá példa, hogy pasival léptem le. Szóval tuti pasival is feküdtem már le.
- Komolyan nehezemre esik megérteni, hogy mégis miért vagy ilyen jégszívű! – forgatta kezében a poharat. – Esélyt sem adsz magadnak, hogy szerelmes légy! De te már felső közép óta, ilyen vagy. – mosolygott maga elé, mire én meglöktem a könyökömmel. Valóban...ezzel az idiótával, már olyan régóta ismerjük egymást.
– Pfft... Francokat! – nevettem magam elé, – Te csak azóta ismersz... de már régóta ilyen vagyok. – mondtam ki az igazat. – Ne kérdezd meg, hogy miért! Komolyan...tökre nem érzek semmit. Azért mindegy, hogy kivel fekszem le. Semmit érted?! Már számtalan emberrel voltam, bár a pasikra nem emlékszem, sőt a seggem sem fájt még soha...szóval max. seme voltam de az sem dereng. Akárkivel is voltam sosem élveztem a szexet. Elmentem, mert a testem azt követelte, de egyiket sem élveztem úgy, ahogy a novelláimban írom. Komolyan kétlem, hogy valaha is fogok olyan testremegős orgazmust átélni. – vallottam színt előtte. Komolyan, fájt még kimondani is a nyers igazságot. Nem tudom, hogy mi baj lehet velem. Talán, csak arra vágyom, hogy valaki, önmagamért szeressen, hogy valakinek én legyek az első és legfontosabb. Ez...talán, túl nagy kívánság!
– De fogsz! – vágta rá, gondolkodás nélkül Joshi. – Csak még nem találtad meg azt a valakit, aki a szíveden keresztül, elégíti ki majd a tested. – mélázott el. Ez a pasi...mikor lett ekkora észlény? Ekkora szarságot hallani...és pont tőle! Megáll az eszem!
– Mi a franc? – kérdeztem meglepetten, – Te, most a szerelemre gondolsz? – hitetlenkedtem.
– Mi másra? – húzta fel a szemöldökét és értetlenül nézett rám. – Mondd, te még sosem voltál szerelmes? – kérdezte döbbenten. – Na tessék...már megint ez a szerelem szarság! Az embereknek, már nem is létezik más témájuk, mint a szerelem? Mintha, attól forogna a föld! – mérgelődtem magamban.
– Ja... sosem. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – Fogalmam sincs milyen! Vagyis tudom milyen...tudnom kell mert különben pocsék író lennék. De még nem éreztem olyan égető szerelmet, amibe a szívem belesajdulna... – mondtam, majd tekintetem megakadt Joshi arcán, akinek még a szája is tátva maradt. – Csukd be! – förmedtem rá.
– He? – kérdezte értetlenül.
– A szád...te, marha! – ittam bele sörömbe.
Joshival, felső közép óta ismerjük egymást. Nem tudom, hogy vívta ki, hogy szóba álljak vele, de azóta is ő az egyetlen ember, akire támaszkodhatok, aki segíthet ha tele a bili. Egyszer szerelmet vallott nekem mikor osztálytársak voltunk. Persze tudta a válaszom. De a barátságunk, akkor sem tört meg. Ismer... nagyon jól ismer! De sok minden van amit ő sem tud rólam.
Azt tudja, hogy akárkire rámosolygok, komoly szándék nélkül csakis formalitásból, s azt is tudja, hogy idegen emberek előtt kedvességet és ártatlanságot színlelek. Muszáj vagyok... a valódi énem, hogy is mondjam... kiábrándítóan unalmas. Sivár vagyok...egyedül az álmaim és a képzelőerőm színes. Jómagam viszont tényleg sivár vagyok. Ezt azért, eléggé fáj beismerni.
Tudom mire vágyom...akarom is, meg nem is. Tudom is, meg nem is. Tele vagyok olyan érzésekkel, amelyektől teljesen antiszociálisnak érzem magam. Gondolataimba merülve baktattam haza, kissé ittasan, enyhén tántorogva, mikor megcsörrent a mobilom. Remegő ujjaimmal nyúltam farzsebembe, hogy utána onnan, előkaparjam azt.
– Mosi mosi! Ah, Joshi! – hallottam meg barátom hangját. – Mondd, mi van?
– Ember hazaértél már? – kérdezte Ő is kicsit ittasan. – Kicsit sokat ittál. – nevetett.
– Közel sem vagyok annyira részeg, mint szoktam. – mondtam, de lábaim alatt, igencsak ingoványosnak éreztem a talajt.
– Vigyázz magadra! Szia! – köszönt el.
– Kösz, Joshi! – ásítottam, – Pá!
– Franc! Mindig ennyit aggódik! – mérgelődtem magamban, majd tántorogni kezdtem. A következő pillanatban, megbillentem és valaminek nekicsapódtam. Sajogni kezdett a fejem.
- Oh, Elnézést! – pillantottam fel, majd szemeim elkerekedtek. Szemeim előtt egy nálam, körülbelül öt-hat évvel idősebb férfi állt. Arca markáns és tiszteletet parancsoló volt. Rövid fekete hajánál csak ébenebb szeme ragadott magával. Széles válla és csinos orra volt. Kedves embernek tűnt.
– Legközelebb jobban is odafigyelhetnél, mielőtt orra kívánsz esni! – dörrent rám.
– Az imént, valóban azt mondtam, hogy kedvesnek tűnik? Valószínűleg tévedtem! – mondtam, csak úgy magamnak
– Ki a franc...hikk...kérdezett? – kérdeztem egy hatalmas csuklás közepette. – Oh, fenébe olyan fura... szédülök... mégis sokat ittam. – szóltam majd összerogytam. Elsötétült minden. Tompán, még mintha hallani véltem volna a férfi hangját, de nem mertem volna, megesküdni rá.
– Hé! Kelj fel, mert megfagysz!
Megint sötét van. Megint ugyan az a sötét. De az a férfi, olyan... olyan különös volt. Melegség áradt belőle. Vajon most hol vagyok? Lehet, hogy most halok meg. Kár lenne, mert ez a férfi... érdekes lett volna. Mikor ránéztem, olyan volt, mintha valami csillogó aura vette volna körbe. Talán csak én képzeltem oda. Mindegy, ha lehetőségem lesz rá, akkor megtalálom a módját, hogy újra lássam.
Lassan...lassan ki kellene nyitnom a szemeim, úgy mint minden reggel. Minden rendben! Kinyitom és amit először megpillantok az az íróasztalom lesz, tele mappával, kóbor lapokkal. A földön pedig szétszórt papírgalacsinokkal.
– Oh, nem csörgött az óra. – riadtam fel idegesen. Kényelmesen kinyújtóztam és ásítottam, majd...
– Hol a francba....- jöttek volna a következő szavak, azonban...
– Szóval felébredtél, Csipkerózsika! Szólalt meg a férfi az ágy végéből.
– Ez nem lehet igaz! Ez a tegnapi férfi... – riadtam meg magamban.– Felébredtél végre? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. – Nagyon kiüthetted magad tegnap este. Mindig ennyit iszol?
- Un...nem. Nem is ittam tegnap olyan sokat, mint általában. – válaszoltam bizonytalanul. – Sőt, az sem jellemző, hogy elájulok ettől. – restelltem el magam. – Hol vagyok? Te mégis...mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül.
- Azt hiszem egy köszönöm is elég lenne. – vágott felsőbbrendű képet. – Sokat dolgoztál mostanában a könyveden. Gondolom, kimerültség lehet. – állapította meg. Azt hittem, hogy rosszul hallok.
–...hogy mit...mit mondtál? Te mégis... mégis honnan tudsz róla? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Huhn, nos... tudod miután ott összeestél nekem, valahova vinnem kellett téged. – mondta és semmitmondóan nézett rám. – Jobb szeretted volna, ha az utcán hagylak megfagyni, télvíz idején? – mondta cinikusan. – Meg fogom ölni, ezt a pasast! – döntöttem el magamban.
– Hazahoztalak, utána pedig belenéztem az irataidba. Illett tudnom kivel is van dolgom. Meglepett, hogy azzal az íróval van dolgom, akinek a könyveit olvasom. – szólt közömbösen.
–Pfft..., Nem kell megtisztelve érezned magad csak mert én... – kezdtem volna a vállam veregetni.
- Megtisztelve? – kérdezte, szemöldök felvonva. – Most ugye csak viccelsz? Azt mondtam olvasom a könyveid, nem pedig, hogy szeretem. – jelentette ki. – A könyveid, csak az elvakult emberek számára izgalmasak. Gyönyörűek és mocskosak egyben. Elhiteted velük, hogy ez a gyönyör, amit te érzés nélkül írsz ezekbe a vackokba, valósak még számodra is. Mintha tapasztalatból írnád. – vágta fejemhez a kegyetlen valóságot. – De az akinek van egy csepp kis esze is egyből átlátja, hogy még te magad sem éreztél ilyet, sőt jobban sóvárogsz az ilyesmire, mint a hű olvasóid. – húzta gúnyos mosolyra szája szélét. – Ki akarom taposni a belét! – ez jutott először eszembe.
- Fogalmam sincs, hogy miről szövegelsz itt nekem. – próbáltam hárítani és javítani kicsit férfiúi büszkeségemen. – Rengeteg partnerem volt már! Sok gyönyörben volt részem. Minden éjszaka más és más. Olyan sok, hogy az arcukra sem emlékszem. – jelentettem ki nagy büszkén. Ám a várt hatás...elmaradt.
– Fogadok, hogy reggel már senki sem volt melletted. – nevetett, – Pfft..., most komolyan. Szánalmasabb vagy, mint képzeltem. Azt állítod, hogy voltál már férfival és nővel is egyaránt. De a könyveid elárulják, hogy nem érted mi az a szenvedély. – mosolyodott el megint, – Feltételezem, mindig te akartad irányítani a dolgot. Sosem voltál még alul, ugye? – nézett furcsán a szemembe.
Komolyan...én komolyan ki akarom taposni a belét!
– Hé... mégis most mit művelsz? – kérdeztem döbbenten, mikor felém tornyosult. – Hagyd ezt abba! – tiltakoztam.
- Nem kell megijedni. – kaján mosoly jelent mag ajkán, – Csak megkötöm a kezed a nyakkendőmmel. Ne ficánkolj! – utasított. Mi a szent szar?
Ami ezután történt.... azt a legmerészebb álmaimban sem hittem volna el. Ha egyszer valaki azt mondta volna, hogy,,megerőszakol” egy olyan férfi, akivel csak tegnap este találkoztam és..., akiért a testem így sóvárog...Akkor, hívhatom ezt egyáltalán erőszaknak? Hisz annyira remeg mind a szívem, mind a testem... A jó büdös picsába!
Miután megkötötte a kezem, közelebb hajolt hozzám. Belecsókolt a hajamba és lágyan suttogni kezdett a fülembe.
- Lazíts Sunsuke! – lehelte, – Élvezd! Éld át, azt amit most adok neked és tedd élvezetesebbé a könyveidet. – mintha, parancsolt volna. – Olyan könnyedén írtad le, ezeket az érzéseket, hogy is volt, mondd!? – kezdett játszadozni vele. –,,Joichi végigsimította Enza testét, majd gyengéden megnyalta a mellbimbóit, elárasztva őt a forró leheletével. Joichi megremegett. – állt meg egy pillanatra, – Érzed, Sunsuke? Most érezheted azt, amit eddig érzés nélkül írogattál. – annyira gúnyos volt. Ez...most élvezi ezt? Rohadj meg!
- Ah... – nyögtem önkéntelenül és megremegett a testem.
- Ereszd csak ki a hangod, mert még nem állok le.,,Joichi remegett és közben simogatni kezdte Enza farkát. Enza lehúzta Joichi nadrágját és finoman megérintette az ajkaival Joichi, gyönyörű farkát. Joichi vergődött a gyönyör közepette. mm-m...” – idézte könyvem sorait és közben ugyan azt művelte velem is.
- Ah..., hagyd....hagyd abba kérlek. – kezdtem könyörögni neki, – É...én el fogok... menni. Ah... hun... – könyörögtem és könyörögtem, a legnagyobb gyönyör kapujában..., amit ez egyszer élveztem is.
- Ó nem Sunsuke. Még nem végeztünk. Felejthetetlen nyomot, akarom hagyni benned. – mondta és rám szorított. Kegyetlen érzés volt. – Nyisd szét jobban, kedves íróm.
- Hé! Ne... ne tedd be az ujjad oda. Kérlek ne! – szavaim, szinte már esdeklésnek számítottak, mikor olyan furcsa dolgot készült megtenni a seggemmel.
- Az a te bajod, hogy mindig te voltál az irányító. Sosem hagytad, hogy téged kényeztessenek ezáltal, nem is volt alkalmad élvezni a szex nyújtotta élményt. – simított végig mellkasomon. – Nem állhatsz ellen nekem, Sunsuke! Felrepítelek a fellegekbe. Próbálj lazítani. Lassan foglak tágítani, de próbálj alkalmazkodni, mert előbb-utóbb, azt is beteszem! – csábítgatott szavaival.
- Ah...hah...ez... ez, hah...ez jó...ne, ne…ne csináld el fogok... el fogok menni megint. – kérleltem, de késő volt, mert akkora már, beterítettem tenyerét.
- Sunsuke, térdelj! – adta ki az újabb parancsot, aminek valami furcsa módon, engedelmeskedtem.
- Ne! Ne használd a nyelved. – éreztem meg leheletét a hátsómnál, – Mit...mégis mit?
- Ahhoz képest, hogy itt könyörögsz nekem, hogy ne tegyem, már másodjára élveztél el. Még lesz pár, szóval készülj fel rá. – mondta erélyesen, – Beteszem. – közölte és már mást nem is éreztem...csak a testemben, váratlanul felbukkanó fájdalmat.
- AAAHHH! Szét... szét fogok szakadni. Ah...ez fáj! Vedd ki! – kezdtem kérlelni megint. Úgy éreztem, hogy a fájdalomtól, menten elájulok.
- Soha! – jelentette ki. – Sunsuke, marhára szűk vagy, lazíts. – nyögött fel mély hangján, – Rohadtul szorítasz és nagyon forró vagy belül... ember ah... beléd tudnék élvezni. – éreztem, ahogy a vágytól megremeg. Éreztem, ahogy testemben szétárad a forróság, és pillanatokon belül...ez a forróság, a combomon kezdett lefele folydogálni.
- Sunsuke! Még mind a ketten állunk! – mondta mosolyogva, – Jöhet a második menet! Most gyorsabb leszek. Készülj fel rá! – pihegett. Szemeiben, ismét felcsillant az égető vágy, vad szikrája. Kezdtem kétségebe esni. Anya...ments meg!
Még hogy második menet! Egész álló délután csináltuk és a szívem, egyfolytában meg akart állni, darabokra akart szakadni. Mást sem hallottam a fülemben csak, a szívem heves dobogását, és akkor még nem is beszélve arról, hogy a hangja olyan érzéki volt, hogy már attól elélveztem, mikor a fülemet nyalogatta. Nem tudom hányszor élvezett belém, de már nem is számoltam.
A reggel az ölelésében talált rám. Megijedtem. Ez nem egy olyan reggel volt, mint a többi. Nem egyedül ébredtem, mert...volt mellettem valaki...valami megfogható. Ettől... teljesen megijedtem. Ezért ameddig Ő, fürdött... én megléptem remélve, hogy többé nem látom azt az embert, aki ennyire képes volt, ennyire kiszolgáltatni a szívemet és a testemet. Azt az embert, aki a szívemen keresztül elégítette ki, a testemet. Attól tartok...beleszerettem és ezt, még keservesen meg fogom bánni. Annyira fáj a fejem...Mást sem hallok csak a víz, csobogó hangját. Itt állok a zuhany alatt, a csempét támasztva és, még most sem hiszem el, hogy képes voltam azokat a hangokat kiadni. Hány éve is már, hogy képtelen vagyok élvezni a szexet? Várjunk csak...Mióta az eszemet tudom, sosem élveztem egyik partneremmel sem. Mégis, ki a fene lehetett ez a férfi? De, ami még fontosabb, miért érzem úgy mikor csak rágondolok, hogy a szívem meg fog állni? Teljesen lényegtelen...Szerencse, hogy többé nem találkozunk. Hosszú percekig áztattam magam a zuhany alatt, elmémben a legveszélyesebb és legkéjesebb emlékekkel. Nehezen kászálódtam ki, a bepárásodott fürdőből, mikor megcsörrent a telefonom.
- Mégis ki a fene lehet ilyenkor? – kérdeztem dühösen. A kijelzőre pillantva észrevettem, hogy ismeretlen szám. Remélem, ez nem valami vicc, mert arra most, nem vagyok ráhangolva.
- Igen? – vettem fel a telefont.
- Hey, Sunsuke! – csendült egy ismerős hang, amelyet nem akartam többet hallani, mert egyből eszembe jutottak, azok a kínos szavak, melyeket nem rég a fülembe suttogott.
- Ö... Kihez van szerencsém? – tettettem a hülyét, – Miben segíthetek?
- Vicces fiú! – csendült mosolyogva a hangja. – Ennyire gyáva vagy, hogy mikor magadra maradtál pár percre, le is léptél? – élcelődött.
- Azt csinálok, amit akarok! Ne szólj bele. – dühöngtem, – Ez csak egy félresikerült baleset volt. Különben is, honnan tudod a számom? – kérdeztem ingerülten.
- Pfft..., tényleg vicces vagy. – röhögött a vonal másik végén, – Az egyik legismertebb üzletember vagyok. Meg sem érdemelném ezt a címet, ha ennyit sem tudtam volna kideríteni. Amúgy, ameddig ki voltál ütve az orgazmustól, beleírtam a telefonodba a számom. Ja, és a nevem...Takamura Renji. Mellesleg én vagyok a tulajdonosa annak a kiadónak, amelyik a te novelláid is kiadja! – sokkolt le pár másodperc alatt.
- Meg vagyok hatva! – gúnyolódtam, – De ki a frász kért meg, hogy hívj fel? Felejtsd el, ami történt. Zárjuk ezt le itt és most! Semmi közünk egymáshoz. – mondtam, de úgy éreztem, mintha remegne a hangom...a kezem nem különben.
- Haha! Hogy is ne! Felejtsem el, a gyönyörű, hófehér bőröd? Azt ahogy remegtél a karjaimban? Rá fogsz jönni, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyet tud tenni veled. Az egyetlen, aki ki tudja elégíteni az összes vágyadat és álmodat. Te fogsz engem először keresni, Sunsuke Sakurano! – hangja és modora, kifogástalanul stabil és meggyőző volt. Dühös voltam...de egyben...sírni tudtam volna. Olyan volt, mintha halványan egy kis boldogságot éreztem volna.
– Álmodozzon csak Mr. Takamura. Ha nincs más, akkor eléggé elfoglalt vagyok. Visszhall! – próbáltam hideg és erős maradni. Kinyomtam a telefont és az ágyra dobtam. Egész ízemben remegtem.
Mégis mi a faszomat képzel ez magáról, most komolyan!? Az viszont igaz, hogy már csak a hangjától is izgalomba jöttem. Azok a karok, ahogy átöleltek..., ahogy simogatták a mellkasom...– Mégis mi a francot képzelődök? Ez nem jó... nagyon, nagyon nem jó, – túrtam bele nedves hajamba, – Mindegy! Ez még jól jöhet a következő regényemhez. – gondoltam, én marha... – Álljunk neki dolgozni. – jutottam végső döntésemre.
Aznap, és az azt követő napokban, teljesen belemerültem a munkámba. Nem volt időm gondolkodni semmi máson. Egyedül, a testem ellenkezett. Sóvárgott azután a férfi után. Még szerencse volt, hogy eddig kihúztam valahogy. Komolyan, most annyira kész vagyok már, hogy ha megfogom a farkam már tuti, hogy attól elélvezek. Mi a franc akar ez lenni mégis? Viszont a könyvem meglepően remek lett. Rá sem ismertem a saját művemre. Lehet, hogy annak a szatírnak, igaza volt? Képtelen vagyok elhinni, hogy létezik olyan ember mint ő, aki ennyire átlátott a sorok közt.
Fáradt vagyok...Gyorsan elküldtem a regényt faxon a szerkesztőnek és már semmi sem állt az utamba, hogy egy kicsit elpilledjek.
- Csak egy picit lecsukom a szemem. – mondtam, majd mély álomba szenderültem...volna, ha nem szólal meg a csengőm, aminek kibaszottul örültem. Valaki kibaszottul nyomta a csengőmet.
- Jól van már nyitom! Az isten áldjon meg, mássz már le arról a kibaszott csengő...- a mondatot azonban már nem tudtam befejezni, mert ledöbbentem az előttem álló személytől.
- Takamura? Te mégis mit...? – akadt bent a levegőm.
- Hello, Sunske! Tami, ma behozta az irodámba a vázlatokat és rájöttem, hogy elkészültél. Bocs, hogy ilyen későn jövök, de eddig olvastam. Le a kalappal Sunsuke! Ez végre tényleg egy remekmű! – lihegte. Olyan volt, mintha idáig futott volna és most levegőért kapkodna. A vén róka!
- Nem adtam rá engedélyt, hogy Sunskénak hívj, Mr. Szatír igazgató úr! – förmedtem rá. Mi a tököm, most már becézget is?
- Na, eressz be! Hoztam neked kaját is. Gondolom, totál be vagy készülve a sok melótól, ezért itt egy kis sör is. Lazítsunk! – tolt félre az ajtóból, hogy beengedje magát. MEGÖLÖM! Ez jutott először eszembe.
- He? Te, most le akarsz itatni és aztán megdugni? Jól kitervelted! – mondtam cinikusan, mint aki most fejtett meg egy nehéz rejtvényt.
- Leitatni? Egy sörtől, nem rúgsz be és különben is, ma magad fogod odaadni nekem, a tested. Gondolom már majd szétdurransz! Vagy netán kiverted már? – megint az az átkozott felsőbbrendű mosoly, amit olyan szívesen letörölnék a bárgyú pofájáról...és amitől mégis, totál elvörösödök.
- R... rohadtul nincs hozzá közöd! Amúgy nem volt időm, ekkora baromságokkal foglalkozni. – jelentettem ki, még mindig fülig pirulva. Karba tettem kezeim és lábammal dobolni kezdtem.
- Értem. Nos akkor Sunske...- mondta, majd megragadott derekamnál fogva, magához húzott és megcsókolt. Heves, forró és vad csókba kezdtünk, még az sem zavart minket, hogy már fogytán vagyunk a levegőnek. De...mégis sikerült, észbe kapnom.
- Mit művelsz? Nekem most dolgom van. – mondtam és eltoltam magamtól, – Még mennem kell zuhanyozni is. – próbáltam lerázni.
- Akkor hát... menjünk. – mondta és karon fogva, maga után vonszolt.
- Mégis, mit művelsz? – rettentem meg.
- Nem most mondtad, hogy fürdeni akarsz, ostoba?! Hát megyünk szépen fürödni. – szólt mosolyogva.
Jesszusom. Ezt, nem tudom elhinni. Ez a faszi, mindennél erőszakosabb és akaratosabb. Tökéletes érzékkel tapint rá az ember vágyaira, megőrjíti és a végsőkig gyötri az ember szívét. Feladom! Teljesen a hatalmába kerített ez az érzés, amit csak ő tud nyújtani a testemnek és a szívemnek. Azt hiszem vesztettem. Egyszerűen elolvadok a karjaiban, amint végignyalja a testem. Lassan játszik velem, teljesen ki akar készíteni, azt akarja, hogy ne tudjak gondolkodni. Megfoszt minden józanságomtól és önbecsülésemtől. Teljesen kivetkőztet önmagamból.
- AAAHHH! AH Takamura... – nyögtem karjai közt, mikor végigsimított játékos kezeivel, a nedves bőrömön.
- Hívj Renjinek, Sunske! – búgta fülembe.
- AAAHHH Renji! Renji... én el fogok élvezni, ha nem hagyod abba! Renji! Ne... nem akarok a kezedbe élvezni... AAAHHH! – nyögtem kéjesen. Magamra sem ismertem. A gyönyör annyira elvette az eszem.
- Jó fiú! Látom egyre jobban élvezed! – mosolyogta.
- Kérlek... kérlek Takamura... – ujjaim, erősen kapaszkodtak vállába.
- Mondd ki, hogy mit szeretnél, mert így nem fogom tudni, hogy mit is akarsz! – játszadozott velem.
- Teljesen... olyan lettem, mint egy nő. Itt nyögdécselek kéjesen... ez megalázó. – pirultam el.
- Szóval azt akarod, hogy abbahagyjam? Ha ezt akarod...- állt meg keze, ami fájdalmas szisszenésre késztetett.
- Ne! Kérlek ne! Kérlek... kérlek tedd be! Tedd be a farkad és dugj meg jó keményen, Takamura! – el sem hittem, hogy ezek a szavak az én számat hagyják el. De csak a vágyaimat öntöttem szavakba.
- Ahogy kívánod, Sunske! – szólt és már belém is hatolt.
A testem, teljesen elárult engem. Vagy talán, én árultam el a testemet. Már nem tudom, de Renji testének melege, a csobogó víz, mely végigfolyt a testünkön, és a farka...teljesen elolvasztott. Már fogalmam sincs, hogy hányszor tett magáévá a zuhany alatt. Nem számoltam, csak egyik gyönyörből, a másikba sétáltam vele. Egy cseppet sem bántam, azt amit velem tett és, amit én tettem vele. Leadtam minden korlátom, büszkeségem és gátlásom. Vele, hajlandó voltam akármit megtenni. Semmit sem tudtam már előtte szégyellni!
- Renji! Én... azt hiszem kedvellek...vagy ilyesmi. – mondtam fülig pirulva, mint aki először szerelmes. – De hisz az vagy marha! – emlékeztettem önmagam.
- Én is, Sunske! – ölelt át szorosan, – Már azóta, mióta elolvastam az első könyved! Be akartalak törni! Meg akartam szelídíteni a benned lévő vadállatot! Sőt...nem hazudok, ha azt mondom, hogy össze akartalak törni. Annyira, hogy csak én lehessek utána a támaszod. – szorított még erősebben.
- Hogy mi...? Hé Renji, te rohadék! – ment fel bennem a pumpa. – Még egy ekkora, rohadt szemét vénembert! Nincs mit tenni...azt hiszem, Renji lesz a végzetem!
kommentek