Teletha Yaoi Writings

Nagy döntések
( folyt.)Döbbenten hallgattam, a bemondó nő szavait. Minden kiejtett mondata után, hatalmasat dobbant a szívem.
„ – Doug Soul riportját látják. Itt áll mellettem Tom Nort rendőrkapitány, a nyomozás vezetője. Mit tudna mondani, az üggyel kapcsolatban? “ – kérdezte a magas férfit Doug. Éreztem, hogy az ujjaim elernyednek és kicsúszik kezeim közül a pohár, hogy utána hangos durranással a padlón törjön össze, milliónyi darabra. Hallottam, amint megnyikordul az ágy, majd az erős láb folyamatos puffanását a parkettán. Kevin rohant ki, eszeveszett módjára a szobából. Ide-oda kapkodta a fejét, majd látszott, hogy leszakad válláról egy hatalmas súly, mivel rájött, hogy sem nekem, sem a kicsinek nem esett baja.
– Mi történt? Mi a... – kérdezte volna, de leintettem és a képernyőre meredtem. Kevin fejével követtem, szememet és az ő tekintete is megállapodott a képernyőn.
„ – Rendkívül kevés bizonyíték állt rendelkezésünkre, így behatóbb és mindenre kiterjedő nyomozást indítottunk, hogy fényt derítsünk az ügyre. Nyomozásunk során, több bizonyíték is előkerült, így sikerült rájönnünk, hogy Timothy Dalton féltestvére és volt szeretője, bizonyos K.T. és S.K., voltak a szándékos gyújtogatás áldozatai. Azonosításukra sor került, közeli barátjuk Dr. Carlo Perez által és ezúttal is köszönetem és részvétem fejezem ki neki és kedves feleségének, Tiffany Pereznek. Különös kegyetlenség kell ahhoz, hogy két embert élve égessünk el. Az, hogy K.T. mit keresett S.K. otthonában, nem derült ki, bár a felvett vallomások alapján, szeretők voltak. Ezért a gyanú féltékenység vagy pedig anyagi ok lehet!” – fejezte be a rendőrkapitány.
„ – Doug Soul riportját látták itt, a Sunday reggeli híreiben.” Örült módon forogni kezdett körülöttem a világ és szörnyű hányingerem támadt. A fürdőszobát céloztam meg, de támaszkodnom kellett, így Kevin odarohant, hogy segítsen. Betámogatott a fürdőbe, ott leültem a kád szélére és a hányingerem lassan csitulni látszott, csupán a szédülés maradt meg.
– Carlo megmondta, hogy vigyázz magadra, nem? – kérdezte Kevin megrovóan. Annyira féltett azóta a baleset óta, amiről én már meg is feledkeztem. Úgy húsz perc múltán, már jobban éreztem magam annyira, hogy fel tudtam állni. Kevin kitámogatott és leültetett az asztal mellé, egy székre.
– Nem kellene orvost hívni, szerelmem? – kérdezte Kevin aggódva és megsimította a hajam.
– Nem köszönöm, most már, minden rendben lesz, kicsim. – próbáltam Kevint nyugtatni. – Azt hiszem, csak egy kicsit sokkot kaptam az előbbitől. A saját hulládról hallani, egy kicsit sokkoló, nem gondolod? – kérdeztem zavarodottan.
- Most már vége, nyugi! Elkapták őket. El lesznek ítélve, méghozzá nem kis időre. – ecsetelte. – Előre megfontolt kettős gyilkosságért, nem valószínű, hogy akármelyik ügyvéd kihozza őket onnan. – szólt okosan, de az ő szemeiben is ott csillogott, a félelem apró szikrája.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze Lagostól, majd foglalkoznak ezzel a hírrel. Szerinted nem lepleződünk le, Kevin? Te is hallottad nem, K.T és S.K. – mondtam ijedten és megremegtem.
– Idefigyelj Sera! Ne feledd, hogy az áldozatok képét, nem mutatták be. Mellesleg, tudod te, hogy a világon hány K.T és S.K él? Nagyon sok. Nem utolsó sorban pedig, ha elfelejtetted volna, mi Andrew és Trevis vagyunk. – szólt bölcselkedve. – Igaz, hogy még nem vagyunk házasok, de ami késik, nem múlik. Na és persze, mindenki ezen a néven ismer minket. – taglalta.
– Trevis és Andrew..., ezt sosem szokom meg. – sóhajtottam.
– Pedig jobb lesz, édesem! Sokkal biztonságosabb lenne. – mondta és átölelt.
– Igazad van, Kevin. – feleltem és szorosabban hozzá bújtam.
– Tudod mit? – szólalt meg váratlanul. – Hétvége van és most ráérünk. Öltöztessük fel Peggit és menjünk vásárolni. – szólt. „ – Jesszusom Kevin, ha most hallottad volna magad! Mint egy nő, aki lázban ég, hogy shoppingolni mehet!” – jegyeztem meg magamban. Nagyon jól tudtam, hogy Kevin csak azért teszi, hogy elfeledtesse velem, ami nemrég történt, de mégis viccesnek találtam a dolgot.
– Épp itt az ideje, hogy Peggi is normális ágyban aludjon, ne pedig köztünk. – szólt miközben ráhúzta kislányunk pici lábaira a zoknit. „ – Tehát vége a fotelban szeretkezős időknek!” – állapítottam meg. Nos igen, mivel Peggi mostanában nyűgös volt, köztünk aludt. Nem arról van szó, hogy bántott volna minket a dolog, csak hát a szexuális együttléteink száma picit korlátozódott és titokban fojt, amíg a mi kis kincsünk aludt.

Az egész szombati napot vásárlással töltöttük, míg Peggi nyugodtan szunyókált a babakocsiban. Jó hatással volt rá, a „kirándulás”, na és persze a friss levegő. Egyik üzletből ki a másikba pedig be, így próbáltuk intézni a dolgokat. Mindkettőnk szeme megakadt, azon a csodálatos fehér-fekete konyhabútoron, amit végül a magunkévá is tettünk és ami nagy büszkeséggel töltött el minket. A „hitvesi” ágynál, kisebb problémába ütköztünk. Kevin ugyan is, mindenképpen a fémrácsosat akarta megvenni, ami engem inkább egy S&M kéjmatracra emlékeztetett, ezért heves tiltakozásomat fejeztem ki. Nos sok civakodás árán, na és persze egy elhamarkodott ígéret árán, végül azt vettük meg, amit én szerettem volna. Világos fa színű kerete volt, hófehér matraca, na és persze az elmaradhatatlan baldachin. Annyi alkut azért kötöttem kedvesemmel, hogy a baldachin, fekete lehetett. Ennyit még én is hajlandó voltam neki engedni. A nappalink, egy gyönyörű, világos rózsaszínű kanapét kapott és szófát kapott, két azonos fotellal. A fürdőszobai kellékeknél, már gördülékenyebben ment a dolog, ott egyikőnknek sem volt különlegesebb elvárása. Mire végeztünk, alig hittem el, hogy valóban ennyi minden hiányzott a mi kis szerény lakásunkból. Mivel rengeteg volt a cuccunk, ezért egy szállító megígérte, hogy holnap mindent kihoz nekünk. Így vasárnapra is megvolt a dolgunk és nem kellett attól félnünk, hogy netán unatkoznánk. A leghasznosabb dolog az volt, hogy hasznát vettem lakberendezői tehetségemnek. De természetesen, ez sem lehetett tökéletes nap, mert szörnyű fej és hasfájás gyötört. Kevin, ezt a „felszín alatt rejtőző idegesség” számlájára írta, mert ő ugyebár orvos, vagy minimum diagnoszta lehetett, előző életében. Kíváncsi természet lévén, megpróbáltam találgatni, de eredménytelenül. Így hát, arra jutottam, hogy hétfő reggel, még munka előtt, beugrok az orvoshoz, aki délutánra ígért eredményt. Egy vizelet minta, egy vérvétel és egy gyors röntgen után, már szabad is voltam. Be is vágódtam az autómba és már indultam is a telekre. Nagy munka közepén tartottunk épp, mivel az egyik ügyfelünk ezen a telken akart építkezni. Mostanában megviselt a zaj, amit ezek a hatalmas döngető gépek okoztak, amik olyan rázkódást okoztak, amibe még az ember belső szerve is beleremegett. Ez ma sem volt másképp. Az az átokverte óriás, olyan erővel döngette a földet, hogy komolyan rettegtem tőle, hogy nem érek oda a munkásaimhoz. Körülbelül két óra hosszáig bírtam, végül úrrá lett rajtam az eszeveszett fejfájás. Ezt még tudtam volna kezelni, ha nem kezd el görcsölni a hasam is. Nos, ha nő lettem volna, akkor helyesen gyanakodhattam volna, mondjuk esetleg havi bajra. De férfiként, ez az eshetőség nem nagyon jöhetett szóba. Alig tíz perc elteltével, még erősebb lett a fájdalom és egy pillanat után, már nem is emlékeztem semmire, mert elsötétült a szemem előtt a világ. Váratlan vendégek
Az esküvő után Nem tudom, hogy mi történt velem, vagy mennyit aludhattam, de egy zöld színű szobában tértem magamhoz. Utolsó emlékem, az az építkezés nap volt, semmi egyéb. Lassan nyitottam ki a szemei, így lassan körvonalazódott szemem előtt csak, egyes emberek sziluettje. Kevin tornyosult felém, karjában Peggivel, akinek könnyben ázott, minkét kicsi szeme. Kevinen is látszott, hogy talán sírhatott. Felmerült bennem, hogy talán most meghaltam és csak a szellemem látja őket. „- Marha!” – intettem rendre magam.
- Mi a...- próbáltam felülni az ágyban, azonban Kevin egyetlen mozdulattal, visszataszított fekvő helyzetembe és ekkor hallottam meg, egy apró női sikolyt. Fejem rögtön a hang irányába fordult és nem tudom, hogy a lélek hagyta-e el előbb a testem, vagy egy halk nyikkanás...de valami biztos.
– T...Tiffany? – hűltem sápadtra. Te meg...mi a...? – kérdeztem teljesen értetlenül.
– Sera! – pattant fel székéből Tiffany és az ágyamhoz rohanva a nyakamba borult.
– Lennétek szívesek végre kinyögni, hogy mi a faszomat keresek én itt? – lettem totál ideges és még az sem érdekel akkor hirtelen, hogy rég nem látott barátnőm, majd megfojt.– Lehetnél hálásabb is, te dög! – dörrent egy mély, de ismerős hang az ajtóban. Carlo sétált be rajta, fehér köpenyben.
– Hogy nézel te ki? – néztem Carlora.
– Leginkább egy orvosra hasonlítok, nem gondolod, te nagyon marha? – mondta nagyon mérgesen. „ – Mi a szent szar folyik itt, a jó büdös életbe?” – kérdeztem egy óra alatt magamtól, már vagy sokadjára.
– Próbáltalak elérni, de akkor már késő volt. – szólalt meg Kevin mellettem.
– Hashártya szakadás, te nagyon hülye! Nem elpofáztam neked, hogy kerülj el minden olyan dolgot, ami rázkódást vagy rezgést okoz? Elmondtam, hogy nagyon megvékonyodott. – mondta vörös fejjel Carlo. Elmondanám, hogy még sosem láttam ennyire pipának.
– De ez a munkám! – kontráztam.– De neked feltétlenül ott kellett lenned, a dolgok közepében? – vágott vissza.
– Nem. De illik. – mondtam szemlesütve.
-Illik!? – kiabálta. – Illik, te marha? – megfogta fejét és intett. – Hagyjuk. A lényeg az, hogy szerencsére sikerült a műtét. Miután kora reggel megérkeztünk hozzátok, akkor kapta Kevin a telefonhívást az orvosodtól. Még szerencse, hogy volt annyi eszed, hogy legalább orvoshoz elmentél. Végül szóltak, hogy rosszul lettél mi pedig idesiettünk. El kell, hogy mondjam, belülről sokkal szebb vagy, mint kívülről! – szólt majd gúnyosan elmosolyodott.
–  Te műtöttél? – képedtem el.
– Szerinted? Azt hiszed, hogy rá bíznám a lányom „keresztanyját” akárkire? – mosolyodott végre el.
–  Tess’? – néztem rá döbbenten. Tiffany eleresztett, majd vissza sétált a székhez, ahol nemrég ült és a mellette lévő asztalról levette a babahordót, amit csak akkor vettem észre. Odasietett vele, letette az ágyam végébe és kiemelte belőle a kislányt. A bőre és a szeme, mint Carloé, a haja és a bájos kis pofija, akár Tiffanyé. Gyönyörű gyerek volt, apró és törékeny. Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe, mikor a karomba vettem, Peggi kicsi kezei, felém kapkodtak jelezve, hogy ő sem szeretne kimaradni, semmi jóból. Mindkét kislányt magamhoz öleltem és ekkor történt az, hogy a mi kicsi lányunk, közelebb veckelte magát az új kis jövevényhez és oltalmazóan átkarolta. Tiffany legszívesebben felsikkantott volna örömében, ha nem tudta volna, hogy bajt okoz vele.
– Nézd, nézd! – bökdöste Carlot. – Nézd, hogy Peggi mennyire szereti Enikőt.
–  Enikő? – kérdeztük kórusban Kevinnel.
– Ah...annyira szép név, hogy megfogott minket. Mivel Carlo édesanyját Enohnak hívták, ez afféle tisztelet felé. – mosolyogtak össze. „ – Csuda bánja, ha egyszer ilyen aranyosak.” – gondoltam magamban.

Egy hét után, szerencsésen hazaengedtek. Kiderült, hogy Tiffanyék is ideköltöztek és Carlo abban a kórházban kapott munkát. Mivel még nem találtak lakást, ezért mindketten úgy szerettük volna Kevinnel, ha addig nálunk maradnak. Az immár járkáló Pegginek sem volt ellenvetése, az új „testvérke” végett. Sokat járkált hozzá és simogatta az arcát. Néha kilépdelt és megráncigálta Tiffany ruháját. Eleinte nem tudtuk, hogy mi baja, végül rájöttünk, hogy ezzel jelezte, hogy Enikő felébredt. Miután kiengedtek, Kevin egy hatalmas vacsorával várt haza. Kellemesen elfogyasztottuk, mi négyen és rengeteget beszélgettünk, hisz volt miről. Sokat meséltek róla, hogy mi történt azóta, hogy „ meghaltunk”. Bár sok újat nem tudtak mondani. A vacsora végeztével Kevin és Carlo félre vonultak és valamiről sugdolóztak. Sértettem csapkodtam a tányért a mosogatóba, mert én is tudni akartam, hogy mi az. Tiffany végül nem engedte, hogy elmosogassak, hanem leültetett. Kevin odasétált hozzá, arcán enyhe pír jelent meg, majd letérdelt. Nos, ekkor lettem én is céklavörös, bár fogalmam sem volt, hogy mi a fenétől.
–  Szerelmem! – nézett fel rám, mire én egy nagyot nyeltem. – Te vagy életem szerelme, ezért szeretném, ha megajándékoznál engem továbbra is, ezzel a szerelemmel. – szólt és kihúzott egy dobozt a zsebéből. Kinyitotta, majd a benne lévő gyűrűt, az ujjamra húzta. – Boldoggá tehetlek hátralévő életemben? – kérdezte.
- Szeretlek! – ez volt az egyetlen dolog, ami akkor eszembe jutott. Kevin nyakába borultam, aki diadalmasan a magasba bokszol, mire Carlo bőszen tapsolt neki, Tiffany pedig a szemét törölgette. Két hét múlva, meg is volt az esküvő. Kevin ragaszkodott hozzá, hogy fehér öltönyt viseljek, amit akkor kicsit megalázónak éreztem. A két tanunk Tiffany és Carlo volt. Előbbi végig sírta, az alig fél órás, hivatali ceremóniát. Mikor vége volt, beültünk egy étterembe és elfogyasztottunk egy kellemes kis ebédet. Carlo, mint az orvosom, egy kevés kis pezsgőt engedélyezett, ugyanis még mindig szednem kellett, azokat a fura gyógyszereket. Kevin pedig az eset óta, még jobban féltett és óvott. Mivel immár felvehettük a pénzt, kénytelenek lettünk, a kamu nevünket használni. Nagyon furcsa volt számomra, Kevinről hirtelen Trevisre váltani. Az Adrewtól, pedig felállt a szőr a hátamon.Újra szabadon A nap felkelő sugarai, bevilágították az amúgy is világos Summer Streetet. Ebben a reggeli napfényben, álmosan nyújtózkodtak a fehér kockaházak. Hatalmas ablakaikon át, besütött a nap fénye. Minden ablak nyitva volt, s kellemes hajnali fuvallat lopakodott be rajtuk, hogy aztán a bent lévő, alvó emberek arcába táncolhassanak. Csak egy ember volt, közel s távol, aki kint tartózkodott. A szirten álló hatalmas, hófehér ház egyik lakója. Egy hosszú, aranyszőke hajú, takaros kis férfi csoszogott ki a bejárati ajtón. Csupán bokszert és egy fehér inget viselt szétnyitva, amit kellemesen cirógatott rajta a szellő. Kisétált a bejárati ajtón át a kovácsolt vas kapuig. Útját, az impozáns sövény kísérte, egészen a postaládáig. Adrew McTroyon, meglátszott, hogy épp kelőben van. Amúgy egyenes és szép szőke haja, most ide-oda göndörödött és hetykén hanyatlott homlokára. Adrew már ismertnek számított Sundayben, aki néhány éve érkezett csupán ide társával, az alsósokat oktató Trevissel és gyermekükkel, Peggivel. Egy sötét kis titkot őrizgettek és őrizgetnek, még mind a mai napig is. Nem csupán a világ elől, de gyermekük elől is. Hazugság a nevük, hazugság a múltjuk, ami a valóság, az csupán a jelenük. A valóság az, hogy Sera és Kevin létezik, na meg egy nagyon sötét múlt. Jobban mondva, létezett. Bizony, mivel a fiatal pár, foggal-körömmel ragaszkodik és harcol azért a jelenért, amelyben most élnek. Megpróbálják elfelejteni a múltbeli megpróbáltatásaikat és egy örökség miatti, majdnem halálukat. Sera kinyitotta a postaládát és mérgelődött egy sort a csekkek miatt, amit már rég levontak a kártyájáról és most mégis kiküldték neki. Gondolatban elküldte őket, egy sokkal melegebb éghajlatra. Volt még egy újság és egy egyszerű fehér boríték is benne, ennyi volt csupán a mai termésem. Igen, így igaz. Én vagyok az az ember, aki tíz körmével ragaszkodik a saját hazugságaihoz és teremtett kis mennyországához. Mivel szerettem volna megóvni magam, a kilátásban lévő dühkitöréstől, inkább visszasétáltam a lakásba. Az újságot és a borítékot, ledobtam az asztalra és a hálószoba felé vettem az irányt. Kevin félmeztelenül és szétvetett tagokkal, az igazak álmát aludta. Mikor elhelyezkedtem az ágyban, Kevin felébredt.
–  Megint kisettenkedtél a postáért? – kérdezte bujkáló mosollyal. Bocsánatkérő pillantásaimmal, a mellkasára feküdtem. Miért is hazudnék neki, hisz már olyan jól ismer?
–  Fúúú szerelmem, most látom csak, hogy milyen izmos vagy. Nagyon szexi. Eddig észre sem vettem. – incselkedtem vele és végigsimítottam izmain.
–  Ó, te mocsok! – nevetett és magára rántott. Az ing, ami amúgy is csak fityegett rajtam, gyorsan a földre került. Kevin teljesen felhúzott magához és keze máris nadrágomban matatott, hogy megsimogassa, álló férfiasságom. Már épp a szájába vett én pedig már épp nyögni készültem, mikor kivágódott a szobánk ajtaja és Peg topogott be rajta, álmos kis szemeit törölgetve. Mintha bomba robbant volna, fordultam le Kevinről és bújtam a takaró alá. Rohadt kínos pillanat volt, amit egyedül Kevin nem érzékelt.
– Keljetek már fel, éhes vagyok! – rivallt ránk a mi kis tisztünk. Oly régen volt már, mikor ez az ártatlan kis teremtés, még csak totyogott és széttárt karokkal rohant, a haza érkező Kevin elé, azt kiabálva, hogy „papa”. Kizárásos alapon, én voltam a „mama”, amit a házon kívül nem hangoztathatott. Mivel az én kis uram és parancsolóm éhezett, neki is láttam a reggelijének. A merevedésemnek immár, semmi baja nem volt, hisz úgy ahogy volt, rögtön le is lankadt. Ez van, ha az embernek gyereke van. Miután megreggeliztünk, Kevin elköszönt és dolgozni ment. Felöltöztettem Peggit és elindultam vele, az óvodába. Az évekkel ezelőtti eset óta, nem tartózkodom kint, az építkezési helyeken, csupán ha nem működnek a gépek. Aznap minden simán ment, ezért mielőtt Peggiért mentem volna, még volt egy kis időm beülni egy kávéra Tiffanyékhoz. Szép kis házat vettek és nagyszerűen kijöttek. Tényleg úgy nézett ki a dolog, hogy az én kedves barátnőm, megtalálta élete szerelmét. Ráadásul, Tiff néhány napja bejelentette, hogy ismét gyermeket vár. Természetesen mindenki nagyon boldog volt. Gyorsan eltelt az a röpke kis órácska náluk, ezért ideje volt indulnunk. Enikő is idén kezdte el az óvodát és ugyan oda járt, mint Peggi. Együtt indultunk el a gyerekekért. Hála a magasságosnak, egyikük sem volt az a könyörgős fajta, ezért gyorsan át is öltöztek.
–  Tiffy néni, Enikő éhes! – nézett rá barátnőmre váratlanul Peggi.
–  Honnan veszed? – kérdeztem, miközben ráhúztam kicsi lábaira a cipőt. – Nem is szóltatok még egymáshoz. Peggi kirántotta a lábát a kezemből és magához ölelte Enikőt.
–  Buta mama, hogyne tudnám? Ő az én kis húgom így mindent tudok róla. – szólt durcásan. Valóban. A két gyermek úgy viszonyult egymáshoz, mint a testvérek, ezért mindennaposak voltak, az efféle kijelentések.

Fáradtan értem haza, nyitottam be a házba, ahol Kevin már várt ránk. Peggi egy „kényszerleszállást” kiáltva, apja ölébe vetette magát. Leültem melléjük egy bögre teával a kezemben és Kevinnek nyújtottam a reggeli újságot. Én a fehér borítékot bontogattam és vettem kíváncsian a kezeim közé. Elkezdtem olvasni, bár igencsak rövid levél volt, de annál sokkolóbb.
„ – Eljövök azért, ami az enyém!” – csupán ennyi állt benne, de nem kellett hozzá sokat gondolkodni, hogy rögtön rájöjjek. Azok a cirkalmas betűk, ez a hangvétel...Kicsusszant kezeim közül a levél, két tenyeremet a fejemre szorítottam és sírva fakadtam. Kevin máris utána nyúlt és az ő arca is rögtön holtsápadttá vált. Mivel ezidáig nem történt semmi próbáltunk nem gondolni rá és éltünk úgy ahogy eddig is. A másnap és az azt követő napok is ugyan úgy teltek el, eseménytelenül de szeretetben. Pénteken Peggiért mentem, mint minden nap. Azonban eszembe jutott, hogy az építkezésen hagytam néhány nagyon fontos iratot. Megnyugtattam kislányomat, hogy gyors leszek majd, de ragaszkodott hozzá, hogy bejön velem az épületbe.
– Hű de romos. – jegyezte meg, egy hat éves megállapításaival.
– Egy-két óra múlva robbantják és újat húzunk fel helyette. – mondtam.
– Felrobbantják? – érdeklődött.
– Igen. Itt van egy bomba, ezért – közben lenyúltam az iratért, – nem is szeretnék sokáig itt tartózkodni. – mondtam kissé hangosabban.
- Nagy kár! – szólalt meg egy mély és gonosz hang, majd a vas ajtó, nyikorogva becsapódott. Nem láttam semmit, csak egy ököl suhanását, amit csak az arcom állít meg.
– Áú! – nyögtem fel, miközben erősen dörzsölgettem.
– Mama! – ugrott mellém Peggi és könnyes szemekkel nézett rám, legalábbis így véltem látni a sötétben.
–  Mama? – kacagott a hang. – Ez tök röhej. Főleg, ha úgy vesszük, hogy férfi vagy és mellette még halott is. – a fagyos hangtól, megállt bennem a vér.
– T...Timothy? Hogy...? – a balsejtelem, amely napok óta kísért és a rémálom, ami most valósággá válik.
– Azt látom, hogy még mindig vág az agyad, kedvesem. Milyen kis csinosak lettünk. De mondd csak Sera, hogy a jó életbe csinált Kevin gyereket? – kérdezte érdeklődve.
– Attól a lánytól született, akit te megerőszakoltál. – mondtam undorodva.
– Szóval apa lettem. – mondta megvetően.
– Most egyeztünk meg, hogy Keviné. Nem? – úgy tűnt, hogy az évek alatt, sokkal hülyébb lett, mint volt.
– Keviné? Kevin terméketlen. Nem tudtad? – kacagott.
– Gyerekkorunkban, Kevint egyszer úgy megerőszakolták és megverték apám barátai, hogy megsérült neki a...tudod te mije, hogy nemzőképtelenné vált. – nevetett ismét.
– Peggi a mi lányunk! – kiabáltam rá és magamhoz húztam a gyermekem. Képtelen voltam elhinni, hogy Kevin nem mondta el nekem. Addig a pillanatig nem is tudtam elképzelni, hogy Timothy gyermeke, míg eszembe nem jutott, hogy márpedig lehetséges. Annak ellenére, hogy Timothy fekete hajú, akár az apja, Kevin és Timothy anyja, viszont pont úgy nézett ki, mint a mi kis Peggink. Így már minden világos volt.
– Tudod kinek kell? – köpött elém.
– Mit akarsz? – kérdeztem, de tudtam nagyon jól.
– A pénzem. – mondta egyszerűen.
– Ez probléma, mivel én ide vagyok bezárva, Kevin pedig semmiről sem tud. – közöltem.
– De tud. Hagytam neki egy üzenete, körülbelül egy órája az iskolában. Bizonyára már ide tart a pénzzel.  
– Nem hiszem! – szóltam gúnyosan.
– De igen! – szólalt meg az ismerős hang az ajtóban.
– Kevin?! Papa! – mondtuk egyszerre.
– Őket engedd el, csak velem van dolgod. – kiáltotta Kevin.
–  Ebben igazad van, tesó. Húzzatok el! – kiáltott ránk. Nem akartam otthagyni Kevint, de Peggi épsége, mindennél fontosabb volt. Próbáltam szólni hozzá, de nem engedte. Kiérve az épület elé, messzebb mentünk tőle. Reszkető kezekkel nyúltam a zsebembe és tárcsáztam a kollégám számát.
–  Mennyi idő van a robbanásig? – kérdeztem riadtan.
– Öt perc. – szólt néhány kattintgatás után.
–  Öt? Viccelsz? – teljesen megfagytam és akaratlanul is folyni kezdett szememből a könny. Peggi oltalmazóan ölelni próbált, de nem segített. Minden egyszerre gyűlt össze bennem és csak egy dolgot tehettem.
–  Kevin, öt perc! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Nem hallottam mást, csupán egy halk pukkanást. Utána még egy percnyi néma csend és az épület tetején láng csapott fel egy hatalmas durranás kíséretében. Nem tudtam mi történik, csak azt, hogy felrobbant, hogy bekövetkezett és Kevin nem sétált ki azon az átkozott ajtón. Magasba emeltem a fejem és csak ordítottam. Ordítottam a holdra, amely ezen a borzalmas estén képes volt mosolyogni rám. Rám, aki most vesztette el, élete szerelmét. Az egyetlen embert, aki őszintén szerette őt, minden hülyeségével együtt.
– Hékás, a környék összes kutyája közül, te nyomatod a legjobban! – tornyosult felém Kevin kormos arca. Talán egy pillanaton múlt, talán azon, hogy Kevin átölelt, de nem ájultam el, pedig nem sok kellett. Ajkaim némán formálták a kérdéseket, melyeket nem mertem feltenni.
–  T...Timothy meghalt? – kérdeztem.
–  Még a robbanás előtt. Lelőttem. – közölte higgadtan.
–  Tessék? – kérdeztem meglepetten. – Kevin...te...? – a valós reakció az lett volna, hogy megkérdezem, miért tette. Én azonban, nem kérdeztem semmit, hisz nem volt mit megkérdezni. Ha nem ő, akkor valószínűleg én tettem volna meg, bármivel, ami a kezembe kerül. Kevin magához húzott minket és átölelt. Peggi sírt, bár valószínűleg a riadalomtól, nem mástól. Én mindkettőtől, úgy igazából. Nem érzem magunkat bűnösnek vagy gyilkosnak. Az amit Kevin tett vagy az amit én is megtettem volna...gyilkosság, bosszú, vagy önvédelem?! Ez egy olyan dolog, amit mindenki maga dönt el. Ezért én is rátok hagyom a döntést és az ítéletet. Addig is én, végre békében és nyugalomban, immár megkönnyebbülve fojtatom az életem Kevinnel és a gyermekemmel, akit most már semmilyen megrázkódtatás nem érhet. ~ Vége~