Ez a fejezet, már nem tartalmaz jelbeszédet! :D

3.fejezet

„Néma, hangtalan és tiltott szerelmünk, már évek óta tombol. Az élet útja, mely szerte ágazott, oly messzire sodort egymástól minket. Ezidáig nem volt keresztút, melyen találkozhattunk volna, s sorsunk újra egybefonódhatott volna. De az élet furcsa szerencse kereke, most azt pörgette, hogy ismét láthassuk egymást. Az érzéseink még mindig titkon tombolnak, s már csak arra várnak, hogy gejzírként a felszínre törhessenek s mindenen, mi az útjukat állja, végig söpörhessenek...”

Eichi a terem bal oldalán állt. Kora reggel volt, a nap még épp felkelőben állt. A férfi a terem ablakait nyitogatta, hogy friss levegőt csempésszen a helyiségbe, mely már türelmetlenül várta apró lakóit. Egy rongyért és tisztítószerért sétált a mosdóba, mellyel végigtörölgette a kis asztalokat, melyeken még mindig ott éktelenkedett, az előző napi festékek nyoma. Eichi előre dőlt és megpróbálta keményebben sikálni a makacs festékfoltot, mely kellemetlenül rászáradt a piros lapú asztalkára. Felső teste előre dőlt, alsó teste pedig hátulról kidomborodott. Karcsú alakját, kerek és csinos fenekét még a nap is megcsodálta. Még erősebben próbálkozott, nem hagyta magát a folttal szemben. Munkájába annyira beleveszett, hogy észre sem vette néma, mozdulatlan csodálóját.
– Gyönyörű példány! – csendült egy ismerősen kellemes, mégis idegeket borzongató hang. Eichi az ajtó felé kapta fejét és arcáról a riadalom, hamarosan a kezébe is átszállt, mely remegni kezdett. Atshushi állt az ajtó félfának támaszkodva és szemét a másik férfin legeltette. Eichi úgy érezte, hogy lassan visszaszáll ereibe a bátorság, így egy cseppel nyugodtabban nyitotta szólásra száját.
- Jó reggelt, Fumihiko-san! Örülök, hogy ilyen buzgó már kora reggel csak, hogy még nem vagyunk nyitva. – jegyezte meg élcesen. – A másik pedig az, hogy nem az állatkertben van, hogy felmérje, ki milyen példány. – mondta sértődötten Eichi.
- Nahát...sosem gondoltam volna, hogy egyszer az én drága Eichirom fog Fumihiko-sannak hívni! – kacagott jóízűen a férfi. Eichi mérge, csak még inkább magasra szökött.
- Mit akarsz itt? – kérdezte most már mérgesen és eszébe jutott a tegnap délutáni történet.

Eichi a földön térdelt, két tenyerét az arcára szorította, de még így is tisztán látható volt, hogy ujjai között, könnye csordogál ki. Atshushi gyorsan mozdult és talpra segítette a megszeppent férfit, majd egy székre ültette. Eichi lassan, nagyon lassan kezdett kicsit megnyugodni.
- Gyerekek, menjetek játszani! – szólt a sok kisgyermeknek Hisa, akik eddig kíváncsian szemlélődtek tanáruk mellől.
- Mit akartok tőlem? – kérdezte kétségbeesetten Eichiro, Hisára és Atshushira nézve.
- Eichi... – nyögte fájdalmasan a nő. – Beszélnünk kell! – szólt, majd a férfi mellé húzott egy széket. Eichi egy kicsit megriadt, próbált volna arrébb húzódni, de a másik oldalról Atshushi zárta közre, aki szintén egy széket tolt mellé és ölébe vette a két kisfiút, akik csillogó tekintettel néztek Eichire. Eichi roppantul zavarban érezte magát ettől a váratlan helyzettől.
- Papa! – szólalt meg a vörös hajú, zöld szemű és átkéredzkedett Eichi ölébe, aki ettől még jobban megszeppent. Teljes döbbenettel az arcán ült, a kisfiúval az ölében. – Mama, tudom, hogy ő a papám! – szólt ismét a kisfiú.
- Nem! Én nem... – próbált tiltakozni Eichi, aki semmit sem értett. Már, hogy lehetne az ő gyereke? Hiszen csak egyszer...
- De igen, Eichi! Kyo a te fiad! – szólalt meg vörös arccal Hisa.
- A mama rossz volt, rosszat cselekedett, de már régóta elmondta és megmutatta a papa fényképét. Azt mondta, hogy a papám azért nem lehet velem, mert ő rossz volt. – mondta komolyan a kisfiú. Atshushi szemei forogtak és szikrát hánytak a dühtől. Hisa lehajtotta a fejét és sóhajtott.
- Eichi, nagyon-nagyon sajnálom! – szólt a nő.
- Mit? – kérdezte Eichi. – Azt, hogy tönkre tetted a fiatal koromat és ezzel a fél életemet? Á...nincs mit sajnálnod! – kapta fel a vizet a férfi.
- Igazad van! Tönkre tettem! Annyira gyűlöltem Atshushit és te is belekeveredtél ebbe. Nem akartam, de az az érzés, olyan messze sodort a valós gondolkodástól, hogy már nem voltam önmagam. – mondta a nő.
-...és a gyerek? – nézett fél szemmel az ölébe ücsörgő kisfiúra.
- Emlékszek a ballagásunk estélyére? Mikor azt mondtad, hogy kész, vége! Nem akarod fojtatni ezt a nevetséges szerelmi színjátékot? – kérdezte a nő.
- Ja...sosem fogom elfelejteni. – válaszolta Eichi.
- Akkor este...azt kértem tőled, hogy hadd legyen a búcsúajándékom, az az éjszaka.  – mondta a nő.
- Még most sem hiszem el, hogy veled kellett először lefeküdnie... – szólt közbe dühösen Atshushi.
- El akartam venni tőled, Eichi első alkalmát. – nézett Atshushira. – Forrt bennem a bosszúvágy. Mégis úgy alakult, hogy teherbe estem. Megszültem Kyot, de nem szóltam neked. Addigra eltelt egy év, de a bosszúm még mindig nem csitult. Felkerestem Atshushit egy este és meg akartam kínozni. Azt mondtam neki, hogy most voltam nálad. Mondtam neki, hogy nemrég tartottál a karjaidban, a bőröm még mindig izzik az illatodtól és melegedtől. Ha érezni akar, akkor feküdjön le velem. Atshushi nem volt hajlandó elvesztegetni a lehetőséget! – mesélte a nő.
- Már, hogy akartam volna? – csattant fel Atshushi. – Azt tűnt az egyetlen alkalomnak, mikor valaha is érezhettem volna a meleged, Eichi! – mondta Atshushi kétségbeesetten. – De nem tartottam mást, mint a legjobban gyűlölt személyt. – mondta sápadtan.
- Végül... – vette át ismét a szót Hisa, – Atshushitól is teherbe estem. Közben úgy hozta a sors, hogy Atshushi családja és az enyém, érdekházasságot szervezett kettőnk között. Azt hitték, még jó is, hogy ismerjük egymást, mert így még jobb lesz. De ezt egyikünk sem akarta, mégis kénytelen-kelletlen belementünk. Nos, a házasságunk nem tartott tovább egy hónapnál. Én is külön voltam a gyerekekkel, meg Atshushi is külön élt. Sorat persze nagyon szerette, annak ellenére, hogy tőlem volt. De azóta megváltoztam. – szólt Hisa.
- Nem hiszem el! Te...sosem változol! – hadakozott Eichi. Kyo megcsípte apja ujját, jelezve vele, hogy hallgassa tovább.
- Sora születése után, minden megváltozott. Sora egy éves volt, mikor kiderült, hogy süket. Senki sem sejtette, de Atshushi nagymamája is az volt, így a családban megvolt ez a gén. Mikor láttam, hogy Kyo, aki tőled született és egészséges, mennyire szereti és támogatja az öccsét, akinek az apja, nem is beteg, teljesen befordultam. Akkor döbbentem rá, hogy mekkora kárt is okoztam. Elvettem tőled Atshushit, aki az egyetlen barátod és támaszod volt addig az életben. A kezdődő barátságotokba és szerelmetekbe tiportam bele. Időközben pedig, találkoztam Yukiával, aki elmesélte nekem, hogy mit tett Atshushival. Onnantól kezdve, teljesen magamba zuhantam. Mindent teljesen összekuszáltam és félre láttam. Ezért úgy döntöttem, hogy megismertetem Kyoval az apukáját. Megmutattam neki a fényképed, megmondtam neki, hogy te vagy az apja. Mindent elmeséltem neki, ezért tudja, hogy a mama, nagyon rosszat tett veled. Azt is megmondtam a gyerekeknek, hogy az apukáik szeretik egymást! – fejezte be a nő.
- Mi? – pattant fel Eichi. – Ez hazugság! Én nem szeretek senkit! – hadonászott. Atshushi ökle, finoman Eichi hasát simogatta. Ajkai szétváltak és csak ennyit mondott.
„- Hé Atsu, szeretném ha tudnád...szerelmes vagyok beléd!” – ismételte meg Eichi évekkel ezelőtti szavait. Eichi zavarodottsága láttán, Atshushi ajka mosolyra húzódott.
- Eichi, annyira sajnálom! Tudom, hogy már nem csinálhatom vissza. Hogy egy olyan ember képzeltem el szerelmemnek és hittem ebben a csodálatos jellemben, amely nem létezett. Ezzel a fantazmagóriával, két életet is tönkre tettem. Nem szeretném, hogy Kyo és Sora is hasonlóan járjanak. – mondta megtörten a nő.
- Szóval...mindkettőnktől van egy gyereked! – sóhajtott Eichi. – Te nem vagy normális! Hogy alkalmazkodjam a gyerekemhez, akit most ismertem meg és már hat éves. Kimaradt hat év az életemből. Nem láttam felnőni, nem láttam a pici lábait, ahogy nőtt a foga. Beállítasz és közlöd velem a tényeket. Hülyének nézel, ugye? Szerinted a gyerek, hogy fogadhatna el engem, mint apját? – mondta fogcsikorgatva.
- Kyo úgy nőtt fel, hogy végig tudta, hogy ki az apja. Atshushi pedig rengeteget mesélt neki rólad, arról, hogy milyen vagy. Az ő szemszögéből mutatott be, ami sokkal élethűbb, mint az enyém valaha is lehetett volna. Atshushi borzalmasan szereti Kyot. Mindig azt mondja, hogy a gyönyörű szemeit, tőled örökölte. Teljesen benőtt a feje lágya, ennek az ipsének! – rúgta térden Atshushit Hisa.
- Gyere játszani velünk, apa! – ragadta meg Eichi bal kezét Kyo, jobbat pedig Sora és már magukkal is vonszolták.

- Hogy mit akarok? – kérdezte Atshushi és beljebb sétált a reggeli napfényben fürdő helyiségbe. – A pékségem, biztosítani tudja a gyermekek reggelijét és uzsonnáját egyaránt. Szeretnék szerződést kötni veled. Ha jól tudom, még nincs beszállítód! – fontoskodott Atshushi. Gyűrött és megviselt arcát, a fény csak még inkább kihangsúlyozta. Eichi szíve hatalmasat dobbant, mint tegnap is. Egyfolytában, torkában zakatolt. Kyoval és Soraval, remekül elszórakozott, ez persze nem volt meglepő, hisz naponta tíz, tizenöt gyerek veszi körül, akik nagyon szeretik. A két kisfiú társasága, mégis felébresztette benne, az apai ösztönöket. Eichi lába ismét megrogyott kicsit, mint tegnap, de ezúttal Atshushi már ott is termett és karjánál fogva rántotta talpra. Eichi hóna alá nyúlt, az egyik kis asztalra ültette, kezeit a férfi törzse mellé támasztotta és egy pillanat varázsa alatt csupán, ajkuk már össze is ért. Eichi kikerekedett szemekkel bámult maga elé. Szerette volna eltolni magától Atshushit, hadakozott is vele egy ideig, de minden küzdelem hiába valónak bizonyult, az izmos és robusztus férfival szemben. Narancsszín szemeiben, komisz tűz fénye táncolt, mely páratlanul szépen tükröződött a meseszép smaragdokban. Pillanatokon belül, a smaragdokból víz csordogált alá, végigszántva a csodaszép arcot, melynek tulaja, jelenleg majd, hogy nem belefulladt a boldogságba. Egy utolsó, mindenre elszánt ellenállás, még pillanatnyi győzelemre segítette Eichit, bár minden hadakozás, tökéletesen felesleges volt. A két ajak ismét összetapadt, átcsusszant egy puha nyelv, s Eichi szemei már le is csukódtak. A férfi hajlandó volt átadni magát, a legteljesebb boldogságnak, mely átjárta a feje búbjától, egészen a nagy lábujjáig.
- Nem engedlek el! Soha többé, nem engedlek el! – ragadta meg Eichi csuklóját, Atshushi. – Inkább megöllek, utána pedig magam, de soha többé, nem eresztelek el! – szólt komolyan a férfi. Eichi nagy nehézségek árán, de kiszabadult az őt fogva tartó szorításból. Csuklóját dörzsölgette és maga elé nézett mereven.
- Most menj el!





4.fejezet„Halkan közelít feléd ez az érzés, de már nem süket fülekre és néma ajkakra talál. Ez az érzés, már szavak nélkül is megérteti magát. Egyenesen a szívedbe talál, a húsodig rág, míg teljesen el nem fogyaszt és be nem kebelez. Felmelegíti átfagyosodott szívedet s lelkedet, két karjával átölel és magáévá teszi magányosan várakozó testedet. Totális extázist és mérhetetlen gyönyört nyújt a várva várt és beteljesült: Végső szerelem!” – Mi? De miért? – kérdezte döbbenten Atshushi.
- Azért, mert megérkezett az első gyerek, te marha! – vágta oda Eichi. – Te sem szeretnéd, hogy így lássanak, ugye? – kérdezte.
- De hát... – próbálkozott Atshushi és még mindig meg volt zavarodva.
- Te nagy mamlasz! Csak annyit mondtam, hogy ezt a beszélgetést, halasszuk délutánra, mikor már mindenki elment. Gyere vissza négyre! – szólt. Az ajtóban megálló kisfiú, hatalmas, riadt szemeket meresztett a férfira.
- Shota-kun, ne ijedj meg a bácsitól! Ő csak a tegnapi szőrös Jeti, emlékszel rá? – kérdezte, mire a kisfiú igennel bólintott. Atshushi megdöbbent, de rájött, hogy nem tudna semmit sem mondani, ezért lehorgasztotta a fejét és útba vette az ajtót.
- Hé Atsu! – szólt a férfi után Eichi. – Tudsz olyan finom, dupla csokis parfét készíteni? – kérdezte meg. Atshushi arcára kiült a döbbenet.
- P...persze! – dadogta meglepettségében.
- Hozz neked délutánra! – kacsintott Eichi és széles mosollyal az arcán kísérte szemével a távozó, döbbent Atshushit. Magában jóízűt nevetett a férfi szerencsétlenkedésén. Mégis, ha a délutánra gondolt, az ő szíve is hevesebben kalimpált, és érezte, hogy arcába fut teste minden melege. Jól tudta, hogy a ma este különleges lesz. Nem csak az újbóli találkozás és kettesben való beszélgetés miatt, hanem mert ma este csillaghullás lesz.
- Sensei, miért pirult el és hova tetszik olyan elmélázva bámulni? – húzogatta meg fehér köténye sarkát, az egyedüli kisfiú.
- Ne haragudj Shota-kun! Sensei most nagyon boldog, ezért ma valószínűleg szétszórt lesz! – mondta mosolyogva Eichi. A terembe ekkor beszáguldott egy másik kisfiú is, aki boldogan ölelte át kis barátját Shotát és kézen fogva a sarokba vonultak. Eichi még éppen elkapta a beszélgetésük elejét, amibe bele is vörösödött rendesen.
- Hogy vagy, Shota-chan? – kérdezte a kisfiú.
- Jól, Aki-kun! Sensei szerelmes, ezért én is nagyon boldog vagyok! – a két fiú önfeledten mosolygott össze. A percek csiga lassúsággal teltek és nem akart eljönni a délután. Pedig, minden gyereket korán hazavittek, direkt az esti égre nézés miatt. A két fiú, Eichi és Atshushi gyereke, ma nem volt még, mert Hisa úgy döntött, csak hétfőtől hordja majd őket. Eichi még összepakolt az asztalokról, amelyek két hosszú sorban foglaltak helyet, a terem közepén. Épp befutott vendége, mikor ő nekiállt lesúrolni a festékes és temperás asztalokat. Atshushi egész máshogy nézett ki, mint reggel. Teljesen szőrtelen volt az arca, nem volt rajta szakadt és maszatos ruha. Még a haját és levágatta és felzselézte. Kísértetiesen hasonlított, ifjúkori önmagához. Felülről egy fekete trikót viselt, amely szabad rálátást biztosított régi, jól ismert tetoválásaira, melyekhez már csatlakozott egy újabb. Két galamb, szárnyait szétengedve, a csőrüket összeérintve, mögöttük pedig felcsapó lángok. A madarakat egy felirat vette körül, melyet Eichi jobban megnézve, már el tudta olvasni. „- Szerelmünk a sírig tart. Ha kell a pokolba is utánad megyek.” Eichi szíve ettől hatalmasat dobbant és érezte, hogy végigfolyik hátán a veríték. Már nem voltak kölykök, akik kerülgetik a dolgokat, így jól tudta, hogy ez a tetoválás neki szól. A rajzok mindig magukért beszélnek, ahogy a gyerekeknél is. Ez nagyon-nagyon jól esett neki és erősen tiltakozott kiszökkenni készült könnyei ellen. Atshushi a köszönésen kívül, nem mondott mást, helyette fogott egy másik rongyot és szó nélkül súrolni kezdte ő is az asztalokat. Eichi nem szólt rá, hogy „- Ne segíts!” vagy „-Ülj csak le, ez nem a te dolgod!”, hanem hagyta, hogy a férfi segítsen neki és addig is kiélvezte az andalító csendet, ami egyébként is beállt közöttük. Végül Atshushi feladta, már nem bírta tovább.
- Hé, Eichi! Mondd meg az igazat! Azért választottál olyan távoli egyetemet, hogy elmenekülhess előlem l és Hisa elől? – tette fel a leginkább került kérdést Atshushi.
- Hmm... – szólt Eichi. – A legfőbb okom az volt, hogy elmehessek Hisa és a családom közeléből. Végül kiderült, hogy ezt a szakmát, a környéken nem tanítják, kizárólag egy másik prefektúrában. Ezért minden klappolt ahhoz, hogy elmehessek innen. A sógorom amúgy is kezdett veszélyessé válni. Túl sokszor támadott le, éjszaka évadján mikor beosontam otthon. A falhoz nyomott és erőszakkal megcsókolt. Bár mindig vissza tudta neki vágni, hála neked és a kiképzésednek. Nem lettem többé beszari gyerek. Csak azt sajnáltam... – harapta el a mondatot Eichi.
- Mit? – kérdezte kíváncsian Atshushi.
- Hát...csak azt, hogy mikor végre tudatosultak bennem, az irántad való érzéseim, nem szóltam azonnal róla neked. Ha talán előbb szólok... – mondta kétségbeesetten Eichi.
- Kár lenne magadat vádolni! – fogta meg Eichi kezét Atshushi. – Én sokkal előbb rájöttem, mégsem mertem szólni róla neked. Kár lenne magadat vádolni! – szólt komolyan. Eichi elpirult és önkéntelen mozdulatában elrántotta kezét.
- Ezzel kész vagyunk! Mossuk ki a rongyot, utána menjünk fel a tetőre! – próbálta menteni a helyzetet, amit elrontott kicsit zavarával.
- A tetőre? – kérdezte meglepetten Atshushi. Eichi elkövette azt hibát, hogy a szemeibe nézett. Arca markáns volt, ajka csábító, hívogató és külsője még mindig olyan vagány és menő, mint anno. Eichi pont azt szerette Atshushiban, hogy sosem viselkedett nagyképűen, sosem volt az a „Na ki a fasza gyerek?” stílusú ember. Atshushi csak önmaga volt és ennyi.
- Honnan akarod nézni a csillaghullást, te bamba? – váltott merészebb hangra Eichi.
- De nagy képűek lettünk az évek során! – bátorodott fel most már Atshushi is és rácsapott Eichi fenekére, aki ettől teljesen megdöbbent, majd legyintett egyet önmagában, mintha azt mondaná „Egye fene!” és beletörődött. Sejtette, hogy ma este, talán nem lesz megállj és megtörténik az, aminek már évekkel ezelőtt meg kellett volna.Az óvoda tetejére egy keskeny tűzlépcső vezetett fel. Eichi kicsit meg volt ijedve, de bátorságot erőltetett magára és felmászott. Atshushinak meg sem kottyant, bátor hősként törte előre az utat. Mikor felértek, eszébe jutott, hogy lent hagyta a parféját, így visszasietett érte. Tálcával a kezében egyensúlyozott végig ismét a lépcsőn és diadalittasan emelte a magasba a tálcát, ami kissé megbillent, így némi megolvadt csoki végigfolyt a nyakán át a mellkasára.
- De rohadt béna vagy! Most elpocsékolod a drága parfémat! – háborodott fel Eichi, mint valami mániákus.
- Jó, bocsi. De most mégis mit kellene csinálnom, zsenikém? – mérgelődött Atshushi. Eichi közelebb lépett a tálcát egyensúlyozó férfihoz.
- Nem hagyom kárba veszni! – szólt, majd végignyalt Atshushi nyakán, természetesen szigorúan csak a krémet nyalta...meg persze csak is az érdekelte. Eichi forró leheletétől, mely a nyakát csábítgatta, Atshushi kezében megremegett a tálca.
- Ha megint kipocsékolod, megöllek! – fenyegetőzött a férfi. Atshushi magasba emelt, remegő kezekkel egyensúlyozta a tálcát és úgy próbálta tűrni, a testén kalandozó szerelmes nyelvecskét. Mire Eichi kinyalakodta magát, Atshushi már olyan kemény volt, hogy majd becsinált a fájdalomtól. Eichi nem bírt magával. Kikapta Atshushi kezéből a tálcát és éhes kölyök módjára rávetette magát, mindhárom parféra. Mire Atshushi megszólalhatott volna, már el is pusztította. A férfi a fejét fogta.
- Nem is tudtam, hogy ennyire szereted az édességeket. – szólt.
- Imádom őket. – válaszolta csillogó szemekkel Eichi.
- Ennek őszintén örülök, de nem kellett volna, mindent egyszerre. – mondta sápadtan.
- Miért? – kérdezte kíváncsi tekintettel.
- Mert ez a Fumihiko -féle, speciális parfé, melynek titkos hozzávalója egy leheletnyi szaké. – mondta.
- Annyi nem árt meg nekem. – mondta vállvonogatva a férfi.
- Valóban...ez akár igaz is lehetne, ha nem egy különleges szakéról beszélnénk, amely a családi pincéből került elő és ami idősebb, mint mi ketten együttvéve. – sóhajtott a férfi.
- Akkor... – gondolkodott el, kissé kótyagosan Eichi.
- Nem akkor! Már is be vagy rúgva! – szólt fejcsóválva Atshushi. – Aj, te kis hülye! – ölelte magához a kipirult arcú férfit. Eichi valóban nem volt berúgva úgy, ahogy azt Atshushi képzelte, de most pont azt szerette volna, ha a férfi ezt hiszi. Eichi keze bátran siklott Atshushi ágyékához, aki riadtan kapta fel a fejét.
- Te mit...? – kérdezte meglepetten. Eichi megnyalta ajka szélét és csíntalanul kacsintott egyet.
- Még mindig éhes vagyok! – szólt és lehúzta a férfi cipzárját. Puha, rövid kis ujjai közé vette Atshushi szerszámát, amihez eddig nem volt szerencséje.
- Itadakimasu! – szólt, majd ajkai közé vette és ízlelgetni kezdte. Atshushi szemei tágra nyíltak Eichi szavaitól és hirtelen nem is tudta hova tenni. Az egyik legnagyobb álma válik valóra épp és mégis sokkos állapotban van a kijelentéstől: Itadakimasu! Mikor lett ilyen bátor Eichi? Atshushi felnyögött.
- Te...hol tanultad ezt? – kérdezte hunyorogva. – Volt...volt már valakid? Egy másik férfi? – kérdezte fújtatva. Eichi végighúzta fogát a szerszámon, amitől Atshushi felszisszent.
- Nem volt, te marha! Szerinted képes lennék ezt megtenni mással? – kérdezte dühösen.
- De akkor, hogy...? – értetlenkedett a férfi, mire Eichi válasza csak az volt, hogy folytatta tovább a férfi kényeztetését. Nyelve és forró lehelete hamar meghozta a várva várt eredményt.
- Ei...ah...hagyd abba, mert a szádba engedem! – szólt kétségbeesetten Atshushi. Eichi erre gyorsított a férfi pedig bármennyire is próbálta magát kontrollálni, nem sikerült neki. Mélyről feltörő, évek óta visszatartott nyögés lehetett, mely feltört torkán. Eichi jutalma gejzírként ömlött szájába, ő pedig mindet le is nyelte. Atshushi lihegett, úgy érezte ilyen mennyei érzésben, még sosem volt része, pedig már sok emberrel csinálta. De mivel évek óta cölibátust fogadott és egyetlen szemtanúja, a WC csészéje, mélyen hallgatott ezen dolgokról.
- Huh, ez jól esett! – mondta levegőt kapkodva Eichi.
- Miről beszélsz? Azt hiszed ennyivel el van intézve? Na nem! Én itt megpróbálom visszafogni magam, elvégre már évek óta ezt teszem, erre te most fogod magad és valóra váltod az egyik titkos vágyamat. Nem volt elég! Innentől foga, nincs több önkontroll! – szólt kéjesen Atshushi. Négykézlábra fektette Eichit, lerántotta a nadrágját, akinek ettől tátva maradt a szája. Atshushi a tányérhoz nyúl és ujjára kente a még megmaradt krémet, amelyet Eichi bejáratához kent.
- Hülye marha! Az szakés, ne kend a seggembe! – méltatlankodott a kicsit becsípett férfi.
- Azt hiszem, ez már nagyon nem számít! – mondta semmivel sem törődve Atshushi. – Nos akkor, ahogy te is mondtad, Itadakimasu! – szólt kuncogva, majd elmerült Eichiben. Az eddig is felhevült férfi, levegő után kapott, mikor fenekébe nyomult Atshushi forró nyelve. Érezte, amint combján forró nedvesség csordogál végig, teste megrázkódik ő pedig szinte sikít.
- Ez gyors volt! Úgy néz ki, egy nullra vezetek! – nevetett fel Atshushi.
- Baszd meg! Ez nem egy focimérkőzés, ráadásul még be is vizeltem! – háborgott Eichi.
- Az nem csak vizelet! Hanem sperma is! Úgy látom, te is régóta tartogatod. – nevetett ismét.
- De geci vagy! – mondta duzzogva.
- Még nem, de hamarosan mindketten azok leszünk. – mondta, majd egy gyors mozdulattal Eichibe hatolt. A férfi szinte felvonyított, bár nem a holdra, hanem az érzésre. Ha nem kellett volna kapaszkodnia, a hajába tépett volna. Atshushi hátulról ostromolta, ő pedig vonaglott előtte. Tudatán kívül csavargatta derekát, mozgatta fenekét, amitől Atshushi csak egyre közelebb került a végső állomáshoz. Erősen megmarkolta Eichi derekát, rámarkolt ujjaival szerszámára és mozgatni kezdte. Atshushi felmorrant és érezte a testéből kiszáguldó nedvességet, majd az ujjain lecsorgót is. Eichi érezte, amint szétrobban valami a fenekében, ahogy a kéz mely szerszámát markolta nedvessé és forróvá válik. Kiélveztek mindent. Az utolsó remegéstől kezdve, az utolsó nyögésen át, az végső sóhajig. Atshushi lemászott a létrán és a fürdőszobába sétált. Az egyik fogasról leakasztott egy törölközőt, méretéből adódóan úgy vélte ez a felnőtteké. Benedvesítette, majd a szekrényhez indult, ahonnan előkotort egy vastagabb lepedőt. Visszamászott a lépcsőn, majd a pihegő Eichi mellé térdelt és végigtörölgette megdolgoztatott, izzadt testét. Mikor végzett, ráterítette a lepedő. Eichi feltápászkodott és az ülő Atshushihoz dőlt, aki elégedett mosollyal a képén, végigsimított szerelme arcán. Együtt nézték a sötét, csillagos eget, mely gyönyörű festményként világított felettük.
- Nézd! – mutatott Atshushi az égen elhúzó valamire. – Ez egy hulló csillag volt. Láttad? – kérdezte. Eichi csak fáradtan bólintott. – Kívántál tőle? – kérdezte, majd Eichire nézett, aki erősen figyelte a száját, hogy lássa a sötétben Atshushi ajkának mozgását.
- Igen. – szólt csendesen. – De mielőtt kívántam, már beteljesült. – mondta elégedetten.
- Hát...az enyém is! Mi lesz velünk, Ei? – kérdezte mélázva a férfi.
- Szeretlek! – immár jelbeszéddel felelt Eichi, mire Atshushi felnevetett.
- Én is! – szólt. – Akkor azt hiszem, megkaptam a kérdésemre a választ.

Két évvel később
Egy egyszintes kertes ház ablakán, csalogató illatok szálltak kifele. Minden arra járó, örömmel szippantott bele, a háztáji levegőbe, nyelt egyet és tovább sétált, fojtatva megkezdett útját. A házban nagy volt a fennforgás. Két iskolás korú kisgyerek futkározott fel-alá. Egy csinos arcú férfi, épp a nyakkendőjét igazgatta a fekete hajúnak, aki olyan délcegen és méltóságteljesen feszített, mint egy kis herceg. Egy hasonló kinézetű, idősebb férfi a tűzhelynél egy tepsit bűvölt éppen. Félhosszú, fekete haja lófarokba volt kötve. Egy rózsaszín kötényt viselt, amibe az „Apa szeretünk!” felirat volt hímezve. Mikor Atshushi megkapta ezt a kötényt, egyszerre érezte magát boldognak és rohadt megalázottnak. De mivel három szerelmétől kapta, mondhatott volna mást, mint köszönetet? A férfi épp egy hadseregnek is elég palacsintát sütött, amelyikre a vörös hajú kisgyerek, már rá is vetette magát.
- Hé, Kyo! Csak hármat, oké? Ezt a papáék az oviba viszik a srácoknak! – szólt nem komolyan dorgáló hangon Atshushi. Kyo elmosolyodott és elkönyvelte magában, hogy megint csak legyőzte apját. Az elmúlt két évben, mind Eichi, mind Atshushi megszerette ezt a légkört, mikor magukhoz vették a fiúkat, Hisával sem volt gondjuk. A nő úgy látta jónak, ha Eichiékkel élnek a fiúk, mondván „- Így is sok évet elraboltam tőletek!”. Vagy ez volt az oka, vagy az, hogy Hisának új szerelme akadt, akivel töltötte minden idejét. A fiúk most épp évnyitóra készültek, amire anyjuk viszi majd őket.
- Koszos az orrod. – szólalt meg Eichi és megnyalva ujját, megpróbálta eltávolítani a makacs foltot Sora orráról. Sora sértődötten lökte arrébb apja kezét.
- Csak, hogy tudd papa, már nem vagyok gyere! – igazított egyet nyakkendőjén a fiú. –...és ha lehet, ezt majd papával csináld négyszemközt! – háborgott a kisfiú. Kyo hátrapillantott válla felett és megrovó pillantást küldött öccse felé.
- Akarom mondani... – köszörülte meg a torkát a kisfiú és megint rántott egyet nyakkendőjén, babrálás céljából, – bocsánat apu. Köszönöm, hogy szóltál a piszokról. – javította ki magát. A kis Sora, ha siket is volt, bátyját tökélesen megértette egyetlen pillantásból. Mivel egész végig, apjuknak szurkoltak belátta, hogy semmi értelme nem lenne piszkálnia apját, aki nagyon jó volt mindhármukhoz. Főleg Atshushihoz, mint azt a szobából kiszűrődő hangokból a gyerekek le is szűrték. Hangos dudaszó harsan, mire mindkét kisfiú magára kapta táskáját, elköszöntek apjuktól és már útba is vették az ajtót.
- Hé, Sora! – szólt a fiú Atshushi. – Ezt vidd magaddal. – nyomott egy csomagot fia kezébe a férfi. – Három neked is jár, kis legény. – mondta, majd lopott még egy puszit fiától, aki engedelmesen nyújtotta oda kicsiny orcáját, kedvében járó apjának. Az ajtó hangosan puffant, majd a ház előtt álló autó, már el is indult. Atshushi az elrévedő Eichi mellé sétált, majd átkarolta.
- Ei-chanom, boldog vagy? – kérdezte sűrűn puszilgatva.
- Aha... – válaszolta kurtán. – Hálás vagyok az életnek, hogy végre boldogok lehetünk. – mondta elégedett mosollyal.
- Ó, hát akkor mutasd meg most nekem, hogy mennyire hálás vagy! – szólt Atshushi, majd karjaiba kapta Eichit és besétált vele hálószobájukba. Az ajtó lassan, nyikorogva csukódott be. Ami bent történt...nos az pedig már egy másik történet...„ Egy másik ember megértése, nem feltétlenül a szavakon alapszik. Elég, ha a szemed mindent elárul. A szívedhez vezető út, olykor lehet hangtalan, néma és csendben lopakodó. Ha két rokon lélek, vagy két azonos szív találkozik, akkor már semmi szükség szavakra. A tested minden rezdülése, elárulja, hogy ki vagy, hogy mit akarsz és, hogy épp mit gondolsz. Ha a szem a lélek tükre, akkor a szíved mindennek az igazmondója. Bárki legyen is akit szeretsz testi hibáitól, lelki hiányosságaitól vagy bármi mástól függetlenül, a szíved úgyis ugyan olyan ütemben dobog majd iránta, mint azt kell. Szeress mindenkit, szeress bárkit, mert akárki lehet az a bárki, akiért a szíved majd hevesen ver.”


~Vége~