Szereplők: Yamamoto Jun x Stephen Iwai.
Jellemző: szerelem, dráma.
 (+ 12)
A Silent Emergencies folytatása.


1. Fejezet
Present 1. 

– Apa! Apa, ne itt aludj! Ébresztő és bújj az ágyba. – ébresztgeti egy kisfiú az édesapját.
A férfi a sötétbe burkolózva fekszik íróasztalán. Törékeny testének körvonalait csupán az ablakon beeső hold fénye világítja meg. Yamamoto Jun mozgolódni kezdett és tekintetét lassan fiára emelte. Szemeit dörzsölgette, amik vörösek voltak a sírástól és a fáradtságtól. Jun 25 évesen sikeres író, egy kisfiú édesapja és tegnap óta özvegy. Szülei melegek. Bevallása szerint sosem voltak más szülei. Mostantól egyedül neveli gyermekét, bár szülei besegítenek neki. Na nem mintha házassága nem hevert volna így is romokban...de ezt nem kívánta Aya- channak. A felesége épp a szeretőjével próbált lelépni, mikor is ittasan autóba szállt. Elvesztette a jármű felett az irányítást és felcsavarodtak egy fára. Jun nagyon is jól tudta, hogy mi tönkrement házasságuk oka. Az egész az ő hibája volt. Azért, mert sosem tudta szeretni Aya-t. A szíve már nagyon-nagyon régen foglalt volt, de ő ostoba módon lemondott a vágyairól és a szerelméről, mert félt beismerni a valódi érzéseit. Aya-t vette feleségül három évvel ezelőtt, aki akkor már terhes volt közös gyermekükkel. Jun becsapta magát azzal, hogy boldog. Beletemette magát a munkájába, amit Aya, bár nehezen de hagyott neki. Ezáltal Jun egyre sikeresebb lett és egyre csak felfelé tört a karrierje. Híres író lett, akinek a műveit vitték, mint a cukrot. Aya végül megunta és talált magának valaki mást. Mikor Jun megtudta, még csak felelősségre sem vonta. Ez tegnap történt. Aya teljesen kiakadt férje érdektelenségén és ezért el akarta hagyni örökre. Jun nem tartotta vissza. Ez vitte a nőt a sírba.
Junnak fogalma sem volt, hogy miként fog fia szemébe nézni, ha az egyszer előáll ezzel a kérdéssel, de már nem is akart rá gondolni. Úgy érezte, hogy szíve darabokra tudni törni, oly magányos.
- Kicsim! – szólt be egy idősödő férfi az ajtón.
- Nagypapa! – szalad nagyapja karjaiba a kisfiú. Yamamoto Aoki sápadt arccal és kisírt szemekkel nézett az asztalnál gubbasztó fiára. Az arcára vésett fájdalom szörnyűbb volt bármi másnál. Aoki, gyermeke boldogtalanságát siratta. Ő és férje Kyoji, nagyon is jól tudták, már három évvel ezelőtt is, hogy imádott gyermekük élete legnagyobb hibáját követi el azzal a friggyel. Tudták...tisztában voltak vele, hogy Jun még magának sem ismeri be, hogy mást szeret. Némán...tétlenül szenvedve nézték végig gyermekük életének legnagyobb hibáját.
- Kicsim! – szólt fiához ismét Aoki. – Majd én lefektetem Akyot! Kérlek te is feküdj le! – mondta a férfi aggódva. Aoki kisétált karján a szunnyadó barna hajú Akyo-val, aki örökölte apja minden külső tulajdonságát. Lefektette az ágyacskájába, betakargatta és csókot nyomott a homlokára. Útja a folyosóra vezette, ahol egy őszülő ember állt. Korához képest még igen-igen jó formában volt.
- Kyoji! – váltak szét Aoki összetapadt ajkai.
- Nem csak te aggódsz a gyermekünkért! – mondta a férfi megtörten. Hát persze, hisz ők ketten mindig együtt imádták Jun-t, mindig együtt vigyáztak rá és szintén együtt is aggódtak érte. Mint, ahogy most is.
- Emlékszel...? – kérdezte Kyoji. -Mikor Jun megkérdezte tizenöt évesen, hogy miből jöttem rá, hogy meleg vagyok? – kérdezte halkan.
- Vannak dolgok, amiket sosem felejtek el! – mondta megtörten Aoki. -Ha akkor Jun...egy kicsit jobban hallgatott volna rájuk...most más lenne a helyzet? – kérdezte magától Aoki.

A két férfi halkan...szinte nesztelen lépték át a szoba küszöbét és telepedtek szunnyadó fiuk mellé.
Lágyan simították arcát és haját, csak úgy, mint kiskorában. Mellette akartak lenni, vigaszt akartak nyújtani, vérző szívű gyermeküknek. Attól a szenvedéstől, amit Jun élt át, ők is sebzettnek, szárnyaszegettnek érezték magukat.
Jun úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Szemeit óvatosan kinyitotta és egy picike lábbal találta szemben magát. Fia, Akyo pici lába taposott arcába, majd észrevette, hogy mozdulni sem tud. Felpillantott és akkor látta meg, hogy szülei is az ágya mellett alszanak. Körbe vették őt...az egész családja a lábai előtt hevert. Jun érezte, ahogy forró könnycseppek csordogálnak le az arcán. Mit is akarhatna még az élettől, hisz szinte mindene megvan már. Csodálatosabb szülőket nem is kívánhatna, tündéribb gyermeke nem is lehetne. A szerelem...a szerelem pedig nem is fontos.

A család lassan ébredezni kezdett és ők négyen megtöltötték a konyhát. Aoki sürgölődött és a reggelit készítette mindenkinek. Akyo türelmetlenül várta már, hogy megtölthesse korgó gyomrát. Kyoji unokájára pillantott és megsimította a feje búbját. Azt az értelmet vélte felfedezni unokája szemeiben, amit egykor Junéban is látott. – Tiszta apja! – állapította meg Kyoji. Akyo rámosolygott nagyapjára és odasimult hozzá.
Reggeli után Jun Akyora segítette cipőjét és elindultak az oviba. Aoki szalad utánuk két csomaggal a karjában.
- A bentotok, fiúk! – lihegte a férfi. – Akyo, délután megy a nagyapa is. Akkor már én leszek veletek. Majd szép mesét olvasok fel nektek! – örvendeztette unokáját Aoki, majd megveregette fia vállát.
Apa és fia tovább indultak az úton csendben, kéz a kézben.
- Akyo, milyen az ovi? Van már barátod? – érdeklődött fiától Jun.
- Ühüm! – válaszolta kurtán Akyo. – Van egy kisfiú, ők pár napja költöztek vissza. Azt mondta, hogy régebben itt laktak. – mesélte mosolyogva.
- Na és, hogy hívják a kis barátod? – érdeklődött tovább.
- Juny. – mondta széles mosollyal. – Juny Iwai. – fejezte be.
Jun szíve hatalmasat dobbant és úgy vélte talán füle is cseng. Mikor fia ajkai elhagyták ezt a nevet, megállt benne az ütő. – Ez az Iwai...nem az az Iwai! – nyugtatgatta titkon magát.
Az utcasarkon egy kisfiú fordult be rohanva, kis táskája oda-oda csapódott az oldalához. Rövid fekete haját, gyengéden cirógatta a nyári szellő. Amint közelebb ért Akyo-hoz hirtelen lefékezett és átölelte a kisfiút. Tekintetét váratlanul Junra emelte, akinek a torkában akadt levegője. Ugyan azok a csodás smaragd szemek és ugyan az a bájos arc nézett vele szembe, csap kicsibe. Fújtatás hangja törte meg a néma csendet és hamarosan befordult a sarkon a fiú apukája is. Lehajolt és kezeivel térdére támaszkodva loholt.
- Juny! Az isten szerelmére...a...apád már nem fiatal! Bennem nincs annyi szufla, mint benned! – mérgelődött zihálva a férfi. Jun táskája hangos koppanással ért földet, mire a férfi is felkapta a tekintetét. Szemei kerekre nyíltak és szája elé kapta a kezét.
- J...Jun? Y..Yamamoto Jun? – kérdezte meglepetten. Jun elfordította tekintetét. Részben azért, mert nem akart a szemébe nézni, részben pedig azért, mert arca paprika vörös volt. Még mindig élénken élt benne, árulása emlékének képe.
- O... Ohayo gozaimasu! – mondta Jun Japánul, emlékezve a régi szép időkre.
- Ohayo! – válaszolta szintén a férfi. Pár percig némán álltak, egymást bámultál, de egyikük sem szólalt meg. Csendjüket a két kisfiú törte meg, akik nevetve előre szaladtak kéz a kézben. A két férfi egy szót sem szólt egymáshoz, míg a gyerekeket be nem vezették a terembe. Kiléptek az óvoda kapuján és elindultak egymás mellett szótlanul.
- Akyo, nagyon hasonlít rád! – törte meg a csendet Stephen. – Főleg az az őszinte mosoly az arcán! Emlékszem mikor évekkel ezelőtt, még te is képes voltál így mosolyogni rám. – fejezte be. Jun összeszorította fogait és átkozta Iwait, amiért ismét emlékeztette rá, hogy azóta egy érzelmi ronccsá vált. Azonban képtelen volt visszavágni a férfinak, mert a szívét csak is egy érzés uralta.
- Juny...is nagyon hasonlít rád! – nyögte ki végül. – Főleg a kitartása és a lendületessége! – mosolyodott el.
- Rég volt már, Jun! Ráérnél ma délben? – kérdezte, mire Junnak nagyot dobbant a szíve. – Megihatnánk egy kávét és talán ebéd közben elmesélhetnénk mi történt velünk az elmúlt években. – szólt. Jun bólintott.
- A...azt hiszem ráérek! – jelentette ki. Stephen átadott neki egy kártyát, amin egy nemrégiben épített hotel éttermének a címe volt. Jun a zsebébe süllyesztette. Aztán elköszöntek egymástól és mindenki ment a maga dolgára.
Jun átlépte a könyvkiadó küszöbét és sietett felfelé a második emeletre. Délig gyorsan telt az idő. Kiválasztotta segédjével a könyv borítóját és annak gerincét. Mindent precízen elrendeztek és dél előtt fél órával, már készen is volt. Felemelte a telefont és bepötyögte a számot.
- Apa! – szólalt meg Jun. – Ma később érek haza. Találkozom egy régi ismerősömmel.
- Rendben. – szól Kyoji. – Akyo miatt ne aggódj, Aoki hozza ma haza! Tudod, hogy mi történik, ha Ő hozza haza. – mondta kuncogva.
- Igen...elhalmozza majd édességgel. – sóhajtott majd elmosolyodott. – Csókoltatom őket. – mondta.
- Átadom! Szervusz, fiam! – mondta jókedvűen Kyoji. – Szeretlek és vigyázz magadra, kérlek.
- Én is szeretlek, apa! Vigyázni fogok! – tette le a telefont, majd órájára pillantott.
Lépteit szaporára vette, hogy odaérjen idejében a megbeszélt találkozó helyre. Ő maga sem értette, hogy mi dobja fel így.Mikor a hotelhoz ért, Stephen már ott várt rá a korlátnak támaszkodva. Rövid, derékig érő bőrkabátot és fekete farmert viselt, motoros csizmával. Szemeit napszemüveg alá rejtette. Ében haja mesésen libbent alá, mikor szemüvegét leemelte és intett Jun felé. Együtt léptek be a hotelba és átsétáltak a folyosón át az étterembe, ami így dél tájt tömve volt. Nem is maradt egy szabad asztal sem, amihez leülhettek volna. Egy pincér sietett oda hozzájuk, aki Iwai fülébe súgott: – Nagyon sajnálom Iwai-san, de nincs egy szabad asztalunk sem!
- Jun, ha nem gond, van itt egy lakosztályom! Mivel én voltam ennek a hotelnek a tervezője. Ha neked nem okoz gondot, rendelhetünk onnan is. Nem mellesleg...- mondta és körülnézett. – Még csendesebb is. – mutatott az étteremben étkezőkre. Jun beleegyezően bólintott. Fellifteztek az épület legtetejére. Iwai lakosztálya, a folyosó legvégén volt. Jun szája tátva maradt a látványtól. A szoba egyszerűen mesés volt. A fürdőszoba pedig nem különben. Leültek az asztalhoz, ami közvetlenül az ablak mellett volt és elfogyasztották, amit fél órája rendeltek. Némán ültek egymással szemben, egyikük sem szólalt meg, míg étkeztek.
- Na és...te egyedül neveled Akyot? – kérdezte váratlanul a férfi.
- I...igen! – nyögte Jun. – Tegnap óta...özvegy vagyok!
- Ó! Részvétem! Biztos nagyon szeretted őt és most nagyon fájhat. – mondta keservesen Iwai.
- Nos, valóban fáj a halála. De az a helyzet, hogy nem szerettem. Ez...ez ölte meg. – nyöszörögte.
Iwai a zsebébe nyúlt és előkaparta onnan a cigis dobozát, majd rágyújtott.
- Értem! – felelte könnyedén. – Én is nemrég váltam el. – mondta és kibámult az ablakon. – Szóval...Ő volt az, aki miatt elhagytál. – mondta immár mérgesen.
- Én...én nem. – mentegetőzött Jun. – Az nem úgy volt. – próbálkozott tovább hiába.
- Mi nem úgy volt? – kérdezte ingerülten. – Elhagytál engem egy nőért, akit sosem szerettél. Mondd meg, hogy miért? – kérdezte üvöltve. Jun tudta, hogy jogos a férfi haragja, de nem tudott a szemébe nézni. Kezei, melyek ölében pihentek, ökölbe szorultak.
- Én...csak, menekültem előled! – jelentette ki sírva. – Menekültem előled! – ismételte meg.
- Miért, Jun? Miért? Sosem bántottalak? – kérdezte értetlenül a férfi. – Annyira szerettelek! Annyira, hogy mikor elvetted azt a nőt én...én...- nyögte fájdalmasan.
- Pont...ezért. – szólalt meg végre Jun. – Megriasztott a szerelmed! – üvöltötte. – Sosem voltam képes beismerni magamnak, hogy szerettelek! Sosem...te mégis mindig elmondtad nekem...és mikor kezdett tudatosulni bennem, hogy halálosan szeretlek...én megfutamodtam! – mondta a szemét törölgetve.
- Te...te ökör! Erre mi szükség volt, ha egyszer te is szerettél? – kérdezte értetlenül.
- Miután a vér szerinti szüleim...képtelen voltak engem szeretni...- kezdett bele Jun – Úgy hittem, hogy Aokin és Kyojin kívül, senki sem tudna engem, őszintén szeretni. – vallotta be.
- Tehát...te most azt mondod, hogy nem hittél az érzéseimben! – háborgott Stephen.
- tévedsz! – kiáltott fel Jun és felállt a székből. – A saját érzéseimben nem tudtam hinni.
- Szerinted, miért hívják a fiamat, Junynak? – kérdezte a férfi. Jun megrázta a fejét. A férfi felsóhajtott.
- Amikor a fiam megszületett, annak a nevét adtam neki, akit szeretek, hogy így őrizzem meg, az iránta való szerelmem. – mondta megtörten. Jun közelebb lépett hozzá és átkarolta.
- Én...én szeretlek, Step! Azóta is...csak téged. – szólt és karjaival erősebben szorította a férfit.
- Annyira hülye vagy! – karolta át a férfi a derekát. – Számtalan évet vesztegettünk el, csak mert gyávák voltunk lépni.
- S...sajnálom! – nyöszörögte Jun.
Stephen felállt és magához húzta Jun. Állát felemelte és lágyan megcsókolta. Jun megborzongott, olyan régen érezte már, ezt a mindent felperzselő érzést. Teste lángba borult és többet követelt. A férfi beletúrt Jun barna göndör hajába, és a férfira emelte gyémántos tekintetét. Iwai elpirult és gyengéden az ágyhoz vezette. Jun vágyakozó pillantással nézett a férfira, akinek arca még mindig lángban égett. Szíve majd kiugrott a helyéből, nem hitte el, hogy újra ölelheti, az Ő kis Junját. Sosem nézett még rá ilyen követelő szemekkel. A nyakát kezdte csókolni, amitől Jun ajkait csücsörítette. A gyönyör teli nyögésein kívül, alig jött ki más a torkán. Stephen sietősen magának kívánta, Jun minden egyes porcikáját. Forró lehelete, melyet a bőrén hagyott, szinte égette Jun testét. A férfi semmit sem hagyott ki. Gyönyörük ezer emléket idézett fel testükben, melyet évekkel ezelőtt éltek át. Jun újra szabadnak és szerelmesnek érezte magát. Soha többé nem akarta elveszíteni ezt az érzést. A kimerítő szerelmeskedés után elnyomta őket az álom. Egymás karjaiban szenderültek el, s mindkettőjük ugyan arról álmodott. A régi tíz évvel ezelőtti szerelmükről.


2. fejezet
Past 1.

Kellemes hegyi szellő fújdogált be a fiatal fiú ablakán. Körbejárta a szobát, majd megcsiklandozta a fiú, takaró alól kilógó lábát. Yamamoto Jun ásított, majd nyújtózkodni próbált, de kezei megakadtak valamiben. Valami a kezeire nehezedett. Felpattant és ijedten vette észre, hogy nem egyedül fekszik az ágyban.
- Aoki! Kyoji! – mordult fel a fiatal fiú. – Mit keresnek a szüleim az ágyamban? – kérdezte.
- mm-m...ne kiabálj kora reggel. – dörzsölgette szemeit Aoki.
- Kiabáltál éjszaka, kisfiam. – ásított Kyoji. – Mi csak melletted akartunk lenni. – fejezte be a férfi.
- Már nem vagyok gyerek, apa. – tajtékzott a fiú.
- Tévedsz, kicsim! – szólt közbe Aoki. – Akárhány év telik is el, te mindig a mi kisfiunk maradsz, drágaságom. – ölelte meg fiát Aoki és csókot lehelt arcára.
- Nagyon szeretlek titeket, de tényleg nem kellene...- próbálta őket meggyőzni.
- Jut eszembe! – eszmélt fel Kyoji. – Boldog tizenötödik Születésnapot, drágaságom! – kiáltották kórusban.
- Köszönöm! – mondta a fiú és szülei ölelő karjaiba borult. – Szeretlek titeket. – súgta a fülükbe.
- Mi is szeretünk! – mondták egyszerre. – Készítek reggelit. – szólt vissza Aoki az ajtóból.

Jun sokat nőtt és változott az elmúlt tíz évben. Mindenről megvolt a maga sajátos véleménye és elképzelése. Már tíz éve...hun-gondolta magában. Sok változás zajlott le benne ez idő alatt, aranyos kisfiúból vonzó fiúvá vált. Két dolog volt csupán, amiről ugyan az maradt a véleménye.
Az első az volt, hogy ha bárki is megkérdezte, kik a szülei ő azt válaszolta Yamamoto Aoki és Kyoji. Igen...ők ketten mindent elmeséltek neki a gyermekkoráról, arról az időről amikor 2 évesen meghaltak a szülei. Jun sosem mondta meg nekik, hogy ő maga is emlékszik nagyon sok dologra, bár 3 éves volt, de értelmi szintje már akkor is magasabb volt a korabeli társaiénál. Ő sosem volt hajlandó Aokin és Kyojin kívül, mást szüleinek elismerni, mert szentül hitte, hogy csakis az lehet szülő, aki ténylegesen szeretetben és boldogságban neveli gyermekét. Már pedig ő abban nevelkedett. Ha csak rájuk gondolt egyből rátört számtalan szebbnél szebb emlék. Amikor Disneylandben mentek kirándulni, a hegyekbe túráztak vagy épp a Niagara vízesést csodálták meg! Igen. Neki csak ők léteznek, őket szereti mindennél jobban és nem engedi, hogy bárki is bántsa őket. A második dolog pedig a melegekkel kapcsolatos sajátos véleménye. Sosem gondolkodott róla kifejezetten. Tudta, hogy a szülei azok, de nem érdekelte, hisz mindennél jobban szerették egymást és őt. Az ő kis családjukért mind a hárman teljes mértékben kiálltak. Első élménye öt éves korában volt, mikor a szülei összeházasodtak. Az éjszaka közepén szomjas lett és felébredt. Szülei hálója előtt elsétálva szemtanúja volt nászéjszakájuknak. Nem undorodott, sőt mi több csodásnak találta. Ahogy Aoki Kyojira nézett akkor, Jun úgy vélte csodás szerelemről tanúskodott. Azóta Jun regényeket kezdett írni. Egyszerűeket, krimiket vagy horrort. De mostanában egyre többet kecsegteti, a szülei azaz a meleg témájú regények írása. Bár apja korán felmérte értelmi képességét, említést is tett arra, hogy szívesen elindítja az ügyvédi pályán, de ő már eldöntötte, hogy a közeli jövőben író szeretne lenni. Kyoji ezért nem is erőltette tovább a dolgot, hanem azt mondta neki, hogy csak ő tudhatja, mit is szeretne csinálni. Megértő szülei voltak. Jun az ablakhoz lépett és kibámult rajta. Rövid fekete hajú fiú lépett be a kerti kapun. Smaragd színű szemeit megvilágította a napfény, mikor felnézett és intett Junnak. Jun kelletlenül intett neki vissza, majd eljött az ablaktól és a konyha felé vette az irányt.

A konyhában már ott volt a fiú és éppen Aokival egyeztetett. Ő volt Stephen Iwai a kertész. Egy átlagos gimis srác, aki japán apával és amerikai anyával büszkélkedhetett. Egy kis zsebpénzért munkát vállalt náluk. De Junnak megvolt rá az oka, amiért nem szerette ezt a fiút. Olyan dolgokat volt kénytelen látni, amikre nem volt kíváncsi. Számtalanszor kellett ugyan is végig néznie, amint a fiú magáévá teszi a szomszéd lányt a bokrok között. A lány ilyenkor a kerítést markolta és hangosan nyögdécselt. Jun-t azért zavarta, mert ilyenkor nem tudott az írásra figyelni, a szobája ablaka pedig csak oda engedett kilátást. Ilyenkor, mintha látni vélte volna, hogy a fiú lopva rá-rá tekint. Ez nagyon bosszantotta Jun-t, akinek mindennél fontosabbak voltak a regényei.
- Iwai-kun! – szólalt meg Aoki. – Nyugodtan beszélhetsz a mi Jununkkal angolul. Tudod öt éves volt mikor Kanadába költöztünk és a japán nyelvtudása megfakult. Angolul jobban ért. – ecsetelte a férfi.
- Persze apu, ahogy te azt elképzelted! – mondta magában Jun. Jun szülei ugyan is nem tudták, hogy a fiú tudásszomja egyszer a japán nyelvkönyv közelébe csalta. A fiú onnantól kezdve minden lehetséges könyvet elolvasott, még a könyvtárból is kölcsönzött, így valójában megtanul végül is japánul. De ezt megőrizte a saját kis titkának.Jun leült az asztalhoz, hogy elfogyassza a reggeliét, háttal a beszélgetőknek. Éppen az új művén elmélkedett.
- A kisfiúnk, ma tizenöt éves! –büszkélkedett gyermekével Aoki. – Nagyon tehetséges és mi büszkék vagyunk rá. Remélem jól kijöttök majd Iwai-kun! – mondta az apa.
- Boldog Születésnapot, Yamamoto-kun! – mondta Stephen.
- Kösz! – vetette hátra a válla felett Jun.
Reggeli után kapott szüleitől egy hatalmas tortát, amin tizenöt gyertya égett és amit boldogan fújt el, mert az édesapja Aoki, órákat dolgozott vele. Jun mindig nagyra értékelte apja süteményeit. Aoki nagyon finom süteményeket sütött. Állítása szerint azért, mert belesütötte minden szeretetét és bár Jun tudta, hogy ennek az esélye matematikailag lehetetlen...mégis tudta, hogy apja mire gondolt ezért Jun mindig lelkesen fogyasztotta. Nem hiába lett édesszájú.
- Tessék kicsim! – nyújtották át szülei az ajándékát.
Jun remegő kezekkel bontotta ki, még mindig szeretett ajándékot kapni szüleitől. Ők mindig tudták mire vágyik.
- Köszönöm szépen! – mondta szinte könnyeivel küszködve. Jun egy notebookot kapott.
- Lila színű...mint a szemeid színe. – mondta sírva Aoki. Jun nem értette hirtelen, hogy miért apja van meghatódva és sír, mikor neki kellene. De tudta, hogy hiába is mondaná neki, Aoki csak még jobban sírna. Imádta... Aoki olyan volt számára, mint egy anya. Jun kinyújtotta hosszú karjait és forró ölelésben egyesítette családját.
- Megnőttél, fiam! – mondta Kyoji, és Jun most először látta őt sírni. Kyoji volt a család tartó oszlopa. Kitartó, erős és törekvő volt, de minden értük...a családjáért tett. Jun tisztelte ezért.

Frissen kapott ajándékával felsietett szobájába, magára hagyva még mindig meghatott szüleit. Letette a gépet az asztalára és leült a székre, de mielőtt használatba vette volna az asztalon álló fényképre pillantott és elmosolyodott. Ötéves önmaga mosolygott vissza rá a tenger mellől. Emlékezett... ez volt az a Hawaii nyaralás, ahol Kyoji megkérte Aoki kezét és egyesített hivatalosan is a családot. Jun arcán legördült egy könnycsepp.
Rövid nosztalgiázás után bekapcsolta gépét és neki is látott az írásnak. Nem volt mit tanulni a használatáról, hisz sokszor használt már iskolai gépeket is.
Ujjai száguldottak a billentyűzeten, gondolatai messzi távlatokba siklottak, amit történetét írta. Addig a pontig míg szülei meg nem szakították
- Jun, elmegyünk az egyik kollégámhoz teázni! Kifizetnéd Iwai-kun-t, ha végzett a sövénnyel és a rózsákkal? – kérdezte apja.
- Persze papa, érezzétek jól magatok! Szeretlek titeket. – mondta Jun.
- Mi is drágám! Légy jó. – köszönt el Kyoji. Aoki még berontott, hogy homlokon csókolja, majd beültek a családi autóba és távoztak. Jun próbált visszatérni történetébe, felvenni újra a szálakat, de újabb dolog terelte el a figyelmét. Iwai ismét a szomszéd lányt,,kényeztette”. Jun a fejét fogta olyan mérges volt. – Miért kell állandóan ezt hallgatnom és főleg miért kell látnom? – kérdezte magától.Miután a fiú elvégezte a,,kerti munkát” megállt Jun szobája előtt és hátát az ajtónak vetette.
- Végeztél? – kérdezte Jun. – Épp ideje volt! – morgolódott.
- Hé, láttál...igazam van? – ragadta meg a kifele tartó Jun karját.
- Nem volt más választásom! – rántotta ki karját a fiúéból és lefele haladt a lépcsőn.
Épp a malac perselyből vette ki a pénzt, mikor...
- Hihetetlen, hogy mennyire vak vagy! – mondta Iwai japánul. – Sosem vetted észre, hogy csakis miattad teszem magamévá azt a lányt. Akit szeretek azzal nem tehetem meg, mert még csak nem is tud az érzéseimről! – folytatta.
Jun nem értette, hogy ez miért az ő problémája, de nem is volt több ideje ezen gondolkodni, mert Stephen megragadta a karját, a falhoz nyomta és megcsókolta a fiút.
- Aishiteru, Jun! Aishiteru!3. Fejezet


3. fejezet
Past 2. 

Stephen szenvedélyesen csókolta Jun-t, aki furcsa bizsergést vélt felfedezni a testén. Keze lassan a fiú pólója alá csúszott és simogatni kezdte Jun bársonyos bőrét. A fiú furcsa mód érezte a vágyat... de a józan esze erősebb volt...holmi nemi vágyaknál. Jun kibontakozott a fiú szorításából és ellökte őt magától.
- Ne merj hozzám érni ezekkel a kezekkel! Nemrég még egy lányt...- dühöngött Jun.
 Indulatai a tetőfokra hágtak és dühös volt, nem csak Iwai-ra, hanem saját magára is, amiért egy percig jónak érezte a dolgot! Junnak nem a melegekkel volt a problémája, hanem azzal, hogy valaki akarata ellenére csókolta meg. Ráadásul az első csókját vette el, pont az az ember, akit ki nem állhat...és még szerelmet is vallott neki. Stephen szomorúan hatotta le a fejét és sóhajtott.
- Sajnálom, túl messzire mentem...de már olyan régóta vágyakozom rád, már olyan régóta szerelmes vagyok beléd, hogy nem bírtam visszafogni magam! – mondta japánul.
Jun nem igazán értette, hogy Iwai miért beszél japánul, de kezdett elege lenni abból, hogy hülyének nézik.
- Ha szerelmes vagy, az feljogosít rá téged, hogy a másikkal akarata ellenére tégy dolgokat? – kérdezett vissza Jun japánul.
Stephen álla leesett a csodálkozástól és arcára kiült a döbbenet. Azt hitte, hogy félre halott vagy esetleg képzelődik.
- Régóta figyellek, és azóta mióta megláttalak szeretlek! – folytatta.
- A rohadt életbe! Válaszolj! Feljogosít? Milyen szerelem te barom? Férfiak vagyunk, tudsz róla? – vált ingerültté Jun.
- Ö...ö...te...nem úgy volt, hogy nem tudsz Japánul? – kérdezte hitetlenkedve Stephen.
- Magamtól tanultam meg! Számít ez? Válaszolj te vadbarom! – tört ki a dühtől Jun.
- Nem!-hajtotta le fejét Stephen. – Nem jogosít fel rá...és tudom, hogy férfiak vagyunk, de hát a szüleid is azok, téged nem kellene, hogy meglepjen! – mondta.
- Sosem undorodtam a melegektől vagy a szüleimtől. Támogatom őket, de én nem mondtam, hogy meleg vagyok! Te meg jössz és fogod magad lesmárolsz. Elvetted az első csókom! – mondta. – Iwai, te seggfej! – fejezte be japánul.

Jun az ablakból nézte, ahogy Stephen szomorúan becsukja maga után az ajtót. Karjaival körülfonta magát és furcsa bizsergés futott végig a testén. Kezdett megijedni. – Meleg vagyok? – kérdezte magától. Nem zavarta volna a dolog...ha nem Stephenről lett volna szó.
Leült a gépe mellé és megpróbálta folytatni azt, amiben megzavarták. De képtelen volt koncentrálni. Ujjával megérintette ajkát ott, ahol ő csókolta meg. Megborzongott. Eszébe jutott szülei nászéjszakája és úrrá lett rajta egy furcsa érzés. Ezt már végképp nem tudta magában feldolgozni. Fáradtnak és megviseltnek érezte magát. Ruhástól az ágyra vetette magát és a plafont bámulva lassan álomba szenderült. Másnap kialvatlanul, nyúzottan és morcosan ébredt. Szülei aggódva néztek össze.
- Kicsim, mi bánt? – kérdezte riadtan Aoki.
- Semmi apa! – válaszolta Jun és nagyot harapott szendvicsébe. Gondolatai még mindig ugyan ott jártak, szüntelenül csak is a tegnapi csókra tudott gondolni.
- Apa! – nézett Kyojira. – Hogy jöttél rá, hogy meleg vagy? Nem zavart? – kérdezte.
- Mii? – köpte ki a kávéját Kyoji, majd sóhajtott egy nagyot. – Fiam, a szív előbb dönt, mint az elme. Ha szeretsz valakit, sosem a neme számít, hanem, hogy szereted. Azt, hogy mit lennél képes megtenni érte. Mindig a szívedet kövesd és csak mellé használd a józan eszed. Az elme sem csalhatatlan. – mondta. Jun bólintott, majd vállára kanyarította táskáját és elindult az iskolába. Nagyon félt attól, hogy találkozni fog Iwaival, ami persze elkerülhetetlen volt, mivel egy évvel felette járt. Jun alig ért az iskola kapujához, már is bele botlott abba, amibe a legkevésbé sem akart volna. Iwai, épp a kapu kőfalának támaszkodott, fölébe pedig egy lány magasodott és mohón falják egymást. Jun, úgy suhant el mellettük, akár egy rakéta. Arca tűzben égett és szíve hevesen dobogott. Nem értette, hogy miféle csalfa reakció ez a teste részéről. Az órákat némán, elmerengve ülte végig és áldotta az eszét, hogy vitt magával diktafont. Mindig van nála, hogy visszahallgathassa az órai anyagot, de most különösen jól jött. Az ötödik óra tesi volt, amit a mai napon, az úszóverseny miatt összevontak, ugyan is Jun és Iwai osztályából rengeteg diák vett rész rajta, így a tíz megmaradt diáknak, összevont órája volt. Jun marha szerencsétlennek érezte magát, főleg mivel a tanár volt olyan kedves és Iwaival osztotta be. Párként kellett futniuk a pálya körül. Jun, sokkal hosszabbnak érzékelte a pályát, mint általában. Próbált nem tudomást venni a mellette futó, molesztálóról.
- Jun, bocs a tegnapiért! – szólalt meg váratlanul Stephen. – De...de minden szó, amit mondtam, igaz volt. – zihálta a fiú.
- Nem akarok beszélgetni veled! – jelentette ki Jun, majd lopva a fiúra pillantott. Iwai barna bőre csillogott a napfényben. Jun, úgy érezte, hogy szinte folyik a nyála ettől a látványtól. Teljesen lázba jött a teste és kezdett kínosan feszülni a sport alsója, ezért neki lendült egy kicsit és lehagyta a fiút. Iwai azonban, nem véletlenül volt válogatott futó, így erőlködés nélkül beérte Jun-t.
- Csinos a feneked, Juny! – kuncogott a fiú. Jun ostorozta magát, amiért kimondottan szexinek találta az előbb ezt az idiótát. Nagy nehezen vége lett az órának és Jun hálát adott még az égnek is, hogy ez volt az utolsó órájuk, mert komoly merevedési gondokkal küszködött!

Olyan gyorsan ért haza, mint még soha és örült, hogy szülei még munkában vannak. Teste lángolt és úgy érezte, hogy rögtön belehal ebbe a tűzbe. Bevetette magát a tus alá és kezeit használva segítségül, megszüntette ezt a lángolást. Az ágyon feküdt széttárt karokkal és a plafont bámulta.
– Nem hiszem el, hogy rá gondoltam, mikor kivertem! – hüledezett. Képtelen volt az írásra vagy a tanulásra koncentrálni. Minden gondolata Iwai körül forgott. Nem értette még saját magát sem.
- Jun! – szólalt meg váratlanul Aoki az ajtóban. – Fiam, gond van? – kérdezte a férfi, bár tudta, hogy az van. Jun annyira elmélázott, hogy észre sem vette, hogy apja hazaért.
- Nem! Semmi! – válaszolta könnyedén. Aoki leült az ágy szélére és méregetni kezdte fiát.
- Úgy hiszed, hogy meleg vagy? Vagy esetleg...csak Iwai-kun iránt érzed ezt? – kérdezte váratlanul.
- Te...tessék? A...apa! Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezett. – Semmi ilyesmiről nincs szó!
- Fiam! – fordult el piros arccal Aoki. – Nos...halottam, amint te a zuhany alatt...és hát Iwai-kun nevét nyöszörögted! – vallotta be az apa.
- De...de, hogyan? Nem is voltál itthon! – értetlenkedett a fiú.
- Itthon voltam. Csak te úgy viharzottál be, hogy észre sem vetted az apádat! – közölte a tényeket.
Aoki azután hosszas beszélgetésbe kezdett a fiával, amelyben Jun mindent elmondott neki. Még azt is, hogy Iwai más lányokkal teszi azt, miközben neki vall szerelmet.
- Iwai nem tudja kordában tartani az érzéseit és a vágyait irántad! – mondta a férfi. – Ezért keres magának másokat. Ők ketten sokáig beszélgettek erről. Minek végén Aoki, azt tanácsolta a fiának, hogy beszélje meg Iwaival ezt. Nem fojtatódhat továbbra is ez az őrlődés. Sem magában sem pedig kettőjük között.

Jun fáradtan és sajgó fejjel baktatott az iskolába. Egész előző éjszaka, ezen a problémán járt az agya, de elhatározta, hogy szüleit alapul véve, határozott lesz. Mikor az iskolához ért, Iwai már a kapuban állt és telefonjával babrált. Jun célirányosan felé indult, megragadta a fiú kezét és a hátsó udvarba vonszolta a megszeppent Iwait.
- Hé, Juny! Mi van már? Ezúttal nem tettem semmit! – háborodott fel a fiú. – De ha akarod, akkor tehetek! – szólt huncut mosollyal az arcán és a fához szorította Jun-t. Jun úgy érezte, hogy felül kerekedtek rajta. Az előbb még ő volt az irányító, de ez igencsak rövid idő alatt megváltozott. Iwai közelebb lépett hozzá, végképp sarokba szorítva szegény Jun-t. Ajkai lassan megközelítették a szeppent fiúét, majd magáévá is tették. Jun meglepődött magán...nem tiltakozott. Sőt, rémült sem volt, mint először. Kifejezetten élvezte a dolgot és ez Iwainak is feltűnt. El is tolta a fiút magától és meglepetten pislogott rá.
- Jun? Te...te nem...? – kérdezte értetlenül. A fiú megrázta a fejét.
- Én azt hiszem...-kezdett bele – Én azt hiszem, élvezem ezt! – mondta ki pirulva. Iwai boldogan ölelte magához a fiút és újra csókolta finom ajkait.

Miután a két fiú egymásra talált, furcsa mód gyorsan kezdett repülni az idő. Nagyon jól érezték magukat, ha együtt tölthettek megannyi boldog percet. Jun kezdett egyre jobban megnyílni Iwai felé, még a hőn szeretett írást is hanyagolni kezdte. Megannyi szerelmes órát töltöttek ágyban, egymást ölelve és csókolva. Jun megtapasztalta első...nem minden napi szexuális élményét is. Ami furcsa volt számára, az az volt, hogy jobban kívánta a dolgot, mint az hinni merte volna. Kapható volt mindenre. Arra is, hogy Iwai elcsábítsa őt bármilyen meglepő, furcsa helyre, mint a torna szertár, vagy a zeneterem, vagy akár egy üres osztályterem, ne adj isten a tető. Bármikor képes volt előtte megnyílni és testével mindent beleadni, ahogy ő megfogalmazta magában: – A legnagyobb testi örömöknek. A fiú számtalanszor suttogta a fülébe, hogy szereti, de Jun egyszer sem viszonozta neki. Végül kezdett magától megijedni. Úgy érezte, hogy szerelmes De ezt sosem vallotta volna be sem Iwainak, sem magának. Kezdett eltávolodni a fiútól, míg nem végül huszonkét éves korában teherbe nem ejtett egy lányt, akit gyorsan el is vett, szülei legerősebb tiltakozása ellenére is. Ekkor már vagy hat év eltelt, hogy nem látta Iwait. Bár szerelmük egy évnek sem volt mondható, mégis...Jun csodálatosabbnak érezte, mint első Hawaii utazását. Ez az érzés, egész egyszerűen pótolhatatlan volt. Tudta jól, hogy mélységesen megbántotta Iwait, de képtelen volt már egyedül megbirkózni ezzel az érzéssel.
Házassága sem alakult jól. Azért, hogy ne kelljen Stephenre gondolnia, belevetette magát a munkába. Elérte, hogy fáradtságot és erőt nem kímélve, a csúcsra törjön. De ennek ára volt. Nemtörődömsége vezetett el odáig, hogy ez megtörténjen:
- Jun! Elhagylak! – vágta Jun képébe Aya. – Nem szeretsz! Nem törődsz velem! Találtam valakit, aki viszont igen! Ég veled, Jun! – mondta könnyes szemmel a nő és Jun ekkor még nem sejtette, hogy utoljára. Ő, tétlenül és némán hallgatta végig Aya-t. Gyáván állt és hagyta, hogy végre elhagyja. Igen...végre! Ezt gondolta akkor Jun. Ez egy nem kívánt házasság volt, amelyből egyedül egy jó dolog származott. Fia, Akyo. Későre járt már az idő, mikor Jun telefonja megcsörrent.
- Yamamoto Jun? – kérdezte egy mély hang.
- Igen, tessék! – mondta meglepve Jun.
- Az Ön felesége, Yamamoto Aya? – kérdezte. Jun meg volt lepődve. – Vajon mit követhetett el az a beszámíthatatlan nőszemély? – kérdezte magában.
- Yamamoto-san! Őszinte részvétem! A felesége... 4. Fejezet


4. fejezet
Present 2.

A hotelszoba behúzott függönyein át, beszűrődött a hajnali nap fénye. Már percek óta rezgett az éjjeli szekrényen heverő mobiltelefon, de barna hajú tulajdonosa, még az igazak álmát aludta. A magasabb, fekete hajú férfi mocorogni kezdett. Smaragd színű szemeit dörzsölgette, úgy pislogott maga elé, majd mielőtt megcsodálhatta volna mellette heverő, gyönyörű kedvesét, rezegni kezdett az ő telefonja is a mellényzsebében. Stephen Iwai, felpattant az ágyból és zsebébe túrt. Telefonjával a kezében, az erkélyre menekült. A nap meleg fénye, kellemesen simogatta barna bőrét. Telefonjára pillantott. Nem ismerte a számot, amit kijelzett, de mivel ilyen kitartó volt a hívó, gondolta felveszi.
- Iwai? – csendült egy hang a másik oldalon. Stephen esküdni mert volna rá, hogy hallotta már a hangot. De nem ugrott be neki.
- Igen, itt Iwai! – válaszolt. – Kivel beszélek? – érdeklődött.
- Baka! Már meg sem ismered a fiad óvóbácsiját? Vagy mondjam inkább úgy, hogy a leendő apósodat? – kuncogott a hang.
- Y...Yamamoto-san? – hüledezett.
- A-a! Kikérem magamnak! – sértődött meg a férfi. – Régebben is Aoki-sannak hívtál. Mi ez az öregítés, Stephen? – kuncogott ismét. – Mindegy is. Nem ezért kereslek. Jun, ott van veled, ugye? – tért a tárgyra.
- I...igen! Alszik még. – ismerte be bűntudatosan. – De...- kezdett volna mentegetőzni.
- Iwai-kun, ne! Ez most, nem a számonkérés pillanata! – válaszolt diplomatikusan a férfi. – Csak mond meg neki, ha felkel, hogy Akyo hiányolja. – mondta egyszerűen. – Juny, pedig téged!
- Juny? Úgy volt, hogy Yukiko viszi haza! – kérdezte Stephen értetlenül.
- Yukiko-san, tegnap telefonált, hogy nem ér rá. Mivel téged szintén nem értelek el...hazahoztam őket. – közölte Aoki.
- Máris indulok érte! – felelte izgatottan Stephen.
- Nem kell, a fiúk jól elvannak! Juny élvezte, hogy Akyoval aludhatott. – mondta mosolyogva. – Ti csak...gyertek, ha már készen vagytok! Úgyis marasztalnom kell téged egy kis beszélgetésre.
- Kyoji-san, mérges? – kérdezte riadtan.
- Csak egy kicsit...- kuncogott tovább Aoki. Stephen nem érezte annyira viccesnek, mert tudta, hogy Kyoji, mindennél jobban szereti Junt. Képes lenne bárkit megölni, aki veszélyezteti a családja békéjét. Bár ez talán, enyhe túlzás.

Stephen, még pár percig kiélvezte a napfény nyújtotta melegséget, majd visszatért a szobába. Jun már ébredezett. Lila szemeit Stephenre villantotta és szája mosolyra húzódott. Örült, hogy a tegnap estét, nem csak álmodta, hanem valóban megtörtént. Stephen tényleg a karjaiban tartotta őt és szerette. Junnak eszébe jutottak a férfi csókjai és tenyerének forró érintései, amitől cseresznye piros lett az arca. Stephen végigsimította kézfejével kedvese arcát és rámosolygott. Azután együtt tusoltak le és ölelték még egymást egy rövid ideig. Ám a távozás ideje vészesen hamar elkövetkezett. Az ajtóból még visszapillantottak mind a ketten és szívükbe zárták annak boldog emlékét. Kínozta őket a tudat, hogy nem foghatják egymás kezét nyilvánosan. Nem szerettek volna, a figyelem középpontjába kerülni, kirívó viselkedésükkel, ezért csak szorosan egymás mellett haladtak. Hamar haza érkeztek, hisz nem volt olyan messze a hotel a Yamamoto háztól. Amint beléptek az ajtón, a két kisfiú, visítva rohant apja karjaiba. Egymás szavába vágva mesélték el, hogy miféle csodás kalandokat éltek át, tegnap este. A két férfi egymásra pillantott. Valószínűleg, mindketten ugyan arra gondoltak. Csak úgy, mint fiaik, Ők is csodás kalandokat éltek át tegnap este. Ezzel azonban, nem mindenki értett egyet. Kyoji, karba tett kézzel, a pultnak támaszkodott. Szemei szikrát szórtak az,,ifjú párra”. Stephen, akkor kezdett igazán ideges lenni. Moccanni sem mert.
- Leülni, fiatalok! – szólt parancsolóan a férfi. Az érintettek, eleget tettek a férfi parancsának. Nem is mertek volna, ellenkezni. Aoki beterelte a fiúkat a szobába, akik gyorsan el is foglalták magukat. Kyoji, lassan átsétált a két fiatallal szembe és helyet foglalt.
- Jun, szólnod kellett volna, hogy nem töltöd itthon az éjszakát! – mondta csendesen, de komoly felhanggal Kyoji. – Tudom, hogy már nem vagy gyerek, de a szüleid vagyunk és mindig aggódni fogunk érted! Remélem, mint szülő, ezt te is megérted. – fogta még csendesebbre. Jun bűnbánóan lehorgasztotta a fejét. – Iwai-kun, ez rád is érvényes. Ne hagyd a gyermeked másra! Bár Aoki és én, bármikor szívesen vigyázunk rá, de tudd, hogy hol van!
- Gome...Kyoji-san! – mondta japánul Stephen!
- Van itt még valami... – kezdett bele az ősz hajú férfi. – Ideje lenne, hogy végre tisztázzátok ezt a viszonyt! Olyan sokáig kellett látnunk, ahogy mind a ketten őrlődtök. Nem akarom, hogy Jun ismét hibát kövessen el. Ha biztosak vagytok abban, amit egymás iránt éreztek, akkor itt az ideje, hogy ezt tisztázzátok! – jelentette ki Kyoji, ügyvédhez méltó virtussal. Iwai, kezdte úgy érezni magát, mintha épp a vádlottak padján ülne. – Mi most elmegyünk a fiúkkal a vidámparkba. Ti pedig, addigra mire visszaérünk, jussatok döntésre. Nem kaptok több időt. Elég volt ebből a szenvedésből. Öregek vagyunk és ezt már nem bírjuk nézni! – szólt és felállt. Majd hátat fordított nekik és lassan elballagott. Alig telt el tíz perc, már hűlt helyük sem volt. A két kisfiúval, madarat lehetett volna fogatni, mikor megtudták, hogy hova mennek. Ezért félelmetes gyorsasággal a kocsiban teremtek. Immár csak Jun és Stephen volt a házban. A fejmosás után, némán ültek egymás mellett és percekig egyikük sem szólalt meg. Kyoji és Aoki egymás mellett sétáltak a vidámparkban. Egymás kezét fogták és mindketten ugyan arra gondoltak. – Vajon, mire jutnak a fiúk? – kérdezték magukban. Akyo és Juny, boldogan rohangáltak előttük. Olyanok voltak, mint a kerge madarak. Mindenre fel akartak ülni és mindent látni akartak. A két férfi, boldogan engedett a gyermekek csábításának...amit aztán rövid úton, meg is bántak, főleg a hullámvasutas kaland után. Aoki sikító frászt kapott a szellemházban, Kyoji alig bírta megnyugtatni.
- Korai szívinfarktusban fogok meghalni! – sápította Aoki. Kyoji gyengéden veregette a hátát a fiúk, pedig eszeveszett hahotázásba kezdtek. – Azok az ördögfiókák! – nyögte ismét a férfi.
- Haha...- nevette el magát Kyoji. – Le sem tagadhatnák, hogy apjuk fiai! – mondta széles vigyorral. Újra eszükbe jutott Jun és Stephen. Szívük kezdett elszorulni és minduntalan a torkukban dobogni. De tovább folytatták a gyermekek kényeztetését. Juny és Akyo, hol ide, hol oda akart menni és persze mindezt, egy időben. Az,,öregek”, felvetették a különválás ötletét, de a két kicsi hallani sem akart róla, így a banda végül együtt maradt. A park bejárata előtt, egy vattacukros haladt el, amire Juny gondolkodás nélkül utána szaladt. A többiek riadtan követni kezdték a kisfiút, hisz az esztelen még a végén kiszalad az úttestre. Egy sötét ruhába öltözött férfi szaladt neki Aokinak váratlanul, mire az felháborodva, óbégatni kezdett.
- Jó ember! Nézzen már a lába elé! – füstölgött Aoki. De a férfi, még szólásra sem méltatta Őt. Kyoji, nem látta célszerűnek, hogy hagyja kedvesét forrongani, ezért megragadta a karját és magával rántotta. Ekkor hangos puskaropogtatás harsant fel és egy mély férfi hang távolról.
- Mindenki a földre! Túszejtés! – hallatszott kicsit messzebbről.

Stephen, fel-alá járkált a világos kis nappaliban. Meg-megállt és olyankor lopva Junra nézett, aki az ablaknál állt és kifele bámult. Hüvelyk ujját szopogatta, akár egy ideges gyermek és fészkelődött. A férfi, alig tudta elhinni, hogy ennyire feszültek mindketten, hisz nem is olyan régen, még gondtalanul ölelték egymást. Most pedig...itt feszengenek. Megállt a szoba közepén, amire Jun is felfigyelt, így elszakadt végre az ablaktól és abbahagyta a kitartó bámulást.
- Nem értem. – jelentette ki Stephen.
- Mit nem értesz? – kérdezte meglepetten Jun, majd a férfira emelte tekintetét. Annak arcán, keserű csalódottság ült, amitől Junnak összeszorult a szíve és lassulni kezdett a légzése.
- Mégis...mit kell nekünk most megbeszélni? – kérdezte értetlen kölyök módjára.
- A...azt, hogy mihez kezdünk. – mondta bátortalanul a fiú.
- Ez mekkora szarság! – fakadt ki a férfi. – Mint ha nem lenne teljesen egyértelmű. – morgolódott.
- Ezen mégis mi az, ami olyan egyértelmű? – képedt el a fiú, akinek valóban...semmi sem volt egyértelmű.
- Semmit sem változtál! Sosem fogsz megváltozni, Yamamoto Jun. – jelentette ki Stephen.
- E...ez nem igaz! – mérgelődött Jun és közelebb vágtatott a férfihoz. – Nagyon tévedsz!
- Igazán? – kérdezte huncut mosollyal az arcán a férfi. Megragadta Jun kezét és megcsókolta. Jun nem tiltakozott, azonban a heves forgolódásban a kanapéra zuhantak.
- Aú! – jajdult fel Jun, mert valami kemény nyomódott a fenek alá. Azonban, mielőtt szemügyre vehette volna a tettest, bekapcsolt a televízió. Jun, tehát rájött, hogy a kapcsolóra ült rá. – Mi a fenéért kell ezt mindig a kanapén hagyni? – forrongott magában.
-...a bűnözök, akik elfoglalták a helyi vidámparkot, két túszt ejtettek. Mind a kettő gyermek. – szólalt meg a tudósító a tévében. Jun és Stephen holttá vált arccal bámulták a televíziót és magukban azért rimánkodtak, hogy csak ne az ő gyerekeik legyenek. Jun már szabályosan a sírás kerülgette. Szüleit nem érte el telefonon és kezdett egyre rosszabbat sejteni. Stephen, talpra szökkent és átölelte a fiút, aki homlokát a férfi mellkasára biggyesztve sírásban tört ki.
- Jesszusom Jun, te sírsz? – csendült egy ismerős hang az ajtóból és Aoki már rohant is fia felé, hogy ölelő karjaiba zárhassa. Kyoji, lehajtotta a fejét és mormogott valamit az orra alatt arról, hogy a férfiak nem sírnak, majd felnevetett.
- Ti...ti, hogy? – hebegte a fiú és szemei Akyot keresték. – Láttuk a tévében...
- Ah...-sóhajtott Kyoji. – Ennek a gézengúznak...- mondta és előtolta háta mögül Junyt, – köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. – a kisfiú szégyenlősen lesütötte a fejét.
- Kiszaladt az utcára a vattacukor után! – kezdett bele Aoki. – Mi meg utána. Miután kiértünk meghallottuk a dörrenést, így gyorsan megkerestük az autót...és rögtön haza jöttünk.
- Juny! – mordult fel Stephen, mire a kisfiú összerezzent. – Gyere a papához! – mondta könny fátyolos szemmel a férfi és ölelő karjaiba zárta a kisfiát.
- Apa...- kezdett bele a kisfiú. – Én...nagyon megijedtem! – fakadt sírva. – Azt hittem, hogy soha többé nem játszhatok Akyo nii-sannal.
- Semmi baj! Látod, minden rendben! Akyo, jól van. – nyugtatta az apja.
- Én is féltem! – kezdett rá a másik is, mire Jun magához húzta kisfiát. – Apa...lehetünk testvérek Junyval? – kérdezett valami furcsát a kisfiú.
- Ez a te műved, ugye? – nézett sandán Kyojira Jun. Kyoji, sokat sejtető pillantást váltott Aokival, majd vállat vont és fütyülve odébb sétált. Stephen talpra szökkent és kedveséhez vágtatott, hogy megfoghassa a kezét. Jun nagyot sóhajtott, majd lenézett a két kisfiúra, akik kikerekedett szemekkel vártak ítéletükre.
- Rendben! – döntött végül. – De, semmi házasság vagy egyéb baromság! – fordult piros arccal Stephen felé, akit már nem is érdekelt, hogy elveheti-e vagy sem, mert ha mellette maradhat az neki már épp elég. Forrón megcsókolta Junt, ügyet sem vetve tátott szájjal bámuló gyermekeikre.
- Köhm! – zavarta meg őket Aoki. – Először is...dugjátok ágyba a fiúkat. Mostanra biztos elfáradtak már. – mutatott a kanapén hortyogó párosra, akik a hosszú csók látványába belefáradva, ott aludtak el. Felcammogtak velük az emeletre és egymás mellé fektették őket. Mindkettő arcára forró puszit nyomtak és behúzták maguk után az ajtót.
Jun tétovázva, idegesen vezette be kedvesét a régi szobájába. További aggodalmakra azonban már nem volt ideje, mert Stephen hátulról átkarolta őt. Állát gyengéden megfogva, maga felé fordította Őt és lágyan, magáévá tette mézédes ajkait. Meleg kezével a pólója alá nyúlt és simogatni kezdte. Az ágyra vetődtek és ott folytatták tovább, gyengéd szerelmi civódásukat, míg a reggel rájuk nem virradt és meg nem világította az egymást szorosan ölelő párost.

Aoki és Kyoji, az ajtó félfának támaszkodva, egymás szemébe néztek.
- Felcserélődtek a szerepek? – kérdezte Kyoji halkan.
- Mhh...- fojtotta el magában Aoki. – Na szép...mintha ötéves kölykök lennénk. A fiunk után hallgatózunk. – mondta pironkodva. Kyoji, közelebb lépett a szeretett férfihoz és átkarolva, magával cipelte Őt.
- Ideje, hogy mi is kijátsszuk magunk végre. – mondta vágyakozó pillantással.
- Csináljuk, míg van benned szufla...öreg! – élcelődött Aoki és könyökével oldalba lökte kedvesét.
A szobában aztán a két idősebb férfi, gyengéden ölelte egymást s feledkeztek bele, az elmúlt napok eseményeibe.
- Jó, hogy még mindig velem vagy, drága Aokim! – sóhajtotta megkönnyebbülve Kyoji.
- Na...ne feledd, hogy sosem szabadulsz meg tőlem, vénember! – nevetett a férfi.
- Maradj velem, míg ver a szívem... – nyögte kedvese hajába Kyoji.
- Még azon túl is...- mondta Aoki, és csókkal pecsételte le, ezt az örök érvényű ígéretet.~Vége~
Extra...elképzelhető!