Teletha Yaoi Writings

( Írta: Teletha)

Szereplők: Enoki Aoi x Kawaguchi Hayato

Uncertain is my existence

(Bizonytalan lét)

„ Lélektipró...mondd, te ki lelkembe költöztél, s itt ragadtál, hogy magaddal vigyél...miféle emberi lét az, amelyben élek!? Hol a fény, mely nem éri el, fájdalomtól szétszakadó testemet? Hol a határ, ami után, már nincs tovább? Mondd csak...létezik számomra az a szó, hogy boldogság?"Egy magas, karcsú férfi lépkedett be egy hatalmas épületbe, melyre a következő felirat volt kiírva: „ Yume Könyvkiadó”.
Hosszú karjait, ütemesen lóbálta maga mellett menet közben. Egyik hóna alatt, aktatáskáját szorongatta, ami le-lecsusszanni készült helyéről. A férfi, minden szembejövőnek biccentett egyet, akik pedig elhaladtak mellette, mind kezet nyújtottak neki. A lifthez érve, idegesen nyomkodta annak hívó gombát, ami csak nem akart lejjebb érni.
- Ah, Enoki-san! Ohayo gozaimasu! – köszönt oda neki a recepciónál ülő nő, aki mindig figyelmes volt vele szemben.
- Ohayo, Machida-san! – köszönt vissza a férfi, majd kisöpörte a szemébe hulló, rakoncátlan barna tincseit. Amint ezüst zöld színű szeme láthatóvá vált a reggeli napsütésben, minden nő sóhajtozni kezdett, aki a közelében volt. Machida erősen legyezni kezdte magát kézfejével, hogy ezzel palástolja bíborvörös arcát. A nő, nagyon is jól tudta, hogy hiába a sok olvadozó nő, köztük ő is, hisz Enokinál senkinek nincs esélye. Ez már kiderült azokban a bizonyos napokban, mikor a fiatal férfi a céghez került. Az a csodálatos, édes légkör, ami körül lengte Őt, minden nőt ösztönös csodálatra kényszerített. Machida azonban, rögtön ráeszmélt, hogy valami nem stimmel ezzel a bódító légkörrel. Volt szerencséje megtapasztalni ezt tíz évvel ezelőtt, mikor bátyját hasonló légkör lengte körbe. Mikor a bátyjára gondolt, mindig keservesen összeszorult a szíve. Szegényke jól megjárta akkoriban, még szerencse, hogy azóta talpra tudott állni. A lift hangos kattanása rántotta ki, eltévelyedett gondolataiból a nőt.
- Enoki-san, várjon! – kiáltott a férfi után a nő és már be is slisszant mellé a liftbe. Erre semmi szükség nem lett volna, ha a gondolataiba elmerült férfi, nem a liftben állt volna már. – Ö...szóval, majdnem elfelejtettem! – lihegett a nő.
- Még magával sem randevúzom! – jelentette ki az irataiban turkáló férfi. Machida felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett rá. Képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen bájos teremtésnek, hogy lehet ilyen pocsék a személyisége.
- Nem az...- kezdett bele ismét a nő, – Yume-san mondta, hogy ha megérkezik, akkor menjen az irodájába! – adta át a nő a kései üzenetet.
- Vettem! – mondta Enoki és kisétált a liftből. A nő nézte távolodó alakját, ameddig be nem csukódott orra előtt a lift ajtaja.

Enoki, sietve közelítette meg a főnöke ajtaját. Finoman kopogott kettőt, majd a „Tessék” szó hallatán már be is lépett. Yume-san az ablak előtt állt, háttal Enokinak és a hatalmas szomszéd épületeket bámulta, hátra kulcsolt kézzel. – Ülj le, Aoi! – szólt a férfi. Aoi engedelmesen helyet foglalt és kellemesen elterpeszkedett, de csak pillanatnyi zavarában. Nem akart sok időt itt tölteni, mert gondolatai máris az asztalán tornyosuló, töménytelen munkán jártak.
- Kérlek siess, apám! – szólt Aoi, az utolsó jelzőt igencsak rosszindulatúra fogva. – Nem érek rá, szóval mondd, hogy mit akarsz! Nagyon remélem, hogy nem megint egy omiait akarsz nekem szervezni, mert akkor már itt sem vagyok! – pattant fel a székből Aoi.
- Miért kell mindig ennyire hűvösnek lenned az apáddal? – kérdezte szomorúan a férfi.
- Nem vagyok hűvös és te nem vagy az apám! – vágott vissza Aoi.
- Szükségtelen megint elmondanod, hogy nem tartasz annak! Én...akkor is fiamként szeretlek. – szolt a férfi.
- Könyörgöm neked, hogy ne menjünk bele megint! Ha szeretnél, akkor neveltél volna! – lázadt fel a fiú, de rögtön észbe is kapott és visszaült székbe.
- Anyád szeretné, ha a hétvégén nálunk ebédelnél. – mondta és szembe fordult a fiúval.
- Már megmondtam neki tíz évvel ezelőtt is, hogy felesleges fenntartani ezeket a látszat dolgokat. Segített rajtam és most visszafizetem a tartozásom neki azzal, hogy itt dolgozom. – mondta Aoi mérgesen. A férfi sóhajtott egyet. Bár nem értett egyet Aoival, mert az asszony nagyon is próbálkozott közelebb kerülni egyetlen fiához, mégis megértette Aoit is.
- Azért hívtalak ide, mert ma érkezik egy új író, aki most fog debütálni. Ezidáig, egészen más területeken dolgozott. Rád fogom bízni, hogy gondoskodj róla. A többi munkádat, addig dobd félre. – közölte a férfi.
- Ennyi? – kérdezte Aoi.
- Nem...még van valami! – szólt a fiú után. – Jelenleg még nem tudom a nevét, csak az íróit. Sekiryou Koi. – mondta ábrándozva.
- Mi van? – döbbent meg Aoi. – Te...most szívatsz, ugye? – hisztériázott.
- Nem. Ezt a nevet választotta magának. – mosolygott a bajsza alatt a férfi. Aoi feltápászkodott a székből, hóna alá kapta a táskáját és kivágtatott az ajtón. Sietve közelítette meg íróasztalát, amire sikeresed rádobta a táskát és meggyötörten huppant le, hogy aztán elnyúlhasson az asztalon. Mielőtt álomra hajtotta volna fejét a karjain...
- Sekiryou Koi. – szólt maga elé halkan. – Magányos szerelem, mi? A nagy büdös francokat! – szólt és a következő pillanatban már el is pilledt.
Aoi az ablaknál állt. Egyik tenyerét, az üvegnek támasztotta és kifelé nézett. A csillogó, ezüst zöld szemeiben visszatükröződő fény, egy ember alakját rajzolták körül. A férfi pár évvel lehetett idősebb csupán Aoinál. Nehéz cementes zsákot kapott a vállára és elindult vele, felfelé a létrán. Amint az ablakhoz ért, amelyen Aoi bámult kifelé, egy pillanatra megállt és a fiúra nézett. Ajka mosolyra húzódott, amint a fiú, vágyakozó arcára nézett, majd tovább indult felfelé. Aoi ujjai, csikorogva húzódtak ökölbe, hogy aztán felemelkedjenek és a fiú teste mellett landoljanak, elernyedve. A fiú, lehajtotta fejét és az arcán végigfolyó könnyek, a puha szőnyegen landoltak. Majd újra az ablakhoz sétál és kezét újra az ablakra helyezte. „ – Igazságtalanság! Miközben én, e négy fal közé zárt sötétség rabja vagyok, te addig szabadon szárnyalhatsz. Irigy vagyok rád! Engem, nem köt ide más, csupán a magány.” – gondolta magában Aoi és másik kezével a pólójába markolt.,,- Én...miért nem lehetek szabad és boldog, mint Ő? Miért kell ebben a pusztító sötétségben élnem?” – tette fel újra és újra, a már számtalanszor megismételt kérdést. Igaz...Aoi, nem véletlenül érezte így magát. Bár megszámolni sem tudja, hogy hányszor tette fel már ezeket a kérdéseket...a válasz, mindig ugyan az volt. Neki, ezt sorsolta ki az élet kereke. Aoi, a nagymamájával élt, egy hármas ikerházban, aminek e hónapban zajlott a felújítása. A nagymamája, jó ideje betegeskedett már, ezért Aoi ápolta. Tenni nem sokat tudott érte, mert a nagyi már kilencvenhat éves volt és eléggé szenilis. Elméjének állapota, percről percre változott, minek következtében, hol felismerte Aoiban unokáját, hol pedig halott férjét. De Aoi, nem tudott rá haragudni, hisz a nagyi nevelte fel, szeretetben és békében, ennél többet pedig, nem is akarhatott volna akkoriban a fiú.
- Hana...- hallatszott a másik szobából a nagymama hangja. Aoi felsóhajtott és sajgó szívéhez kapott. „ – Hana!” – ismételte magában Aoi. Gyűlölte ezt a nevet hallani. Enoki Hana, egy japán szerte ismert, színésznő volt és nem mellesleg...Aoi édesanyja. Nagyon fiatal volt még, mikor anyja kérésére fittyet hányva a városba ment, hogy színésznő legyen. Beleszeretett egy kollégájába és alig egy évvel később, terhesen tért haza, ebbe a kisvárosba. Szerette a férfit, de az arról sem tudott, hogy Hana teherbe esett. Így a nő, terhessége alatt a hegyekben bujkált az egyik nyaralójában. Ott szülte meg Aoi-t, aki után el is dobott magától, mondván nem bír még ránézni sem, mert a szeretett férfira emlékezteti, akinek már családja van. Aoi-t magára hagyta két napra, abban a hideg hegyi kunyhóban. Nagymamájának köszönheti csupán életét, aki épp időben érkezett és magával vitte őt. Míg a nagyi jó állapotban volt, Hana sokszor telefonált haza. Ám egyik alkalommal, mikor telefonált, a nagyi már nem volt olyan állapotban, így Aoi vette fel a telefont, aki mikor meghallotta anyja hangját, le is csapta a kagylót. A nő persze azóta, már számtalan levelet küldött Aoinak, miben kifejezi legnagyobb sajnálatát, amiért nem lehet vele. Az első levél elolvasásra került, a többi azonban a tűzben végezte. Gyűlölte őt...mindennél jobban gyűlölte. Épp ezért is, történhetett meg az, hogy undorodott a nőktől.
- Hé, Aoi! – fonták körül a fiú testét az erős karok.
- Ishimura Sensei! – pillantott hátra válla felett Aoi. A férfi gyengéden felemelte Aoi állát és magához húzva azt, csókot nyomott annak ajkaira. Keze lassan csúszott a fiú pólója alá, amitől Aoi erősebben támaszkodott az ablaknak. Teste reszketett a vágytól és a félelemtől. Az üveg reccsent egyet, amire mindketten odakapták a tekintetüket. Egy másik kéz támaszkodott neki az ablaknak kívülről és egy alacsony, rövid fekete, göndör hajú férfi nézett be döbbenten rájuk. Aoi megijedt. Ő az a férfi, akit ő már napok óta bámul és most...valami olyat látott, amit nem kellett volna. Ishimura nem zavartatta magát. Végignyalt Aoi arcán és durván az ágyra lökte őt. Lerántotta a nadrágját és bármiféle előkészítés nélkül, a fiúba hatolt. A fiú még mindig magán érezte a kinti férfi tekintetét, s mikor hátra pillantott észrevette, hogy valóban nem tévedett. A férfi, döbbenten figyelte az eseményeket és úgy tűnt, nem hajlandó tágítani. Aoi szemeibe könny szökött, és zokogásban tört ki.

- A...a nagyi, hogy van? – kérdezte fáradtan és meggyötörten az ágyon elnyúló fiú.
- Ahogy eddig is. – mondta a férfi, miközben komótosan felhúzta a cipzárját. – Jobb, ha tisztában vagy vele, hogy már nem él sokáig! – jelentette ki.
- Tudom. – válaszolta egyszerűen a megtört fiú. „ – Jobb is!” – gondolta magában Aoi. „ – Ha tudna erről, ami köztem és Ishimura között van...biztos, hogy infarktust kapna!” – jegyezte meg. Valóban...Aoi biztos volt benne, hogy ha ezt a nagyija tudná, akkor a szíve szakadna meg. Itt van ez az orvos, aki a nagyiját gondozza. Szabadidejében pedig, őt tanítja. Legalábbis, ezért lett régebben felvéve. Azonban, már akkor kikezdett Aoival, aki hűséges kutyaként követte minden szavát. Abban biztos volt, hogy a férfiakhoz vonzódik, de nem olyan kétségbeesetten, hogy Ishimura kellett volna neki. A férfi azonban, nem hagyott más választást neki, mint behódolni. Őt is, csak úgy, mint az anyját...gyűlölte. Gyűlölte, mert a férfi szerint is, itt volt a legjobb helye. Esélye sem volt, a szabad levegőre menni, vagy e négy fal közül szabadulni. Körülvette őt, a sötétség és a magány, mely olyan szinten telepedett rá, hogy szinte már felemésztette a lelkét. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára boldog, vagy hogy mikor ült mosoly, utoljára az arcán. Nagyon régóta, be van már ide zárva és úgy tűnik, hogy sosem szabadul innen. Épp ezért érdeklődött a férfi iránt, akit minden nap bámult. Ő olyan szabadnak és gondtalannak tűnt. Aoi is vágyott erre. Vágyott a szabadságra, a kék égre, a zöld fűre és a mindent átható levegőre.
- Holnap délután találkozunk! – szólt Ishimura, majd magára öltötte fehér köpenyét és köszönés nélkül távozott. Aoi a párnába temette arcát és zokogott. Így, ebben az állapotban nyomta el az álom. Reggel, fáradtan ébredt. Magára kanyarította ingét, amit nem gombolt be. Gondolta, hogy most így is megfelel, míg lemegy a konyhába. Már a keskeny lépcsőfokokat járta, mikor csengettek. Kinézetéről megfeledkezve rohant ajtót nyitni. Izgatottság járta át, minden egyes porcikáját, hisz igencsak ritka esemény volt náluk, egy látogató. Sietősen tépte fel az ajtót. A keze megmerevedett a kilincsen, mikor megpillantotta a fekete, göndör hajú munkás férfit.
- Ööö...ne haragudj a zavarásért...- kezdte a férfi, aki jobb kezével fejét kezdte vakarászni zavarában, – csak hát, rám ömlött a mész és nincs itthon egyik szomszéd sem. Bejöhetnék megmosakodni? – kérdezte a férfi.
Aoi arca vörös lett, szíve a torkában dobogott. Szélesebbre tárta az ajtót és utat mutatott neki.
- I...itt lesz balra. – mutatott a maga melletti ajtóra. A férfi hálásan bólintott, majd besietett a mutatott helyre.
- Me...megkínálhatlak egy kávéval? – kérdezte szégyenlősen Aoi, a mosakodó férfitól.
- Nos...igencsak hálás lennék érte. – közölte nevetve. Aoi lefőzte a kávét, takaros kis csészéket vett elő és gondosan az asztalra helyezte, az ezüst kanalakkal és kockacukorral együtt. A férfi, egy fokkal tisztábban bukkant elő a fürdő rejtekéből, ahol ezidáig a mésszel vívott ádáz harcot. Amint átlépte a konyha küszöbét, le is dermedt egy pillanatra. Legelőször nem vette észre zavarodottságában, de most viszont szemet szúrt neki a fiú, ledér öltözéke. Életében először, dobbant meg a szíve, egy másik férfi láttán, amitől enyhe ideg járta át és gondolatban erősen megdorgálta magát. Helyet foglalt a régies faszéken és jólesően belekortyolt a kávéba. Néhány perces csend után, jelentéktelen dolgokról kezdtek el beszélgetni. Úgy telt az idő, hogy szinte észre sem vették. Aoi legnagyobb bánatára megtudta, hogy a férfi, akit Hayatonak hívnak 21 éves, házas és van egy gyermeke. De jelen pillanatban, ez sem érdekelte. Neki ez a férfi a napot jelentette az ő szürke sötétségében. Fényt, mely talán kivezetheti őt innen.
- Aoi, a tegnapiról...- kezdett volna bele Hayato, de nem tudta eldönteni, hogy melyikük vörösödött bele jobban, már csak a gondolatba is.
- Ha...hagyjuk, ha lehet! – mondta sírós szemekkel Aoi. – Nem igazán lényeges, amit láttál.
- De, én szeretnék beszélni róla. – erősködött tovább Hayato. Aoi fáradtan sóhajtott egyet, majd töviről hegyire elmesélt mindent a férfinak. Hosszú beszélgetés volt, melybe Hayato, néha-néha belesápadt és megrökönyödött. Aoi mesélt neki a nagymamájáról és az anyjáról. Hogy miként él itt a beteg nagyival és hogy milyen furcsa kapcsolat van közte és a Sensei között. Hayato tenyere, minden pillanatban ökölbe szorult, mikor a Sensei neve szóba került. Ezt igazából, maga sem értette. Aoi végül a mese végére ért, amit a férfi türelmesen hallgatott végig.
- Tény, hogy van benned valami csábító. – nyögte ki véletlenül a férfi, majd mikor észbe kapott, tenyerét vörös arca elé kapta.
- Nagyon sajnálom, hogy buzi vagyok! – vágta rá mérgesen Aoi. – Nem mondanám, hogy nem igaz, mert sajnos ez a helyzet. Nem tudok tenni ellene, mert így érzem. Nem bírok a nőkre nézni, mert a hányinger kerülget tőlük. – kiabálta mérgesen és könnyek szöktek a szemébe.
- Hé, hé! – pattan fel Hayato és lendületében magával sodorta a széket. Aoi elé guggolt és védelmezően átkarolta a zokogó fiút. Ami ezután történt, azt még ő sem értette meg akkor, de lecsókolta a fiú szeméről a sós könnyeket, amik egészen az ajkáig vezettek. Nem tudott ellenállni és megcsókolta Aoit. A fiú, megmerevedett tagokkal állta a támadást. Szemei tágra nyíltak és csak Hayatot látta. Hayato selymes haját, annak illatát. Hayato izmos karját, barna bőrét és gyönyörű aranybarna színű szemét. Bordái alatt megbújó szíve, eszeveszett módon dübörögni kezdett, amitől újabb könnyek gördültek le az arcán. Ez talán egy szerelem kezdete volt, amely jól megbújva a sötétségben, a fény felé vette az útját.

- Aoi...Aoi...Aoi! – szólongatta egy ismerős hang a távolból. Aoi zavartan pattant fel az íróasztala mellől, minek következtében magával sodorta aktáit, amik kicsúszva a mappából, szanaszét hevertek a földön. Sietve kapkodta össze őket, mikor váratlanul egy ismeretlen kéz jelent meg mellette, hogy besegítsen neki. Aoi, oda sem nézve, fejét lehajtva hálásan biccentett egyet, s mielőtt apjára nézett volna, még szép sorban visszaigazgatta aktáit a helyükre. A folyamat hosszabbnak tűnt, mint azt várta.
- Aoi, ha végeztél gyere ki. Mi addig a folyosón várunk. – szólt oda neki az idősödő férfi.
- Milyen mi? – fordult az ajtó felé Aoi, de már nem látott mást, csak egy távolodó alacsony alakot. Mikor végre végzett a dolgaival nem a folyosóra ment rögtön, hanem előbb a közeli kávéautomatát látogatta meg. Semmiképp sem akart, csipás fejjel az apja elé kerülni. Mélyeket ivott kávéjába miközben a lépcső fokait szedte. Eszébe jutott álma, ami sajnos a fájó valóság volt...vagyis jobban mondva a múltja. Amit akárhogy is igyekezett elfelejteni, képtelen volt rá. Sietősre fogta lépteit, s végre meg is érkezett a hívott helyre. Arcára ráöltötte legbájosabb mosolyát, mikor befordult a sarkon. Néhány lépésre járt csupán, mikor apja rá is kurjantott.
- Na végre, fiam! – szólt mérgesen. – Ő itt, Sekiryou Koi a leendő íród, akinek te leszel a szerkesztője. – közölte a férfi. Aoi keze előre lendült, de még mindig csak cipője orrát nézte.
- A...Ao...Aoi? – nyögte halálra vált arccal az alacsony férfi, amire az érintett is felkapta a fejét. Nos, ha az idegen sápadt volt, akkor Aoi hulla. Amint megpillantotta az előtte állót, kicsusszant kezéből a műanyag kávés pohár, ami hatalmas erővel zuhant a földre, hogy ott beleolvadjon a hasonló színű csempébe. Aoi fuldokolni kezdett és alig bírt megszólalni. Mire mégis összeszedte magát, csak egyetlen szó jött ki a torkán.
- Ha...Hayato?



2. fejezet„ Lélektipró...mondd, te ki lelkembe költöztél, s itt ragadtál, hogy magaddal vigyél...miért nem hagysz nekem, nyugovást? Szüntelenül feltűnsz bennem, akárhányszor is nyomlak téged el...előled nincs számomra menekvés. Ha csitulni látszik bennem a vágy, hogy jobb létre szenderüljek, az érzés, hogy a sötétségbe vesszek, te minduntalan feltűnsz, hogy ne lehessen nyugovásom...csak azért, hogy magaddal vigyél...mert én akkor, neked ajánlottam fel a testem elmúlásával, azt a satnya kis lelkemet...”

– Ha...Hayato? – kérdezte holtra vált arccal Aoi. Elméje ürülni látszott és érezte, hogy ha nem kapaszkodik meg valamibe, de rögvest, akkor aléltan hullik a földre.
– Fiam, te ismered Őt? – lepődött meg a férfi és összevonta szemöldökét.
– Nem uram...nem ismerjük egymást! – jelentette ki végül Hayato. – Csak összetévesztettem Enoki-sant, a halott kedvesemmel, aki búcsú nélkül lépett ki az életemből. – mondta keserű ízzel a férfi.
– Á...tehát Ön is, a másik csapatban játszik! – állapította meg az öreg, jóízű mosollyal a bajsza alatt.
– Én is? – kérdezett vissza meglepetten a férfi. – Netán...ön is? – rökönyödött meg.
– Hahaha...- nevetett fel az öreg, – dehogy-dehogy. – legyintett hatalmas kezeivel. – A fiam viszont igen. – mosolygott tovább rendíthetetlenül. Aoi tátott szájjal bámult az öregre, mert ezidáig nem is sejtette, hogy apja tud a kis titkáról. Váratlanul el is felejtkezett vendégükről, és apját vette célkeresztbe.
– Te mégis...mióta? – hűlt el Aoi és sápadtan nézett apja szemeibe.
– Édes fiam! – lépett közelebb fiához az öreg és végig simított az arcán. – Attól, hogy sajnos nem én neveltelek fel, még részem volt benne. Ha akarod, ha nem az apád vagyok. Könnyen rájövök a fiam titkaira. – bölcselkedett az öreg. – Na és mondja Sekiryou-san, maga hol született? – kezdte boncolgatni észrevétlenül az öreg a témát. Úgy volt vele, hogy bár a látása romlott az utóbbi években, de azért még nem hülye. Amint fia kiejtette a férfi valódi nevét, már tudta, hogy kiről van szó. Még ha ezt Aoi, próbálja is titkolni.
– Ümm...nos – kezdett bele a férfi, – egy kellemes kisvárosban, Jamanasi prefektúra, azon belül Tsuru. – gondolt vissza Hayato.
– Ohhoho.- csapta össze a tenyerét az öreg. – Micsoda véletlen, hisz a fiam is ott élt a nagyanyjával. – mosolygott tovább öreg. – Na, elég is ennyi. Gyerünk, munkára fel! Higgye el, a fiam a legjobb ezen a területen. – szólt és egymásba tette a két férfi kezét, majd somolyogva elsétált. Tudta jól, hogy mit halott az előbb és azt is tudta, hogy ki ez a férfi, az ő kis Aoi-ja életében. Aoi váratlanul kirántotta kezét Hayatoéból és csak annyit mondott, hogy „ Kérem, jöjjön velem!”. Bevezette egy kis szobába és hellyel kínálta. Hayato engedelmesen helyet foglalt, majd átnyújtotta a kéziratát Aoinak, aki bőszen lapozgatni kezdte, hogy aztán pár perc múlva az asztalra ejtse.
– Ez...-nyögte még sápadtabban, mint eddig.
Ja...hogy ez? – kérdezte vissza vállat vonva Hayato. – Nos, ez az első művem. Ha jól tudom, akkor BL-nek hívják, ugye? – kulcsolta össze ujjait, amit az álla alá helyezett. – Életem legszebb szerelmét vetettem papírra, ami tragikus véget ért. – forgatta tovább a kést. – Tudod, ez arról szól, hogy találkozik két fiatal férfi, akik végzetesen egymásba szeretnek. Mikor az idősebbik úgy határoz, hogy eldob mindent magától, hogy a másikkal lehessen, az egyik napról a másikra felszívódik. Közben hall mindenféle halálesetről, bizonyos fiatal fiúkról és teljesen biztos benne, hogy köztük van a szerelme is...- folytatta tovább.
– És ha...- csapta tenyerét az asztalra Aoi, – ha a fiatalabb, nem is szerette?  – vágott vissza.
– Szóval emlékszel végre? – szökkent talpra amaz is és átvágva a szobán megragadta Aoi karjait.
– Nem! – kiáltott rá Aoi. – Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél, vagy arról, hogy ki maga! – próbált védekezni.
– Elég legyen Ao! – kiáltott rá a férfi, a réges-régi becenevén, amitől Aoi szemei kerekre nyíltak. – Emlékezz! Emlékezned kell! Emlékezz! – rángatta tovább Hayato, mire Aoi idegrendszere végleg felmondta a szolgálatot és ájultan omlott, a férfi karjaiba.Miután megvolt az első beszélgetés Hayato és Aoi közt, megtört a jég. Onnantól kezdve Hayato, minden kora reggel Aoihoz ment, kávézni. Olyankor sokat beszélgettek, sőt akadt olyan alkalom is, mikor Aoi, Hayato ölében ücsörgött és szorosan ölelte körül nyakát. Eleinte, ez szinte természetesnek hatott, afféle baráti...gyermeki ölelésnek tudták be mindketten. Vagyis...ez igazándiból, nem volt igaz. Hayato, mindig furcsán érezte magát, mikor az a csepp, törékeny test az ölében gubbasztott, lángra lobbantva ezzel ágyékát. Aoi is ugyan ezt érezte, de egyikük sem tett semmit a másikkal. Eleinte nem volt semmi jele annak, hogy bármelyikük is szándékozik lépni, ebben a nagyon is egyértelmű helyzetben. Végül, a Sensei utolsó látogatása után, Hayato felbőszült bika módjára rontott be Aoi szobájába, persze csak miután behúzott egyet Ishimurának. Aoi, összegömbölyödve feküdt az ágyon. Legtermészetesebb esetben Hayato, megrémült volna és azonnal, gondolkodás nélkül a fürdőszobába vitte volna, de...De, amint meglátta a fiú csupasz fenekét, nem tudott parancsolni a testének és érezte, hogy odalent haptákba vágta magát. Azonban, ami ezután következett, egyből észhez térítette. Aoi fenekéből fehér, majd vörös váladék kezdett szivárogni. Előbbit ondóként, utóbbit pedig vérként azonosította. Nem várt tovább egy percet sem, sietősen ölbe kapta a fiút és a kádba tette. Ott gyengéden lemosdatta, megsikálta. Próbált óvatos lenni. Aoi úgy kapaszkodott a nyakába, mint egy oltalmat váró gyermek, mégis tette, valami egész mást bizonyított. Ajka lassan Hayatoéhoz ért, aki erősen markolta a kád szélét, hogy úrrá tudjon lenni, egyre csak fokozódó vágyán. Korához képest Aoi, igencsak tapasztaltnak bizonyult, szexuális téren. Mégis, még mindig képtelen volt hozzáérni ehhez a becses, hamvas testhez. Aoi közelebb hajolt a füléhez és szólásra nyitotta, kívánatos ajkait.
– Kérlek, tisztíts meg! Mocskos vagyok. – fakadt sírva. Hayato próbálta magát tartani, ahogy csak tudta, de félt, hogy ereje lassan semmivé foszlik.
– Most...most még nem tehetem! – jelentette ki és erősebbet szorított a kádra.
– Me...meghalt a nagymamám. – szólt zokogva Aoi, de szorítása nem csökkent a férfi nyakán. – Reggel, halt meg. Holnapután lesz...a temetése. – zokogta tovább.
- Hé, Ao! -Figyelj rám! – rázta meg egy kicsit a fiút. – Szeretlek...ezért, holnaputánra, mindent elrendezek. Elválok a feleségemtől és magammal viszlek a tengerhez. Ott szabadok lehetünk. Ott nem zár be téged többé, soha senki sem. Szabad leszel, hát nem is örülsz? – mesélte nevetve. Aoi biccentett, de az előbb elhangzott mondatok után, megállt a szíve hevesen dobogni. Nem...nem a szeretlek szóra, mert annak nagyon örült. Nem is a szabadság vagy a tenger szóra. Ami igazán megrémítette, az az a mondat volt...”-elválok a feleségemtől!”

Vészes gyorsasággal érkezett el a temetés napja. Aoi, már nem is a nagymamáját gyászolta, hisz tudta, hogy Ő már jó helyen van. Még most...életében utoljára, látni akarta azt, akit tiszta szívéből szeret. De ez...esélytelen. Csendesen zajlott a ceremónia. Aoi indulni készül, mikor egy számára undort keltő, bár valójában kellemes, negédes női hang állította meg.
- Kisfiam! – szólt fia után Hana. Aoi, bár legszívesebb tovább lépdelt volna, mégis tudta, hogy nincs más lehetősége, így visszafordult. A nő, karon ragadta és egy közeli kávézóig el sem engedte. Ott helyet foglaltak, az egyik legtávolabbi bokszban és kávét, meg fagyit rendeltek.
- Nem vagyok már gyerek, hogy fagyival tömjél! – lázadt fel Aoi. A nő csak mosolygott de mikor kiszúrta Aoi tekintetét, ajkai elé kapta kezét. Hana le sem tagadhatta volna, hogy tulajdon gyermeke ül vele szemben. A hasonlóság, oly mértékig megegyező volt.
– Kisfiam, kérlek hallgass meg! – kezdett bele a nő.
– Azért jöttem veled, hogy meghallgassalak, de ha még egyszer...– itt halkabbra fogta a hangját, – ha még egyszer a fiadnak mersz hívni, akkor felállok és arra sem méltatlak, hogy meghallgassalak. – közölte a fiú.
- Rendben, ne haragudj! – nyugodott bele a nő. – Feleségül mentem, az apádhoz. – közölte, mint ha ez olyan természetes lenne.
– Ez egyszerűen fantasztikus, de ki a fene az apám? – kérdezte Aoi, széttett karokkal.
– Az apád...Yume Aoi. – közölte a nő ismét csak természetesnek szánt hangon, és akkor belekezdett a történetébe. Elmesélte, hogy mennyire félt akkoriban, hogy Yume meggyűlöli őt, ha kiderül, hogy röpke kis románcukból összeszedett egy gyereket. Aztán azt, hogy néhány éve elvált és elvette őt és, hogy Ő azóta próbál kapcsolatba lépni vele, Aoival. Megbánta, hogy eldobta magától, hogy nem lehetett részese a fejlődésének, annak ahogy megtanul járni, vagy olvasni és a többi. Aoi, türelmesen hallgatta a nőt, aki a világra hozta, majd eldobta.
– Ez egy igazi tündérmese! – mondta gúnyosan a fiú. – De nekem, ebben már semmi szerepem.
– De igen van! – pattant fel a nő idegesen. – Yume és én, azt akarjuk, hogy költözz hozzánk.
– Hozzátok? – kérdezte meglepetten Aoi. – Ja, és éljünk úgy, mint egy gyönyörű, boldog család? Te most viccel, ugye? – Aoi nagyon mérges volt és nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy ne sírja el magát.
– Nem kérjük, hogy szeress minket, csak azt, hogy legalább, hadd viseljük gondodat. – kérlelte a nő. – Még nem vagy nagykorú és ha nem hozzánk, akkor intézetbe kerülsz! Mi támogatni fogunk. Ha egyetemre akarsz menni, akkor mi segítünk! Mindent megteszünk, csak gyere velünk.
– Még, gondolkoznom kell rajta. – válaszolta Aoi.
- Aoi! Igaz, hogy a fiúkat szereted? – kérdezte komoly tekintettel az anyja. Aoi megdöbbent.
- Miféle kérdés ez? – hitetlenkedett. – Honnan tudsz te, róla? – értetlenkedett.
- A nagyitól! – közölte egyszerűen a nő.
- A nagyitól...? – ült ki a vér az arcára. Megijedt. Vajon a nagyanyja, mióta tudott róla?
- Igen, a nagyitól. Mindent tudni akartam rólad és ezt is kiderítettem. – a nő úgy beszélt, mint ha csak az időről folyna a diskurzus. – De félre ne érts, Aoi. Engem nem zavar. Örülök, hogy találtál valakit, akit szerethetsz. – mondta a nő és fogalma sem volt róla, hogy miféle sebeket tépett fel. Aoi szíve összeszorult és eleredtek, rég visszatartott könnyei. Hana, egy percet sem várt, úgy ugrott át az asztalon, hogy magával sodorta az összes csészét. De nem bánta, mint ahogy azt sem, hogy pecsétes lett a szoknyája, mert az, hogy életében először, karjaiba zárhatta kisfiát, mindent feledtetett vele.
- Veled megyek! – nyögte sírós hangon Aoi és észre sem vette, hogy kit ölel. – Veled megyek, csak messzire vigyetek el! – kérlelte anyját és erősen megszorította a karját.
- Rendben kisfiam, de mi lesz Haya...- Hanában bennragadt a szó, mert Aoi hangosan felkiáltott.
- Ne mondd ki, ezt a nevet! – tapasztotta tenyerét füleire.- Ne mondd ki, nem akarom hallani.- kiáltotta. Attól a naptól kezdve Aoi, az anyjáékhoz költözött és bár sosem lettek igazi család, mert ami egyszer elromlott, már nem lehet helyrehozni, mégis sikerült neki, némileg beilleszkednie. Kijárta a középiskolát, majd az egyetemet és végül állást vállalt a családja cégénél. Onnantól kezdve, nem volt többé egyedül, csupán magányos. Rengeteg év eltelt, de Aoi sosem tudta elfelejteni azt a férfit, aminek hála, soha nem is járt senkivel. Teljesen elszigetelte magát az efféle kapcsolatoktól és minden idejét, a munkájába ölte. Addig a bizonyos napi...a maiig.

- Aoi...Aoi, ébredj! – szakította ki egy éles hang, a régmúltból. Hideg kezek érintették, felforrósodott arcát, s mikor észrevette a kezek tulajdonosát, legszívesebben, vissza ájult volna. Hayato tornyosult felé, arca ideges és feszült volt, ami keveredett némi ijedelemmel is. Kezében, egy kis üveget szorongatott, mely enyhén csípte Aoi orrát. Ecet. Állapította meg a fiú.
- Miért...? – kérdezte és könnyek folytak le az arcán. – Miért nem hagysz már, végre békén? – kérdezte, kezét szemére szorítva.
- Békén hagyni? – húzta el ajkát Hayato. – Nem foglak békén hagyni. – közölte. – Soha többé az életben, nem hagyhatsz el engem! – kiáltotta.
- Hagyj békén! – zokogta Aoi.
- Hagyjalak békén? – rivallt rá. – Tudod te, hogy mit éreztem? Hogy állandóan téged kerestelek? Mikor bemondtak egy balesetet vagy gyilkosságot, a szívem fájdult bele. Hogy évekig sírva feküdtem le és sírva keltem fel? – hadarta. – Ezek után, azt mered mondani, hogy hagyjalak? – kiáltotta.
- Nem tudom, hogy mit akarok! – nyögte a fiú. – Én már...réges régen nem tudom!
- Én viszont, igen! – felelte a férfi. – Igazából, semmi szükség a könyvem kiadására, mert már kész. Méghozzá, az apád segített. Én csak azért jöttem ide, mert látni akartalak. A könyv két nap múlva jelenik meg. Te pedig, szépen velem jössz! – rántotta fel a kanapéról a férfi, Aoit.
- Hé, ebbe én nem egyeztem bele! Mégis hová megyünk? – hadakozott a fiú.
- Hova? – kérdezte a férfi. – Ez egyértelmű. A tengerhez.
- Nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk! – vágta rá tiltakozva Aoi. – Nem is ismersz már!
- Dehogynem! – vágott vissza. – Túl sok időnk ment pocsékba, egymás nélkül. Előbb ez, később pedig majd kiismerjük egymást! – mondta.

Alig fél óra elteltével, már Hayato kocsijában ültek. Aoi rájött, hogy minden tiltakozása és ellenállása, felesleges, így belenyugodott sorsába. Örülnie kellett volna, hisz végül is azzal van, akit szeret, aki után már évek óta vágyakozik és aki mindeddig, nem lehetett az övé. Teljes mértékig belenyugodott a ténybe, hogy a sorsa a reménytelen szerelem. A vele együtt járó, szívszaggató érzés, minden egyes éjszaka, a meleg test hiánya, ami védelmezően zárja karjaiba...Ez mind olyasmi volt, amiről már rég nem is álmodott. Most mégis...itt ült mellette, élete nagy szerelme és ő képtelen volt bármit is mondani.
- Jobban vagy már, Aoi? – kérdezte Hayato, az elmerengett fiút.
- Igen, jobban! – mondta Aoi és érezte, amint a sós levegő megcsapja az arcát. Már a tenger közelében járhattak. – Hogy van a családod?- csúszott ki Aoi száján a kérdés, amire igazából, nem is akart választ kapni.
- Elváltunk Kanával, már kilenc éve. – felelte természetesnek szánt hangon. – Hayato is jól van. Okos fiú és jól tanul. Sokat járunk kirándulni, kettesben. – felelte. Aoi szíve, egyre jobban összeszorult és elfojtotta, feltörni készülő sírását. Hayato fékezett és a kocsi megállt, egy takaros kis termál szálló előtt. Aoi a csomagokkal a kezében állt a hallban, amíg Hayato szobát kért. Majd csatlakozott hozzá a férfi és minden tiltakozása ellenére, megszabadította őt, nehéz rakományától. A szoba szép volt. Nem volt benne, csupán egy kétszemélyes faasztal, két székkel. Két futon és egy saját bejáratú meleg forrás. Amíg Aoi kipakolt, beletörődve sorsába...Hayato eltűnt egy fél órára. Kipirult arccal tért vissza, egy csomagot szorongatva. Izgalmában, remegő kezekkel szaggatta szét a csomagot, melyből egy gyönyörű, virágos anyagot húzott elő.
- Yukata? -kérdezte meglepetten Aoi. – De hát, miért? – kérdezte értetlenül.
- Látni akarlak benne. – felelte egyszerűen a férfi. Aoi, magára öltötte a yukatát és szégyenlősen pislogott. A tükörbe nézve, még sosem találta magát ennél nőiesebbnek. Hayato közelebb lépett és izgatottan túrt, öltönyzsebébe, hogy onnan aztán, egy gyönyörű rózsaszín műrózsát halásszon elő. A dísz, hamar belecsusszant Aoi, selymes barna hajába és tökéletes hangsúlyt kölcsönzött, páratlan ezüst zöld szemeihez. A zöld yukatán, ezüst színű madarak szálltak, ami kifejezetten tetszett Aoinak. Valóban, úgy nézett ki, akár egy nő. Szíve hevesen kalimpált, mikor Hayato megfogta a kezét és az asztalhoz kísérte, ami addigra már meg volt terítve. Nagyon boldog volt és lenyűgözte őt, a férfi kedvessége. Vacsora közben, sokat beszélgettek, általában sablonos dolgokról mint, Aoi egyetemi évei, vagy Hayato elmúlt tíz éve. Igen, ez köztük akkor, semlegesnek volt mondható. Azt amire mind a ketten kíváncsiak voltak, ügyesen kikerülték.
- Ao! – szólalt meg a férfi pár perces csend után ismét. – Szeretlek. – szólt, majd újra öltönyzsebébe túrt, amiből ezúttal egy ezüst színű kis doboz került elő, egy zöld masnival. Aoi remegő kezekkel nyúlt a dobozért és nyitotta azt ki. Egy csodálatos ezüst gyűrű feküdt benne, a közepében egy szív alakú smaragddal. Aoi csak bátortalanul pislogott és nem értette.
- Ez most, valami lánykérés? – kérdezte megszeppenve.
- Nem. Mondjuk úgy, hogy szerelmi zálog. Ha ezt viseled, mindig eszedbe jut, hogy szeretlek és hogy az enyém vagy. – mondta kissé belevörösödve Hayato. Aoi az ujjára húzta és a magasba emelte. A rávetülő napfény, ezer meg ezer színt csalt elő, ebből az apró kis kőből, amit Aoi megbabonázva nézett. Vacsora után, lekerült Aoiról a yukata, jobban mondva, Hayato gyengéden lecsúsztatta róla és úgy, mint régen ölbe vitte a vízbe. Gyengéden simogatta a hátát a szivaccsal, miközben Aoi a kültéri kilátásban ámuldozott és észre sem vette, amint Hayato keze végigsimít derekán, hogy gúzsba kötve ezzel őt, magához ölelje. A fiúból elszállt minden ellenállás és úgy érezte, hogy most másra sem vágyik, csak ennek a férfinak az ölelésére. Finoman maga felé fordította és álla alá nyúlva, ölelve csókolta őt. Aoi a medence oldalának vetette hátát, amint Hayato ajkai elkezdték felfedezni a testét. A férfi szaporán vette a levegőt és mikor a bimbókhoz ért, egy percre megállt, majd magához ölelte a fiút.
- Annyira hihetetlen, hogy ölelhetlek. – mondta. – Nem merek hozzád érni, mert attól félek, hogy kárt teszek benned. Vagy ami rosszabb, millió darabjaidra hullsz! – súgta forró leheletével a fülébe. Aoi megcirógatta a férfi haját és megcsókolta a homlokát.
- Nem lesz semmi baj. – szólt gyengéd mosollyal az arcán. Hayato felbátorodott és most birtokba vette azokat az igéző bimbókat, amik gyönyörűbbnek tetszettek, mint egy érett cseresznye. Gyengéd táncba csábította őket. Szaporán körözött a nyelve, hol pedig finoman szívogatta és közben gyönyörködött, a kéjtől nyögdécselő Aoiban. Keze végigsimított derekán és csípőjén, míg meg nem állapodott ágyékán. A fiú nem bírta már, keze vad kígyóként merült alá, hogy birtokba vehesse a férfi lüktető ágyékát. Egymást kényezették kezükkel a víz alatt. Hayato keze visszasiklott a fiú fenekére és egyre csak beljebb került, ám a víz, nem kis gondot okozott neki. Derékon ragadta Aoit és a medence szélére emelte. Négykézlábra állította, míg ő a vízben maradt. Nyelve sebesen tört utat a puha, selymes fenékbe, kínzó nyögésre késztetve ezzel, pucsító gazdáját, aki az ujját harapdálta. Aoi érezte, hogy a feneke már annyira nedves és tág, hogy belefolyik a vízbe. Könyörgő pillantásokat vetett kínzójára, aki egy rántással visszahúzta őt a melegbe. Puha lábak fonódtak a széles derékra, amint Hayato elmerült kedvese bensejében. Aoi ölelte kedvesét, aki egyre ütemesebben tört utat belé. Hol hátra, hol előre bukott teste a gyönyörök erdejében, majd teste remegni kezdett és dallamos nyögés szakadt fel torkán, melyet egy öblösebb követett és valami meleg, ami lentebb áradt szét benne. Lihegve, fulladozva ölelték és csókolták egymást, majd Hayato ölbe kapta kedvesét, a szobába vitte és ott megtörölte. Illatos olajjal dörzsölte be annak törékeny, bársonyos testét. Újra kezdődött a harc, a beteljesülésért, ami egészen hajnalig tartott, de az állás, így is döntetlen maradt.

Aoi forgolódott. Talán már hajnali három is lehetett, de az ő szemére nem jött álom. A bűntudat gyötörte, azért a boldogságért, amit átélhetett, hisz nem lett volna szabad. Rosszat tett, nagyon rosszat. Szétszakított valamit, valami erős köteléket két ember között. Már sajgott a feje a sok gondolattól, ami a fejében cikázott, órák óta. Azért imádkozott, hogy a holnap ne jöjjön el. Nem akarta, hogy vége legyen, még nem. Végül ezekkel a gondolatokkal jött érte a megváltó elszenderedés. Azonban nem aludt túl sokat, talán két vagy három órát. Felöltözött, majd lesétált a partra. Lelkét és szívét, millió darabra szaggatta szét a bűntudat. Aoi megállt a szikla keskeny peremén, amit alulról nyaldosott a tenger. Zsebre tette kezét és a kellemes tengeri szellő, bátran lengette rajta, szétnyitott dzsekijét. Behunyta szemeit és visszaemlékezett a tegnapi első, és egyben utolsó szerelmes estéjére. De ekkor eszébe jutott Kanna és a kis Hayato. Szívét ismét átjárta a mardosó fájdalom, mely visszarántotta őt eredeti elhatározásához. Halk, ropogó neszek ütötték meg a fülét és hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki az. Hayato arca megtört volt ugyan, de mikor Aoi alakját figyelte, minden porcát átjárta a meleg, örült szerelem, mely mosolyt csalt, átfázott arcára. Aoi, zsebre tett kézzel hátrafordult és természetellenesen nyugodt mosoly, jelent meg az arcán. Hayato közelebb sétált hozzá, mikor Aoi ajkai szólásra nyíltak, amik megtorpanásra késztették a férfit.
- Tudod...-kezdett bele,  – tíz évvel ezelőtt, mikor megismertelek azt hittem az amire vágyok, csupán a szabadságod. Olyan gondtalan és boldog voltál, velem ellentétben, aki nem ismerte ezeket a dolgokat. Ragyogtál és mosolyogtál. Olyan csodálatosan, hófehér angyalszárnyaid voltak, amellyel bármikor elrepülhettél. Én, akinek nem jutottak szárnyak és nem érinthette fény, a testét. Először azt hittem, hogy ez a különös ellentét az, ami hozzád vonz. Igazából, féltékeny voltam rád. Késve ismertem csak be, hogy ez valójában szerelem. Önző, birtokló szerelem, mely felkap, mint egy tájfun és magával ragad. Olyan, amely képtelen megmaradni, ebben a mocskos és mérgezett világban. Nem te vagy az egyetlen, akit kísért a szerelmünk. Én is...csak rád gondoltam, minden percben, amibe a szívem és az eszem, majd bele őrült. – mondta Aoi. Hayato, némán hallgatta szerelmét és a borzongás járta át, amint meghallotta olykor-olykor, rideg hangját. A szél időnként bele-bele kapott fekete, félhosszú göndör hajába, ami csak még vonzóbbá tette. Közelebb lépett a fiúhoz, hogy csókot lopjon tőle, ám Aoi teljesen szembe fordult vele és kinyújtotta karjait, oldalra. Így olyan hatást keltett, mint egy gyönyörű, barna angyal, aki most kapott szárnyakat.
- Hayato! – szólalt meg Aoi és a férfi szemébe nézett. – Szeretlek! – mondta ki Aoi életében először, a férfinek.
- Én is szeretlek, Ao! – szólt a férfi és Aoi szemébe nézett. Fájdalom...fájdalom és bűn. Keserv és kétségbeesés. Ez volt minden, ami visszatekintett rá, azokból a mesés szemekből. Aoi arcára, a megkönnyebbülés ült ki, mikor egyszeribe hátravetette magát. Hayatonak még volt elég ideje, hogy utána kapjon és megragadja az egyik karját. Lábait erősen megvetette, a csúszós sziklaperemen és úgy próbálta visszahúzni szerelmét.
- Aoi! Mi a fenét csinálsz? – kiáltotta Hayato. – Hisz nem is tudsz úszni! Ahogy én sem. – kiáltotta, szinte könnyes szemekkel. – Meg akarsz halni? – a fiú szemeibe nézett, amik egyértelmű választ attak kérdésére. Egyszerre meséltek el, minden keserűséget. Mindent, ami benne is megvolt, jól elzárva. Ám a kulcs a zárban maradt, ami most lassan forogni kezdett, mint egy varázsütésre. Hayato a világot jelentő szemekbe nézett, mellyel elküldte Aoihoz, néma üzenetét.
- Engedd el...a karom! – könyörgött neki Aoi.
- Nem! – válaszolt a férfi. Hayato ekkor, megadta magát a csábító szempárnak, de a kezet, melyhez a test és a lélek tartozott, nem eresztette el. Helyette, előrébb lépett és lendült egyet. Együtt zuhantak, egymást kezét szorítva, amelyet Aoi, még ekkor is képtelen volt elereszteni. A víz hatalmasat csobbant, mikor a két test belecsapódott. A víz mélységében Hayato, még látni vélte szerelme szeméből megszökő könnyeit. Ám mikor tekintetük találkozott, mindketten boldogan mosolyogtak vissza a másikra. Átölelték egymást és megcsókolták, hogy maguknak tudhassák, a másik, utolsó lélegzetvételét, mely örökre összekötötte most már őket.

" Az Ördöggel kötött szerződésünk, ím lejárt. A szerződés, melynek egyetlen záloga, a puszta lelkünk volt. Cserébe, egy mindent elsöprő, felégető szerelemért. Egy rövidke boldogságért, odadobtuk a lelkünket az Ördögnek. Lélektipró...te, ki a lelkünkbe költöztél, eljöttél végre, hogy magaddal vigyél...Testünk már az enyészeté, de lelkünk tovább él...várva, az újjászületésünk csodás pillanatát, mikor végre, lelkiismeret furdalás nélkül, boldogok lehetünk..." ~ Vége ~