Teletha Yaoi Writings

1. fejezet

Amikor az életed tök lényegtelen, a mindennapjaid annyira unalmasak, hogy legszívesebben fejbe lőnéd magad, vagy leugranál a nyolcadikról, csak hogy vége legyen ennek a szenvedésnek. Fekszel az ágyon, és a plafont bámulod, azon gondolkodva, hogy mit kúrtál el, hogy min tudnál változtatni, hogy kikerülj ebből a szürkeségből. Minden este a szokásos buli a potyaleső, számító haverokkal, akik csak arra várnak, hogy pénzeld őket, hogy bevidd őket a legjobb körökbe, megismertesd őket a legjobb csajokkal, miközben te csak állsz a pult mellett a kis söröddel. Egy csaj minden este, aki rád akaszkodik, mert szeretné, hogy ágyba vidd, csak mert jóképű vagy és jó a tested, és azt reméli, hogy ha összejön veled, te majd állod a költséges marhaságait. Minden egyes nap ugyanaz... ugyanaz a monoton menetrend. Baromira unom az életem. Kellene valami, valami, ami kiszakít ebből a kupac szarból, ami széjjelrágja az agyamat. Csak fekszem itt, és még sajnálom is magam, milyen kurva szánalmas. A sok elmélkedés és agyalás annyira elfáraszt, hogy elnyom az álom. Olyan kurva jó most szunyálni egyet, semmi világmegváltó álom, vagy ilyesmi, csak az éteri csend, amely körbevesz. De persze, hogy ez sem tarthat örökké. Legbékésebb szunyálásomból az a tetves, kibaszott telefon ébreszt fel, amelynek persze a fejemnél kell hevernie. Szidom magam na meg a jó büdös eget, hogy mekkora marha vagyok, pont a fejemhez tenni, és még a hangot sem voltam képes levenni. Szóval... megérdemlem.
– Mi a faszom van már? – veszem fel a telefont kurva mérgesen, és az alapvető köszönési formaságok és egyéb baromságok helyet ezt nyögöm csak ki.
– Yo tesó! Mi ez szar kedv? Ma este tiplizünk a Paradise-ba, ugye jössz te is? – kérdezi Ken, a félvér haverom. Persze hogy megint esti buli, aminek kurvára semmi értelme. A rohadt életbe, most mégis mi a kurva anyámat mondhatnék neki mást?
– Ja... ha muszáj – válaszolom rohadt kedvetlenül. Még mindig jobb, mint itthon tespedni és bámulni kifele a kurva fejemből, azon elmélkedve, mit kúrtam el.
– Dan, tesó. Ne legyél már ennyire kedvetlen. Kurvára lelombozol – húzza tovább az agyamat az a sötét.
– Ki nem szarja le, hogy mi van a kedveddel? – kérdezem vissza önmagamhoz hűen.
– Ja, haver. Amúgy kéne kölcsön némi zsé. Tudod, hogy visszaadom. Ma ott lesz Airi, az a cuki kis csaj. Bemutathatnál neki. – Na tessék. És ím itt van, amiről már beszéltünk.
– Jól van. Most már kurvára békén hagynál? – kérdezem, és választ sem várva leteszem. Fejemet visszahajtom a párnára, és durmolok még egy keveset. Elvégre az éjszakázás kemény meló.

Marha jót szunyáltam. A tusolás is megvolt, és most állok a tükör előtt, és belövöm a séróm, amit sikeresen elaludtam és lenyálaztam. Kurva jó. Felsőtestem izmos, ezen nincs is mit tagadni, hiszen keményen rágyúrok, mikor unatkozom. Ennyi. Ja... unalomból járok gyúrni. Valszeg ez az, ami a csajoknak annyira bejön. Szürke trikóm csak úgy feszül izmaimra, melyet egy kapucnis felsővel takarok le. Farmergatyám, melynek szára térdig fel van hajtva, és a sportcipőm. Nem tehetek róla, rohadtul dögös vagyok. Sóhajtok egyet. Bárcsak élvezném is ezt az egészet. Huszonnyolc vagyok, de semmit sem komolyodtam. Ez van. Ha nem tetszik, panaszt lehet emelni, de azt is leszarom. Befújom magam valami rohadtul erős parfümmel, de ne kérdezd, hogy mivel, mert faszom sem tudja. Nem márka alapján vásárolok, hanem illat alapján. Hogy miből élek? Ebből-abból. Kiszállítás, csőjavítás, csajszerelés. Bár az utóbbi az, ami sűrűbben van. Körülbelül naponta, minden este. Egymásnak adják a nevem és az adataim, és bármit megadnak egyetlen dugásért, cserébe csak azt remélik, hogy ők lesznek azok a különleges személyek, akikbe majd beleszeretek. Pfft. Ez kurva jó poén. Kész vagyok. Bevágom magam után az ajtót, még csak be sem zárom, mi a faszomnak? Ide úgysem tör be senki. Lecaplatva a nyolcadikról, a ház előtt már ott fénylik a motorom. „– Ma is dögös vagy, bébi!” – húzom végig rajta tenyerem, és a faránál még meg is simogatom kicsit. Ez a dög biztos nem csal meg és nem hagy el. Ő az én kis társam. Egy fasza kis vörös démon, aki úgy süvít az úton, ahogy azt én akarom. Tíz perc az egész, és máris a bár előtt fékezem. Már le is kell szállnom, nem mehetek tovább. Az a négy fasz már ott toporog az ajtóban, mivel persze nélkülem nm engedik be őket. Ja... ez van, népszerű vagyok.
– Csá, tesó! Ma is öten vagyunk! – paskolom meg zömök testőr haverom vállát, aki az ajtóban feszít. Természetesen egy kis lóvét is süllyesztek a zsebébe, elvégre ez így dukál. Na fasza. Ma is zsúfolásig vannak. A terem közepén már ezerrel megy a rángatózás. Én tutira be nem szállok. Ken haveromat a csajhoz viszem és bemutatom. Látszik a bigén, hogy ismét engem akarna, de ez veszett ügy. Ezért marad Ken. „Ha nincs ló, szamár is jó” alapon. Na, nekem már itt semmi dolgom. Bevetem magam a tömegbe, és a pulthoz evickélek.
– Frissítés volt, vagy mi? – szólok be a fiatal srácnak, aki félénken feszengve törölgeti a poharakat a pult mögött.
– Én... igen. Még... még új vagyok itt. Ma kezdtem – mondja a bájos arcú srác. Anyám, ha nőből lenne, most tuti megdugnám. De hát az élet már csak ilyen, ő pedig nem csaj, hanem faszi.
– Adj egy sört, újonc – piszkálom egy kicsit, ha már új. Mivel nincs jó arc a környéken, marad ez a szerencsétlen. A srác remegő kezekkel fogja meg a korsót és tartja a csap alá, amiből ki-ki csordogál a sör. Elém teszi, én felemelem, és kezdésnek lenyalom az oldalán folydogáló nedűt. Szegény srác totál berezel. Összerezzen, és izzadni kezd. Szerencsétlen. Rögtön az első nap kifogott engem, a legbunkóbb parasztot a világon.
– Hé, kis srác. Egyáltalán nagykorú vagy már? – kérdezem félszemmel rásandítva. A fiú félénken bólint.
– Igen, egy hete töltöttem be – mondja kissé remegő hangon.
– Az kemény, ember! – mondom nevetve. Időközben odatalált mellém egy gyanús pasi, akit már látásból ismerek egy ideje. Egész este azzal voltam. Elpanaszoltam neki minden bánatom, hozzáteszem félrészegen. A dolgok legjobb része, mégis megmaradt.
– Ha ennyire unatkozol, akkor besegíthetnél – szólal meg váratlanul. Némi csend után.
– Na és miben segíthetnék, nagydarab barátom? – kérdezem nevetve.
– Lenne itt egy szajré, ami le kéne nyúlni – közli tök természetesen. Lenyúlni? Ennek még a gondolatára is hevesebben kezd verni a szívem. Még sosem nyúltam le semmit, de ez most totál megbizserget.
– Mi lenne az? – érdeklődőm tovább. Egy fekete Sedan. Oké... újra az a bizsergés. – Mikor? – kérdezem türelmetlenül.
– Holnap este. D4-es parkoló, két utcával lejjebb. Ismered a helyet? – kérdezi közelebb hajolva.
– Naná! – vágom rá. Ezután a faszi eloldalgott, és magamra maradtam. Kicsit szívóztam még az újonccal, majd mellém vetődött egy csaj. Simult, dörgölődzött, nekem pedig már rohadtul elegem volt az egészből. Elkértem a fenti szoba kulcsát a fiútól, felvittem a csajt, és jól megbasztam. Kb. ennyi is volt az egész, még szót sem érdemelt.

Másnap este görcsben álló gyomorral indultam el gyalog a megbeszélt parkolóhoz. Az ipse már várt, együtt mentünk be. Nem kérdeztem tőle, hogy mit akar kezdeni a kocsival, csak mentem vele.
– Van nálad szerszám? – kérdezte oldalra pillantva.
– Ja – mondtam, és előhúztam egy kis körömreszelős szütyőt a zsebemből. Mindenféle kampós kis cucc volt benne. Még anno vettem, valami fekete piacon. Fel is figyeltem rá, miféle cuccokat nem árulnak ott. Miközben a zárat babráltuk, éreztem, ahogy hevesebben kezd verni a szívem. Mintha a vérem is azt követelte volna, hogy „még”. Mintha még a testem is gyorsabban mozgott volna. Éreztem, ahogy kitágul az ér a fejemben, és ahogy lassan, de biztosan hatásába kerít egy eufórikus érzés. Megvolt. Kattant a zár, és legnagyobb szerencsénkre nem volt benne riasztó. Az ipse gondosan matatni kezdett a kormány alatt, mire hangosan felbőgött a motor. Hangosan bevágtuk magunk után az ajtót. A pasi átadta a kormányt, én beültem mögé, és baromi gyors fokozatra léptem. A lábamat szinte le sem vettem a pedálról, úgy nyúztam az autót. Egy sötét kis kikötőnél fékeztem le, fejemet hátrahajtottam az ülésre, és nevettem. Kurva jó érzés volt a bennem felszabaduló adrenalin. Valami ilyesmi hiányzott az életemből. A faszival összenéztünk.
– Baszd meg! Most kurvára jól esne egy baszás – mondtam gondolkodás nélkül.
– Ja. Passzoljuk le a kocsit a garázsba, és utána irány a bár – szólt. Letettük a kocsit, majd visszamentünk a bárba. Ma is a kis újonc volt. Összeakadtam egy csajjal, mondjuk, őszintén nem volt nehéz. De előtte a négy hülye haverom még elmondta, mekkora geci vagyok, hogy eddig basztam idejönni. Szobára mentem a csajjal, és jól megbasztam. Anyám, ez most rohadt jó érzés volt. Bár még közel sem olyan jó, mint amire vágytam. A következő napokban kerültem a bárt. Azzal teltek az estéim, hogy az ipse megbízásait teljesítettem. Hol egy motor, hol épp egy kamion, vagy épp egy autó. Egyik este, épp a haverjaim hívása után, akiket sikeresen leráztam, megpillantottam egy gyönyörű, hófehér 458-as Ferrarit. Na itt kezdődött a végem. A szívem kurvára kalapált, pedig jó ideje lopkodtam már. Éreztem a fülemben, ahogy dübörög és ahogy süvít a vér az ereimben. Odaosontam, elővettem a tolvajkészletem, és már nyílt is a zár. Hatalmas vijjogás hangja töltötte be a teret. Bemásztam az autóba, és nehezen, de viszonylag gyorsan kikapcsoltam a riasztót. Beindítottam a verdát, és hogy legyen is némi hasznom, végigszáguldottam vele a városon. Éreztem a boldogságot, azt az eufóriát, ami átjárt. Gondoltam, elsüvítek vele a bár előtt, hátha meglátok valami jó kis csajt, akit keményen megbaszhatok. Alig értem el a bár oldalához, megpillantottam valakit a sikátorban. Kiszálltam az autóból, odasiettem. A fiatal srác volt a pult mögül, most nem pincérruhában, hanem sima utcaiban. Arca kissé véres volt, látszott, hogy valaki jól elverte.
– Mi a faszom? – kérdeztem riadtan, de az érzés még mindig zakatolt bennem. A srác nem beszélt, magába volt zuhanva. Beültettem a kocsiba, de csak lesett kifelé. Rákapcsoltam a gázra, és hátradőltem. Lassan haladtunk, fura lett volna száguldozni a belváros közepén... főleg egy lopott kocsival. A házam elé érve, megkerestem a sosem használt garázsomat, és jobb ötlet híján oda parkoltam be a lopott cuccal. Felkísértem a reszkető srácot a lakásba, majd mivel semmire sem mentem vele, beparancsoltam a fürdőbe. A hűtőhöz léptem, és ledobtam magamról a felsőmet. Dagadó izmaim szinte lüktettek. Még mindig átjárt a forróság, melyet a számból kicsorgó víz sem enyhített, mely a testemre került. Észre sem vettem, hogy a fiú már kijött a fürdőből. Szemei csillogtak, némán és megbabonázva figyelt engem. Ez marha rossz poén volt, mert így is forrt a testem. Ezt az érzést csak tovább szította a fiú félmeztelen, félig még nedves testének látványa. Nedves haja bájos arcába lógott, és a víz végigcsordogált felsőtestén. Éreztem, hogy kurvára kemény a farkam, és szinte kikívánkozik a lábaim közül. A srác csak leült, és némán hallgatva nézett engem.
– Mi a szar történt veled? – kérdeztem, és néhány lopott pillantást vetettem gyönyörű kis testére.
– Egy... egy ideig nem szeretnék hazamenni – szólt reszketegen. „– Ó, zabálnám meg azokat a kis reszkető ajkakat.” – gondoltam magamban, de döbbenet helyett csak a vágy járt át.
– Akkor mégis hova mész most? – kérdeztem egyik szemöldököm felvonva.
– Én... ma... maradhatnék itt? – kérdezte félve. – Fizetek, ha tudok. De bármit kérhetsz – mondta. „– Ajjaj. Nem kellene ilyen elhamarkodott kijelentéseket tenned.” – gondoltam magamban.
– Én egy hülye, agresszív állat vagyok, aki még téged is képes lenne most megbaszni! Ezen kívül, vannak mocskos ügyeim. Így is érdekel a dolog? – kérdeztem, és tudtam, hogy ettől majd rögtön meggondolja magát.
– Ne... nem zavar. Én... én meg meleg vagyok – mondta, és bár megdöbbentem, valahogy mégsem ért olyan váratlanul a dolog.
– ...és mivel akarsz fizetni? A testeddel? – kérdeztem érdeklődve.
– Akár... ha az neked megfelel – mondta ezt már sokkal nyugodtabban és teljes komolysággal. Kedvem támadt tesztelni a srácot, aki váratlanul felbátorodott.
– Jól van... lássuk. Akkor kezdetnek szopj le! – mondtam pofátlanul. Ám meglepetésemre a srác közelebb hajolt, megcsókolt, majd nyelvét kiölve végignyalt nyakamon. Édes kis nyelve végigfutott izzadt testemen. Úgy éreztem, rögtön szétdurranok odalent. Ilyet még sosem éreztem. Ennyire még sosem akartam valaki megbaszni, mint most... ráadásul egy srácot. Bátran húzta le a cipzárom és nyelte tövig a lüktető farkam. Tuti nem először csinálta, és nem is volt tapasztalatlan. De ezekre a kérdésekre még ráérek később is választ kapni. Néhány mozdulat, néhány erősebb szívás, és máris teli engedtem száját az értékes nedűmmel. A fiú nem habozott. Ledobta magáról a törölközőt, és bepucsított, jelezve ezzel, hogy máris vágjam belé.
– Nem igazán vágom, hogy mit kellene most tennem. Valami előkészület... – kérdeztem értetlenül.
– Azzal most ne foglalkozz. Én mindig előkészülök, szóval csak nyugodtan – mondta közvetlenül.
Apám... úgy siklottam belé, mint kés a vajba. Valamit tud a srác, az már egyszer biztos. Minden egyes lökés maga volt a mennyország. A legérdekesebb pedig az volt, hogy az ő nyögéseitől nem vert ki a víz, mint előtte a csajokétól, hanem kifejezetten felizgatott.
– Hé... mindjárt... mindjárt elmegyek – nyögtem fölé tornyosulva, a fülébe súgva.
– A... a nevem Kazuma, nem hé! – mondta kicsit sértődötten. – Én is... Dan... úgyhogy engedd belém! – nyöszörögte alattam. Mi a jó ég?! Egy normál ember, legalábbis egy csaj, sikítófrászt kapott volna, és most hanyatt-homlok menekülne, magamra hagyva a faszommal, hogy rázzam ki a végét. Ez meg lazán benyögi a kéjes hangján, hogy engedd belém. Apám. Kész, egy nagy feszülés, görcsbe állt minden izmom. Megrázkódtam, és éreztem, ahogy alattam Kazu is. Végül mindent beleeresztettem.
Kazu kidőlt az ágyon, és némi fújtatás után el is aludt. Szar napja lehetett, mert látszott rajta, hogy fáradt. További kérdéseket már amúgy sem akartam feltenni neki ma, ezért betakartam, és mellé bújtam. Testemben lassan csitulni kezdett a mindent felborító érzés, és lassan én is kidőlni készültem. Rápillantottam Kazura. A tündéri alvó arcát figyelve, csak egy dolog jutott eszembe.
„– Mégis mi a szarba keveredtem, és mégis ki a faszom ez a kölyök, akinek ennyire vonz a segge?”




2. fejezet Valamitől olyan marha nagy békességet érzek. Apám, az utóbbi időben, annyira elfáradt a testem, hogy most kurva jól esik az alvás. Várjunk csak. Mióta is szokásom nekem békésen alukálni? Mellesleg...honnan a tökömből jön ez a melegség, ami ennyire égeti a testem? Na és... miért érzem úgy, hogy mindjárt leszakad a karom!? Valami itt rohadtul nem stimmel. Mégis mi a jó büdös franc...? Csak lassan bírom kinyitni a szemem, mert visszaragadna. Hogy a csipától-e vagy csak a fáradtságtól, azt a faszom se tudja, főleg így kora reggel, vagy mi van most épp. Ja... reggel van, mint látom és nem is csoda, hogy nem nyílik könnyen a szemem, hisz kurva fáradt vagyok. Mikor végre szétválik a szemem, akkor döbbenek rá, hogy nem vagyok egyedül. Mellettem békésen horpaszt a kis újonc, akit tegnap este szedtem össze, a bár mögötti sikátorban. Öregem, hogy ez milyen kurva nyugodtan tud itt alukálni. Nem számít neki, hogy valaki más ágyában és mellesleg valami hülye idegen lakásán van, nem pedig otthon. Az a hülye marha idegen pedig, én lennék. Ja...mindenre tökéletesen emlékszem. A nedves kis törékeny testre, ahogy remeg alattam, miközben én tövig nyomom, abba a puha kis seggébe a kemény, lüktető farkam. A jó égbe, hogy én tegnap este, milyen rohadt kanos voltam. Kurva életbe, megint felállt. Mi a tököm van ezzel a seggel, aminek már a látványától, vér száguld a farkamba? Gyorsan felrántom a takarót és persze, miért is ne lenne, totál meztelen? Önkéntelenül is mozdul a kezem és végigsimít a bársonyos, apró kis seggen. A szám már gyengéden csókolja, fogaim már óvatosan harapdálják és ha már itt tartok, akkor miért hagynám ki a nyelvemet? Hát végig nyalok rajta. Marha jó illata van ennek a formás kis seggnek. Valamilyen természetes illat keveredik, a szex szagával. Oltári és totál izgató. Ezt a segget szeltem tegnap és legszívesebben most is belevágnám. Szinte már elcsöppenek.
– Mmm... – rezzen meg a kis srác.
– Kuss. Aludj csak tovább, hülye gyerek! – nyomom vissza a kába képét a párnára és suttogom halkan a gyengéd szavakat. Ja, most mi a faszomat kell meglepődni? Nálam ez a kedvesség jele. A nőket általában, szóra sem méltatom. Ez meg... ez meg... a kis mocsadék még a kezemre is ráfeküdt. Nem csoda, hogy rohadtul elzsibbadt. „-Huh, ezt most megúsztam. Majdnem lebuktam a kis pöcs előtt.” – lélegzek fel magamban. Mi van ezzel a kis hülyével, hogy így kidőlt? Nagyon nem tetszik itt nekem valami. Lazán felkínálja a seggét (na jó, azt azért nem bánom), de ki a halál tenne már ilyet? Ráadásul, itt fog nálam potyázni, ki tudja meddig. „ – Tetves kis kíngörcs.” – lesek végig pucér testén kiéhezve. Ezért rühellek csajokat is hazahozni és ezért nem is szoktam. Belemászik itt az én kis „nyugodt” életembe...

Merengésemből visszavág a hangosan sipákoló telefonom. „ – Ki a faszom lehet az ilyen kurva korán?” – kérdezem idegesen magamtól.
– Cső öregem! – szól bele szintén fáradtan az „új munkatársam”. – Lenne egy nagy szajré, amit le kéne nyúlni, de most, ráérsz? – kérdi a csávó és tökéletesen tisztában van vele, hogy naná, hogy ráérek.
– Benne vagyok, tesó. – vágom rá gondolkodás nélkül. Persze, hogy benne vagyok ez tök egyértelmű, hisz az utóbbi időben nem csak, hogy egy újfajta érzéssel gazdagodtam, amely jobb, mint a pia vagy a drog, de most már pénzt is keresek vele. Méghozzá sokkal többet, mint bárki el merné képzelni. Gondoltam, hogy kell némi idő a nagykutyának, mire rájön, megbízhat – e bennem és csak akkor pénzel majd. De nekem ez, minden kockázattal és melodrámával együtt is megéri. Most csak egy dolog bánt úgy isten igazán, hogy fel kell innen kelnem, e mellől a nyugtató, szexi kis test mellől, miközben a cerkám annyira áll, hogy az már kínzás és még csak jól meg sem pakolhatom azt a zamatos kis segget, mielőtt elmegyek. Nagy nehezen kivágtam magam az ágyból, de őszintén szarul esett otthagynom azt a fasza kis csábító testet, amit kis híján magamévá nem tettem, még egyszer. Elég kevésnek bizonyult a tegnap esti, egyetlen menet. Már bántam, hogy nem keltettem és dugtam addig, míg el nem ájulunk mindketten. Na de ilyen ez a rock&roll, vagy mi a szar. Fáradtan vonszoltam magam a fürdőbe, letusoltam, hisz még rajtam volt a tagnapi nap mocska. Bár lemosni még azt a mesés szexszagot is, na azért kár lenne. Még érzem magamon „formás popsi” nedvének az illatát is, szinte minden sejtemet átjárja ez a fasza kis aroma.
– Picsába vele! –  verek bele mérgesen a csempébe. Kurvára szar poén, hogy ennyire ácsingózok és csorgatom a nyálam valakire főleg most, hogy komoly melóm van. Kivergődtem a zuhany alól, fejemet megráztam, mint egy csapzott kutya, megtörölköztem, majd a tükörhöz léptem. Miután rendbe vágtam magam, felöltöttem a tegnapi fekete gúnyámat. „ – Baszki, ennek izzadtság szaga van.” – állapítottam meg magamban, majd leszarva az egészet, hisz ki a tökömet érdekli ez most ilyenkor, magamra nyomattam egy kis parfümöt és elkönyveltem, hogy majd kimosom, ha hazajöttem. A „ kis házi kedvencemnek” hagytam egy üzenetet, hogy ma este vagy legkésőbb holnap, visszajövök. A fasza fehér kocsival repesztettem a megadott helyre, ahol már várt rám a cimborám... vagy talán csak az autóra, nem rám. A kocsit beparkoltam a megadott garázsba, utána már indultunk is egy másik városba, ahova a küldetésünk szólt.
– Öcsém, összeszedtél valami kis édest? Tudod, olyan bögyös – farosra gondolok. – szólalt meg váratlanul haverom, vezetés közben.
– Honnan a szarból szeded ezt a gyökérséget? – kérdeztem meglepetten.
– Olyan volt a hangod a telefonba, mint aki nem akar onnan kikelni, mert valami, vagy valaki visszatartja. – állapította meg mosolyogva.
– Faszságokat beszélsz, ember. Mi bajod van, másnapos vagy? – kértem ki magamnak, hogy a lényegre tapintott. Mondhatjuk úgy is, hogy közvetlenül „a tyúkszememre lépett”.
– Na! – noszogatott tovább. Rájöttem, hogy ezt a faszt, nem lehet egykönnyen átbaszni.
– Egy olyan... kis cukorfalatot. – böktem ki végül, de csak ennyit.
– Hah... csak nem ismerem, hogy ilyen kapzsin hallgatsz a többiről? – kérdezte szemöldök felhúzva. – Ja... talán igen. – nyögöm ismét.
– Fogadjunk, hogy a cuki pultos srác, a bárból. – tapint rá tökéletesen. „ – Mi a faszom, ez tán nyomozó volt előző életében?” – képedek el tőle.
– Honnan a... szarból...? – kérdezem döbbenten.
– Akinek van fifikája a lopáshoz, annak előbb – utóbb kifejlődik a megfigyelő képessége. Már aznap, hogy először találkoztunk sejtettem, hogy ez lesz belőle. Túl erőteljesen baszogattad a srácot. Ki ölne már ennyi erőt bele, hogy szekáljon valakit, ha csak nem tetszik neki, pont mint az oviban. Lefogadom, hogy az utóbbi időben, mikor a nőket döngetted, egyszer – egyszer eszedbe jutott a srác. – mondta elégedett félmosollyal a pofáján. Akkor ugrott be, hogy valóban előfordult már ilyen azóta. Rohadtul baszta a csőrömet, hogy igaza van és, hogy ő ezt előbb tudta már, mint én.
– Na és akkor, mi van? – kérdeztem dühösen.
– Igazán te... á, semmi! – mondta majd az út további részében nem emlegette többé ezt a témát. Magamra hagyott a tetves kétségeimmel az a rohadt fasz. Ezek a hülye gondolatok úgy lefoglaltak, hogy észre sem vettem, hogy besötétedett és már meg is érkeztünk.
– Nyomás, tesó. – szólalt meg a haverom és kiinvitált a kocsiból. Akkor néztem csak körül. Egy gyártelep szerűségnél álltunk meg, persze jól megbújva. Jouji, mivel így hívták kedves haveromat, mellém kúszott.
– A küldetés és a terv a következő. – szólt, majd elkezdte felvázolni megrendelőnk óhaját. – Bent egy Lamborghini Reventon és egy Koenigsegg Trevita csücsül. Frissen nyomatva a gyárból, első szériás. A főnök azt akarja, hogy ezeket nyúljuk le. Látod ott azt a bódét? – mutatott magunk elé, ahol egy zöld házikó állt. – Az az őrbódé. Úgy tíz perc múlva, őrségváltás lesz. Ilyenkor a két őr bevonul az irányító toronyba, ami sokkal hátrébb van. Biztos megbeszélik, hogy mi volt a műszak alatt, talán még kávéznak is. Nekünk ez alatt az idő alatt kell besurranni, inaktiválni a kocsik riasztóit és lenyúlni őket. A kamrák miatt ne aggódj, egy itteni „kollégánk” már elintézte. Az őrségváltás alatt, kikapcsolódik a kamera, legalábbis egy teljesen mozgásmentes képet mutat majd és vesz fel. Megbuherálta a srác. – ecsetelte végig Jouji, míg végül eljött az őrségváltás ideje. Az a két marha őr, valóban hátramentek, komolyan nem vágtam, hogy lehetnek ennyire elővigyázatlanok, de hát a mondás is úgy tartja, hogy „alkalom szüli a tolvajt”. Mikor megindultunk a kapu felé, már a torkomban dobogott a szívem. Lazán átmásztunk az amúgy nem magas kerítésen és már nyomultunk is előre. Jouji alaposan tanulmányozta a helyet és rekonstruálta is nekem, szal marhára nem is tudtunk volna eltévedni. Mikor a négykerekű csodák közelébe értünk, Jouji elkapart a zsebéből egy műanyag kis készüléket, majd megnyomta. Zárak kattanása hallatszott és már tudtuk, hogy inaktiválódtak a riasztók, nyíltak az ajtók. Innentől kezdve indult be a kemény meló. Ki kellett jutni hangtalanul és észrevétlenül két ilyen művészeti csodával, melynek ha felpörögnek a motorjai, azt semmiképp sem lehet halknak nevezni. A szívem kalapálni kezdett, eszeveszett módon menekülni akart remegő testemből, mely úgy tűnt hevesen tiltakozik ellene. A vérem izzva rohant végig a testemben, szinte éreztem ahogy száguld az ereimben. Azt hittem már soha többé nem sikerül elérnem ezt az euforikus érzést. Talán még merevedésem is támadt a nagy izgalomban. A gázra léptünk mindketten. Jouji ment elől, hogy a kütyüjével nyitni tudja a kaput. Meglepő módon, hiába volt hangos a motor, mégis aránylag csendesnek volt mondható. Amint kiértünk a kapun és elhagytuk az első kanyart, egy hatalmas robbanást láttam az autó jobb ablakán át, majd csörrent a telefonom.
– Jouji, mi a szar volt ez? – kérdeztem még mindig remegő végtagokkal. Alig halottam, amit Jouji mond, annyira dübörgött a vénámban száguldó vér, hogy szinte a fülemben is süvített.
– A kocsi, amivel odamentünk. – közölte lazán. – Nem hagyhatunk nyomokat. Hidd el ezek rendőrt hívnak majd és ugye, faszomnak sem hiányzik a sitt. – mondta még mindig higgadtan. Kinyomtam a telefont, majd magam mellé dobtam a másik ülésre. „ – Szarban vagyok!” – jegyeztem meg magamban, mikor végre tudatosult a hülye elmémben az igazság. Nos... valami újat, valami felpörgetőt akartam, hát megkaptam, akkor meg miért rí a szám? Sosem fogom megérteni magam igazán. Gyorsan repesztettük végig a városokat, ez a sebesség jóval nagyobb volt, mint amivel ideértünk, pont ezért volt fele annyi sem az út, mint idefelé. Amint beértünk a városba, Jouji újra felhívott. Megkért, hogy holnap a szokott helyre parkoljam be az autót, addig ha lehet, otthon rejtsem már el. Ja... fasza kis viccei vannak ennek a gyökérnek. Rejtsd el otthon. Egy hatalmas lakónegyedbe, ahol egy rahedli ember lakik, csomó pletykás nyanya. De akkor is meg kell próbálnom.

Már befordultam a lakásomhoz vezető utolsó utcán és még mindig tombolt bennem a vágy, amely már teljesen átterjedt az ágyékomba is. Egész végig csak a kiscicámra gondoltam és arra, hogy ma este ájulásig dugom, mikor a házam elé érve észrevettem őt. Egy idősebb ipsével... igen jól láttam veszekedett. Az ipse megragadta a karját és rángatni kezdte Kazumát, aki hevesen tiltakozott és megpróbált szabadulni a szorításból. Láttam rajta, hogy fáj neki és még azt is látni véltem talán, ha csak nem látni akartam, hogy elerednek a könnyei. Ennyi elég is volt. Kivágódtam a kocsiból és örült állat módjára rontottam oda hozzájuk. A szemem szinte tűzben égett, éreztem ahogy a kezem ökölbe szorul. A bennem tomboló euforikus láz, teljesen szétáramlott bennem. Már lendült is a karom. Először kicsavartam Kazu kezét az öregéből, majd mikor magam mögé rántottam a kis kedvencemet, azzal a lendülettel már száguldott is a másik kezem, egyenesen az öreg képébe, aki megtántorodott és seggre esett. Vérző képét törölgetve, sértett pofával nézett rám. Még neki áll feljebb? Mi a szar? Nem vártam meg a magyarázatot, sőt nem is akartam hallani, mert tudtam, ha megszólalna, megint pofán csapnám, de ezúttal addig ütném, ki nem verném belőle az összes szart is. Karon ragadtam Kazut és a kocsiba löktem. Ráléptem a gázra és meg sem álltam vele a mólóig. Hogy miért pont ide jöttem, azt magam sem tudom, de most kurva jól esett a száguldás és itt mellesleg csendes is volt minden. Mikor leparkoltunk és kifújtuk magunkat Kazu felé fordultam. Megragadtam az arcát és megcsókoltam. Vad voltam és szenvedélyes, hisz tombolt bennem a vágy. Erőszakosan faltam az ajkait és a nyelvét, sőt láttam, hogy ő sem tiltakozik. Talán neki is jól esett, talán ettől megnyugodott, felengedett. Ám én ennél jóval többet akartam és szerintem ezt Kazu is tudta, de ha mégsem azt is leszartam volna. Ő ajánlotta fel a seggét nekem, hát akkor fizessen. Főleg azok után, hogy hagyta, hogy valaki más is taperolja. Ez felkúrta az agyam. Leszaggattam róla a ruháit és nekiestem a mellbimbóinak. Kegyetlenül szívtam és haraptam, közben a kezemmel a farkát simogattam. Hiába az erőszakosság, úgy tűnt, hogy Kazu még ezt is élvezi. Ezt mi sem bizonyította jobban mint, hogy a kezembe élvezett, még hozzá sokkal kéjesebb hangon, mint tegnap éjjel. Az előbb kiengedett forró, édes kis ondóját a fenekére kentem és az ujjaimmal benyomultam. Nem mondom elég gyorsan tágult a srác. Olyan volt, mintha mindenével hajlandó lenne nekem megnyílni. Gyorsan elértem nála a három ujjas tágulást, szinte elfojt a segge a kezemben. Nem bírtam tovább. Négykézlábra állítottam és mögé térdeltem az ülésben. Kazu erősen markolta a háttámlát mikor tövig nyomtam a seggébe a farkam. Felnyögött... jó mélyen és erősen. Igen, ez kurvára izgató volt. Néhány lökés és már el is élveztünk. De ennyi közel sem volt elég. Megkerestem egy gombot, melyről reméltem, hogy az, amire számítok. Valóban az volt, mikor megnyomtam a háttámla leereszkedett vízszintbe. Az ülésre löktem Kazut, aki csak pislogott és hátat akart fordítani.
– Nem. – mondtam, majd visszafordítottam. Vágytól izzó szemeink találkoztam, amitől Kazu arca vörös lett és próbált félre nézni. „ – Remélem nem gondolta komolyan, hogy ellent mond nekem.” – mondtam magamban, majd megfogtam az arcát és magam felé fordítottam. Az álla alá nyúltam és felemeltem, hogy újra láthassam azt az izzó tekintetet. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk egymással, majd belé nyomultam, mert éreztem, hogy hamarosan elcsöppenek és lássuk be, hogy az megalázó lett volna. Egyre mélyebbre löktem belé közben egy percre sem vettem le a tekintetem az övéiről, amitől ő csak egyre vörösebb lett. Végül megadta magát nekem és belém karolt, hogy közelebb húzzon magához. Hallottam ajkából felszakadó, halk zokogását, mellyel közvetlenül a fülemet ajándékozta meg. „ – Mekkora egy szemét állat vagyok.” – könyveltem el magamban. Biztos voltam benne, hogy bántom őt, de most semmi mást nem akartam, csak a közelemben tartani őt, hogy elmulassza azt a különös érzést, mely nemrég birtokba vette a testemet. Valamilyen furcsa, mellkast feszítő érzés, mely akkor hasított belém, mikor megláttam őt azzal a vén fasszal. Nem tudom mi lehetett az, de kurvára fájt és ez rohadtul zavart. Most, hogy Kazu meztelen, gyenge kis izzadt teste az enyémhez simult, jobban éreztem magam. Talán... de erre nem is akartam gondolni, ezért rágyorsítottam. Mind gyorsabban és erősebben hatoltam belé, egyre jobban és jobban. Éreztem, hogy mindjárt beleengedek mindent, talán életem eddigi legnagyobb orgazmusának kapujában álltam, ami Kazu gyengéden és váratlanul megcsendülő hangja, csak még szebben feldíszített.
- Dan... szeretlek... – nyögte a csodás, andalító szavakat a fülembe és még erősebben magához ölelt. Éreztem az arcomhoz szorított arcát, melyről forró könnycsepp csordogált és egy eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába, melyet végül elég szarul reagáltam le.
– Csak hadd basszalak meg! – nyögtem ki, de legszívesebben beleveregettem volna a hülye fejem az ablaküvegbe. Valójában nem ezt akartam neki mondani, hanem olyasmit, hogy „ – Majd én megvédelek, csak maradj velem. Örökké védelmezni foglak” – vagy valami hasonlót, de az ugye marha kínos lett volna. Meglepetésemre Kazu mégsem fordult el, sőt nem is taszított el, csak tovább szorított engem magához és tovább sírt. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek valójában milyen könnyek.
- Akkor... akkor, kérlek bassz meg! – nyögte kéjesen a fülembe és pont ezt nem kellett volna. Abban a pillanatban éreztem ahogy a herémből kiszáguld minden és a vesszőmön keresztül a makkomon át, minden a seggébe kerül. Kurva nagyot sikerült élveznem és úgy tűnt Kazunak is, aki még mindig remegett és nyögött alattam, mikor én már rég elélveztem. Ez... elég hosszú orgazmusra sikeredett neki. Kazu fáradtan lihegett, mire végül nagy nehezen elengedett. Üveges és fáradt tekintettel meredt rám és aranyos kis arcán egy boldog mosoly jelent meg, mellyel csakis engem ajándékozott meg.
- Köszönöm. – szólt, majd kövér könnycseppek folytak végig meggyötört arcán. Ráterítettem a fölsőmet, majd leengedtem a másik ülést is és mellé feküdtem.
– Hé Kazu! Ki volt az a vén fasz a házam előtt? – kérdeztem most már, mivel sikeresen lehiggadtam. Kazu arca ekkor eltorzult és nagyot nyelt. Láthatóan egész lényét birtokba vette a zavarodottság és idegesség. Közelebb húzódott hozzám, mint egy félős kisgyerek és csak nagyon lassan és halkan szólalt meg, de azt is valamilyen kényszer hatására tehette. Talán a tétlenség – kényszere lehetett. Talán csak szabadulni akart végre a gondjaitól, a bélyegjétől, ami mindenkinek van.
- A... a mostoha apám. – szólt reszketve, nekem pedig tátva maradt a szám.
„ – Most már komolyan tudni akarom, hogy mi a szar folyik itt!”

Köszönöm, hogy elolvastátok a második fejezetet is. Mint láthatjátok, Danre még több titok és gond vár még. A következő és egyben utolsó fejezetben, végre megtudja, hogy mi történt Kazuval, mit rejteget előle a „ kis kedvence” és arra is rájön, hogy mit akar kezdeni az életével. Eddig ismeretlen érzés és életstílus borítja fel a mi kis csendes, jó szándékú és tisztelettudó Danünk életét. Na igen... ezzel jár az, ha hazaviszel egy kóbor macskát. XD

1. fejezet

Kiyomichi a fotelban ült, lábait maga alá húzva. Ölében egy díszes, barna bőrkötésű könyvecske pihent. A horizonton felbukó hajnali napfény, mely azt jelezte, reggel van, már ébren találta őt. Ez már a negyedik ilyen nap, mikor így találja. Ez csakis azért történhetett meg, mert Kiyomichi le sem feküdt. Negyedik napja már, hogy ébren virraszt, de ha tudna sem akarna aludni. Ha elaludna, akkor nem biztos, hogy Aiyáról álmodna. Már pedig ő most kizárólag őrá akar csak gondolni. Különben is Aiya épp eleget alszik kettőjük helyett is. Kiyomichi kinyitotta a bőrkötésű könyvecskét, és kattintott tollával. A következő üres lapra lapozott, kiegyenesítette, majd a kék toll már hasította is a fehér, érdes lapokat.

Október 10. péntek
Ma sem aludtam. Egész álló nap csak te jársz a fejemben. Annyira csodás és felülmúlhatatlan vagy a gondolataimban. Akárcsak a levegő, nélküled sem tudok élni. Valahol mélyen belül csakis téged hibáztatlak. Így van. Én vezettem azt az átkozott autót, mégis te vagy most kómában. Még mindig emlékszem, hogy mosolyogtál rám kedd reggel, mikor beszálltál mellém. A reggeli csókod íze, mely keveredik a mentolos fogkrémeddel. A belőled áradó illat, ami te vagy, és amit már messziről megérzek. Nevettünk a reggeli bénázásodon meg azon, hogy elestél a saját nadrágodban, amit kapkodva próbáltál magadra húzni. Azután megbeszéltük, hogy a hétvégén végre összeköltözünk és egy párként élünk. Én hülye, lázasan keresgéltem lakások után, és már ki is néztem a megfelelőt, az első kauciót is letettem rá. Annyira vártam már. Most kellene összepakolnunk és mindent bedobozolnunk. Magam előtt láttam az arcod, mikor megpillantod a közös lakásunk. Gyönyörű szemeid csillognak, akár az égen ragyogó csillagok, boldogan a karjaimba veted magad, és számtalan csókkal árasztod el arcom és ajkam. Én megpörgetlek, és a még nem használt ágyba viszlek, hogy halálra szeresselek. Láttam azt is, ahogyan összekapunk a berendezésen, azon, hogy hova kerüljön a kávézóasztal és hova a fotel. Az első közös kis zuhanyzásunk, az első közös vacsoránk, melyet én készítek neked. Ó, az első reggelünk, melyre egy kiadós szeretkezés után ébredünk. Én a karjaimban tartalak, majd halkan kiosonok, és egy nagy bögre finom kávéval a kezemben, na meg a csókommal ébresztelek. De ehelyett itt ülök, a félig sötét szobában, és a naplódba gyalázok. Mindennap azt várom, mikor bemegyek hozzád a kórházba, hogy te ébren és mosolyogva vársz. Én boldogan ölellek magamhoz, lecsókolom arcodról az összes sebedet és sérülésedet, majd ezerszer elsuttogom a füledbe, hogy mennyire nagyon szeretlek!

Kiyomichi összecsapta a füzetet, kikapcsolta a tollat, és csak ült maga elé nézve. Két percnyi tétlen ücsörgés és merev bámulás után felpattant. Berontott a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyzott és felöltözött. Magához vette slusszkulcsát és a naplót, melyet azóta a nap óta sosem eresztett el, még egy percre sem, és elindult. Meg sem állt a kórházig.
A kórház fél órányira volt, a belváros közepén. Jól látható helyen, egy hatalmas fehér téglás épület emelkedett ki a többi közül. Számtalan emelete és melléképülete olyan gigantikus volt, hogy egy gyáróriás érzését keltette. Hóna alatt a kis bőrkönyvecskével rótta a rideg folyosókat Kiyomichi. Egyik osztály egyik folyosóján sem volt már ismeretlen, hiszen napok óta ezen az útvonalon és pontban ebben az időben közlekedett. Bekanyarodott az intenzív osztály folyosójára, ismerős nővérkék és ápolók köszöntötték, mosolyogva. Mikor elhaladt mellettük, azok sajnálkozva néztek utána. Csupán négy napja járt ide, mégis minden nővér ismerte már. Szomorkás kifejezéssel az arcukon sutyorogtak össze, mikor meglátták.
– Kihez járkál ez a jóképű férfi mindennap, ilyen hűségesen? – kérdezte kíváncsian egy ápolónőcske, aki aznap kezdett.
– Csitt! – intette le az idősebb nő, aki már évek hosszú sora óta dolgozott ott. – A szerelméhez, aki immáron negyedik napja fekszik itt, kómában – szólt. – De ne hangoskodjon kedvesem, nehogy az úr meghallja. Épp elég baja van így is szegénynek – rázta a fejét a nő.
– Ó, milyen szerencsés nő lehet! Biztos boldog lennék, ha engem is így szeretne valaki – ájuldozott az újonc. Az idős nő széjjelnézett, majd a mellette álló kolléganőjére nézett.
– Menj, lelkem, vigyél be az úrnak, egy jó erős feketét! – utasította. A nő bólintott, és már el is rohant. Az idős nő ismét alaposan körbenézett, majd a megszeppent újonc felé fordult.
– Ami azt illeti, kedvesem... – kezdett bele nagyon halkan – az illető nem szerencsés, mivel jelenleg vegetál, és nem sok esélyt látunk rá, hogy valaha is felébred. Másodszor pedig, nem nő, hanem férfi. Méghozzá nagyon jóképű, bár ez a jelenlegi sérülései miatt nehezen kivehető – szólt titokzatosan.
– K... komolyan? – ült ki a megdöbbenés az arcára. – Te... tehát olyanok? – kérdezte.
– Kedvesem! Itt nincsenek ilyenek meg olyanok. Ahogy a világban sem. A szerelem az egyetlen olyan dolog, ami nem tesz különbséget a nemek és fajok között – ecsetelte buzgón a nő. – Jobb, ha ezt megtanulod, kis hölgy, és máris könnyebb lesz az életed. Ha elfogadsz másokat előítéletek nélkül, akkor a betegek is jobban szeretnek majd... na és persze több is csurran-cseppen majd – okosította az idős nő. A lány bólogatott, jelezve ezzel, hogy megértette.

Kiyomichi belépett a kórterembe. Ma sem az a látvány fogadta, amit várt. Mégis mindennap reménykedve jött be ide. Az ágyon békésen szundikáló angyalhoz lépett, és forró csókot lehelt annak homlokára. Legszívesebben az ajkára lehelte volna azt a csókot, a lélegeztető maszktól azonban nem tehette.
– Ma is elragadóan szép vagy, szerelmem! – szólt, miközben kisimított egy aranyszínű tincset az alvó homlokából. Hátat fordított neki, majd az ágy melletti székben foglalt helyet. Ölébe fektette a kis könyvecskét, majd ráhelyezte a tenyerét.
– Kiyomichi-san, a kávéja – tipegett be az ápolónő, és a mellette lévő asztalkára tette.
– Köszönöm – szólt halkan, megenyhült mosollyal az arcán. A szívritmust figyelő gép hangosabban kezdett pittyegni. Aiya szívdobbanásai és pulzusa szaporább lett.
– Ó, ez felettébb különös! Olyan, mintha hallana minket. Egyszer-kétszer olvastam már ehhez hasonló esetekről. Állítólag ilyen mély kómában is hallanak a betegek – mondta a nő, majd távozott. Kiyomichi Aiyára emelte tekintetét, és elmosolyodott.
– Úgy, tehát hallasz, te galád!? – mosolygott tovább, mint egy jóllakott óvodás. – Csak nem féltékeny voltál az imént? – kérdezte, majd kortyolt egyet a kávéjából, és kinyitotta a bőrkönyvecskét.
– Úgy döntöttem, hogy olvasni fogok neked – szólalt meg váratlanul. – A naplódból – tette hozzá. – Addig fogom olvasni az elfelejteni kívánt múltadat, míg vissza nem térsz hozzám! – mondta komolyan.

December 31.
Azért ma kezdtem írni, mert most vagyok a legmagányosabb. Ezt az időszakot alapból utálom. Ez az Osogacu nevű négynapos ünnep ideje, ilyenkor mindenki a családjával van. Most, hogy egyedül vagyok és ezt végre fel is fogtam... mindennél rosszabb. Hihetetlen, hogy megértettem. Amíg mások ünnepi ételeket főznek és fesztiválra járkálnak a gyermekeikkel és a szerelmükkel kézen fogva, én dolgoztam az utolsó percig. Ez az egyetlen jó dolog a munkámban, a magas kereseten kívül. Annyira lefoglal általában, hogy már másra nincs is időm és energiám gondolni. Főleg nem a lelki gondjaimra. A hosztkodás részint kifizetődő dolog. Tegnap este például az egyik kormányzó volt az ügyfelem. Azt mondta, szeretne egy kicsit lazítani, mielőtt hazamegy az ünnepekre a családjához. Azt hittem, elnevetem magam, főleg mivelhogy ezt mind úgy mondta, hogy épp a számban volt a farka. Ez is azt bizonyítja, milyen álszentek az emberek. Tisztelete méltó elnökök és kormányzók jönnek hozzám vagy épp kérnek engem. Diszkréciót és a legteljesebb kiszolgálást, gyönyört várják el. Ilyenkor levetkőzik minden gátlásukat, és a legbetegebb dolgokat kérik cserébe. „– Jobban húzd szét a segged! Úgy ni, ügyes fiú vagy!”, „– Ugye szereted a forró viaszt? Persze, hogy szereted!”, „ – Élvezed, mikor kikötözlek és a seggedet korbácsolom?”. Képtelen voltam elhinni, hogy ezek után tényleg hazamennek és megcsókolják a gyermekeiket. Bár már semmin sem kellene meglepődnöm. A munkámból adódóan akármikor és akárkinek szétteszem a lábaim. Anélkül is persze, hogy élvezném. A seggemnek mindig szabadnak kell lennie. Szóval most itt ülök egyedül a fotelban, és nézem a gyökér ünnepi műsorokat, pudingot zabálva. Kurvára szánalmas vagyok! Már csak azt nem tudom, hogy mi az, ami hiányzik az életemből!?

Kiyomichi összecsapta a könyvet, felállt és kisétált. Akárhányszor olvassa el újra és újra, Aiya régi élete mindig sokkolja. Sosem tudná róla elképzelni ezeket a dolgokat. Mikor ő megismerte Aiyát, a fiúnak egy csinos kis virágüzlete volt már. Pont ez keltette fel a figyelmét. Ahogy a fiú nap mint nap az utcára hordta azokat a szebbnél-szebb virágokat. Ahogy a kelő nap megcsillant aranyszínű haján, és a mesés rózsák lenyűgöző hátteret kombináltak ennek az összhatásnak. Kiyomichi az épület háta mögé sétált, és rágyújtott egy cigarettára. Önmagának is fájdalmat okozott ezzel a felolvasással, mégis remélte, hogy lesz neki eredménye. Mélyet szívott cigijébe és tüdőzte le, majd nagyon lassan fújta ki. Hagyta, hogy a nikotin, amelyre most mindennél jobban szüksége volt, átjárja az egész testét. Elnyomta, de már gyújtott is rá a következőre.


Aiya érzései, a mély sötétségből

Annyira sötét van, nem látok semmit. Utolsó emlékem, ahogy Kiyomichi rám mosolyog. Azután a vakító fény és a fülemben egy éles csattanás hangja. Hol vagyok, és miért vagyok megint egyedül? Hol van ő, a szerelmem, aki megvéd engem, és támaszom, ha kell? Hol vagy, szerelmem, Kiyomichi? Az egyetlen fényesség, melyet naponta láthatok, az te vagy. Mikor itt vagy a közelemben, és hozzám beszélsz, olyan, mintha a mindent elsötétítő köd oszlani kezdene. Már maga a tudat, hogy a közelemben vagy, arra ösztönöz, hogy kikerüljek ebből a sötét mélységből. Ha megérintesz, még innen mélyről is érzem, hogy átjár a forróság, amely a testedből árad szét, egészen belém. De... ki az a nő, akivel ilyen bájosan cseverészel ott a fényben? Miért nem viszel már ki engem innen? Most rögtön hagyd abba! Ne beszélgess vele! Te csak rám figyelj, csak rám összpontosíts és arra, hogy újra láthassuk egymást! Mi történik? Minden elmosódik előttem. Ah..., megint sötét van, de ismét hallom a drága hangodat. Te most komolyan nevetsz? Jaj, annyira szeretem, mikor ilyen aranyosan mosolyogsz. „– Úgy döntöttem, hogy olvasni fogok neked.” – szólsz erőteljesebben. Mi? Ne, kérlek, ne tedd! Nem akarom hallani! Főleg nem a te szádból. Ne olvass ilyen mocskos és undorító dolgokat azokkal a mesés, igéző ajkakkal. Kérlek, ne mocskolódj be, maradj tiszta... csak nekem! Neee! Mi ez a fura fény? Olyan világos minden, és zúg a fejem. Elvesztem!

Kiyomichi a folyosón ült, fejét magasba emelve a plafont nézte. Talán imádkozott valamiért, vagy talán valakiért. Észre sem vette a körülötte szaladgáló nővéreket, ápolókat és orvosokat. Számára ez most mindennél nyugtatóbb volt.
– Kiyomichi-san! – rohant hozzá egy nővérke lihegve. – Kiyomichi-san, kérem, jöjjön velem rögtön! – húzta magával a nő. Kiyomichi csak nézett maga elé, és bármely tudatosság nélkül csak ösztönösen lépkedett utána. A nő kivágta Aiya kórtermének ajtaját, és kissé odébb állt. Kiyomichi szemei csodát láttak. Aranyhajú szerelme nyitott szemekkel ült félig az ágyában, és a frissen érkezőket kémlelte.
– Amíg ön dohányzott, összeomlott a keringése, de viszonylag gyorsan és sikeresen visszahoztuk. Aiya-san öt percre rá fel is ébredt – mondta büszkén a nő. Kiyomichi nyegle végtagokkal sétált Aiya ágya felé. Azt sem érezte, hogy vannak lábai. Az ágy előtt térdre rogyott, fejét Aiya ölébe hajtotta.
– Azt hittem, hogy örökre elhagysz engem! – szólt. – Annyira hiányoztál, szerelmem. – Arcán kövér könnycseppek csordogáltak alá, egyenesen Aiya kézfejére. Aiya jobbra döntötte fejét, és kíváncsian pislogott rá.
– Ki vagy te?

Perverz Semék & Pajkos Ukék
Akira és KaichiAkira a tengerparti napon süttette magát. Félig már aludt, szemei elernyedtek a forróságban. Lágy kezek simogatását érezte mellkasán, melyek egyenesen a mellbimbójáig siklottak. Két ujj dörzsölte össze az érzékeny kis testrészét. Bágyadt szemeiből rögtön kipattant az álom, és egyenesen farkasszemet nézett galád zaklatójával. Kaichi barna szemei egyetlen percre sem engedtek szabadulást. Karon ragadta Akirát, és magával vonszolta. A pálmafák sűrű erdejében volt egy szalmatetős pavilon. Oda vonszolta be szegényt, és amint beért, le is vetette magát a padra. Egyetlen mozdulattal magára rántotta a meglepett Akit, és már maga felé is emelte. Akira Kaichi lábai között térdelt, felsőteste teljesen a férfi fejénél volt. Kaichinek szerencséje volt, hogy nem kell holmi feles ruhadarabokkal kínlódni, hanem izgatott kis nyelve máris kényeztetheti a törékeny kis testet. Akira nyakától egészen a hasáig, köldökéig tiszta nyál volt. A kóbor kis nyelvecske végül visszatalált a mellbimbóhoz, azt kezdte nyalogatni, szívogatni. Kaichi egyetlen mozdulattal lerántotta az Akira derekára kötött törölközőt, összekötötte vele a férfi kezeit, akinek épp csak arra volt ideje, hogy megkapaszkodjon a pavilon korlátjában. Kaichi a derekánál fogva megemelte Akirát, és ajkai közé fogadta annak férfiasságát. Akira már körmeivel markolta a korlátot, kínlódott a gyönyör habjaiban, ahogy Kaichi nyelve hegyével cirógatta a férfiasságának csúcsát. Akira megremegett, és már az orgazmus küszöbén járt, mikor Kaichi betolta fenekébe az egyik ujját. Akira felnyögött...
– Sakamura-san, kérem, ébredjen! – villant Akira szemei elé a fiatal légi utaskísérőnő arca. – Landolunk, Sakamura-san! – szólt ismét. „– Bassza meg! Ilyet álmodni! Ha ezt most Kaichi is látta volna... végem lenne.” – gondolta magában Akira, miközben lefelé lépkedett a lépcsőn csomagjaival kezében. Besétált a terminálba, leült egy asztalhoz, és rendelt magának egy jó erős kávét. Ez már annyira hiányzott neki. Mármint a „hazai” kávé. Kávéja szürcsölgetése közben szétcsapta telefonját, és riadtan konstatálta, hogy legalább harminc hívása volt, mióta felszálltak. Természetesen mind Kaichitől származott. „– Kurva élet, meg fog ölni!” – dörmögte orra alatt, majd összecsukta telefonját, és kézfejére hajtotta állát. Gyönyörű nőies vonásai miatt bárki hihette volna róla távolabbról, hogy valóban nő. Akira elmélázott. Kezdetekben, mikor a Dead Hearts menedzsere volt, és összejött Ryuval, az egy vegyes érzésekkel teli idő volt. Akkoriban teljesen odavolt Ryuért, és bár már akkor sejtette, az elejétől fogva, hogy Ryunak más foglalja el a szívét, mégis remélt. Remélt egy közös jövőt vele, bár most már nem bánja, hogy nem így alakult. Kettejük szakítása, nem viselte meg annyira, ahogy azt várta. Sőt... az újonnan jött zenekar, a Memories, melyet Nishio alapított, sok újdonságot hozott az életébe. Mint például Kaichit, aki a Memories basszusgitárosa volt. „– Mi a szar?! Ezek szerint nekem valami basszusos fétisem van?” – ugrott be neki váratlanul egy tök lényegtelen és hanyagolható kérdés. „– Ah, mindegy!” – legyezte el magából a gondolatot. Intett a pincérnek, fizetett és távozott. Bepakolta minden holmiját az autójába, és hazáig meg sem állt.

Takaros kis kertes ház előtt fékezett egy gyönyörű, vörös Nissan Ellure. Akira türelmetlenül vágta be az ajtaját, mit sem törődve vele, hogy mennyit ér autója. Csomagjaival a kezében ügyeskedett a kertkapuig. A kertkapu nyikorogva nyílt szélesre, beljebb engedve gazdáját, hogy azt azután ismét megállíthassa egy akadály. A bejárati ajtó kulcsai után kotorászott táskájában, mikor kinyílt az ajtó, és két erős kéz ragadta beljebb.
– Kai... Kaichi! – lepődött meg Akira, az őt szorongatóra meredve.
– Miért nem vetted fel? – szegeződött máris neki a kérdés.
– Mondjuk azért... mert a repülőn nem lehet? – érvelt logikusan Akira.
– Akkor meg miért nem hívtál fel, miután leszálltál? – jött az újabb kérdés. Akira sóhajtott, majd eltolta magától Kaichit, és kezeit annak vállára tette.
– Ne haragudj, fáradt voltam. Megittam egy kávét, és azután rögtön jöttem is haza. Bár nem gondoltam, hogy itthon leszel – szólt.
– Hogyhogy itthon? – lepődött meg Kai. – Hol máshol kellett volna lennem, szerinted? – kérdezte.
– Hát... esetleg lehetett volna valami elintéznivalód... vagy a Memoriessal kapcsolatos dolgok, hisz nemsokára lesz egy nagy utolsó visszatérő koncertetek a Dead Heartssal.
– Te most szívatsz? – vonta fel a szemöldökét Kai. – Szombaton? Elintéznivaló a Deaddel? Hülye vagy, Aki? Ki a faszom akarja nézni annak a vén fasz Ryunak a képét még szombaton is?! – kérdezte sértődötten.
– Nem... én csak... – próbálta menteni a menthetőt Akira.
– Te... – ragadta karon Kai Akirát, akinek ettől minden csomag kihullott a kezéből. A hálószobába vonszolta, és az ágyra lökte. – Évek óta ismerlek, évek óta együtt vagyunk! Az egyetlen, aki még szombaton is képes „intézkedni”, az csak te vagy. Várlak haza, itt gubbasztok, akár egy kóbor, kiéhezett eb. Azon görcsölök, hogy nem zuhantál-e le, vagy hasonló. Erre te jössz ezzel... se puszi, se pá, se fogd meg a faszom... vagy hiányoztál! Biztos vagy benne, hogy ezt kell tenned a férjeddel? – vágta a megszeppent Akira képébe, aki az utolsó szótól kissé elpirult, és megsimította ujján pihenő gyűrűjét.
– S... sajnálom! – nyögte félszegen. – Kérlek, bocsáss meg!
– Aha... ja... azt hiszed, ennyivel el van intézve? – nézett mérgesen. – Mi jár annak, aki rossz „feleség”? – kérdezte átható tekintetével Kai.
– B... büntetés? – kérdezte félve Akira.
– Eltaláltad, asszonykám! – húzódott perverz mosolyra Kai arca. Kioldotta szerelme nyakkendőjét, majd összekötözte vele kezeit, amit végül az ágy vasrácsához rögzített. Türelmetlenül szaggatta le róla ruháit és tette csupasszá testét.
– Kai... az drága volt! – nyöszörgött Akira.
– Tessék? Úgy hallottam, mintha szóltál volna! Szóltál? – kérdezte még mindig perverz mosollyal.
– Nem... – nyögte beletörődően Akira. Kai Akira dereka alá nyúlt, megemelve ezzel a testét. Akira az érintéstől rögtön haptákba vágta magát, amit Kai ki is használt. Hosszú nyelvét kiöltve, végigszántott Akira férfiasságán, amitől a férfi megborzongott. Sokkal valóságosabb és gyönyörtelibb érzés volt, mint a repülős álma. Kai nyelve hegyével érintette Akira farkának csúcsát, amitől Aki heves zihálásba kezdett.
– Kai... ne! – nyögte a férfi. – Ha így folytatod... el fogok élvezni! – szuszogta fogai között.
– A-a! Azt még nem – intett mutatóujjával Kai. Az éjjeliszekrényhez hajolt, kihúzta fiókját, és előhúzott belőle egy zacskót, amit mohón bontogatott fogaival. Akira feszülten várt, mire Kai elmosolyodott, és megcsókolta riadt szerelmét. A zacskó hangosan zörögve szabadult meg a benne lévő tárgytól, ami sok kis golyó volt. Legalábbis messziről ennyi látszott. Kai felemelte Akira törzsét, nyelvével utat tört annak fenekébe, s mikor már elég nedves volt, magához vette golyóit.
– Egy... – szólt, mikor felhelyezte neki az első golyót. – Kettő... három... – folytatta tovább.
– Kai... iii..., kérlek, ne! – nyögte Akira. Kai azonban nem tágított.
– Négy... öt... hat... – számolt tovább a galád. Akira tenyerével körülfonta Kai csuklóját, és szemeiben furcsa fény gyulladt.
– Ha nem baszol meg most rögtön, lesheted, hogy valaha is a seggem közelébe engedlek! – szólította fel a bátorságot merített Akira. – ...és oldozz el! – fejezte be. Kai nem tehetett mást, mint engedelmeskedett. Akira ismét nyeregben érezte magát, ezen elgondolása rögtön a valóságban is tényszerűvé vált, mert Kai felrántotta, és az ölébe ültette. Akira erősen markolta a széles vállat, úgy próbálta megtartani magát. A gésagolyók mellé hamarosan Kai farka is csatlakozott, ami igencsak nagy meglepetést csalt Akira arcára.
– Vedd ki azt a szart a seggemből! – szólította fel Akira Kait.
– Még nem! – válaszolt könnyedén Kai, és lökött egy erőteljeset. Akira felsikított a gyönyörtől. Kai ütemesen folytatta ugyanezt a műveletet, míg meg nem látta Akira kéjes szemeit. Egyetlen rántással húzta ki szerelméből a golyókat, és adta át a teljes helyet farkának. Akira Kai felemelt lábaira támaszkodott kezével, úgy mozgott tovább a férfin, akinek úgy tűnt, kezdenek felakadni szemei. Ez persze nem így volt, csak közel járt egy teljesebb világhoz. Akira egy nagyobbat ugrott fel, majd erősen vissza, mikor érezte szétáradni magában Kai forró, fehér nedvét. Lábai megremegtek, még épp arra volt ideje Kainak, hogy alányúljon Akira zuhanó testének. Kellemes hang tört fel Akira torkán, majd elájult. Kai magához ölelte, és a takaró alá húzta. Bebújt mellé az ágyba, és magához ölelte.
– Te kis pajkos! Láttam a szemeidben, hogy már mennyire kellek. Ezért szeretlek... képtelen vagy megjátszani magad, Aki! Szeretlek – szólt, majd megcsókolta szerelmét, és ő is álomra hajtotta fejét.



Chihiro és Shizuki

Chihiro kitörölte szeméből az álmot. Reggel volt, ezt a tényt a reggeli nap fénye is bizonyította. Magára kanyarította köntösét, és lesétált a konyhába. A lépcső tetejéről azonban még visszanézett, és vetett egy pillantást alvó kedvesére. Kezében a kávéval vizsgálgatta a naptárt. „– Ma jön haza a nyári osztálykirándulásról Chizu.” – jegyezte meg magában. „– Ah, és ma van annak a napnak az évfordulója is!” – állapította meg. Chihiro a kanapéhoz sétált, azonban ez elvetélt ötlet volt, mert mire odaért, megcsörrent a telefon. Szaporán szedte lábait, hogy még azelőtt odaérjen, mielőtt a csörgés felverné álmából Shizut.
– Yo Chi! – csendül a kellemes hang a vonal végén.
– Yuu, szia! Rég hallottam felőletek – mosolyodott el Chihiro.
– Aha, mi is felőletek! Mi a franc van veletek? Nehezebben talállak meg titeket, mint Ushio alsógatyáját a fürdőben... pedig azt sem könnyű megtalálni! – nevetett Yuu.
– Mi? Ennyire trehány lenne még most is, vén fejjel? – kacagott Chihiro.
– Ja... az egész kész kincskeresés! Komolyan, mielőtt mosni akarok, előtte két nappal el kell kezdenem keresni! – nevetett most már erősebben. – Hát az öregember?
– Mármint Shizura gondolsz? Ő még horpaszt! – szólt.
– Hát végül is, idős korára az ember jobban elfárad – kacagott ismét Yuu.
– Ja, mert te aztán tök fiatal vagy! – kacagott vissza Chihiro is.
– Hát szó mi szó, megöregedtünk mind! Kivéve... – szólt sejtelmesen.
– Kivéve? – kérdezett vissza Chihiro. – Jaj... csak nem az ifjú házasokra gondolsz? – kérdezte.
– Ja... Nishióék még mindig olyanok. Totál egymásba vannak gabalyodva. A minap itt járt Ryu, totál idegbaj volt, mert nem tudta, hogy mit adjon Nishiónak a születésnapjára – ecsetelte.
– Ah... az a balfasz! – jegyezte meg hangosan, amit csak magában gondolt hirtelen. – Végül kitalálta? – érdeklődött.
– Aha! Ushio azt mondta neki, hogy ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor legjobb lenne, ha magára varrná Nishiót! – nevetett visszhangozva Yuu.
– Pfft! Azt én is megnézném! – fojtotta vissza nevetését Chihiro.
– Vasárnap tartunk Nishiónak egy bulit, jó lenne, ha eljönnétek! Akira is holnap tér haza az üzleti útról, ők is jönnek. Kai naponta hívogat, mert hiányzik neki Akira, bár próbálja nem nyálasan előadni magát. Tegnap szerencsétlenségére Ushio vette fel, és azt mondta neki, hogy forduljon már fel! – nevetett megint.
– De szemét! – szólt morcosan Chihiro.
– Így is mondhatjuk! Csak valahogy zavaró volt, mikor felkeltett hajnalban, felkeltett kora reggel, a WC-n... és tegnap volt az utolsó csepp, mikor épp Ushión lovagoltam. Ushio agya kissé bedurrant, és a falhoz vágta a telefont! – szólt komolyan. Chihiro nem bírta tovább, és elnevette magát hangosan.
– Állati! – szólt.
– Ja... amúgy ma van a napja, ugye? – kérdezte Yuu.
– Igen, ma! – válaszolt komolyan Chihiro.
– Meddig bünteted még szerencsétlen Shizut? – kérdezte Yuu.
– Amíg csak élünk! Nagyon élvezem. Ilyenkor olyan alázatos, hogy bármit megtehetek vele, amit amúgy nem – kuncogott.
– De egy rohadt szadista vagy, Chihiro! – kacagott Yuu.
– Tudom... és én is szeretlek! – nevetett, majd elköszöntek, és letette.
– Kit szeretsz te? – kérdezte ásítva a lépcsőn lefelé tartó Shizu.
– Senkit! – vágta rá durcásan Chihiro.
– Adsz egy kávét? – kérdezte.
– Nem! Szolgáld ki magad, én megyek fürödni! – szólt mérgesen, majd hátat fordított neki, és elindult felfelé a lépcsőn.
– Neked meg mi bajod van, kicsim? – kérdezte Shizu, fehér hosszú haját kisimítva barna szemeiből.
– Semmi, te hazug disznó! – fújtatott egyet Chi, és folytatta tovább útját. Shizu az ajkaira szorította tenyerét, és elfordult. Chizu még hátrapillantott vállai felett, és mikor látta, hogy Shizu nem figyel, kinyújtotta a nyelvét. Shizu a kávéjával a kezében vetődött az ágyra. Kezét fejére szorította, és sóhajtott.
– Meddig büntetsz még, Chi? Mióta Ushio „feltámadt” ezen a napon, te minden évfordulójakor ezt csinálod! Ó... hogy basznád meg, Ushio! – nyögte fáradtan Shizu. Chihiro lepillantott a korláton, és Shizu szavai hallatán pajkos mosoly jelent meg az arcán.

– Apa... apa! – szaladt egy bájos kisfiú Chihiro felé.
– Chizu, kicsim! – ölelte magához örökbe fogadott kisfiát Chihiro. Ők csupán hét éve döntöttek úgy, hogy magukhoz vesznek egy gyermeket. Chizu akkor még kisbaba volt, így mit sem tartott természetesebbnek, mint hogy két papája van. A kisfiú okos volt, ezért sosem vette figyelembe barátai piszkálódását.
– Milyen volt a kirándulás? – kérdezte Chi.
– Nagyon-nagyon jó! Annyira izgalmas volt minden! – újságolta csillogó szemekkel Chizu.
– Jaj, úgy hiányoztál a papának! – ölelte magához Chihiro Chizut.
– Te is papa! – ölelte szorosabban a gyerek. – Shizu papa merre van? – kérdezte kíváncsian. Shizu becsapta autójuk ajtaját, és komótosan lépkedett a páros felé. Azonban Chizu gyorsabb és fürgébb volt, mint a vén róka, és már rohant is Shizu elé. Ugrott egyet, majd Shizu elkapta, és magához ölelte.
– Papaaaa! – kiáltotta boldogan Chizu, majd számtalan puszival halmozta el Shizu arcát, aki ettől egy pillanatra elfelejtette, hogy büntiben van. – Papa... papa! Ma Endóéknál akarok aludni! – vágta rögtön Shizuhoz a tényeket.
– Mi? De hát most jöttél haza!? – méltatlankodott Chi.
– Igen, papa, de játszani fogunk Endóval – érvelt tök érthetően a hétéves kisgyerek. „– Talán jobb is, hogy ma nem alszol itthon, kicsim!” – jegyezte meg magában Shizu. „– Ha „jó anyád” tovább büntet még ma, akkor nem kéne látnod!” – folytatta magában a mormogást. Miután kellően kiszeretgették Chizut, autóba ültek, és hazafelé vették az irányt. Persze útközben megálltak, hogy vegyenek Chizunak egy fagyit, aki ma mindent megkaphatott volna, amit akart. Shizu behurcolta Chizu csomagjait, amit Chi már pakolt is kifelé, és tette be a mosógépbe. Chizu jó kisfiúhoz méltón beült az apja által készített fürdővízbe, megmosakodott, hajat mosott, és ügyesen meg is törölközött. Lefelé szaladt a lépcsőn, és kíváncsian ült le a konyhapulthoz.
– Mit eszünk, papa? – fordult Chihez.
– Apád pizzát süt – közölte vele Chi.
– Shizu papa... süt? – kerekedett el a szeme Chizunak.
– Hékás! Én is itt vagyok ám! Minek néztek ti engem? – méltatlankodott.
– Egy rozzant vénembernek, leginkább?! – gúnyolódott vele Chi, bár nem akarta megbántani, csak kicsit megtaposni az egóját. Shizu sértődötten felhúzta az orrát, és hátat is fordított az őt bántalmazóknak. Meglepő módon a keze nagyon ügyes volt, és úgy tűnt, van tehetsége hozzá. Miután összeállították, megsütötték és megették, Chizu fáradtan simogatta a pocakját.
– Pakolj össze, kicsim, mindjárt indulunk! – szólt a kisfiúnak Chi, aki teli hasa ellenére máris fürgén nekilódult a pakolásnak. Chi felhúzta a cipőjét, előállt a garázsból, és már szaladt is utána a kicsi.
– Remélem, már alszol, mire hazaérek! – szólt vissza válla felett Chi Shizunak. Shizu elmosogatott, majd megsemmisülten vetette le magát a kanapéra. Elment megfürödni, ahogy az „asszony” parancsolta, majd bevetette magát az ágyba. Azonban rájött, hogy még kora délután van, és kibaszott hülyén néz ki máris pizsamában az ágyban feküdni, ezért elvette éjjeliszekrényéről a könyvet, és olvasni kezdett.

Chizu a színes mesekönyvét olvasgatta az autóban, aminek Chi nagyon örült. Főleg annak, hogy korán megtanították Chizut olvasni, így a gyermek sokkal érdeklődőbb lett a dolgok iránt. Egy bolt előtt fékezett, majd leparkolt. Chizu szemei tágra nyíltak, és ajka elhagyott egy néma nyögést. Szex Bolt. Ennyi volt kiírva, de Chizunak ennyi pont elég is volt ahhoz, hogy a további érdeklődése mind el is szálljon.
– Ha nem baj, nem jöhetsz be, kicsim! – szólt kiszállás közben Chi.
– Azt hiszem, amúgy is kihagynám! – szólt a kisfiú, és könyvébe temette magát. – Papa, mondd csak! Ennek köze van ahhoz, hogy ma gonosz voltál Shizuval? – kérdezte a kisfiú.
– Igen. Ma van az a nap – szólt kuncogva.
– Nem unod még, papa? – kérdezte rosszalló pillantást vetve.
– Ne aggódj, kicsim, ez az idei az utolsó! – szólt, és megborzolta kisfia haját. Chi már az üzletben volt, és mindent, ami csak megtetszett neki, a kosarába pakolt. A kasszánál persze nagyon furcsán néztek rá, annak ellenére is, hogy ez maga volt az a bolt. Két hatalmas szatyorral a kezében lavírozott ki és pakolta be a csomagtartóba. Beszállt, majd beindította a motort.
– Szerencsétlen Shizu papa! – szólt kilesve a kisfiú, mire Chi csak kuncogott egyet. Endóék nem laktak már messze, így gyorsan odaértek. A búcsúzás volt csak lassabb, mert Chi az istenért nem akarta elengedni Endo anyukáját anélkül, hogy végig ne hallgatta volna, hogy mire vigyázzon Chizuval kapcsolatban. A nő magában már összetette a két kezét, hogy a jó isten vigye már el innen, mert ez az apuka rosszabb, mint egy friss anyuka. Végül Chi is megbékélt, adott egy csókot imádott gyermeke homlokára, majd egyet az arcára, és már úton is volt hazafelé. Sötét házba lépett be, örömmel konstatálta, hogy Shizu szót fogadott neki. Az elmúlt években addig kínozta szerencsétlent ezeken az évfordulókon, míg Shizu térden állva bocsánatot nem kért, és alássan magáévá nem tette Chit, aki ilyenkor rosszabb volt, mint egy kényes hercegnő. Az ideit és egyben utolsót máshogy tervezte el Chi. A lépcsőn felsétálva, még ébren találta Shizut. Öntött neki egy jó erős kis brandyt, amit Shizu egy húzásra le is nyelt.
– Hoztam neked csokit! – szólt Chi és két szem csokit tett Shizu markába, aki először meglepődött, majd édesség iránti szenvedélye győzött, és meg is ette. Chi a tus alatt állt már, és magában jóízűt kuncogott. Egy szál köntösben lépett ki, és jókedve csak fokozódott, mikor megpillantotta az ágyon vergődő Shizut. Shizu haja szétbomolva terült el az ágyon, testével együtt. Egész testében remegett.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte bujkáló mosollyal.
– Rohadt melegem van! – szólt ingerülten Shizu.
– Oh, ezt megoldhatjuk – mondta Chizu, majd a boltban szerzett zacskóval tért vissza. Shizu annyira kivolt, hogy már észre sem vette a kezére és lábára kerülő bilincseket, amelyek szolidan az ágyhoz kötötték. Lekerült róla a ruha, és egy zablaszerűséget kapott a szájába. Ekkor már igenis észrevette, és meg is riadt rendesen.
– Mi finálf? – próbálta préselni a szavakat.
– Csak megbüntetlek! Az idei az utolsó, szóval ezt most keményen kell – szólt, majd ledobta földre köntösét. Shizu orrát megcsapta a Chi testéből áradó mézes illat, ami csak rontott idegállapotán. Nos, valóban nem neki vagy az idegeinek volt baja, hanem annak, ami a lábai között volt. Ami... már vagy fél órája kínzó merevségbe vágta magát.
– A csoki... – szólt Chi, miközben csábosan mászott fel az ágyra – tele volt nyomva ajzószerrel – szólt mosolyogva. Shizu kikerekedett szemekkel nézett kedvesére. Chihiro felnevetett a kikötözött, védtelen Shizu láttán, ez a kép most mindennél jobban kielégítette őt. A komoly és megfontolt Shizu most itt fekszik alatta kikötözve, erekciója van, amitől úgy szenved, hogy sírni tudna! Chi megharapta Shizu fülét, aki ettől elfojtottan felnyögött. Elővette háta mögül az üvegcsét, és tartalmát végigfolyatta Shizun.
– Ez csak csoki! – szólt pajkosan, majd nyelvével célba vette a lefolyó csoki útját. Nyalogatott Shizu mellbimbói körül, a mellkasán egészen az ágyékáig, ahol azonban megállt. Elfogyott a csoki, de Chi nem esett kétségbe. Shizu viszont annál inkább. Chi egy másik üvegcsét vett elő háta mögül, amit szintén szétfröcskölt Shizu testén. Ez már sokkal sikamlósabb érzést keltett.
– Ez pedig olaj! – tájékoztatta Chi. Chi a mellkasát Shizuéhoz nyomta, és siklott rajta. Ez az érzés mindkettőjüket nagyon izgatta. Főleg Shizut, aki már lassan ettől elélvezett. A dolog nem is váratott magára, Shizu teste megfeszült, kezei megrántották az őt fogva tartó láncot, majd a forró élvezete egyenesen Chi hasára lövellt, aki mosolyogva kenegette el magán. Shizu szemei szikrát szórtak, és üzenetként küldték, hogy „engedj már el, kérlek!”. Chi engedett kedvesének, és szabadon eresztette. A megfontolt és komoly Shizu, mint mindig... a nagy büdös francokat! Shizu most olyan volt, mint egy meglőtt vadállat. Farka ismét állt, akcióra készen, és rávetette magát huncut kis prédájára. Mohón csókolta meg és csúsztatta át nyelvét Chi szájába.
– Mi van, csak csókolni akarsz? – kérdezte sértődötten a pajkos.
– Nem! Mindenestül a magamévá akarlak tenni, de tegnap éjjel csókolhattalak utoljára, szóval ne állj ellen! – türelmetlenkedett a férfi. Chihiro felnevetett, és most már ő is átadta magát az érzésnek. Shizu türelmét vesztve nyomult kedvesébe, szorosan hozzá nyomva még mindig olajos mellkasát. Mellbimbójuk összedörzsölődött, amitől Chi az ágy szélébe markolt. Shizu felrántotta apró kedvesét, négykézlábra fordította, majd hátulról ismét ostromolni kezdte. Chi csak markolta az ágy szélét, és már robbanásra kész volt. Erős nyögés hagyta el ajkait, ez volt eddig a leghatalmasabb orgazmusa. Shizu ettől a hangtól remegni kezdett. Átjárta testét kedvese hangjának extázisa.
– Chi, elmegyek! – nyögte sürgetve a férfi.
– Belém, kérlek! – könyörgött neki Chi. Shizu megfeszült és robbant. Hatalmas bombaként robbant szét Chihiróban, aki ettől ismét elélvezett.
– Kérlek, továbbra is büntess! – lihegte Shizu, immár kinyúlva az ágyon.
– Nincs több büntetés, de ezt megismételhetjük! – szólt Chi pajkos mosollyal, majd Shizuhoz simult, és átadták magukat az éjszakának.



Ryu és Nishio

Boldog születésnapot, Nishio!

Ryu a dolgozószobában ült notebookja előtt. Orrára biggyesztette szemüvegét, úgy leste a monitort. A jobb sarokba pillantott, látta, hogy idő van. Felemelkedett a gépe mellől, és a konyhába sétált. Ameddig várta, hogy friss meleg kávé csordogáljon alá a bögrébe, megint eszébe jutott nagy dilemmája. „– Kurva életbe! Annyi ideje együtt vagyunk már Nishióval, most mégis képtelen vagyok kitalálni, hogy mit adjak neki születésnapjára. Ráadásul holnap lesz. Bár a buli már készülőben van, és Nishiónak már az is épp elég lenne, mégis adni akarok neki valami különlegeset. Na nem mintha a gyűrű, amellyel magamhoz kötöttem, nem lenne épp elég különleges.” – gondolkodott magában. A kávé lefolyt, Ryu magához vette, és elindult felébreszteni kedvesét. Nishio már egy pár perce ébren volt, mégis mikor meghallotta szerelme lépteit, levágta magáról takaróját, szabad szemet kínálva ezzel pucér fenekének, és alvást színlelt. Ryu szemei tágra nyíltak, és még szabadon maradt kezével ágyékába mart. Hiába az eltelt évek, ezt a látványt sosem unja meg. Leült Nishio mellé, és forró csókot lehelt tarkójára. Nishio megjátszott ébredést színlelt, csábosan törölgette szemeit, szabad kilátást biztosítva ezzel csupasz felsőtestére is.
– Jó reggel, édesem! – csókolta meg Ryut, akinek ettől csak erősebben lüktetett alsó fele. Ryu átnyújtotta a kávét, amit Nishio komótosan el is szürcsölt. Közelebb édesgette magát kedveséhez, dörgölődzött, simult, szinte már nyávogott is.
– Nish, ne csináld, mert le foglak támadni így kora reggel! – utasította volna rendre Ryu a kis rakoncátlant. Nishio megnyalta az ajka szélét, négykézlábra állt, és bekapta Ryu egyik ujját. Játékos kis nyelve fel-le cikázott rajta. Fogaival lehúzta Ryu nadrágjának cipzárját, és nyelvével megnyalta Ryu játékszerének a csúcsát. Ryu belemarkolt a lepedőbe. Nishio most már egész szájával kényeztette Ryut, akinek kezei rátaláltak Nishio védtelenül hagyott fenekére. Nishio felnyögött.
– Még mindig puha és nedves vagy! – szólt elégedetten Ryu.
– Persze, hogy az vagyok! Hajnalban csináltuk – vágott vissza Nishio. Ryu az ölébe kapta könnyed szerelmét, aki rácsúszott szerszámára. Vad és kegyetlen lovaglásba kezdett. Annyira mozgott az ágy, hogy a korlátja időnként nekicsapódott a falnak.

Ryu fáradtan pislogott. Nishio megint elaludt mellette, nagyon kifáraszthatta a szex. Felöltötte ruháit, felvette szemüvegét, és kisétált az ajtón. A szomszédba ment, ahol már csöngetett is.
– Mi van már? – nyitott ajtót mérges fejjel Yuu.
– Neked is jó reggelt! – mondta fáradtan Ryu.
– Mit gondolsz, mi lenne? – szólalt meg a konyhaajtóból Ushio. – Most cuccolta meg az öcsémet, hajnal óta másodszor! – szólt gúnyosan.
– Megtennéd, hogy nem számolod? – méltatlankodott Ryu, és lejjebb csúsztatta orrán a szemüvegét. Levetette magát az egyik karosszékbe, és gondterhelt arcot vágott.
– Mi a fasz bajod van? – mérgelődött Ushio.
– Holnap lesz Nishio szülinapja! – szólt bánatosan.
– ...és ettől van akkora világfájdalmad? – gúnyolódott. – Ez egy olyan természeti csoda, ami csak egy évben egyszer van, ne?
– Kuss már! – vágta kupán Yuu Ushiót. – Először hallgasd már végig szerencsétlent! – morgolódott. – Ummm... Ryu, amúgy a holnapi bulival minden oké, szóval mi a gáz?!
– Nem tudom, mit adjak Nishiónak! Valami különlegeset akarok – szólt.
– Öltözz be kutyának, akassz pórázt a nyakadba, és kösd be magad szalaggal! – fintorgott Ushio.
– Ja... úgy, mint te tavaly, mi? – húzódott mosolyra Yuu ajka.
– Hé! Erről neki nem kéne tudni! – háborgott Ushio.
– Nem-nem! Nekem valami különleges kell – érvelt tovább Ryu.
– Ryu, baszki, felkúrod az agyam! Nem elég, hogy Kai tegnap óta folyton hívogat, most még ez is... kurva életbe, ha ennyire szereted az öcsém, miért nem varratod őt magadra?! Azt biztos értékelné. Mehetnétek együtt pisilni, meg enni... – gúnyolódott tovább Ushio, amit rögtön meg is bánt, mikor a második koki is elcsattant a feje búbján. Ryu felpattant, majd elköszönt, és már ott sem volt. Ushio és Yuu már csak a porfelhőt látták utána.

Eljött a másnap, és Yuu már lázasan pakolászott. Elég nehéz volt kiviteleznie mindent, de végül összejött. Nishio nagyon boldog volt a bulitól, és még el is érzékenyült annyira, hogy Ryu törölgette szeméből a könnyeket. Körbenézett az asztaltársaságon. Ott volt a Memories minden tagja, Akira és Kai, Chihiro, Shizu és Chizu. Yuu és Ushio. „– Ushio.” – jutott eszébe, majd felállt, és átvágtatott a bandán. Pördült egyet, és egyetlen mozdulattal Ushio ölében termett. Ragaszkodóan átkarolta testvére nyakát, és egy puszit nyomott az arcára.
– Megbocsátok! – súgta bátyja fülébe.
– Komolyan, öcsi? – képedt el Ushio. Nishio bőszen rázta a fejét, mire Ushio gyerekes bőgésbe kezdett.
– A nagy marha! – jegyezte meg hangosan Yuu.
– Hé, mit mondtál, Yuu? – kapta fel a fejét Ushio, és máris gyerekes vitába kezdett szerelmével. Úgy éjfélig tarthatott a mulatság, Shizu már karban vitte ki Chizut, és kis híján Chihirót is, akik ketten úgy néztek ki, mint egy igazi apa - fia. A bagázs szétszéledt, Yuuéktól elköszöntek, így már csak kettesben voltak.
– Hé, Ryu! – karolta át hátulról Nishio szerelmét. – Köszönöm! Ez csodás szülinap volt – mondta meghatottan.
– Még nem egészen van vége! – szólt Ryu, és ölbe kapta kedvesét. Felfelé lépkedett vele a lépcsőn, és meglepő módon, kora ellenére, szeme sem rebbent. Ledobta kedvesét az ágyra, lábai közé térdelt, és megfogta a combját.
– Bontsd ki az ajándékom! – szólt, és ingére mutatott. Nishio megszeppenve, remegő ujjakkal gombolta ki Ryu ingét, és még levegőt venni is elfelejtett, mikor a halványan pislákoló lámpa fényében meglátta ajándékát. Ryu mellkasán egy hatalmas rózsakeretes szív virított, melyben egy N és egy R fonódtak össze, akár egy ölelkező pár. Nishio remegő ujjakkal simított rajta végig, majd megcsókolta azt, és Ryura húzta magát.
– Kérlek, most rögtön dugj meg! – mondta mocskosul Nishio. Ryu megcsókolta őt, majd ujjaival lassan tágítani kezdte Nishiót. Nishio testét az ágy végének szorította, beléhatolt, és erősen lökni kezdte. Az ágy csak úgy kopogott a falhoz, még a lakásban is visszhangot vert. Fáradtan omlottak egymásra, Ryu még végigcsókolta kedvese lábát és karját, majd magához ölelte.
– Boldog születésnapot, Nishio. Szeretlek – szólt majd tovább csodálta alvó szerelmét.


Yuu és Ushio a szomszéd ikerházban.

– Mondd csak még egyszer, hogy ki a nagy marha?! – kérdezte megrovón Ushio, miközben hátulról ostromolta kedvesét.
– Nem! – dacoskodott tovább a szőke.
– Gyerünk! – utasította a férfi, és megdörzsölte a szőke mellbimbóját. Nyelve végigsiklott Yuu hátán, forró nyögéseket kicsalva ezzel a torkán. Yuu vergődött, Ushio pedig tovább büntetett. Ujjai ráfonódtak kedvese szerszámára, és ütemesen rázni kezdte azt. Yuu fújtatott és nyögött, teste minden ízében remegett. A végső gyönyör azután jött, hogy Ushio a farka mellett bevezette Yuu fenekébe még egy ujját. Yuu fáradtan terült el az ágyon. Ushio a fürdőbe ment, beáztatott egy törölközőt, és azzal törölte végig kedvesét. Felült az ágyban, magára húzta Yuut, aki kielégült fejjel ölelte át szerelmét. Fejük összekoccant, teljes volt a boldogság. Ushio mögött megremegett a fal, és felzengett Nishio erőteljesen nyögdécselő hangja. Esküdni mert volna, hogy még azt is hallotta, mikor öccse, majd Ryu is elment. Arca vörösbe gyúlt, szemei szinte szikrát szórtak.
– Yuu... – szólalt meg ingerülten.
– Hm? – kérdezte fáradtan szerelme.
– El akarok költözni, pakolj! – háborgott.
– Pfft! – kuncogott Yuu, majd ügyet sem vetve a mérgelődőre, beletemette arcát Ushio hajába.


VÉGE



Extra 3„Ryut megcsalják?!”Egy tök gyanús alak ácsorog egy alig takaró villanypózna mögött. Fekete göndör haja egy gyerekcsináló sísapka alá gyömöszölve, alig elrejtve. Szemét fekete napszemüveg fedi, felülről fekete bőrkabát, alatta fekete trikó és fekete motoros naci. Fényes nappal, egy szórakozónegyedben. Ugye, hogy tök hülye?! Ryu ide bújt, mikor reggel követni kezdte „feleségét”, Nishiót, akiről azt gyanítja, hogy megcsalja. Nishio mostanában felettébb gyanúsan viselkedik, egyre sűrűbben lép le valamilyen nevetséges indokkal, ami totál átlátszó. Ez még a mi gyengébb elmével rendelkező Ryunknak is feltűnt, nem is hagyta szó nélkül. A válasz erre persze az volt, hogy „– Öregszel, képzelődsz és marhaságokat beszélsz!”. Legalábbis a mi drága Nishiónk ezzel az indokkal válaszolta meg az amúgy igenis jogos kérdést. Emiatt most Ryu teljesen besózva, útnak indult egy ilyen „Mission Impossible” küldetésre. Sapkája a fejébe húzva, lesi ahogy Nishio Chihiróval karöltve bemegy egy boltba!
– Hé, uram! – csendül egy mély és morgó hang vad magánkopónk háta mögött.

– Ó, basszus! – mérgelődik Nishio. – Most nézd meg! Nem elég, hogy reggel óta követ minket, fekete cuccban, fényes nappal, ráadásul ebben a nyári hőségben, most még a rendőr is igazoltatja! – sápítozott Nishio.
– Anyám, ez totál Ryura vall! – kacag hangosan Chi. – Akkora egy balfasz, hogy nem igaz. Azt hiszi, hogy nem vettük észre, de feltűnőbb volt, mint egy kopasz macska. Kíváncsi leszek, hogy magyarázza ezt ki a zsarunak! – nevetett tovább.
– Ne röhögj már a nyomoromon! – morrant rá Nishio. – Hogy lehet valaki ekkora ökör? Jó, oké, tudtam, hogy nem veszi be és hogy előbb-utóbb lebukom, na de akkor is... mi szükség volt most erre a magánnyomozósdira?! – sápítozott Nis.
– Várható volt... hogy a lebukás előbb, mint utóbb következik le. Főleg, ha erről a marháról van szó! Mindenki nagy Ryuja nem is lehetne nagyobb marha – folytatta magánkabaréját Chihiro. Nishio mérgesen tördelte ujjait és harapdálta alsó ajkát.
– Ember, te sem vagy már fiatal, szóval... vigyázz jobban a csontjaidra! – poénkodott Chihiro.
– Melyikünk is az öregebb, vén fasz? – mosolyodott el immár Nishio is. – Ó, nézd! – kiáltott fel, és kimutatott a kávézó ablakán, ahova beültek, hogy a bénázó Ryut lessék. – Kapott egy csekket! Megölöm, eddig sosem volt dolgunk a rendőrséggel. – mérgelődött.
– Nem ezért jöttünk ide – szólalt meg Chi. – Emlékszel még, hogy mi volt az eredeti célunk ma, vagy már neked is kihagy az agyad?! Szerinted én meddig hagyhatom magára Chizut és Shizut? – mérgelődött Chi.
– Anyám, ne zsibbassz már! Chizu lassan serdül és felnő, Shizu pedig sosem volt az az aggódós fajta! – méltatlankodott Nis.
– Azt hiszed? Shizu, ahogy egyre öregszik, úgy lesz egyre féltékenyebb. Körülbelül olyannyira, mint most Ryu. Képes lenne számon kérni akár azt a villanypóznát is. Chizu pedig rosszabb már, mint az apja. „– Apa, hol voltál? Miért nem értél haza a megbeszélt időre?!” Mint két rossz feleség. – mondta, közben ellágyult mosoly terült el az arcán.
– Mit panaszkodsz, mikor olyan negédes vigyor ül a képeden. Szereted őket, nem? – háborgott Nis.
– Nagyon. Igazából jólesik, hogy folyton számon kérnek. Ebből tudom, hogy mennyire szeretnek – mondta még mindig mosolyogva.
– Na, szóval... Ryu születésnapja – motyogta maga elé Nis.
– Gyere, menjünk! A többit majd elintézi a hibbant férjed. – kacagta Chi jólesően.

A szomszédban
Az ében hajú Ushio, akinek már hajában megjelentek az ősz hajszálak, a korlátnak támaszkodott. Szemeivel szomszédját követte, aki egy fehér cetlit szorongatott kezében és búsan nézett maga elé. Intett neki, aki bánatosan visszakalimpált. Egy szőke hajú, még mindig szép arcú férfi lépett mögé, megborzolta kedvese haját, és mellé könyökölt.
– Már nem akarsz elköltözni? – kérdezte. – Már legalább két éve nem hallottam tőled, hogy el akarsz innen menni – kuncogta Yuuhi.
– Minek? Most menjek el pont, mikor Ryu a szemem láttára kezd el megbolondulni?! Viccelsz velem, Yuu? – mosolygott gonoszul.
– Te tudod – könyvelte el végre Yuu.
– Nézd már a marhát. Fekete cuccban van! – mondta, és végignézett magán, aki csak egy boxert viselt ebben a nagy melegben.
– Na igen... – szólt Yuuhi, és elfordulva elmosolyodott.



Csak több szexet ne!Nishio fáradtan ért haza. A magával hozott holmit, jól eldugta az egyik szekrényben, hogy Ryu ne találhasson rá. Három nap volt még a születésnapjáig. Felment az emeletre, ahol Ryu már javában durmolt. Nem lepődött meg rajta, a mai akció őt is lefárasztotta volna. Elindult lezuhanyozni, magával vitte a különleges illatkeveréket, amit az ezoterikus boltban vettek. Az illatától még őmagának is erekciója lett. El nem tudta képzelni, hogy mi a szart tehettek bele. Mikor kész volt, magára vette kék selyemköntösét, és a szobába sétált. Bebújt a takaró alá, szorosan Ryuhoz bújt. Kezei lassú vándorlásba kezdtek Ryu mellkasán, nyelve a nyakát kóstolgatta. Ryu szeme kipattant, mint akit riadóval ébresztettek, és különös illat csapta meg az orrát. Nishio felé fordult, aki időközben felkapcsolta a lámpát. Selyemköntöse gyengéden a vállára csúszott, olyan szexi volt.
– Ryu, szeretkezz velem! – kérlelte, és még lábait is gyengéden széttette. Ryut az orrvérzés kerülgette. Ajkaival gyengéden érintette kedvese illatos szerszámát, azonban az illat, ami körüllengte, továbbiakra késztette. Érezte, hogy kedvese már „fürdik” a boldogságban, ezért neki semmi más dolga nem maradt, mint behatolni. Megfordította Nishiót, háttal magának, és felhúzta. Nishio lábfejével támaszkodott a matracon, úgy tolta magát fel és le. Szenvedélyes nyögéseik betöltötték az egész szobát, melyet ajkuk összeérte zárt csak le. Olyan hangosak voltak, hogy talán még a szomszédban is hallották. Miután kellően kifárasztották magukat, a fürdőben folytatták. Egyiküket sem kellett ringatni, fáradtan dőltek ágynak.

– Szia, szerelmem! Mondd, mit szeretnél? Forró fürdőt? Reggelit?... Vagy talán... engem? – Ezzel és egy rózsaszín köténnyel fogadta másnap reggel Ryut Nishio. A kötény alatt pucér volt, amitől Ryu nyála folyni kezdett. Réges-régi álma vált valóra most ezzel. A válasz egyértelmű volt. Öt perc múlva Nishio már a konyhapultnak támaszkodva állt, bepucsítva. Ryu mögötte térdelt, erősen szorította Nishio fenekét, és belekóstolt az édes örömökbe. Olyan erővel markolta, mint éhes kutya a koncot. Mintha attól félt volna, hogy elveszi valaki előle. Nishio konyhapultra támaszkodó kezei remegni kezdtek a gyönyör súlya alatt. Ryu gyorsan tolta le a térdéig a nadrágot, de lassan hatolt bele. Nishio markolta volna, amit ért, de ennek hiányában a semmibe kapaszkodott. Ryu felemelte kedvese lábait, és a pultra rakta. Nishio most úgy nézett ki, mint egy térdelő kiskutya. Nyögései felértek egy vonyítással.
– Hé! – morrant fel, mikor Ryu véletlenül kicsúszott belőle. Ryu nem akart rossz gazda lenni, ezért tette, amit kedvence elvárt tőle. Újra belehatolt, most erősebben mozgott. Nishio szaggatta magán a kötényét, mindaddig, míg Ryu belé nem élvezett. Remegő tagokkal zuhant hátra, egyenesen Ryu karjaiba. Ryu kapkodta a levegőt, és szeme a pultra tévedt, aminek a sarkáról lassan folydogált alább a fehér nedű. Ilyen és ehhez hasonló dolgokat aznap még számtalanszor elkövetett Nishio. Az utolsó aznap az volt, mikor Ryu épp egy e-mailes interjúra próbált válaszolni, kedvese pedig az asztal alá mászva, a lábai közé heveredett. Kioldotta övét, lehúzta cipzárját, és puha, finom kis ajkai közé vette Ryu megviselt szerszámát. Szívta és nyalogatta, hol tövig nyelve, hol pedig a végét nyalogatva. Ryu már attól elélvezett volna, ahogy hallotta Nishio szürcsölését. Nishio ravasz volt, rákapcsolt, mire Ryu feladta minden ellenállását, és Nishio ajkaira és mellkasára élvezett. Estére totál kész volt. Fáradtan zuhant az ágyba, Nishio pedig elégedetten mosolyogva hajtotta álomra fejét. Másnap ragyogó napsugár világított be az ablakon, Ryu szeméből kicsalva az álmot. Ryu elégedetten nyújtózott egyet, majd észrevette, hogy fáj az ágyéka. Odanyúlva tapasztalta, hogy az elmúlt két nap annyira megviselte, hogy csoda lenne, ha ma egyáltalán felállna. Fáradtan baktatott le a lépcsőn, ahol ismét a rózsaszín kötényes, meztelen Nishio fogadta.
– Boldog születésnapot, Ryu, szerelmem! – mondta, és nevetve a nyakába ugrott. – Mondd, mit szeretnél? Fürödni, enni...vagy engem? – kérdezte, és ártatlan arcot vágott. Ryu gyengéden arrébb tolta, majd helyet foglalt az asztalnál. Kinyitotta az asztalon heverő újságot, majd kiszólt mögüle.
– Ma egy sima rántotta is megteszi – mondta, és fájó heréire gondolt.
– Na... de velem mi lesz? Ma van a születésnapod! – méltatlankodott Nishio. – Pedig ma mindennél jobb lett volna!
– …én hiszek neked, és megértelek, szerelmem! Csak ennél több szexet ne!! – szólt, majd fájó hímtagjához nyúlt. Nishio megrántotta a vállát, és már kedvese elé is helyezte a rántottáját. Magában közben jót mosolygott, hogy a háromnapos terve bejött.

A szomszédban
Ushio fáradtan támolygott ki az erkélyre. Könyökét a korlátra helyezte, arcát tenyerébe temette. Ez volt a második olyan éjszaka, mikor szart sem aludt. Szőke szerelme lépett mögé, aki kedvesével ellentétbe nagyon is kipihentnek tűnt.
– El akarok költözni, Yuu! – szólalt meg váratlanul.
– Aj... már megint kezded? – háborgott a szőke.
– Második napja megállás nélkül basznak, mint a nyulak. Én ezt már nem bírom hallgatni. – sopánkodott.
– Ameddig te is olyan vagy, mint egy tenyészbika, addig szavad se legyen! – rivallt rá kedvese, aki még most is érezte fenekén az elmúlt éjszaka durva akcióját.
– Cöh... annyira nem is vagyok kívánós, és nem is csináljuk sokszor! – vágott vissza.
– Nem a faszt! Kérdezd meg a seggem, annak más erről a véleménye. Különben meg... addig örülj, amíg feláll. Lesz még idő, mikor majd te is az isiászodra fogod majd! – mondta elégedett mosollyal az arcán Yuuhi, majd visszasétált a szobába, és bevetette magát az ágyba, magára hagyva a mentegetőző Ushiót.

VÉGE


Ez a fejezet, már nem tartalmaz jelbeszédet! :D

3.fejezet

„Néma, hangtalan és tiltott szerelmünk, már évek óta tombol. Az élet útja, mely szerte ágazott, oly messzire sodort egymástól minket. Ezidáig nem volt keresztút, melyen találkozhattunk volna, s sorsunk újra egybefonódhatott volna. De az élet furcsa szerencse kereke, most azt pörgette, hogy ismét láthassuk egymást. Az érzéseink még mindig titkon tombolnak, s már csak arra várnak, hogy gejzírként a felszínre törhessenek s mindenen, mi az útjukat állja, végig söpörhessenek...”

Eichi a terem bal oldalán állt. Kora reggel volt, a nap még épp felkelőben állt. A férfi a terem ablakait nyitogatta, hogy friss levegőt csempésszen a helyiségbe, mely már türelmetlenül várta apró lakóit. Egy rongyért és tisztítószerért sétált a mosdóba, mellyel végigtörölgette a kis asztalokat, melyeken még mindig ott éktelenkedett, az előző napi festékek nyoma. Eichi előre dőlt és megpróbálta keményebben sikálni a makacs festékfoltot, mely kellemetlenül rászáradt a piros lapú asztalkára. Felső teste előre dőlt, alsó teste pedig hátulról kidomborodott. Karcsú alakját, kerek és csinos fenekét még a nap is megcsodálta. Még erősebben próbálkozott, nem hagyta magát a folttal szemben. Munkájába annyira beleveszett, hogy észre sem vette néma, mozdulatlan csodálóját.
– Gyönyörű példány! – csendült egy ismerősen kellemes, mégis idegeket borzongató hang. Eichi az ajtó felé kapta fejét és arcáról a riadalom, hamarosan a kezébe is átszállt, mely remegni kezdett. Atshushi állt az ajtó félfának támaszkodva és szemét a másik férfin legeltette. Eichi úgy érezte, hogy lassan visszaszáll ereibe a bátorság, így egy cseppel nyugodtabban nyitotta szólásra száját.
- Jó reggelt, Fumihiko-san! Örülök, hogy ilyen buzgó már kora reggel csak, hogy még nem vagyunk nyitva. – jegyezte meg élcesen. – A másik pedig az, hogy nem az állatkertben van, hogy felmérje, ki milyen példány. – mondta sértődötten Eichi.
- Nahát...sosem gondoltam volna, hogy egyszer az én drága Eichirom fog Fumihiko-sannak hívni! – kacagott jóízűen a férfi. Eichi mérge, csak még inkább magasra szökött.
- Mit akarsz itt? – kérdezte most már mérgesen és eszébe jutott a tegnap délutáni történet.

Eichi a földön térdelt, két tenyerét az arcára szorította, de még így is tisztán látható volt, hogy ujjai között, könnye csordogál ki. Atshushi gyorsan mozdult és talpra segítette a megszeppent férfit, majd egy székre ültette. Eichi lassan, nagyon lassan kezdett kicsit megnyugodni.
- Gyerekek, menjetek játszani! – szólt a sok kisgyermeknek Hisa, akik eddig kíváncsian szemlélődtek tanáruk mellől.
- Mit akartok tőlem? – kérdezte kétségbeesetten Eichiro, Hisára és Atshushira nézve.
- Eichi... – nyögte fájdalmasan a nő. – Beszélnünk kell! – szólt, majd a férfi mellé húzott egy széket. Eichi egy kicsit megriadt, próbált volna arrébb húzódni, de a másik oldalról Atshushi zárta közre, aki szintén egy széket tolt mellé és ölébe vette a két kisfiút, akik csillogó tekintettel néztek Eichire. Eichi roppantul zavarban érezte magát ettől a váratlan helyzettől.
- Papa! – szólalt meg a vörös hajú, zöld szemű és átkéredzkedett Eichi ölébe, aki ettől még jobban megszeppent. Teljes döbbenettel az arcán ült, a kisfiúval az ölében. – Mama, tudom, hogy ő a papám! – szólt ismét a kisfiú.
- Nem! Én nem... – próbált tiltakozni Eichi, aki semmit sem értett. Már, hogy lehetne az ő gyereke? Hiszen csak egyszer...
- De igen, Eichi! Kyo a te fiad! – szólalt meg vörös arccal Hisa.
- A mama rossz volt, rosszat cselekedett, de már régóta elmondta és megmutatta a papa fényképét. Azt mondta, hogy a papám azért nem lehet velem, mert ő rossz volt. – mondta komolyan a kisfiú. Atshushi szemei forogtak és szikrát hánytak a dühtől. Hisa lehajtotta a fejét és sóhajtott.
- Eichi, nagyon-nagyon sajnálom! – szólt a nő.
- Mit? – kérdezte Eichi. – Azt, hogy tönkre tetted a fiatal koromat és ezzel a fél életemet? Á...nincs mit sajnálnod! – kapta fel a vizet a férfi.
- Igazad van! Tönkre tettem! Annyira gyűlöltem Atshushit és te is belekeveredtél ebbe. Nem akartam, de az az érzés, olyan messze sodort a valós gondolkodástól, hogy már nem voltam önmagam. – mondta a nő.
-...és a gyerek? – nézett fél szemmel az ölébe ücsörgő kisfiúra.
- Emlékszek a ballagásunk estélyére? Mikor azt mondtad, hogy kész, vége! Nem akarod fojtatni ezt a nevetséges szerelmi színjátékot? – kérdezte a nő.
- Ja...sosem fogom elfelejteni. – válaszolta Eichi.
- Akkor este...azt kértem tőled, hogy hadd legyen a búcsúajándékom, az az éjszaka.  – mondta a nő.
- Még most sem hiszem el, hogy veled kellett először lefeküdnie... – szólt közbe dühösen Atshushi.
- El akartam venni tőled, Eichi első alkalmát. – nézett Atshushira. – Forrt bennem a bosszúvágy. Mégis úgy alakult, hogy teherbe estem. Megszültem Kyot, de nem szóltam neked. Addigra eltelt egy év, de a bosszúm még mindig nem csitult. Felkerestem Atshushit egy este és meg akartam kínozni. Azt mondtam neki, hogy most voltam nálad. Mondtam neki, hogy nemrég tartottál a karjaidban, a bőröm még mindig izzik az illatodtól és melegedtől. Ha érezni akar, akkor feküdjön le velem. Atshushi nem volt hajlandó elvesztegetni a lehetőséget! – mesélte a nő.
- Már, hogy akartam volna? – csattant fel Atshushi. – Azt tűnt az egyetlen alkalomnak, mikor valaha is érezhettem volna a meleged, Eichi! – mondta Atshushi kétségbeesetten. – De nem tartottam mást, mint a legjobban gyűlölt személyt. – mondta sápadtan.
- Végül... – vette át ismét a szót Hisa, – Atshushitól is teherbe estem. Közben úgy hozta a sors, hogy Atshushi családja és az enyém, érdekházasságot szervezett kettőnk között. Azt hitték, még jó is, hogy ismerjük egymást, mert így még jobb lesz. De ezt egyikünk sem akarta, mégis kénytelen-kelletlen belementünk. Nos, a házasságunk nem tartott tovább egy hónapnál. Én is külön voltam a gyerekekkel, meg Atshushi is külön élt. Sorat persze nagyon szerette, annak ellenére, hogy tőlem volt. De azóta megváltoztam. – szólt Hisa.
- Nem hiszem el! Te...sosem változol! – hadakozott Eichi. Kyo megcsípte apja ujját, jelezve vele, hogy hallgassa tovább.
- Sora születése után, minden megváltozott. Sora egy éves volt, mikor kiderült, hogy süket. Senki sem sejtette, de Atshushi nagymamája is az volt, így a családban megvolt ez a gén. Mikor láttam, hogy Kyo, aki tőled született és egészséges, mennyire szereti és támogatja az öccsét, akinek az apja, nem is beteg, teljesen befordultam. Akkor döbbentem rá, hogy mekkora kárt is okoztam. Elvettem tőled Atshushit, aki az egyetlen barátod és támaszod volt addig az életben. A kezdődő barátságotokba és szerelmetekbe tiportam bele. Időközben pedig, találkoztam Yukiával, aki elmesélte nekem, hogy mit tett Atshushival. Onnantól kezdve, teljesen magamba zuhantam. Mindent teljesen összekuszáltam és félre láttam. Ezért úgy döntöttem, hogy megismertetem Kyoval az apukáját. Megmutattam neki a fényképed, megmondtam neki, hogy te vagy az apja. Mindent elmeséltem neki, ezért tudja, hogy a mama, nagyon rosszat tett veled. Azt is megmondtam a gyerekeknek, hogy az apukáik szeretik egymást! – fejezte be a nő.
- Mi? – pattant fel Eichi. – Ez hazugság! Én nem szeretek senkit! – hadonászott. Atshushi ökle, finoman Eichi hasát simogatta. Ajkai szétváltak és csak ennyit mondott.
„- Hé Atsu, szeretném ha tudnád...szerelmes vagyok beléd!” – ismételte meg Eichi évekkel ezelőtti szavait. Eichi zavarodottsága láttán, Atshushi ajka mosolyra húzódott.
- Eichi, annyira sajnálom! Tudom, hogy már nem csinálhatom vissza. Hogy egy olyan ember képzeltem el szerelmemnek és hittem ebben a csodálatos jellemben, amely nem létezett. Ezzel a fantazmagóriával, két életet is tönkre tettem. Nem szeretném, hogy Kyo és Sora is hasonlóan járjanak. – mondta megtörten a nő.
- Szóval...mindkettőnktől van egy gyereked! – sóhajtott Eichi. – Te nem vagy normális! Hogy alkalmazkodjam a gyerekemhez, akit most ismertem meg és már hat éves. Kimaradt hat év az életemből. Nem láttam felnőni, nem láttam a pici lábait, ahogy nőtt a foga. Beállítasz és közlöd velem a tényeket. Hülyének nézel, ugye? Szerinted a gyerek, hogy fogadhatna el engem, mint apját? – mondta fogcsikorgatva.
- Kyo úgy nőtt fel, hogy végig tudta, hogy ki az apja. Atshushi pedig rengeteget mesélt neki rólad, arról, hogy milyen vagy. Az ő szemszögéből mutatott be, ami sokkal élethűbb, mint az enyém valaha is lehetett volna. Atshushi borzalmasan szereti Kyot. Mindig azt mondja, hogy a gyönyörű szemeit, tőled örökölte. Teljesen benőtt a feje lágya, ennek az ipsének! – rúgta térden Atshushit Hisa.
- Gyere játszani velünk, apa! – ragadta meg Eichi bal kezét Kyo, jobbat pedig Sora és már magukkal is vonszolták.

- Hogy mit akarok? – kérdezte Atshushi és beljebb sétált a reggeli napfényben fürdő helyiségbe. – A pékségem, biztosítani tudja a gyermekek reggelijét és uzsonnáját egyaránt. Szeretnék szerződést kötni veled. Ha jól tudom, még nincs beszállítód! – fontoskodott Atshushi. Gyűrött és megviselt arcát, a fény csak még inkább kihangsúlyozta. Eichi szíve hatalmasat dobbant, mint tegnap is. Egyfolytában, torkában zakatolt. Kyoval és Soraval, remekül elszórakozott, ez persze nem volt meglepő, hisz naponta tíz, tizenöt gyerek veszi körül, akik nagyon szeretik. A két kisfiú társasága, mégis felébresztette benne, az apai ösztönöket. Eichi lába ismét megrogyott kicsit, mint tegnap, de ezúttal Atshushi már ott is termett és karjánál fogva rántotta talpra. Eichi hóna alá nyúlt, az egyik kis asztalra ültette, kezeit a férfi törzse mellé támasztotta és egy pillanat varázsa alatt csupán, ajkuk már össze is ért. Eichi kikerekedett szemekkel bámult maga elé. Szerette volna eltolni magától Atshushit, hadakozott is vele egy ideig, de minden küzdelem hiába valónak bizonyult, az izmos és robusztus férfival szemben. Narancsszín szemeiben, komisz tűz fénye táncolt, mely páratlanul szépen tükröződött a meseszép smaragdokban. Pillanatokon belül, a smaragdokból víz csordogált alá, végigszántva a csodaszép arcot, melynek tulaja, jelenleg majd, hogy nem belefulladt a boldogságba. Egy utolsó, mindenre elszánt ellenállás, még pillanatnyi győzelemre segítette Eichit, bár minden hadakozás, tökéletesen felesleges volt. A két ajak ismét összetapadt, átcsusszant egy puha nyelv, s Eichi szemei már le is csukódtak. A férfi hajlandó volt átadni magát, a legteljesebb boldogságnak, mely átjárta a feje búbjától, egészen a nagy lábujjáig.
- Nem engedlek el! Soha többé, nem engedlek el! – ragadta meg Eichi csuklóját, Atshushi. – Inkább megöllek, utána pedig magam, de soha többé, nem eresztelek el! – szólt komolyan a férfi. Eichi nagy nehézségek árán, de kiszabadult az őt fogva tartó szorításból. Csuklóját dörzsölgette és maga elé nézett mereven.
- Most menj el!





4.fejezet„Halkan közelít feléd ez az érzés, de már nem süket fülekre és néma ajkakra talál. Ez az érzés, már szavak nélkül is megérteti magát. Egyenesen a szívedbe talál, a húsodig rág, míg teljesen el nem fogyaszt és be nem kebelez. Felmelegíti átfagyosodott szívedet s lelkedet, két karjával átölel és magáévá teszi magányosan várakozó testedet. Totális extázist és mérhetetlen gyönyört nyújt a várva várt és beteljesült: Végső szerelem!” – Mi? De miért? – kérdezte döbbenten Atshushi.
- Azért, mert megérkezett az első gyerek, te marha! – vágta oda Eichi. – Te sem szeretnéd, hogy így lássanak, ugye? – kérdezte.
- De hát... – próbálkozott Atshushi és még mindig meg volt zavarodva.
- Te nagy mamlasz! Csak annyit mondtam, hogy ezt a beszélgetést, halasszuk délutánra, mikor már mindenki elment. Gyere vissza négyre! – szólt. Az ajtóban megálló kisfiú, hatalmas, riadt szemeket meresztett a férfira.
- Shota-kun, ne ijedj meg a bácsitól! Ő csak a tegnapi szőrös Jeti, emlékszel rá? – kérdezte, mire a kisfiú igennel bólintott. Atshushi megdöbbent, de rájött, hogy nem tudna semmit sem mondani, ezért lehorgasztotta a fejét és útba vette az ajtót.
- Hé Atsu! – szólt a férfi után Eichi. – Tudsz olyan finom, dupla csokis parfét készíteni? – kérdezte meg. Atshushi arcára kiült a döbbenet.
- P...persze! – dadogta meglepettségében.
- Hozz neked délutánra! – kacsintott Eichi és széles mosollyal az arcán kísérte szemével a távozó, döbbent Atshushit. Magában jóízűt nevetett a férfi szerencsétlenkedésén. Mégis, ha a délutánra gondolt, az ő szíve is hevesebben kalimpált, és érezte, hogy arcába fut teste minden melege. Jól tudta, hogy a ma este különleges lesz. Nem csak az újbóli találkozás és kettesben való beszélgetés miatt, hanem mert ma este csillaghullás lesz.
- Sensei, miért pirult el és hova tetszik olyan elmélázva bámulni? – húzogatta meg fehér köténye sarkát, az egyedüli kisfiú.
- Ne haragudj Shota-kun! Sensei most nagyon boldog, ezért ma valószínűleg szétszórt lesz! – mondta mosolyogva Eichi. A terembe ekkor beszáguldott egy másik kisfiú is, aki boldogan ölelte át kis barátját Shotát és kézen fogva a sarokba vonultak. Eichi még éppen elkapta a beszélgetésük elejét, amibe bele is vörösödött rendesen.
- Hogy vagy, Shota-chan? – kérdezte a kisfiú.
- Jól, Aki-kun! Sensei szerelmes, ezért én is nagyon boldog vagyok! – a két fiú önfeledten mosolygott össze. A percek csiga lassúsággal teltek és nem akart eljönni a délután. Pedig, minden gyereket korán hazavittek, direkt az esti égre nézés miatt. A két fiú, Eichi és Atshushi gyereke, ma nem volt még, mert Hisa úgy döntött, csak hétfőtől hordja majd őket. Eichi még összepakolt az asztalokról, amelyek két hosszú sorban foglaltak helyet, a terem közepén. Épp befutott vendége, mikor ő nekiállt lesúrolni a festékes és temperás asztalokat. Atshushi egész máshogy nézett ki, mint reggel. Teljesen szőrtelen volt az arca, nem volt rajta szakadt és maszatos ruha. Még a haját és levágatta és felzselézte. Kísértetiesen hasonlított, ifjúkori önmagához. Felülről egy fekete trikót viselt, amely szabad rálátást biztosított régi, jól ismert tetoválásaira, melyekhez már csatlakozott egy újabb. Két galamb, szárnyait szétengedve, a csőrüket összeérintve, mögöttük pedig felcsapó lángok. A madarakat egy felirat vette körül, melyet Eichi jobban megnézve, már el tudta olvasni. „- Szerelmünk a sírig tart. Ha kell a pokolba is utánad megyek.” Eichi szíve ettől hatalmasat dobbant és érezte, hogy végigfolyik hátán a veríték. Már nem voltak kölykök, akik kerülgetik a dolgokat, így jól tudta, hogy ez a tetoválás neki szól. A rajzok mindig magukért beszélnek, ahogy a gyerekeknél is. Ez nagyon-nagyon jól esett neki és erősen tiltakozott kiszökkenni készült könnyei ellen. Atshushi a köszönésen kívül, nem mondott mást, helyette fogott egy másik rongyot és szó nélkül súrolni kezdte ő is az asztalokat. Eichi nem szólt rá, hogy „- Ne segíts!” vagy „-Ülj csak le, ez nem a te dolgod!”, hanem hagyta, hogy a férfi segítsen neki és addig is kiélvezte az andalító csendet, ami egyébként is beállt közöttük. Végül Atshushi feladta, már nem bírta tovább.
- Hé, Eichi! Mondd meg az igazat! Azért választottál olyan távoli egyetemet, hogy elmenekülhess előlem l és Hisa elől? – tette fel a leginkább került kérdést Atshushi.
- Hmm... – szólt Eichi. – A legfőbb okom az volt, hogy elmehessek Hisa és a családom közeléből. Végül kiderült, hogy ezt a szakmát, a környéken nem tanítják, kizárólag egy másik prefektúrában. Ezért minden klappolt ahhoz, hogy elmehessek innen. A sógorom amúgy is kezdett veszélyessé válni. Túl sokszor támadott le, éjszaka évadján mikor beosontam otthon. A falhoz nyomott és erőszakkal megcsókolt. Bár mindig vissza tudta neki vágni, hála neked és a kiképzésednek. Nem lettem többé beszari gyerek. Csak azt sajnáltam... – harapta el a mondatot Eichi.
- Mit? – kérdezte kíváncsian Atshushi.
- Hát...csak azt, hogy mikor végre tudatosultak bennem, az irántad való érzéseim, nem szóltam azonnal róla neked. Ha talán előbb szólok... – mondta kétségbeesetten Eichi.
- Kár lenne magadat vádolni! – fogta meg Eichi kezét Atshushi. – Én sokkal előbb rájöttem, mégsem mertem szólni róla neked. Kár lenne magadat vádolni! – szólt komolyan. Eichi elpirult és önkéntelen mozdulatában elrántotta kezét.
- Ezzel kész vagyunk! Mossuk ki a rongyot, utána menjünk fel a tetőre! – próbálta menteni a helyzetet, amit elrontott kicsit zavarával.
- A tetőre? – kérdezte meglepetten Atshushi. Eichi elkövette azt hibát, hogy a szemeibe nézett. Arca markáns volt, ajka csábító, hívogató és külsője még mindig olyan vagány és menő, mint anno. Eichi pont azt szerette Atshushiban, hogy sosem viselkedett nagyképűen, sosem volt az a „Na ki a fasza gyerek?” stílusú ember. Atshushi csak önmaga volt és ennyi.
- Honnan akarod nézni a csillaghullást, te bamba? – váltott merészebb hangra Eichi.
- De nagy képűek lettünk az évek során! – bátorodott fel most már Atshushi is és rácsapott Eichi fenekére, aki ettől teljesen megdöbbent, majd legyintett egyet önmagában, mintha azt mondaná „Egye fene!” és beletörődött. Sejtette, hogy ma este, talán nem lesz megállj és megtörténik az, aminek már évekkel ezelőtt meg kellett volna.Az óvoda tetejére egy keskeny tűzlépcső vezetett fel. Eichi kicsit meg volt ijedve, de bátorságot erőltetett magára és felmászott. Atshushinak meg sem kottyant, bátor hősként törte előre az utat. Mikor felértek, eszébe jutott, hogy lent hagyta a parféját, így visszasietett érte. Tálcával a kezében egyensúlyozott végig ismét a lépcsőn és diadalittasan emelte a magasba a tálcát, ami kissé megbillent, így némi megolvadt csoki végigfolyt a nyakán át a mellkasára.
- De rohadt béna vagy! Most elpocsékolod a drága parfémat! – háborodott fel Eichi, mint valami mániákus.
- Jó, bocsi. De most mégis mit kellene csinálnom, zsenikém? – mérgelődött Atshushi. Eichi közelebb lépett a tálcát egyensúlyozó férfihoz.
- Nem hagyom kárba veszni! – szólt, majd végignyalt Atshushi nyakán, természetesen szigorúan csak a krémet nyalta...meg persze csak is az érdekelte. Eichi forró leheletétől, mely a nyakát csábítgatta, Atshushi kezében megremegett a tálca.
- Ha megint kipocsékolod, megöllek! – fenyegetőzött a férfi. Atshushi magasba emelt, remegő kezekkel egyensúlyozta a tálcát és úgy próbálta tűrni, a testén kalandozó szerelmes nyelvecskét. Mire Eichi kinyalakodta magát, Atshushi már olyan kemény volt, hogy majd becsinált a fájdalomtól. Eichi nem bírt magával. Kikapta Atshushi kezéből a tálcát és éhes kölyök módjára rávetette magát, mindhárom parféra. Mire Atshushi megszólalhatott volna, már el is pusztította. A férfi a fejét fogta.
- Nem is tudtam, hogy ennyire szereted az édességeket. – szólt.
- Imádom őket. – válaszolta csillogó szemekkel Eichi.
- Ennek őszintén örülök, de nem kellett volna, mindent egyszerre. – mondta sápadtan.
- Miért? – kérdezte kíváncsi tekintettel.
- Mert ez a Fumihiko -féle, speciális parfé, melynek titkos hozzávalója egy leheletnyi szaké. – mondta.
- Annyi nem árt meg nekem. – mondta vállvonogatva a férfi.
- Valóban...ez akár igaz is lehetne, ha nem egy különleges szakéról beszélnénk, amely a családi pincéből került elő és ami idősebb, mint mi ketten együttvéve. – sóhajtott a férfi.
- Akkor... – gondolkodott el, kissé kótyagosan Eichi.
- Nem akkor! Már is be vagy rúgva! – szólt fejcsóválva Atshushi. – Aj, te kis hülye! – ölelte magához a kipirult arcú férfit. Eichi valóban nem volt berúgva úgy, ahogy azt Atshushi képzelte, de most pont azt szerette volna, ha a férfi ezt hiszi. Eichi keze bátran siklott Atshushi ágyékához, aki riadtan kapta fel a fejét.
- Te mit...? – kérdezte meglepetten. Eichi megnyalta ajka szélét és csíntalanul kacsintott egyet.
- Még mindig éhes vagyok! – szólt és lehúzta a férfi cipzárját. Puha, rövid kis ujjai közé vette Atshushi szerszámát, amihez eddig nem volt szerencséje.
- Itadakimasu! – szólt, majd ajkai közé vette és ízlelgetni kezdte. Atshushi szemei tágra nyíltak Eichi szavaitól és hirtelen nem is tudta hova tenni. Az egyik legnagyobb álma válik valóra épp és mégis sokkos állapotban van a kijelentéstől: Itadakimasu! Mikor lett ilyen bátor Eichi? Atshushi felnyögött.
- Te...hol tanultad ezt? – kérdezte hunyorogva. – Volt...volt már valakid? Egy másik férfi? – kérdezte fújtatva. Eichi végighúzta fogát a szerszámon, amitől Atshushi felszisszent.
- Nem volt, te marha! Szerinted képes lennék ezt megtenni mással? – kérdezte dühösen.
- De akkor, hogy...? – értetlenkedett a férfi, mire Eichi válasza csak az volt, hogy folytatta tovább a férfi kényeztetését. Nyelve és forró lehelete hamar meghozta a várva várt eredményt.
- Ei...ah...hagyd abba, mert a szádba engedem! – szólt kétségbeesetten Atshushi. Eichi erre gyorsított a férfi pedig bármennyire is próbálta magát kontrollálni, nem sikerült neki. Mélyről feltörő, évek óta visszatartott nyögés lehetett, mely feltört torkán. Eichi jutalma gejzírként ömlött szájába, ő pedig mindet le is nyelte. Atshushi lihegett, úgy érezte ilyen mennyei érzésben, még sosem volt része, pedig már sok emberrel csinálta. De mivel évek óta cölibátust fogadott és egyetlen szemtanúja, a WC csészéje, mélyen hallgatott ezen dolgokról.
- Huh, ez jól esett! – mondta levegőt kapkodva Eichi.
- Miről beszélsz? Azt hiszed ennyivel el van intézve? Na nem! Én itt megpróbálom visszafogni magam, elvégre már évek óta ezt teszem, erre te most fogod magad és valóra váltod az egyik titkos vágyamat. Nem volt elég! Innentől foga, nincs több önkontroll! – szólt kéjesen Atshushi. Négykézlábra fektette Eichit, lerántotta a nadrágját, akinek ettől tátva maradt a szája. Atshushi a tányérhoz nyúl és ujjára kente a még megmaradt krémet, amelyet Eichi bejáratához kent.
- Hülye marha! Az szakés, ne kend a seggembe! – méltatlankodott a kicsit becsípett férfi.
- Azt hiszem, ez már nagyon nem számít! – mondta semmivel sem törődve Atshushi. – Nos akkor, ahogy te is mondtad, Itadakimasu! – szólt kuncogva, majd elmerült Eichiben. Az eddig is felhevült férfi, levegő után kapott, mikor fenekébe nyomult Atshushi forró nyelve. Érezte, amint combján forró nedvesség csordogál végig, teste megrázkódik ő pedig szinte sikít.
- Ez gyors volt! Úgy néz ki, egy nullra vezetek! – nevetett fel Atshushi.
- Baszd meg! Ez nem egy focimérkőzés, ráadásul még be is vizeltem! – háborgott Eichi.
- Az nem csak vizelet! Hanem sperma is! Úgy látom, te is régóta tartogatod. – nevetett ismét.
- De geci vagy! – mondta duzzogva.
- Még nem, de hamarosan mindketten azok leszünk. – mondta, majd egy gyors mozdulattal Eichibe hatolt. A férfi szinte felvonyított, bár nem a holdra, hanem az érzésre. Ha nem kellett volna kapaszkodnia, a hajába tépett volna. Atshushi hátulról ostromolta, ő pedig vonaglott előtte. Tudatán kívül csavargatta derekát, mozgatta fenekét, amitől Atshushi csak egyre közelebb került a végső állomáshoz. Erősen megmarkolta Eichi derekát, rámarkolt ujjaival szerszámára és mozgatni kezdte. Atshushi felmorrant és érezte a testéből kiszáguldó nedvességet, majd az ujjain lecsorgót is. Eichi érezte, amint szétrobban valami a fenekében, ahogy a kéz mely szerszámát markolta nedvessé és forróvá válik. Kiélveztek mindent. Az utolsó remegéstől kezdve, az utolsó nyögésen át, az végső sóhajig. Atshushi lemászott a létrán és a fürdőszobába sétált. Az egyik fogasról leakasztott egy törölközőt, méretéből adódóan úgy vélte ez a felnőtteké. Benedvesítette, majd a szekrényhez indult, ahonnan előkotort egy vastagabb lepedőt. Visszamászott a lépcsőn, majd a pihegő Eichi mellé térdelt és végigtörölgette megdolgoztatott, izzadt testét. Mikor végzett, ráterítette a lepedő. Eichi feltápászkodott és az ülő Atshushihoz dőlt, aki elégedett mosollyal a képén, végigsimított szerelme arcán. Együtt nézték a sötét, csillagos eget, mely gyönyörű festményként világított felettük.
- Nézd! – mutatott Atshushi az égen elhúzó valamire. – Ez egy hulló csillag volt. Láttad? – kérdezte. Eichi csak fáradtan bólintott. – Kívántál tőle? – kérdezte, majd Eichire nézett, aki erősen figyelte a száját, hogy lássa a sötétben Atshushi ajkának mozgását.
- Igen. – szólt csendesen. – De mielőtt kívántam, már beteljesült. – mondta elégedetten.
- Hát...az enyém is! Mi lesz velünk, Ei? – kérdezte mélázva a férfi.
- Szeretlek! – immár jelbeszéddel felelt Eichi, mire Atshushi felnevetett.
- Én is! – szólt. – Akkor azt hiszem, megkaptam a kérdésemre a választ.

Két évvel később
Egy egyszintes kertes ház ablakán, csalogató illatok szálltak kifele. Minden arra járó, örömmel szippantott bele, a háztáji levegőbe, nyelt egyet és tovább sétált, fojtatva megkezdett útját. A házban nagy volt a fennforgás. Két iskolás korú kisgyerek futkározott fel-alá. Egy csinos arcú férfi, épp a nyakkendőjét igazgatta a fekete hajúnak, aki olyan délcegen és méltóságteljesen feszített, mint egy kis herceg. Egy hasonló kinézetű, idősebb férfi a tűzhelynél egy tepsit bűvölt éppen. Félhosszú, fekete haja lófarokba volt kötve. Egy rózsaszín kötényt viselt, amibe az „Apa szeretünk!” felirat volt hímezve. Mikor Atshushi megkapta ezt a kötényt, egyszerre érezte magát boldognak és rohadt megalázottnak. De mivel három szerelmétől kapta, mondhatott volna mást, mint köszönetet? A férfi épp egy hadseregnek is elég palacsintát sütött, amelyikre a vörös hajú kisgyerek, már rá is vetette magát.
- Hé, Kyo! Csak hármat, oké? Ezt a papáék az oviba viszik a srácoknak! – szólt nem komolyan dorgáló hangon Atshushi. Kyo elmosolyodott és elkönyvelte magában, hogy megint csak legyőzte apját. Az elmúlt két évben, mind Eichi, mind Atshushi megszerette ezt a légkört, mikor magukhoz vették a fiúkat, Hisával sem volt gondjuk. A nő úgy látta jónak, ha Eichiékkel élnek a fiúk, mondván „- Így is sok évet elraboltam tőletek!”. Vagy ez volt az oka, vagy az, hogy Hisának új szerelme akadt, akivel töltötte minden idejét. A fiúk most épp évnyitóra készültek, amire anyjuk viszi majd őket.
- Koszos az orrod. – szólalt meg Eichi és megnyalva ujját, megpróbálta eltávolítani a makacs foltot Sora orráról. Sora sértődötten lökte arrébb apja kezét.
- Csak, hogy tudd papa, már nem vagyok gyere! – igazított egyet nyakkendőjén a fiú. –...és ha lehet, ezt majd papával csináld négyszemközt! – háborgott a kisfiú. Kyo hátrapillantott válla felett és megrovó pillantást küldött öccse felé.
- Akarom mondani... – köszörülte meg a torkát a kisfiú és megint rántott egyet nyakkendőjén, babrálás céljából, – bocsánat apu. Köszönöm, hogy szóltál a piszokról. – javította ki magát. A kis Sora, ha siket is volt, bátyját tökélesen megértette egyetlen pillantásból. Mivel egész végig, apjuknak szurkoltak belátta, hogy semmi értelme nem lenne piszkálnia apját, aki nagyon jó volt mindhármukhoz. Főleg Atshushihoz, mint azt a szobából kiszűrődő hangokból a gyerekek le is szűrték. Hangos dudaszó harsan, mire mindkét kisfiú magára kapta táskáját, elköszöntek apjuktól és már útba is vették az ajtót.
- Hé, Sora! – szólt a fiú Atshushi. – Ezt vidd magaddal. – nyomott egy csomagot fia kezébe a férfi. – Három neked is jár, kis legény. – mondta, majd lopott még egy puszit fiától, aki engedelmesen nyújtotta oda kicsiny orcáját, kedvében járó apjának. Az ajtó hangosan puffant, majd a ház előtt álló autó, már el is indult. Atshushi az elrévedő Eichi mellé sétált, majd átkarolta.
- Ei-chanom, boldog vagy? – kérdezte sűrűn puszilgatva.
- Aha... – válaszolta kurtán. – Hálás vagyok az életnek, hogy végre boldogok lehetünk. – mondta elégedett mosollyal.
- Ó, hát akkor mutasd meg most nekem, hogy mennyire hálás vagy! – szólt Atshushi, majd karjaiba kapta Eichit és besétált vele hálószobájukba. Az ajtó lassan, nyikorogva csukódott be. Ami bent történt...nos az pedig már egy másik történet...„ Egy másik ember megértése, nem feltétlenül a szavakon alapszik. Elég, ha a szemed mindent elárul. A szívedhez vezető út, olykor lehet hangtalan, néma és csendben lopakodó. Ha két rokon lélek, vagy két azonos szív találkozik, akkor már semmi szükség szavakra. A tested minden rezdülése, elárulja, hogy ki vagy, hogy mit akarsz és, hogy épp mit gondolsz. Ha a szem a lélek tükre, akkor a szíved mindennek az igazmondója. Bárki legyen is akit szeretsz testi hibáitól, lelki hiányosságaitól vagy bármi mástól függetlenül, a szíved úgyis ugyan olyan ütemben dobog majd iránta, mint azt kell. Szeress mindenkit, szeress bárkit, mert akárki lehet az a bárki, akiért a szíved majd hevesen ver.”


~Vége~

Nagy döntések
( folyt.)Döbbenten hallgattam, a bemondó nő szavait. Minden kiejtett mondata után, hatalmasat dobbant a szívem.
„ – Doug Soul riportját látják. Itt áll mellettem Tom Nort rendőrkapitány, a nyomozás vezetője. Mit tudna mondani, az üggyel kapcsolatban? “ – kérdezte a magas férfit Doug. Éreztem, hogy az ujjaim elernyednek és kicsúszik kezeim közül a pohár, hogy utána hangos durranással a padlón törjön össze, milliónyi darabra. Hallottam, amint megnyikordul az ágy, majd az erős láb folyamatos puffanását a parkettán. Kevin rohant ki, eszeveszett módjára a szobából. Ide-oda kapkodta a fejét, majd látszott, hogy leszakad válláról egy hatalmas súly, mivel rájött, hogy sem nekem, sem a kicsinek nem esett baja.
– Mi történt? Mi a... – kérdezte volna, de leintettem és a képernyőre meredtem. Kevin fejével követtem, szememet és az ő tekintete is megállapodott a képernyőn.
„ – Rendkívül kevés bizonyíték állt rendelkezésünkre, így behatóbb és mindenre kiterjedő nyomozást indítottunk, hogy fényt derítsünk az ügyre. Nyomozásunk során, több bizonyíték is előkerült, így sikerült rájönnünk, hogy Timothy Dalton féltestvére és volt szeretője, bizonyos K.T. és S.K., voltak a szándékos gyújtogatás áldozatai. Azonosításukra sor került, közeli barátjuk Dr. Carlo Perez által és ezúttal is köszönetem és részvétem fejezem ki neki és kedves feleségének, Tiffany Pereznek. Különös kegyetlenség kell ahhoz, hogy két embert élve égessünk el. Az, hogy K.T. mit keresett S.K. otthonában, nem derült ki, bár a felvett vallomások alapján, szeretők voltak. Ezért a gyanú féltékenység vagy pedig anyagi ok lehet!” – fejezte be a rendőrkapitány.
„ – Doug Soul riportját látták itt, a Sunday reggeli híreiben.” Örült módon forogni kezdett körülöttem a világ és szörnyű hányingerem támadt. A fürdőszobát céloztam meg, de támaszkodnom kellett, így Kevin odarohant, hogy segítsen. Betámogatott a fürdőbe, ott leültem a kád szélére és a hányingerem lassan csitulni látszott, csupán a szédülés maradt meg.
– Carlo megmondta, hogy vigyázz magadra, nem? – kérdezte Kevin megrovóan. Annyira féltett azóta a baleset óta, amiről én már meg is feledkeztem. Úgy húsz perc múltán, már jobban éreztem magam annyira, hogy fel tudtam állni. Kevin kitámogatott és leültetett az asztal mellé, egy székre.
– Nem kellene orvost hívni, szerelmem? – kérdezte Kevin aggódva és megsimította a hajam.
– Nem köszönöm, most már, minden rendben lesz, kicsim. – próbáltam Kevint nyugtatni. – Azt hiszem, csak egy kicsit sokkot kaptam az előbbitől. A saját hulládról hallani, egy kicsit sokkoló, nem gondolod? – kérdeztem zavarodottan.
- Most már vége, nyugi! Elkapták őket. El lesznek ítélve, méghozzá nem kis időre. – ecsetelte. – Előre megfontolt kettős gyilkosságért, nem valószínű, hogy akármelyik ügyvéd kihozza őket onnan. – szólt okosan, de az ő szemeiben is ott csillogott, a félelem apró szikrája.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze Lagostól, majd foglalkoznak ezzel a hírrel. Szerinted nem lepleződünk le, Kevin? Te is hallottad nem, K.T és S.K. – mondtam ijedten és megremegtem.
– Idefigyelj Sera! Ne feledd, hogy az áldozatok képét, nem mutatták be. Mellesleg, tudod te, hogy a világon hány K.T és S.K él? Nagyon sok. Nem utolsó sorban pedig, ha elfelejtetted volna, mi Andrew és Trevis vagyunk. – szólt bölcselkedve. – Igaz, hogy még nem vagyunk házasok, de ami késik, nem múlik. Na és persze, mindenki ezen a néven ismer minket. – taglalta.
– Trevis és Andrew..., ezt sosem szokom meg. – sóhajtottam.
– Pedig jobb lesz, édesem! Sokkal biztonságosabb lenne. – mondta és átölelt.
– Igazad van, Kevin. – feleltem és szorosabban hozzá bújtam.
– Tudod mit? – szólalt meg váratlanul. – Hétvége van és most ráérünk. Öltöztessük fel Peggit és menjünk vásárolni. – szólt. „ – Jesszusom Kevin, ha most hallottad volna magad! Mint egy nő, aki lázban ég, hogy shoppingolni mehet!” – jegyeztem meg magamban. Nagyon jól tudtam, hogy Kevin csak azért teszi, hogy elfeledtesse velem, ami nemrég történt, de mégis viccesnek találtam a dolgot.
– Épp itt az ideje, hogy Peggi is normális ágyban aludjon, ne pedig köztünk. – szólt miközben ráhúzta kislányunk pici lábaira a zoknit. „ – Tehát vége a fotelban szeretkezős időknek!” – állapítottam meg. Nos igen, mivel Peggi mostanában nyűgös volt, köztünk aludt. Nem arról van szó, hogy bántott volna minket a dolog, csak hát a szexuális együttléteink száma picit korlátozódott és titokban fojt, amíg a mi kis kincsünk aludt.

Az egész szombati napot vásárlással töltöttük, míg Peggi nyugodtan szunyókált a babakocsiban. Jó hatással volt rá, a „kirándulás”, na és persze a friss levegő. Egyik üzletből ki a másikba pedig be, így próbáltuk intézni a dolgokat. Mindkettőnk szeme megakadt, azon a csodálatos fehér-fekete konyhabútoron, amit végül a magunkévá is tettünk és ami nagy büszkeséggel töltött el minket. A „hitvesi” ágynál, kisebb problémába ütköztünk. Kevin ugyan is, mindenképpen a fémrácsosat akarta megvenni, ami engem inkább egy S&M kéjmatracra emlékeztetett, ezért heves tiltakozásomat fejeztem ki. Nos sok civakodás árán, na és persze egy elhamarkodott ígéret árán, végül azt vettük meg, amit én szerettem volna. Világos fa színű kerete volt, hófehér matraca, na és persze az elmaradhatatlan baldachin. Annyi alkut azért kötöttem kedvesemmel, hogy a baldachin, fekete lehetett. Ennyit még én is hajlandó voltam neki engedni. A nappalink, egy gyönyörű, világos rózsaszínű kanapét kapott és szófát kapott, két azonos fotellal. A fürdőszobai kellékeknél, már gördülékenyebben ment a dolog, ott egyikőnknek sem volt különlegesebb elvárása. Mire végeztünk, alig hittem el, hogy valóban ennyi minden hiányzott a mi kis szerény lakásunkból. Mivel rengeteg volt a cuccunk, ezért egy szállító megígérte, hogy holnap mindent kihoz nekünk. Így vasárnapra is megvolt a dolgunk és nem kellett attól félnünk, hogy netán unatkoznánk. A leghasznosabb dolog az volt, hogy hasznát vettem lakberendezői tehetségemnek. De természetesen, ez sem lehetett tökéletes nap, mert szörnyű fej és hasfájás gyötört. Kevin, ezt a „felszín alatt rejtőző idegesség” számlájára írta, mert ő ugyebár orvos, vagy minimum diagnoszta lehetett, előző életében. Kíváncsi természet lévén, megpróbáltam találgatni, de eredménytelenül. Így hát, arra jutottam, hogy hétfő reggel, még munka előtt, beugrok az orvoshoz, aki délutánra ígért eredményt. Egy vizelet minta, egy vérvétel és egy gyors röntgen után, már szabad is voltam. Be is vágódtam az autómba és már indultam is a telekre. Nagy munka közepén tartottunk épp, mivel az egyik ügyfelünk ezen a telken akart építkezni. Mostanában megviselt a zaj, amit ezek a hatalmas döngető gépek okoztak, amik olyan rázkódást okoztak, amibe még az ember belső szerve is beleremegett. Ez ma sem volt másképp. Az az átokverte óriás, olyan erővel döngette a földet, hogy komolyan rettegtem tőle, hogy nem érek oda a munkásaimhoz. Körülbelül két óra hosszáig bírtam, végül úrrá lett rajtam az eszeveszett fejfájás. Ezt még tudtam volna kezelni, ha nem kezd el görcsölni a hasam is. Nos, ha nő lettem volna, akkor helyesen gyanakodhattam volna, mondjuk esetleg havi bajra. De férfiként, ez az eshetőség nem nagyon jöhetett szóba. Alig tíz perc elteltével, még erősebb lett a fájdalom és egy pillanat után, már nem is emlékeztem semmire, mert elsötétült a szemem előtt a világ. Váratlan vendégek
Az esküvő után Nem tudom, hogy mi történt velem, vagy mennyit aludhattam, de egy zöld színű szobában tértem magamhoz. Utolsó emlékem, az az építkezés nap volt, semmi egyéb. Lassan nyitottam ki a szemei, így lassan körvonalazódott szemem előtt csak, egyes emberek sziluettje. Kevin tornyosult felém, karjában Peggivel, akinek könnyben ázott, minkét kicsi szeme. Kevinen is látszott, hogy talán sírhatott. Felmerült bennem, hogy talán most meghaltam és csak a szellemem látja őket. „- Marha!” – intettem rendre magam.
- Mi a...- próbáltam felülni az ágyban, azonban Kevin egyetlen mozdulattal, visszataszított fekvő helyzetembe és ekkor hallottam meg, egy apró női sikolyt. Fejem rögtön a hang irányába fordult és nem tudom, hogy a lélek hagyta-e el előbb a testem, vagy egy halk nyikkanás...de valami biztos.
– T...Tiffany? – hűltem sápadtra. Te meg...mi a...? – kérdeztem teljesen értetlenül.
– Sera! – pattant fel székéből Tiffany és az ágyamhoz rohanva a nyakamba borult.
– Lennétek szívesek végre kinyögni, hogy mi a faszomat keresek én itt? – lettem totál ideges és még az sem érdekel akkor hirtelen, hogy rég nem látott barátnőm, majd megfojt.– Lehetnél hálásabb is, te dög! – dörrent egy mély, de ismerős hang az ajtóban. Carlo sétált be rajta, fehér köpenyben.
– Hogy nézel te ki? – néztem Carlora.
– Leginkább egy orvosra hasonlítok, nem gondolod, te nagyon marha? – mondta nagyon mérgesen. „ – Mi a szent szar folyik itt, a jó büdös életbe?” – kérdeztem egy óra alatt magamtól, már vagy sokadjára.
– Próbáltalak elérni, de akkor már késő volt. – szólalt meg Kevin mellettem.
– Hashártya szakadás, te nagyon hülye! Nem elpofáztam neked, hogy kerülj el minden olyan dolgot, ami rázkódást vagy rezgést okoz? Elmondtam, hogy nagyon megvékonyodott. – mondta vörös fejjel Carlo. Elmondanám, hogy még sosem láttam ennyire pipának.
– De ez a munkám! – kontráztam.– De neked feltétlenül ott kellett lenned, a dolgok közepében? – vágott vissza.
– Nem. De illik. – mondtam szemlesütve.
-Illik!? – kiabálta. – Illik, te marha? – megfogta fejét és intett. – Hagyjuk. A lényeg az, hogy szerencsére sikerült a műtét. Miután kora reggel megérkeztünk hozzátok, akkor kapta Kevin a telefonhívást az orvosodtól. Még szerencse, hogy volt annyi eszed, hogy legalább orvoshoz elmentél. Végül szóltak, hogy rosszul lettél mi pedig idesiettünk. El kell, hogy mondjam, belülről sokkal szebb vagy, mint kívülről! – szólt majd gúnyosan elmosolyodott.
–  Te műtöttél? – képedtem el.
– Szerinted? Azt hiszed, hogy rá bíznám a lányom „keresztanyját” akárkire? – mosolyodott végre el.
–  Tess’? – néztem rá döbbenten. Tiffany eleresztett, majd vissza sétált a székhez, ahol nemrég ült és a mellette lévő asztalról levette a babahordót, amit csak akkor vettem észre. Odasietett vele, letette az ágyam végébe és kiemelte belőle a kislányt. A bőre és a szeme, mint Carloé, a haja és a bájos kis pofija, akár Tiffanyé. Gyönyörű gyerek volt, apró és törékeny. Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe, mikor a karomba vettem, Peggi kicsi kezei, felém kapkodtak jelezve, hogy ő sem szeretne kimaradni, semmi jóból. Mindkét kislányt magamhoz öleltem és ekkor történt az, hogy a mi kicsi lányunk, közelebb veckelte magát az új kis jövevényhez és oltalmazóan átkarolta. Tiffany legszívesebben felsikkantott volna örömében, ha nem tudta volna, hogy bajt okoz vele.
– Nézd, nézd! – bökdöste Carlot. – Nézd, hogy Peggi mennyire szereti Enikőt.
–  Enikő? – kérdeztük kórusban Kevinnel.
– Ah...annyira szép név, hogy megfogott minket. Mivel Carlo édesanyját Enohnak hívták, ez afféle tisztelet felé. – mosolyogtak össze. „ – Csuda bánja, ha egyszer ilyen aranyosak.” – gondoltam magamban.

Egy hét után, szerencsésen hazaengedtek. Kiderült, hogy Tiffanyék is ideköltöztek és Carlo abban a kórházban kapott munkát. Mivel még nem találtak lakást, ezért mindketten úgy szerettük volna Kevinnel, ha addig nálunk maradnak. Az immár járkáló Pegginek sem volt ellenvetése, az új „testvérke” végett. Sokat járkált hozzá és simogatta az arcát. Néha kilépdelt és megráncigálta Tiffany ruháját. Eleinte nem tudtuk, hogy mi baja, végül rájöttünk, hogy ezzel jelezte, hogy Enikő felébredt. Miután kiengedtek, Kevin egy hatalmas vacsorával várt haza. Kellemesen elfogyasztottuk, mi négyen és rengeteget beszélgettünk, hisz volt miről. Sokat meséltek róla, hogy mi történt azóta, hogy „ meghaltunk”. Bár sok újat nem tudtak mondani. A vacsora végeztével Kevin és Carlo félre vonultak és valamiről sugdolóztak. Sértettem csapkodtam a tányért a mosogatóba, mert én is tudni akartam, hogy mi az. Tiffany végül nem engedte, hogy elmosogassak, hanem leültetett. Kevin odasétált hozzá, arcán enyhe pír jelent meg, majd letérdelt. Nos, ekkor lettem én is céklavörös, bár fogalmam sem volt, hogy mi a fenétől.
–  Szerelmem! – nézett fel rám, mire én egy nagyot nyeltem. – Te vagy életem szerelme, ezért szeretném, ha megajándékoznál engem továbbra is, ezzel a szerelemmel. – szólt és kihúzott egy dobozt a zsebéből. Kinyitotta, majd a benne lévő gyűrűt, az ujjamra húzta. – Boldoggá tehetlek hátralévő életemben? – kérdezte.
- Szeretlek! – ez volt az egyetlen dolog, ami akkor eszembe jutott. Kevin nyakába borultam, aki diadalmasan a magasba bokszol, mire Carlo bőszen tapsolt neki, Tiffany pedig a szemét törölgette. Két hét múlva, meg is volt az esküvő. Kevin ragaszkodott hozzá, hogy fehér öltönyt viseljek, amit akkor kicsit megalázónak éreztem. A két tanunk Tiffany és Carlo volt. Előbbi végig sírta, az alig fél órás, hivatali ceremóniát. Mikor vége volt, beültünk egy étterembe és elfogyasztottunk egy kellemes kis ebédet. Carlo, mint az orvosom, egy kevés kis pezsgőt engedélyezett, ugyanis még mindig szednem kellett, azokat a fura gyógyszereket. Kevin pedig az eset óta, még jobban féltett és óvott. Mivel immár felvehettük a pénzt, kénytelenek lettünk, a kamu nevünket használni. Nagyon furcsa volt számomra, Kevinről hirtelen Trevisre váltani. Az Adrewtól, pedig felállt a szőr a hátamon.Újra szabadon A nap felkelő sugarai, bevilágították az amúgy is világos Summer Streetet. Ebben a reggeli napfényben, álmosan nyújtózkodtak a fehér kockaházak. Hatalmas ablakaikon át, besütött a nap fénye. Minden ablak nyitva volt, s kellemes hajnali fuvallat lopakodott be rajtuk, hogy aztán a bent lévő, alvó emberek arcába táncolhassanak. Csak egy ember volt, közel s távol, aki kint tartózkodott. A szirten álló hatalmas, hófehér ház egyik lakója. Egy hosszú, aranyszőke hajú, takaros kis férfi csoszogott ki a bejárati ajtón. Csupán bokszert és egy fehér inget viselt szétnyitva, amit kellemesen cirógatott rajta a szellő. Kisétált a bejárati ajtón át a kovácsolt vas kapuig. Útját, az impozáns sövény kísérte, egészen a postaládáig. Adrew McTroyon, meglátszott, hogy épp kelőben van. Amúgy egyenes és szép szőke haja, most ide-oda göndörödött és hetykén hanyatlott homlokára. Adrew már ismertnek számított Sundayben, aki néhány éve érkezett csupán ide társával, az alsósokat oktató Trevissel és gyermekükkel, Peggivel. Egy sötét kis titkot őrizgettek és őrizgetnek, még mind a mai napig is. Nem csupán a világ elől, de gyermekük elől is. Hazugság a nevük, hazugság a múltjuk, ami a valóság, az csupán a jelenük. A valóság az, hogy Sera és Kevin létezik, na meg egy nagyon sötét múlt. Jobban mondva, létezett. Bizony, mivel a fiatal pár, foggal-körömmel ragaszkodik és harcol azért a jelenért, amelyben most élnek. Megpróbálják elfelejteni a múltbeli megpróbáltatásaikat és egy örökség miatti, majdnem halálukat. Sera kinyitotta a postaládát és mérgelődött egy sort a csekkek miatt, amit már rég levontak a kártyájáról és most mégis kiküldték neki. Gondolatban elküldte őket, egy sokkal melegebb éghajlatra. Volt még egy újság és egy egyszerű fehér boríték is benne, ennyi volt csupán a mai termésem. Igen, így igaz. Én vagyok az az ember, aki tíz körmével ragaszkodik a saját hazugságaihoz és teremtett kis mennyországához. Mivel szerettem volna megóvni magam, a kilátásban lévő dühkitöréstől, inkább visszasétáltam a lakásba. Az újságot és a borítékot, ledobtam az asztalra és a hálószoba felé vettem az irányt. Kevin félmeztelenül és szétvetett tagokkal, az igazak álmát aludta. Mikor elhelyezkedtem az ágyban, Kevin felébredt.
–  Megint kisettenkedtél a postáért? – kérdezte bujkáló mosollyal. Bocsánatkérő pillantásaimmal, a mellkasára feküdtem. Miért is hazudnék neki, hisz már olyan jól ismer?
–  Fúúú szerelmem, most látom csak, hogy milyen izmos vagy. Nagyon szexi. Eddig észre sem vettem. – incselkedtem vele és végigsimítottam izmain.
–  Ó, te mocsok! – nevetett és magára rántott. Az ing, ami amúgy is csak fityegett rajtam, gyorsan a földre került. Kevin teljesen felhúzott magához és keze máris nadrágomban matatott, hogy megsimogassa, álló férfiasságom. Már épp a szájába vett én pedig már épp nyögni készültem, mikor kivágódott a szobánk ajtaja és Peg topogott be rajta, álmos kis szemeit törölgetve. Mintha bomba robbant volna, fordultam le Kevinről és bújtam a takaró alá. Rohadt kínos pillanat volt, amit egyedül Kevin nem érzékelt.
– Keljetek már fel, éhes vagyok! – rivallt ránk a mi kis tisztünk. Oly régen volt már, mikor ez az ártatlan kis teremtés, még csak totyogott és széttárt karokkal rohant, a haza érkező Kevin elé, azt kiabálva, hogy „papa”. Kizárásos alapon, én voltam a „mama”, amit a házon kívül nem hangoztathatott. Mivel az én kis uram és parancsolóm éhezett, neki is láttam a reggelijének. A merevedésemnek immár, semmi baja nem volt, hisz úgy ahogy volt, rögtön le is lankadt. Ez van, ha az embernek gyereke van. Miután megreggeliztünk, Kevin elköszönt és dolgozni ment. Felöltöztettem Peggit és elindultam vele, az óvodába. Az évekkel ezelőtti eset óta, nem tartózkodom kint, az építkezési helyeken, csupán ha nem működnek a gépek. Aznap minden simán ment, ezért mielőtt Peggiért mentem volna, még volt egy kis időm beülni egy kávéra Tiffanyékhoz. Szép kis házat vettek és nagyszerűen kijöttek. Tényleg úgy nézett ki a dolog, hogy az én kedves barátnőm, megtalálta élete szerelmét. Ráadásul, Tiff néhány napja bejelentette, hogy ismét gyermeket vár. Természetesen mindenki nagyon boldog volt. Gyorsan eltelt az a röpke kis órácska náluk, ezért ideje volt indulnunk. Enikő is idén kezdte el az óvodát és ugyan oda járt, mint Peggi. Együtt indultunk el a gyerekekért. Hála a magasságosnak, egyikük sem volt az a könyörgős fajta, ezért gyorsan át is öltöztek.
–  Tiffy néni, Enikő éhes! – nézett rá barátnőmre váratlanul Peggi.
–  Honnan veszed? – kérdeztem, miközben ráhúztam kicsi lábaira a cipőt. – Nem is szóltatok még egymáshoz. Peggi kirántotta a lábát a kezemből és magához ölelte Enikőt.
–  Buta mama, hogyne tudnám? Ő az én kis húgom így mindent tudok róla. – szólt durcásan. Valóban. A két gyermek úgy viszonyult egymáshoz, mint a testvérek, ezért mindennaposak voltak, az efféle kijelentések.

Fáradtan értem haza, nyitottam be a házba, ahol Kevin már várt ránk. Peggi egy „kényszerleszállást” kiáltva, apja ölébe vetette magát. Leültem melléjük egy bögre teával a kezemben és Kevinnek nyújtottam a reggeli újságot. Én a fehér borítékot bontogattam és vettem kíváncsian a kezeim közé. Elkezdtem olvasni, bár igencsak rövid levél volt, de annál sokkolóbb.
„ – Eljövök azért, ami az enyém!” – csupán ennyi állt benne, de nem kellett hozzá sokat gondolkodni, hogy rögtön rájöjjek. Azok a cirkalmas betűk, ez a hangvétel...Kicsusszant kezeim közül a levél, két tenyeremet a fejemre szorítottam és sírva fakadtam. Kevin máris utána nyúlt és az ő arca is rögtön holtsápadttá vált. Mivel ezidáig nem történt semmi próbáltunk nem gondolni rá és éltünk úgy ahogy eddig is. A másnap és az azt követő napok is ugyan úgy teltek el, eseménytelenül de szeretetben. Pénteken Peggiért mentem, mint minden nap. Azonban eszembe jutott, hogy az építkezésen hagytam néhány nagyon fontos iratot. Megnyugtattam kislányomat, hogy gyors leszek majd, de ragaszkodott hozzá, hogy bejön velem az épületbe.
– Hű de romos. – jegyezte meg, egy hat éves megállapításaival.
– Egy-két óra múlva robbantják és újat húzunk fel helyette. – mondtam.
– Felrobbantják? – érdeklődött.
– Igen. Itt van egy bomba, ezért – közben lenyúltam az iratért, – nem is szeretnék sokáig itt tartózkodni. – mondtam kissé hangosabban.
- Nagy kár! – szólalt meg egy mély és gonosz hang, majd a vas ajtó, nyikorogva becsapódott. Nem láttam semmit, csak egy ököl suhanását, amit csak az arcom állít meg.
– Áú! – nyögtem fel, miközben erősen dörzsölgettem.
– Mama! – ugrott mellém Peggi és könnyes szemekkel nézett rám, legalábbis így véltem látni a sötétben.
–  Mama? – kacagott a hang. – Ez tök röhej. Főleg, ha úgy vesszük, hogy férfi vagy és mellette még halott is. – a fagyos hangtól, megállt bennem a vér.
– T...Timothy? Hogy...? – a balsejtelem, amely napok óta kísért és a rémálom, ami most valósággá válik.
– Azt látom, hogy még mindig vág az agyad, kedvesem. Milyen kis csinosak lettünk. De mondd csak Sera, hogy a jó életbe csinált Kevin gyereket? – kérdezte érdeklődve.
– Attól a lánytól született, akit te megerőszakoltál. – mondtam undorodva.
– Szóval apa lettem. – mondta megvetően.
– Most egyeztünk meg, hogy Keviné. Nem? – úgy tűnt, hogy az évek alatt, sokkal hülyébb lett, mint volt.
– Keviné? Kevin terméketlen. Nem tudtad? – kacagott.
– Gyerekkorunkban, Kevint egyszer úgy megerőszakolták és megverték apám barátai, hogy megsérült neki a...tudod te mije, hogy nemzőképtelenné vált. – nevetett ismét.
– Peggi a mi lányunk! – kiabáltam rá és magamhoz húztam a gyermekem. Képtelen voltam elhinni, hogy Kevin nem mondta el nekem. Addig a pillanatig nem is tudtam elképzelni, hogy Timothy gyermeke, míg eszembe nem jutott, hogy márpedig lehetséges. Annak ellenére, hogy Timothy fekete hajú, akár az apja, Kevin és Timothy anyja, viszont pont úgy nézett ki, mint a mi kis Peggink. Így már minden világos volt.
– Tudod kinek kell? – köpött elém.
– Mit akarsz? – kérdeztem, de tudtam nagyon jól.
– A pénzem. – mondta egyszerűen.
– Ez probléma, mivel én ide vagyok bezárva, Kevin pedig semmiről sem tud. – közöltem.
– De tud. Hagytam neki egy üzenete, körülbelül egy órája az iskolában. Bizonyára már ide tart a pénzzel.  
– Nem hiszem! – szóltam gúnyosan.
– De igen! – szólalt meg az ismerős hang az ajtóban.
– Kevin?! Papa! – mondtuk egyszerre.
– Őket engedd el, csak velem van dolgod. – kiáltotta Kevin.
–  Ebben igazad van, tesó. Húzzatok el! – kiáltott ránk. Nem akartam otthagyni Kevint, de Peggi épsége, mindennél fontosabb volt. Próbáltam szólni hozzá, de nem engedte. Kiérve az épület elé, messzebb mentünk tőle. Reszkető kezekkel nyúltam a zsebembe és tárcsáztam a kollégám számát.
–  Mennyi idő van a robbanásig? – kérdeztem riadtan.
– Öt perc. – szólt néhány kattintgatás után.
–  Öt? Viccelsz? – teljesen megfagytam és akaratlanul is folyni kezdett szememből a könny. Peggi oltalmazóan ölelni próbált, de nem segített. Minden egyszerre gyűlt össze bennem és csak egy dolgot tehettem.
–  Kevin, öt perc! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Nem hallottam mást, csupán egy halk pukkanást. Utána még egy percnyi néma csend és az épület tetején láng csapott fel egy hatalmas durranás kíséretében. Nem tudtam mi történik, csak azt, hogy felrobbant, hogy bekövetkezett és Kevin nem sétált ki azon az átkozott ajtón. Magasba emeltem a fejem és csak ordítottam. Ordítottam a holdra, amely ezen a borzalmas estén képes volt mosolyogni rám. Rám, aki most vesztette el, élete szerelmét. Az egyetlen embert, aki őszintén szerette őt, minden hülyeségével együtt.
– Hékás, a környék összes kutyája közül, te nyomatod a legjobban! – tornyosult felém Kevin kormos arca. Talán egy pillanaton múlt, talán azon, hogy Kevin átölelt, de nem ájultam el, pedig nem sok kellett. Ajkaim némán formálták a kérdéseket, melyeket nem mertem feltenni.
–  T...Timothy meghalt? – kérdeztem.
–  Még a robbanás előtt. Lelőttem. – közölte higgadtan.
–  Tessék? – kérdeztem meglepetten. – Kevin...te...? – a valós reakció az lett volna, hogy megkérdezem, miért tette. Én azonban, nem kérdeztem semmit, hisz nem volt mit megkérdezni. Ha nem ő, akkor valószínűleg én tettem volna meg, bármivel, ami a kezembe kerül. Kevin magához húzott minket és átölelt. Peggi sírt, bár valószínűleg a riadalomtól, nem mástól. Én mindkettőtől, úgy igazából. Nem érzem magunkat bűnösnek vagy gyilkosnak. Az amit Kevin tett vagy az amit én is megtettem volna...gyilkosság, bosszú, vagy önvédelem?! Ez egy olyan dolog, amit mindenki maga dönt el. Ezért én is rátok hagyom a döntést és az ítéletet. Addig is én, végre békében és nyugalomban, immár megkönnyebbülve fojtatom az életem Kevinnel és a gyermekemmel, akit most már semmilyen megrázkódtatás nem érhet. ~ Vége~

The third adventure...
Warm feelingIshin keze szorosan tapadt Hiroto szájára, visszafojtva ezzel a fiú hangos lélegzetvételét. Másik keze, célirányosan a fiú mellkasára csúszott, kényeztetve azzal a fiú mellbimbóit. Utat talált nadrágjába és ujjai már a nedves hímvesszővel játszottak. Hiroto, még egy rövid ideig, képes volt a vízben vadul szeretkező, Haruki-Sayen párost figyelni, azonban rövidesen figyelmét, valami más vette birtokba. Kiszáradt, hideg ajkaihoz, Ishin forró, nedves ajkai tapadtak. Míg a fürge ujjak alul kényeztették, addig a játékos nyelv az ajkait ízlelgette. Hímvesszőjén megérezte Ishin vesszőjének a melegét, ami teljesen megborzongatta. A két szerszám egyszerre mozgott fel s alá, míg forró lávaként, szét nem fröccsent csupasz mellkasukon. Hiroto levegőért kapkodott, míg végül megnyugodott. Majd mikor visszatért a valóságba, hevesen eltolta magától Ishint és elszaladt. Ishin idegesen a fába csapta öklét, majd fejét is nekitámasztotta.
- Rossz kölyök! – szólalt meg váratlanul egy ismerős hang. – Nem szép dolog leskelődni, a felnőttek után! – mosolygott rá Haruki kicsit dorgálóan, majd elsétált mellette.
- Ne add fel! Jó voltál.  – szólt csalafinta mosollyal az arcán Sayen, megveregette a vállát, majd követve szerelmét, ő is távozott. Hiroto sok futás után megállt és térdére támaszkodva fújtatott. Most már pihenhetett egy kicsit. Az előbbi sokk, ami érte, azok a gyengéd kezek, melyeket még nem tapasztalt a teste...körbepillantott. Egy vízesés volt tőle, rögtön jobbra. Lenyűgözte, amit látott. Elkezdett a part mentén sétálni, majd egy világosabb résznél leült a bokor tövébe. A vízesés mögött egy szikla volt, pontosabban egy szikláról csorgott le. Hiroto nem tudta, hogy mi van a mögött, mert most látta ezt a csodát először. Elmélázott, fejét a fának vetette, ami mögötte volt és lehunyta szemeit. Békés és andalító csend, nyugalom, melyre most a legnagyobb szüksége van.

- Nha...ahh...haah... – Hiroto felkapta a fejét riadtságában és megpróbálta kitalálni, hogy honnan jön a hang. Hiába tekintgetett jobbra és balra, semmit sem vélt felfedezni.
- T...Tano...kérlek! – Hiroto a hang irányába nézett és akkor vette észre, a vízesés mögül előbukó fejet. Shinjo feje hanyatlott hátra, közszemlére téve ezzel, csupasz testét, melyet az őt ölelő Tano teste követett. Shinjo a vízbe készült zuhanni háttal, míg Tano szüntelenül a mellbimbóit kényeztette, izgatott nyelvével. „ – Rohadt életbe, hogy itt mindenki, ilyen kurvára szerelmes!”- mérgelődött magában Hiroto, de titkon tovább figyelte őket. A sekély víznek köszönhetően, Hirotonak pazar látványban volt része. Shinjo teste, fel-le hullámzott a vízben. Testének mozgása, olyan volt, akár a víztükör felett ugráló lazacoké. Tano szüntelenül és megállíthatatlanul kényeztette tovább, a hűs víztől immár kemény bimbókat. Shinjo szinte vergődött az ölelésében, akár egy elejtett kis állat. Görcsösen kapaszkodott a kidolgozott vállakba, míg meg nem remegett. „- Ahh...Shinjo senseinek, extrém érzékeny mellbimbói vannak! Nem is sejtettem.” – állapította meg Hiroto. A fiút teljesen meglepte, hogy így látta tanárát, aki egy jó évvel ezelőtt, még ugyan így őt kényeztette. „ – Szóval Sensei is inkább cica típus. Nem-nem, inkább az a vadmacska -féle. Ennyi gyönyört és kínzást, ebben a formában elviselni, csak egy vadabb cica képes. De csak most bukkant volna elő? Létezik egyáltalán olyan, hogy később bújik elő az emberből? Ah, biztos nem. Én maximum egy kóbor cica vagyok, tompa karmokkal. De jobban is fekszik Senseinek, ez a szerep, mint a domináns. Abban elég béna.” – mélázott el gondolataiban a fiú. Annyira gondolkodóba esett, hogy kis híján lemaradt az események követésében. Szégyenlősen kilesett ismét a bokrok közül. Tano immár a másik kezével, Shinjo hímvesszőjét kényeztette. Mindkét kezével, a férfi dereka alá nyúlt, hogy a víz felszínén tartsa félig, ajkai pedig a nedves vesszőt vették birtokba. Egyszerűen gyönyörű látvány volt, amint a két kézzel alulról támasztott Shinjo, vergődik a vízben. Eszeveszett remegése, aranyos kis hullámokat idézett elő, az amúgy sima víztükörben. Remegése egyre csak erősödött, míg ki nem tört és el nem árasztotta vele Tano, kívánatos barna ajkait. Tano megnyalta ajka szélét, amin óvatosan csordogált alá, az ízletes fehér nedű. Shinjo nyelt egyet izgatottságában és ajkai szétváltak. Hiroto nem értette, hogy miről beszélnek, ezért megpróbált halkan közelebb kúszni.
- Mi legyen cica – micám? – kérdezte Tano, miközben kézfejét nyalogatta, ahova kenődött egy kevés az aranyat érő nedűből. – Mit szeretnél, mit tegyek veled? – kérdezősködött tovább, a lángoló arcú Shinjot figyelve. – Nos, ha nem felelsz, akkor nem tudok rajtad segíteni. – gonoszkodott. Shinjo a mutató ujjába harapott és nagyot nyelt. Eddig vörös ábrázata, kutya füle volt ahhoz, amilyenné most vált hirtelen.
- A...azt akarom, hogy melegíts fel! – nyögte bátortalanul.
- Szóval, csak az ölelésemet akarod? – kérdezte kaján mosollyal.
- Nem! – vágta rá riadtan Shinjo, szemeit összeszorítva. – Be...belülről melegíts fel! – dadogta ismét.
- Áh...- kuncogott. – Hogy kell szépen kérni? Mi a varázsszó, Shin? – húzta tovább Tano. Shinjo mély lélegzetet vett, azonban arcán megmaradt a pír. Nagyon jól tudta már, hogy ha minél előbb magában akarja tudni Tanot, akkor engedelmeskednie kell. A sziklához sétált, ami pár lépéssel előtte állt, majd térdre ereszkedett, fejét a sziklához szorította, fenekét feltolta, majd mindkét kezével hátra nyúlt és szétfeszítette. Fejét picit felemelve, kiéhezett tekintettel Tano figyelmét kereste.
- Ha...hatolj belém, Tigrisem! – nyögte vággyal teli tekintettel Shinjo. Tano jóízűen elmosolyodott, majd közelebb szántott hozzá. Térdre ereszkedett és felváltotta Shinjo kezeit, a sajátjára. Izmos kezeivel, nem volt nehéz folytatni a feszítést, ám mielőtt megadta volna szerelmének a kikönyörgött döngetést, nyelvével hatolt belé. Shinjo ujjába harapott, majd kirántotta. Nyitott szájjal zihált, nyelvével ajkait nyaldosta. – K...kérlek... – nézett Tanora visszafojtott könnyekkel a szemében. Tano teljesen ellágyult, mondanák a laikusok, a valós szemlélő számára, aki Hiroto volt, viszont egyértelmű volt, hogy totál begerjedt. Nem mintha eddig nem állt volna, hatalmas szerszáma, mint a cövek, de valójában mostanra fogyott el, minden türelme. Egy türelmetlen mozdulattal szerelmébe hatolt és azon nyomban kiült arcára, a földön túli megelégedés. Eszeveszett harcuk, nem tartott túl sokáig, hamar átlépték mindketten a gyönyör küszöbét. Lihegve feküdtek, hátukat a sziklának vetve és egymást ölelve.Hiroto zaklatottan pattant fel álmából. Körbepislogott. Hajnal tájban járhatott az idő, a nap még most készült felkelni. Ishin a teljes nyugalom kifejezésével az arcán aludt mellette. A tegnapi nap eseményei, teljesen kikészítették Hirotot. Nem tudta magát hova tenni, ahogy a látottakat és azt sem, hogy jelen pillanatban is, annyira kemény, hogy az már szinte fáj neki. Magához kapta törölközőjét és a patak felé vette az irányt. Ishin, mintha megérezte volna, hogy figyelik, felpattant. Nyoma sem volt az előbbi mély alvásának és rögtön észre is vette, hogy Hiroto nincs mellette. Feltápászkodott és szapora léptekkel követte, egészen a patakig. Ott, mikor látta, hogy Hiroto a földre rogy, az egyik fa mögé vetette be magát és onnan figyelte tovább. Hiroto a patakhoz ért, hátát a fának vetette és lecsúszott. Eszébe jutott Ishin kezének érintése, vesszőjének melege és csókjának íze. Ez vitte be a végső ütést, amit már képtelen volt kivédeni. A fa tövében guggolt, majd nadrágjába nyúlt. Így próbálta kényeztetni magát, ami nem is tartott sokáig. Azonban úgy nézett ki, hogy ez semmire sem volt neki elég. Mérgesen lehúzta nadrágját és négykézlábra állt. Felső testét a földhöz szorította, egyik kezével támaszkodott csupán. Másik keze, ami nedves volt, a fenekéhez vándorolt. Mivel mohó volt, rögtön két ujját helyezte fel. Nyelvével ujjait nyalogatta és szopogatta, miközben kéjesen nyögött, a magának okozott örömöktől. Közel járt már a végső célhoz, ami egy perccel sem váratta tovább. A forró, fehér gyönyöre, a zöld fűben landolt és torkából, a hangos nyögésen kívül, valami más is feltört.
- Ahn...I....Ishin!! – annyira magával ragadták a fiú érintései, hogy orgazmusa közben sem tudott másra gondolni, csupán Ishinre. Ishin, kicsivel arrébb a másik fa tövében, szintén önmagát kényeztette. Ha ezidáig nem is ment el, mikor Hiroto kéjesen a nevét nyögte, agyát elöntötte valami vad ösztön és teleeresztette tenyerét, forró magjával. Bánatosan lihegett és már csak arra vágyott, hogy Hirotoban érezhesse magát. Hogy nyelvével érinthesse, azokat a gyönyörű mellbimbókat, amelyek olyan kívánatosak, akár a friss gyümölcs, amely ezeken a fákon is érik.
– Nah! Láttad ezt? – sóhajtotta Haruki. – Pompás látvány volt, ugye? – bökte oldalba Sayent.
- Ühüm. – válaszolta durcásan Sayen.
- Hé, neked meg mi bajod? – kérdezte megilletődve Haruki.
- Mond csak Haru, mi most azért keltünk egy fél órával korábban és halasztottuk el a reggeli szexünket, hogy végignézzünk, két maszturbáló kölyköt, akik még most sem tudják megérteni, hogy ezt talán együtt kéne csinálni? – kérdezte fújtatva. Haruki kuncogott.
- Nem mintha, nem hajtanád ezt be rajta ma, duplán! – nevetett, majd karon ragadta szeremét és vissza sétáltak a kunyhójukig. Hiroto visszaért a táborhoz. Felöltözött, közben titkos kis pillantásokat vetett Ishinre. Aznap órát tartott nekik Haruki, akihez csatlakozott a kipirult arcú Shinjo. Hiroto tippelgetés nélkül is rájött, hogy cica-micám, mitől van így felhevülve. Délután beültek az iskolába. Mindössze öten maradtak azok közül, akik erre a projektre jelentkeztek. Ők mind az öten, hátul foglaltak helyet, a gyerekek mögött. Ők most, mint megfigyelők voltak jelen. A cél az volt, hogy megtanulják, mit kell tenni, ha már ők is idáig jutnak. Egyedül Ishin volt az, aki nem ült közéjük, mert őt, még az óra elején a tanári asztalhoz invitálták Harukiék. Lenyűgöző kifejező képessége miatt, tökéletesen be tudott kapcsolódni az órába. Hiroto egész végig csak őt figyelte, és csodálattal hallgatta, minden mondatát. Képtelen volt, nem érzéseire gondolni most is, azonban Ishin tekintélyt parancsoló szemei, rögtön visszarángatták őt, a kegyetlen valóságba. A gyerekek, ámulattal figyelték az öt tanárt és látszott rajtuk, hogy rendkívül élvezik az órát. Az, hogy saját nyelvükön kívül, valamely más nyelvet is megismerhettek, hatalmas élmény volt számukra. Harukit és Sayent, régi ismerősként fogadták a gyerekek. Az óra végeztével, lassan kiürült a terem és a négy tanár, Ishinnel karöltve megbeszélést tartottak. Hiroto a többi társával ellentétben, nem kifelé vette az irányt, hanem közelebb húzódott a beszélgetőkhöz.
- Nagyon jók a jegyzeteid, Shinjo! – jegyezte meg Sayen az érintettnek. – Nézd csak, Haru! – tolta közelebb Harukihoz.
- Shinjo mindig is, elég érthetően tudott órát tartani. – közölte Haruki. Igen, valóban ez volt az első eset, mióta a program beindult, hogy Shinjo és Tano is órát adott. Az pedig külön szám volt, hogy Ishin is becsatlakozott.
- Ez a kölyök... – veregette hátba Tano Ishint, – nagyszerű tanár lesz. Érthetően és lazán magyaráz, ráadásul még intelligens is. – magyarázta miközben Hiroto érezte, hogy fülig pirul.
- Köszönöm. – szólt könnyedén Ishin és lopva Hirotot kereste szemeivel. Egész óra alatt, képes volt kizárni gondolataiból a fiút, azonban mostanra teljesen leeresztett.
- Az nem baj. Szükségünk is lesz rá. Két hónap múlva, meg lesz a vizsgájuk és végre szét tudjuk osztani rendesen, a csapatot. – szólt Haruki. – Mi foglalkozhatunk a felnőttek oktatásával. Náluk ugye, figyelembe kell vennünk, azt a nem elhanyagolható tényt, hogy betakarítási és vadászati idő alatt, nem érnek rá. Épp ezért, mikor ráérnek, akkor kell egyszerre, több órát is adnunk. A fiúk a vizsga után pedig, átvehetik a kisebbeket. – ecsetelte. A többiek egyetértően bólogattak, majd kisétáltak a tanteremből, magára hagyva, a még ott gubbasztó Hirotot.

Hiroto lázasan tanulta végig, még az utolsó perceket is. Gyomra teljesen görcsben állt, a rá váró vizsga előtt. Néhány lépésre tőle, Ishin teljes nyugalomban álldogált. Két hónap telt el és immár elérkezett a vizsga ideje. A négy tanár beinvitálta őket, mindenki leült egy-egy asztalhoz és megkapta a maga feladatlapját, lefordítva. A négy tanáron kívül, jelen volt még másik két férfi is, akit a diákok nem ismertek. Hirotonak volt egy sejtése, mikor a két idősebb férfira nézett, de nem mert megkockáztatni semmiféle feltételezést.
- Nagyon örülök, hogy idáig is eljutottunk! – állt fel Haruki, akinek szemei szinte ragyogtak a büszkeségtől. A mellette ülő idősebb, szőke férfi, buzgón igazgatta Haruki ingét, miközben az beszélt. Haruki legyintett egyet, hátrálásra késztetve ezzel zaklatóját. – Azt hiszem, jól összeszoktunk ezalatt az idő alatt, mióta itt vagytok. Nem kell bemutatnom a többieket, hisz őket hármukat már ismeritek. – mutatott az érintettekre. – Viszont, engedjétek meg, hogy bemutassak még két fontos személyt. – lépett kicsit hátrébb. – Yaguatí Hiisen-sama, ő Kongó kormányzója. – mutatta be a Sayenre oly nagyon hasonlító férfit. Hiisen felállt, majd meghajolt. – Valamint, Hasegawa Ikuto, aki a kormányzó úr titkára. – mutatott a karcsú férfira, aki nemrégiben molesztálta. Ikuto is felállt, majd meghajolt.
- Azt elfelejtette hozzátenni, hogy Haruki Sensei apukája vagyok! – méltatlankodott a férfi, akit Haruki egy gyengéd gyomrossal, gyorsan elhallgattatott. Hiroto sejtése végül beigazolódott és jól tippelt, mikor úgy gondolta, hogy ők ketten, Sayen és Haruki apja.
- Lássatok hozzá! – intett Sayen. –...és sok sikert mindenkinek. Egy-két órás küzdelem után, mindenki letette a tollát. Hiroto nem csalódott magában, minden tanulásra tett erőfeszítése, kifizetődött. Minden kérdésre, megvolt a válasza, azonban mikor már a folyosón voltak, egy kicsit megszédült. Ishin kapta el és vitte ki a friss levegőre. Leültette egy padra, majd elszaladt, de már jött is vissza egy pohárral és egy palackkal a kezében. A palack kupakját lecsavarta és Hirotonak adta. Hiroto, a torkában dobogó szívével vette el tőle és ivott bele a hűs vízbe. A másik pohárba kávé volt, ezt nem is értette azonnal.
- Kávé...cukorral. -közölte Ishin. – Leeshetett a vércukrod. Túlzásba vitted a tanulást. – mondta.
- Nem lehet mindenki olyan zseni, mint te. – motyogta Hiroto az orra alatt.
- Nem vagyok zseni, csak jó a memóriám, ennyi. – válaszolta Ishin, aki a motyogás ellenére is tisztán hallotta Hiroto gúnyos megjegyzését. – Hiro. – szólalt meg váratlanul a fiú. – Tudom, hogy ezt már régebben is mondtam, és tudom, hogy akkor mi volt a válaszod. Most sem számítok másra, de eldöntöttem, hogy a vizsgák után újra megteszem. – mondta egy enyhe kis pírral az arcán. – Hiro, szeretlek! – szólt mire Hiroto majdnem visszaköpte a kávéját.
- Ez...most... – dadogta.
- Nem várom el, hogy válaszolj! Csak azt akartam, hogy te is tudd, hogy azóta sem változott bennem semmi, irántad. – mondta.
- Én...nem tudom, hogy mit érzek. – válaszolta Hiroto, de legbelül tudta, hogy ez nem igaz.
- Nem gond! – szólt beletörődve Ishin. – Gyere menjünk vissza, mert szerintem mindjárt meglesznek az eredmények. – mondta majd visszavezette Hirotot a terem elé. Harukiék kinyitották a terem ajtaját és beszállingózott, mind az öt diák. Mindenki átment, méghozzá ragyogó eredményekkel, ezt az eredményt, Haruki még meg is könnyezte. Ishin, boldog is volt, meg nem is. Úgy érezte, hogy nyert is valamit, de el is vesztett valamit, talán örökre.

Egy évvel később, a törzs egy kis összejövetelt szervezett a gyerekek tiszteletére, mivel vége lett az évnek. Bámulatosan tanulékonyak és fogékonyak voltak mindenre, ami csak egy kicsit is izgatta őket. Még nem volt sötét, a délután közepén járhattak. Az öt diákból, végül csak négy maradt, mert az ötödik váratlanul haza utazott. Körbe ülték a tüzet, a kislányok pedig körberajongták Ishint és Sayent. A két férfi, nagy népszerűségnek örvendett a kislányok körében. Hiroto, aki sokat változott ez idő alatt, állát kezével támasztva, bámulta a két férfit. Haruki huppant le mellé és követte kollégája tekintetét.
- Hé Onii-chan, baromi lassúak vagytok! – szólalt meg váratlanul.
- Tessék? – lepődött meg Hiroto.
- Komolyan most nézd meg. – mutatott Ishinre Haruki, akit épp két kislány ráncigált, azért könyörögve, hogy vegye őket feleségül. Ishin meglepően könnyedén kezelte ezeket a helyzeteket és egy perszével le is rázta őket. Hirotonak ilyenkor, az agyába szökött a vér és valami megmagyarázhatatlan féltékenységet érzett. – Beismerhetnéd végre, hogy te is szereted. – szólt ismét Haruki.
- Semmit sem ismerek be! – vágta rá durcás kölyök módjára Hiroto és berontott kunyhójába.
- Ostoba kölyök! – jegyezte meg Haruki, majd felállt és karon ragadta Sayent, hogy magával cipelte. Hiroto néhány percig fújtatott, majd magához vette törölközőjét és a patak felé vette az irányt. Annyira mérges volt, hogy észre sem vette, hogy szinte magával sodorta Ishint, aki mellett, sebes vonat módjára robogott el. Tempója a patakig nem is lassult, ahol hangos nevetésre lett figyelmes. A legközelebbi fa mögé vetette magát és onnan lesett ki. Haruki és Sayen játszott a patakban. Egymást fröcskölték és csapkodták a vízzel, mint két kölyök a medencében. Végül Haruki megbotlott egy kavicsban és Sayen karjaiba zuhant, aki gyengéden fonta át derekát, majd a víz felszínén tartva azt, megcsókolta kedvesét. Barna keze, felfedező útra indult Haruki testén, gyengéden kényeztette a bimbókat, amire Haruki fel is szisszent. Hiroto most volt igazán bajban, főleg mivel nála is beindult a természetes testi folyamat és nadrágja egyre szorosabb lett. Puha kéz érintette száját, elnémítva még ki nem csusszan nyögését. Ishin állt mellette. Egyik keze Hiroto szájára tapadt, másikkal pedig csendet intett. Megzörrent egy faág, ezért Ishin a fához szorította a fiút, hogy elbújjanak. Néhány másodperc feszült csend és lapulás következett.
- Hékás! – csendült egy hang a fejük mellett. – Már megint ti! – mosolygott rájuk Haruki. Sayen a vízből figyelte meztelen kedvesét, aki karon ragadta Hirotot és ruhástól a vízbe húzta. – Szerinted is bűnösök, kedvesem? – kérdezte Sayent, aki egyetértően bólintott. Sayen, a parton döbbenten álldogáló Ishin tekintetébe fúrta sajátját, aki erre megindult előre, mintha megigézték volna és miközben a vízbe gázolt, folyamatosan dobálta le ruháit. Haruki megcsókolta Hirotot, mire annak szeme elkerekedett. Szegény fiú, teljesen lebénult a sokktól. – Ez a büntetésetek! – válaszolta Hiroto kérdő tekintetére Haruki. – Mondd csak, jó érzés? – kérdezte.
- Ah...i...igen. – nyögte riadtan Hiroto. Haruki, a fiú arcát Ishin felé fordította, aki követte a ki nem mondott utasítást és forrón megcsókolta a fiút. Hiroto szemei, még mindig ki voltak kerekedve, azonban mikor Ishin puha nyelve a szájába csúszott, összefojt szemei előtt a világ. Lehunyta őket és átadta magát a forró érzésnek. Haruki nyelve a fiú mellbimbóján játszadozott, míg Sayen a vesszőjét simogatta. Hiroto bajban volt. Egyszerre volt számára gyönyör és kín, minden ajándékba kapott érzés.
-  Nhn...neee...kérlek, ne... – nyögte a fiú elválva Ishin ajkaitól. Haruki és Sayen hátrébb álltak, majd mindenki Hirotora nézett. A fiú nagyon zavarban volt és csak pislogott.
- Hiroto... – döngte mélyebb hangján Sayen. – Melyik érintés volt a legjobb? Válassz! – szólt, majd a huncutul mosolygó Harukira nézett. Ishin nem gondolkodott, hisz tudta, melyik érintés hozta leginkább lázba. A mellette álló Ishin nyakába ugrott és szorosan ölelte át. Haruki oldalba bökdöste Sayent és a már hevesen csókolózó párra mutatott.
- Csak összehoztuk! – jegyezte meg Haruki.
- Remek. – mondta elégedetlenül Sayen. – Akkor én most ezzel mit kezdjek? – mutatott ágaskodó szerszámra.
- Na gyere, majd én leápollak. – kuncogott Haruki majd kivezette kedvesét a vízből. Ishin és Hiroto, észre sem vette, hogy a két férfi távozott, annyira belemerültek egymásba. Ishin megemelte a fiú derekát, mire az úgy reagált, hogy lábaival körülölelte Ishin derekát. Ishin a nyakát csókolva haladt egyre lejjebb és lejjebb. Forró leheletével beborította a fiú kulcscsontját, majd annak mellbimbóját. Hiroto felső teste hátrahanyatlott és kezeivel görcsösen kapaszkodott Ishinbe, akinek ujjai addigra már a fiú puha fenekében jártak. Hiroto reszketett. Még az sem érdekelte őket, hogy éppen állnak. Ishin már belé is lökte magát Hirotoba, aki egy halk nyikkanással jelezte, hogy elsőre jó helyen találta el. Ishin vadul mozgatta magán a fiút, csípőjét fel le mozgatta. Hatalmas szerszámának hála, épp elég mélyre lökte magát, hogy a fiú prosztatáját simogassa. Nem is kellett sok, Hiroto lába szorosabban ölelte Ishin derekát, megremegett, teste megfeszült, feje hátra hanyatlott és érzéki nyögés tört fel torkán, minek köszönhetően, Ishin is elélvezett. Egymást ölelve lihegtek.
- Ez...nekem még nem volt elég! – mondta lihegve Ishin, a megszeppent Hirotora nézve. Hiroto egy pár percig némán figyelte Ishint, majd elmosolyodott.
- Nekem sem. – mondta ki a varázsszót, melyre Ishin letette és négykézlábra állította a parton. Mögé térdelt, majd egy mozdulattal belé hatolt. Ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott benne, úgy szivárgott ki a fiú fenekéből, az előző menet termése. Ez hatalmas izgalommal töltötte el Ishint, aki a fiú hátára feküdt és megnyalta azt. Majd ujjai a fiú mellbimbójára vándoroltak, simogatták és kényezették azt. Végül rátalált a hímvesszőre, amiből egy kis simogatás után, előbukkant a forró nedű. Hiroto teste a földre hanyatlott, hangja még kéjesebb volt, mint előtte.
- Szeretlek, Hiro. – szólt Ishin, amire a fiú szemeiben könnyek gyűltek. Felemelkedett és karjaival, a fiú arca után nyúlt, majd megcsókolta azt.
- Én is...szeretlek! – felelte Hiroto két lökés között. Ishin arca lángra lobban és Hiroto már csak azt érezte, amint a fiú szétrobban benne. A mesés kis tájat egy öblös nyögés hangja töltött be, amit egy érzékibb követett.

- Ah, na végre. – szólalt meg Haruki, aki meztelenül feküdt kedvesén.
- Látod milyen nehéz kimondani? – kérdezte Sayen, a férfi hátát simogatva.
- Ebben az esetben, azt hiszem beismerni volt nehéz. – vélekedett Haruki, majd egy csókolt lehelet Sayen arcára.
- Ti mi a francot műveltek? – dörrent egy megrovó hang mellettük.
- Yo Shin, Tano! – köszönt a párosra Sayen.
- Azonnal bukjatok le! – parancsolt rájuk Haruki és magához húzta Shinjot a földre. Tano bambán térdelt Sayen mellé, aki elégedetten ölelte magához Harukit.
- Összejöttek végre a fiatalok? – kérdezte Tano.
- Aha. – válaszolta boldogan Haruki.
- Jesszusom...épp ideje volt! – sóhajtotta Shinjo, majd átült Tano mellé és elterült annak hasán. Tano magához ölelte és így feküdtek mind a négyen, szépen csendben, magára hagyva a két fiatal szerelmest, hogy néhány óráig még élvezhessék, frissen lobbant szerelmüket.

The second adventure...
The first love of adventure
A meleg reggeli napfény, bekúszott a fehér függönyön át a hotel szobába. Színének köszönhetően, nem adott több hőséget, az amúgy is szenvedőnek. Shinjot már ébren találta, de nem a reggeli, hanem még a hajnali napfény. Ez már nem az első eset volt, mióta itt van. Hetek, sőt hónapok óta ez ment már. Mióta csak eldöntötte, hogy idejön, égett benne a vágy. A vágy, valami új után, valami számára eddig ismeretlen után. Akkor...hónapokkal ezelőtt, mikor teste véglegesen fogságba esett, egy titkos szenvedélynek, szíve véglegesen meg lett jelölve, a szerelem pecsétjével. Végül úgy döntött, itt az ideje, hogy új életet kezdjen. Egy teljesen új Shinjoval, akit nem pusztán a saját nemi vágyai érdeklik, hanem szerelme érzései is. Szerelme...ami bár egyoldalú, mégis csodás. Egy olyan Shinjo, aki másért is tenni akar valamit, nem csak magáért. Hisz annyi ember van a világon rajta kívül, aki mások segítségére szorul...és hát, Harukinak is nagyszerű személyisége lett, mióta itt van. Eleinte nehezére esett beismerni, Haruki jól tette, hogy elment a közeléből, hiszen ő csak ártott neki. Azóta a test, amiért valaha rajongott, és ami ma már nem hozza lázba, teljesen megerősödött. Valahányszor erre gondolt, megundorodott magától. Elutazott ide, hogy közel legyen a szerelméhez, aki most itt szuszog békésen, közvetlen mellette. Így igaz. Azóta a végzetes nap óta, szerelmes a szíve és a teste, ebbe a nagydarab férfiba. Ami a legrosszabb, hogy ha keresne, akkor sem találna benne, semmi kivetnivalót. Amellett, hogy gyönyörű barna, kidolgozott teste van, lenyűgöző arcvonásai és páratlanul csillogó szemei, még művel és okos is. Nem rest, mindig ott van, ahol kell sőt mi több, sűrűn előfordul, hogy még meg is előz másokat a cselekvésben. Most pedig ő Shinjo, nem győzi visszafogni magát. Attól eltekintve, hogy milyen hevesen bánt vele, azóta még csak be sem próbálkozott nála. Ez teljesen kikészítette Shijot. Hiába, ami akkor kettejük között történt, csupán bosszú, elégtétel volt, a Harukin elkövetett bűnei miatt. Ez egyedül, Shinjoban indított el valamit. Természetesen, jól megfértek egymás mellett, jól ki is segítették egymást..., mint kollégák. Tano nem volt rest, ha vetkőzni kellett, akár Shinjo mellett is, szenvtelenül ledobott akár mit, gyötörve ezzel a férfit. A legrosszabb pedig, hogy mint vezetők, tanárok, egymással lettek beosztva, egy szobába. Haruki és Sayen volt az úgynevezett A vagy ha jobban tettszik egyes csapat, Shinjo és Tano pedig, a B vagy kettes csapat. A magyarázata ennek, természetesen egyszerű volt, mint a pofon. A Haruki-Sayen páros, egy témakörben mozgott, egy témára korlátozódott jobban a tudásuk. Ami a meglepő volt, hogy ez a másik párra is tökéletesen igaz volt. Ez persze, meglegyezte egy kissé, Shinjo büszkeségét. Tano azóta nem merészkedett tovább, mint akkor...és ez volt, a mi kedves Shinjonk, legnagyobb bánata. Pár percig, még elnézte a szunnyadó szerelmesét, majd bánatosan feltápászkodott és birtokba vette a zuhanyzót. Hónapokkal ezelőtt, még el sem hitte volna, ha valaki azt mondja neki, hogy ő inkább, az a „ cica” fajta. Valóban igaznak bizonyult, mert akár hányszor, a kelleténél több időt töltött a férfi közelében érezte, hogy arca lángra lobban és szíve hevesen remegni kezd. Úgy érezte ilyenkor magát, mint egy szűz lány, első szerelme közelében. Tano felült az ágyon, ahogy Shinjo behúzta maga után a fürdőszoba ajtaját, majd ajkai huncut mosolyra húzódtak. Megtörölte a szemét és ásított egyet. Ledobta magáról a ruháit, és belépett ő is a fürdőbe.

Shinjo idegesen pakolászta össze holmiját. Hajából csöpögött a víz, olyan sietősen hagyta el a fürdőt. Remegő kezei közül néha, ki-kicsúszott néhány tárgy. A sokk, ami nemrég érte a fürdőben, lefordítva...Tano váratlan megjelenése, több szempontból is, arra ösztönözte, hogy rövid úton távozzon. Egyrészről, mert hirtelen fellépő merevedése nem kerülhetett közszemlére, másrészről attól rettegett, hogy Tano egyetlen pillantásától, elélvez. Hiába is, elvégre már hónapok óta, önmegtartóztatott. Hogy miért? Nos... a köztük történt szexuális „erőszak” után, Shinjo megpróbált egyszer ön kielégíteni. Azonban, hiába játszotta le elméjében újra és újra, azt a képet, a hatás és az érzés, már nem volt ugyan az. Körül belül olyan volt, mintha adott volna a szarnak, egy jókora pofont. Az sem segített rajta, hogy itt-ott rajta kapta, vagy meghallotta, a szerelmükben beteljesülő Harukit és Sayent. Persze örült a boldogságuknak, de ettől, mégis nyomorultul érezte magát. Már nem volt jó bárki, neki már csak egy valaki kellett, aki ezt a féktelen, vad és tomboló vágyat csitíthatja, mely darabokra szaggatja a testét és a lelkét...ez pedig az a nagydarab, izmos és kívánatos, Tano volt. Ezzel az érzéssel és a gatyáját szétfeszítő merevedéssel, lépett ki a szoba ajtaján. Kezét még egy pillanatig az ajtón pihentette, mintha azon keresztül akarná hallani a férfi, minden apró szívdobbanását. Majd keze végül lecsúszott, lábai pedig útnak eredtek, egészen le a földszintig, ahol csatlakozott a nagyban kávézó tanárpároshoz. Haruki vidáman ecsetelte újabb és újabb ötleteit Sayennek, aki elragadtatva visszamosolygott rá. Életében először, úgy érezte irigyel egy szerelmet.
- Yo...Shin...jooo! – veregette hátba Haruki.
- Ohayo’! – köszönt neki Sayen is. Meglepő módon, a dolgok megváltoztak. Mióta csatlakozott a Kongó Küldetéshez és ideutazott, sikeresen bizonyította, hogy megváltozott, mi több van értelme annak, hogy itt van. Azóta mind Sayen, mind Haruki, jó kapcsolatot ápolt vele. Sayen sem fújt már rá, mint egy tüzelő vadmacska, aki a területét és a „nőstényét” félti. Ez annyit jelentett, hogy Shinjo megszűnt számára, mint ellenfél. Persze Shinjo, ezt cseppet sem bánta. Sayen felpattant a békés hármasból és átvágva az étkezőn, Hiroto és Ishin asztalához sietett. A két fiatal, eszméletlen patáliát csapott. Haruki csak mosolygott, mint egy jóllakott óvódás, aki teljes mértékig tudatában annak, hogy miféle titkos dolog folyik, kicsivel arrébb. Shinjo megint elgondolkodott és sötét elképzeléseibe merült.
- Megváltoztál. – szólalt meg váratlanul Haruki úgy, hogy ki sem pillantott papírjai mögül.
- Miből gondolod? – lepődött meg Shinjo.
- Szerelmes vagy nagyfiú, igaz? – mosolyodott el kajánul.
- Mondd Haruki, honnan vagy te ilyen jól informált? – kérdezte most már félig idegesen.
- Mivel lerí rólad. Olyan vagy, mint egy tüzelő kutya, aki mindenhova odadörgöli. – mosolygott tovább.
- Te aztán választékos vagy! – vágta rá.
- Hé, Shin! – ugrott nyakába váratlanul Haruki és átkarolta. – Tényleg jó, hogy itt vagy. Sokkal elviselhetőbb ez az éned, mint a másik volt! Tano, ugye? – kérdezett rá, kertelés nélkül. Shinjo sóhajtott, majd lehajtotta a fejét, jelezve vele, hogy veszett ügy.
- Nem kellene feladnod! Még egy kis kitartás, új Shinjo! – mondta majd hirtelen egy puszit nyomott az arcára és csatlakozott az éppen feldúltan megérkező Sayenhez. „ – Még egy kis kitartás, mi?” – gondolta magában Shinjo, majd feltápászkodott és csatlakozott „kollégáihoz”.

Az erdőbe vezető út, mint mindig most is hosszas és kacifántos volt. Shinjo egész úton Tano mellett baktatott, a sor elején. Karjuk néha-néha összekoccant, ilyenkor Shinjo megremegett és elöntötte a pír. Ilyenkor mindig megszidta magát, hogy most nem ezért vannak itt.
- Tényleg megváltoztál. – szólalt meg váratlanul Tano.
- Hogy? – kérdezte elképedve Shinjo.
- Elkaptam egy mondatot az étkezőben, mikor Harukival beszélgettél. Igaza volt. Sokkal kellemesebb lett a jellemed. Úgy tűnik, napról napra, egyre inkább felszínre tör, a valódi éned. – mondta kuncogva Tano.
- Tessék? – vált falfehérré a férfi.
- Te még...nem jöttél rá? – lepődött meg Tano.
- Mire kellett volna rájönnöm? – értetlenkedett tovább.
- Semmiség. Majd egyszer elmondom! – nevetett egyet.
- Te pedig...egyre kiállhatatlanabb vagy. Egyre nehezebb a közeledben lenni! – kiáltotta le Shinjo és előrébb fújtatott, mint egy mérges macska.
- Hihetetlen, hogy nem veszi észre a kis „vadmacskája”. – nevetett Tano. Lassan megérkeztek a törzshöz. Sayen és Tano, barátságosan ölelték magukhoz nagyapjukat, aki viszont Harukit ölelgette, csókolgatta kedvére. Természetesen Sayen legnagyobb mérgére. Néhány plusz kunyhó felhúzása után, mindenki elfoglalta a helyét. Egy kunyhóra, két személy jutott. Sayen, Haruki, Tano és Shinjo, egy kétszemélyes fekhellyel rendelkezőt kaptak. Közvetlenül egymás mellett. Shinjo érezte, hogy le kell hűtenie magát, ezért a már jól ismert patakhoz sétált. Megmártózott benne és ellazult anélkül, hogy tudta volna, több követője is akadt. Első sokkja, akkor volt mikor kitámolygott a vízből. Hiroto termett előtte, kétségbeesett arcot vágva.
- Hé, Sensei! – szólította meg Hiroto. – Kérlek, játssz velem! – nézett Shinjora, ragyogó szemekkel. Egy fához szorította Shinjot, aki Hiroto legnagyobb megdöbbenésére...tiltakozott.
– Soha többé...Hiroto! – nyögte Shinjo és eltolta magától. – Soha többé...nem fogjuk azt csinálni! – szólt, majd sietve az erdőbe vetette magát, otthagyva a fiút. Úgy rohant, mint akinek az élete múlt rajta. Még arra sem volt ideje, hogy megtörölközzön. Épp csak egy törölköző tudott maga köré csavarni, riadalmában. Elesett és beütötte a lábát. Úgy érezte, hogy nem tud felállni. Ekkor erős karok nyúltak érte és a messze lévő fáklyák halvány fényei, megvilágították Tano arcát. Shinjo szíve még hevesebben dobogott, Tano érintésétől. Csupasz, nedves teste a fa érdes törzséhez szorult, mikor Tano csapdába ejtette őt. Hatalmas kezei, végigsiklottak a nedves bőrön, fentről egyre lejjebb. A keze már a fenekénél járt, s mikor utat tört magának a melegségbe, elégedetten felnevetett.
- Te tényleg egy vadmacska vagy! – kuncogott, miközben füleit harapdálta.
- H...hogy érted? – nyögte Shinjo, vágytól reszkető hangon. Még az sem érdekelte, ha ez egyszeri alkalom, ha ez nem történik meg újra. Olyannyira elborította agyát, a vágy rózsaszínű köde, hogy már semmi sem érdekelte.
- Látom, te is hajlamos vagy a vakságra! – súgta érzékien a fülébe. – Teljesen nedves vagy...itt alul, pedig csak épp, hogy megérintettelek. Van még kérdésed? Te nem a kandúr szerepre születtél, hanem a cicáéra! – kuncogott ismét. Shinjonak hirtelen minden világos lett. Megértette végre, hogy mire célozgatott neki korábban, Haruki. Be kellett ismernie, hogy ezt valahol mélyen önmagában, már nagyon is jól tudta. Tano, Shinjo feneke alá nyúlt és felemelte. A férfi lábai erősen ölelték körbe a széles, kidolgozott csípőt.
- Annyira kegyetlen vagy! – szólt Shinjo és belemarkolt a férfi izmos vállaiba. Ezt a mozdulatot egy másik követte. Shinjo feje, a férfi nyakába fúródott. Tano ujjai lejjebb vándoroltak, eljátszottak a vágytól csepegő hímvesszőn, majd a nedves, forró bejáraton át becsusszantak. Shinjo felnyögött. Ebbe a borzongásba még a szíve is beleremegett. Ez bosszúért kiáltott. Shinjo nyelve végigszántott, a férfi nyakán. Nem tudta, hogy mi az az illat, ami így rabul ejti. Talán Tano feromonjai. „ – Létezik egyáltalán ilyen?” – kérdezte magában. Teljesen mindegy volt, csak azt tudta, hogy képes lenne rögtön elélvezni. Mást sem akart, csak magában tudni, azt a hatalmas és vastag hímtagot, amely ahhoz tartozott, aki elrabolta mindenét. Shinjo meglepetésére, Tano felnyögött a nyakán játszadozó nyelvek melegétől. Egy pillanatra megborzongott. Shinjo utat keresett maguk közt a kezének és ügyesen bejáratot keresve a férfi nadrágjába, keze máris a mesés szerszán játszott. Tano elveszteni látszott, minden önuralmát. Letolta nadrágját és még egy andalító csók után, behatolt. Shinjo felnyögött a váratlan meglepetéstől. Az a hatalmas gyönyört nyújtó hímvessző, kis híján szétszakította belül, mégsem érzett mást, csak féktelen, vad vágyat.
- Ne tagadd, hogy vadmacska vagy! – nyögte Tano a fülébe.
- Ah...könyörgöm hallgass! – kérlelte Shinjo. Tano megállt és nem mozdult. Shinjo tudta, hogy sarokba szorult. Ez a férfi játszik vele és addig nem is fogja folytatni, míg eleget nem tesz kérésének. Feje ismét Tano vállára hanyatlott és halk suttogás hagyta el ajkait.
- Az vagyok! – súgta fülébe. – De...csak ha veled vagyok. Ezért kérlek, hadd legyek, csak a tiéd! – kérlelte.
- Ez nem kérdéses! Ha másnak is megmutatod ezt az oldalad, ami csak hozzám tartozik, akkor megöllek! – mondta határozottan. Shinjo akaratlanul is elmosolyodott és bár nem volt benne biztos, hogy ez egy szerelmi vallomás volt-e, vagy csak egy parancs attól, aki birtokolja a testét. De most nem is számított, amíg csakis őt öleli. Tano gyorsabb tempóra váltott és egyre ütemesebben nyomult, a reszkető Shinjoba. Bár a háta folyton a fához súrolódott, még az az aprócska fájdalom sem tudta érdekelni, ha cserébe ekkora gyönyört kap. A mozdulatok egyre gyorsabbak lettek, Shinjo kapaszkodó híján, Tano vállaiba karolt. Egyszerre nyögtek fel, betöltve hangjukkal az erdőt, mely visszhangozva kiáltotta szét, gyönyörük sóhaját. Egymásba ölelkezve lihegtek, majd Tano, Shinjo fülébe csókolt.
- Tényleg megváltoztál azóta, mióta utoljára csináltuk. – szólt. Shinjo belevörösödött. – Akkor, abban a pillanatban, ott az irodában még egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz veled, vagy hogy folytatod tovább. De mikor idejöttél, mégis örültem neked. – vallotta be Tano. – Ez nem tudom pontosan, hogy mit jelent. Csak azt tudom, hogy nem akarom megtartani, a korábbi távolságot köztünk. Ezt a meleget, melyet a tested ad az öleléssel akarom csak érezni. – mondta. Shinjo nem egészen tudta, kihalászni a szavak közül, hogy ez most azt jelenti-e, hogy szereti, de úgy gondolta, hogy ezt talán ráér még kideríteni. Abban viszont biztos volt, hogy ő már nem bírja tovább.
- Szeretlek! – súgta Tano fülébe, aki erre elmosolyodott.
- Tudom. Ez nem is lehetett volna egyértelműbb. Csak ennyit mondott.

Kicsivel odébb, a fák és az aljnövényzet rejtekében, Haruki és Sayen jót mosolygott.
- Nem tudom, hogy Tano mire várt eddig! – mondta szemöldök ráncolva Sayen.
- Ez...egy teszt volt. Tesztelni akarta Shinjot. – szólt okoskodva Haruki.
- Miféle teszt? – kérdezte meglepetten Sayen.
- Tano, mint hallottad nem mondta, hogy szereti. Figyelembe véve Shinjo múltját és tetteit, Tano nem fogja egykettőre megnyitni neki a szívét. Sajnos az a megérzésem, hogy Tano szerelmi vallomása, még várat magára. Biztos akar lenni Shinjo érzéseiben azt akarja, hogy még ennél is jobban szeresse. Annyira, hogy ne tudjon nélküle élni sem. – ecsetelte Haruki.
- Miket beszélsz? Akkor ez azt jelentené... –  nézett Sayen döbbenten.
-...hogy a mi kis szelídítetlen, betöretlen és szabad tigrisünk, enyhe birtoklási vágyban szenved? – kérdezte kuncogva Haruki. – Erre már rég rájöttem. Ugyan úgy, szerelmes ő is Shinjoba, de nem is tudja kifejezni magát rendesen, nem is akarja őt összetörni, de mindennél jobban magáénak akarja. – szólt.
- Apám! Pont mint egy hímtigris! Mondjuk...az előbb úgy búgtak ott, mint két kiéhezett vadállat. – gondolkodott el.
- Na-na! – dorgálta meg Haruki és egy csókot lehelt Sayen ajkaira. - Előbb a munka, utána jöhet a szórakozás. Ne feledd, hogy még a fiatalokat is rendbe kell tennünk. Mert a segítségünk nélkül, nem halad előrébb a kapcsolatuk. - szólt, majd megadta magát Sayen ajkainak, amik a fülét harapdálták. Elterültek a sűrű aljnövényzetben és boldogan csókolták egymást.



Személyazonosság
( folyt.)– Egyáltalán hol vagyunk? – kérdeztem meglepetten, miután kicsit lenyugodtam. Kevin sóhajtott.
- Úgy terveztem, hogy Sundaybe megyünk. Ott gyönyörű a tenger és a mellette fekvő város. Tele szebbnél szebb házakkal, mesés kilátás és miegymás. Egy darabig vigyázok rád és utána békén hagylak. Élheted az életed. – mondta ridegen. Kevin olyan volt akkor, mint aki teljesen lemondott rólam. Elértem, amit akartam kezdettől fogva és most mégis azért remegek, hogy ne így legyen.
- Ne! Kérlek, ne hagyj magamra! – könyörögtem neki, miközben a nyakába csimpaszkodtam.
- De hát, nem lesz így új életed. Nem alakíthatsz ki kapcsolatot sem. Én pedig ezt, nem akarom végignézni...! – dörzsölte meg ujjaival szemét.
- Nekem senki sem kell! Csak te...maradj mellettem. – adtam bele minden eddigi büszkeségem, amik most úgy tűntek, hogy fabatkát sem érnek, ha elvesztem Kevint. – Én azt hiszem...kedvellek. Nagyon kedvellek...vagyis...a francba is Kevin, én szeretlek! – borultam ismét a nyakába sírva. – A verseny óta csak te jársz a fejemben. Haragudtam rád valóban, de rájöttem, hogy csak arra tudunk így haragudni, akit igazán szeretünk. Ezért akartam egyedül felnevelni Peggit. Ha már nem is látlak soha többé, legalább maradjon belőled nekem valami. – sírtam.
- Azt, hogy az enyém-e, még nem tudjuk. Ha akarod, akkor csináltathatunk DNS tesztet. – mondta.
- He? Minek? Tök egyértelmű. Már abban a pillanatban az volt, mikor megláttam a szemeit és a haját. Tudtam, hogy hála a tiéd. Még az ajkai is olyan alakú, mint a tiéd, amikor mosolyog. Ugyan az a kis ránc van itt a sarokban, mint neked. – ecseteltem, majd nem bírva magammal, megcsókoltam. Boldog voltam, mert viszonozta a csókom. Mikor ajkaink szétváltak, amit Pegginek köszönhettünk, aki hangos nemtetszését adta, korgó gyomrának, Kevin boldogan vette a kezébe és miközben etetett, halkan szólalt meg.
- Nevet és külsőt kell váltanunk. – szólt csendesen, hogy ne ijessze meg a babát, karakán hangjával.
- Rendben Kevin, ez egy jó ötlet! – szóltam elismerően és gyönyörködtem tovább az etetés szépségében. Délután elmentünk együtt fürödni, ez volt az elmúlt napok legszebb pillanata. Kevin gyengéden ölelt a zuhogó víz alatt, miközben gyengéden simogatott. Körözött megkeményedett bimbóimon, mielőtt forró ajkai közé vette. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel és én azért könyörögtem, mikor belém hatolt, már hatalmasra duzzadt farkával, hogy sose legyen vége. A kimerültségtől és a hatalmas orgazmustól aléltan hullottam a karjaiba. Ő gyengéden a karjaiba vett és az ágyra fektetett. Egész nap csak pihentünk, egymás oltalmazó karjában. Este felé, megalkottuk az új külsőnket. Ennek eredményeképp én szőke lettem, ami kicsit sem tetszett, de meg kellett válnom az imádott fekete hajamtól. Kevin lejjebb vágott belőle és ügyesen egy baseball sapka alá rejtette. Kevin csodás haja, barna lett és afro fonatos. Azt nem tudom elmagyarázni, hogy hol a fenében tanulta, de összejött neki. A látvány humorát az is emelte, hogy minderre, egy tarka, kötött sapkát húzott fel. Kijelentkeztünk a hotelből és autóba szálltunk. Mint kiderült, az én kocsim, el lett passzolva, helyette egy másik lett véve...méghozzá Fred bácsi nevére.
- Nem hozhattam el! – vágta rá rögtön kevin. – Eladtam a szerelőnek. Helyette vettem ezt a „családi” autót. – mentegetőzött. Hosszú volt az út, de megoldottuk. Volt, hogy felváltva vezettünk, de volt, hogy megálltunk és aludtunk. Az öt napos út alatt, teljesen észrevétlennek kellett maradnunk. Végül elértük Sundayt, de mielőtt házat tudtunk volna venni, egy motelben kellett megszállnunk. Míg Kevin mellettem volt, nem féltem semmitől. Minden nyugodt volt, talán már-már túl nyugodt is, de ezzel akkor nem tudtunk foglalkozni.
SundayÚj élet, új remények Sunday gyönyörű volt valóban. Körül ölelte a tenger és az éppen beköszöntő, nyári idő. A város közepén, hatalmas épületek, kívül, körben pedig tengerparti házikók. Rengeteg időt fektettünk, a tökéletes ház kiválasztásába, mert mindenképpen a legmegfelelőbbet szerettük volna. Végül találtunk, egy szirten álló, hatalmas, üvegekkel díszített, lapos tetős, világos házat. Lélegzetelállító kilátást nyújtott a tengerre. A nappali ablakán át, impozáns kilátás nyílt a környékre. A berendezéssel egyelőre ráértünk, erre igazából az is rájátszott, hogy a ház megvétele után, nem sok pénzünk maradt, csupán annyi, ami a minimális életszükségleteinket fedezi. Kevin, ez alatt az egy hónap alatt, gyökeresen megváltozott. Nyoma sem volt a régi, nyomorék lelkű, tehetetlen és érzelgős Kevinnek. Határozott, kemény és öntudatos lett. Ezt azzal is bizonyította, hogy a lakás megvételekor, ő külön szobát kért. A változást azzal magyaráztam, hogy miután sikerült kiadnia magából, szörnyű titkát, felszabadult és már nem kellett, titkon, rajongva szeretnie, sőt sehogy sem kellett szeretnie. Gondoltam azért, marad velem, mert megígérte és szeretné ezt betartani, de ha vége, úgy is elmegy. Személy szerint én pedig, már nem is tudtam, hogy mit érzek, vagy érezzek. Egyik este, mikor a kanapén ültem, Kevin csoszogott be az ajtón, majd levetette magát a fotelba.
- Nyúzottnak tűnsz! – állapítottam meg. – csináltam vacsorát, egyél! – mondtam neki gyengéden.
- Sok helyen jártam ma. – Végül az utolsó hely, összejött. – szólt. – Holnap kezdek. Az egyik kiadó pedig, hajlandó kiadni a verseimet. Ezzel együtt, egy zenekar is igényt tart rá. Szeretnének dalt is írni mellé. – szólt egykedvűen.
- Az jó, nem? Akkor meg mi a baj? – kérdeztem meglepetten. Nem tudtam rájönni mi lehet vele.
- Persze, hogy jó! Semmi bajom sincs, csak kicsit fáradt vagyok. Veled mi van? – kérdezte.
- Lakberendező és tervező. – közöltem vele. – Felvettek. – mondtam mosolyogva. – Tudom, hogy messze áll az újságírástól, de értek hozzá és nem vállalhatok olyat, ami kézhez áll, mert ha még sem hiszik el, hogy halottak vagyunk, még így is megtalálhatnak. – taglaltam.
- Ezt ma intézted? – kérdezte meglepetten.
- Aha! – válaszoltam egyszerűen.
- Az jó. De csak óvatosan! – mondta.
- Nyugi, nem az életemmel akarom kitapétázni a házakat. Minden esetre, jó kis fizetés lesz. – mondtam. – Jut eszembe. Vannak csinos tanárnénik ott, ahol tanítani fogsz? – kérdeztem élcelődve, de igazából belül forrtam és idegesen vártam a választ.
- Ez most..., hogy jön ide? – kérdezte kikerekedett szemekkel. – Rohadtul nem érdekelnek a kollégáim. Egyik nő sem, ha tudni akarod! – válaszolta idegesen.
- Nem...én pusztán csak kérdeztem... – mondtam mentegetőzve.
- Te pusztán csak kötekedsz! – vágta rá dühösen. – Elmondtam neked, hogy szeretlek! Szeretlek és féltelek, de soha többé nem tűröm el, ezt a hangnemet! – forrongott. – Én sem kérem rajtad számon, hogy hány férfi fordul meg utánad, pedig te is az vagy! Olyan vagy, akár egy csinos kis nő! – ordította.
- Te most számon kérsz engem? Senki sem fordul meg utána! – vágtam rá rögtön.
- Komolyan úgy veszekszünk, mintha... – szakadt félbe.
- Mintha házasok lennénk! – fejeztem be.
- Igen. Azzal a különbséggel, hogy ők tudják, hogy mit éreznek egymás iránt! – szólt megtörten.
- Te...de ez most. Ez az, hogy tudják. Én például, most azt sem tudom, hogy mi van! – válaszoltam.
- Te nem tudod? Akkor jó, mert én sem! – mondta.
- De hát, te mondogattad, hogy így szeretsz, meg úgy szeretsz. Mikor meg ide költöztünk, akkor külön szobát kértél! – háborogtam.
- Persze, mert nem akartalak letámadni! Időt akartam neked hagyni, hogy eldöntsd mit akarsz! – mondta.
- Ne röhögtess már! A motelben is mindig együtt aludtunk. Ott is volt másik ágy, de velem aludtál. Akkor sem tiltakoztam, mikor átöleltél és szeretkeztünk. Akkor ez most mitől lenne más? – háborogtam.
- Más! Már saját lakást vettünk! Itt minden más. Még meg is változtam a kedvedért! – szólt. – Úgyhogy ne kínozz, Sera! – nézett rá megtört szemekkel.
- Kínozni? Mivel? Már ne is haragudj, de hozzád sem értem! – mérgelődtem.
- Mivel? Te most komolyan azt kérdezed, hogy mivel? Ha igazán szeretnél, akkor tudnád! Egy hónapja, folyamatosan próbálom tartani a távolságot, hogy ne érezd úgy, hogy rád mászok. Tudod te milyen érzés, hogy nem ölelhetlek? Az, hogy hallom, ahogy éjszakánként zokogsz és én nem vigasztalhatlak meg?  –  kiabált.
- Hallod te, amit mondasz, Kevin? Egyik végletből, a másikba esel! Vagy azért nem mersz közeledni, mert túl érzelgős vagy és attól félsz, hogy ez elriaszt. Vagy azért, mert keménynek akarsz látszani és attól félsz, hogy így sem szeretlek! Totál hülye vagy, Kevin! – vágtam hozzá.
- Ez már egyre megy, nem? – kérdezte mérgesen.
- Nem Kevin! Ez nem egyre megy, ha tudni akarod! Ha ennyire eltávolodsz, akkor nem is fogod tudni, hogy érzek. Tudni akarod, hogy miért sírtam esténként? – kérdeztem. – Azért Kevin, mert azt hittem, hogy már nem szeretsz! – mondtam keményen.
- Akkor ezt miért nem jelezted, vagy utaltál rá nekem? – csattant fel.
- Uram isten, Kevin! Mást sem tettem. Mit gondolsz, hogy miért sürögtem folyton körülötted? Ha nem szeretsz valakit, miért várnád haza, meleg vacsorával!? – ordítottam.  – Te tényleg, ennyire vak vagy? Vagy csak ennyire hülye? – kiabáltam és észre sem vettem, akaratlan kijelentésem.
- Minek neveztél? – csattant fel.
- Hülyének! – vágtam rá. – Totál hülye vagy és ez az igazság! – mondtam.
- Jó éjt, Sera! – szólt dacosan, majd feltápászkodott a fotelből és dühös arccal elcsörtetett. „- Lehet, hogy nem kellett volna lehülyéznem?” – gondoltam magamban később a tus alatt. Kiléptem a zuhanyzó alul és magamra terítettem a törölközőt. Peggi már rég alszik. Jól lakott és elnyomta az álom. Hála isten, nem ébred fel a vitánkra sem. Be kellett látnom, hogy túllőttem a célon. Így hát, jobbnak láttam bocsánatot kérni. Kevin szobájának ajtajához osontam, bekopogtam, majd beléptem.
- Be...bejöhetek, Kevin? – kérdeztem dadogva.
- Gyere. – szólt egykedvűen. Óvatosan beléptem a szobába. Kevin a takaró alatt ült az ágyon.
- Figyelj, Kevin! Igazán sajnálom, amit mondtam. – kértem bocsánatot.
- Aha! – válaszolta kurtán. Leültem mellé az ágyra és megfogtam a kezét, majd hozzábújtam. Jól esett a didergő testemnek ez a melegség. Megsimította, a még vizes vállamat.
- Komolyan mondom, hogy sajnálom! Kérlek, ne haragudj! – próbálkoztam újra. Nem akartalak megbántani. Szeretlek! – mondtam kipirult arccal és sírva. Kevin megölelt és megcsókolt, ami nagyon jól esett.
- Nem haragszom! Igazából, nem tudok rád haragudni. Valahogy...nem megy. – mondta és forrón megcsókolt. A törölköző, amelytől gyorsan megszabadított, a padlóra hullott. Gyengéd kezei, mindenhol végig simítottak, ahol csak értek. Már ő volt felül. Ajka, elhagyta az enyémet és már a nyakamat ajándékozta meg, forró csókjaival. Végigjárta minden pontom, hogy forró lehelete felmelegítse hideg és nedves bőröm. Megsimította a mellbimbómat, kicsit elkalandozott ott a nyelve, majd visszatért az ajkamhoz. Utána jött, az oly régen várt érzés, újra. Ahogy izgatott szerelme belém hatolt, és forrósága szétáradt, az ágyékom körül. Egyik gyönyörből a másikba siklottunk együtt, közösen. Ahogy újra és újra belém szántott, előbb gyengéden, majd őrült, vad szenvedéllyel...az maga volt a mennyország. Hirtelen rántott egyet rajtam és már én voltam felül, de én sem hagytam ám magam. Egy hónap elnyomott, vad és kiéhezett vágyamat zúdítottam rá, mikor mind vadabb és vadabb lovaglásba kezdtem. Tekintete tiszta és jól értelmezhető volt. Rajta minden apró gyönyör élvezetével. S mint gejzír, úgy tört fel, úgy égetett meg minket a lentről, testünkön felfelé haladó legnagyobb eksztázis, amit valaha is éreztünk. Mindkettőnk teste, egyszerre remegett meg és egyszerre csitult le. Ráhanyatlottam Kevin mellkasára fáradtan és kifulladva, s ő megcsókolt, majd betakart és így aludtunk el, hajnal tájt.
Nagy döntésekMár két hónap telt el azóta, hogy beköltöztünk az új házunkba. Minden rendben volt. Kevinnek jól ment a tanítás, nagyon szerette az alsó éves diákjait. Tanulékonyak és fogékonyak voltak mindenre. A Sunday's System nevű együttes pedig, imádta a verseit, amelyeket dal formájában adtak elő. Nekem is jól ment a lakberendezés bár tény, hogy minden időm elvette, ezért Peggit bölcsődébe kellett íratnunk. A lakók igényeit és stílusát figyelembe véve, nagyszerű munkákat hajtottam végre. Akadtak olyan megrendelők is, akiket csupán a kanapé lecserélése és áthelyezése is izgalomba hozott. Persze voltak olyanok is, akik teljes lebontást és újjáépítést igényeltek külön. Ilyen esetekben, információgyűjtés és alaprajz megtervezése, na meg a megrendelés elfogadása után, egy teljes csapat munkással álltunk neki felhúzni, az új házat. Persze megkérdezhettem volna az ügyfelektől, hogy ennek mi értelme van, hisz egyszerűbb egy szebbe és máshova költözni, de hát idióta lettem volna, egy efféle lehetőséget elszúrni. Ez több fizetéssel járt. Első házépítési megrendelésem, második hetének egyik reggele volt. A nagy üvegeken át, ragyogóan sütött be, a reggeli napfény, egy új remény ígéretével kicsalva szememből, az álmot. Nyújtózkodtam egyet, majd balra pillantottam. Kevin még javában szuszogott, ugyanis az egy hónappal ezelőtti, „ Szeretjük-e egymást!?”veszekedésünk, észhez térített minket. Rájöttünk, hogy szeretjük egymást és azóta együtt feküdtünk és keltünk. Olyanok voltunk, mint egy háromszemélyes család. Igaz nem hivatalosan, de ez egyikünket sem zavarta. MI hárman, nagyon boldogok voltunk egymással és pénzügyi helyzetünk sem a KRITIKUS mutató alatt állt. Szombat reggel volt és felsóhajtottam. Végre egy kis pihi, nem kell dolgozni menni. Kicsoszogtam a konyhába félig ébren, félig az ébredés határán. Bekapcsoltam a kávéfőzőz és körülnéztem. A lakás még mindig nem volt rendesen berendezve. Pénzünk immár volt elég, csupán időnk nem. Bár Kevin állította, hogy ez pikk-pakk meglesz, csak a netre kell felmenni és már kész is. Csak megrendeled. De én nem értettem ezzel egyet. Lakberendező révén, szerettem volna normálisan berendezni a közös otthonunkat. Azt akartam, hogy ez ne csak egy hely legyen, ahova dolgunk végeztével hazatérünk, hanem a szó szoros értelmében, otthon. Otthon, amiben szívesen élünk, ami nyugalmat ad, egy nehéz nap után. Töltöttem egy bögre kávét és leültem a kopott, használt kanapéra, amit még Kevin szerzett, de fogalmam sincs, hogy honnan. Bár jó célt szolgált. Bekapcsoltam a tévét és elhelyezkedtem. Épp a híradó ment, bár be kell ismernem, hogy dolgozó emberek révén sosem néztünk tévét. Most mégis megtette, mint ébresztő. Legalábbis akkor, ezt gondoltam. Így utólag már nem tudom, hogy bölcs döntés volt-e. Megnéztem valami gazdasági hírt, de az ébredező elmém, keveset fogott fel belőle. Utána jöttek az országos hírek. Ez már jobban felrázott.
„ – Végezetül...két és fél hónap, aktív nyomozás után, a City St. Lagos nevezetű város rendőrsége, letartóztatta Donald és Timothy Daltont, kettős gyilkosság vádjával.”

„ Lélektipró...mondd, te ki lelkembe költöztél, s itt ragadtál, hogy magaddal vigyél...miért nem hagysz nekem, nyugovást? Szüntelenül feltűnsz bennem, akárhányszor is nyomlak téged el...előled nincs számomra menekvés. Ha csitulni látszik bennem a vágy, hogy jobb létre szenderüljek, az érzés, hogy a sötétségbe vesszek, te minduntalan feltűnsz, hogy ne lehessen nyugovásom...csak azért, hogy magaddal vigyél...ím, elvettél tőlem mindent, mi szent volt és sérthetetlen. Megmérgezted a lelkem, születésem pillanatában. Attól fogva társam vagy...üldözöl és támogatsz...gyűlölsz és szeretsz...”

Ishimura fáradtan hanyatlott ágyára. Karját a fejéhez szorította és elmerengett. Az elmúlt három hónapon gondolkodott, amelyben annyi szörnyűség történt, amelyet már neki is nehezére esett megemésztenie. Három hónappal ezelőtt, a szeretett ember sírjánál állt, ma reggel pedig a tulajdon vérét látta, eggyé válni a puszta, kopár földdel. Ott állt a két szerelmes koporsója előtt és nézte, a két zokogó nőt. Hana, csodálatos mosolya és tökéletes arcbőre, a múlté volt. Az elmúlt két hét tragédiája, legalább tíz évet öregített rajta. Most egymásba kapaszkodva zokogtak tovább, bár a koporsókra már rég ráhányták a földet. „ – Ennyit ér az igaz szerelem! Egy fa láda és egy kupac föld.” – gondolta magában Ishimura.
- Eigo! – szólalt meg váratlanul Hana, mikor megállt a férfi mellett. – Szóval eljöttél! – mondta megtörten a nő.
- Természetesen! – válaszolta őszintén Eigo, akinek hangjában cseppnyi megjátszás sem volt.
- Ó, Ishimura-san! – áll meg mellette egy másik, szintén megtört, barna hajú nő.
- Kana-san, örülök, hogy látlak. De kár, hogy pont egy ilyen helyen és egy ilyen szörnyű dolog miatt. – mondta a férfi.
- Ishimura! – szorította meg a nő, Eigo kezeit.
- Azt már lehet tudni hogy, hogy történt? – kérdezte a férfi. Hana szemeiben könny gyűlt, Kana pedig leszegte fejét és úgy zokogott.
- Öngyilkosság! – szólalt meg végül Hana. – Belevetették magukat a tengerbe. – tört ki zokogásba a nő.
- De...- kezdett bele a másik. – Aoi túlélhette volna. Hayato rögtön megfulladt, Aoi viszont nem. Kihúzta a partra Hayatot, de ekkor már Aoi is vérzett. Mégsem hagyta ott, mégsem ment segítséget kérni...hanem Hayato mellett maradt és megvárta, míg elvérzik. – zokogta bele a tenyerébe. – Az a drága gyerek! Pedig boldogok lehettek volna...hisz nem gyűlöltem őt, amiért egymásba szerettek. – Ishimura tudta, hogy mire gondolt Kana, hisz Ő is ott volt. Tíz évvel ezelőtt, mikor Kanáéknál volt épp, a kis Hayatot vizsgálta. Ez Hana anyjának temetése után, egy héttel történt. Hana beállított Kanáékhoz. Mindent elmondott, majd letérdelt és könyörgött a nőnek, hogy ne gyűlölje a fiát, amiért beleszeretett a férjébe és hogy engedje meg, hogy szeressék egymást. Hana, minden áron boldoggá akarta tenni fiát, az eltelt évekért, amikor cserben hagyta őt. Akkor Ő, Ishimura is letérdelt a nő mellé és mint Aoi vér szerinti apja, szintén erre kérte a nőt. Kana akkor sem volt gonosz, vagy dobta ki őket. Csak beletörődően bólintott és azt mondta, hogy nem haragszik sem Hayatora, sem pedig Aoira. Kana végül búcsút intett és gyermekével karöltve, távoztak a temetőből. Hana és Eigo között, feszült csend lépett fel.
- Sajnálom, Hana...-törte meg a csendet Eigo.
- Mit? – kérdezte könnyes szemmel a nő. – Azt, hogy egy fiatalkori kalandunkból, gyermek született? Vagy talán azt, hogy te, aki a vér szerinti apja voltál, megerőszakoltad a saját fiad? – kérdezte undorodva a nő. – Hazudtam magamnak, mikor azt gondoltam, hogy Yume az apja. Hol ott tudtam, hogy nem igaz. Hisz rád ugyan annyira hasonlít, mint rám.
- Ezt örökké bánni fogom. De honnan tudsz arról... – kérdezte meglepetten Eigo.
- Honnan tudom, hogy magadévá tetted a saját fiad? – kérdezte gúnyosan a nő. – Anyám, nem volt mindig szenilis. Elég hamar rájött. – mondta majd elsétált a férfi mellett, magára hagyva őt, sötét gondolataival.

Ishimura Eigo kinyitotta szemeit és felült. Érezte, hogy a sírás, már reggel óta fojtogatta. Egész életében magányos volt, ugyan úgy, mint a fia, Aoi. Ő mégis mellette lehetett volna, támasza lehetett volna. De képtelen volt kifejezni valós érzéseit. Az, hogy szexuális kapcsolatot létesített vele, a szeretetének és a törődésének az egyik kifejezése volt. Hiába...képtelen volt rá, hogy máshogy is kimutassa érzéseit. Ehelyett, tönkre tette a fiút és valószínűleg, korai halálához is, Ő járult hozzá. Ismét Ő. Nem elég, hogy ezért is Ő a felelős, de még a három hónappal ezelőtti miatt is. Eigo felkelt és kisétált szobájából. A nappalin keresztül, benyitott bátyja szobájába. Kihúzta éjjeli szekrényének fiókját és kivette belőle, azt a kis narancssárga dobozt, amelyet tegnap, ugyan úgy Ő tett oda. Hisz bátyja, mostanában rosszul aludt, ezért megkérte őt, hogy írjon ki neki, valami gyenge altatót. A nappaliba sétált és ott, kinyitotta a bárszekrény ajtaját, majd kiemelte azt az üveg whiskyt, amelyet reggel a kis boltban vett. Lecsavarta a kupakját és beleöntötte a kis doboz tartalmát. Visszasétált vele a kanapéhoz, a mellette lévő kis asztalkára tette, majd töltött magának egy pohárkával, amelyet az asztalon hagyott. Megint elmélázott. Eszébe jutott gyermekkora. Ő és bátyja, árvaházban nevelkedtek. Szülei, befolyásos emberek voltak, de mikor Ő öt éves volt egy repülőgép szerencsétlenségben, életüket vesztették. A rendőrség úgy ítélte meg, hogy a gépet, szándékosan rongálták meg. Genji és ő, nem voltak vér szerinti testvérek, mert szüleik, még Eigo születése előtt házasodtak újra. Ezért, a két fiú között tizennégy év volt a korkülönbség. Nem töltöttek, csupán egy évet az árvaházban. Ott Genji, szerelmes lett egy hasonló korú fiúba, Ikuba. Húsz évesen, elhagyták az árvaházat és a rájuk hagyott örökségből béreltek ki egy kis lakást. Eigot is magukkal vitték és Ő, nagyon boldog volt. Szerette a két fiút, talán jobban is, mint szabadott volna. Nem telt el úgy nap, hogy ne hallotta volna őket, esténként szeretkezni. Ilyenkor Eigo, mindig meglapult az ajtó mögött és magához nyúlt. Rengeteg ilyen nedves éjszakája volt...egészen három hónappal ezelőttig. Igen, ő még harminc éves fejjel is, képes volt magához nyúlni, őket hallgatva. Végül a sok évi elnyomása, szerelme testvérei iránt, megőrjítették. Három hónappal ezelőtt ugyan is, mikor egyedül találta otthon Ikut, elszabadultak vágyai. Leteperte, megkötözte és erőszakkal magáévá tette. Iku hiába sírt és könyörgött, Ő nem hagyta abba. Vérzett és felszakadt a feneke, de ő rendíthetetlenül lökte bele újra, és újra magát a puha gyönyörbe. Végül Iku, nem szólt hozzá többet és mikor lehetett, elkerülte őt. Majd egyik nap, vérbe fagyva talált rá, a konyha közepén. Iku, felvágta az ereit. Akkor, abban a pillanatban ő, már nem akart semmit. Nem maradt neki más, csak Genji, aki szintén elvesztett valakit, akit nagyon szeretett. Attól a naptól kezdve Genji, árnyéka volt csupán önmagának. „ – Genji!” – futott át agyán bátyja és pohárért nyúló keze vissza rándult. Telefonjáért nyúlt, majd magára öltötte kabátját és már rohant is lefelé a lépcsőn. Ha már eljött életének utolsó napja, akkor végre pontot tesz a végére. Testvére számát előkeresve, majd azt felhívva, megtudta, hogy Genji, épp bevetésen van. Csupán két saroknyira lakásuktól. Genji rendőr volt és most, egy maffia hálózatot próbáltak lefülelni. Mivel Genji, egyszer beépített tagja volt a maffiának, álruhát kellett húznia, hogy ne ismerjék fel. Lóhalálában futott, míg be nem kanyarodott a sarkon, nekiütközve valakinek.
- Genji! – szólalt meg Eigo, mikor felpillantott bátyjára.
- Hé, Eigo!  – nézett rá bátyja mérgesen. – Te mégis mi a fenét csinálsz itt? – kérdezte.
- Beszélnem kell veled! – vágta rá könnyes szemekkel Eigo. Harimc éves kora ellenére, úgy festett most, akár egy gyerek. Genji tekintete ellágyúlt.
- Öcskös. – csak ennyit mondott, majd magához ölelte.
- Genji. Az én hibám, hogy Iku meghalt! – mondta, most már sírva.
- Hülyeség! -vágta rá bátyja. – Ez a mi hibánk volt. Ikué és az enyém. – szólt megtörten.
- Nem! – vágott vissza Eigo. – Mert én...- de nem tudta befejezni. Képtelen volt beismerni, amit tett.
- Tudom, hogy bántottad Ikut. – felelte. – Bár Iku, ezt nem így fogta fel.
- Hogy érted? Hogy lehetett ezt még máshogy felfogni? – riadt meg Eigo.
- Sosem mondtuk el neked...- szólalt meg Genji és lehajtotta a fejét, – de mi ketten Ikuval, reménytelenül szerettünk. Úgy, ahogy egymást. Szerettünk volna bemocskolni...- Genji ujjai megremegtek Eigo pólóján és szorítása erősebbé vált, – mocskos dolgokat akartunk tenni veled. De te, olyan kicsi és védtelen voltál, hogy undorodtunk magunktól. – jelent meg egy könnycsepp Genji szeme sarkában. – Akkor, mikor te megerőszakoltad Ikut, ő azt hitte, hogy féltékeny vagy rá, amiért elvesz engem tőled. Pedig ez nem volt igaz. Iku...- akadt el a hangja, – Iku, nem bírt ezzel a gondolattal megbirkózni, így véget vetett az életének. Azt mondta, hogy ha mi hárman, együtt nem lehetünk boldogok, akkor nem ér semmit az élete. – eredtek el most már Genji könnyei is.
- Én...mindennél jobban szerettelek, titeket. Pont úgy, ahogy ti engem. – vágta rá Eigo. – De ti, mindig kihagytatok engem mindenből. Ez teljesen megőrjített. – kiáltotta.
- Ne sírj, Eigo! – ölelte magához Genji a fiút. – Most már, csak mi maradtunk egymásnak. – simogatta meg a fiú haját. – Legyünk együtt boldogok! – szólt majd szorosabb ölelésbe fonta Eigot és megcsókolta. Hangos kiáltás harsant fel és az utcasarkon, feltűnt egy férfi, aki feléjük szalad. A dolgok, másodpercek alatt zajlottak. A férfi, miközben azt kiabálta, hogy „ – Dögölj meg, mocskos zsaru!”, előkapta fegyverét és lőtt. Eigo megrémült, majd az őt elterelni készülő Genji elé vetette magát. Eigo hófehér kabátján, gyönyörű vörös virág rajzolódott ki. Genji letérdelt mellé és zokogva ölelte magához. Mentőért kiabált, miközben a helyszínen tartózkodó kollégái, már ártalmatlanná tették a férfit.
- Tarts ki, Eigo! – szólt és könnyeivel eláztatta a fiú haját. – Mindjárt itt lesznek a mentők. – nyugtatta.
- Ne viccelj! – nyúlt véres kezével Genji arcához Eigo, majd megsimította. – Orvos vagyok, és jól tudom, hogy a tüdőt ért lövés, halálos. – mondta és egy kis vér csorgott le az ajka szélén.
- Ez hazugság! – kiáltott rá Genji. – Meg fognak menteni! – mondta, de úgy érezte, hogy ezzel, csak magát próbálja nyugtatni. Eigo ajkai, vészjóslóan bájos mosolyra húzódott.
- Szerencsés vagyok, ha öt percem maradt még. – szólt. – Szeretném, hogy tudj valamit. Volt egy fiam Hanától. Ma volt a temetése...- mondta és könny szökött ki szemeiből. – Aoi jó gyerek volt, de én őt is bántottam. Mindent, amit tettem, megbántam. Az irántatok érzett szerelmem az egyetlen...amit sosem fogok bánni! – szólt, majd tekintete lassan megmerevedett és Genjiében ragadt.

Genji, úgy lépett be lakásába, mint egy halott, aki most kelt életre, de akit csupán teste tart már életben. Úgy érezte, hogy teste nem több, mint egy hüvely, amelybe ő, csak hálni jár. Az ajtóban ledobta magáról, véres kabátját, amit a karjára terített és leült vele a kanapéra. Ez volt az utolsó dolog, amely Eigoból megmaradt neki. Bágyadtan a pohárért nyúlt, amit lesodort kezével. Megragadta az üveget és lehúzott belőle néhány kortyot. Eszébe jutottak a régi emlékek. A fiatal Eigo, aki csillogó szemmel nézett, az őt körülvevő világra. A fiatal Iku, akit évekig a karjaiban tartott. Szíve sajogni kezdett, ezért lehúzott még egy kortyot a torkán. Jól megverte őket az Isten, az már egyszer biztos. Szülők és család nélkül maradtak. Mikor pedig egy újat alkottak, az sem volt épp boldog. Hogy miért? Talán a némaság miatt. Amiatt a csend miatt, ami beállt hármuk között. A kimondatlan szavak és érzések, amik körüllengték őket. Megint meghúzta az üveget. Ezúttal szemei, a sárgásbarna folyadékot követték, ahogy szépen lassan kiürül. Tekintete megakadt az üveg alján, amin apró szemcsék ragadtak le. Letette az üveget és elgondolkodott. Mint szabad madár az égen, suhant át agyán a felismerés. Felpattant és a szobájába sietett. Kirántotta éjjeliszekrénye fiókját és eszeveszett módon kutatni kezdett. Nem talált semmit. Visszatámolygott a nappaliba. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a fáradtság. A seprűért indult, hogy eltakarítsa a pohár maradványait, amelyek nemrég hullottak a földre. Ahogy leguggolt, az asztalka alatt észrevett valamit. Egy sárga kis doboz hever alatta. Benyúlt érte és kivette. „ – Altató. Orvos neve és pecsétje...Ishimura Eigo.” – olvasta magában. Elmosolyodott, majd letette a seprűt és visszatelepedett a kanapéra. Eszébe jutott, hogy ezt az üveg alkoholt, még nem is látta. Tehát Eigo vette, ma. Újra elmosolyodott.
- Te kis hamis. – szólalt meg elégedett mosollyal. – Tehát ilyen kényelmesen akartál meghalni. – szólt, majd lecsavarta a kupakot, amelyet nem rég zárt vissza, és egy húzásra kiitta, ami még benne volt. Szeme előtt megjelent, a vérbe fagyott Iku, majd a vért köhögő Eigo és az, ahogy egyszerre könnyebbé válik testem, amit ő, a kezében tart. Azok az üveges szemek, az az örök érvényű tekintet, amely rá szegeződik. Próbálta elhessegetni a gondolatot és valami szebbre terelni. Szemei lassan, fáradtan alább hunytak. Álmodott. Azt álmodta, hogy Iku és Eigo a tengerparton állnak és őt várják. Ő rohan feléjük és boldogan öleli őket magához. Most már együtt vannak. Végre, mind a hárman, együtt. Ez, most már örökre így marad. Hisz mind a hárman, átléptek az örök élet kapuján. Soha többé, senki sem szakítja el őket.
Genjire, kollégái találtak rá másnap, akik azért jöttek, hogy bekísérjék őt, munkahelyére. Támaszt akartak neki nyújtani, ezekben a nehéz időkben. Támogatni szerették volna, de már késő volt...Genji, a kanapén ült, megmerevedett kezeiben, egy whiskyes üveget szorongatott. Bár a kollégák állították, hogy inkább ölelte az üveget és arcán, a tökéletes megelégedés kifejezése ült. Valóban...a fehér fény, amely lágyan öleli körbe...a két személy, akit szeret...mosolyogva nyújtják felé kezüket. Minden rendben! Ez...a tökéletes boldogság.

„ Életünk során sokat szenvedtünk. Tudtunk nélkül, szerződtünk, magával az Ördöggel. Nem a lelkünk vitte el, hanem megkeserítette az életünket...cserébe, a halálunk utáni boldogságunkért. Ez a szerződés, mindent megért. Boldogok vagyunk, egy olyan helyen, ahol nem létezik a fekete, vagy a fehér. Csak mi vagyunk...boldogan...szerelmesen...és végtelenül elégedetten.”