Teletha Yaoi Writings

Bosszú
( folyt.)– Viccelsz, Fred bácsi? – sápadtam el. Vannak dolgok, amikre az ember nem számít, nos ez valami olyasmi volt. Épp elég tragikus volt számomra, hogy emlékezzek rá, nem hogy még kiderüljön, valami ilyesmi is.
- Nem vagytok, vér szerinti rokonok! De végül is, azok vagytok. – sóhajtotta. – Ez egy régi történet, ami édesanyád gyermekkorából való. Édesanyád és Kevin anyja, mostohatestvérek voltak. – mondta.
- Remek! Persze megint én vagyok az, aki mindent időben tud meg. – törtem ki. – De akkor...végül is, nem követtünk el túl nagy bűnt. – gondolkoztam el.
- Sajnálom...hogy nem mondtam el előbb! – mondta bánatosan Fred bácsi. – De a helyedben, beperelném Timothy Thortont. – javasolta.
- Ő nem Thorton! – rivalltam rá bácsikámra. – Ő csak egy mocskos Dalton! Nem érdemli meg, hogy a Thorton nevet viselje! – dühöngtem. Tiffany meglepetten pislogott rám, az asztal végéből.
- ne haragudj, kicsim...- szólt szomorúan. – De én akkor is...
- Lényegtelen bácsikám! – vágtam a szavába. – Két hét múlva, amúgy is elköltözöm. – jelentettem be, mindkettejük legnagyobb megdöbbenésére.
- A kevin gyerek miatt vagy a videó miatt? – kérdezte mérgesen Fred bácsi. – Mi lesz Tiffel? Elszakadtok egymástól?
- Fred, mi sosem fogunk elszakadni! Nem lényeg a hely, nem lényeg az idő, mi örökké barátok maradunk. – mondtam gyengéden. – Amúgy Tiffany is elköltözik, a jövő héten. – mondtam.
- Eh? -kérdezte meglepetten.
- Közös életet kezd, Carlossal. Nagyon szeretik egymást és ami azt illeti, tökéletes párt alkotnak. – mondtam.
-...és te? – kérdezte fájdalmas hangon.
- Új életet akarok kezdeni, egy olyan helyen, ahol senki sem ismer. Ahol nyugodtan lehetek és soha többé nem kell a Thorton, vagy a Dalton neveket hallanom. – mondtam fogcsikorgatva.
- Kérlek, ne felejts el, Sera! – mondta szomorkásan.
- Tartani fogjuk a kapcsolatot, bácsikám! Szeretlek, szia! – tettem le a telefonom.
- Sera, most mihez kezdesz? – kérdezte riadtan Tiffany.
- A TEK-nél maradok, ameddig lehet. Körülbelül, másfél hetet saccolok, ameddig kirobban a botrány. – gondolkodtam el. – Azután pedig beadom, az előre megírt, felmondó levelemet. A cuccaim, indulásra készen vannak. Peggi ruháit és dolgait is, már összekészítettem. Nehezebb lesz egy gyerekkel, de megoldom. Peggi, az én kislányom és nem adom senkinek. Sunsetben, megállok majd a nagyinál egy kicsit pihenni, majd onnan indulok tovább, egy tengerparti városba. Majd ha megérkeztem, üzenek neked és Fred bácsinak. Rajtad és rajta kívül, senkit sem akarok magammal vinni, a múltamból. – fejtettem ki röviden. Tiffany elképedve nézett rám, majd beletörődően bólintott egyet.
- Tedd azt, amit jónak látsz. Biztosan, helyesen cselekszel. – mondta. Az igazság, kereken az volt, hogy tudtam Timothy nem fog megelégedni pusztán a nyilvános megaláztatásommal. Még ennél is tovább fog menni és ha azt mondom, hogy akár az életemre is tör...sem túlzok. Bár tény, hogy nem féltem se tőle, sem pedig a mocskos szándékaitól...mégis tudtam, hogy túl messzire el fog menni, aminek Peggit nem tehetem ki. Mellesleg, Kevint sem akartam többé látni.Ahogy megjósoltam, a dolgok másfél hét után bekövetkeztek, mikor megérkezett a bírósági papír. Ugyanis úgy döntöttem, hogy feljelentem Timothyt. Bár börtön nélkül megúszta...hála az apja kapcsolatainak, így is próbaidőre tették és súlyos pénzbírságot kapott. Bár a videó lekerült az internetről tudtam, hogy a főnökömhöz is eljut előbb utóbb. Így is történt. A második hét közepén, bekéretett az irodájába.
- Kérem üljön le, Sera!. Invitált be, Castle. – Tegnap este, eljutott hozzám egy videó! Ez egy bizonyos, önt kompromittáló videó! – mondta megszeppenve.
– Sejtettem, elnök úr! – mondtam meglepettség nélkül.
– De, mivel közeli barátja Carlo Perez, az én unokaöcsém...ő már tájékoztatott a videó illegális felhasználásáról. Közölte, hogy a videó, személyiségi jogokat sért, hogy tudtán kívül készült. Így, nem szándékozom sem felelősségre vonni, sem pedig kirúgni. – taglalta az elnök.
– Elnök úr... – kezdtem bele, – Ön remek vezetője ennek a cégnek és remek ember. Ezért nem szeretném, ha azt hinné, hogy önnel van gondom. – mondtam. Tudtam, hogy elérkezett a pillanat. A pillanat, mikor elvágom az utolsó szálat is, ami ehhez a helyhez köt. – Itt a felmondó levelem! – nyújtottam át. – Remek volt önnek dolgozni, nagyon élveztem. De úgy döntöttem, hogy elköltözöm.
- Ennek a videofelvétel az oka? – kérdezte szomorúan. – Mert ha igen, én tudok önnek egy remek ügyvédet szerezni. – ajánlotta.
- Nagyon kedves, elnök úr. De ez, már végleges. Önnek is csak azt tudom mondani, amit mindenki másnak is. Ebben a döntésemben, nem játszik szerepet a felvétel. – hazudtam.
- Kattenberg! Attól, hogy elmenekül, még a múltja megmarad! Örökké, az élete része marad. – szólt vesébe látóan.
- A múltam...csak múlt. Nem menekülök, csak újra akarom kezdeni. Ne értsen félre. Az én múltam, nem mocskos. Semmi rosszat nem követtem el, ami miatt szégyenkeznem kéne. Nem szégyellem a felvételt sem, amely tudtom nélkül készült. Bár beismerem, hogy zavar, mert magán jellegű. Ez az egész, a verseny alatt történt. Kevin Thorton és köztem, szexuális jellegű kapcsolat alakult ki, annak ellenére is, hogy férfiak vagyunk. De ezt ugyebár, a törvény nem tiltja. Azt viszont nem tudom, hogy kinek volt annyi szabadideje, hogy utánunk szaglásszon és perverz módon videóra vegyen.
- Megértem önt és ha úgy szeretné, akkor készséggel elfogadom a felmondását. – jelentette ki.
- Köszönöm elnök úr, további szép napot! – köszöntem el. Ahogy kiléptem az iroda ajtaján, mintha egy nehéz kő szakadt volna le a vállaimról. Végre elvágtam mindent szálat, amely még visszatartott. Fáradtan vágódtam be a kocsiba és léptem a pedálra, hogy összepakoljam még az utolsó megmaradt dolgokat és a hétvégén útra kellhessek a kislányommal. Egyszer csak, váratlanul elsötétült előttem a világ és nem emlékeztem semmire sem. Mikor újra magamhoz tértem, egy fa állt az autóm mellett, amely tragikus károsodást szenvedett. Szerelőt hívtam, nem akartam nagy felhajtást csinálni pont utazás előtt. Hívtam egy taxit és a biztonság kedvéért bementem a kórházba Carlohoz, aki haladéktalanul megvizsgált.
- Mi a diagnózisod, Carlo? – kérdeztem hetykén.
- Legalább ilyenkor vedd komolyan! – rivallt rám, az amúgy jó kedélyű férfi. – Marha nagy szerencsének tudhatod be, hogy a hashártyád nem szakadt el. Viszont vészesen megsérül és innentől kezdve, kerülj el, minden olyan dolgot, ami felszakíthatja. – mondta a doki. Igen, Carlo most pont olyan volt, mint egy igazi doki. Nem olyan, akivel esténként megiszogatok egy üveg bort. Most komoly volt. – Viszont jó hír, hogy nincs agyrázkódásod. – közölte.
- Ez olyan, mint egy elcseszett szappanopera. Abban vannak csak, ilyen ökörségek! – nyögtem flegmán.
- Nem, ez csak az igazság. A legjobb lenne, ha most hazamennél pihenni. – szólt. – Este pedig, elmész szépen Tiffanyval kikapcsolódni. Én addig vigyázok Peggire. – vágta az arcomba.
- Ehhez semmi...- kezdtem volna kifogásokat keresni.
- Csak hogy ez parancs! Vedd orvosi utasításnak! Legyen ez a búcsú estetek, mielőtt lelépsz! – szólt.

- Tessék! – nyújtott át egy táskát Tiffany, miután Carlos a munkája végeztével hazahozott.
- Mi a tököm ez? – kérdeztem értetlenkedve.
- Új cucc! – vágta rá Tiffany almalét szürcsölve. Ez valami új hullámos divat volt nála, hogy ilyen egészséges cuccokat szívott. Bár felmerült bennem egy sanda gyanú, mégsem mertem megkockáztatni, hogy rákérdezek. Figyelembe véve, hogy az elmúlt hetekben, ingerültebb volt a csaj, mint szokott, arra következtettem, hogy hamarosan többen lesznek, mint kettő. Mivel én sem vagyok szívbajos és még élni is szerettem volna, felvettem amit barátnők hozott nekem. A rövid ujjú ing, amin összevissza három gomb volt, nem sokat takart a mellbimbóimat leszámítva. Kint volt a köldököm. Volt hozzá, egy térdig érő, sportos nadrág egy jó kis sport cipővel. Persze azt már nem kérdeztem meg, hogy mi a jó fenének kellett, erre még nyakkendőt is felvenni, amit Tiff lazán kioldott és az ing gallérja alá igazította. Ahhoz képest, hogy „bulizni” mentünk, Tiff elég szolidan volt öltözve és ezek a furcsaságok az egész esténket végig kísérték. Kezdve azzal, hogy míg én, döntöttem magamba a szeszt, Ő addig rostos gyümölcslevet ivott. A vége az lett, hogy derengett, mintha a bárpulton táncoltam volna, kigombolt felső részben és talán meg is tapiztak néhányan...de ami a legfurább volt...az az álom, amiben Kevin karja kinyúl értem, leránt a bárpultról és ölben kisétál velem a bárból. Természetesen hevesen szitkozódik eközben. Egy rövid kiesés után, arra ébredtem, hogy az ágyamban fekszem. Mivel nagy volt a bódulatom, rögtön vissza is hanyatlottam és újra álomba merültem. Ütős lehetett a pia, mert furcsa álmok környékeztek meg. Az egyik álmomban, Kevin üvöltözött velem, amiért basztam szólni neki, hogy megsérültem. Galád módon a fának hajtottam, csak hogy elvegyem magam...tőle. Ekkora baromságot! Melegség tört rám...de nem egyszerű melegség, hanem őrjítő mértékű, gyullasztó meleg. Ezt is az alkoholnak tudtam be. Kinyitottam a szemem...megint egy hülye álom, lángol az egész szoba. Visszacsuktam a szemem és álomba merültem. Megint feltűnt Kevin, jobban mondva a hangja. Sürgetett és nagyon ideges volt. Gondolatban elküldtem a büdös picsába.
- Ébredj fel de rögtön, Sera! – tisztult még jobban a hangja. Talán nem merem magamnak beismerni, hogy különös érzéseket táplálok Kevin iránt. Olyanokat, amik túl erősek a barátsághoz képest. Annyira, hogy már álmomban is kísértenek.
- Húzz már el, a békés álmomból! – szóltam hangosan. Hűs levegő csapta meg az arcomat és olyan érzésem volt, mintha mozgott volna a talaj. Innentől...már nem volt következő álom. Kinyitva a szeme, egy teljesen ismeretlen helyen találtam magam. Egyetlen ismerős dolog volt csupán, a velem szemben elhelyezkedő fotelban, Kevin ült, farkasszemet nézve velem.SzemélyazonosságBassza meg az a...megint álmodnék? Megcsíptem magam és nyugtáztam, hogy nem, ez kétségtelenül a valóság. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és hogy mit keresek itt egyáltalán.
- Te mi a lófaszt...elraboltál, vagy mi? – kérdeztem rémülten Kevinre nézve. – Megtudtad, hogy el akarok költözni és inkább elraboltál, ugye? –  vágtam hozzá.
- Te komolyan kinézed ezt belőlem? – kérdezte meglepett csalódottsággal a hangjában.
- Nem tudom mit higgyek már el, veled kapcsolatban. De nagyon úgy néz ki a dolog, nem? – kérdeztem.
- Tudod mit? Nekem most ehhez, nincs energiám! Inkább olvasd el, ezt! – nyomott egy borítékot a kezembe. A borítékon az állt: „ Serának, Tiffanytól”.
Sera!
El kell mondanom valamit. Múlthéten Kevin, felkeresett engem. Elmesélt mindent, ami a tudomására jutott. Timothy merényleteket tervez ellenetek. Mikor Carlo felhívott és elmondta, hogy mi történt az autóddal rájöttem, hogy az Ő keze van a dologban. Főleg, miután megtudtam, hogy a légzsák nem nyílt ki. Aztán Kevin feldúltan jelentkezett, hogy tudomást szerezett róla...véletlenül...hogy Timothy arra készül, felgyújtja a házat, mikor te is épp otthon vagy. Carlossal és Kevinnel, tervet kellett kovácsolnunk. Neked nem szólhattunk, hisz nincs olyan hülye, aki bent maradna egy házban, amit rá akarnak gyújtani. A cél az volt, hogy Timothy lássa, épp otthon vagy. Jól jött az iszogatós este, Kevin is felkészülten várt a bárban, hogy matt részegre idd magad. Hozzá kell tennem, a pulton táncolós része, nem jött be neki. Vagyis, gondolom szívesen elnézte volna, ha csak Ő látja. Visszatérve...Kevin hazavitt, így Timothy mindkettőtöket látott bemenni. Kevin lesben állva várt a kezdésre, hogy utána kivihessen téged. Kérlek Sera, menjetek olyan messze, ahol nem talál rátok. Maradj Kevin mellett, Ő majd vigyáz rád. Bocsáss meg, Sera.
U. I.: Nagybácsi leszel...Tiffany és Carlos.
- Ez káprázatos! – tettem le dühösen a levelet. – Nagyot alakítottatok, mondhatom. Szóval oda a házam! – dühöngtem.
- Igen, de ennek, most nincs jelentősége. – szólt higgadtan. – A lényeg, hogy épségben vagy. Timothy és Dalton, addig úgysem nyugszik, míg meg nem halunk. Keresztbe tettünk nekik azzal, hogy megnyertük a pénzt. A piszkos kis drogügyletükbe kellett volna az a pénz, ezért vetettek be mindent a megszerzése érdekében. De nem számoltak veled és a kitartásoddal. – taglalta röviden.
- Akkor ez mind hasztalan volt, mert én élek. Így tovább üldöznek majd. – állapítottam meg.
- Hála Carlonak, nem! – közölte. – Carlo, mintát vett a fogadról, amikor bent voltál nála. Elkészítette a fogazatunkat, amit valószínűleg, Ő „azonosít” majd minket. Fred bácsi is segített.
- Fred bácsi is benne van ebben? – kérdeztem elhűlve. Ez már marha sok volt nekem.
- Igen. A videóbotrány után, felhívott. Elmesélte azt, amit neked is. Mindkettőnknek feltűnt, hogy a dolgok egy ideje, nagyon zavarosak. Ezért elkezdtünk kutatni. Mint kiderült olyan dologba nyúltunk, amibe nem lett volna szabad. A történet röviden annyi, hogy édesanyáink árvaházban nevelkedtek. Egy éves korukban, örökbe fogadta őket, Dakota Dalton és Steve Durran. Igen...két férfi. Hatalmas vagyonuk volt, amit anyáinkra akartak hagyni. Nagyapánk testvére, Morf Dalton ( Donald apja), azonban rá akarta tenni a kezét. Ezért, a nagyszüleink szerződést kötöttek egy bankkal, miszerint Donald, vagy akármelyik Dalton, csak akkor örökölheti a milliárdos vagyont, ha édesanyáink egyenes öröklési ága...kihal. Donald, ezért vette el az anyámat, ami nem volt nehéz, mivel apámat már eltette láb alól és a szüleidet is Ő ölte meg. Azt hitte, veled könnyű dolga lesz ezután, de beléd tört a bicskája. Ahogy végül anyámba is. Hiába szülte meg Timothyt, nem ismerte el, egyenes ági örökösként. Így csak is, mi maradtunk az örökösök. Épp ezért indult el ellenünk, ez a merénylet sorozat. Tudtam én, hogy ennek semmi köze, az irántad érzett szerelmemhez. Ahhoz ez nem elég nyomos ok. Túlzás lett volna ezért ölni. – taglalt Kevin, mire nekem válaszul, tátva maradt a szám.
- De, ha most meghaltunk...akkor annyi a pénznek! – érveltem logikusan.
- Nem vagyok olyan hülye, mint hiszed! – vágta rá rögtön. Kevin most valahogy, sokkal határozottabb volt, mint eddig valaha. A pénz, még nem használhatjuk. De rendelkezhetem vele. Ezért Freddel kieszeltünk valamit. Kivenni nem lehet...mozgatni viszont igen. Átmozgattam egy fiktív számlára és szerződést módosítottam. Helyetted természetesen, Fed bácsi volt a kezes. Így Donald, egy olyan szerződést kap kézhez nemsokára, miszerint halálunk után a számla, zárolásra kerül végleg. Senki sem nyúlhat hozzá. – mondta.
- Ezt csak úgy megették neked? – képedtem el teljesen.
- Nem volt ingyen! A tíz millió, amit ügyesen visszacsempésztél hozzám, arra lett felhasználva, hogy lefizettem a bankigazgatót. A pénz most egy másik számlán van, de vannak hozzá kikötések, amiket még a nagyszüleink hagytak meg és amik nem módosíthatóak.
- Miféle kikötések? – kérdeztem kíváncsian.
- A pénzt, csak akkor kaphatjuk meg, ha megházasodunk. Függetlenül attól, hogy egymással vagy mással. Bár van egy apró betűs rész, miszerint ha egymással kötünk házasságot, akkor adómentesen megkapjuk egészben a vagyont. Igen tudom...ez esélytelen mivel férfiak vagyunk és utálsz engem! – legyintgetett Kevin, de láttam arcán a szomorúságot, ahogy elhagyták ajkát ezek a szavak.
- Nem utállak...- szóltam közbe halkan, – én...nem utállak. Csak sok minden történt és...- mondtam.
- Jó, hogy említed! – szólt majd egy borítékot húzott elő. – Szeretném, ha ezeket megmagyaráznád. Carlo küldi. Azt mondta, hogy ez nem az ő dolga, de tudnom kell róla. Azt viszont egy szóval sem mondta, hogy nem nézhetek bele. Mivel unatkoztam és te aludtál...felbontottam.
- A kezedbe akadt, mi? Jó duma. – dobtam oda a szavakat.
- Súlyosan sérült a hashártyád...innentől vigyáznod kell rá. Mellesleg...ez meg mi akar lenni!? – kérdezte, majd egy érdekes kis kosár után nyúlt. Megfordítva Peggi mosolygott rám. Alvó arca volt a legszebb dolog, abban a napban. Kínos szitu volt, ezért el kellett mesélnem neki mindent.
- Egyedül akartad felnevelni, pedig lehet, hogy az én gyerekem! – rivallt rám. – Teljesen ki akartál zárni ebből. Ennyire nem gyűlölhetsz! – Kevin térdre rogyott a fotel előtt és arca teljesen eltorzult. – Tudod, nem számít. A sors akarata, hogy nem lehetsz az enyém. Még csak nem is szeretsz! – annyira fájt a szívem, hogy így láttam őt. – De mindennél jobban fáj, hogy el sem akartad mondani! Ki akartál zárni, a saját gyerekem életéből!
- Én...én...-kezdtem volna bele, de a könnyeim őszintébbek voltak. – Én...szólni akartam...tényleg. Nem utállak! Kevin...én csak el akartam zárkózni, minden érzés elől, amely megsebezhet újra. –  szipogtam. Kevin, gyengéden megölelt, ettől pedig, még őszintébben folyni kezdtek a könnyeim.
Kevin, most mi lesz velünk?

A nyeremény

Amilyen gyorsan csak tudtam összepakoltam, és hazafelé vettem az irányt. Olyan mérges és csalódott voltam, hogy törni-zúzni tudtam volna. Folyton csak Kevin szavai jártak a fejemben. Azt hittem, hogy Ő más lesz, hogy ő talán jó barátom lehet. De miért is reménykedtem? Tudnom kellett volna...hallgatnom kellett volna a csalhatatlan megérzéseimre. Lefékeztem az autóval, majd az ajtót bevágva a szobámba rohantam. Az ágyra vetettem magam és sírni kezdtem. Eszembe jutott a megaláztatásom és a kiszolgáltatott helyzetem.
- Akarod, hogy hazamenjek, Szükséged van rám?- kérdezte este Tiffany telefonon.
- Nem. Ne haragudj, hogy tönkretettem a nyaralásod. – szabadkoztam.
- Nem rontottad el. De szerintem elhamarkodott döntést hoztál. – szólt. – Ha engem így szeretne valaki...- ámuldozott.
- Hát, engem most ez érdekel a legkevésbé. Azt már jobban, hogy holnap megint látnom kell a hülye pofáját. – mondtam megvetően.
- Egy...kicsit sem szereted őt? – kérdezte letörten Tiffany.
- Jobban utálom, mint Timothyt. – vágtam rá. – Pedig nála jobban gyűlölni valakit, már nagy szó! – mondtam.
- Édesem, azért azt ne felejtsd el, hogy ő csak meg akart védeni. – vágott vissza.
- Nem kellett volna, olyan fene nagyon védenie, ha nem szeret belém! Ennek is én ittam meg, a levét. – dühöngtem.
- Mintha a szerelem olyasmi lenne, amit lehet befolyásolni. – szólt halkan. –  Szerintem, nem helyes, amit csinálsz! Szegény Kevin...
- Szegény Kevin? – horkantam fel. Na nehogy mér megint szegény Kevin legyen. – Szegény én! Nehogy már őt sajnáld! – kiáltottam.
- Sera, az önsajnálat a legundorítóbb dolog és nem is vezet sehova! – szólt a lány.
- Most azt mondod, hogy undorító vagyok? – horkantam fel.
- Nem mondtam ilyet. – szólt csendesen.
- Na jó. Ezt most hagyjuk abba! Ne haragudj, hogy megzavartam a nyaralásod. – próbáltam Tiffanyt lerázni.
- De Sera...! – próbálkozott volna tovább, de már nem tudta befejezni, mert lecsaptam. A fájdalmamat, több órányi hideg vízben ülés sem tudta velem feledtetni. Kiszálltam a kádból és beszappanoztam magam. Annak ellenére, hogy gyűlöltem Kevint, mégis felizgatott, ha rá gondoltam. Ahogy a szappanos kezem végigsiklott a mellkasomon, ahogy az ujjaim köröztek a bimbóm körül. „-Na bassza meg!” – gondoltam magamban. Térdre rogytam. Szappanos mellkasomat a hideg csempéhez nyomtam. Ujjaim merevedésemen táncoltak, majd szappanos kezem, lejjebb csúszott a fenekemhez. Egyszerre izgattam magam fent és lent. Ennek köszönhetően, takaríthattam le a csempét, amit sikeresen összekentem.
 
Az éjszakám, a lehető legszarabbul telt. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, egész éjjel csak forgolódtam. Másnap reggel pedig, úgy keltem fel, hogy a lehetséges nyeremény gondolata, sem dobott fel. Végül, nagy nehezen összeszedtem magam és megpróbáltam mosott-rongy kinézetemet, tűrhetővé varázsolni. Ez csak, többé-kevésbé sikerült. Elindultam hát a céghez, hogy kiderítsem, megérte-e a sok szenvedés. Vagy az nyert, aki meg sem érdemli. Előre rettegtem attól, hogy látnom kell Kevint, pedig tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Különben is, mielőtt színt vallott nekem, megígértette velem. Segget pedig nem csinálok a számból. Ahogy ez a gondolat átsuhant az agyamon, a dolog már be is következett. Kevin, ott állt a járdán. Közvetlenül mellette Timothy a barátnőjével karöltve. Utóbbiak, megvetően mosolyogtak. Ügyet sem vetve Kevinre, elindultam a bejárat felé. A fiú, útközben csatlakozott mellém. Egy szót sem voltam hajlandó szólni hozzá, ezt nyilván ő is belátta, ezért nem mert megszólalni. A TEK épülete nagy volt, és mint azonnal kiderült, a TEK szó jelentése, a következő volt. „ Természeti Erőforrásaink és Kincseink”. Clair sietett elénk és invitált be minket az elnöki szobába. Az elnök, az asztalánál ült. Merish és én a székre ültünk le, ami az asztal előtt állt. Timothy és Kevin pedig, a székeink mögé álltak. Mindketten, ugyan azzal a mozdulattal ragadták meg, székeink háttámláját és úgy álltak be mögénk.
- Üdvözlöm önöket Uraim...és hölgyem! – nézett legutoljára Merishre. – Billy Castle vagyok, ennek a cégnek az elnöke. Örömre szolgál, hogy két ilyen nagyszerű győztest tudhatunk magunkénak. A dolog azonban, igényelt némi kis munkát, mivel egyszerre értek be. Evégett, össze kellett vetnem a teljesítményeiket. Ilyenkor, sok minden közre játszik, az értékelésnél. De, mielőtt végleg győztest hirdetek, lenne önökhöz egy kérdésem. – ecsetelte. – Milyen tapasztalatot szereztek, a verseny ideje alatt? – tette fel kérdését az öreg. – Kezdjük talán a hölggyel! Merish kisasszony? – szólt. „Hölgy egy fészkes francokat. Ócska kis kurva...maximum” – jegyeztem meg magamban.
- Hát én azt...hogy csak önbizalom és merészség kérdése a dolog. – mondta Merish rágót csámcsogva.
- Kattenberg? – fordult felém az öreg.
- Nos, először is köszönöm, hogy részt vehettem benne. Másodszor pedig, rengeteg dolog felkeltette az érdeklődésemet. Ami mellett az ember általában elsétálna, most észrevehette. Ott volt például, a zöld, melegforrású barlang. A nagyszerű táj...már csak kikapcsolódni is elég volt. – mondtam elgondolkodva.
- Köszönöm, mindkettőjüknek. – szólt az elnök. – Ennek a játéknak, elsősorban a természet védelme volt, a fő célja. Így, ezt figyelembe véve kellett, meghoznunk a döntésünk. – mondta. Akkor, engem már nem érdekelt, hogy kapok-e pénzt, vagy sem. Csak simán nem akartam megalázódni, ez előtt a három marha előtt.
- Ha jellemeznem kellene önöket, akkor egyikük a gyűjtögető típus volt, a másikuk pedig, a céltudatos összerakosgató. Ezért, úgy döntöttünk, hogy figyelembe vesszük, hogy melyikük tartotta szem előtt, a játékunk fő célját. Sera! Elolvastuk a pályázatait, amelyek remekbe szabottak voltak. Úgy gondoltam, hogy csatlakozhatnak, kis csapatunkhoz, mint újságíró! Lenne hozzá kedve? – kérdezte mosolyogva a férfi.
- Megtisztelő lenne, elnök úr! – mosolyogtam rá vissza. Timothy és Merish összenéztek. Tekintetük, a „ Nyertünk!” kifejezést tükrözte.
- Merish kisasszony! Hadd adjam át önnek...- a lány szeme kerekre tágult, az elnök, még ki nem mondott szavai hallatán, – ezt az elismerő levelet, szorgos gyűjtögetéséért.- a lány csalódottan huppant vissza székébe. Merish, valószínűleg, máris a pénzre számított.
- Kattenberg, örömömre szolgál, hogy átadhatom önnek, a nyertes oklevelet és mellé a húsz milliót! – fogott kezet velem. Már csak azért is boldog voltam, hogy nyertem. Nem...igazából nem a pénz miatt, hanem amiatt a kifejezés miatt, ami Timothy és Merish arcán ült. – A munkával kapcsolatban pedig, majd telefonon értekezünk. – szólt utánam a férfi. Mikor Kevinnel kiléptünk az épület elé, Timothy és Merish, mogorva képpel álltak kint.
- Lám csak. Remélem, hogy a kis homo Sera, most nagyon büszke magára. – szólalt meg gúnyosan Timothy.
- Jó, hogy emlékeztetsz rá, hogy az imént nyertem húsz millát. Igen, ahogy mondod, rohadt büszke vagyok magamra. – vágtam vissza gúnyosan. – Nagyon úgy tűnik, hogy többet elértem, mint a kis ribancod. Mellesleg, sok minden mást is megkaptam! – flegmáztam tovább.
- Ja...többek között, a bátyám faszát is, ugyebár? – nézett rám sandán. – Igazán meglepett. Komolyan...az én faszomat, sosem kaptad be ekkora élvezettel. – húzódott gúnyos mosolyra az ajka  – Tim, a te faszod, sosem járt a számban! – most már én is gúnyosan mosolyogtam. – Tudod, olyan kis fasszal, nem tudtam mit kezdeni!
- A bátyáméval, jobban eljátszottál, mint egy kurva! – fojtatta tovább.
- Fogalmam sincs, hogy honnan tudsz te róla, de őszintén szólva, már nem is érdekel. – rántottam meg a vállam. – A bátyád fasza, legalább olyan nagy és vastag, hogy rendesen elvette a „ szüzességem”. Amire te, nem voltál képes. Ja..és tudod mit? Ő legalább, orrba-szájba, hülyére kefélt, amit kurvára élveztem. Nem úgy, mint veled...- keltem ki teljesen magamból.
- Ezért még, kurvára megfizetsz! Az összes kis kufircotok, felkerül az internetre! – fenyegetőzött.
- Ne fenyegesd őt! Ne merészeld! – kelt most már ki Kevin is, aki eddig hallgatott mellettem, mint szar a fűben. – Ha egy haja szála is meggörbül...én megöllek! – mutogatott Timothyra.
- Hehe... csak nem jártok, bátyus? – vihorászott Timothy.
- Nekem nincs szükségem, se egy Daltonra, se egy Thortonra. – szóltam közbe.
- Hát még mindig nem látod, bátyó? Nem kellesz neki. Sosem kellettél neki! Ez csak egy ócska kis „kurva”. – köpött elém a földre. Kevin meglódult Timothy felé, de mivel nem akartam bajt, meg kellett őt állítanom.
- Kevin, az autóba! – szólítottam fel. Kevin habozott. – Szállj már be, abba a kurva autóba! – kiáltottam rá.
- Ne feledd, Sera! Megfizetsz! – fenyegetőzött újra.
- Remek, te fasz! Annyira félek, hogy rögtön bepisilek.- ironizáltam. Majd Merishez fordultam és farkasszemet néztem vele. – Te pedig, jó erősen láncold magadhoz és légy rá nagyon büszke, hogy előtted, egy pasit kúrógatott! További sok sikert, ehhez a faszhoz! – vágtam egy szuszra a lány arcába. Majd ugyan azzal a lendülettel, beszálltam Kevin mellé az autóba és ráléptem a gázra. Egy autós megállónál lassítottam csak. Ott a fékre léptem, így hirtelen álltunk meg. Két perc, síri csend következett, amelyet végül Kevin szakított meg.
- Ne aggódj, megszerzem azokat a kazettákat! – mondta megtörten.
- Leszarom a kazettákat! – vágtam rá dühösen.
- De...a munkád, meg a jó híred...az életed! – szabadkozott.
- Az életem, már réges régen, egy kalap szart sem ér! Már nagyon régen...- válaszoltam. Ezeket a dolgokat, még senkinek sem mondtam el és nem értettem, hogy most miért Kevin az, akivel ezt megosztom.- A munkából pedig nem rúgnak ki, ha van egy kis eszük. – méláztam el.
- De segíteni akarok neked! – vágott közbe.
- Tököm tele van, a segítési mániáddal. Ne segíts többet! Nem érdekel a felvétel! Abban legalább...az legalább egy őszinte pillanat volt. Jó volt és ezen nincs mit szégyellnem! – ordítottam a képébe.
- Sz...szeretsz engem? – kérdezte elhűlve.
- Nem hinném. Csak azt hittem, hogy te egy őszinte barát vagy. – vontam meg a vállam.
- Már mindegy! Hamarosan bevonulok zsoldosnak. – mondta keserűen és elfordult.
- Nagyszerű! Micsoda önfeláldozás. Ehhez aztán, te is értesz! Menekülj el gyáván! – gúnyolódtam. – Bárcsak, én is megtehetném. De nem tehetem. A szüleim nem törődtek velem. Mindig rohantak. Ilyen megbeszélés, olyan megbeszélés, én pedig le voltam szarva! Azt mondták, hogy a szüleim kedves, szeretni való emberek voltak, de én igazából nem tudom, hogy milyenek voltak. Nem is ismertem őket, igazán. – a kormányra buktam és zokogni kezdtem. Kevin megsimította a kezemet.
- Ne érj hozzám, Kevin Thorton! – rántottam el a kezem. – Ne merészelj! Elegem van mindenből. Nekem senki sem tanította meg, hogy mik azok az emberi normák. Magamnak kellett felállítani és őszintén mondom, te már súrolód ezeket a határokat! Azzal jössz, hogy segíteni akarsz meg, hogy szeretsz. De hol voltál, mikor kellettél volna? Megmondom...sehol. Te tudtad, hogy egy szakra járunk, de még csak nem is közeledtél. Pedig akkoriban, jól jött volna egy barát, aki támogat. De te, lapítottál. – törtem ki. Könnyes szemeimtől már alig láttam.
- Mert...mert féltem. – dadogta. – Úgysem szerettél volna! – védekezett.
- Honnan tudod? Honnan tudhatsz bármit is előre? – kérdeztem hisztérikusan. – Barátok lehettünk volna. Sőt lehet, hogy most szeretők lennénk és akkor most azért ülnénk itt, hogy megkérj, éljünk együtt. Én pedig igent mondanék és a karjaidba vetném magam, hogy utána heves szeretkezésbe kezdjünk. Nem pedig azért, hogy itt ordibáljak veled! – zúdítottam mindent rá.
- De...- nyögte Kevin.
- Mondd, Kevin! Szerinted, miért néztek rád olyan áhítatosan a lányok, a versenyen? – tettem fel a kérdést.
- Mert nem láttak még nálam szánalmasabbat? – találgatott gúnyosan.
- Kevin, te egy marha fasz vagy! – állapítottam meg. – Mikor együtt jelentünk meg, mindenki minket bámult. Jól tudták, hogy mi folyik köztünk, annak ellenére, hogy két pasi vagyunk. Mégis úgy néztek rám, mint egy darab szarra. Féltékenyek voltak rám. Ennek hangját is adták, mivel tonna szám kaptam, a fenyegető leveleket. Mikor Tiffanyval beszéltem első nap, azt mondta, hogy lesz egy dögös srác. Gyönyörűségemben, majdnem elélveztem. Mikor pedig, elmeséltem neki, a mi fura szexuális kapcsolatunkat, halál féltékeny volt. Most is azt mondta, hogy bocsássak meg neked. De ezek után...képtelen vagyok rá. Eddig legalább, ha csak szexuális is, de kapcsolat volt köztünk. Ennek viszont most, vége. Mindig egyedül voltam és így lesz a legjobb. Te pedig, szedd össze magad és szeress bele, valaki másba! Nem lesz nehéz, mert jó képű vagy. – értem monológom végére.
- De én téged szeretlek! – hadakozott Kevin.
- Nem tedd! Nem vagyok rá érdemes. Ezért, keress valaki mást, akit megajándékozhatsz a szerelmeddel. – dőltem hátra és ismét folyni kezdtek könnyeim. Ezek a végső elválás, keserű könnyei voltak.
- De, Sera! – kezdte volna.
- Hol laksz, Kevein? – vágtam közbe. – Mondd már! – kiáltottam rá.
- A...Templom sétányon. – válaszolta keserűen.
- Ott kiteszlek. – mondtam, majd gázt adtam. A sebesség, amellyel repesztettem, megnyugtatta háborgó lelkemet. A Templom sétánynál lassítottam és egy darabig még figyeltem, a távolodó Kevin alakját.BosszúMióta megnyertem a pénzt, három hét telt el. Mondanom sem kell, hogy ez idő alatt, többször nyúltam magamhoz, mint előtte bármikor. Ezen mocskos cselekedeteim közben, természetesen mindig Kevinre gondoltam. Amit még a friss emlék hatásának számlájára írtam. A pénz felét, egyik nap borítékba tettem és bedugtam Kevin postaládájába. Erre azért volt szükség, mert így nem utasíthatta vissza. Közben Tiffany is hazatért, egy dögös sráccal Carlossal, aki orvosként jött a városba és persze azért, hogy ne szakadjanak el Tiffel. Tiffany visszatértével, egy kis jókedv is visszatért a magányos házba. Mivel hárman voltunk, így kellemesebb volt. Bár tudtam, hogy ez az állapot nem fog sokáig megmaradni. Igazam is lett. Következő héten, a dolgok a feje tetejére álltak. Az első sokkot, hétfő reggel kaptam. Tiffany, már rég lelépett, hogy felvegye a diplomáját, amit sikeresen letett. Kicsoszogtam az ajtóba, az újságért. Akkor vettem észre, egy takaros kis kosarat a földön. Egy percre eszembe jutott, hogy szeretet csomagot kaptam, biztos Tifftől. Rohadt boldogan nyúltam érte, ám a csomag nehezebb volt mint hittem. Mikor megfordítottam, csak a lélekjelenlétemnek köszönhettem, hogy nem dobtam el. Egy aranyos baba kacsingatott rám, a kosár mélyéről. Sokkos állapotban hoztam be és raktam le az asztalra. Akkor láttam meg egy levelet, amelyet félve nyitottam ki.
„Sera!
Bár te nem ismersz, én sokat hallottam rólad, Kevintől. Valószínűleg, már te is hallottál rólam. Nos...én vagyok az a szerencsés, aki Kevinnel járt. Na és persze...én vagyok az a „ szerencsés”, akit Timothy megerőszakolt. Őszintén szólva, már kihevertem. Viszont, időközben terhes lettem, de nem tudom, hogy Kevintől, vagy Timothytól. Képtelen vagyok a gyermek gondját viselni. Sajnos ránézni sem tudok, ezért kérlek, gondoskodj róla! Tudom, hogy jó anyja leszel.
Elena”
- Na, már csak ez hiányzott! – mérgelődtem magamban. De ahogy eltelt két-három nap, már úgy éreztem, hogy képtelen lennék megválni a kicsitől. Tiffany is imádta, sokat is segített a nevelgetésében. Persze, tőle tudtam meg, hogy mit kell vele etetni, hogy kell pelenkázni, meg a többi. Egyszer fel is ajánlotta, hogy ő felneveli, de ez elől, teljesen elzárkóztam.
- Nem kellene szólnod, Kevinnek? – tette fel a kérdést egy nap Tiffany.
- Egyértelműen...nem! – válaszoltam reflexből. Ez a téma végül, nem is lett firtatva.

Eltelt egy hét, a gyerek ügy óta. Kora reggel volt és én kábán ültem a konyhában, az asztal mellett. Az egész napos gyerek nevelgetés, meg mellette az újságírói munkám, a TEK-nél, amit hála otthon is elvégezhettem, kiütöttek. Tiffany, örült módjára rohant felém, notebookjával a hóna alatt, amit le is vágott elém.
- Ne vágj csak így le, egy ilyen érzékeny készüléket! – rivalltam rá. Arca vörös volt, haja zilált, és arcán minden izom ráncban állt.
- Nem hiszed el, hogy mit küldött nekem az előbb, Carlo! – fújtatott dühösen. – Ettől tuti, hogy padlót fogsz! – mondta és idegesen kattintgatott. A monitorra néztem, amin egy videó jelent meg. Elindítva a videót, már rá is jöttem, mi okozza Tiffany dühkitörését. A videón én és Kevin voltunk, amint épp szexeltünk.
- Aha...hát ez várható volt. Bár, már előbb számítottam rá. – mondtam közömbösen.
- J...jesszusom, Sera! – sápadt el Tiffany. – Ott...ott épp...te Szent Isten! – ájuldozott barátnőm.
- Ugyan már Tiffany! – néztem vissza a videóra. – Mint látod ott épp...igen...Tiffany, ne sápadj már! A barlangban vagyunk, amiről meséltem. Én épp a sziklán fekszem...és Kevin...hát Ő...egy nyavalyás lófaszt! Csak leszopott és kinyalta a seggem. Most legalább, vizuálisan is láthatod. – mondtam könnyeden. Tiffany összecsukta a notebookját és rám nézett. Szép kis szemei, szikrát szórtak.
- Nem, Sera! A barátom vagy. Az emberek sosem kíváncsiak a barátaik szexuális életére. Sem vizuálisan, sem képzeletben. Ehhez nem volt joga, Timothynak. – háborgott. – Te ezt hagyod? „ Ribancnak” vagy beállítva! – mérgelődött. – Még a neved és a címed is ott van! Sőt, Keviné is. – kiabálta. Ekkor megcsörrent a telefonom, amire összerezzentem
- Igen? – szóltam bele.
- Kincsem, te vagy az? – csendült egy ismerős hang.
- Fred bácsi, de örülök, hogy...- kezdtem volna örülni, de ez nem tartott sokáig.
- Drágám mondd, hogy nem téged látlak, ebben a videóban! – kérdezte számon kérően. Ha Tiffanyt sikerült is megnyugtatnom, Fred bácsi, már kemény dió lesz.
- De igen! Engem látsz...- mondtam, majd kénytelen-kelletlen el kellett mesélnem neki mindent.
- Rendben is lenne, ha itt nem téged lát...- nyögte, – most épp...jaj nekem...-szörnyülködött. – Ez... ez a fiú! – mondta riadt hangon. – Mondd, hogy ez nem Kevin Thorton! – hűlt el bácsikám.
- De igen, Ő az! Miért, mi a baja vele? – kérdeztem értetlenül.
- Hogy mi...mi a baj vele? – akadt ki Fred bácsi. – Sera, Kevin a rokonod!



Hétvégi kiruccanás
Sosem voltam még olyan sértett és dühös, mint akkor, abban a pillanatban. Már céltudatosan elindultam kifelé a barlangból, mikor Kevin elkapta a kezemet. Olyan megvetően és gyűlölködve néztem rá, amit még sosem engedtem meg magamnak, és a régen gyűlt feszültség, egyszerre tört utat magának a felszínre. Szánalmasan, keserves zokogásba törtem ki, férfi létemre. Kezemmel próbáltam eltakarni az arcomat, hogy ne kelljen annyira szégyellni magamat. Kevin gyorsan felállt és átkarolva húzott vissza magához, a meleg vízbe. Szerettem volna ellökni magamtól, de éreztem, hogy lassan kezd megszűnni a gyűlöletem és dühöm iránta. Nem maradt helyette más, csak a keserű, fájó űr. Az űr, ami miatt elszántam magam a ridegségre. Tudtam, hogy ez a ridegség, a szeretet nélkülözése, egyszer meg fogja bosszulni önmagát. Azt, hogy ennek tétje van, ami nem más, mint a szívem. Úgy döntöttem hát, hogy mielőtt újra a rabság igája alá hajtanám a szívem, adok neki egy kis pihenőt. Biztosra szerettem volna tudni, hogy mit érez a szívem, Kevin iránt. Mikor ránéztem az arcára, újra az a régi, óvodáskori mosoly ült rajta, mint amikor lehorzsoltam a térdem. Olyan érzés volt, mintha akkor is és most is óvni, vigyázni akarna rám. Ettől, hevesen dobogni kezdett a szívem. Persze, ezt csak az emlék hatásának tulajdonítottam. Gyengéden megsimítottam az arcát, mire Ő közelebb hajolt, én pedig megcsókoltam és már az ölében is ültem. Lábaim átfonták a derekát, ágyékunk egyre növekvő melege, pedig szétáradt a testünkben. Fél óra megfeszített farmunka és fél óra élvezettel teli, gyönyörű pillanat után a testünk remegve tört a csúcsra. Ölelve egymást, a másik fülébe zengtük, gyönyörünk édes dallamát. Két percen át tartó, földöntúli élmény. Legalábbis annyinak tűnt. Hosszú időn át tartó csókcsata, két forró ajak, egymás ellen vívott, kegyetlen harca. Ez egy tökéletes pillanat volt. A rövidke pihegés után, váratlanul érte testünket a hűs víz, ahogy kifelé haladtunk belőle. Kevin azt mondta, hogy el kell menni egy kis időre, pár dolgot elintéz, de hajnalban visszaér és nálam alszik. Visszafelé tartottam a szobámba, épp a hajamat szárítgattam, ami csurom víz volt, mikor egy kellemetlen megérzés suhant át rajtam. Először próbáltam nem is tudomást venni róla, de a közeledő bajokat ugye, nem lehet kikerülni. A talpam alatt ropogott a kavics, de még így is hallani véltem, a két tenyér összecsapódását. Jobb oldalra kapva a fejem, már meg is pillantottam a hang forrását.
- Hé, Kazy! Te meg...- kérdeztem meglepetten és csak utána jutott eszembe, hogy valószínűleg, nyakig ülök a szarban.
- Tehát...mégiscsak, egy kurva vagy!? – kérdezte gúnyos mosollyal és félelmetes tekintettel. Nem, amúgy nem féltem soha Kazytől, de akkor valami ördögi...nem, nem is ördögi, hanem beteges szikra lobogott benne.
- Parancsolsz? – próbáltam visszaszerezni a hidegvérem. – Rohadtul nem vágom, hogy miről süketelsz. Várj...- szóltam és eljátszottam, hogy kidugítom a fülem.
- Ne játszd a hülyét! Basztatok, ugye? – szegezte nekem a kérdést. – Kevinnel...- mondta ezt már kissé undorodva.
- Mondd Kazy, nálatok ez valami, egységes szociális alapfeltétel, hogy mindenki kurva, akit nem baszhattok meg? – kérdeztem gúnyosan, miközben a hajamat törölgettem tovább.
- Nem erről van szó! – kiáltott rám. – De te, már lefeküdtél Kevinnel, pedig a szemebe hazudtatok. Ha ez, még nem lenne elég, láttalak Leoval is. Tudod te, hogy ez mekkora nyomorúság volt nekem? Az a látvány...azóta folyton kísért. Az a törékeny, gyönyörben vergődő test, amit legszívesebben szétszaggatnék. – zihálta a képembe.
- Bocs, de már van állandó szexpartnerem. – vontam vállat.
- Igen, Kevin! De én, már azon a szinten állok, hogy ha kell megerőszakollak. Akkor is csinálni fogom veled ma! – ordította. Fáradtan felsóhajtottam. Tudom, hogy nem viccel, hisz már láttam a szemeiben, néhány órával ezelőtt is, a tébolyultság szikráját. Nos, ezek voltak azok a dolgok, amiket a legjobban utáltam. Mint az, hogy valaki más akarja meghatározni, hogy mit, kivel és mikor...elegem volt, hogy mindenki más akarja irányítani, az életem. Bárki, csak nem én. De ez az én életem, tehát én akarom irányítani! Tudtam azt is, hogy végül ez lesz.
- Gyere velem! – ragadtam karon a meglepett Kazyt. Olyan gyorsan szaladtam, hogy a köntös, amit magra terítettem, megadni készült magát. A másik kezemben szorongatott ruháim, teljesen átáztak. Lerángattam a partra, majd ott elengedtem a kezét és nekidőltem az egyik sziklának. A köntösöm, már félig lógott rajtam.
- Te mit...- lepődött meg.
- Semmi szükségem rá, hogy valaki véresre szaggassa a seggemet! Ha most belemegyek, akkor végre békén abba hagyod az üldözésemet? – néztem komolyan a szemeibe.
- Annak jobban örülnék. Az erőszak, csak a végső megoldás lett volna. Jobb, ha te is élvezed közben. – vakargatta a fejét.
- Már amennyire, a baszás lehet élvezetes. – mormogtam magam elé.
- Kevinnel meg Leoval, nem ugyan ezt csináltad? – kérdezte mérgesen. Beletapostam volna a lelkivilágába?
- Hm...Leoval, valóban csak basztam. Hosszú ideje, ő járt először a seggemben. Kevinnel pedig, szexelek. – morfondíroztam.
- Mi van? Mi a különbség? – kérdezte meglepett értetlenséggel.
- Hogy mi a különbség? -nevettem fel. – Nem egyértelmű? A baszás, az baszás. Azt lehet érzés nélkül is csinálni. A szex olyasmi, amit leginkább a szexpartnerek csinálnak. Éreznek valamit egymás iránt...hmm...talán, vonzalmat! Aztán ott a harmadik, a szeretkezés. Na azt, a szeretők csinálják. Úgy, hogy beleadják a dologba a szívüket is. – ecseteltem.
- Akkor én eddig, csak az első kettőt csináltam. – állapította meg Kazy.
- Nos, ezek szerint én is! – mondtam ki hangosan.
- Te is? De hát...- értetlenkedett.
- Ah, ezt mos ne firtassuk! – legyintettem. – Foglalkozzunk azzal, amiért itt vagyunk! – szóltam és térdre csúsztam a homokban. Kioldottam Kazy nadrágjának az övét és végigfuttattam ujjamat, a félig harcra kész, árbocán. Mikor nyelvemmel érintettem a végét, furcsamód nem fogott el a hányinger. Lassan ajkaim közé vettem, hogy aztán rágyorsíthassak. Pár másodperc után lepődtem csak meg, igazán.
- Ember, neked mekkora farkad van, most komolyan? – hűltem el a kezembe táruló látványtól. – Ha így haladsz, lassan be sem fér a számba. Vegyél vissza az erektálásból, ha lehet. – nyögtem teli szájjal.
- Heh...és még nem is állok teljesen. – nevetett.
- Ó baszki, így megölsz! – nyögtem elhűlve. Tekintete teljesen az enyémbe fúródott. Olyan volt, mintha nem akarna lemaradni, egyetlen pillanatról sem, ahogy a szám elnyeli a hatalmas farkát. Már-már ijesztő volt. De ekkor megfogta a karom és felrántott a lábai elől. Az őrült szikra kihunyt szemeiből, s most valami más vette át a helyét. Erős karjaival a sziklára fektetett, majd megragadta a lábaimat és a magasba emelte őket. Minden pillanatok alatt történt...és a nyelve már a fenekemben járt. Totál megijedtem, mondanom sem kell, mikor megéreztem a meleg leheletet, mélyen magamban.
- Ah...mi a lófaszt...? – nyögtem alig hallhatóan. – Ezt még senki sem csinálta! – kiáltottam rá.
- No, még Kevin sem? – kérdezte gúnyosan.
- Mintha engedtem volna neki. – fordultam el lángra gyúlt arccal. Élvezte, hogy zavarba hozhat...én viszont már, kevésbé. Felemelt és négykézlábra állított. Szerettem volna mondani, még valamit...de ekkor már nem volt értelme megkérni rá, hogy „ –  ha lehet finoman, azzal a hatalmas fasszal!”, mert úgy belém vágta, hogy tuti felvisítottam. Keményen ostromolta a seggem, miközben a másik kezével, az ágyékomat simogatta. Jött a remegés, egészen a hasam aljából után se kép, se hang.
- Hé, Sera! Jól vagy? – szemeim lassan nyíltak ki. A látvány sem nyűgözött le jobban...Kazy.
- Mi történt? – kérdeztem értetlenül. Egy dolgot tudtam biztosra, hogy rohadtul fáj a seggem.
- Beájultál. – közölte. – Baszd ki, ti hányszor csináltátok ma, Kevinnel? – kérdezte aggódva.
- Ah, passz. Azt hiszed számoltam? De vagy háromszor elmentem...az biztos. – gondoltam vissza.
- Úgy néz ki, hogy ez már sok volt a testednek. – állapította meg.
- Mi van, mégsem vagy olyan hülye? – kérdeztem meglepetten. Kazy sóhajtott, majd leült mellém a sziklára.
- Tényleg jól tudom játszani a hülyét, mi? – kérdezte mosolyogva.
- Elég jól. -közöltem hidegen. – De a legszánalmasabb az, hogy rám vetíted ki, valaki más iránti szerelmed. – mondtam.
- Hogy? Te, rájöttél? – kérdezte meglepetten.
- Az a szemüveges srác a bandádból, aki olyan kis lányos, mint én. – nyögtem, mert belehasított a fájdalom a seggembe. – Chris. Azt hiszem ez a neve. Mivel hasonlítunk, csak épp én ellentétes személyiség vagyok. Míg én leoltalak és megalázlak, addig Ő, meghúzódik a háttérben és csendes. Rám vetítetted ki az iránta való szerelmed, mivel tudtad, hogy engem előbb megkapsz. Őt viszont, ha így haladsz és ekkora állat maradsz, akkor soha. – vontam le a következtetést. – Beszartál, amiért egy fiúba szerettél bele, mi? – kérdeztem gúnyosan. – Pedig, nem árt néha átnézni, a másik csapatba se. Sosem tudhatod, hogy hol talál meg a szerelem. – folytattam.
- Igazad van, hogy vak voltam. – állapította meg. – Abban is igazad van, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek ismersz. Gondoltad volna, hogy jogi diplomám van? Ügyvéd vagyok. – mondta mire én elnevettem magam. – Te sem panaszkodhatsz, ha hülyeségről van szó.
- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.
- Azzal, akivel szexelsz, szerelmes beléd, de te észre sem veszed, pedig ott van az orrod előtt. – mondta.
- Tévedsz. Egy dolog az, ha az ember annyira vak, hogy nem veszi észre. Az meg egy másik, hogy tisztában van vele, csak nem érdekli. – közöltem.
- Sera. – szólt, miközben felállt és a vállamra tette a kezét. – Nem ártana, ha nem kínoznád magatokat. – mondta, majd távozott. Hatalmas alakja, lassan beleveszett a sötét éjszakába. Az órámra pillantottam. Fél tizenkettő. Sietősre fogtam lépteim, mert nem akartam, hogy Kevin megtudja, ami köztem és Kazy között történt. Nem azért tettem, mert akartam, hanem mert nem volt más választásom.

- Ez most komoly? – olvastam Tiffany kérdését egy óra múlva a gép előtt ülve.
- Most mit kell kiakadni? Ez csak baszás volt. Szakítottatok, nem? – írtam neki vissza.
- Nem erről beszélek! – válaszolta gyorsan. – Nem Kazyről beszélek, hanem Kevinről.
- Mi van vele? Most alszik. Húzza a bőrt és esküszöm, hogy ha ránézek, én is totál elálmosodok. – írtam. – Amúgy meg, vele is csak szex volt és ennyi.
- De buta vagy, Sera! – írta, amire én igencsak felhúztam az orrom. Ma már másodjára kezeltek le ezzel a megállapítással. – Kevin, bolondul érted.
- Ez a legnagyobb marhaság, három hét óta. – írtam neki vissza és ásítottam egyet. Megint rápillantottam Kevinre, aki két helyet foglalt el az ágyon és úgy ölelte magához a másik párnát, mintha az valaki más ölelésére vágyna. Miután sikerült Tiffanyt megbotránkoztatnom azzal, hogy mit műveltünk Kevinnel a barlangban, búcsút vett, de még utóiratként megjegyezte, hogy hajnalban indul Hawaii-ra, nyaralni. Ott ünnepli meg a sikeres vizsgáit. Sötét lett a kép. Arra ébredtem, hogy valaki költöget. Kevin volt az, aki közölte, hogy koppant a fejem az asztalon, mikor elaludtam és rohadtul megijesztettem vele. A karjaiba vett és az ágyhoz vitt. Ott lefektetett és betakart, én pedig közelebb húzódtam hozzá. De csakis, mert fáztam! Biztos, hogy ezért tettem.
- Kev, mit szólnál egy hazai kiruccanáshoz a hétvégén, lazításképp!? – kérdeztem félálomban. Kevin bólintott, majd szorosan átölelt. Másnap reggel, arra ébredtem, hogy valami van a hátamon. Kevin keze volt az. Azon kaptam magam, hogy a mellkasán fekszem, ő pedig az éjszaka folyamán, szorosan átkarolt. Hozzábújtam még szorosabban és élveztem még egy kicsit a melegét. Két óra semmittevés után, nagy nehezen kikászálódtunk az ágyból és összepakoltunk pár, fontos ruhát. Nem volt sok mindenre szükség, mert otthon úgyis minden megvan. Húsz perc volt az út csupán hazáig, aminek kifejezetten örültem, mert kezdett kínos lenni a csend, kettőnk között.
- De hisz ez...- szólalt meg Kevin, amint megérkeztünk. – Ez a ház...ez az...- ámuldozott tovább.
- Én csak, üvegháznak hívom. Kellemes hatással van, az idegrendszeremre. – mondtam nevetve. Rettentő fáradt voltam, mert az éjszaka, későn feküdtem le, így hatalmasat dobbant a szívem, mikor megláttam a baldachinos ágyamat.
- Ez az üvegpalota! – nézett maga elé ragyogó szemekkel Kevin. Megértettem, hogy tetszik neki, de hogy ekkora feszkót csapni körülette...kicsit túlzásnak éreztem. Valószínűleg azért, mert akkor még nem értettem.
- Ez csak egy egyszerű ház, sok ablakkal. A fehér falak miatt érzed csak, ezt a hatást. – magyaráztam, akár egy belső építész.
- Furcsa...ez nagyon furcsa...- mondta, közben fel-alá sétál és gondolkodott. – Hé, Sera! Emlékszel még rá, hogy óvódás korunkban, építész mérnök szerettem volna lenni? – kérdezte váratlanul.
- Rémlik valami. Azt hiszem, akkor te rajzoltál nekem egy...- ütött belém a felismerés.
-...egy üvegházat. – fejezte be Kevin és hitetlenkedve összenéztünk.
- Mert hamupipőke is, egy üvegpalotában élt! – vágtuk rá egyszerre és döbbenten meredtünk ismét, egymásra.
- Akkor azt mondtam neked, hogy „ – Te vagy az én hamupipőkém és én meg a te herceged, aki megment és megvéd mindentől!” – emlékezett tovább Kevin. – Már akkor is olyan voltál, mint egy aranyos kislány! Hihetetlen, hogy mennyire nőies voltál. – mosolygott. – Azt a rajzot...- elmélkedett, – odaadtam apának, aki először kinevetett, de végül megtetszett neki és felépíttette. Az volt, az utolsó munkája, mielőtt meghalt...és ez, az a ház! – állapította meg végül.
- Miből gondolod? Honnan tudhatnád, hisz már nagyon régen volt? – kérdeztem idegesen.
- Sok emlékem, már feledésbe merült, de életem első olyan rajzát, ami a nagy álmom első vázlata volt...sosem felejtem el! – mondta.
- Ez már régen volt, Kevin. A megmentéssel pedig, már elkéstél. – vágtam kegyetlenül a fejéhez.
- Tudom, anélkül is, hogy mondanád. Hidd el, hogy ezt tekintem, életem legnagyobb hibájának. – mondta lehorgasztott fejjel a fiú.
- Megint nem értem a dolgot. Hogy lehetsz olyanért hibás, amihez abszolút semmi közöd sem volt!? – kérdeztem vállvonogatva.
- Hazugság! Megígértem, hogy megvédelek. De hol voltam? – kiáltott Kevin. – Sehol sem! Semmit sem tettem, hogy megvédjelek. Semmit sem ér a szavam! – tombolt tovább.
- Csihadj le, ember! – tettem a kezem a vállára. – Egyszer végre, beavathatnál ebbe a te nagy titkodba, mert rohadtul nem tudlak ám követni. – mondtam mérgesen.
- Hamarosan...Sera! – mondta halkan.
- Na jó. – legyintettem. – Keresek valami altatót és ledöglök, mert rohadt fáradt vagyok. – sóhajtottam.
- Minek az? Itt van helyette, ez. – mutatott fel egy zacskó, zöld füvet.
- He? Kábítószer? Meg akarsz ölni, marha? – hitetlenkedtem.
- Mi? Nem, dehogy! – rázta a kezét. – Ez csak nyugtató tea. Ez altató helyett is jó, mert megnyugtat. – mondta és én őszintén megkönnyebbültem. Kevin kisietett a konyhába, majd két pohárral a kezében tért vissza. Az íze kellemetlen volt, de megtette jótékony hatását. Ruhástól, mindenestől aludtam el az ágyon. Mikor felébredtem, már sötét volt. Átalhattam az egész szombatot. Meglepetésemre, egy ing volt rajtam, ami arra utalt, hogy Kevin átöltöztetett. Utolért a kínzó éhség, Kevin pedig nem volt sehol. Kibotorkáltam a konyhába és akkor vettem észre, hogy Kevin a kanapén alszik. Gondoltam...szolidaritásból. Az asztalon egy tányér spagetti és egy levél állt. Nem akart felébreszteni, de gondolta, hogy éhes leszek, ha felkelek, így csinált nekem meleg kaját. Egy kis melegítés után, neki is láttam enni. Annyira jóleső érzés volt, hogy gondolt rám. Miután ettem, letettem a tányért és a kanapéhoz sétáltam. Óvatosan az ölébe térdeltem és egy kis puszit nyomtam, a homlokára, majd a szájára. Végtelen szeretetet éreztem most iránta, ami teljesen feldühített, így ugrottam egyet rajta.
- Te vagy az...kicsi? – kérdezte fáradt hangon.
- Igen. Köszi a kaját, nagyon kedves volt tőled. – mondtam és megcsókoltam. Hihetetlen, hogy egyes kandúroknak, mit sem ér a kávé, bezzeg az ébresztő csók...hát még az ébresztő szex!! Fürgén megfordultam, háttal neki. Nem kellett sokat vetkőztetni, mert csupán, egy bokszer volt rajta. Ráadásul, harcra kész állapotban. Forró, ágy-meleg kezem fürgén simogatta álló szerszámát, hogy aztán átadhassa helyét, a forró ajkaimnak és nyelvemnek. Hol kedvesen, hol vadul kiéhezve becézgette nyelvem, mire ő fel-felnyögött és belemarkolt fenekembe. Nem is volt sokáig tétlen, mert lassan feljebb húzott és miután végigsimított ágyékomon, nyelve már utat is tört, a fenekembe. Életemben másodszor, nyaltak bele a seggembe. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt jó érzés. Fürge ujjaival tágítani kezdett, majd felnyögött.
- Kérlek...Sera. – néztem át lábaim között arcára, ami vörös volt a gyönyörtől. Szemeiben a tiszta, vad vágy lobogott, amely szétszakítani készült testét. Gonoszul elmosolyodtam majd lassan belecsúsztam, merev szerszámába. Háttal voltam neki. Kezeimmel a lábába kapaszkodtam, úgy mozogtam fel-le. A nagy munkában, az ingem teljesen elengedett és már csak fityegett rajtam. Kevin le is húzta rólam. Hirtelen felült és megragadott. Felült fekvő helyzetéből és lábait letette a földre...de még mindig bennem volt. Kezeimet hátra húzta és erősen tartotta. Újra mozogni kezdtem, amire most már, Ő is rásegített. Alulról lökött keményen, mind mélyebbre és mélyebbre hatolt bennem. Földöntúli érzés volt, amelyet most éltem át először. Mindig jó volt Kevinnel a szex, de ez most, valami borzalmasan jó volt. Mikor kezeim remegni kezdtek a kezében, lökött még pár erőset bennem, majd elfojtott sikoly tört fel a torkomon és elszálltam. Ő gyorsan kicsúszott belőlem, majd maga elé kapta bokszerét és beleverte, gyönyöre termését.
- Gyere, feküdjünk vissza az ágyba! – szólaltam meg néhány perc után.
- Jössz, te is? – kérdezte.
- Igen Kevin, megyek én is. – válaszoltam mosolyogva. Betámolyogtunk. Nekem, személy szerint úgy remegett a lábam, hogy majdnem összeestem. Hiába, még az orgazmus hatása alatt voltam. Lefektettem és betakartam.
- Kérhetek tőled valamit, kicsi? – kérdezte fátyolos tekintettel.
- Persze, nagyfiú. – mondtam, miközben lefeküdtem mellé az ágyba.
- Átölelhetnélek? – kérdezte, mire én bólintottam. A reggel, sokat váratott magára, mert időközben én is elaludtam. A rengeteg alvás ellenére Kevin, mégis nyúzottnak tűnt.
- Nem aludtál jól? – kérdeztem aggódva.
- De igen, mesésen! – mondta bár epésen.
- Nem úgy nézel ki. – jegyeztem meg mellékesen.
- Ezt most hagyjuk. Elmehetek tusolni? – kérdezte. Bólintottam, mire Kevin a szobán átvágva, berontott a fürdőszobába. Rémisztő látványt nyújtott. Fehér és sápadt volt, de mintha verejtéket is láttam volna a homlokán. Aggódtam érte, bár ezt nehéz volt beismernem önmagamnak. Gyerekkori jó barát...és hát ő is ápolgatott mikor lehorzsoltam a térdem. „ – Hihetetlen, hogy mindent erre az emlékre fogok!” – jegyeztem meg magamban. Gonosznak éreztem magam, hogy most nem vagyok mellette, ezért utána mentem a fürdőszobába. Szerencsére..., mert Kevin a tus alatt térdelt, kezét a fejére szorította és a gőzből ítélve, forró vizet engedett magára, miközben zokogott. Odarohantam a tushoz, amit gyorsan el is zártam, majd leguggoltam mellé. Őszintén...rémes érzés volt Őt, így látni. – Jóságos Isten, Kevin! Mi a szart csinálsz? – kiabáltam vele rémületemben. – Normális vagy, megégetted magad! Meg is halhattál volna! – kiabáltam vele és éreztem, hogy lassan megerednek a könnyeim.
- E...egyfolytában csak azt álmodom! Mindig...és mindig! – zokogott. – Veszélyben van...meg kellett volna őt...védenem! – mondta szinte az őrület határán. Az ér, vészesen lüktetett, a halántékán. Éreztem, hogy elérkeztek a dolgok, egy olyan holtponthoz, ami után, minden megváltozik majd. Gyorsan ráterítettem a törölközőt és az ágyhoz kísértem. Visszasiettem a fürdőbe és kinyitottam a tükrös szekrényt, amiből egy krémet kaptam ki. Nagy igyekezetemben, mikor visszavágtam az ajtaját, a tükör ripityára tört benne, és össze-vissza vagdalta a kezemet. De amiért mentem, legalább meg volt. Elláttam a sérüléseit, majd megmértem a lázát, ami igencsak az eget verte. Előkapartam egy kis lázcsillapítót és adtam neki egy adagot, abból a nyugtató teából, amit ő hozott. Egy negyed óra múlva, a nyugtató hatása hatni kezdett, így Kevin is lenyugodott.
- Az a szerencséd, hogy lázas vagy! – rivalltam rá. – Különben már, hülyére pofoztalak volna. – mérgelődtem.
- Sera...te vérzel! – mondta kábultan Kevin. Kevin ápolása és megnyugtatása annyira lefoglalt, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy megvágtam magam. Lenéztem a kezemre, több helyen is felhasadt a bőr.
- Ez csak karcolás. – mondtam nyugodtnak szánt hangon. Amúgy, egyáltalán nem voltam nyugodt, mert nem bírtam a vér látványát.
- Ne haragudj, hogy ennyi bajt okozok, Sera! – szólt Kevin, majd lassan elaludt. Kulcs és igazságVasárnap este Kevin és én, visszaautóztunk Broxonba. Még senki sem tért vissza, rajtunk kívül és bár felajánlottam Kevinnek, hogy maradhat a szállásomon, Ő mégis visszautasított. Ez elég szokatlan volt tőle. Másnap reggelre, már minden megírt pályázatom, úton volt és addigra mindenki vissza is tért. A hétfői nap, több szempontból is, rémes híreket hozott. Kevin állapota sem javult, sőt ha lehet ilyet mondani, az arca még rémesebb volt. Még meggyötörtebb és sápadtabb. Az sem volt kellemesebb hír, hogy Kazy, magára hagyta a fiúkat, míg Ő végre becserkészte, szemüveges kis szerelmét, addig a fiúk részegségükben, az összes vörös szívet, egy lánycsapatnak adták. Akiknek ezzel, nem mellesleg, összejött ezer szívük. Kazyéket ezért, természetesen kizárták a versenyből, mivel ez, szabály ellenes volt.
- Sajnálom, hogy kiestetek! – ültem le Kevin mellé a padra.
- Én nem. – vonta meg a vállát a fiú.
- Téged ez az egész, nem is érdekelt, ugye? – kérdeztem kissé dühösen.
- De igen. Meg is fogjuk nyerni. – közölte határozottan.
- Nehéz lesz, mivel kiestetek. – mondtam dacosan.
- Külön neveztem be. – mondta közömbösen. – Kazyék, ki is röhögtek érte. Azt mondták, hogy így nem nyerhetek.
- Úgy tűnik, hogy igazuk is volt. – állapítottam meg. – Neked nincs semmid, és most már nekem sem...leszámítva a pályázatot, ami vajmi keveset nyom a latba.
- Tévedsz. – mondta. – Összegyűjtöttem ezer szívem, amit be is váltottam. Azért jöttem, hogy ezt átadjam. – adta át a bontatlan borítékot, amiben a kulcs helyének kódja volt. – Veled együtt szeretnék nyerni. – szólt. Izgatottan bontottam ki és hangosan olvasni kezdtem.
-” – Hova a napfény nem jut el, s még a víz is melegebb, hol a fehér fény zöldbe vált, ott a kincshez a zár!” – fejeztem be. Ekkor megreccsent egy ág és egy éles, női kacaj hangzott fel.
- Kár, hogy már esélyed sincs nyerni, Sera! – szólt kárörvendően a női hang. – Mi már megszereztük, mind a kétezer szívet, hála azoknak a marháknak a kocsmában. Most megyek és szépen beváltom a kulcsra. Mondd csak Sera, nem szar érzés mindig veszíteni? – kacagott gúnyosan. Ott állt velem szemben, az a nő, akivel Timothy egy éve, megcsalt. Aki akkor is, ahogy most is, olyan élvezettel teli hangon kacagott a nyomoromon.
- Ribanc! – kiabáltam után, dühtől remegő hangon. Ő visszanézett és szólásra nyitotta, mocskos száját.
- Lehet...de egy gazdag ribanc! – nyögte kéjesen. Utána akartam vetni magam, ki akartam tépni a haját, aztán meg kikaparni a szemét és végül addig verni, míg bele nem döglik, de valami...vagy valaki visszatartott. Kevin volt az, aki hátulról ölelte át a derekam, hogy visszatartson.
- Higgadj le! Ha megvered, akkor automatikusan kizárnak a versenyből! Még van esélyünk, még megnyerhetjük. – mondta. – Mellesleg, ha bántanád, azt Timothy megbosszulná, abba pedig, én halnék bele. – szólt reszketve. Ám a szavaiból semmit sem hallottam meg, kivéve azt...” hogy még nyerhetünk!”
- Hogy? -kérdeztem türelmetlenül. Kevin újra felolvasta a papírt:” – Hova a napfény nem jut el, s még a víz is melegebb, hol a fehér fény zöldbe vált, ott a kincshez a zár!”
- Hát nem érted, Sera? – csapott a homlokára. – Zöld fény...meleg víz. A barlang, Sera! – szólt és nekem hirtelen, minden világossá vált. Eszeveszett rohanásba kezdtünk. Leszáguldottunk a partra és ruhástól vetettük magunkat a vízbe. Még a barlang szájánál sem lassítottunk le, hanem egyenesen beúsztunk. Szemünkkel végigpásztáztuk a barlang falát...de nem láttunk semmit. Kevin, hirtelen ötlettől vezérelve, lebukott a víz alá és nagy sziszegések közepette, egy kis ládával a kezében tért vissza. A sziszegést a meleg víznek tulajdonítottam és annak a fájdalomnak, amit még mindig a hátán viselt, a hétvégi események óta. Gyorsan visszaúsztunk a partra, majd rohantunk a szobáig, ahol már tárcsáztam is Clairt, aki közölte, hogy az állás jelenleg...döntetlen. Mert Merish, épp akkor futott be a szívekkel, mikor én Clairt hívtam.
- Holnap a központban eldől! – mondta Clair, majd letette. Leroskadtam a székre és kifújtam a levegőt. Velem ellentétben Kevin, egyáltalán nem volt jókedvű, sőt mi több...reszketett.
- Ha nyerünk felezünk, csapattárs! – próbáltam jobb kedvre deríteni.
- Nem! – vágta rá Kevin, mire én teljesen megdöbbentem. – Nekem nem kell, nem a pénzért játszottam! – ült le az ágyra és kezét az arcára szorította.
- Te meg...mi a fenéről beszélsz? – sápadtam el.
- Itt a vége! – szólt váratlanul. – De mielőtt elkezdeném, ígérj meg valamit nejem, Sera! – szólt sápadtam, mire én bólintottam.
- Holnap, melletted akarok még lenni. Most utoljára még...hadd legyek melletted. Ígérd meg, még azt is, hogy nem vetsz meg! – szólt ujjait tördelve. Ismét csak bólintottam. – Megígértem, hogy ha vége a játéknak, akkor mindent elmondok neked. – mondta kissé habozva.
- Kezdd már el, az istenért! – ripakodtam rá.
- Mikor óvodás voltam...- kezdett bele, – volt egy kisfiú, aki a csodás mosolyával, bearanyozta sötét napjaimat. Ennek a jelentőségét, csak egy évvel később értettem meg, mikor apám meghalt és Donald belépett az életünkbe. Onnantól kezdve, az egész életem, kész gyötrelem volt. Minden percben, csak azt vártam, hogy reggel legyen és láthassam azt a mosolyt, amely nyugalmat hoz a háborgó lelkembe, ha csak egy kis időre is...De utána jött az iskola és mi, külön utakra léptünk. Nem egy osztályba jártunk, csakis szünetekben láthattam őt, őt aki akkor már, talán nem is emlékezett rám. Később, még távolabb sodródott tőle és én már csak álmodozhattam róla. Végül, az egyetemen újra láttam őt. Ugyan arra a szakra jártunk. Gyönyörűen csodálatossá vált akkora, fiú létére. Megint úrrá lett rajtam az érzés, hogy meghalok érte. Mindig, mikor rám pillantott, görcsbe rándult a gyomrom. De Ő akkor, már nem is tudta, hogy ki vagyok. A tekintete üres volt, mikor rám nézett. Mégis...mindennél jobban vágytam a pillantására. Utána jött Timothy, aki tudomást szerzett a féltve őrzött szerelmemről. Magába bolondította, magáévá tette és ha ez, még nem volt elég kín számomra, el is mesélte. Azt, ahogyan remeg a teste, mikor a karjaiban tartja...mikor megérinti a mellbimbóját, ami különösen érzékeny, és azt ahogyan az egész teste remegni kezd, mikor elélvez. Megkörnyékezett az őrület, meg akartam Őt ölni, amiért kiszolgáltatja a fiút a nevetséges játékának...akiért én...még meg is halnék. Megfenyegetett, hogy ártani fog neki, ha a védelmembe veszem. Nem csak a szívét töri össze, hanem a testét is. A reményem, sőt mindenem odaveszett. Végül egy nap, ott volt a kocsmában az a barna hajú lány, aki meghozta számomra a legszebb meséket. Olyanok voltak nekem ezek a történetek, mint szomjazónak egy korty víz. Annak a csodálatos teremtésnek, a szerelmemnek a barátnője. Ő csak mesélt és mesélt róla én pedig boldog voltam, hogy hallhattam. Tőle tudtam meg, hogy benevez erre, a versenyre. Időközben, megtudtam, hogy Timothy nője is részt vesz a versenyben, Timothy meg még biztatta is, hogy ne legyen kíméletes. Tudtam, hogy nincs választásom...hogy most, megvédhetem őt. Rávettem hát Kazyéket, hogy ők is nevezzenek. Ahh...mikor megláttam a buszon, olyan gyönyörű volt, ahogy kizárta a külvilágot és elvolt a maga kis világában. Olyan csodás volt, mint mindig...ha nem csodásabb. Persze ő nem kedvelt, de erre számítottam már az elejétől kezdve. Jogos volt a haragja irántam, de mégis fájt és ez csak megerősítette a hitem, hogy sosem nyerhetem el, a szívét. Mégis közel engedett magához. Túl közel is...annyira közel, hogy érezhettem a melegségét. Az ölelését és a lényét. Annyira közel, hogy utána mindig meg kellett büntetnem magam, amiért beleszerettem. Az persze sosem képzeltem volna, hogy egyszer magamévá is tehetem. Az az érzés akkor, olyan volt, hogy szívesen meghaltam volna utána, ha az lett volna az utolsó dolog, az életemben. Minden ölelése, minden csókja, minden szex vele maga volt a gyönyör...és egyben a kín is. Tudtam, hogy Timothy hazudott nekem és sosem szerette őt, sosem érezhette őt olyan gyönyörűnek, mint én. Aztán pár napja, furcsa dolog történt...olyan volt, mintha hagyta volna, hogy érezzem a szerelmét és a gondoskodását. Elbíztam magam, hogy igen...boldog vagyok. De nem voltam, mert tudtam, hogy ezt csak én hiszem. Fürödtem a szeretetében, éreztem a lelkéből és szívéből sugárzó szerelmet, amit ő, pont miattam fojt el. Nem lehettem boldog, meg kellett bűnhődnöm! Bár, ha pontosabb akarok lenni...akkor meg akartam halni. De Ő, megmentett. Újra. Tudtam, hogy már közel a pillanat, mikor nem érinthetem meg többet, mikor nem csókolhatom azokat a finom ajkakat, és soha többet nem érezhetem, a melegét. Eltaszít, és undorodik majd tőlem. – fejezte be hosszú és fájdalmas történetét Kevin. Letérdeltem elé és megfogtam a kezét. Nagyon sajnáltam őt és a szerelmét is. De egyben, irigyeltem is a fiút, amiért valaki, ennyire szereti őt. Kevin folytatta.
- Tudtam, hogy eljött a pillanat és el kell mondanom neki. Felkészültem rá...igazából, mindig is tudtam, hogy ez lesz. De mivel a szívem már összetört...én már nem is akarok mást. Más még szeretheti őt és így is lesz a legjobb. Bár én...bele fogok halni, de érte megteszem, hogy soha többé ne bánthassa őt, már senki.
- Kevin...! – nyögtem elfúló hangon és éreztem, ahogy utat törnek könnyeim. Gyengéden végigsimítottam arcán, mire ő megfogta a kezem.
- Sera!- szólalt meg ismét és arcát tenyerembe temette.
- Mondd csak! – néztem rá érdeklődve.
- Sera..én...én...- dadogta, – a fenébe is! Sera, mióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok...beléd. – fejezte be. Hirtelen elengedtem a kezét, felpattantam és mélyen a szemébe néztem.
- Azt akarod mondani...hogy miattad alázott meg, Timothy? – robbantam fel. Szinte forrt bennem a düh, hogy voltam olyan hülye és nem jöttem rá, még a története elején, hogy rólam beszél. Hisz én voltam, aki ápolta és minden teljesen egybe vág. Igaza volt Kazynek. Néha...nem látok a dolgok mögé. Kevin, nagyon lassan bólintott.
- Meghalok érted..., Sera! – dadogta, szinte már sírós hangon.
- Most azonnal...tűnj el! Tűnj...tűnj el! Menj el innen, most! Soha többé...nem akarlak látni! – ordítottam a könnyeimmel küszködve. Kevin felállt és leszegett fejjel kisétált...én pedig, tudomást sem véve róla, az arcába vágtam az ajtót.



2. fejezet
Egységben az erő?„ Szerelem és szenvedély. Érzés, mely a mennybe emel...hogy aztán, a pokolba taszítson le.”– Bassza meg! – lendült egy ököl a fejem mellett erőteljesen. Én értetlen tekintettel néztem rá, amivel úgy tűnt, hogy csak még idegesebbé tettem. Egyik kezemet eleresztette, majd megfogta államat és magához húzta, hogy forró csókot leheljen rá. Azonban én sem voltam tétlen és elrántottam magam tőle.
- Úgy hiszem, hogy a kölcsönös vonzalomtól, még nem lesz valaki „ kurva”. – fúrtam tekintetem az övébe. – Mellesleg férfi vagyok, úgyhogy, nem hiszem, hogy a kurva rám, a legmegfelelőbb kifejezés.
- Miért pont Ő? – ordított rám. Felnevettem magamban. No lám csak, mi ez a nyílt vallomás? Felemeltem térdemet és a két lába közé csúsztattam addig, amíg meg nem éreztem szerszámát.
- Tetszik, mi? – kérdeztem gúnyosan, mire ő teljesen a füléig elpirult. – Na most, hogy szépen felizgultál, engedj el...különben tökön rúglak. Azt ugye, nem szeretnéd? – váltam kegyetlenebbé. Kevin szorítása engedett, majd visszatámasztotta hátát a fának és lesütötte tekintetét.
- Még most sem tudod, hogy ki vagyok, igaz? – kérdezte csalódottan.
- Nos...beismerem férfiasan, hogy nem. – válaszoltam csípőre tett kézzel.
- Thorton...- szólalt meg váratlanul.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül. Kevin elrugaszkodott a fától, mire aranyszínű üstöke hátrasiklott. A szemembe nézett...igen, közvetlenül a szemembe.
- Kevin Thorton vagyok. – szólt mikor közelebb hajolt. – Rémlik valami? – kérdezte. Egy régi kép kezdett bennem felderengeni, olyan ismerős, kedves és mégis oly régi emlék. Kevin Thorton...Hát persze...óvodatársam volt. Hihetetlen, hogy még emlékszem rá. Egyszer, mikor elestem az óvodában, Ő odajött hozzám és azt mondta: „ – Ne sírj, kicsi! Ez gyorsan meggyógyul!” – majd adott egy puszit az arcomra. Szép kis emlék.
- Emlékszem! Már csak azt nem értem, hogy egy ilyen ember, mit keres a suttyók között? Nem gondoltam volna rólad, hogy képes vagy ártani másoknak. – vágtam a fejéhez.
- Sosem bántottam senkit! – kelt ki magából. – Ne merészel megvádolni, Kat's!
- Te engem, csak ne utasítgass, Thorton! – rivalltam rá. – Egyáltalán, mi a fenét keresel te itt. Vagy, ami fontosabb. Mi a faszt akarsz, tőlem? – lettem egyre mérgesebb.
- Nos, igen. Vártalak, mert beszélni akartam veled. Kérj bocsánatot, Kentől! – nézett rám mérgesen.
- Az meg ki a fene? – pillantottam rá értetlenül.
- Kazy! Nem tudom, mi történt köztetek, de azóta teljesen elviselhetetlen. Folyton valami aljas húzásodról beszél. – merengett a fiú maga elé. Na ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább és hangosan nevetni kezdtem.
- Thorton... – mondtam nevetve, de ő közbeszólt.
- A nevem, Kevin és nem Thorton. – mondta mérgesen.
- Tök mindegy! Ez most a legkevésbé sem érdekel. – vágtam a fejéhez, mire megcsikorgatta a fogát. – Nem érdekel Kazy Backs lelkivilága, ezt most szögezzük le. De feltételezem, hogy fogalmad sincs róla, hogy mi baja! – mondtam. A válasz egy fejrázás volt.
- Beletapostam a férfiúi önbecsülésébe. – mondtam egyszerűen. Kevin hosszasan hallgatott, majd újra rám nézett.
- Neked nem jön be, Kazy? – tette fel kérdését, ami igazán megdöbbentett. – Vagy valami gondod van?
- Jesszusom! Semmi bajom sincs. Minek nézel te engem? – háborogtam. – Először lekurvázol, aztán meg penészvirágnak állítasz be. Csak, hogy tudd, semmi baja a testemnek. – tomboltam.
- Jó...jó, csak...- próbálkozott valami bocsánatkéréssel Kevin, amivel felkúrta az agyam.
- Tudod...- mondtam és a fához löktem, – csak válogatós vagyok! Nem felel meg akárki, csakis a legjobbak. Nem juthat be akárki a seggembe...csak úgy. Minimum, egy „ jó” szintet kell megütnöd ehhez! – húzódott gúnyos mosolyra az ajkam. Megragadtam a megszeppent fiú ingét és magamhoz húztam. Kéjtől még mindig izzó ajkamat, az övére tapasztottam. A testem hevesen dübörgött belülről és csak nagy késztetések árán tudtam, győzedelmeskedni érzéseim felett, amelyek egyre csak, többet követeltek.
- Na, ez csak egy közepes volt. – mosolyogtam gúnyosan és megnyaltam ajkam szélét. – Ennél eggyel jobbat várok el attól, aki zöld jelzést akar a seggemhez. Jó ha tudod, hogy közepes férfiakra, nem pazarlok időt! – az igazság természetesen nem ez volt, mert ez igenis egy nagyszerű csók volt, de előbb döglök meg, mint hogy ezt beismerjem neki.
- Én nem vagyok...- kezdte volna megvédeni magát.
- Ez most nem érdekel! – vágtam rá. – Van egy ötletem, ami érdekelhet titeket. Fogjuk össze és nyerjünk együtt. A nyereményt meg majd felezzük. – mondtam. Ekkor észrevettem valamit Kevin feje mellett, a fában. Egy boríték volt, benne pedig a szöveg: „ – Kettes pályázó anyag. A fák megmentése.” Felnevettem, majd meglobogtattam a papírt, Kevin orra előtt, aki erre bólintott.
- Jó az ötlet. De Kazyékkel, neked kell beszélned. Rám úgysem hallgatna. – mondta vállvonogatva. A dolog, nem is váratott magára sokáig, mert amint elhagytuk a parkot, Kazyvel és bandájával találtam magam szemben.
- Kevin, Kat's! Mi a fenét csináltatok ti ott bent? – szegezte máris nekünk idegesen a kérdést. Leo mocorogni kezdett mellette és mikor találkozott a tekintete az enyémmel, idegesen fordította azt el. – Semmi közöd hozzá! De ha mégis nagyon akarod tudni, akkor egy régi, egyetemi barátnőmmel beszélgettem, majd összefutottam ezzel. – böktem Kevin felé, aki idegesen a földet bámulta. Valószínűleg, az „ ez” szó, bántotta meg. – De mielőtt kétségbe esnél tudd, hogy a haverod egész végig bunkó volt velem. Szóval hű maradt hozzátok. – mondtam gúnyosan.
- Kat's...Kat's...Kat's, látom nagyon erősnek érzed magad! – villogtatta rám sötét szemeit. – Áll még a múltkori.
- Ami még most is, vajmi keveset érdekel! – kontráztam vissza. – Napoljuk el, ezt az értelmetlen szócsatát. Jobb ötletem van! Fogjunk össze. – tettem meg az ajánlatot, majd felvázoltam neki is azt, amit Kevinnek.
- Na, mit szólsz Back's? – húzódott gonosz mosolyra ajkam.
- benne vagyok, ha nem hívsz többet Back's-nek! – túrta idegesen a haját.
- Áll az alku! De csak, hogy tudd nem vagyok Kat's! – néztem rá lenézően.
- Azt hiszem, menni fog. – vigyorgott idétlenül Kazy.
- Rendben. Akkor kellemes estét, csapattársak! – mondtam és már indultam volna is.
- Várj, Sera! – szólt utánam Kazy. – Ha akarod, alhatsz nálunk az öltözőben. Van elég helyünk. – próbálkozott be.
- Hehe...kösz Kazy, de a seggem már meg volt tömve ma, egyszer! – hoztam rá a frászt és idegesen Kevinre pillantott, aki méltatlankodva rázni kezdte a kezét. – Amúgy meg, már van helyem.
- De hát...hol? – értetlenkedett.
- A tanári...- közöltem lazán. Rájöhettél volna te ökör. Nem dereng, hogy a tanár neve, Frederik Kattenberg, én pedig Sera Kattenberg vagyok? – kérdeztem szemöldök felhúzva. – Épp ezért mondtam, hogy nem vagyok, Kat's! Frederik a nagybátyám. – kész, elértem Kazynél a határt. Az arcára, a tökéletes megdöbbenés ült ki.Kevin Thorton
Tiffany, jót derült Kazyék lejáratásán. Feltűnően jó kedve volt, miután elmeséltem neki.
- Hé, Sera! – kezdett bele még mindig mosolyogva. – Kazy szerelmes. – közölte, mire majdnem kiköptem az üdítőt a számból.
- Ki már az a szerencsétlen? – kérdeztem jóízűen nevetve.
- Na, mit gondolsz? Egyértelmű, hogy te! – kuncogásom hamar belém fagyott.
- Hé, téged ez nem zavar? – kérdeztem kétkedve.
- Nem igazán. Azóta sokkal jobb vele az ágyban. – most ő kuncogott. – Olyan, mintha téged képzelne oda, hogy épp revansot vesz rajtad.
- Huh, most aztán kibaszottul jól érzem magam! – mondtam undorodva.  – Akkor azért császkál ide, már napok óta, jelentést tenni. – morfondíroztam.
- Nyilván. – kuncogott barátnőm tovább.
- Most jut eszembe, hogy az eset óta nem láttam, Kevint. Olyan, mintha bujkálna. – gondolkodtam hangosan.
- Sera, Kevin másabb, mint Kazy. Biztos, hogy rosszul esett neki, amit mondtál. Pár hónappal ezelőtt, sokat beszélgettem vele. Szinte minden kérdése, rólad szólt, amit először nem is értettem. Próbálta titkolni, hogy pusztán csak kíváncsiság, de hát tudod...az emberismeretem! – ecsetelte.
- Hidegen hagy! – mondtam. – De egy hete nem láttam már és merem remélni, hogy a feladatra koncentrál, nem pedig sunnyog valamerre. – mérgelődtem. – Ja, mielőtt elfelejteném, a hétvégén, a fiúk visszamennek St. Roushba pihenni. Valószínűleg, Kazy megkeres. – közöltem.
- Te is haza jössz? – érdeklődött.
- Nem. Felesleges utazgatnom. Itt minden körülmény megvan, hogy a pályázatra figyelhessek. – közöltem, ami egy kicsit elszomorította a barátnőmet. Elköszöntünk egymástól, majd letettük. Épp kényelmesen nyújtóztam volna egyet a székben, mikor kopogtattak. Felálltam, magara kanyarítottam a köntöst és az ajtóhoz léptem. Meglepetésemre, Kazy és Kevin volt. Előbbi, büszke tekintettel húzta ki magát utóbbi viszont sápadt és meggyötört volt.
- Gyertek be! – engedtem nekik utat. – Sör, jó lesz? – kérdeztem, mire Kazy biccentett, majd Kevin is összehozott valami hasonlót.
- Szarul festesz, Kevin! Jól vagy? – kérdeztem, miközben lábammal csuktam be a hűtő ajtaját.
- Csak megfázott. – válaszolt Kevin helyett Kazy, miközben ormótlan mancsaival, a dobozt bontogatta.
- Miben segíthetek? – tettem fel a kérdést. Mert hát, csak megkérdem már, ha rám törtek legnagyobb nyugalmamban.
- A hétvégén, mindenki elmegy szórakozni. Jössz te is? – kérdezte türelmetlenül. – Nincs értelme maradni.
- Nem. Nem megyek, mert be kell fejeznem a pályázatunkat. – vágtam rá egyből.
- Te tudod. Kevin, te jössz inni este? – fordult barátjához.
- Nem. Megyek meglátogatni az anyámat, meg a nőmet. – felelte Kevin.
- Óóó. Ezt nevezem, öcsém! – veregette hátba szerencsétlent. Kevin rám pillantott, de mikor észrevette, hogy mosolygok elkomorult az arca.
- Tudjátok, a barátnőm szerint, magasan jobb vagyok az átlagnál. – próbálkozott tovább és igazából, fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel elérni.
- Csodás, Kevin! Jó szórakozást. – veregettem én is hátba. Kevin felpattant, majd Kazyre nézett.
- Lépjünk, mert vár az asszony. – mondta ingerülten.
- Igen-igen! Kevin jogosan aggódik. Ha nem siettek, megáztok. Nézd, hogy milyen borús és sötét az ég. – mutattam ki az ablakon. – A csajok nem fognak örülni, ha ázott kutya szagotok lesz. – próbáltam kijjebb tessékelni őket. A fiúk kiléptek a küszöbön és nem is telt el sok idő, mire hatalmas villámok kíséretében, eleredt az eső. Letelepedtem a gépem mellé és hallgattam az esőcseppek, andalító táncát az ablakomon. Teljesen belevesztem a munkámba, észre sem vettem, hogy már sötét van. Teljesen elgémberedett az összes tagom, ezért nyújtóztam egyet és úgy döntöttem, hogy kihúzom a kanapét és megtöltöttem a kádat vízzel, hogy majd jól elmerülök benne. Testem elégedetten csúszott, a már meleg kádba. A nyugalom és elégedettség édes percei voltak ezek, ahogy az illatos habok csapdosták, fáradt testem. Az aroma édes illata, teljesen kábulatba ejtett. Azt hittem, hogy már el is aludtam, mikor édes és békés nyugalmamból az ajtó észveszejtő csengője rántott ki. Egy törölközőt csavartam a derekam köré és sűrűn szidtam az átkozottat, akinek ilyenkor támadt kedve basztatni. Sötét volt és én csak körvonalakat láttam. Mikor kinyitottam az ajtó, a félfának támaszkodó alak, a földre rogyott. Nehézkesen bevonszoltam és leültettem, akkor vettem észre az arany üstököt.
- Kevin! Mi van veled? Forró vagy! – riadtam meg. Ilyesmikre, jelenleg nem voltam felkészülve.
- Jó...jól vagyok, tényleg! – szabadkozott remegve a fiú. Ahogy gyengéden megérintettem eső áztatta haját, észrevettem, hogy az arcát áztató nedvesség, mintha nem az esőtől lenne. Mellékesen, ezt elég morbidnak tartottam.  
– Pont úgy nézel ki, mint aki jól van.- jegyeztem meg, miközben elővettem egy törölközőt és óvatosan szárítgatni kezdtem. Ádáz csatába kezdtem nedves ruháival, amiket nagy nehézségek árán tudtam csak, lerángatni róla. Mert hát, nem hiányzott, hogy még komolyabb baja legyen. Minden érintésemre megborzongott, így nagyban hátráltatta ezen csatámat. Mikor végre végeztem, kérdőn pillantottam rá, de rájöttem, hogy mivel sötét van, úgysem lát. Meggyújtottam egy gyertyát, így már jobban láttam az arcát. Szemei dagadtak és vörösek voltak. El sem tudtam képzelni, hogy mi a jó fene történt vele. Még az az ötlet is megfordult a fejemben, hogy talán kint állt az esőben és az eget bámulta. Nos igen, ez egy kibaszott hülye elképzelés volt.
- Kevin, neked nem a csajoddal kéne lenned? -érdeklődtem.
- Nincs. – hangzott tömör válasza. – Nincs barátnőm.
- Nem igazán értem. – kezdtem masszírozni homlokom. – Szakítottatok?
- Nem. – kezdett nagyon úgy tűnni, hogy Kevin, kerülgeti a kérdéseimet és ezzel sikerült eléggé felbasznia az agyam.
- Na jó, most vagy beszélsz Kevin, vagy...- méltatlankodtam, – nem vagyok sem bébiszitter, sem...
- Közepes vagyok, nemde? – vágott egy értelmes kérdéssel közbe.
- Hogy a halálba jön ez, most ide...? – mérgelődtem. – Kevin! Neked most...ez...te most komolyan, ezen akadtál fent? Ezért vagy így ki? – teljesen elfutott az ideg és legszívesebben lekevertem volna neki egy isteneset. Az oké, ha az embert megbántják, az biztos fáj neki, de hogy valaki ennyire kiakadjon ettől, az már igen-igen szánalomra méltó. Kevin sértődötten bólintott, én pedig akkor akadtam ki.
- Ember, még Kazy sem akadt ennyire ki, pedig vele kifejezetten bunkó voltam. – hőbörögtem. – Egyáltalán, minek hazudtad, hogy van barátnőd, ha közben nincs is?
- Ezt...nem értheted. – válaszolta szemlesütve. – Kit érdekel, egy közepes valaki? – gúnyolódott.
- Hát te, nagyon hülye vagy! – csattantam fel. – Tudod mit, higgy amit akarsz, idióta!
- Volt már barátnőm, de most nem kell egy sem...vagyis...nem fontos! – mondta szinte már suttogva. – Van valaki...aki nagyon tetszik. – mondta tétovázva. Beláttam, hogy ennek a beszélgetésnek, jelenleg semmi értelme, mert hogy értelmes mondatokat, ma már nem húzok ki belőle, az biztos.
- Szerintem, pihenned kéne. – szólaltam végül meg. – Van egy ötletem. – mondtam, majd odaléptem a hűtőhöz és kivettem egy palack bort. Megtöltöttem két poharat, majd az egyiket odaadtam neki. Beinvitáltam a fürdőbe, aminek látványától kikerekedett a szeme.
- Ne aggódj, nem akarlak megerőszakolni. – paskoltam hátba. – Csupán arra gondoltam, hogy egy kis fürdés jót tenne neked. – Kevin tétovázott egy kicsit, majd végül eltolta a nadrágját és beült. Azt az egyet, azért el kellett ismernem, hogy nagyon szexi feneke volt. Ledobtam hát én is a törölközőt és Kevin ámulatba esett tekintetével kísérve, beültem mellé a fürdőbe. Néhány perc elteltével, Kevin hangulata oldódni kezdett és már nem volt, olyan szánalomra méltó.
- Sera, mi történt veled, az elmúlt években? – kérdezte meg, mikor már nem érezte annyira feszélyezve magát.
- Mi van? Nem értem a kérdésed! – néztem rá értetlenül.
- Hová lett, a lehorzsolt térdű, kedves mosolyú kisfiú? – hirtelen megértettem, hogy mit akart.
- Meghalt, hét évvel ezelőtt. Aztán meghalt, egy héttel ezelőtt is. – mondtam. – Ilyen személy, már nem létezik, csupán az emlékeidben. – mondtam kissé ingerülten, mert elevenemre tapintott.
- Miért lettél ilyen rideg és goromba? – baszogatott tovább.
- Nem beszélek az érzéseimről, főleg nem egy idegesítő pasinak. – háborogtam.
- Pár napja, még középszerű voltam. Micsoda előléptetés. – mondta cinikusan.
- Kihasználtak, megtiportak...és mindezt egy férfi. – vágtam az arcába. A benti meleg, kezdte meghülyíteni az elmémet. – Naná, hogy nem fogom azt mondani, hogy iszonyú finom a csókod, méghozzá annyira, hogy teljesen begerjedek rá. – a szám elé kaptam a kezdem, de ekkor késő volt már. Kimondtam, ami az eszembe jutott és a kimondott szót, már nem lehet visszaszívni. Kevin szeme csillogott. – Tisztázzuk Kevin! Nem foglak...nem leszek szerelmes beléd. Se beléd, se senki másba. Egyetlen kapcsolat érdekel csupán...a szexuális. Nem adok több esélyt, hogy újra bánthassanak. – hadartam el.
- Tudod, mikor középszerűnek neveztél, az kibaszottul fájt. – szólalt meg elmélázva.
- Mint már mondtam, nem vagy az. Mint hallottad, azt is mondtam, hogy izgató vagy. – a bor kezdett a fejembe szállni. – De már nem az óvodában vagyunk és te már...- de már nem tudtam befejezni, hogy „ te már mi...”, mert Kevin közelebb húzott, ami lássuk be a vízben nem is volt nehéz, és egy nagy puszit nyomott az arcomra. – Már nem te diktálod a szabályokat! – próbáltam elhúzódni mellőle.
- Abba te ne legyél olyan biztos, Sera! – mosolygott sejtelmesen. – Kiskorunkban, ha villámlott, te mindig odabújtál hozzám, én pedig magamhoz öleltelek. Oltalomra vágytál és én oltalmaztalak.
- Bájos Kevin, de már nem félek a...ááá – ekkor hatalmasat villámlott és mire én észbe kaptam, már Kevin karjaiban remegtem.
- Látom, hogy mennyire nem félsz. – kuncogott Kevin.
- Utállak Kevin Thorton! – mérgelődtem.
- Nem baj, én azért kedvellek. – fúrta bele arcát a hajamba. – De komolyan...totál az őrületbe kergetsz! – szippantott egyet hajamból. Kevin közelebb hajolt és bájos mosolyával elvarázsolva, megcsókolt. Akkor már nem pörgött az agyam, csak az érzékszerveim működtek. Egy érzés, amit még sosem éreztem. Teljesen elárasztotta testemet a vágy, amint puha ajkai a nyakamat csókolták. Forró lehelete, a fülemet perzselte, mikor fogai gyengéden belé vájtak. Érintése egyszerre volt gyengéd és mindent akaró...vad és szenvedélyes. Éreztem, ahogy magához húz az ölébe, ahova tökéletesen illett a testem. Ahogy végig nyalta mellkasom. Fejem teljesen hátrahanyatlott, ajkaim szétváltak és nyögdécselő hangom betöltötte, azt a kis szobát. Nem hagyott ki semmit, mindenhol elidőzött. Amint a mellbimbóimra talált nyelve, azt vette birtokba, miközben pajkos ujjai, már merevedésemet szorították. Észbe sem kaptam és máris tágított, hogy aztán egy határozott mozdulattal, belém kerülhessen. Csípőmet gyengéden ölelte, majd fel le mozgatta, míg rá nem éreztem az ütemre. Görcsösen kapaszkodtam vállaiba, amikor már magamtól mozogtam. Nem voltam ura önmagamnak. A fal, amit felhúztam a szívem köré, amelyet oly elszántan védelmeztem, most valaki betörni készült. Valaki, akit még most sem vettem komolyan. Lesajnáltam az érzéseit, melyeket felém küldött és lesajnáltam őt magát is. Kevin érezhet amit csak akar, engem az hidegen hagy. Igen, játszani fogok vele, mint macska az egérrel, mint Tiffany, Kazyvel. Az, hogy ilyen isteni vele az ágyban, azt egyszerűen ki kell használni. Egyik gyönyörből a másikba lovagoltam. De, ami utána történt...az már, csak emlékfoszlány. A vasárnap új sugarai, beragyogtak a kis szobába, gyengéden megvilágítva Kevin, immár viasz sima arcát. Úgy tűnt, hogy a szex csodákra képes, mert már nyoma sem volt korábbi, gyűrött arcának. Nehézkesen felkeltem és meztelen testemre kanyarítottam a köntösöm, majd lesétáltam a partra. Egy kis Görög reggelivel tértem vissza. Kevin már ébren volt és arcán riadt kifejezés ült.
- Merre jártál? Nem találtalak. – szegezte nekem máris kérdését.
- Mi ez, hadbírósági kihallgatás? – vált komorrá arcom.
- Nagyon jól áll, mikor ilyen cinikus vagy. – nevetett.
- Figyelj, Kevin! Szeretném, ha tudnád, hogy ami...- kezdtem bele.
- Hogy a tegnapi dolgok ellenére, ne is reménykedjek, mivel nem szeretsz! – vágott szavamba cinikusan.
- Valahogy úgy. De, ha legközelebb is kedved támad, egy kis...
- Vágom, oké? Csak szexelni akarsz velem. – vágta rá egyből. – Levettem elsőre is, hogy hideg kívánsz maradni. De benne vagyok! – vágta ismét rá.
- Okos fiú! – dünnyögtem magam elé. – Tessék, egyél! – nyújtottam át neki, a kajám felét.
- Kösz. De ehetek én is a dobozból. – makogott.
- Nem kell jótékonykodni. – vágtam rá. – Szeretek dobozból enni. A chipset is a zacskóból eszem, a tejet, pedig a dobozból iszom. – mondtam.
- Oké. – szólt. –...és milyen volt a tegnap este...? – kérdezte tétovázva. Levettem a szeme a monitorról és ránéztem Kevinre.
- Tudod mit, Kevin!? Megkímélem magunkat a hazugságtól és megmondom az igazat. – mondtam lazán. Kevin fájdalmas arcot vágott és nagyokat pislogott.
- Nos ez...Az a helyzet, hogy ezt nem tudom neked elmagyarázni. – morfondíroztam. – Nem tudok barátként tekinteni rád, mert csak egy újabb férfit látok benned, akinek nem mondhatok semmit. – a gondolatok egymást kergették a fejemben. – Na jó, elmesélem neked. – vágtam végül bele. – Ismered Timothy Daltont? – kérdeztem meg, de nem voltam biztos benne, hogy ismeri. Kevin bólintott. – Ő volt az a balfasz, akivel két évig jártam. Okos, jóképű és kedves srác volt. Nem volt gazdag, de szeretett...legalábbis ezt hittem. De egy idő után, megváltozott. Egyszer, váratlanul beállítottam hozzá és meghallottam, a félig nyitott szobája ajtaján át, hogy engem pocskondiáz. Akkor, meghallottam egy lány gúnyos vihogását. Rajtam nevettek. Akkor egy világ omlott össze bennem. Mindvégig azt hittem, hogy Ő, kedves. – meséltem.
- Timothy Dalton, egy féreg. – vágta rá reflexszerűen Kevin. – Eredetileg nem is Dalton volt.
- Tessék? – néztem rá értetlenül.
- Ő...ő az én...féltestvérem. – mondta ki arcát eltakarva. – Ez az én...keresztem. – mondta megtörten. – Apám halála után anyám, összeházasodott Donald Daltonnal. Teherbe esett tőle, de el akarta vetetni, ám Donald nem engedte neki. Anyám, belehalt a szülésbe és Donald úgy gondolta, hogy tiszteletből, anyám nevét kapja. Így lett belőle, Timothy Thorton. Timothy, olyan lett, mint az apja. Sőt...még annál is rosszabb. Felvette az apja nevét, mert azt mondta, hogy anyánk hitvány volt, amiért meghalt egy szülés közben. Engem folyton-folyvást megalázott. Tönkretette az egyetlen kapcsolatomat azzal, hogy megerőszakolta a barátnőmet. – Kevin szavai hallatán az ájulás kerülgetett.
- A lány, nem tett feljelentést? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tehette, mivel Donald, kétes ügyletekben van benne. Nagy a hatalma és Timothy, most a nyomdokaiba készül lépni.
- De hát, ez kegyetlen! – méltatlankodtam.
- Céltudatos és kegyetlen, semmit sem tesz ok nélkül. Tönkre akart tenni, agy összetörte a legnagyobb álmomat.
- Tessék? – kapott el a kíváncsiság.
- Volt valaki, akit nagyon szerettem és még ma is szeretek. Szinte bele bolondultam, ebbe a szerelembe. Ez a valaki, teljesen meghatározta az életem. Minden szeretőmet, hozzá mértem, de senki sem volt hozzá, méltó. Mikor szomorú voltam, Ő rám mosolygott és megszűnt minden gondom. A mosolya, olyan volt számomra, mint a friss, üde szellő, vagy akár a napsütés, De Ő, egy idő után, mindent elfelejtett rólam. Azt, hogy egy utcában lakunk, azt hogy egy iskolába járunk. Timothy rájött és tett róla, hogy ennek a személynek, többet eszébe se jussak. Mindkettőnket tönkretette. Szerettem volna őt szeretni, boldoggá akartam tenni, magammal akartam vinni. Messzire, ahol senki sem találhat ránk, aki ártani akar nekünk. De, most már hiába. Az öcsém őt is tönkre tette és ha tudná, rám sem bírna nézni...
- Sajnálom, Kevin. Szerencsétlen lány. – próbáltam vigasztalni. Kevin arcán, könnyek gördültek le. Sajnáltam őt valóban és persze a lányt is. – Egyszer majd...a lány is szeretni fog. – mondtam biztatóan.
- Azt, nem hiszem, Sera! – szólt lemondóan és ismét tenyerébe temette az arcát. Ekkor persze, még nem sejtettem semmit.A barlangA hétvégi események után, a hétfői csodálatos időjárás sem hozott jókedvet számomra. A hét minden perce, hasznos elfoglaltságot, kemény munkát tartogatott számomra. Azonban szerepet játszott a jókedvem elősegítésében az is, hogy Steven Water, Kazy bandájának egy tagja, kiesett a játékból. Ezt a dolgot, úgy bosszulta meg, hogy jól berúgott és belevergődött a tóba. Onnan viszont, tíz vörös szívvel tért vissza, az irónia kedvéért. Kevinnel való, szexuális együttléteim száma, megugrott napi, többszöri alkalomra. A pasi, olyan váratlan időkben és helyeken is felbukkant, ahol nem is számítottam rá. Viszont, napi többszöri, együttes eltűnéseinkkel kihívtuk magunk ellen, Kazy gyanakvását, aki onnantól fogva, állandó jelleggel, a sarkunkban járt. Ezzel elérte, hogy Kevin, a lebukás veszélyétől tartva, nem mert átlopakodni hozzám, még éjjel sem.
- Mi lenne, ha megmondanánk neki, hogy szexelünk, és kész? – kérdezte Kevin, másfél heti szexelvonás után.
- Akkor veszélybe kerülne az egyezségünk. – feleltem türelmetlenül. Felháborított a tény, hogy Kevint, jobban érdekli a szex, mint a nyerés. Kazyt, azzal nyugtatgatta, hogy csak a pályázat megírásában segédkezik nekem, hogy szegény én, ne egyedül szenvedjek vele. Kazy persze, nem hitte el Kevin, átlátszó magyarázkodását. A hónap harmadik hétvégéje előtti napon, Kazy engem is megtalált. A tóhoz tartottam félúton, mikor ő, utolért.
- Hé, Sera. Várj meg! – kiáltott utánam elfúló hangon.
- Kérdezni...szeretnék...valamit. – zihálta.
- Öt perced van, hogy elmondd! – szóltam közönyösen.
- Mit...vagyis mi van közted meg Kevin között? – szegezte nekem a már hetek óta várt kérdését.
- Máris odavan harminc másodperc, a drága öt percedből! – szóltam cinikusan. – De mivel az agyamra mész az állandó jellegű koslatásoddal, elvéve ezzel a drága időm, amit a hülye haveroddal a pályázatra pocsékolunk...a kérdésedre válaszolva, semmit. Anyagot gyűjt nekem, mivel újságírói diplomája van. – daráltam.
- Jó...az úgy...jó. – nyögte Kazy. – Mert, ha nem úgy lenne...- szólt számon kérő hangon.
- Akkor sem lenne hozzá semmi közöd, Kazy! – szögeztem le.
- De az...nem...mert én...mert...- dadogta ingerülten. – Nem lehet köztetek semmi! – próbálkozott tovább.
- Mert azt, te döntöd el, ugye? Szeretnéd, hogy szótagoljam, te ökör? – kezdtem ideges lenni. – Nincs köztünk semmi, megértetted!? – kiáltottam.
- Járj velem! Akarlak téged. Egyfolytában csak te jársz a fejemben és ebbe beleőrülök. – rángatta meg fekete haját.
- Ez a te problémád, nem pedig az enyém! – vágtam rá. – És ha most megbocsájtasz...lejárt az öt perced, szóval viszlát. – fordultam sarkon. Miközben távozóban voltam, még láttam magam mellett elsuhanni Kazyt, aki az érkező Kevin felé rontott. Beosontam egy fa mögé és onnan hallgatóztam tovább.
- Thorton! Mi van köztetek? – rontott neki Kevinnek. – Megparancsolom, hogy mondd el! – bődült fel.
- Mi az, hogy megparancsolod? Értsd már meg, hogy semmi sincs köztünk! – hördült most már fel Kevin is. – Ő egy beképzelt, fellengős idióta.
- Ne merj így beszélni róla! – ordította Kazy.
- Mi a fene van veled, Kazy? – hitetlenkedett Kevin. Kazy ujjai eleresztették Kevin gallérját és teste mellé hanyatlottak.
- Bocs, haver. De azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. – mondta leszegett fejjel Kazy. – Életemben először, szerelmes vagyok valakibe. Ő nem olyan, mint a többi. Őt üldözni kell és betörni. Nem ajánlkozik fel, hanem kihívást jelent nekem. Ha meglátom őt, az őrület kerít hatalmába. Egyszerűen kell nekem! –  rimánkodott.
- Mi tagadás, vonzó. De haver, jobban jársz, ha nem üldözöd. Ha így folytatod, csak azt éred el, hogy meggyűlöl majd...még jobban. -mondta Kevin és kezét barátja vállára helyezte. A két fiú között, egy perces csend állt be, amit végül Kazy tört meg.– A hétvégére lelépünk, inni. Jössz, tesó? – nézett lehangoltan Kevin szemeibe.– Nem lehet, ember! Már hiányzom az asszonynak! – felelte tétován Kevin. " – Naná, hogy kanos vagy már! De azt lesheted, miután beképzelt, fellengős idiótának neveztél, te kis...!" -gondoltam magamban. A két fiú lassan eltűnt a parkból én pedig, elindultam eredeti célom felé. Lesétáltam a tóhoz. Későre járt már és a víztükör tetején, ott csücsült, a hold tükörképe. Bizarr módon, rám mégis nyugtatólag hatott, ez a kísérteties csend és nyugalom. Levetettem a ruháimat, melyeket egy parti sziklán helyeztem el, ahol senki sem láthatja, majd begyalogoltam a habok közé. A forró, meleg idő tetőzése miatt, a tó hidege, nyugtatólag hatott, felforrósodott testemre. Pár bal-hossz után, elértem a fenti szírt alját. A sziklán, egy hatalmas nyílás tátongott. Odaúsztam hát, hogy jobban szemügyre vegyem. Fény szűrődött ki rajta, így hát beúsztam. Odabent, zöld fény világította be a barlangot, aminek kagyló alakja volt. Bent, bugyogott a víz. Mint rögtön rájöttem, mikor közelebb úsztam, hogy azért, mert meleg vizű forrás volt. Annyira ellazultam a víztől, hogy eszembe jutottak a tíz perce elhangzott szavak „ beképzelt, fellengzős idióta”. Idegességemet, már csak tetézte, Kevin felbukkanása is, aki fejét ki sem véve a vízből, úszott felém.
- Szia, Sera! – köszönt...ma már harmadszorra, amivel csak még inkább bosszantott.
- Hmm...- morogtam magam elé.
- Látom, megtaláltad a barlangot. – válaszolta és végighordozta tekintetét a helyen.
- Nos igen, erre még egy ilyen beképzelt, fellengzős idióta is képes, mint én! – vágtam gúnyosan a fejéhez.
- Szóval, hallgatóztál. – Vonta le az egyértelmű következtetését.
- Kíváncsi természet vagyok. – löktem neki oda. – Tudod, a másik kettő mellett, ez a harmadik jó tulajdonságom. – mondtam cinikusan.
- Gondolom, ha az igazat mondtam volna, az sokkal jobb lett volna, igaz? – most ő beszélt gúnyosan. Mivel tudtam, hogy igaza van és legyőzött ebben a vitában, már képtelen voltam, kellően gonosz megjegyzést hozzávágni.
- Oké, igazad van, csak állj le! – lengettem magam előtt kezeimet. – Inkább azt mondd meg, hogy miért követsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Most viszont, tévedsz. Nem követtelek. – simította ki vizes haját szeméből. – Mióta itt vagyunk, azóta ismerem ezt a helyet és minden szabadidőmben, ide járok. – közölte.
- Igen, valóban kellemes és megnyugtató hely. – feleltem.
- Nem hozzád készültem. Csak lejöttem ide kicsit, pihenni. -mondta és közelebb úszott hozzám.
- Mily meglepő! – vált ismét gúnyossá hangom. – Csak nem, rám untál? – mosolyogtam gonoszan.
Kevin mérgesen nézett rám, majd megragadott és szenvedélyesen megcsókolt.
- Unalmasnak tűnt? – kérdezte villogó szemekkel.
- Nem igazán! – mondtam elgondolkodva, majd ujjamat végigfuttattam ajkamon.
- Ha megkérhetlek, ne magadból indulj ki! Meglehet, hogy te már unsz, de ha váltani akarsz, csak szólj! – válaszolt epésen.
- Megint kurvának mersz nevezni? – kaptam fel a vizet.
- Nem hinném, hogy ilyet mondtam volna. Néha, komolyan olyan vak vagy, hogy nem látod a fától az erdőt. Túlzásba viszed, ezt a „ hideg vagyok” dolgot. Állandóan merev vagy és folyton, hülye szabályokat követsz és persze, soha nem térnél le a helyes útról, egy pillanatra sem. – Kevin kegyetlen volt.
- Mi ez a marhaság? – törtem ki. – Hideg vagyok, igen! Na és? A szemem pedig tökéletesen funkcionál. – háborogtam.
- Ezt, majd...a játék végén mondom el! – mondta titokzatosan.
- Ennek semmi értelme! – kaptam kezeimet a fejemre. – Tök értelmetlen dolgokat beszélsz és én, már nem értek semmit. Nem hivatkozhatsz állandó jelleggel, a szeszélyes érzéseidre. – kiáltottam.
- Nincsenek szeszélyes érzéseim...és de, hivatkozhatok rájuk! Ha tudnád, akkor megértenéd. – méltatlankodott.
- Hülye, érzelgős pöcs vagy! – vágtam az arcába, ami legelőször az eszembe jutott.
- Neked...neked egyszerűen nincs szíved, Sera! – döfte belém a szavakat. Ezzel sikerült úgy felmérgesítenie, hogy olyat tettem, amit még soha. A magasba lendült a kezem és...lekevertem neki egy hatalmas pofont, melynek hangja, visszhangot vert a barlang falai között.

Teletha future of seeing dream

1. fejezet
A tükör másik oldala„ Az ember néha hajlamos elfelejteni, hogy ember. Érzéseit, valódi énjét elfojtani és pusztán a vágyaira hagyatkozni. Rémes egy dolog, de olykor igen-igen hasznos. Nem áll szándékomban senkit sem megbántani, de hát oly ostobák az emberek....vagy talán, én voltam ostoba? „

Egy csinos kis tengerpart melletti házban élek, amely hatalmas ablakokkal rendelkezik. Ezt a házat, az örökségemen vettem. Ugyanis a szüleim meghaltak, egy tragikus kimenetelű autóbalesetben. A barátnőm, akit gyerekkorom óta ismerek és jelenleg egyetemista, hozzám költözött, hogy ne legyek egyedül. Így neki is könnyebb kijönni, mind pénz, mind bejárás szempontjából. Nem...Ő nem egy olyan barátnő. Mielőtt félreértés esnék, én egy fiú vagyok, akinek a legjobb barátja egy lány. Nem állítom, hogy egyszerű az életem, mert nem így van. Mondjuk, kevés olyan embert ismerek, akinek könnyű lenne. Kivéve Frederik bácsit, de ő egy külön kategória. A fiatalon ért tragédia ellenére, egy igencsak vidám természet vagyok. Huszonhárom éves vagyok, már jóval az egyetem után. Szabadúszó újságíró vagyok, már ha a pornófilmek promóciós reklámírását, annak lehet nevezni. Beismerem, hogy ha nem lenne állásom, akkor sem szűkölködnék, hisz az örökségem, még a mai napig remekül beosztom. Bankba tettem kamatoztatni és hét év leforgása alatt, csinos kis összeg lett belőle, mégis félve vettem meg a házat. Szerencsére Frederik bácsikám, nagyon sokat segített nekem azokban a nehéz időkben. Frederik bácsi, édesapám testvére volt. Testnevelést tanít az egyetemen, ahova én is jártam. A nők és a lányok, félve rettegik a nevét, akkora nőcsábász. Az életem gyökeres megváltozása, a nyáron kezdődött el, miután sikeresen megfogyatkoztam az idegtől és karcsúbb lettem, mint azt valaha is akartam volna. Nem is csoda...hisz, most saját projektbe kezdtem. Elhatároztam, hogy megírom a már oly rég áhított könyvem, épp csak a témát nem sikerült még megtalálnom hozzá, és ez hatalmas feszültséget hozott, az amúgy nyugodt életembe. Rettentően sürgetett az idő és az erre szánt pénzem sem volt éppenséggel elegendő. „ – Komolyan baj van a fejedben, Sera!” – Tiffany mindig ezt hajtogatta, aki képtelen volt megérteni, hogy miért is stresszelem magam ekkora hülyeségeken. Valóban, elég sok hülyeség miatt képes voltam mélyre süllyedni, mint például a nevem. Ki a jó fene adna már egy női nevet, a fiának? Sera...ha még nem vágtam volna el magam már ott az emberek szemében, hogy az arcom, nőiesebb volt, bármelyik nőénél, akkor rápakoltam még egy lapáttal, mikor kinyögtem a nevem. Mindegy. Ott tartottam, hogy a barátnőm Tiffany, összeszedett valami barom állatot. A srác, Winny St. Rous-ban lakott és volt valami bandája, állítólag. Az ipse halál idegesítő volt. Mindig azzal hencegett Tiffnek, hogy éppen aznap, kivel szúrtak ki vagy épp kit vertek laposra. Erre mindig megjegyeztem magamnak, hogy ez a srác, olyan magas értelmi síkot üt meg, amit a mérő már képtelen lenne bemérni. A ma este sem volt más, mint a többi. A kanapén ültem, ölemben a géppel, mikor beesett Kazy. Annyira természetesen mászkált ki-be a lakásomban, mintha ő is itt élne. De Tiff miatt, képes voltam elviselni. Mikor meglátta a barátnőmet, aki a boltív alatt várakozott rá, karon ragadta és besomolyogtak a szobájába. Csigalassúsággal teltek a percek, én pedig még mindig a gépem előtt gubbasztottam, szuggerálva a monitort, mintha attól vártam volna, hogy kirajzolódjanak rajta a rég várt gondolataim. A feszültségemre rásegített az is, hogy tudtam ez a barom állat itt van. Ha ő itt volt az mindig idegessé tett. Éjfél felé járhatott az idő, mikor észrevettem, hogy elbóbiskoltam. Tiffany szobájának az ajtaja, halk nyikordulással jelezte, hogy valaki kilépett rajta. Reméltem, hogy ő az, de sajnos csalódnom kellett. Kazy volt az, így gyorsan felpattantam a kanapéról és belevettem magam a temérdek tányér tengerébe. Kazy a hűtőhöz dülöngélt és kivett onnan egy kólát, majd egy színpadias rántással felhúzta a cipzárját, jelezve vele, hogy mi történt odabent. Amit e nélkül is tudtam volna. A végtelen felháborodás kifejezésével az arcomon, elfordultam és inkább a kávéscsészére ragadt, cukordarabbal kezdtem el foglalkozni. Mikor hirtelen visszafordultam, ott állt előttem Kazy, én pedig úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított, kóbor kutya. Olyan közel állt hozzám, hogy az orra, majdnem összeért az enyémmel. Kéjtől izzó, mély hangon szólalt meg, miután kellőképpen végigpásztázott rajtam.
- Hm...te még jobb bőr vagy, mint Tiffany. – lehelte az arcomba, amitől kirázott a hideg és legszívesebben kupán vágtam volna egy kezem ügyébe akadó, vastepsivel.
- Mit nyáladzol itt a nyakamba? Neked van már barátnőd...mellesleg én pasi vagyok! – mondtam nyugalmat erőltetve hangomra.
- Ha akarod...kezelésbe vehetlek, mindkettőtöket! – szólt s előrébb hajolt annyira, hogy hosszú, fekete göndör haja az arcomat csapkodta. Két tenyerem a mellkasára téve, toltam el magamtól, amennyire csak tudtam.
- Nos, tudod...számtalan okom van, arra az érvre, hogy: NEM! – néztem határozott tekintettel a szemeibe.
- Ó, igen? – rándult meg arcizma. – Meleg vagy, vagy nem? – vágott fejbe az egyik nyílt titkommal. – Az vagyok! – vágtam rá, fülig pirulva.- Na és?
- Akkor meg, mi tart vissza, hogy valaki örömet okozzon neked? Mondjuk én! – hajolt még közelebb és éreztem, ahogy mutatóujja, a nadrágom keresztül a fenekembe nyomódik. Na ekkor löktem rajta akkorát, hogy a hűtő adta neki a másikat.
- Semmi bajom az örömökkel! – vágtam rá zihálva. – Inkább a valakivel van a gond! Nekem nem kell akárki! – mondtam, mire ő csak még idegesebb lett.
- Hé, édes! Én nem akárki vagyok! „Kedves” barátaim vannak, akik minden szavamra ugranak. – próbált dicsekedni.
- Nálad, csak jobbat találhatok! Undorodom tőled és szánlak. – mondtam teljes nyugalommal a hangomban. Kazy arca, annyira eltorzult, hogy az a kevéske finom vonás, ami valaha volt is az arcán, most egybeolvadt redőivel.
- Hülye köcsög! Lefogadom, hogy annyira sóvárogsz már egy fasz után, hogy ettől ment el, már az eszed is! – mondta, majd úgy csattant utána az üvegajtó, hogy csodálkoztam nem repedt ketté. Legszívesebben, agyon vertem volna, amiért képes lenne megcsalni a barátnőmet.
A játékMásnap reggel, a reményeimben várt borús, esős idő elmaradt. A nap meleg, gyönyörű sugarai másztak be a baldachinon át, az ágyamba. A fejem tele volt gondolatokkal, mintha az éjszakai alvás, meg sem történt volna. Sajgó fejjel ébredtem. Olyan érzés volt, mintha még az időjárás is nevetett volna rajtam. Pocsék érzés volt. Igaz lenne hát? Valóban be vagyok savanyodva? Minden érzékszervem elromlott volna, azért nem érzek vágyat, afféle tegnap este említett örömökre? Mert...Kazy, jó pasi lenne? Nem! Azt hiszem...teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy undorodom tőle. Na és Tiff? Mit tegyek? Elmondjam neki vagy hallgassak? Ilyenkor, mit illik tenni, egy hű barátnak? Azt hiszem, ezt a kérdést, most napolhatom, majd lesz, ami lesz. Kizártam a kérdéseket és a kételyeket a fejemből, úgy indultam el reggelizni. Tiff, már a konyhában ücsörgött. Egyik kezében egy könyvvel, a másikban pedig egy bögre kávéval. Öntöttem magamnak is, majd leültem mellé és óvatosan elkezdtem, körüljárni a témát.
- Figyelj, Tiff! – próbálkoztam be vigyázva.
- Hmm? – nyögte. – Mondjad! – válaszolt alig rám pillantva. A könyvét bújta éppen. Gyönyörű, barna haja a vállára omlott.
- Mi van veled, meg ezzel a Kazyvel? – kérdeztem rá.
- Semmi. Minek kéne lennie? – kérdezett vissza vállvonogatva.
- Szereted őt?...vagyis, szerelmes vagy bele? – kérdezgettem tovább, mire Tiffany szárazon felnevetett.
- Hogy...mi? – kacagott. – Szerelmes én, abba a fatökűbe? – élcelődött.
- Mi? Ezt...most totál nem vágom! – értetlenkedtem. – Akkor az a szerelmes tekintet, amikor vele vagy? – kérdeztem nem kis meglepettséggel.
- Erre gondolsz? – kérdezte és bemutatott egy áhítattal teli pillantást. – Nem mondod, hogy bevetted? Már gyerekkorunk óta, barátok vagyunk. Ismerhetnél már legalább ennyire. – kacagott, de olyan erővel, hogy megremegett a bögre a kezében. A teljes értetlenség kifejezése ülhetett az arcomon, mert rám nézett a barna szemeivel, amik szinte röntgensugárként pásztáztak végig gondolataimon.
- Sera, bepróbálkozott nálad? – kérdezte bujkáló mosollyal.
- Igen. Ne haragudj! – huppantam vissza a székbe és restelltem magam, de úgy, hogy majd elsüllyedtem...Mire Tiffany, visítós nevetésbe kezdett és szinte csak ajkával formálta szavakat.
- Ez állati! Komolyan...marha jó. Ez...ez...- de nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.
- Normális vagy, mondd? Most mondtam el, hogy...
- Igen, most tudtam meg, hogy tökéletes emberismerő vagyok. – vágott közbe. – Pont olyan, amilyennek hittem. Beképzelt, rátarti, senkiházi, egoista fasz. – mondta egyszerűen. – Figyelj, Sera! Ez a negyedik évem. Idén vizsgázom és hidd el, hogy jól megtanultam az emberismeretet. – lóbálta orrom előtt a könyvet, ami valóban az emberismeret volt. – A dolog úgy történt, hogy a szünetben, hallottam pár lánytól, hogy „vagány” srácok járnak a Crazy bárba. A vezérük meg Kazy, milyen király. Az elmondottakból lejött, hogy egy balfasz. Az ilyen emberek, megvezethetőek. Nekem nem kellett más, csak pusztán szex. Azt pedig legegyszerűbben az ilyenektől kaphatom meg. Nem kérdez, nem utasít vissza. Teljesen a befolyásom alatt van. Nincs szükségem, holmi nyálas kapcsolatokra. Bár...azt már az elején sejtettem, hogy rád fog startolni. – mesélte olyan hidegvérrel, amitől még a szám is tátva maradt.
- Te...ezt betervezted? – hüledeztem.
- Nem kell kiakadni. – legyintett egyet. – Mellesleg jegyzem csak meg, hogy rád is rád férne egy kiadós kufircolás. – mélázott el. – Komolyan, mi van veled mostanában, Serah?
- Kérlek, ne hívj így! – rivalltam rá. – A nevem, már így is elég hímringyós. – forrongtam.
- Na, most állj le! Nem érdekel Timothy, világos? – pattant most már fel, ő is. A szemei szinte szikrát hánytak.
- De, ő hívott így! Úgyhogy...
- Ne baszd fel az agyamat, Sera! – kiáltotta el magát. – Rád sem ismerek, mióta az a fasz lelépett! Mindenről ő tehet! – kiáltott egyre hangosabban. – Te nem ilyen voltál. Hozd vissza az életvidám, laza Sera-t, aki ha elmosolyodik, millió farok feláll! – ráncigálta a vállam.
- Hogy jön ide, Timothy? – értetlenkedtem.
- Úgy, hogy te még mindig nem tetted túl rajta magad. Épp ezért nem tudsz írni sem. Csak a saját életedet nehezíted ezzel. Felejtsd már el! Teljesen be vagy savanyodva, már rád sem ismerek. – konyult le az ajka. Tiffany szavai, késként döftek mellbe. Pont azt mondta ki, amitől a legjobban féltem. A szemei, mégis olyan gyengéd kedvességet árasztottak, hogy végül elsírtam magam. Mióta szakítottam Timothyval, egyszer sem sírtam. Talán erre volt már szükségem, hogy kiadjam magamból a régi feszültséget. Na tessék! Itt vagyon, huszonhárom éves pasi létemre, aki a legjobb barátja vállán zokog...aki egy nő! Van ennél szánalomra méltóbb? Eddig, mindig én pátyolgattam így, ahogy most ő, engem. Az ő szavai, mégis változásra késztettek engem. Nyers volt, szókimondó és őszinte. Így hát, Tiffany segítségével elkezdtem rendbe tenni az életemet, de legfőképp a lelkemet.

Épp a kanapén ültünk és kedélyesen nevetgéltünk, valami marha hülye filmet nézve, mikor megcsörrent a telefonom. Izgatottan kaptam után. A hang...ismerős volt.
- Szia bogaram! – hallottam Frederik bácsi hangját. – Hogy vagy?
- Szia Frederik bácsi! – köszöntem neki vissza. – Azt hiszem, most már sokkal jobban.
- Ennek őszintén örülök. – nevetett a bácsi. Azért kereslek, mert itt Broxon az egyetemen, lesz egy jó kis verseny. – mondta szinte nevetve.
- Pontosabban? – érdeklődtem kíváncsian. Tiffany is közelebb hajolt és lélegzet visszafojtva hallgatta.
- 1 hónapig tart. Egy kissé...macerás verseny! – nevetett. – Kötetlen hely és élelem. Magyarul, ott alszol és azt eszel, amit akarsz. Fel kell találnod magad. – ecsetelte. – De, te ne aggodalmaskodj, mert neked már lerendeztem a szállásod. – mondta sejtelmesen.
- Jesszusom. – nyeltem egyet.
- Na...nem kell megijedni. Csak a tanári szobámról van szó. – nevetett tovább. ~ vidám egy bácsi! – Mindened meglesz, ha jössz. Meglepődnél, hogy mi minden van, abban a szobában. – szólt. Nos, ha Frederikről van szó, akkor én már semmin sem lepődök meg.
- Rendben, vállalom! – adtam végül meg magam. Tiffany, sűrűn bólogatott mellőlem és elégedetten csapta össze két tenyerét.
- Felírlak. Te vagy az első a listán, drágaságom! – közölte. – Hé, Sera! Te vagy a legjobb...- mondta szipogva. Tiffany ismét eszeveszett módon bólogatott.
- Hála Tiffnek! – mondtam.
- Na igen...Tiffany egy tünemény. Bárcsak egy kicsivel idősebb lenne... – sóhajtott szomorúan.
- Fred, te vén kujon! – méltatlankodott mellettem Tiffany, akinek az arcán egy pír jelent meg és az elégedettség ült ki az arcára. „ – Na...ennyit erről!” – gondoltam magamban. Nem vagyok hülye és nem is volt nehéz rájönnöm, hogy Tiffany, igencsak régóta dédelget, nem épp nemiségtől mentes vágyakat a bácsikám iránt. -– Jó, jó! Vettem a lapot. – próbálta menekülőre fogni a bácsikám. – Hétfőn kezdődik el a verseny. Kulcs, a kép mögött lesz, így be tudsz menni a szobába. Több infót sajnos nem adhatok! – darálta.
- Te...- lázadtam fel, – te ugye megfektetted az egyik rendezőnőt? – kérdeztem az egyértelműt.
- Hisz ismersz! – csak ennyit mondott, majd a sípolás jelezte, hogy megszakadt a vonal.Ha harc, hát legyen...Frederik bácsi szavai, új reményt adtak nekem, a boldogságra. Tiffanynak hála, pedig rájöttem, hogy nem csak az az átkozott létezik. Élvezd ki, hogy élsz! Szexelj sokat, annyi pasival, amennyi csak az ínyedre van. Ezt szajkózta végig, míg megpróbálta rendbe hozni, a fél éves lestrapáltságot a pofámon. Vágott egy kicsit a hajamból, miután megmosta a samponjával, ami megjegyzem, hogy női illatú volt és a frászt hozta rám ezzel. Az eredmény mégis nagyszerű volt. A tükörből, a Timothy előtti önmagam nézett vissza rám. Pár centivel rövidebb lett a hajam, amit Tiff, ügyesen lófarokba hátra kötött. Szemeim alatt sem volt már karika, talán a remény miatt kisimultam. Vagy csak a kiadós bőgés miatt...
- Rajta hapsikám, pakolj! – adta ki az utasítást barátom, így már időm sem maradt tovább bámulni magamat a tükörben. Tiffany, meg folyton hozta elő a szekrényemből a ruhákat és őszintén rácsodálkoztam, hogy ezeket még tényleg én vettem...anno. Mióta elhanyagoltam magam, mindig valami rossz, lógós cuccban jártam itthon, hol ott, tele volt a szekrényem márkásabbnál márkásabb göncökkel. Na, ez az én formám. Szerencsémre, a buszmegálló pár lépésre volt csak tőlünk, így nem kellett sokat kutyagolnom. Marha nagy szerencsémre, a busz tömve volt emberekkel, ezért úgy ültem le, hogy szét sem néztem, csak levágtam magam egy üres helyre. Broxon, harminc percre volt City St. Lagos és Winny St. Roush között. Nem baj, a kocsim a bácsikámnál van, tehát ott fog parkolni az egyetemen. Végre megérkeztünk. Az egyetem tornaterme, hatalmas volt. Sok-sok női és férfi zuhanyzóval és öltözővel felszerelve. Ami viszont ennél is jobban megdöbbentett, az Frederik bácsi, „ tanári szobája” volt. Elsőre, nem tudtam eldönteni, hogy egy gyönyörű szobát, vagy egy kéjlakot látok-e. Balra egy kis kanapé volt, amit szemügyre véve rájöttem, hogy valójában egy szétnyithatós, három személyes, franciaágy, amit a fal és a szekrény zárt közre. Mellette egy íróasztal, rajta egy számítógéppel, aminek különösen örültem, mivel a sajátomat lenyúlta Tiffany. A szoba végében, egy feltűnően üres fal árválkodott, amit megérintve rájöttem, hogy csak egy egyszerű tolóajtó. Ekkor, elkezdtem kételkedni bácsikám, valahai épelméjűségében. Mikor beléptem, teljesen leesett az állam. A helyiség, úgymond fürdőszobaként funkcionált. Egy sima kád helyett, mégis egy hatalmas pezsgőfürdő szerűség volt. Az jutott eszembe, hogy ezt, mégis hogy a fenébe hozta ide be, a bácsikám? Kiléptem a helyiségből, vissza a szobába. Az íróasztalon egy levél árválkodott, amit izgatottan bontottam fel. A bácsikám írt, arról, hogy sok szerencsét kíván és hogy élvezzem ki a szobája adta kényelmet és a benne rejlő lehetőséget. Apró betűkkel megjegyezte, hogy annyi kant hordok be, amennyit akarok, csak ne tudja kik azok, mert még csak hallani sem akar róla, hogy melyik mocsok fekteti meg az ő kedves, egyetlen kis unokaöccsét. Az utolsó sorokon majdnem sírva fakadtam. „ – Te vagy a legfontosabb az életemben. Ha téged látlak, mindig apád, az egyetlen kisöcsém jut eszembe. Jóságos, meleg mosolyod tőle örökölted. Mikor nézlek, kicsit úgy érzem, hogy Ő, mégsem halt meg.” Nagyon jól esett ez a levél és teljesen feltankolt önbizalommal. Úgy éreztem, hogy újra a régi vagyok, újra erős és magabiztos. Ami csak annyit jelentett ebben a pillanatban, hogy este már kefélni akarok. A régi énem pedig, mindent elér, amit csak akar. Tudtam, hogy ez az egész eltunyulás, csak is Timothy hibája volt. Engem, aki megtanultam kezelni a gyászt, nekem, aki tizenhat évesen a saját lábamra álltam...nekem, aki mindenkibe lelket öntött, nekem...nekem az érzelem a gyengém. Sebezhető és kihasználható vagyok. De most már nem! Visszakaptam az életemet, amit jó alaposan ki is fogok használni. Levágtam az ágyra a bőröndöm és kivettem belőle a ruháimat. Úgy döntöttem, hogy mielőtt elmerülök a habos gyönyörben...mármint a kádban, megnézem a kinti plakáton, hogy mikor kezdődik a tájékoztató gyűlés. Remek, hétkor. Addig még van időm. Visszacsattogtam a szobába, közben megfigyeltem az udvaron ácsorgó ember csoportokat. Zöme fiú volt, bár akadt itt-ott egy lány is. Az egyik csoport mellett elhaladva, egy barnás-szőke hajú, piercinges srác meresztette rám a szemeit. Éreztem a tekintetén, hogy legszívesebben, most azonnal a falhoz kenne és felfalna. Na abból most nem eszel! De később...
Boldogan merültem el a kádban, mikor az enyhén rezegni kezdett. A telefonom volt, amit rögtön fel is vettem.
- Ah, ürülök, hogy végre felvetted! – szólt idegesen Tiffany.
- Gond van Tiff? – kérdeztem ijedten.
- Van...egy pici. – kezdett bele. – Az a helyzet, hogy Kazy is ott lesz a sleppjével. – hadarta el.
- Nem jelent gondot! – mondtam. – Nincs azok között a marhák között, legalább egy helyes és értelmes? – kérdeztem izgatottan.
- Várj...de, igen ha jól emlékszem, valami Kevin! Olyan aranyos, de férfias arca van. Szőke és kék a szeme. Ő talán az egyetlen, akinek van némi esze. – vázolta fel.
- Jól hangzik! – nyaltam meg ajkam szélét. – Leteszlek!
- Sok sikert, szia! – köszöntünk el.
A dolog, roppant egyértelmű volt, csak rosszul álltam hozzá. Az idő nem rajtam nevetett korábban, hanem az új remény sugarait küldte el hozzám.
A tájékoztató, a parkban volt, ahol kellemes szellő és a nap meleg sugarai szűrődtek át a lombokon. Rengeteg ember állt a tisztáson, egy pont felé összpontosítva, előre ahol öt ember állt. Három öltönyös férfi és két nő. Az egyik nőt megismertem. Clair Eggi's volt még egyetemistaként ismertem meg. Évfolyamtársak voltunk, de túl sokat nem érintkeztünk. Nekidőltem az egyik odvas fának és vártam, hogy elkezdődjön. Balszerencsémre, mikor balra pillantottam, a legkevésbé kedvelt ember állt mellettem a bandájával. Elég vegyes társaság volt, ritka bamba kifejezéssel az arcukon. Nem úgy, mint Kazynek, akin az arcán, a mohó sóvárgás vigyorgott. Mikor észrevett, kéjesen rám mosolygott és megnyalta az ujját, majd gyors mozdulatokkal ki-be kezdte huzigálni a szájában. Utalva ezzel, hogy igazán lecidázhatnám. Nos a válaszom nem is lehetett volna egyértelműbb, felmutattam a középső ujjamat. Meglepetésemre viszont, ott állt a sorban a szőkés-barna hajú srác, akivel délután az udvaron kacérkodtam. Küldtem felé egy sejtelmes kacsintást és mosolyt, mire jólesően elmosolyodott és mutogatott valamit. Ha jól vettem a jelet, kb. azt jelezte, hogy ennek vége, akkor találkozunk kicsit arrébb. Bólintottam és már fordítottam volna is el a tekintetem, mikor a mellette álló magas, aranyszőke hajú fiú, rávillogtatta mérges, lenéző, kék tekintetét. Összeállt a kép, hogy ő lesz Kevin. Észbontó. Szóval Kazy bagázsában, van összesen két értelmes ember, akik közül az egyiket ha minden jól megy, hamarosan a karmaim közé kaparinthatom. Viszont a másik srác Kevin, valahonnan marha ismerősnek tűnt, de nem ugrott be, hogy honnan. Töprengésemből, Clair hangja rántott vissza, aki megszólalt végre.
- Üdvözlök mindenkit! – ezen szavakat hatalmas üdvrivalgás kísérte. Elmondta azokat a dolgokat, amiket eddig is tudtam a szállásról és a kajáról. Azután jött a többi, lényegesebb infó.
- A tanári szobába, csak engedéllyel lehet belépni. Frederik tanár úr azonban értesített, hogy a szobája ár használatban van. Tehát az tiltott terület. – jólesőt kuncogtam magamban. – Szóval, ez alatt az egy hónap alatt, egy Természetvédelmi Pályázatot kell összehozni. Erre az egész hónap rendelkezésetekre áll. Van három témakör, ami biztos befutó lesz. Ezek megtalálásához, kiérdemlitek, megkapjátok a legjobb segítséget. Ez a három téma, egy-egy borítékba van téve és eldugva az egyetem környékén. Nektek kell megtalálnotok. Akinek mégsem tetszene a pályázatírás, annak is van más lehetősége. Elrejtettük a kulcsot, ami a pénzt rejtő ládát nyitja. Aki azt akarja megtalálni, annak nehéz dolga lesz. Ennyi pénz nem adunk oda egykönnyen. Ezen kívül...- folytatta megállás nélkül, – kétezer vörös szívet rejtettünk el. Aki megszerez belőle összesen ezret, az támpontot kap a kulcshoz. Ha valaki, mégis megtalálná mind a kétezer szívet...az automatikusan megkapja a kulcsot. Jó szórakozást! – fejezte be végre és én ennek őszintén örültem. Úgy gondoltam, hogy ezt rövidebben is elmondhatta volna. A végére, mire befejezte, totálisan sikerült beépítenem a seggemet az odvas fatörzsbe.

A társaság, félelmetes sebességgel oszlani kezdett. Mindenkit feltüzelt a pénz és a verseny szelleme. Clair az iratait pakolgatta, még mindig ugyan olyan esetlen volt, mint régen, de látszott rajta, hogy teljesen megkomolyodott. Lassan odalépdeltem hozzá és a viszontlátás öröme nem maradt el. Hosszasan elbeszélgettünk, jó volt újra látni őt.
- Szóval...te vagy az, akit Fred bácsi, behálózott? – kezdtem feszegetni a témát. Clair sóhajtott elárulva ezzel önmagát, majd gyászos arcot vágott.
- Jól tudod, hogy sosem tudtam neki, ellenállni. –  igaza volt. Régen is mindig elvörösödött, ha a bácsikám a közelben volt.
- De hidd el Sera, semmit sem szedett ki belőlem! – kezdett mentegetőzni.
- Nekem nem kell a titkos infó, Clair! – mondtam egyenesen a szemébe. – Egyedül fogom megnyerni ezt a versenyt. – mondtam magabiztosan.
- Van egy ilyen sejtésem. Régen is mindent elértél, amit akartál. – nézett szemeimbe elrévedezve. Majd elköszöntünk egymástól és mindenki ment a maga útján tovább. Visszafelé baktattam és sűrűn szidtam magam, amiért papucsot vettem fel. Hirtelen reccsent egy ág és bal oldalt megmozdult valami. Beismerem, hogy megijedtem, mert már későre járt és sötétedett, de higgadtságom rögtön visszatért, mikor megpillantottam az egyik fa törzsének támaszkodó, szőkés-barna hajú fiút. Körülbelül, olyan magas volt mint én és meglehetősen csinos. Még a sötétben is jól látható volt, amint a hold ráeső fényében, megcsillant, az ezüst fülbevalója.
- Sokáig várattál. – szólt, majd egy határozott mozdulattal ellökte magát a fától.
- Bocs. – válaszoltam neki könnyedén, majd szépen lassan tovább sétáltunk.
- Alig bírtam lerázni, Kevet. – mondta bosszúsan.
- Mármint, a szőke srácot? Miért? – felgyulladt bennem a kíváncsiság szikrája.
- Nem tom’. Azt mondta, hogy ne menjek, mert nem éri meg. – vonta meg a vállát.
- Haha...valóban? – jó hogy sötét volt, mert így a srác nem láthatta, hogy arcom teljesen elkomorul. Kezdtem nem kedvelni, ezt a Kevin nevű pasit. –...és erre te? – kíváncsiskodtam.
- Azt mondtam neki, hogy azt majd én eldöntöm. – vont vállat ismét. Együtt vágtunk át a parkon. Útközben a srác, akit mint megtudtam Leonak hívtak végig dumált. Nem különösebben izgatott a dolog, de mivel kedves akartam lenni, hallgattam. Persze önmagamban, meg azt a Kevin gyereket szidtam.
- Nézd, de király! – szólalt meg váratlanul, mikor egy kis fahídhoz értünk. Őszinte gyermeki rácsodálkozása, teljesen felizgatott. Hátulról átöleltem, ami egy kicsit meglepte, de olyan volt, mintha végig erre várt volna. Bátran hátrafordult és szemből ölelt át, majd elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség és már meg is csókolt. Eleinte alig bírtam tartani vele a tempót. Régen csókolóztam már, úgy fél éve. Persze ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Ó, anyám! Mi a fenére gondolok, mikor épp itt ölel és szinte felfal egy olyan pasi, akitől még a lábam is remegésnek indult. Lassan vállaimra tette mindkét kezét és lefelé kezdett tolni. Értettem én a célzást és nem is féltem megtenni. Most már, előtte térdeltem és fogaimmal húztam le a cipzárt, amitől ő, teljesen felajzott. Nyelvem hegyével érintettem meg lassan, kéjtől izzó szerszámát, amin már meg is jelentek az első gyönyörcseppek. Nyelvem fel-le cikázott, az igencsak kívánatos szerszámán, és élvezettel néztem, ahogy belemarkol a híd korlátjába, mikor teljesen magamba szívom. Éreztem, ahogy remeg a teste, de egy percre sem eresztette el őt a szám. Ajkaim úgy fonták közre, mint rabot a bilincs. Megállíthatatlanul remegett, míg végül fel nem adta és fel nem rántott magához. Mohón ültetett fel a hídra és rántotta le a nadrágom, ami amúgy is könnyen megadta neki magát. Először csak simogatott, majd ő is a szájába vett, aminek az lett az eredménye, hogy kéjesen nyögdécselve arcon élveztem őt. Azonban már időm sem maradt, hogy bocsánatot kérjek, mert lenyalta nedves ujját, majd arcát és ujjaival a fenekembe hatolt. Olyan isteni érzés volt, amelyet már régen élhettem át. Való igaz...ez már nagyon hiányzott. Görcsösen markoltam a korlátot, mikor egy mozdulattal belém lökte magát. Ajka, ajkamra tapadt és már munkához is látott. Egyre vadabbul és erőszakosabban lökte belém magát, amiből végül az lett, hogy pár lökése után, hátravetettem fejem, amit széthulló hajam követett és hatalmasat nyögve elélveztem. Ahogy Leo, figyelemmel kísérte extázisom, eszeveszett módon remegni kezdett és egész egyszerűen belém élvezett. Komoly félelmem volt, hogy a bennem szétáramló forróságtól, újra elélvezek majd. Egy rövid ideig, egymást ölelve pihegtünk még, majd lassan visszahúzta nadrágját.
- Savanyú a szőlő! – mormogta maga elé.
- Mit van? – kérdeztem meglepetten.
- Semmi...csak eszembe jutott, amit Kazy mondott rólad ma. – nézett szembe velem.
- Oh, biztos borzalmasan „ kedves” lehetett. – mondtam gúnyosan.
- Azt mondta, hogy annyira jó segged van, olyan kis feszes és mennyire szívesen telepakolná. Csak az a baj, hogy frigid vagy! – mondta kuncogva.
- Ha Kazyről van szó...valóban az vagyok. – meredtem magam elé.
- Haha...nekem nem úgy tűnt. Tényleg feszes segged van. – markolt bele fenekembe. – Méghozzá nem is akármilyen. Örülök, hogy nem Kazyt, hanem engem választottál ma. – mondta, majd szorosan magához húzott és megcsókolt búcsúzóul. Felöltöztem és indulóra fogtam. Nehézkesen kezdtem el lépkedni, mert addigra, rohadtul kezdett a seggem fájni. Amint kifelé értem a parkból, egy alakra lettem figyelmes, akit az utcai lámpák világítottak meg. Gyönyörű, szőke üstök kezdett szemeim előtt kibontakozni. Próbáltam őt, nem figyelembe venni, azonban úgy tűnt, hogy vele ezt nem lehet megtenni. Mikor elhaladtam mellette és ügyet sem vettem rá, méregbe gurult és a kezem után nyúlt. A fához szorított és mindkét kezemet lefogta. Szemeiben düh...és elkeseredés, vegyesen keveredett.
- Mi a fene? – kérdeztem idegesen.
- Gratulálok! – mondta cinikusan.
- Mégis mi a faszomhoz? – értetlenkedtem.
- Ahhoz, hogy szépen lassan, mindenki kurvája leszel!

( Írta: Teletha)

Szereplők: Enoki Aoi x Kawaguchi Hayato

Uncertain is my existence

(Bizonytalan lét)

„ Lélektipró...mondd, te ki lelkembe költöztél, s itt ragadtál, hogy magaddal vigyél...miféle emberi lét az, amelyben élek!? Hol a fény, mely nem éri el, fájdalomtól szétszakadó testemet? Hol a határ, ami után, már nincs tovább? Mondd csak...létezik számomra az a szó, hogy boldogság?"Egy magas, karcsú férfi lépkedett be egy hatalmas épületbe, melyre a következő felirat volt kiírva: „ Yume Könyvkiadó”.
Hosszú karjait, ütemesen lóbálta maga mellett menet közben. Egyik hóna alatt, aktatáskáját szorongatta, ami le-lecsusszanni készült helyéről. A férfi, minden szembejövőnek biccentett egyet, akik pedig elhaladtak mellette, mind kezet nyújtottak neki. A lifthez érve, idegesen nyomkodta annak hívó gombát, ami csak nem akart lejjebb érni.
- Ah, Enoki-san! Ohayo gozaimasu! – köszönt oda neki a recepciónál ülő nő, aki mindig figyelmes volt vele szemben.
- Ohayo, Machida-san! – köszönt vissza a férfi, majd kisöpörte a szemébe hulló, rakoncátlan barna tincseit. Amint ezüst zöld színű szeme láthatóvá vált a reggeli napsütésben, minden nő sóhajtozni kezdett, aki a közelében volt. Machida erősen legyezni kezdte magát kézfejével, hogy ezzel palástolja bíborvörös arcát. A nő, nagyon is jól tudta, hogy hiába a sok olvadozó nő, köztük ő is, hisz Enokinál senkinek nincs esélye. Ez már kiderült azokban a bizonyos napokban, mikor a fiatal férfi a céghez került. Az a csodálatos, édes légkör, ami körül lengte Őt, minden nőt ösztönös csodálatra kényszerített. Machida azonban, rögtön ráeszmélt, hogy valami nem stimmel ezzel a bódító légkörrel. Volt szerencséje megtapasztalni ezt tíz évvel ezelőtt, mikor bátyját hasonló légkör lengte körbe. Mikor a bátyjára gondolt, mindig keservesen összeszorult a szíve. Szegényke jól megjárta akkoriban, még szerencse, hogy azóta talpra tudott állni. A lift hangos kattanása rántotta ki, eltévelyedett gondolataiból a nőt.
- Enoki-san, várjon! – kiáltott a férfi után a nő és már be is slisszant mellé a liftbe. Erre semmi szükség nem lett volna, ha a gondolataiba elmerült férfi, nem a liftben állt volna már. – Ö...szóval, majdnem elfelejtettem! – lihegett a nő.
- Még magával sem randevúzom! – jelentette ki az irataiban turkáló férfi. Machida felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett rá. Képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen bájos teremtésnek, hogy lehet ilyen pocsék a személyisége.
- Nem az...- kezdett bele ismét a nő, – Yume-san mondta, hogy ha megérkezik, akkor menjen az irodájába! – adta át a nő a kései üzenetet.
- Vettem! – mondta Enoki és kisétált a liftből. A nő nézte távolodó alakját, ameddig be nem csukódott orra előtt a lift ajtaja.

Enoki, sietve közelítette meg a főnöke ajtaját. Finoman kopogott kettőt, majd a „Tessék” szó hallatán már be is lépett. Yume-san az ablak előtt állt, háttal Enokinak és a hatalmas szomszéd épületeket bámulta, hátra kulcsolt kézzel. – Ülj le, Aoi! – szólt a férfi. Aoi engedelmesen helyet foglalt és kellemesen elterpeszkedett, de csak pillanatnyi zavarában. Nem akart sok időt itt tölteni, mert gondolatai máris az asztalán tornyosuló, töménytelen munkán jártak.
- Kérlek siess, apám! – szólt Aoi, az utolsó jelzőt igencsak rosszindulatúra fogva. – Nem érek rá, szóval mondd, hogy mit akarsz! Nagyon remélem, hogy nem megint egy omiait akarsz nekem szervezni, mert akkor már itt sem vagyok! – pattant fel a székből Aoi.
- Miért kell mindig ennyire hűvösnek lenned az apáddal? – kérdezte szomorúan a férfi.
- Nem vagyok hűvös és te nem vagy az apám! – vágott vissza Aoi.
- Szükségtelen megint elmondanod, hogy nem tartasz annak! Én...akkor is fiamként szeretlek. – szolt a férfi.
- Könyörgöm neked, hogy ne menjünk bele megint! Ha szeretnél, akkor neveltél volna! – lázadt fel a fiú, de rögtön észbe is kapott és visszaült székbe.
- Anyád szeretné, ha a hétvégén nálunk ebédelnél. – mondta és szembe fordult a fiúval.
- Már megmondtam neki tíz évvel ezelőtt is, hogy felesleges fenntartani ezeket a látszat dolgokat. Segített rajtam és most visszafizetem a tartozásom neki azzal, hogy itt dolgozom. – mondta Aoi mérgesen. A férfi sóhajtott egyet. Bár nem értett egyet Aoival, mert az asszony nagyon is próbálkozott közelebb kerülni egyetlen fiához, mégis megértette Aoit is.
- Azért hívtalak ide, mert ma érkezik egy új író, aki most fog debütálni. Ezidáig, egészen más területeken dolgozott. Rád fogom bízni, hogy gondoskodj róla. A többi munkádat, addig dobd félre. – közölte a férfi.
- Ennyi? – kérdezte Aoi.
- Nem...még van valami! – szólt a fiú után. – Jelenleg még nem tudom a nevét, csak az íróit. Sekiryou Koi. – mondta ábrándozva.
- Mi van? – döbbent meg Aoi. – Te...most szívatsz, ugye? – hisztériázott.
- Nem. Ezt a nevet választotta magának. – mosolygott a bajsza alatt a férfi. Aoi feltápászkodott a székből, hóna alá kapta a táskáját és kivágtatott az ajtón. Sietve közelítette meg íróasztalát, amire sikeresed rádobta a táskát és meggyötörten huppant le, hogy aztán elnyúlhasson az asztalon. Mielőtt álomra hajtotta volna fejét a karjain...
- Sekiryou Koi. – szólt maga elé halkan. – Magányos szerelem, mi? A nagy büdös francokat! – szólt és a következő pillanatban már el is pilledt.
Aoi az ablaknál állt. Egyik tenyerét, az üvegnek támasztotta és kifelé nézett. A csillogó, ezüst zöld szemeiben visszatükröződő fény, egy ember alakját rajzolták körül. A férfi pár évvel lehetett idősebb csupán Aoinál. Nehéz cementes zsákot kapott a vállára és elindult vele, felfelé a létrán. Amint az ablakhoz ért, amelyen Aoi bámult kifelé, egy pillanatra megállt és a fiúra nézett. Ajka mosolyra húzódott, amint a fiú, vágyakozó arcára nézett, majd tovább indult felfelé. Aoi ujjai, csikorogva húzódtak ökölbe, hogy aztán felemelkedjenek és a fiú teste mellett landoljanak, elernyedve. A fiú, lehajtotta fejét és az arcán végigfolyó könnyek, a puha szőnyegen landoltak. Majd újra az ablakhoz sétál és kezét újra az ablakra helyezte. „ – Igazságtalanság! Miközben én, e négy fal közé zárt sötétség rabja vagyok, te addig szabadon szárnyalhatsz. Irigy vagyok rád! Engem, nem köt ide más, csupán a magány.” – gondolta magában Aoi és másik kezével a pólójába markolt.,,- Én...miért nem lehetek szabad és boldog, mint Ő? Miért kell ebben a pusztító sötétségben élnem?” – tette fel újra és újra, a már számtalanszor megismételt kérdést. Igaz...Aoi, nem véletlenül érezte így magát. Bár megszámolni sem tudja, hogy hányszor tette fel már ezeket a kérdéseket...a válasz, mindig ugyan az volt. Neki, ezt sorsolta ki az élet kereke. Aoi, a nagymamájával élt, egy hármas ikerházban, aminek e hónapban zajlott a felújítása. A nagymamája, jó ideje betegeskedett már, ezért Aoi ápolta. Tenni nem sokat tudott érte, mert a nagyi már kilencvenhat éves volt és eléggé szenilis. Elméjének állapota, percről percre változott, minek következtében, hol felismerte Aoiban unokáját, hol pedig halott férjét. De Aoi, nem tudott rá haragudni, hisz a nagyi nevelte fel, szeretetben és békében, ennél többet pedig, nem is akarhatott volna akkoriban a fiú.
- Hana...- hallatszott a másik szobából a nagymama hangja. Aoi felsóhajtott és sajgó szívéhez kapott. „ – Hana!” – ismételte magában Aoi. Gyűlölte ezt a nevet hallani. Enoki Hana, egy japán szerte ismert, színésznő volt és nem mellesleg...Aoi édesanyja. Nagyon fiatal volt még, mikor anyja kérésére fittyet hányva a városba ment, hogy színésznő legyen. Beleszeretett egy kollégájába és alig egy évvel később, terhesen tért haza, ebbe a kisvárosba. Szerette a férfit, de az arról sem tudott, hogy Hana teherbe esett. Így a nő, terhessége alatt a hegyekben bujkált az egyik nyaralójában. Ott szülte meg Aoi-t, aki után el is dobott magától, mondván nem bír még ránézni sem, mert a szeretett férfira emlékezteti, akinek már családja van. Aoi-t magára hagyta két napra, abban a hideg hegyi kunyhóban. Nagymamájának köszönheti csupán életét, aki épp időben érkezett és magával vitte őt. Míg a nagyi jó állapotban volt, Hana sokszor telefonált haza. Ám egyik alkalommal, mikor telefonált, a nagyi már nem volt olyan állapotban, így Aoi vette fel a telefont, aki mikor meghallotta anyja hangját, le is csapta a kagylót. A nő persze azóta, már számtalan levelet küldött Aoinak, miben kifejezi legnagyobb sajnálatát, amiért nem lehet vele. Az első levél elolvasásra került, a többi azonban a tűzben végezte. Gyűlölte őt...mindennél jobban gyűlölte. Épp ezért is, történhetett meg az, hogy undorodott a nőktől.
- Hé, Aoi! – fonták körül a fiú testét az erős karok.
- Ishimura Sensei! – pillantott hátra válla felett Aoi. A férfi gyengéden felemelte Aoi állát és magához húzva azt, csókot nyomott annak ajkaira. Keze lassan csúszott a fiú pólója alá, amitől Aoi erősebben támaszkodott az ablaknak. Teste reszketett a vágytól és a félelemtől. Az üveg reccsent egyet, amire mindketten odakapták a tekintetüket. Egy másik kéz támaszkodott neki az ablaknak kívülről és egy alacsony, rövid fekete, göndör hajú férfi nézett be döbbenten rájuk. Aoi megijedt. Ő az a férfi, akit ő már napok óta bámul és most...valami olyat látott, amit nem kellett volna. Ishimura nem zavartatta magát. Végignyalt Aoi arcán és durván az ágyra lökte őt. Lerántotta a nadrágját és bármiféle előkészítés nélkül, a fiúba hatolt. A fiú még mindig magán érezte a kinti férfi tekintetét, s mikor hátra pillantott észrevette, hogy valóban nem tévedett. A férfi, döbbenten figyelte az eseményeket és úgy tűnt, nem hajlandó tágítani. Aoi szemeibe könny szökött, és zokogásban tört ki.

- A...a nagyi, hogy van? – kérdezte fáradtan és meggyötörten az ágyon elnyúló fiú.
- Ahogy eddig is. – mondta a férfi, miközben komótosan felhúzta a cipzárját. – Jobb, ha tisztában vagy vele, hogy már nem él sokáig! – jelentette ki.
- Tudom. – válaszolta egyszerűen a megtört fiú. „ – Jobb is!” – gondolta magában Aoi. „ – Ha tudna erről, ami köztem és Ishimura között van...biztos, hogy infarktust kapna!” – jegyezte meg. Valóban...Aoi biztos volt benne, hogy ha ezt a nagyija tudná, akkor a szíve szakadna meg. Itt van ez az orvos, aki a nagyiját gondozza. Szabadidejében pedig, őt tanítja. Legalábbis, ezért lett régebben felvéve. Azonban, már akkor kikezdett Aoival, aki hűséges kutyaként követte minden szavát. Abban biztos volt, hogy a férfiakhoz vonzódik, de nem olyan kétségbeesetten, hogy Ishimura kellett volna neki. A férfi azonban, nem hagyott más választást neki, mint behódolni. Őt is, csak úgy, mint az anyját...gyűlölte. Gyűlölte, mert a férfi szerint is, itt volt a legjobb helye. Esélye sem volt, a szabad levegőre menni, vagy e négy fal közül szabadulni. Körülvette őt, a sötétség és a magány, mely olyan szinten telepedett rá, hogy szinte már felemésztette a lelkét. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára boldog, vagy hogy mikor ült mosoly, utoljára az arcán. Nagyon régóta, be van már ide zárva és úgy tűnik, hogy sosem szabadul innen. Épp ezért érdeklődött a férfi iránt, akit minden nap bámult. Ő olyan szabadnak és gondtalannak tűnt. Aoi is vágyott erre. Vágyott a szabadságra, a kék égre, a zöld fűre és a mindent átható levegőre.
- Holnap délután találkozunk! – szólt Ishimura, majd magára öltötte fehér köpenyét és köszönés nélkül távozott. Aoi a párnába temette arcát és zokogott. Így, ebben az állapotban nyomta el az álom. Reggel, fáradtan ébredt. Magára kanyarította ingét, amit nem gombolt be. Gondolta, hogy most így is megfelel, míg lemegy a konyhába. Már a keskeny lépcsőfokokat járta, mikor csengettek. Kinézetéről megfeledkezve rohant ajtót nyitni. Izgatottság járta át, minden egyes porcikáját, hisz igencsak ritka esemény volt náluk, egy látogató. Sietősen tépte fel az ajtót. A keze megmerevedett a kilincsen, mikor megpillantotta a fekete, göndör hajú munkás férfit.
- Ööö...ne haragudj a zavarásért...- kezdte a férfi, aki jobb kezével fejét kezdte vakarászni zavarában, – csak hát, rám ömlött a mész és nincs itthon egyik szomszéd sem. Bejöhetnék megmosakodni? – kérdezte a férfi.
Aoi arca vörös lett, szíve a torkában dobogott. Szélesebbre tárta az ajtót és utat mutatott neki.
- I...itt lesz balra. – mutatott a maga melletti ajtóra. A férfi hálásan bólintott, majd besietett a mutatott helyre.
- Me...megkínálhatlak egy kávéval? – kérdezte szégyenlősen Aoi, a mosakodó férfitól.
- Nos...igencsak hálás lennék érte. – közölte nevetve. Aoi lefőzte a kávét, takaros kis csészéket vett elő és gondosan az asztalra helyezte, az ezüst kanalakkal és kockacukorral együtt. A férfi, egy fokkal tisztábban bukkant elő a fürdő rejtekéből, ahol ezidáig a mésszel vívott ádáz harcot. Amint átlépte a konyha küszöbét, le is dermedt egy pillanatra. Legelőször nem vette észre zavarodottságában, de most viszont szemet szúrt neki a fiú, ledér öltözéke. Életében először, dobbant meg a szíve, egy másik férfi láttán, amitől enyhe ideg járta át és gondolatban erősen megdorgálta magát. Helyet foglalt a régies faszéken és jólesően belekortyolt a kávéba. Néhány perces csend után, jelentéktelen dolgokról kezdtek el beszélgetni. Úgy telt az idő, hogy szinte észre sem vették. Aoi legnagyobb bánatára megtudta, hogy a férfi, akit Hayatonak hívnak 21 éves, házas és van egy gyermeke. De jelen pillanatban, ez sem érdekelte. Neki ez a férfi a napot jelentette az ő szürke sötétségében. Fényt, mely talán kivezetheti őt innen.
- Aoi, a tegnapiról...- kezdett volna bele Hayato, de nem tudta eldönteni, hogy melyikük vörösödött bele jobban, már csak a gondolatba is.
- Ha...hagyjuk, ha lehet! – mondta sírós szemekkel Aoi. – Nem igazán lényeges, amit láttál.
- De, én szeretnék beszélni róla. – erősködött tovább Hayato. Aoi fáradtan sóhajtott egyet, majd töviről hegyire elmesélt mindent a férfinak. Hosszú beszélgetés volt, melybe Hayato, néha-néha belesápadt és megrökönyödött. Aoi mesélt neki a nagymamájáról és az anyjáról. Hogy miként él itt a beteg nagyival és hogy milyen furcsa kapcsolat van közte és a Sensei között. Hayato tenyere, minden pillanatban ökölbe szorult, mikor a Sensei neve szóba került. Ezt igazából, maga sem értette. Aoi végül a mese végére ért, amit a férfi türelmesen hallgatott végig.
- Tény, hogy van benned valami csábító. – nyögte ki véletlenül a férfi, majd mikor észbe kapott, tenyerét vörös arca elé kapta.
- Nagyon sajnálom, hogy buzi vagyok! – vágta rá mérgesen Aoi. – Nem mondanám, hogy nem igaz, mert sajnos ez a helyzet. Nem tudok tenni ellene, mert így érzem. Nem bírok a nőkre nézni, mert a hányinger kerülget tőlük. – kiabálta mérgesen és könnyek szöktek a szemébe.
- Hé, hé! – pattan fel Hayato és lendületében magával sodorta a széket. Aoi elé guggolt és védelmezően átkarolta a zokogó fiút. Ami ezután történt, azt még ő sem értette meg akkor, de lecsókolta a fiú szeméről a sós könnyeket, amik egészen az ajkáig vezettek. Nem tudott ellenállni és megcsókolta Aoit. A fiú, megmerevedett tagokkal állta a támadást. Szemei tágra nyíltak és csak Hayatot látta. Hayato selymes haját, annak illatát. Hayato izmos karját, barna bőrét és gyönyörű aranybarna színű szemét. Bordái alatt megbújó szíve, eszeveszett módon dübörögni kezdett, amitől újabb könnyek gördültek le az arcán. Ez talán egy szerelem kezdete volt, amely jól megbújva a sötétségben, a fény felé vette az útját.

- Aoi...Aoi...Aoi! – szólongatta egy ismerős hang a távolból. Aoi zavartan pattant fel az íróasztala mellől, minek következtében magával sodorta aktáit, amik kicsúszva a mappából, szanaszét hevertek a földön. Sietve kapkodta össze őket, mikor váratlanul egy ismeretlen kéz jelent meg mellette, hogy besegítsen neki. Aoi, oda sem nézve, fejét lehajtva hálásan biccentett egyet, s mielőtt apjára nézett volna, még szép sorban visszaigazgatta aktáit a helyükre. A folyamat hosszabbnak tűnt, mint azt várta.
- Aoi, ha végeztél gyere ki. Mi addig a folyosón várunk. – szólt oda neki az idősödő férfi.
- Milyen mi? – fordult az ajtó felé Aoi, de már nem látott mást, csak egy távolodó alacsony alakot. Mikor végre végzett a dolgaival nem a folyosóra ment rögtön, hanem előbb a közeli kávéautomatát látogatta meg. Semmiképp sem akart, csipás fejjel az apja elé kerülni. Mélyeket ivott kávéjába miközben a lépcső fokait szedte. Eszébe jutott álma, ami sajnos a fájó valóság volt...vagyis jobban mondva a múltja. Amit akárhogy is igyekezett elfelejteni, képtelen volt rá. Sietősre fogta lépteit, s végre meg is érkezett a hívott helyre. Arcára ráöltötte legbájosabb mosolyát, mikor befordult a sarkon. Néhány lépésre járt csupán, mikor apja rá is kurjantott.
- Na végre, fiam! – szólt mérgesen. – Ő itt, Sekiryou Koi a leendő íród, akinek te leszel a szerkesztője. – közölte a férfi. Aoi keze előre lendült, de még mindig csak cipője orrát nézte.
- A...Ao...Aoi? – nyögte halálra vált arccal az alacsony férfi, amire az érintett is felkapta a fejét. Nos, ha az idegen sápadt volt, akkor Aoi hulla. Amint megpillantotta az előtte állót, kicsusszant kezéből a műanyag kávés pohár, ami hatalmas erővel zuhant a földre, hogy ott beleolvadjon a hasonló színű csempébe. Aoi fuldokolni kezdett és alig bírt megszólalni. Mire mégis összeszedte magát, csak egyetlen szó jött ki a torkán.
- Ha...Hayato?



2. fejezet„ Lélektipró...mondd, te ki lelkembe költöztél, s itt ragadtál, hogy magaddal vigyél...miért nem hagysz nekem, nyugovást? Szüntelenül feltűnsz bennem, akárhányszor is nyomlak téged el...előled nincs számomra menekvés. Ha csitulni látszik bennem a vágy, hogy jobb létre szenderüljek, az érzés, hogy a sötétségbe vesszek, te minduntalan feltűnsz, hogy ne lehessen nyugovásom...csak azért, hogy magaddal vigyél...mert én akkor, neked ajánlottam fel a testem elmúlásával, azt a satnya kis lelkemet...”

– Ha...Hayato? – kérdezte holtra vált arccal Aoi. Elméje ürülni látszott és érezte, hogy ha nem kapaszkodik meg valamibe, de rögvest, akkor aléltan hullik a földre.
– Fiam, te ismered Őt? – lepődött meg a férfi és összevonta szemöldökét.
– Nem uram...nem ismerjük egymást! – jelentette ki végül Hayato. – Csak összetévesztettem Enoki-sant, a halott kedvesemmel, aki búcsú nélkül lépett ki az életemből. – mondta keserű ízzel a férfi.
– Á...tehát Ön is, a másik csapatban játszik! – állapította meg az öreg, jóízű mosollyal a bajsza alatt.
– Én is? – kérdezett vissza meglepetten a férfi. – Netán...ön is? – rökönyödött meg.
– Hahaha...- nevetett fel az öreg, – dehogy-dehogy. – legyintett hatalmas kezeivel. – A fiam viszont igen. – mosolygott tovább rendíthetetlenül. Aoi tátott szájjal bámult az öregre, mert ezidáig nem is sejtette, hogy apja tud a kis titkáról. Váratlanul el is felejtkezett vendégükről, és apját vette célkeresztbe.
– Te mégis...mióta? – hűlt el Aoi és sápadtan nézett apja szemeibe.
– Édes fiam! – lépett közelebb fiához az öreg és végig simított az arcán. – Attól, hogy sajnos nem én neveltelek fel, még részem volt benne. Ha akarod, ha nem az apád vagyok. Könnyen rájövök a fiam titkaira. – bölcselkedett az öreg. – Na és mondja Sekiryou-san, maga hol született? – kezdte boncolgatni észrevétlenül az öreg a témát. Úgy volt vele, hogy bár a látása romlott az utóbbi években, de azért még nem hülye. Amint fia kiejtette a férfi valódi nevét, már tudta, hogy kiről van szó. Még ha ezt Aoi, próbálja is titkolni.
– Ümm...nos – kezdett bele a férfi, – egy kellemes kisvárosban, Jamanasi prefektúra, azon belül Tsuru. – gondolt vissza Hayato.
– Ohhoho.- csapta össze a tenyerét az öreg. – Micsoda véletlen, hisz a fiam is ott élt a nagyanyjával. – mosolygott tovább öreg. – Na, elég is ennyi. Gyerünk, munkára fel! Higgye el, a fiam a legjobb ezen a területen. – szólt és egymásba tette a két férfi kezét, majd somolyogva elsétált. Tudta jól, hogy mit halott az előbb és azt is tudta, hogy ki ez a férfi, az ő kis Aoi-ja életében. Aoi váratlanul kirántotta kezét Hayatoéból és csak annyit mondott, hogy „ Kérem, jöjjön velem!”. Bevezette egy kis szobába és hellyel kínálta. Hayato engedelmesen helyet foglalt, majd átnyújtotta a kéziratát Aoinak, aki bőszen lapozgatni kezdte, hogy aztán pár perc múlva az asztalra ejtse.
– Ez...-nyögte még sápadtabban, mint eddig.
Ja...hogy ez? – kérdezte vissza vállat vonva Hayato. – Nos, ez az első művem. Ha jól tudom, akkor BL-nek hívják, ugye? – kulcsolta össze ujjait, amit az álla alá helyezett. – Életem legszebb szerelmét vetettem papírra, ami tragikus véget ért. – forgatta tovább a kést. – Tudod, ez arról szól, hogy találkozik két fiatal férfi, akik végzetesen egymásba szeretnek. Mikor az idősebbik úgy határoz, hogy eldob mindent magától, hogy a másikkal lehessen, az egyik napról a másikra felszívódik. Közben hall mindenféle halálesetről, bizonyos fiatal fiúkról és teljesen biztos benne, hogy köztük van a szerelme is...- folytatta tovább.
– És ha...- csapta tenyerét az asztalra Aoi, – ha a fiatalabb, nem is szerette?  – vágott vissza.
– Szóval emlékszel végre? – szökkent talpra amaz is és átvágva a szobán megragadta Aoi karjait.
– Nem! – kiáltott rá Aoi. – Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél, vagy arról, hogy ki maga! – próbált védekezni.
– Elég legyen Ao! – kiáltott rá a férfi, a réges-régi becenevén, amitől Aoi szemei kerekre nyíltak. – Emlékezz! Emlékezned kell! Emlékezz! – rángatta tovább Hayato, mire Aoi idegrendszere végleg felmondta a szolgálatot és ájultan omlott, a férfi karjaiba.Miután megvolt az első beszélgetés Hayato és Aoi közt, megtört a jég. Onnantól kezdve Hayato, minden kora reggel Aoihoz ment, kávézni. Olyankor sokat beszélgettek, sőt akadt olyan alkalom is, mikor Aoi, Hayato ölében ücsörgött és szorosan ölelte körül nyakát. Eleinte, ez szinte természetesnek hatott, afféle baráti...gyermeki ölelésnek tudták be mindketten. Vagyis...ez igazándiból, nem volt igaz. Hayato, mindig furcsán érezte magát, mikor az a csepp, törékeny test az ölében gubbasztott, lángra lobbantva ezzel ágyékát. Aoi is ugyan ezt érezte, de egyikük sem tett semmit a másikkal. Eleinte nem volt semmi jele annak, hogy bármelyikük is szándékozik lépni, ebben a nagyon is egyértelmű helyzetben. Végül, a Sensei utolsó látogatása után, Hayato felbőszült bika módjára rontott be Aoi szobájába, persze csak miután behúzott egyet Ishimurának. Aoi, összegömbölyödve feküdt az ágyon. Legtermészetesebb esetben Hayato, megrémült volna és azonnal, gondolkodás nélkül a fürdőszobába vitte volna, de...De, amint meglátta a fiú csupasz fenekét, nem tudott parancsolni a testének és érezte, hogy odalent haptákba vágta magát. Azonban, ami ezután következett, egyből észhez térítette. Aoi fenekéből fehér, majd vörös váladék kezdett szivárogni. Előbbit ondóként, utóbbit pedig vérként azonosította. Nem várt tovább egy percet sem, sietősen ölbe kapta a fiút és a kádba tette. Ott gyengéden lemosdatta, megsikálta. Próbált óvatos lenni. Aoi úgy kapaszkodott a nyakába, mint egy oltalmat váró gyermek, mégis tette, valami egész mást bizonyított. Ajka lassan Hayatoéhoz ért, aki erősen markolta a kád szélét, hogy úrrá tudjon lenni, egyre csak fokozódó vágyán. Korához képest Aoi, igencsak tapasztaltnak bizonyult, szexuális téren. Mégis, még mindig képtelen volt hozzáérni ehhez a becses, hamvas testhez. Aoi közelebb hajolt a füléhez és szólásra nyitotta, kívánatos ajkait.
– Kérlek, tisztíts meg! Mocskos vagyok. – fakadt sírva. Hayato próbálta magát tartani, ahogy csak tudta, de félt, hogy ereje lassan semmivé foszlik.
– Most...most még nem tehetem! – jelentette ki és erősebbet szorított a kádra.
– Me...meghalt a nagymamám. – szólt zokogva Aoi, de szorítása nem csökkent a férfi nyakán. – Reggel, halt meg. Holnapután lesz...a temetése. – zokogta tovább.
- Hé, Ao! -Figyelj rám! – rázta meg egy kicsit a fiút. – Szeretlek...ezért, holnaputánra, mindent elrendezek. Elválok a feleségemtől és magammal viszlek a tengerhez. Ott szabadok lehetünk. Ott nem zár be téged többé, soha senki sem. Szabad leszel, hát nem is örülsz? – mesélte nevetve. Aoi biccentett, de az előbb elhangzott mondatok után, megállt a szíve hevesen dobogni. Nem...nem a szeretlek szóra, mert annak nagyon örült. Nem is a szabadság vagy a tenger szóra. Ami igazán megrémítette, az az a mondat volt...”-elválok a feleségemtől!”

Vészes gyorsasággal érkezett el a temetés napja. Aoi, már nem is a nagymamáját gyászolta, hisz tudta, hogy Ő már jó helyen van. Még most...életében utoljára, látni akarta azt, akit tiszta szívéből szeret. De ez...esélytelen. Csendesen zajlott a ceremónia. Aoi indulni készül, mikor egy számára undort keltő, bár valójában kellemes, negédes női hang állította meg.
- Kisfiam! – szólt fia után Hana. Aoi, bár legszívesebb tovább lépdelt volna, mégis tudta, hogy nincs más lehetősége, így visszafordult. A nő, karon ragadta és egy közeli kávézóig el sem engedte. Ott helyet foglaltak, az egyik legtávolabbi bokszban és kávét, meg fagyit rendeltek.
- Nem vagyok már gyerek, hogy fagyival tömjél! – lázadt fel Aoi. A nő csak mosolygott de mikor kiszúrta Aoi tekintetét, ajkai elé kapta kezét. Hana le sem tagadhatta volna, hogy tulajdon gyermeke ül vele szemben. A hasonlóság, oly mértékig megegyező volt.
– Kisfiam, kérlek hallgass meg! – kezdett bele a nő.
– Azért jöttem veled, hogy meghallgassalak, de ha még egyszer...– itt halkabbra fogta a hangját, – ha még egyszer a fiadnak mersz hívni, akkor felállok és arra sem méltatlak, hogy meghallgassalak. – közölte a fiú.
- Rendben, ne haragudj! – nyugodott bele a nő. – Feleségül mentem, az apádhoz. – közölte, mint ha ez olyan természetes lenne.
– Ez egyszerűen fantasztikus, de ki a fene az apám? – kérdezte Aoi, széttett karokkal.
– Az apád...Yume Aoi. – közölte a nő ismét csak természetesnek szánt hangon, és akkor belekezdett a történetébe. Elmesélte, hogy mennyire félt akkoriban, hogy Yume meggyűlöli őt, ha kiderül, hogy röpke kis románcukból összeszedett egy gyereket. Aztán azt, hogy néhány éve elvált és elvette őt és, hogy Ő azóta próbál kapcsolatba lépni vele, Aoival. Megbánta, hogy eldobta magától, hogy nem lehetett részese a fejlődésének, annak ahogy megtanul járni, vagy olvasni és a többi. Aoi, türelmesen hallgatta a nőt, aki a világra hozta, majd eldobta.
– Ez egy igazi tündérmese! – mondta gúnyosan a fiú. – De nekem, ebben már semmi szerepem.
– De igen van! – pattant fel a nő idegesen. – Yume és én, azt akarjuk, hogy költözz hozzánk.
– Hozzátok? – kérdezte meglepetten Aoi. – Ja, és éljünk úgy, mint egy gyönyörű, boldog család? Te most viccel, ugye? – Aoi nagyon mérges volt és nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy ne sírja el magát.
– Nem kérjük, hogy szeress minket, csak azt, hogy legalább, hadd viseljük gondodat. – kérlelte a nő. – Még nem vagy nagykorú és ha nem hozzánk, akkor intézetbe kerülsz! Mi támogatni fogunk. Ha egyetemre akarsz menni, akkor mi segítünk! Mindent megteszünk, csak gyere velünk.
– Még, gondolkoznom kell rajta. – válaszolta Aoi.
- Aoi! Igaz, hogy a fiúkat szereted? – kérdezte komoly tekintettel az anyja. Aoi megdöbbent.
- Miféle kérdés ez? – hitetlenkedett. – Honnan tudsz te, róla? – értetlenkedett.
- A nagyitól! – közölte egyszerűen a nő.
- A nagyitól...? – ült ki a vér az arcára. Megijedt. Vajon a nagyanyja, mióta tudott róla?
- Igen, a nagyitól. Mindent tudni akartam rólad és ezt is kiderítettem. – a nő úgy beszélt, mint ha csak az időről folyna a diskurzus. – De félre ne érts, Aoi. Engem nem zavar. Örülök, hogy találtál valakit, akit szerethetsz. – mondta a nő és fogalma sem volt róla, hogy miféle sebeket tépett fel. Aoi szíve összeszorult és eleredtek, rég visszatartott könnyei. Hana, egy percet sem várt, úgy ugrott át az asztalon, hogy magával sodorta az összes csészét. De nem bánta, mint ahogy azt sem, hogy pecsétes lett a szoknyája, mert az, hogy életében először, karjaiba zárhatta kisfiát, mindent feledtetett vele.
- Veled megyek! – nyögte sírós hangon Aoi és észre sem vette, hogy kit ölel. – Veled megyek, csak messzire vigyetek el! – kérlelte anyját és erősen megszorította a karját.
- Rendben kisfiam, de mi lesz Haya...- Hanában bennragadt a szó, mert Aoi hangosan felkiáltott.
- Ne mondd ki, ezt a nevet! – tapasztotta tenyerét füleire.- Ne mondd ki, nem akarom hallani.- kiáltotta. Attól a naptól kezdve Aoi, az anyjáékhoz költözött és bár sosem lettek igazi család, mert ami egyszer elromlott, már nem lehet helyrehozni, mégis sikerült neki, némileg beilleszkednie. Kijárta a középiskolát, majd az egyetemet és végül állást vállalt a családja cégénél. Onnantól kezdve, nem volt többé egyedül, csupán magányos. Rengeteg év eltelt, de Aoi sosem tudta elfelejteni azt a férfit, aminek hála, soha nem is járt senkivel. Teljesen elszigetelte magát az efféle kapcsolatoktól és minden idejét, a munkájába ölte. Addig a bizonyos napi...a maiig.

- Aoi...Aoi, ébredj! – szakította ki egy éles hang, a régmúltból. Hideg kezek érintették, felforrósodott arcát, s mikor észrevette a kezek tulajdonosát, legszívesebben, vissza ájult volna. Hayato tornyosult felé, arca ideges és feszült volt, ami keveredett némi ijedelemmel is. Kezében, egy kis üveget szorongatott, mely enyhén csípte Aoi orrát. Ecet. Állapította meg a fiú.
- Miért...? – kérdezte és könnyek folytak le az arcán. – Miért nem hagysz már, végre békén? – kérdezte, kezét szemére szorítva.
- Békén hagyni? – húzta el ajkát Hayato. – Nem foglak békén hagyni. – közölte. – Soha többé az életben, nem hagyhatsz el engem! – kiáltotta.
- Hagyj békén! – zokogta Aoi.
- Hagyjalak békén? – rivallt rá. – Tudod te, hogy mit éreztem? Hogy állandóan téged kerestelek? Mikor bemondtak egy balesetet vagy gyilkosságot, a szívem fájdult bele. Hogy évekig sírva feküdtem le és sírva keltem fel? – hadarta. – Ezek után, azt mered mondani, hogy hagyjalak? – kiáltotta.
- Nem tudom, hogy mit akarok! – nyögte a fiú. – Én már...réges régen nem tudom!
- Én viszont, igen! – felelte a férfi. – Igazából, semmi szükség a könyvem kiadására, mert már kész. Méghozzá, az apád segített. Én csak azért jöttem ide, mert látni akartalak. A könyv két nap múlva jelenik meg. Te pedig, szépen velem jössz! – rántotta fel a kanapéról a férfi, Aoit.
- Hé, ebbe én nem egyeztem bele! Mégis hová megyünk? – hadakozott a fiú.
- Hova? – kérdezte a férfi. – Ez egyértelmű. A tengerhez.
- Nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk! – vágta rá tiltakozva Aoi. – Nem is ismersz már!
- Dehogynem! – vágott vissza. – Túl sok időnk ment pocsékba, egymás nélkül. Előbb ez, később pedig majd kiismerjük egymást! – mondta.

Alig fél óra elteltével, már Hayato kocsijában ültek. Aoi rájött, hogy minden tiltakozása és ellenállása, felesleges, így belenyugodott sorsába. Örülnie kellett volna, hisz végül is azzal van, akit szeret, aki után már évek óta vágyakozik és aki mindeddig, nem lehetett az övé. Teljes mértékig belenyugodott a ténybe, hogy a sorsa a reménytelen szerelem. A vele együtt járó, szívszaggató érzés, minden egyes éjszaka, a meleg test hiánya, ami védelmezően zárja karjaiba...Ez mind olyasmi volt, amiről már rég nem is álmodott. Most mégis...itt ült mellette, élete nagy szerelme és ő képtelen volt bármit is mondani.
- Jobban vagy már, Aoi? – kérdezte Hayato, az elmerengett fiút.
- Igen, jobban! – mondta Aoi és érezte, amint a sós levegő megcsapja az arcát. Már a tenger közelében járhattak. – Hogy van a családod?- csúszott ki Aoi száján a kérdés, amire igazából, nem is akart választ kapni.
- Elváltunk Kanával, már kilenc éve. – felelte természetesnek szánt hangon. – Hayato is jól van. Okos fiú és jól tanul. Sokat járunk kirándulni, kettesben. – felelte. Aoi szíve, egyre jobban összeszorult és elfojtotta, feltörni készülő sírását. Hayato fékezett és a kocsi megállt, egy takaros kis termál szálló előtt. Aoi a csomagokkal a kezében állt a hallban, amíg Hayato szobát kért. Majd csatlakozott hozzá a férfi és minden tiltakozása ellenére, megszabadította őt, nehéz rakományától. A szoba szép volt. Nem volt benne, csupán egy kétszemélyes faasztal, két székkel. Két futon és egy saját bejáratú meleg forrás. Amíg Aoi kipakolt, beletörődve sorsába...Hayato eltűnt egy fél órára. Kipirult arccal tért vissza, egy csomagot szorongatva. Izgalmában, remegő kezekkel szaggatta szét a csomagot, melyből egy gyönyörű, virágos anyagot húzott elő.
- Yukata? -kérdezte meglepetten Aoi. – De hát, miért? – kérdezte értetlenül.
- Látni akarlak benne. – felelte egyszerűen a férfi. Aoi, magára öltötte a yukatát és szégyenlősen pislogott. A tükörbe nézve, még sosem találta magát ennél nőiesebbnek. Hayato közelebb lépett és izgatottan túrt, öltönyzsebébe, hogy onnan aztán, egy gyönyörű rózsaszín műrózsát halásszon elő. A dísz, hamar belecsusszant Aoi, selymes barna hajába és tökéletes hangsúlyt kölcsönzött, páratlan ezüst zöld szemeihez. A zöld yukatán, ezüst színű madarak szálltak, ami kifejezetten tetszett Aoinak. Valóban, úgy nézett ki, akár egy nő. Szíve hevesen kalimpált, mikor Hayato megfogta a kezét és az asztalhoz kísérte, ami addigra már meg volt terítve. Nagyon boldog volt és lenyűgözte őt, a férfi kedvessége. Vacsora közben, sokat beszélgettek, általában sablonos dolgokról mint, Aoi egyetemi évei, vagy Hayato elmúlt tíz éve. Igen, ez köztük akkor, semlegesnek volt mondható. Azt amire mind a ketten kíváncsiak voltak, ügyesen kikerülték.
- Ao! – szólalt meg a férfi pár perces csend után ismét. – Szeretlek. – szólt, majd újra öltönyzsebébe túrt, amiből ezúttal egy ezüst színű kis doboz került elő, egy zöld masnival. Aoi remegő kezekkel nyúlt a dobozért és nyitotta azt ki. Egy csodálatos ezüst gyűrű feküdt benne, a közepében egy szív alakú smaragddal. Aoi csak bátortalanul pislogott és nem értette.
- Ez most, valami lánykérés? – kérdezte megszeppenve.
- Nem. Mondjuk úgy, hogy szerelmi zálog. Ha ezt viseled, mindig eszedbe jut, hogy szeretlek és hogy az enyém vagy. – mondta kissé belevörösödve Hayato. Aoi az ujjára húzta és a magasba emelte. A rávetülő napfény, ezer meg ezer színt csalt elő, ebből az apró kis kőből, amit Aoi megbabonázva nézett. Vacsora után, lekerült Aoiról a yukata, jobban mondva, Hayato gyengéden lecsúsztatta róla és úgy, mint régen ölbe vitte a vízbe. Gyengéden simogatta a hátát a szivaccsal, miközben Aoi a kültéri kilátásban ámuldozott és észre sem vette, amint Hayato keze végigsimít derekán, hogy gúzsba kötve ezzel őt, magához ölelje. A fiúból elszállt minden ellenállás és úgy érezte, hogy most másra sem vágyik, csak ennek a férfinak az ölelésére. Finoman maga felé fordította és álla alá nyúlva, ölelve csókolta őt. Aoi a medence oldalának vetette hátát, amint Hayato ajkai elkezdték felfedezni a testét. A férfi szaporán vette a levegőt és mikor a bimbókhoz ért, egy percre megállt, majd magához ölelte a fiút.
- Annyira hihetetlen, hogy ölelhetlek. – mondta. – Nem merek hozzád érni, mert attól félek, hogy kárt teszek benned. Vagy ami rosszabb, millió darabjaidra hullsz! – súgta forró leheletével a fülébe. Aoi megcirógatta a férfi haját és megcsókolta a homlokát.
- Nem lesz semmi baj. – szólt gyengéd mosollyal az arcán. Hayato felbátorodott és most birtokba vette azokat az igéző bimbókat, amik gyönyörűbbnek tetszettek, mint egy érett cseresznye. Gyengéd táncba csábította őket. Szaporán körözött a nyelve, hol pedig finoman szívogatta és közben gyönyörködött, a kéjtől nyögdécselő Aoiban. Keze végigsimított derekán és csípőjén, míg meg nem állapodott ágyékán. A fiú nem bírta már, keze vad kígyóként merült alá, hogy birtokba vehesse a férfi lüktető ágyékát. Egymást kényezették kezükkel a víz alatt. Hayato keze visszasiklott a fiú fenekére és egyre csak beljebb került, ám a víz, nem kis gondot okozott neki. Derékon ragadta Aoit és a medence szélére emelte. Négykézlábra állította, míg ő a vízben maradt. Nyelve sebesen tört utat a puha, selymes fenékbe, kínzó nyögésre késztetve ezzel, pucsító gazdáját, aki az ujját harapdálta. Aoi érezte, hogy a feneke már annyira nedves és tág, hogy belefolyik a vízbe. Könyörgő pillantásokat vetett kínzójára, aki egy rántással visszahúzta őt a melegbe. Puha lábak fonódtak a széles derékra, amint Hayato elmerült kedvese bensejében. Aoi ölelte kedvesét, aki egyre ütemesebben tört utat belé. Hol hátra, hol előre bukott teste a gyönyörök erdejében, majd teste remegni kezdett és dallamos nyögés szakadt fel torkán, melyet egy öblösebb követett és valami meleg, ami lentebb áradt szét benne. Lihegve, fulladozva ölelték és csókolták egymást, majd Hayato ölbe kapta kedvesét, a szobába vitte és ott megtörölte. Illatos olajjal dörzsölte be annak törékeny, bársonyos testét. Újra kezdődött a harc, a beteljesülésért, ami egészen hajnalig tartott, de az állás, így is döntetlen maradt.

Aoi forgolódott. Talán már hajnali három is lehetett, de az ő szemére nem jött álom. A bűntudat gyötörte, azért a boldogságért, amit átélhetett, hisz nem lett volna szabad. Rosszat tett, nagyon rosszat. Szétszakított valamit, valami erős köteléket két ember között. Már sajgott a feje a sok gondolattól, ami a fejében cikázott, órák óta. Azért imádkozott, hogy a holnap ne jöjjön el. Nem akarta, hogy vége legyen, még nem. Végül ezekkel a gondolatokkal jött érte a megváltó elszenderedés. Azonban nem aludt túl sokat, talán két vagy három órát. Felöltözött, majd lesétált a partra. Lelkét és szívét, millió darabra szaggatta szét a bűntudat. Aoi megállt a szikla keskeny peremén, amit alulról nyaldosott a tenger. Zsebre tette kezét és a kellemes tengeri szellő, bátran lengette rajta, szétnyitott dzsekijét. Behunyta szemeit és visszaemlékezett a tegnapi első, és egyben utolsó szerelmes estéjére. De ekkor eszébe jutott Kanna és a kis Hayato. Szívét ismét átjárta a mardosó fájdalom, mely visszarántotta őt eredeti elhatározásához. Halk, ropogó neszek ütötték meg a fülét és hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki az. Hayato arca megtört volt ugyan, de mikor Aoi alakját figyelte, minden porcát átjárta a meleg, örült szerelem, mely mosolyt csalt, átfázott arcára. Aoi, zsebre tett kézzel hátrafordult és természetellenesen nyugodt mosoly, jelent meg az arcán. Hayato közelebb sétált hozzá, mikor Aoi ajkai szólásra nyíltak, amik megtorpanásra késztették a férfit.
- Tudod...-kezdett bele,  – tíz évvel ezelőtt, mikor megismertelek azt hittem az amire vágyok, csupán a szabadságod. Olyan gondtalan és boldog voltál, velem ellentétben, aki nem ismerte ezeket a dolgokat. Ragyogtál és mosolyogtál. Olyan csodálatosan, hófehér angyalszárnyaid voltak, amellyel bármikor elrepülhettél. Én, akinek nem jutottak szárnyak és nem érinthette fény, a testét. Először azt hittem, hogy ez a különös ellentét az, ami hozzád vonz. Igazából, féltékeny voltam rád. Késve ismertem csak be, hogy ez valójában szerelem. Önző, birtokló szerelem, mely felkap, mint egy tájfun és magával ragad. Olyan, amely képtelen megmaradni, ebben a mocskos és mérgezett világban. Nem te vagy az egyetlen, akit kísért a szerelmünk. Én is...csak rád gondoltam, minden percben, amibe a szívem és az eszem, majd bele őrült. – mondta Aoi. Hayato, némán hallgatta szerelmét és a borzongás járta át, amint meghallotta olykor-olykor, rideg hangját. A szél időnként bele-bele kapott fekete, félhosszú göndör hajába, ami csak még vonzóbbá tette. Közelebb lépett a fiúhoz, hogy csókot lopjon tőle, ám Aoi teljesen szembe fordult vele és kinyújtotta karjait, oldalra. Így olyan hatást keltett, mint egy gyönyörű, barna angyal, aki most kapott szárnyakat.
- Hayato! – szólalt meg Aoi és a férfi szemébe nézett. – Szeretlek! – mondta ki Aoi életében először, a férfinek.
- Én is szeretlek, Ao! – szólt a férfi és Aoi szemébe nézett. Fájdalom...fájdalom és bűn. Keserv és kétségbeesés. Ez volt minden, ami visszatekintett rá, azokból a mesés szemekből. Aoi arcára, a megkönnyebbülés ült ki, mikor egyszeribe hátravetette magát. Hayatonak még volt elég ideje, hogy utána kapjon és megragadja az egyik karját. Lábait erősen megvetette, a csúszós sziklaperemen és úgy próbálta visszahúzni szerelmét.
- Aoi! Mi a fenét csinálsz? – kiáltotta Hayato. – Hisz nem is tudsz úszni! Ahogy én sem. – kiáltotta, szinte könnyes szemekkel. – Meg akarsz halni? – a fiú szemeibe nézett, amik egyértelmű választ attak kérdésére. Egyszerre meséltek el, minden keserűséget. Mindent, ami benne is megvolt, jól elzárva. Ám a kulcs a zárban maradt, ami most lassan forogni kezdett, mint egy varázsütésre. Hayato a világot jelentő szemekbe nézett, mellyel elküldte Aoihoz, néma üzenetét.
- Engedd el...a karom! – könyörgött neki Aoi.
- Nem! – válaszolt a férfi. Hayato ekkor, megadta magát a csábító szempárnak, de a kezet, melyhez a test és a lélek tartozott, nem eresztette el. Helyette, előrébb lépett és lendült egyet. Együtt zuhantak, egymást kezét szorítva, amelyet Aoi, még ekkor is képtelen volt elereszteni. A víz hatalmasat csobbant, mikor a két test belecsapódott. A víz mélységében Hayato, még látni vélte szerelme szeméből megszökő könnyeit. Ám mikor tekintetük találkozott, mindketten boldogan mosolyogtak vissza a másikra. Átölelték egymást és megcsókolták, hogy maguknak tudhassák, a másik, utolsó lélegzetvételét, mely örökre összekötötte most már őket.

" Az Ördöggel kötött szerződésünk, ím lejárt. A szerződés, melynek egyetlen záloga, a puszta lelkünk volt. Cserébe, egy mindent elsöprő, felégető szerelemért. Egy rövidke boldogságért, odadobtuk a lelkünket az Ördögnek. Lélektipró...te, ki a lelkünkbe költöztél, eljöttél végre, hogy magaddal vigyél...Testünk már az enyészeté, de lelkünk tovább él...várva, az újjászületésünk csodás pillanatát, mikor végre, lelkiismeret furdalás nélkül, boldogok lehetünk..." ~ Vége ~



Írta: Adriana
Lektorálta: Teletha
Szereplők: Dean Samuel x Timothy Blake
Jellemző: trágár beszéd
(sorozat) (+12)

1. Fejezet

– Apa, ezt nem mondhatod komolyan! – háborodom fel.
– Dean, nem értelek. Mégis, mi problémád van vele? – kérdezi hitetlenkedve apám.
– Anya, te nem mondasz semmit?! – próbálkozom anyámnál, hátha mellém áll.
– Kisfiam, kérlek! – kérlel anyám. – Csak pár hónapról van szó, lehet, hogy még össze is barátkoztok – biztatóan rám mosolyog.
– Persze, rögtön puszi pajtások leszünk – felelem gúnyosan –, megyek aludni.
Ki nem szarja le, hogy a főnök fia?! Ezek meghibbantak, egy vadidegent befogadni?! Jó, apáék már találkoztak vele, nem is egyszer. De én? Csak egy rohadt ebéd volt, de akkor is mi volt? Na, mi?
Hát persze, hogy a kedves Timothy Blake-et dicsérték végig. Semmi más nem ment, mint Timothy milyen kedves és udvarias, Timothy milyen szorgalmas és okos. Ergo...én egy nulla vagyok hozzá képest, a drága szüleim szerint, akik elméletileg szeretnek. Na persze, a nagy faszt, azt szeretik! Akkor nem adták volna a lovat, a köcsög Timothy alá, hogy még jobban megalázzon! Hogy utálom azt a szemetet! Leszarom, inkább fekszek aludni, majd még idegesíteni fogom rajta magamat.

Mi ez a rohadt zene... Ja, csörög a mobilom. Basszus… azért csukott szemmel kitapogatom és morogva felveszem.
– Mi van? – kérdezem fáradtan.
– Jó reggelt, Joshua vagyok! – köszön vidáman.
Nem tudom, hogy a picsába csinálja, de ő mindig ilyen vidám.
– Mit akarsz? – kérdezem mérgesen.
– Harapós kedvedben vagy. – közli a véleményét.
– Azta! Micsoda megállapítás. – vágok vissza.
– Gondoltam szólok, hogy a srácokkal inni megyünk. – mondja.
Valahogy sosem sértődik meg, bármilyen bunkó is vagyok vele. De ő már csak ilyen hülye marad.
– Mikor? – kérdezem.
– Nyolckor, a szokott helyen. – feleli.
– Oké, ott leszek. – vágom rá.
– Rendben, szia! – köszön el.
– Csá!
Jesszusom, csak fél tíz van. Na, akkor aludjunk tovább.
– Dean, ideje felkelni – hallom anya lágy hangját.
Morgok egyet válaszul.
– Kincsem, szinte egész nap aludtál. – mondja anyám.
– Még öt percet – nyögöm a párnámba.
– Dean, fél három van… – szólal meg ismét.
Ez így ment, úgy tíz percen keresztül, majd anyám megunta a dolgot és becsörtetett a szobámba.
– Dean Samuel! – emeli fel a hangját. – Vagy most rögtön felkelsz, vagy szobafogságban leszel, mellé, még egy fillért sem kapsz ebben a hónapban! – fenyegetőzik anyám.
Na jó, ez megfontolandó.
– Oké, oké – felülök az ágyamban. – Már fent vagyok.
– Helyes – bólint rá anyám elégedetten.
Nincs mit tenni, ha akarja sakkban tud tartani.
Fél óra alatt kész is vagyok, majd lebaktatok kajálni a konyhába. De a nappaliban földbe gyökerezik a lábam, mert ott olyat látok, amire nem ma számítottam, a drága Timothy. Már jól kezdődik a napom, pedig csak most keltem fel.
– Áh, Dean! – fordul anya felém. – Gyere, köszönj Timothynak.
Anya reménykedő, majd Timothy mosolygós arcára nézek.
– Cső! – vetem oda közömbösen.
– Szia! – mosolyog továbbra is.
– Timothy, nem vagy esetleg szomjas, vagy éhes? Igaz, nem sokára vacsorázunk, de ha szeretnéd össze ütök neked valami finomat. Igaz is, van bármi, amire allergiás lennél esetleg? – kérdezgeti anya udvariasan, közben meg már a konyhában pörög ezerrel.
Na tessék! Már itt is van a tökéletes háziasszony. Mindig ezt csinálja, ha valaki átjön hozzánk. Mondjuk, én leszarom, ha őt ez boldoggá teszi...hát csinálja! Mindegy, inkább követem őket a konyhába, nem ártana ma még kajálni is valamit.
– Anya, mit lehet falni? – érdeklődöm meg és ledobom magam az asztalhoz.
– Dean, viselkedj! – fordul felém csípőre tett kezekkel és szigorú tekintettel néz rám. – Tudom, hogy most vagy a lázadó korszakodban és ez a menő, de legalább akkor viselkedj, amikor vendégünk van. – morgolódik anyám.
Csak felhúzom az egyik szemöldökömet válaszként, de csak tovább néz. Szóval most nem fogja rám hagyni, értem én.
– Oké – közlöm beletörődve, amire rá is bólint, és már mosolyog is megint. – Akkor milyen ételt is lehetne enni, én drága egyetlen anyukám? – szebben kérdezem, de a gúnyt azért kihallani a hangomból.
Bosszúsan is néz rám érte, amit én egy vigyorral díjazok, és farkas szemet nézünk ismét. Felőlem csinálhatja, ezt a kört akkor is én nyerem. Fél perc sem telik el és visszafordul a tűzhelyhez és már sorolja is a választékot. Hehe...nyertem! Ezért tükörtojást és egy kis szalonnát kérek mellé, mivel megérdemlem. Csak még ennek sem nagyon tudok örülni, a tökéleteske csak bambán pislog rám és ez rohadtul idegesít.
– Mit bámulsz? – rá is kérdezek, szúrós szemekkel nézek rá. Hát vegye már észre magát!
– Se-semmit – dadogja nekem és még el is pirul.
Mi ez? Valami szűz kis lányka? Áh, mindegy. Anya úgy is kész van a kajával, és az sokkal érdekesebb, mint ez a kis hülye.
– Dean, remélem nem ígérkeztél el ma estére. – töri meg váratlanul a csendet anyám.
Mi van? Ne mond, hogy az amire gondolok.
– Ünnepi vacsorát készítek Timothy érkezése tiszteletéből és természetesen neked is ott kell lenned. – jelenti ki. – Amúgy is, tegnap este sem voltál itthon. Ma már igazán a családoddal lehetnél. – érvel tovább anyám.
Tudtam! Úgy tudtam! Mérgesen is nézek rá, hogy jelezzem, nem díjazom az ötletet, de ő csak mosolyog tovább. Szóval nincs választásom, de azért egyezzek bele. Csak bólintok, hadd örüljön, hogy nem tettem semmilyen megjegyzést.
Basszus, akkor még Joshnak is üzennem kell! De ezt kajálás közben gyorsan le is tudom. Persze nekik tök jó kedvük van és jókat fecsegnek baromságokról. Próbálnak bevonni a beszélgetésbe, de nem különösebben érdekel és nem is törődök velük. Szerencsére már tele vagyok és már húzok is kifele, de azért még össze szedem a tányérokat. Így már panasz sem lehet rám, hogy soha nem segítek anyának. Nem is szól semmit, én meg már megyek is a garázsba bütykölni a drágaságomat. Addig meg nem is fogom ott hagyni, csak ha már kész a kaja. Ezzel az elhatározással be is kapcsolom a hifit max. hangerőre és egy pörgős CD-t be is rakok, hadd szóljon! Na, gyerünk kicsikém, mutasd magad apucinak.Fene se tudja már, hogy hány órája is vagyok kint, de nem is érdekel. Evvel egész nap ellenék, de persze ezt anyám másképp gondolja. Legalábbis abból, hogy a drága vendégünk a garázs ajtajában toporog, erre tippelek. Vagy most kéne puszipajtásoknak lennünk? Ó, rögtön a nyakába vetem magam, előszedem a régi játékaimat és szépen leülünk kocsikázni egy kicsit, mint a jó gyerekek. Egy nagy faszt! Most komolyan, normális ez?! Azt hiszi, ha kiküldi hozzám, akkor valami csoda történik és rájövök, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra? Hiába az anyám, de az ötletei miatt, néha elgondolkozom rajta, hogy nem-e kéne neki valami pirulákat szednie. De lássák, hogy én milyen kedves is tudok lenni, nem nézem levegőnek és még a zenét is kikapcsolom.
– Na, mi van? Anya kiküldött, hogy dumálj velem? – kérdezek rá és lecsekkolom a képét. Meglepem a kérdésemmel, ezt letagadni sem tudná. De szerintem nem is akarja. Amilyen zavarban van és pirulva néz rám, tuti nem… Mondom én, csak bólogat itt nekem válasz gyanánt.
– Ha nem akartad, csak simán nemet kellett volna mondanod – közlöm a véleményemet, ha érdekli, ha nem. Nagyban elkezdi rázni a fejét és végre, már a száját is kinyitja.
– Dehogy, én… – elkezdi húzogatni a pólója végét. – Én szerettem volna veled megismerkedni, csak… – elhallgat és már két kézzel csavargatja azt a szerencsétlen pólót, közben meg a padlót lesi.
– Csak? – kérdezem és felállok az kezemet törölgetve egy rongyba.
Sóhajt egyet, a kezeit maga mellé szorítja és rám néz. Ahogy észreveszi, hogy már teljesen rá figyelek, a pólója végéhez kap megint. De szerencsére, már nem szarja össze magát annyira.
– Csak nem tudtam, hogy te szeretnél-e meg ismerni engem, és nem zavarlak-e... – halkul el egyre jobban a végére.
– Szerinted, ha zavarnál nem rugdostalak volna már ki innen? – kérdezem gúnyosan.
Meglepetten rám néz, és mikor helyére kattognak a fogaskerekek a fejében utána elpirulva, de boldogan rám mosolyog.
Oké, ez most nem tiszta. Mégis mi a fenéért boldog ettől? Ennyire lúzer lenne, hogy még haverjai sincsenek és ennyire örül már ennek is? Vagy inkább velem nem akar össze balhézni?
Majd kiderül, annyira azért nem lényeges a dolog, hogy most kiszedjem belőle a választ.
Nem is foglalkozva vele többet, már megyek is vissza a kicsikémhez. Ő akar velem dumálni, akkor tessék! Valamiről csak elkezd majd pofázni.
De nem nyög ki semmit, így megnézem már, hogy mi a fenével van elfoglalva. De csak egy helyben áll és körbe néz a garázsban, végül már rám néz, és mikor összeakad a tekintetünk, gyorsan el is kapja azt. Komolyan nem értem, ennyire be lenne rezelve tőlem? De mégis, mi a francért?
– Ennyire parázol tőlem? – kérdezem közömbösen, de minden mozdulatát figyelem.
– Tessék? – kérdez vissza csodálkozva.
– Ennyire tartasz tőlem?- kérdezek rá ismét.
Hevesen megrázza a fejét, de ezen kívül nem reagál semmit. Oké, eddig bírtam!
– Neked meg, mi a fasz bajod van? – kérdezem már a hangomat felemelve, amire megrezzen. – Normálisan nem tudsz válaszolni csak fejrázással?!
Pislog kettőt és elkezd hebegni habogni itt nekem, de ezzel csak még jobban felmérgesít.
– Válaszolj már normálisan és ne gagyogj itt nekem! – rá kiabálok és fölé magasodok a magasságommal, de erre már a szeme is könnyes lesz.
Nekem pedig ennyi elég is ahhoz, hogy észhez térjek. Mi a picsáért kaptam fel ennyire a vizet? Semmi rosszat nem csinált, csak azért, mert nehezen fejezi ki magát, még nem kellett volna ezt csinálnom. Valahogy helyre kell hoznom a dolgot. Ah, fenébe már!
– Bocs. – próbálkozom a legegyszerűbbel, de nem jön be, mivel a könnyei folynak már. – Nézd, nem kellett volna rád ordítanom – mondom halkan és közben a feje tetejét simogatom –, ne haragudj, jó?
Rám néz a könnyes szemeivel, talán megerősítésként, hogy komolyan gondolom-e, de nem kérdez semmit, csak a mellkasomnak dől és két kézzel bele kapaszkodik a felsőmbe. Tovább simogatom a fejét és közben, már a hajába is beletúrok, de egyben a másik kezemet meg a dereka köré teszem.
Igaz, hogy buzis ez az egész, de most ha erre van szüksége, nem tudok mit csinálni. Ha én szúrtam el, én is hozom helyre. Arról nem beszélve, hogy rohadt puha és selymes haja van, amihez kész élvezet hozzá érni.
De az azért már egy kicsit sok, hogy legalább fél órája így állunk és már a hátamon kapaszkodik a felsőmbe. Könyörgöm! Ez már ölelkezés két pasi között!
A picsába már, nem lökhetem el magamtól, mikor még mindig szipog!
Finoman távolabb tolom magamtól, de még mindig kapaszkodik belém és rögtön felpislog rám.
Percekig csak némán néz rám, de én sem töröm meg a csendet. Viszont kezd egyre jobban, zavaró lenni a helyzet. Mibe csöppentem, valami szerelmes leányregénybe talán? A szerelmesek épp most akarják megejteni az első csókot, csak ezt épp két faszi akarja megtenni!
Bassza meg az a jó büdös… lehet még rá is szóltam a dologra?! A csöppség egyre közelebb hajol a képemhez, de ha tényleg azt akarja... Akkor mégis mi a fenét csináljak?
De… meg akarom én egyáltalán ezt akadályozni? Végül is, fiú létére egész szép arca van, így közelebbről megnézve.




2. Fejezet

– Dean, valami baj van? – kérdezi anya aggódó tekintettel. – alig ettél még valamit. – mustrál tovább. Áh, semmi különös, csak ki vagyok akadva saját magamon, mert azt hittem, hogy az a pöcs meg akar csókolni a garázsban, de csak egy puszit adott. Én pedig csalódott vagyok, mert nem tette meg. Ugyan, mi baj lenne? Francokat nincs baj! Mégis mi a rák bajom van? Mi a geciért akartam én azt a csókot? Valami nagyon nincs rendjén velem… Nem, biztos csak régen dugtam. Igen, amilyen lányos arca van, biztos az zavart meg és azért akartam a dolgot.
Ma este már tutira nem tudok lelépni, de holnap már fel kell szednem valakit. Még egyszer nem lehet ilyen gondolatom! Nem mintha bármi bajom lenne a homokosokkal, csak jó messze kerüljenek el engem és rendben leszünk. De nem ártana már valamit kinyögni anyának, addig úgysem hagy békét nekem.
– Semmi gond nincs, anya. – mondom közömbösen. – Csak agyaltam valamin. – még egy mosolyt is a képemre varázsolok, hogy ne aggódjon tovább.
– És mégis min gondolkoztál, ha szabad tudnom? – kérdezi egy mosollyal, közben meg még egy adag krumplipürét rak a tányéromra, amit már elém is tol, hogy egyek. Oké, valamit gyorsan ki kell nyögnöm. Hmm...
– Csak azon, hogy mit kéne még beszerezni a drágámhoz. – mondom ezt már egy vigyorral.
– Ezek szerint pénzt szeretnél kérni, igaz? – kérdezi érdeklődve, de tudom, hogy nem haragszik, mert egy aprócska mosoly van az arcán. Válaszként csak bólintok és neki is csak ennyi a válasza. Szuper, legalább már ez is le van tudva egyben.
– Mit kellene még venned? – kérdezi kíváncsian Timothy.
– Egy kuplungtárcsa szettet. – felelem, de csak egy bamba tekintetett kapok. Oké, ez már egy kicsit gyanús.
– Egyáltalán tudod, mi is van egy motorban? – kérdezem gyanakvóan. Elpirulva rázza a fejét és a tányérjára fordítja a tekintetét. Csak sóhajtok egyet beletörődve, de tömören elmondom hogyan is épül fel egy motor. Érdeklődve hallgat és közben, Ő is tömi a fejét, amíg be nem fejezzük a kajálást. Utána jön a desszert, de ezt már nem tudnám legyűrni, mivel anya finoman, de elkezdi faggatni drága vendégünket, a suliról. Így fel is állok a koszosokkal és megindulok a konyhába, addig sem kell hallgatnom, semmilyen dicsekedést tőle, anya meg nem tud áradozni róla.
– Dean, nem eszed meg a sütidet? – érdeklődik anya. Erre most komolyan válaszolnom kéne, mikor egyértelmű a dolog? Szerintem nem, de nem baj. Egy nő logikáját nem lehet megérteni.
– Majd később megeszem. Most inkább elmosogatok. – felelek közömbösen.
Mákom van, mert többet nem kérdezősködik. Vagy jobban érdekli a kicsi Timothy jegyei.
Leszarom, inkább a mosogatással foglalkozom, addig sem hallom őket. Ha később meg anya ajnározni akarja előttem, ott hagyom a fenébe.
Vagy fél óráig szórakoztam a konyhában, de rend van, ezért már megyek is a nappaliba. Már csak eltértek a témától és lehet velük rendesen is beszélni. De rohadt hülye lehetek, ha ebbe reménykedtem. Mert most oltárira pofára estem. Persze, hogy a suliról beszélnek, anya meg csodálattal teli szemekkel les rá és amilyen szerencsétlen vagyok, anya észreveszi, hogy a küszöbön állok. Szuper...
– Dean, hallgasd csak Timothy milyen jól teljesít az iskolában. – mondja büszkén. Úgy viselkedik, mintha az ő fia lenne. Ez rohadtul nem így van, de semmi gond. De ha ez nem lenne elég, még elkezdi sorolni nekem, hogy miből hogy áll, milyen versenyekre ment és hányadik is lett rajta, akkor már mondta, milyen díjat is nyert, meg milyen ajánló leveleket kapott, amikkel több szuper egyetemre is mehet. Mindezt öt perc alatt, de engem ez rohadtul nem érdekel! Így fogom magam és húzok az emelet felé.
– Dean, hova mész? – kérdezi anya, de nem válaszolok, csak megyek tovább. – Dean, neked beszélek! Azonnal állj meg és gyere vissza! – utasít határozottan. Nekem, csak ennyi kellett és már nem bírom vissza fogni magam. Ha nem veszi észre magát, majd én felvilágosítom!
– Mi a picsának? Hogy tovább dicsőíthesd azt a faszt? – kérdezem dühösen, miközben Timothyra mutatok, majd rá is nézek. – Neked meg nem kéne, minden egyes rohadt percben dicsekedned! – vágom a fejéhez.  Anya felháborodottan néz rám, Timothy pedig fájdalmasan, de jelenleg ez kurvára nem tud érdekelni.
– Nem kell a pofámba vágni, hogy a kicsi Timothy, mennyivel jobb nálam! – vágom még oda anyának és a bejárati ajtón át kirobogok bevágva azt, hogy elhúzhassak innen.
Teszek rá, hogy nem mehetnék ma el itthonról. Ne várja, hogy majd jó pofát fogok vágni ehhez. De valamivel le kell vezetnem a dühömet, ezért a nyakamba veszem a környéket és már itt sem vagyok.

Vagy három órán át sétáltam, de végre lenyugodtam. Igaz, erre egy óra is elég volt, de semmi kedvem nem volt, velük találkozni. Elég lesz holnap is, ezért is osonok be halkan az ajtón és fel a szobámba, amit szintén halkan zárok. Ledobálom a cuccaimat egyben, egy alvós gatyát és pólót is magamhoz ragadok, a fürdő felé tartva és beállok a zuhanyzó alá áztatni magam, közben meg eszembe jut Timothy arca. Ah, most komolyan. Mi a fenéért kellett a fejéhez vágnom? Ha anya nem istenítené, akkor nem is érdekelne az egész. Sőt! Még lehet fel is néznék rá, amiért ilyen jó eredményeket tud szerezni. De így csak a fejembe száll a vér, és még mielőtt gondolkoznék, már jár is a szám. Már megint bocsánatot kell kérnem. De majd csak holnap, már biztos alszik meg én is álmos vagyok. Ahogy ezt végig gondolom és végzek a tusolással, magamra kapom az alvós cuccomat és ki is lépek a fürdőből. De a küszöbön le is fagyok, mert kurvára nem számítottam arra, hogy Timothy még meglátogat az éjjel. Pedig rohadtul ott toporog a szoba közepén, és a pizsama fölsőjét gyűrögeti.
– Dean, én nem akartam dicsekedni – mondja egy szuszra, – én csak… – akad el, majd közelebb lép, szinte már közvetlenül hozzám, – én csak… – akad el ismét és a padlóra fordítja a tekintetét. Van egy sanda gyanúm, hogy mit is akar, de várok egy kicsit, hátha folytatja. De csak tovább toporog, így inkább én folytatom.
– Tudom, hogy milyen anya. Ezért semmit sem kell mondanod. – közlöm, amire rögtön felkapja fejét és meglepetten a szemembe néz. – Mindent megkérdez, még ha azt a másik nem is akarja. Ha pedig nem kapja meg azt a választ, amit akar, addig nem hagy békét. Sajnálom, hogy megbántottalak. – mondom halkan, de határozottan. Timothy csak pislog rám az aranybarna szemeivel, majd nekem vágódik és szorosan megölel. Én meg ugyan mit csináljak, így a bal kezemet a derekára rakom, a jobbammal meg a hullámos gesztenyebarna haját simogatom. Vagy két percig állunk így, mikor suttog valamit, de nem értem. Csak bambán lesek, hogy mit is mondott, de akkor sem tudom.
– Köszönöm – suttogja halkan, de ezt már a szemembe, amit szerencsére már értek is, de az értelmét már kevésbé.
– Ugyan, mit köszönsz? – kérdezem homlok ráncolva.
– Azt, hogy nem haragszol. – válaszol egy aprócska mosollyal. Erre már én is elmosolyodom, amire felragyognak a szemei és megint hozzám bújik, mint valami macska. Hehe, dorombolni is mindjárt elkezd nekem.
– Holnap, megyek megvenni az alkatrészt, a motorhoz. Van kedved velem jönni? – érdeklődöm még mindig vidáman. Először csak meglepetten rám néz, majd heves bólogatásba kezd egy boldog mosollyal. Erre már én is elvigyorodom. De elég késő van már, így elküldöm aludni és én is bebújok az ágyamba, hogy egy jó bigével álmodjak már, ha már élőben nem jött össze a dolog ma.

– Dean. – szólít halkan valaki. Hmm… ki a fene az?
– Dean, fent vagy még? – kérdez suttogva az előző hang. Anya? Nem az ő hangja, akkor meg kié?
– Dean? – kérdez ismét a hang. Bakker, a csöppség az!
– Fent vagyok. – morgok neki és a szememet is kinyitom, hogy lássam. – Baj van?
– Ah, nem csak… Nem tudok aludni. – suttogja pironkodva. Úgy viselkedik, mintha valamilyen, titkot mondott volna el. Álmos vagyok én ehhez most, de köcsög sem akarok lenni. Basszus...
– Aludhatsz nálam, ha akarsz. – ajánlom föl neki még kábán. Csak lelkesen bólint és kifordul az ajtón, de fél perc sem telik el, már a takarójával van itt. Ez aztán gyors volt!
– Álmodban szoktál rugdosódni? – kérdezem egyhangúan.
– Nem, nem szoktam. – feleli csodálkozva. Csak bólintok, és beljebb csúszok a fal felé, hogy ő is elférjen az ágyon. De nem mászik be mellém, csak pislog a nagy szemeivel. Hát ez nem igaz, most komolyan éjszaka kell ezt játszanunk?!
– Gyere az ágyba, simán elférünk ketten is. Elég nagy hozzá. – magyarázom neki beletörődve.
Csak meglepetten bámul rám, majd egy boldog mosollyal bemászik mellém. Végre! Remélem, most már fog tudni aludni, mert ha nem, nem tudom mit csinálok vele.
– Dean…
Hát ez nem igaz. Most komolyan dumálni akar, mikor más normális ember, ilyenkor már rég alszik? Csak beletörődve morranok egyet neki, hogy még fent vagyok. Ha veszi a lapot veszi, ha nem hát nem. Mondjuk én a második lehetőségnek jobban örülnék, addig is hagyna szunyálni. De nincs szerencsém, mert elkezd mocorogni és kúszik felém. Mi a rákot akar már?
– Dean, hozzád bújhatok? – kérdezi suttogva. Na, álljon meg a menet! Mi a franc baja van ennek?! Normális ember rohadtul nem kér ilyet egy másik pasitól! Pláne, ha egy ágyban vannak! Mi a szarért kerülök vele ilyen helyzetbe? Már megint! És mégis mi a szart csináljak?
Oké, nyugi! Biztos csak meg van ijedve, mivel ismeretlen helyre került. Ezért nincs is semmi baj, hogy ezt kérte… Azt leszámítva, hogy nem egy pasinak kéne ezt mondania.
– Aha. – válaszolom neki épp csak kinyitva a számat, hátha nem hallja meg. De tényleg szerencsétlen lehetek, mert meghallja és boldogon bújik is hozzám, átcsusszanva az én takaróm alá. Oké, ez nagyon nem jó, túl közel van hozzám. Még a lélegzet vételét is érzem a nyakamon, és még hozzám is dörgölőzik. Bassza meg, a kurva élet! Felállt a farkam! Egy srácra! Mi a picsát csináljak? Tutira nem veheti észre, azt semmiképpen sem! Úgy nem tudok kimászni, hogy azt ne rajta tegyem. Kiverni meg tutira nem fogom mellette, az kicsit sem lenne árulkodó. Akkor meg? Basszus, mi a szarért ficánkol ez ennyit? A gecibe, hozzá ért a farkamhoz! Gyorsan ránézek, hogy mit reagál, de ő is csak bámul rám. Mond, hogy nem vette észre… Kérlek...

Szereplők: Enomoto Hiroto x Fukuda Ishin
Jellemző: szerelem, dráma, kaland, yaoi1. fejezet
The first adventure...
Love is born in a heart

Fél évvel ezelőtt, Hasegawa Haruki és Yaguatí Sayen, elindította Kongói programját. Az első program résztvevői, már haza is repültek a három hónap végeztével. Azonban, egy-két résztvevő, annyira megkedvelte ezt a tájat, hogy úgy döntött részt vesz a második, Önkéntes Tanító programban is. Előző héten, véget értek a félévi vizsgák és most, Sayen és Haruki, úgy döntöttek, hogy terepre mennek. Shinjo Sensei, Tano mellé lett beosztva, mint társ tanár. Shinjoról, senki sem gondolta volna, hogy korábbi perverz énje mögött, egy igencsak okos és kifinomult tanár lakik, aki elég sok információval rendelkezik ezen tájról. Földrajz tanár lévén, ez annyira nem is meglepő. Tano meglepetésére, sok hasznát vette kollégájának, így mindkettejük munkája gördülékenyebben folyt. Ami azt illeti, sokat tudtak segíteni egymásnak és Sayen meglepetésére, jól ki is jöttek egymással. Haruki figyelmét azonban, valaki más kötötte le...név szerint, Hiroto. Haruki, leglelkesebb, kedvenc kis diákja.– Mindent össze pakoltál, Hiroto? – nyitott be, egy rövid kopogtatás után Haruki, Hiroto szobájába.
– Igen, Sensei! – válaszolt Hiroto. Szíve a mellkasában dobogott az izgalomtól. Mióta Kongóba jöttek, másra sem vágyott, csak a természetre. Minél hamarabb, szerette volna megcsodálni az esőerdőt. Hiroto, elhúzta táskáján a cipzárt és a vállára kanyarította.
- He? Te már kész is vagy? – lépett ki a fürdőszoba ajtaján egy magas fiú. Arany színű hajából víz csepegett végig a mellkasára.
- Jobban tennéd, ha te is iparkodnál...Ishin! – szólt szobatársának Hiroto. Tekintete, egy pillanatra Ishinébe vájt és megmerevedett. Hiroto, nem tudta eldönteni, hogy a fiú szemei, a jade vagy a malachit színeit viselik-e. De abban biztos volt, ahogy nézte őket, hogy elméje és teste csitulni látszik. A szívében tomboló vihar, mely az elméjét is elsötétíti, egy pillanatra tisztább lett, mint valaha.
- Ametiszt! – szólalt meg Ishin, az ajtó félfának dőlve. Hiroto, felvonta szemöldökét és kérdőn nézett a fiúra.
-...hogy? – kérdezte meglepetten.
- A szemeid színe... – mosolygott Ishin, – már olyan régóta ezen gondolkodom. De végre rájöttem. – közölte. – Annak ellenére, hogy az ametiszt állítólag megvédi az embert attól, hogy elcsábuljon... – kuncogta Ishin, – én teljesen a varázslatod alatt állok, már évek óta. – mondta és Hiroto döbbent arcát figyelte. Valóban, már évek óta osztálytársak voltak. Ishin, mindig a mellette lévő padban ült, néha szólt hozzá egy-két szót, amire Hiroto, hol válaszolt, hol meg nem. Sosem gondolt túlzottan sokat a fiúra, most azonban ez a kijelentés, mégis felkeltette Hiroto figyelmét. Ajka, fél mosolyra húzódott. Közelebb lépett a fiúhoz és tenyerét a mellkasára tette, de amint meghallotta Ishin szívének heves dobogását, taszított rajta egyet.
- Baka...!!! – nézett rá gyilkos szemekkel. – Öltözz már fel és haladjunk. Ha késel, esküszöm, hogy nem szólok az érdekedben. Ha lehet...ne cseszd ezt el nekem! – mondta mérgesen, majd kivágtatott a szobából és hangosan magára csapta az ajtót.
- Édes... – jegyezte meg Ishin magának, miután Hiroto távozott, – pont ezért szerettem beléd. – mosolygott. Hiroto, a falnak vetette a hátát és felsóhajtott. Fejét, két tenyerébe temette és próbálta összeszedni magát. Még most is, olyannyira magányosnak érezte magát. Elrugaszkodott a faltól és lefelé vette az irányt a hallba. Úgy tíz perc múlva, már Ishin is csatlakozott a kis társasághoz. Sayen, mindenkit reggelizni küldött, mielőtt nekivágtak volna az erdőnek. Hiroto „ nagy szerencséjére” Ishin mellette költötte el reggelijét. Nem szeretett a fiú társaságában lenni, mert Ishin, teljesen összekuszálta, amúgy is zavaros gondolatait. Fejét, kezével támasztotta meg és csak turkált az ételben. Vágyakozó pillantása, Harukira tévedt, aki kis virsli falatokat adott, Sayen szájába. „ – Mióta Sensei idejött és szerelemes lett, teljesen kicserélődött. Régen sokkal jobban hasonlítottunk egymásra, mint most. Ő is, ugyan ilyen unott és megkeseredett volt, mint én. Most pedig, már rá sem lehet ismerni. Olyan csodaszép lett, a boldogságtól. Bárcsak...bárcsak én is jelentenék valakinek ennyit...de ez sosem fog megtörténni!” – gondolta magában Hiroto.
- Ha nem eszel, hanem csak Hasegawa Sensei-t bámulod, akkor nagy bajban leszel. – morgolódott a vele szemben ülő Ishin. – Megmondta Sayen sensei, hogy együnk eleget, mert a következő étkezés, csak késő este lesz! Most ne a szerelmeddel foglalkozz. Különben is...neki már van valakije. – vágta a súlyos szavakat Hirotohoz, Ishin. Hiroto, fülig vörös lett és érezte, ahogy felmegy benne a pumpa. – Hülye barom! – súgta félhangon. – Sosem voltam szerelmes a Senseibe...Ő, példakép, mint sem egy reménytelen, viszonzatlan szerelem! – mondta fogcsikorgatva.
- Az remek... – ette tovább reggelijét Ishin, – mivel én, viszont szeretlek! – közölte. Hiroto álla, az étkező padlóján koppant. Egyszerűen képtelen volt elhinni, amit az imént halott. Hogy közölhet vele valaki, aki alig ismeri Őt, egy ilyen fontos dolgot!? Nem értette.
- Ne szórakozz velem! – mondta hangosabban. – Menj anyádba! – kelt ki magából és hozzávágta ruha szalvétáját Ishinhez. Felpattant a székből és kiviharzott az étkezőből.
- Mivel húztad fel? – tette fel a kérdést a mellette megjelenő Sayen.
- Semmivel...pusztán fáj neki az igazság! – mondta mérgesen Ishin.
- Fukuda-kun! – tette a fiú vállára a kezét Sayen. – Hiroto, nagyon fontos Haruki számára ezért, kérlek szépen, hogy vigyázz rá! – szólt gyengéden Sayen.
- Heee? – döbbent meg Ishin. – De hát...Hiroto, nem Hasegawa Senseibe szerelmes? Nem vagy féltékeny? – mondta, ami először eszébe jutott. Sayen felkacagott.
- Egyértelműen, mind két kérdésedre, nem a válasz! – kuncogta. – Hiroto, egyértelműen nem szerelmes Harukiba. Az alapján, amit róla tudok, inkább báty ként tekint Harukira. Mellesleg, ha jól megfigyeled Hirotot...márpedig, ahogy elnéztem mást sem teszel, akkor rájöhetnél, hogy Ő az a „ cica” típus. Ha érted mire akarok célozni! – mondta, most már nevetve.
- Ci...cica? – kérdezte fülig vörösödve.
- Az bizony! – veregette meg a fiú vállát. – Méghozzá, abból a nemesebb, vadabb fajtából. – szólt és a hasát fogva távozott.  – Baszd ki! – mondta magában Ishin. Ekkor nyert értelmet elméjében, amit Sayen az imént mondott. Megjelent fantáziájában Hiroto, mint „ cica” és amúgy is vörös feje, még vörösebb lett. Szíve, pedig majd kiugrott a torkán.

Felpakoltak minden csomagot és útnak indultak. Hiroto, egész úton kerülte Ishin társaságát és ha lehetett, a legtávolabb állt mindig tőle. Ishin, sóhajtott egyet bánatában és elkönyvelte, hogy ma már biztos nem lesz lehetősége a barátkozásra. Már az esőerdő mélyén jártak. Nehezen haladtak a sűrű aljnövényzetben. Ishin, elnézte a sor elején haladó, Tano – Shinjo és a sor végén haladó, Sayen – Haruki párost. Érezni lehetett a párok közti szikrát. Bár a Tanoéké, még igen halovány volt, de Ishin, biztosan érezte, hogy ez idővel, valószínűleg változik majd. Végül, megérkeztek a törzs táborához. Mindenki ámulattal figyelte a házakat, amik egymás mellett sorakozva, egy kört alkottak. Haruki és Sayen, kiosztotta a kunyhókat mindenkinek. Mivel nem voltak túl sokan, ezért szerencsére, nem kellett olyan sok plusz kunyhót felhúzni. Hely spórolás céljából, egy kunyhóba két embert osztottak be. Ishin, legnagyobb szerencséjére és Hiroto, legnagyobb balszerencséjére a két fiú, egy kunyhón osztozott. Ishin, a nyakát tette volna fel rá, hogy ez Sayen magán akciója volt. De hát...nem volt mit tenni. Mindenki kipakolt. Már kezdett beesteledni. Haruki, megmutatta mindenkinek, hogy hol a folyó, merre kell menni, ha fürödni akarnak. A társaság, nagy mulatságba kezdett a falusiakkal. Mindenki nagyon jól érezte magát, kivéve Hirotot, aki látta távozni Shinjo Senseit, és úgy döntött utána megy. Csak nagy nehezen tudta követni, s mire utol érte, az már kifelé sétált a vízből.
- Hé, Sensei! – szólította meg Hiroto. – Kérlek, játssz velem! – nézett Shinjora, ragyogó szemekkel. Egy fához szorította a férfit, aki legnagyobb megdöbbenésére...tiltakozott.– Soha többé...Hiroto! – nyögte a férfi és eltolta magától. – Soha többé...nem fogjuk azt csinálni! – szólt, majd sietve távozott. Hiroto, bánatosan huppant le a folyó mellé és lábát a vízbe lógatta. Annyira magányosnak érezte magát, épp ezért követte Shinjot.

Ishin, a fának vetette hátát és szinte hangtalanul sóhajtott. Nem akarta lebuktatni magát. Nem akarta, hogy Hiroto rájöjjön, hogy idáig követte...sőt mi több, még ki is hallgatta. Shinjo Sensei-el való kapcsolatáról eddig is tudott, de így hallva, mégis megdöbbentőbb volt az igazság. Igazán fájt neki, amit az imént látott és hallott. Gondolataiból egy susogó hang szakította ki. Kipillantott a fa mögül és Harukit látta elsétálni. A férfi lassan közelítette meg Hirotot, majd kezét a vállára téve leült mellé. Ishin, figyelmesen hallgatott.
- Hiroto! – szólt gyengéden Haruki.
- Sensei! – lepődött meg Hiroto és hálát adott az istennek, hogy Haruki, csak később érkezett meg és nem látott semmit.
- Szép, ugye? – kérdezte Haruki.
- Igen...- válaszolta egyszerűen Hiroto.
- Hiroto, te mindig is olyan voltál számomra, mintha az öcsém lennél. – mosolygott a fiúra Haruki. – Nagyon hasonlítunk egymásra. Nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Én is ennyire elveszett voltam, de ez a táj és ezek az emberek, csodára képesek. – mondta elgondolkozva.
- Főleg Sayen...- csúszott ki Hiroto száján. Haruki felnevetett.
- Igen...Sayen, akinek sokat köszönhetek. Tudod Hiroto, ha az ember szabadjára engedi a szívét és a lelkét, akkor sok minden megtörténhet vele. Hagyd, hogy szabadon szárnyaljanak és légy boldog! – mondta mosolyogva Haruki.
- Ezt...könnyű mondani! – mormogta Hiroto. – Engem...eldobott magától az anyám. Mikor megszülettem, nem kellettem neki. Egy árvaházban nevelkedtem fel. Ott azt mondták, hogy egy gazdag család örököse volt, és én egy titkos kapcsolat tévútja voltam. Nem voltak barátaim, mindig bántottak. Volt...volt, hogy megerőszakoltak a nagyobb fiúk. Azt mondták azért, mert olyan vagyok, mint egy lány. Végül...mikor tizenöt éves lettem, találkoztam egy gazdag üzletemberrel, aki felajánlotta, hogy lakhatom nála. Persze nem ingyen, hanem némi szolgáltatásért cserébe. Úgy gondoltam, hogy az árvaháznál, csak jobb lehet. Valóban, így is volt. Nem várt tőlem sokat és csak néha kellett odaadnom neki magam. Később, elutazott külföldre és nekem hagyta a házát. Ez az út, nem is jöhetett volna jobbkor. Elvesztettem a hitemet az emberekben. Senkiben sem tudok megbízni...magán kívül, Sensei. – mesélte Hiroto. Ishin, döbbenten lapult a fához és tenyerével, eltakarta száját. Még levegőt is alig mert venni. Lesújtották a halottak. Azt tudta, hogy Hiroto, valami oknál fogva zárkózott, de sosem gondolta, hogy efféle szörnyű múltja van.
- Nekem is rémes gyermekkorom volt. – ölelte át Haruki. – De én, szerencsére már túltettem rajta magam. Igaz, hogy az apám, aki elhagyott minket kiderült, hogy meleggé vált. Ráadásul, Sayen apjával. Helyettem, Sayent nevelte. Az anyám szintén egy egész más kategória. Azóta...- fonta át kezével térdét, – az apámmal is rendeződött a viszonyunk.
- De az én viszonyom, sosem fog rendeződni az anyámmal, mivel azt sem tudom, hogy ki az anyám. – mondta egykedvűen Hiroto. Haruki, megint átkarolta a fiút és közelebb húzta magához.
- Hiroto, te olyan vagy számomra, mintha az öcsém lennél. – mondta angyali mosollyal Haruki. – Sosem volt testvérem, de azt kívánom, hogy bár te lennél az. Számíthatsz rám, mindenben támogatni foglak. Én és Sayen is. – szólt. – Kérlek, bízz bennünk. – támaszkodott térdeire Haruki. Felállt, majd nyomott egy csókot Hiroto homlokára.
-...és ott van Fukuda-kun is. Jó embernek tűnik. – mondta, majd elsétált. Mikor elhaladt a fa mellett, ahol Ishin bujkált, a fiú visszafojtotta még a lélegzetét is. Azonban egy váratlan pillanatban, kezek kulcsolódtak a karjára és magával rántották őt. Egy világosabb tisztásra érve, látta csak meg el rablóját. Ajkai lassan elváltak, amint a bilincsként szolgáló karok eleresztették.
- Haruki...Sensei? – kérdezte meglepetten. Haruki, megpördült tengelye körül és Ishint, a mögötte álló fához szorította. Szemeiből sütött a fenyegetés lángja, mely felperzselte Ishin, teljes valóját.
- Remélem elégedett vagy a halottakkal! – vágta hozzá az igazságot.
- S...sajnálom, Sensei! – szégyellte el magát a fiú.
- Tudom, hogy érdeklődsz Hiroto iránt. – szegezte hozzá. – De...valóban szereted Őt, vagy csak a kíváncsiság hajt? – kérdezte vádlón.
- Te...természetesen szerelmes vagyok belé! – vágta rá a fiú. Harukihoz képest, sokkal magasabb és izmosabb is volt. Haruki tekintete mégis pindurivá zsugorította a fiút, és még ha nem is akarta beismerni, Haruki akkor sem volt ellenfél neki. Sokkal alacsonyabb volt nála, mégis sokkal ijesztőbb, mint Ő.
- Ha...valaha is bántod Ő, még csak szavakkal is, akkor biztos lehetsz benne, hogy megöllek! – fenyegetőzött Haruki. – Hiroto...olyan számomra, mint egy testvér és én bármire képes vagyok, ha a családomról van szó! – mondta. – szóval, jól gondold át, hogy az érzéseid, valódiak-e, vagy csak felszínesek. – csikorgatta fogait. Ishin, nem bírta tovább ezt az elnyomást. Kiegyenesedett és Haruki szemébe nézett. Arcvonásai rendeződtek és hangja, már sokkal magabiztosabb volt. Elhúzta Haruki kezeit amik, eddig bilincsként zárták őt a fához.
- Sensei! – szólt kemény határozottsággal. – Én...már évek óta szeretem Hirotot. Biztos vagyok benne, hogy amit érzek az szerelem. Méghozzá komoly szerelem. Nem az a lángolás – féle, ami fellobban, majd egyszer csak kialszik. Szeretem Őt, és mindennél jobban vágyom rá, hogy végre mosolyt lássak az arcán. Boldoggá akarom Őt tenni. Boldoggá és békéssé, amilyen Ön is lett. Úgyhogy Sensei...- tartott egy kis szünetet, majd kezeit Haruki vállára tette és lehajtotta a fejét, – engedje meg, hogy ezentúl gondját viseljem! – mondta kissé elpirulva. Haruki, kezét a fiú kezeire tette.
- Rád bízom őt...Ishin! – mondta, majd lassú léptekkel távozott. Ishin, úgy érezte, hogy válláról végre leszakadt a súly, ami eddig nyomta.

Hiroto, nagyot nyújtózott az összetákolt ágyán. Fejét, enyhén balra döntötte és boldogan nyugtázta, hogy Ishin még alszik. Összeszedte ruháit, majd előszedte törölközőjét és a folyó felé vette az irányt. Tegnap, annyira el volt mélázva, hogy észre sem vette, hogy az út több mint tíz percig tartott. Mára halasztotta a fürdést, mert tegnap már nem sok kedve volt hozzá. Azonban...amint a kijelölt helyre ért, meg is döbbent és egy hirtelen mozdulattal egy fa mögé pördült. Szíve a torkában kezdett el dobogni és azt hitte, hogy szemei az előbb csak kápráztak. Félve lesett ki a fa mögül és döbbenten konstatálta, hogy mégsem látott rosszul. Nem ő volt az első fürdőző, sőt ami azt illeti...
A folyóban Sayen és Haruki fürdöttek. Vagyis...igazából nem fürödtek, annak ellenére, hogy valószínűleg azért mentek. Hiroto, úgy vélte, hogy ők is azért jöttek ilyen korán, mert tudták, hogy ilyenkor még senkivel sem futnak össze. A két férfi, szenvedélyesen csüngött egymás ajkán. Sayen keze, lassan lejjebb kalandozott Haruki derekán át az ágyékáig. Finoman simogatta Őt, miközben ajkuk egy pillanatra sem vált el. Haruki, néha-néha megrándult. Most már Haruki keze is Sayen ágyékára tévedt. Kölcsönösen simogatták egymást. Hiroto, olyan kifejezést látott meg Haruki arcán, amit ezidáig el sem tudott volna képzelni róla. Szemei csillogtak a gyönyörtől, fehér bőrén a víz, pedig csak úgy világított a felkelő nap, első sugaraitól. Hiroto felnyögött. Szája elé akarta kapni a kezét...de addigra, valaki már megelőzte.
- Ejnye-bejnye, Hiroto-kun! – súgta a meleg szavakat valaki a fülébe. Hátrapillantott válla felett és meglepetten látta, hogy Ishin az.
- Mff... – próbált megszólalni, de Ishin kezei, nem engedték. A fiú keze, lassan lejjebb csúszott Hiroto ágyékához, és nadrágon keresztül rászorított. Közelebb hajolt a füléhez, amit először csak megnyalt, majd halkan, forró szavakat suttogott bele.
- Hiroto...te kemény vagy!



4. fejezet
Hol vár a boldogság?

Pénz, hírnév, rang és családi kötelezettségek...Ezek mellett, vajon van helye a szerelemnek és a boldogságnak? Vajon, mi a legfontosabb egy ember számára? Ha eljön az a perc, mikor végül dönteni kell...melyik utat választjuk? A döntés, melyet meghozunk...előnyös lesz számunkra? Vagy több ember életét, köztünk a sajátunkét is, tönkretesszük ezzel? Ilyenkor a józan ész, vagy a szív diktál? Melyikre hallgathat az ember, s ami a legfontosabb...melyikkel bántunk meg kevésbé másokat? A romlott...de anyagi javakban bővelkedő, vagy a tiszta...de szegényes világ az, amelyet választunk, ha kell? Megéri-e azt feladni, ami eddig a miénk volt, amit a két kezünk megfogott, egy rég áhított, kis boldogságért cserébe? Melyik győz...a múlt, avagy a jövő? Csupa olyan kérdés, melyre csak az adott pillanatban kapunk választ. Melyet, magunkban megfogalmazva feltehetnénk...de csak abban, a végzetes pillanatban tudnák helyes választ adni rá...

A szőke hajú férfi, futva haladt a folyosón. Tekintetét, elkerült a szeme előtt kibontakozó látvány, melyet az épület belső tere nyújtott. Ez, már csak azért is volt furcsa, mert belsőépítész és rendezvény szervezőként minden, ami ezzel volt kapcsolatos, lekötötte a figyelmét. Most azonban, nem érdekelte más, csak hogy elérjen végre addig a hatalmas, faragott faajtóig. Mikor megérkezett, egy kicsit visszavett a lendületéből, majd egy hetyke kis kopogás után...választ meg sem várva, benyitott. A magas, jó kiállású fekete hajú férfi, felpattant a székéből, melyben néhány perce, még kényelmesen elterült és sugárzó arccal nézett az előtte álló „ angyal” szemeibe. Szőke haján, megtelepedett a délutáni nap fénye és ragyogó csillogással borította be az irodát. Ekkor az asztal előtti székben ülő férfi is felemelkedett és Ő is, mosolyogva tekintett a jövevényre.
- Igaz a hír, Rio? – kérdezte loholva Seita. – Anyád...tényleg sokkos állapotban van?
- Heh...- nevette el magát Rio, és Seita egy pillanatra megdöbbent, – A sokkos állapot egy kicsit túlzás. Én inkább azt mondanám, hogy sokkot kapott.
- Mitől vagy mégis, ilyen vidám? – kérdezte dühösen Seita. Edward arcvonásai megkeményedtek.
- Eddig is...- kezdett bele Rio, – emésztette a bűnbánat. Én csak közöltem vele, hogy nem az lesz, amit Ő akar és emlékeztettem a bűneire. De, végül...összeroppant a nyomás alatt. Ideje volt...
- De, az a szegény asszony...- huppant le a székbe döbbenten Seita.
- Túl önző volt. – jelentette ki egyszerűen Rio. – Elhatalmasodott rajta a pénz és a hatalom. Azt hitte, Ő az egyetlen, aki meghatározhatja a családja életét.
- De...- forszírozta volna tovább Seita.
- Két...sőt, merem állítani, hogy három ember halála szárad a lelkén. Ne felejtsd el, hogy tönkretette a te életedet és Edwardét is. Vannak dolgok, amiket már nem lehet megbocsájtani. Van egy határ, melyet ha átlépünk, az alapvető emberi normákat és jogokat tiporjuk a sárba. – dőlt az asztalnak Rio.
- Igazad van...- adta meg magát végül Seita. – Most, mi lesz vele? – kérdezte.
- Ha az élet kegyes lesz hozzá, akkor hamarosan meghal. Azonban, ha nem...akkor évekig maradhat ebben az öntudatlan állapotban. Mondjuk, engem sem az egyik, sem a másik nem érdekel...már. – szólt.
- Egyet értek! – szólt közbe váratlanul Edward. – A néném...mindenki életét tönkretette a környezetében. Megölte az apámat és a bácsikámat. – szólt keserűen, majd Rio, utána Seitára nézett.- Engedelmetekkel...megyek és beszélek a munkásaiddal, hogy állítsák le, a templom díszítését. – szólt majd szájon csókolta Seitát...Rio legnagyobb felháborodásra és távozott. Rio visszatelepedett karosszékébe és megmasszírozta halántékát. Csend telepedett a szobára. Egyikük sem tudta, hogy mit kellene mondania a másiknak. Túl közel álltak egymáshoz, és mégis oly messze. Egy karnyújtásnyira volt tőlük a boldogságuk, és mégsem mertek lépni felé. Azóta az este óta, mikor fény derült mindenre...azóta még csak nem is beszéltek. Nem tudták, hogy miként közeledjenek egymáshoz, pedig mindketten égtek már a vágytól...de mégis...illik ajtóstól rontani a házba? Annyi elfecsérelt év után..., ami már egy emberi élethez is elég lenne...
- Gyere ide, Oliver! – intett végül karjával Rio, aki megunta ezt a feszült némaságot. Seita, Rio elé sétált, aki hátrébb tolta magát a székkel, s mintha az elmulasztott, tizenöt év nem is létezett volna, megragadta Seita derekát és az ölébe húzta. Seita, piros arccal mered Rio ingére, ami felülről félig ki volt gombolva. Izgatottsága, alább sem maradt tétlen és keményen Rio combjához édesgette magát. Rio arcán, kaján mosoly jelent meg, és arcát a férfi hajába temette. Ajkai finoman érintették a másik fülét és édes szavakat suttogott belé.
- Annyira nagyon...hiányoztál nekem! – súgta erőtlenül, de boldogan.
- Te is! – hajtotta lejjebb fejét Seita és érezte, ahogy égető forróság csorog le az arcán.
- Kérlek...- nyögte elhalón Rio, – soha többé ne hagyj el engem, Oliver! – könyörgött a férfinak. – Nélküled, magányos és megtört vagyok. Ha te, nem vagy mellettem, akkor számomra nem süt a nap és nincs tavasz! Te vagy minden boldogságom. Az egyetlen, aki megfékezheti indulatom...ez mind, te vagy!! – szólt a férfi.
- De...én megváltoztam.- mondta könnyes szemekkel Seita. – Láttad, hogy milyen mocskos vagyok!
- Nem! Ez nem igaz! – vágta rá egyből Rio. – Te, még mindig ugyan az vagy, mint régen. Itt belül...- mutatott Seita szívére, – mit sem változtál, ezt jól tudom!
- Na de, van egy gyerekem. – érvelt tovább a férfi. – Neki, hogy magyarázzam ezt meg?
- Ha a te gyerekedről van szó...akkor azt boldogan felnevelem! – jelentette ki gondolkodás nélkül.- Mellesleg, nem hiszem, hogy most van itt az ideje, hogy megmagyarázzuk neki. – mosolygott, majd szorosabb ölelésbe fonta Seitát.

Edward, lefékezett autójával a templom előtt. Érezte, hogy minden porcikáját, átjárja a fáradtság. Napok óta képtelen volt rendesen aludni. Fejét, a kormányra döntötte és pár pillanatra elmélázott. Eszébe jutott Rio és Seita...reménykedett benne, hogy végre boldogok lesznek. Az, hogy Ő, valaha is szerelmes volt e Rióba, már őszintén kétlette. Amit iránta érzett, az nem volt más, pusztán büszkeség...vagy talán csodálat. Rio, az unokatestvére volt, forró feje és gyerekessége ellenére, mégis mindent elért, amit Ő nem tudott. Igen...talán leginkább csodálat volt, amit iránta érzett. Felemelte fejét lassan a kormányról és kinyitotta kocsija ajtaját. Kezébe kapta aktatáskáját és a templom bejárata felé indult. Tekintete, a templom tetejére tévedt, s felsóhajtott. „ Ez az a hely, amelynek kapuját, én sosem lépem át a Szent céllal!” – gondolta magában. Edward, nagyon jól tudta, hogy nők iránti undora, a másik irányba sodorta...de ezt sosem bánta. Bár nem volt még alkalma párkapcsolatra, mert munkája, mindig lefoglalta. Belépett a kapukon, ahol négy-öt férfi ült az oltár előtt közvetlenül. Eléjük lépdelt és bemutatkozott, majd közölte velük a híreket. Kiosztotta az ajándékokat...( ami egy doboz bonbon volt), majd figyelte távozó alakjukat.
- Hé, Uram! – szólította meg váratlanul valaki, s mikor megfordult akkor vette csak észre, hogy az egyik munkás bent maradt. – A szöszi...már nem jön vissza, igaz? – kérdezte meg. Edward, gyorsan rájött, hogy a szöszi alatt, Seitát értette, majd felvonta szemöldökét.
- Nem! Biztos, hogy nem! – jelentette ki. – Ha minden igaz, már turbékolnak...- szólt bár inkább magának. Letelepedtek az egyik padra, majd tovább beszélgettek.
- Szóval, a szöszi...azt a magas úriembert szereti...- vonta le a helyes következtetést a fiú. – Hát, a úriemberek, már csak jól járhatnak.
- Már bocsásson meg, de én is úriember vagyok! – sértődött meg Edward.
- Tudom, tudom...de te, olyan kis aranyos vagy. – szólt és elnevette magát, mikor meglátta Edward meglepett arcát.
- Te...szerelmes voltál Seitába? – kérdezte homlok ráncolva Edward.
- Ha nem is az...de nagyon megszerettem Őt! Na de az élet, már csak ilyen. – mondta. – De, ha akarsz, megvigasztalhatsz! – hajolt közelebb Edwardhoz a fiú és kaján mosoly jelent meg az arcán.
- Re...rendben. – csúszott ki Edward száján, de mire észbe kapott volna, már rég kimondta. Az futott át elsőként az agyán, hogy miért is ne...és végül ki is bökte, amit elsőként gondolt. Nem undorodott a fiútól, sőt nagyon is vonzódott hozzá. Magas volt, sötét barna hajú, szemei pedig a zöld legszebb árnyalatát kapták. Némán egymás szemébe néztek. Edward, feszült izgalommal várta, hogy most...majd talán meg is csókolja őt...
- Vicces arcot vágsz? – nevette el magát a fiú. – Pont, mint aki csókra vár. – kacagott tovább. Edward arca vörösbe gyúlt és átkozta magát, amiért ilyen naiv volt. Most már, kínosan is érezte magát.
- Daigo vagyok. – szólalt meg ismét a fiú, aki ekkorra már abbahagyta a nevetést. – Kiryu Daigo. Daigo, gyengéden végigsimított bal kezével Edward nyakán, majd egy hirtelen mozdulattal, magához húzta és megcsókolta. Edward, teljesen beleveszett az érzéki csókba, mely a legszebb érzést keltette a szívében és a lelkében. Oly régen sóvárgott már, efféle gyengédség után, melyet most saját maga tapasztalhat meg. Nyers, színtiszta vágy, semmi más. Most az egyszer, Őt szeretik, s nem csak Ő szeret, valaki mást. Érezte, ahogy az a kellemes érzés, végig fut a gerince végétől a nyakán át, és lázba hozza az egész testét. Ám, mikor végre úrrá lehetett volna rajta, a mindent felperzselő nyugalom, megcsörrent a telefonja, s Ők ketten, mint a megriasztott gerlepár, rebbentek széjjel. Edward, a telefonjáért nyúlt és mérgesen vette fel. Néhány másodpercnyi csend után, a vonal végén Rio hangja csendült meg.
- Edward...kérlek segíts! – szólt könyörgőn Rio. – Oliver...- csak ennyit mondott, majd letette. Edward gyomra görcsbe rándult és riadtan nézett Daigóra, aki ekkorra, már egy Edward számára ismeretlen arckifejezést öltött fel. Megfogta a férfi kezét, s mélyen a szemébe nézett. Tekintete, határozottságot és elszántságot tükrözött. Egész másfajta Daigo volt ez, mint amellyel korábban csókot váltott.
- Edward, most meg kell, hogy bízz bennem. – hajolt közelebb a férfi füléhez. – Csak akkor segíthetek rajtuk, ha most megbízol bennem! – szólt. Edward, nem tudott gondolkodni, olyan riadt volt, így csak beleegyezően bólintott. Majd felálltak és kisétáltak a templom kapuján, hogy utána belevesszenek a lenyugvó nap homályába.

- Már el is mész? – kérdezte szomorúan Rio, az előtte álló Seitát. – Nem bírom ki nélküled.
- El kell mennem a fiamért. – válaszolta szintén szomorúan Seita. – De később, még feljöhetsz hozzám. – mondta megadóan, Rio szomorkás arcára nézve. A férfi arca, rögvest felvidult, amint meghívást kapott szerelmétől. Búcsú csókot váltottak, majd Seita kisietett az irodából. Útja az iroda épület parkolójába vezetett, ahol délután hagyta az autóját. A lift csengetett, mikor megérkezett a legfelső szintre. Seita, szaporán hagyta el, s máris autója felé vette az irányt. Útközben, táskájában kotorászott a slusszkulcsok után. Meg is találta őket, majd sikeresen ki is ejtette a kezéből. Leguggolt érte, hogy felvegye, ám mikor felemelkedett, váratlanul valaki hátulról lefogta Őt, és egy rongydarabot szorított a szája elé. Seita, hirtelen fáradtnak érezte magát, s ólom súlyú szemei lassan, lejjebb ereszkedtek. Következő emléke, már az volt mikor magához tért, hogy nem a parkolóban van, hanem egy elhagyatott raktárhelyiségben. Körbe nézett, de nem látott semmit.
- Na végre...magához tért a szőke herceg! – szólt egy gúnyos hang, majd a sötétségből kibontakozott lassan egy ember. Haja őszes volt, arca pedig komor. A férfi, egész lénye tiszteletet parancsolt. Seita, szívesen visszavágott volna, de inába szállt a bátorsága.
- Ki maga? Mit akar tőlem? – kérdezte ijedten Seita. Fogalma sem volt, hogy mit akarhatnak tőle, hisz semmi rosszat nem tett, az elmúlt években. Leszámítva...néhány futó kalandot.
- Lám...lám...lám- mosolygott tovább a férfi, amitől Seita, egyre csak ingerültebbnek érezte magát, –  szóval te lennél az a híres Oliver. – szólt a férfi és leguggolt Seita mellé. Kezével álla alá nyúlt és maga felé fordította azt. – Tehát...,miattad van úgy megbolondulva a „fiam”. Még a saját anyját is kicsinálta...erről hallottál szöszi? – kérdezte gúnyosan. Seita, tartotta magát ahhoz, hogy nem szól egy árva szót sem. – Válaszolj, ha kérdeznek! – kiáltotta el magát és már le is zúgott az első pofon, amely igencsak szép nyomot hagyott Seita, amúgy is fehér bőrén. A férfi, telefonja után nyúlt és már be is pötyögte a számot.
- Szervusz, kedves „fiam”! – szólt a telefonba. A vonal másik végén Rio, mélyen felsóhajtott.
- Mi van már? Mégis mi olyan rohadt fontos? – dühöngött. – Egy fontos hívást várok. – jelentette ki.
- Oh, csak nem a te kis szöszidtől? – kérdezte epésen.
- Honnan tudsz te, Seitáról? – kérdezte meglepetten Rio. A férfi, Seita füléhez tette a telefont és közelebb hajolt hozzá.
- Üdvözöld a szöszit, aki most az „ apósa” vendégszeretetét élvezi. – nevetett bele a levegőbe a férfi.
- Mit akarsz Seitától? – kérdezte riadtan Rio. – Neki ehhez semmi köze! – kiáltotta.
- Téged akarlak, nem őt! – jelentette ki. – Fél órát kapsz, hogy a régi depóhoz gyere, a céged irataival együtt...vagy különben a szöszi... – nyomta ki a telefont a férfi és jóízűen nevetett. Seita arcán végigfolytak a könnyek. Immár, nem magát féltette, hanem szerelmét, pedig még az Ő élete is veszélyben forgott.Rio, idegesen csapta le a telefont. Kirántotta íróasztala fiókját és minden papírlapot kivett onnan. Majd ismét telefonja után nyúlt és már hívta is Edwardot. Idegállapota azonban, nem hagyta neki befejezni a mondatot, így letette a telefont. Feszülten rohant végig a folyosón át a parkolóig, ahol néhány feszült kézmozdulat után, végre kinyitotta autója ajtaját. Mikor kitolatott, akkor pillantotta meg az egyik oszlop mellett Seita autóját. Gyomra görcsbe rándult, s ha mindeddig remélhette volna is, hogy ez egy átokverte rossz tréfa, már tudta, hogy sajnos nem az. Útközben, megpróbált higgadt maradni, legalább addig, míg bepötyögi a mobiljába, hogy „régi depó...Nagashima”, és mind ezt elküldi Edwardnak, azonban ujjai, gyorsan megadták magukat. Őrült mód fékezett le és csapta be kocsija ajtaját. Ekkor rezegni kezdett telefonja. Kapkodva nyúlt utána és vette fel.
- Rio...ott vagy már?- kérdezte idegesen Edward.
- Most értem ide! – próbált nyugalmat erőltetni hangjába. – Mindjárt bemegyek.
- Ne...Rio, már úton vagyunk! – kiáltotta a vonal másik végén Edward. – Kérlek várj meg minket. – szólt, Rio azonban már meg sem várta, hogy unokatestvére befejezze. Ekkorra már kinyomta a telefont és ügyesen visszasüllyesztette, mellényzsebébe. Gyors léptekkel közelítette meg a raktár ajtaját, amit egy rántással fel is tépett. Vak sötét volt...Hirtelen villany gyulladt, mire Rio megijedt. Nagashima sétál feléje, s mikor egyre közelebb ért, Rio megpillanthatta a sarokban összekötözve kuporgó Seitát. Szemeiből ijedtség tükröződött vissza rá, de látszott rajta, hogy próbálja tartani magát. Karjai hátul voltak összekötve és száját is bekötözték. Mikor meglátta Riot, szemeiből könny szökött ki. Rio szíve, ettől teljesen összeszorult.
- Üdvözöllek, fiam! – szólalt meg Nagashima. – Mint látod...nagyszerű látvánnyal készültem neked! – mutatott a rémülten kuporgó Seitára.
- Nagashima...- mondta Rio fogcsikorgatva. Nagashima, tett néhány lépést előre, majd lekevert egy hatalmas pofont Rionak, aki ettől a földre rogyott, és vérző ajkát törölgette zakója ujjával.
- Nagashima-sama! – dörrent fel az öreg. – Több tiszteletet az apádnak! – mondta parancsolóan. Rio, térdére támaszkodott és felegyenesedett.
- Felesleges ez a színjáték, öreg! – tért vissza ereibe a vér. – Sosem volt meg köztünk a családi kapcsolat. Mondd, hogy mit akarsz és zárjuk ezt le. – szólt határozottan.
- Tudod te azt jól, hogy mit akarok! – szólt gúnyos mosollyal szája szélén. – Először is...el kellett vennem, az idegesítő anyádat. – kezdett bele. – Ha ez nem lett volna elég, az én drága kisfiam, a parancsunkkal ellentétben, a mi cégünk helyett...bosszúból megnyitotta a sajátját. Most pedig...szégyen szemre el kell viselne, hogy a legnagyobb üzleti vetélytársam...az a kölyök, akit én iskoláztam.- mondta idegesen.
- Térj már a lényegre végre! – mondta szinte könyörgőn Rio.
- A vállalatod kell! – szólt. – Ezért cserébe. – mutatott Seitára. Rio kezében a mappa megremegett.
- Vagy talán...- mosolyodott el, – a szöszi, nem ér neked ennyit? – kérdezte gúnyosan. Rio, egy hirtelen mozdulattal, az öreghez vágta a mappát, aki mohón kapott utána.
- A tiéd lehet! – mondta. – De jegyezd meg, hogy ha még egyszer kezet emelsz rá, akkor végzek veled! Ő, nekem többet ér minden másnál. – szaladt oda Seitához és már bogozta is kifele.
- Megállj! – harsant az öreg hangja. – Csak nem gondolod, hogy elmehettek innen!? – kacagott.
- Hagyja békén őket, Nagashima-sama! – tárult az ajtó és Edward lépett be rajta csapzottan. Mögötte Daigo lépkedett. – Az én részvényeimet is megkapja, ha elengedi Őket! – tombolt Edward. Rio, és Seita tátott szájjal bámultak rá, aki úgy festett, mint egy megbántott kislány.
- Van még valami ajánlatod mellé? – feszítette tovább a húrt Nagashima.
- Van...még egy utolsó! - szólalt meg Edward háta mögül Daigo, aki megkerülve leendő kedvesét, az öreg elé sétált és az arcába nyomott valamit.
-  Kiryu Daigo, titkos ügynök! – szólalt meg higgadtan. – Ha most rögtön elkotródik, elkerülheti a rendőröket, akik ide tartanak. – mosolygott. – Válasszon! Vagy most rögtön lelép az iratokkal együtt, és elfelejti, hogy Ők, valaha is léteztek, vagy tovább szarkáskodik és bevárja a kollégákat!?
Nagashima, még egyszer körbe nézett, aztán már hűlt helye sem volt. Edward és Daigo eloldozták Seitát, majd mindenki Daigo felé nézett.
- Értem. – sóhajtotta. – Gondoltam, hogy nem úszom meg. – mondta félig nevetve. – Titkos ügynök vagyok. Mikor a Rio és a feleségjelöltje, bejelentették a nászt, a főnök utasított, hogy épüljek be. Mivel tudtunk róla, hogy Nagashima, a vőlegény apja, úgy gondoltuk, hogy így közelebb kerülhetünk hozzá. Beépültem, mint munkás, de sajnos vajmi keveset derítettem ki. De ne aggódjatok, a kollégák valóban útban voltak már és mostanra, valószínűleg már üldözőbe is vették Nagashimát. – mesélte Daigo. Mindenki döbbenten hallgatta végig a történetet, majd megtörten sétáltak ki az épületből. Rio, Seitát támogatta, akinek vérzett az arca. Autóba ültek és hazamentek, ahol Shun, már türelmetlenül várta Őket.

Néhány hónappal később~Anglia
Rio, Seita, Edward és később Daigo is, úgy döntöttek Angliába költöznek. Új életet akartak kezdeni. Sok civódás árán, végre lakást választottak. A probléma az volt, hogy az egyik ingatlan Rionak nem tetszett, a felépítése miatt. A másik pedig Seitának nem tetszett, a belsőterek miatt. Végül megtalálták, ami mindkettejüknek tetszett. / Igazából Shun, aki megelégelte ezt az unalmas játékot, rábökött egyre a katalógusból és közölte, hogy ez lesz./ Végül beköltöztek. Angliában, közös vállalkozást kezdtek Ők négyen, aminek az Edri seda nevet adták. Rio építészmérnök, Seita belső dekoratőr, Edward marketing ügyintéző, Daigo pedig a beszerzési részleg vezetője lett. Rio, egy percre sem bánta meg, hogy mindent odadobott, mert végre azzal lehetett, akit már oly régóta szeretett. A nulláról indultak újra, de most már, magasabbra törnek majd.

Shun pici talpai, visszhangot vertek a folyosó padlóján. Kopogás nélkül nyitott be apjáék szobájába, ahol Seita és Rio, még az igazak álmát aludta, összebújva.
- Hé, ébresztő! – lökdöste Rio oldalát. Rio, fáradtan pislogott fel, s igencsak nehezen vette észre, a toporzékoló kisgyereket. – Már óvodába kell mennem! – dobbantott újra. Rio, mosolyra húzta szája szélét és egy gyors mozdulattal, megragadta Shunt és maguk közé húzta. A kisfiú rúgkapálni kezdett, mire apja is felébredt.
- Mi ez így kora reggel? – morgolódott.
- Apa, óvodába kell mennem! – hadakozott tovább Shun, az őt csiklandozó Rióval. – Menjünk már! – ágált tovább.
Seita, az óra után nyúlt és fáradtan nyugtázta, hogy reggel hét van. Sóhajtott egyet, majd a másik oldalára fordult. – Na de apa...- folytatta tovább Shun.
- Hallgass el! – parancsolt rá Seita. – Mégis hová akarsz menni, szombat reggel? – nyűglődött. Shun meglepődött.
- Szombat? – nézett kérdőn Riora, aki bólintott. – A fenébe! – nyögte a kisfiú, majd engedett Rio ölelő karjainak. ~ Vége ~


( Írta: Teletha)
OneshotValaha, volt egy ország Caliente, melyet csak a bőség és a jó szerencse országának hívtak. Minden megvolt itt, amire egy embernek szüksége volt. A nemeseknek, étel, ital, pénz és szórakozás. A parasztoknak és közembereknek pedig, munka és élelem. Az állatoknak volt, friss legelő, tiszta vizű patakok és nagyszerű akol. Naphosszat, mást sem csináltak, csak mulattak, míg a köznép és a parasztok, megteremtették neki, az asztalra valót. Azonban, mivel a parasztok, meg voltak elégedve, nem tették ezt szóvá. Háborút sosem fojtattak más országokkal, mert ahhoz, ez az ország túlzottan is erős volt...vagy legalábbis annak tűnt. Az ország falain belül azonban, igen erős belviszály folyt. Calientét, ugyan is két királyi család irányította. Rokmus és Garlan ősei, hosszú évtizedek óta irányították közös erővel, eme nemes országot. Néhány évvel ezelőtt azonban, e két királyi sarj között, véres összetűzésre került sor, melynek oka sosem derült ki végül. Következménye, az ország szembetűnő kettészelése volt. Azóta a nap óta, hogy Rokmus és Garlan, örök ellenségnek esküdtek fel egymás ellen...Calientén belül, két ország létezik. Rokmusia és Garlania. Egyik király sem volt dőre, hogy engedjen a másik félnek, azt pedig teljességgel kizártnak volt tekintve, hogy országaikat, bármiféle egyezség kösse össze. Amit a nép, eleinte nagyon is furcsállt, hogy miként vált a két király, ilyen gyűlöltté egymás iránt. Rokmus és Garlan ugyan is, gyermekkori jó barátok voltak. Együtt voltak jóban..., de legfőképp a bajban. E két komisz gyermek ugyan is, rosszabb volt hét ördögnél is. Csínyeik után, mindig zengett a palota. A komornák, egy időben pedzegetni kezdték a parasztok körében, hogy e két gyermek között, talán több is van, mint puszta jó pajtásság, de megerősíteni sosem merték, mert végül a viszály, minden hitetlen kétségét szertefoszlatta.
Rokmus Calmette, unottan ült a konyhaasztal melletti széken, és kedvenc komornáját figyelte, amint az buzgón sertepertélt. Nagyon unatkozott már, hisz kardforgatás leckéinek, már rég vége volt és a most következő „ trónon ülés” gyakorlását, mindennél jobban utálta. Ezért is lógott meg róla, de sebtében. Elől, szőke haja a szemébe lógott, eltakarva ezzel, meseszép ég kék íriszeit. Kapós királyfi lett volna, ha Ő, akarta volna, de jól tudta, hogy az anyagi hogylétén kívül, a nőket más nem vonzza. Nem volt kimondottan egy erős fiú, sőt mi több igencsak nőies testalkattal rendelkezett. Komornája, mégis mindig dicsérgette, hogy milyen csinos és izmos, míg Calmette, rá nem szólt, hogy szájának felesleges a hazug dicsfényt elhagyni.– Calmette úrfi, Őfelsége hívatja! – rohant be egy katona zihálva, majd mikor meglátta a szégyentelen komornát, aki az úrfi haját simogatta, megtorpant és legyintett egyet rá. A nő, rögtön tova illant, magára hagyva a férfiakat.
- Jaj ne! – sóhajtott Calmette és bánatosan leszállt a székről, majd követte a katonát. El sem tudta képzelni, hogy királyi apja, mégis mi a fenét akarhat még tőle. Hisz így is épp eléggé, meg van már nyomorítva azzal, hogy el sem hagyhatja ennek az átkozott kastélynak a falait. Az út, mely a trónszobáig vezetett, nem volt olyan hosszú, hogy Calmette, hosszabban is elmélyülhessen gondolataiban. Már nyílt is a faragott, díszes faajtó és Ő, már végig is sétált a lila szőnyegen és apja szemeit bámulta.
- Már egy órája itt kellene lenned, Calmette! – rivallt rá az apja. – Nem hanyagolhatod el ezeket a fontos gyakorlásokat!
- Mit? Azt, hogy miként üljem rongyosra, az amúgy is lapos seggem? – vágta rá fintorogva a fiú, mire apja arcán megrándult egy ideg.
- Ne feleselj az apáddal! – dörrent rá a király, aki csak úgy, mint fia szőke hajú és kék íriszű volt. Hosszú haja, fátyolként omlott alá széles vállának és finoman simogatta azt, mikor a király megmozdult. Szemei fagyosabbak voltak, a leghidegebb évszaknál is. – Jó lenne, ha komolyabban vennéd! Nemsokára, te vezeted majd, ezt az országot. – szólt apja fölényesen.
- Mintha lenne itt, mit elvezetni. – szólsz halkan Calmette, de apja rögtön kiszúrta fia szemtelen elszólását és csúnyán nézett rá.
- Elég legyen! – rivallt ismét rá. – Garlan követet küldött hozzám. Itt kell lenned, hogy te is hallhasd. – szólt apja, immár megtörten. Ekkor kitárult a nagy faajtó, Calmettének épp arra maradt csak ideje, hogy az apja karfájára leüljön. Egy rövid, fekete hajú, barna szemű fiú lépkedett végig a szőnyegen. Kardja, mely időnként az oldalához csapódott, hűségesen lógott tokjában. Megállt a király előtt, majd mélyen meghajolt és ismét Rokmus szemébe nézett.
- Garlan király, meghallgatta a békeszerződésed. Ám feltételedet, nem fogadja el. – zengte a fiú határozottan. Lábai egy pillanatig sem remegtek meg, az ellenséges király tekintetétől. Rokmus szemei, azonban tágra nyíltak és riadtan figyelték a fiút, mire a fiú el is húzta a száját. – Apám jelezte, hogy ha meglátsz, nagyon meglepődsz majd, de nem hittem, hogy ennyire.  – mondta a fiú és jót mosolygott a király riadalmán. Rokmus, valóban meg volt lepve. Szemei előtt ugyan is, Garlan fiatal valója testesült meg, amitől neki hevesebb ütemen dobbant meg a szíve...azonban még időben észbe kapott.
- Mit akar, Garlan? – kérdezte megjátszott finnyássággal a hangjában. – Az országomat...netán?
- Nem! – vágta rá a fiú és megrázta fejét, amitől rövid haja szárnyra kapott. Calmette, szinte csodálva nézte a nála talán egy...két évvel idősebb fiút. – Szerződés, melynek az alapja...egy elrendezett házasság! – jelentette ki a fiú Rokmus nagy meglepetésére.
- Ezt...ezt miként tervezte apád? – kérdezte hitetlenül Garlan.
- A húgom és Rokmus leendő királya között. – közölte a fiú, mire Calmette úgy érezte, hogy láthatatlan hurok szorul a nyaka köré.
- Legyen! – jelentette ki, szinte gondolkodás nélkül Rokmus, és gondolatai már Garlan körül jártak. Calmette, teljesen kétségbe esett, de a döbbenettől megszólalni sem mert. A fiú, még egyszer meghajolt, majd távozott. Calmette, lepattant apja karfájáról és már el is illant.

- Hadd menjek veled, Alis! – könyörgött a nőnek Calmette. A komorna, a piacra készült kimenni hétvége lévén, amit ilyenkor a két nép, közösen tartott meg. A nemesek és a köznép ritkán vegyültek, általában csak a piaci napokon. Calmette pedig, még sosem járt a piacon és mielőtt igába hajtják a fejét, szerette volna még, kiélvezni szabad életét. Alis, nagy könyörgések árán, végül beadta a derekát, azzal a feltétellel, hogy Calmette, végig mellette marad. A fiú, boldogan bólintott rá és végül útra is keltek. Gyalogosan tették meg odáig az utat, amit Calmette egy cseppet sem bánt. Egész úton beszélgettek Alissal így gyorsan eltelt az idő, míg a piacra értek. Mikor végre megérkeztek, Calmette szája tátva maradt. Amerre csak a szem ellátott, mindenhol standok álltak. A legfurcsább dolgokat is megtaláltad, ami nem épp az ételekhez kellett. Calmette, többféle, nemes bort is látott. Különös füveket, melyekkel még sosem találkozott. Egy kisfiú suhant el mellette és a szemben lévő standról, almák potyogtak le, majd egy férfi, a grabancánál fogva emelte a magasba.
- Megvagy, te kis tolvaj! – kiáltotta el magát. Calmette, akkor jött rá, hogy a fiú, aki az imént lógott meg volt az almatolvaj. Persze Alis, sehol sem volt, mikor kellett volna. A fiú, végül nagy kapálódzások árán, kiszabadította magát fogva tartója kezei közül és eliramodott. Futott, ahogy csak a lába bírta. Meg sem állt egy lugasig, ami rózsával volt futtatva. Ott végül, zihálva kuporodott le a földre és fújta ki magát.
- Te, meg mit keresel itt? – szólította meg egy ismerős hang és Calmette, magasba emelte a tekintetét. A néhány nappal ezelőtti követ fiú, kuporgott a lugas tetején, háttal az oszlopon fekve.
- Ah, te...te vagy az...? – kérdezte meglepetten Calmette, és tágra nyílt szemmel figyelte a fiút. Néhány percig egymást figyelték, majd a fiú levette tekintetét Calmettéről, és a felhőket figyelte tovább.
- A kegyelmes Rokmus király, elengedte maga mellől az ágyasát? – kérdezte gúnyosan egy fűszállal az ajkai közt. – Vagy tán, megszöktél?
- Ágyas? – kérdezte meglepetten Calmette és ártatlan tekintetét a fiúra emelte. – Ki az apám ágyasa? – érdeklődött izgatottan. Calmette, arra számított, hogy most, olyan információhoz jut, amellyel kiszállhatna, az előtte álló kényszerházasságból.
- He? – ült fel a fiú és döbbenten lesett a szőkére. – Te...vagy, Calmette? – kérdezte riadtan.
- Ah, igen. Rokmus Calmette vagyok. – mondta lehangoltan a fiú. – De, ha akarod, akkor szívesen átadom a nevem.
- Pfft...- feküdt vissza hátára a fiú és halványan elmosolyodott. – Nem kösz...nekem is megvan, a magam baja.
-  Hogy hívnak? – kérdezte a fiú, egy pár perc csend után.
- William. – válaszolta egyszerűen a fiú.
- Milyen William? – kérdezett ismét Calmette. – Csak van vezeték neved is.
- Nincs...csak William. – mondta mosolyogva a fiú. William, nagyon aranyosnak találta Calmettet, már az első találkozásukkor is. Most, hogy tudja ki Ő, már kezdi apját megérteni. Alig beszéltek néhány szót és neki, már is hevesen kalapál a szíve. Rengeteg ágyasa volt, mégis most úgy érzi, hogy bele tudna pusztulni, csak egy érintésétől. William, leugrott a fiú mellé és a földre huppant. Egymás mellett ültek, percekig csak némán. Nem vágtak egymás szavába, csak maguk elé néztek.
- Hé, William! – szólította meg váratlanul Calmette a fiút. – Milyen szerelmeskedni? – kérdezte a fiú.
- Hehe...ez most egy komoly kérdés akart lenni? – kacagott William. Azt akarta mondani, hogy „ csak várj, és nemsokára megtudod”, de ehelyett közelebb hajolt Calmettéhez és megcsókolta. Először csak, az ajkuk ért össze, majd William lassan átcsúsztatta a nyelvét is Calmette, puha ajkai között a szájába. William, érezte, hogy ellent mond agya parancsainak és olyat tesz, amit nem a józan esze diktál. Családjukhoz hűen, az lett volna a kötelességük, hogy teljesítsék a király parancsát. A két fiatal teste, azonban egész mást cselekedett és kívánt, mint azt a szabályok megkövetelték volna. Mint két, megveszekedett vadállat, úgy estek egymásnak. Percekig csak ültek, egymást ölelve és csókolva, mire sötétedni kezdett. A fiatalokat, Alis hangja szakította félbe, s mint ha váratlanul tértek volna észhez, úgy rebbentek széjjel. Calmette felállt, és leporolta díszes, kék selyem ruháját, majd a rózsa lugas kijárata felé, vette az irányt.
- Holnap...ugyanitt várlak! – szólt William, majd hogy palástolja szégyenét, karját arca elé kapta.
- Itt leszek! – szólt hátra Calmette, majd egy bájos mosoly keretében távozott. William, térdére hajtotta fejét és sóhajtott. Arca, még mindig lángolt a kéjtől és zavarától. – Ilyen rövid idő alatt, beleszeretni valakibe! Ráadásul...az ellenségbe, aki férfi. – mondta magában William és két tenyerébe fogta fejét.

Gyorsan teltek a hetek és a két fiatal szerelmes, minden nap találkozott, a titkos lugas rejtekében. Szerelmük vágya, egyre messzebbre vitte őket a testiségben, és egy idő után, már nem csak egymást kényeztették, hanem eljutottak a légvégéhez. William kezei, buzgón siklottak végig, a törékeny fehér testen, amely minden érintésre remegni kezdett. William, sosem hallott még, ilyen negédes hangokat, melyek a kétségbeesésbe taszították őt. Minden egyes lökés, amellyel Calmettébe hatolt, maga volt a megtestesült gyönyör. Végső kéjük, a telihold fénye alatt teljesedett be. A két fiú, zihálva, lihegve feküdt meztelenül egymáson és, csak csodálták a hold, láthatatlan udvarát.
- Holnap, el kell vennem a húgod! – mondta szomorúan Calmette és William szemébe nézett. Meglepetésére, a fiú kétségbeesett tekintete köszönt vissza rá, s szemei megteltek könnyekkel, mert William leemelte magáról és felöltözött, majd távozni készült. Calmette érezte, ahogy a könnyek végigfolynak felhevült arcán és nem találnak vigasztalásra.
- Mióta tudod? – kérdezte William meglepetten.
- Apám mesélte, hogy néz ki az Ő, nagy szerelme....- mondta keserűen Calmette. – Nem volt nehéz rájönni az igazságra...William Garlan.
- Szóval rájöttél. De már mindegy... – mondta és keserűvé vált a hangja. – Viszlát, Calmette...- szólt vissza, majd távozott. Calmette, érezte William hangjának súlyát és tudta, hogy ez egy afféle, „ A soha viszont nem látásra” volt. Könnyei, most már megállíthatatlanul folytak tova arcán.

A bágyadt kora reggeli eső után, hamar kivilágosodott és kisütött a nap is. Calmette, a szobájában öltözködött. Megtiltotta minden komornának és inasnak, hogy belépjenek oda és segíteni merjenek neki. Nem akart most látni senkit és az sem vigasztalta, hogy a leendő ara, meseszép. Hiába is a szépség...ha az Ő szíve, már valaki másé. Józan esze jól tudta, hogy most mindenről le kell mondania, de szíve heves tiltakozott ellene. Végül elérkezett az idő és Calmette, meggyötörten hagyta el a szobát, hogy útját a kápolna felé vegye, ahol már várták. A vendégsereg hatalmas volt és gyorsan ki is szúrta apját és, leendő apósát. Mintha valami titokról beszélgetnének, úgy dugták össze fejüket. Calmette, kezdte kétségbe vonni, hogy valaha is ellenségek voltak...és egyre jobban erősödött benne a hit, hogy a pletykák, melyek róluk szólnak, talán mégis igazak. Calmette, megállt az oltár előtt és már hallani is vélte, a megcsendülő orgonát, mely a bevonuló menyasszonynak szólt. Tekintete ekkor, találkozott a most érkező Williamével, aki szintén rosszkedvével küszködött. Calmette remélte, hogy ha csak egy kis remény is adatik rá, William pocsék kedve...talán miatta van. Szíve, hevesebben kezdett verni, s már érezte, hogy torkában dobog. Lassan a szédülés vette át rajta az uralmat és érezte, hogy nem bírja ezt tovább. Mielőtt a menyasszony az oltárhoz lépett volna, Calmette intett egyet karjával, mire a zene alább hagyott. Minden tekintet reá szegeződött, s kíváncsian várta a násznép a folytatást.– Én...ezt nem csinálom végig! – mondta lehajtott fejjel Calmette. William, egy szempillantás alatt Calmette előtt termett és kardját, nyakához szorította.
- Szégyenben kívánod hagyni, a húgomat? – kérdezte fogcsikorgatva. A két király, döbbent arccal nézett az ifjakra, Garlan szemeiben még tüzes szikra is gyulladt.
- Igen. – mondta ki egyszerűen Calmette. – Ölj meg, mert ha nem teszed, akkor magammal végzek! – mondta és tegnap éji könnyei újra előtörtek.
–  Mégis...- szólalt meg váratlanul Garlan király, – mi okod van meghátrálni, e remek házasság elől?
– Az okom? – kérdezte keserű mosollyal a hangjában Calmette. – Az okom egyszerű...már mást szeretek. – mondta szomorúan. William kezében a kard megremegett, majd visszhangozva koppant a padlón. Karjai, Calmette után nyúltak és szoros ölelésbe zárták a fiút.
– Én vagyok az...- szólt apjára nézve William, – aki miatt így érez. – mondta. – De, én is szeretem Őt, apám! – nézett apjára bánatosan William.
- Na, de mégis...! – dörrent fel Rokmus király.
- Nem, Ballard! – tette Rokmus vállára kezét Garlan. – Épp ideje belátni, hogy a fiaink legyőztek.
- Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Ballard.
- Erről...- szólt Rames és szájon csókolta Ballardot. A nép felzúgott és állva tapsolt. Nyoma sem volt gúnynak vagy megvetésnek, inkább örömujjongás vette kezdetét. – Annyi éven át, voltam kénytelen elviselni a hiányod. De most, a fiaink megtörték a jeget...
- Ra...Rames. – alélt a férfi karjaiba Ballard.
- William, Calmette. Legyetek boldogok együtt. – mondta Rames, majd Ballardra nézett, aki megadóan bólintott.

A kettészakadt ország, így vált ismét eggyé. A csodás ország, most még szebb pompát öltött. Itt, végre minden ember boldog volt és elégedett. Nem volt többé Rokmusia és Garlania...egész egyszerűen csak... Caliente. Ballard, és Rames, végre újra együtt lehettek. Felidézhettek és bepótolhattak, minden kárba veszett évet.
...és, hogy Calmettével és Williammal mi lett? Nos, ők boldogan éltek, amíg meg nem...
 ~ Vége ~