Teletha Yaoi Writings


A dőlt betűk, jelbeszédet jelentenek, szóval kérlek nézzetek el nekem, hogy nem írom oda mindegyikhez, hogy ezt most elmutogatja.Írta: Teletha
Szereplők: Amaya Eichiro x Fumihiko Atshushi

1.fejezetA hangok, melyek tévútra vezetik az embert...A szavak, melyeket, ha kimondunk, vissza már nem vonhatunk...Velem, ez nem történhet meg csak úgy...Az én életem, a többi emberéhez képest egyszerűbb, mégis sokkal nehezebb. Kívánhatnám, hogy ne így legyen, hogy olyan lehessek, mint bárki más, ezen a nagy kerek világon...de mégis úgy érzem, hogy ez nekem tökéletesen megfelel. Ha másképp lenne, akkor nem lenne bennem semmi különleges és, ez nem lenne más, mint egy elcseszett élet. Ha elmondom, hogy miért gondolom ezt így, akkor biztos, hogy azt mondanád, az elmémmel is baj van. Amaya Eichiro vagyok, ma tizenhét éves. Olyan vagyok, mint az összes többi korombeli tizenhét éves...azzal a két különbséggel, hogy süketen születtem. Ha ez nem lenne elég fogyatékosság, néma is vagyok hat éves korom óta. Az, hogy süketen születtem, rányomta a bélyegét az életemre. Engem sosem zavart, de a szüleim nem tudtak elfogadni így. Az alkoholizálásra, amúgy is hajlamos szüleim, undorodtak tőlem. Nem értették, hogy egy okos és egészséges lány gyermek után, hogy születhetett egy ilyen degenerált. Na ne higgyétek azt, hogy ennyire kritikus vagyok magammal szemben, ezek pusztán a szüleim szavai, melyek tizenegy éve belém égtek. Akkoriban, még igen is zavart, hogy ilyennek láttak engem és minden erőmmel csak azon voltam, hogy ezt, valamivel kompenzáljam. Jól viselkedtem az óvodában, az iskolában is jól indítottam, de nekik ez...mit sem számított. Hogy lettem néma...? Egyik alkalommal, mikor a szüleim, részegen azon veszekedtek, hogy melyikük elcseszett génjét örököltem...a hangulat olyan szinten a magasba csapott, hogy édesanyám kést rántott és leszúrta az apámat. Azután édesanyám, bánatában és részegségében, felakasztotta magát. Én pedig...csak álltam és néztem az egészet, teli torokból üvöltve...és végül, nem jött ki több hang a torkomon. Az orvos szerint, ez a sokk hatása volt, amit akkor kaptam és ez csak egy ideiglenes állapot, ami idővel javulhat. Ez...már tizenegy éve volt, azóta semmi sem változott. De, hogy őszinte legyek nem is próbáltam. Főként, szájról olvasok, de a jelbeszédet is megértem ha kell, csak nem szívesen használom. Jelenleg a nővéremmel élek, Ő gondoskodik rólam. Hozzáteszem, nem nagyobb kedvvel teszi ezt, mint a szüleim. Körülbelül Ő, is annyira örül a létezésemnek, mint valaha Ők. De, nem tör meg a dolog. Ami viszont rohadtul zavar...az a leendő sógorom, aki minden nap, furcsa késztetést érez a basztatásomra. Eldöntöttem, hogy amint nagykorú leszek, lelépek innen.

Eichiro, magára kapta iskolatáskáját és már szaladt is le a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokhoz érve, megtorpant, majd leült. Sietve magára húzta a cipőjét, mikor egy kéz végigszántott a hajában. Felpillantva észrevette, hogy sógora áll felette, a lépcsőkorlátnak támaszkodva. Keze, végigsimított a fiú arcán, nagy sötét szemeivel a fiúéba nézett. Eichiro, mérgesen villantotta rá, csillogó, zöld szemeit, ám a férfi nem tántorodott vissza sőt...leguggolt hozzá és végignyalt a fiú arcán. A fiú, buzgón törölgette le a nyálat, pólója ujjával, majd a férfira nézett.
- Mi a fenét művelsz, te beteg állat? – mutogatta el Eichiro a férfinak. A férfi ajka, gonosz mosolyba rándult, melyet Eichiro, ki nem állhatott.
- Lehetnél kicsit kedvesebb is hozzám, kedves sógor. – olvasta le a férfi ajkairól, Eichiro. Még a gyomra is fordult egyet, mikor csak ránézett.
- A nővéremet molesztáld! Engem, hagyj ki, a perverz kis játékaidból! – mutogatott dühösen a fiú.
- Tudod...annak is megvan az előnye, hogy süket vagy! – mosolygott a férfi. – Nem hallod, hogy miket művelek a drága testvéreddel, éjszakánként. Bár én sajnálom...olyan jó lenne, ha hallhatnád. – mondta önelégült vigyorral a képén.
- Na takarodj! – mutatta most már teljesen feldúlva a fiú és kikapta a férfi kezéből az ételes dobozát. Mérgesen rótta az utat az iskoláig, elméje tele volt, a legundorítóbb emlékekkel. Még hogy nem hallja. Nem bizony, szerencsére, de mégis...volt olyan eset, hogy mikor hazaért az iskolából és a konyhába sietett volna, rajta kapta Őket, ahogy az asztalon szexelnek. Gyorsan fel is vágtatott a szobába és magára zárta az ajtót. Akkor is...mintha a sógora Őt, figyelte volna a szeme sarkából. Eichiro gyomra, megint fordult egyet és titkon remélte, hogy első útja, nem a mosdóba vezet majd. Nem voltak barátai, de nem is hiányolta őket. A legtöbb óráján, külön volt a többiektől, mert vele magántanár foglalkozott. Így nem maradt le a többiektől és, nem hátráltatta a tanár munkáját sem. Úgy vallotta, hogy az a kevés, ami jutott neki, azzal is megelégszik. Nem volt telhetetlen gyermek és nem is vágyott magasra törni. Ő, csak élni akart, létezni. Nem akart semmit bizonyítani, mert belefáradt már, hogy úgy sem figyel rá senki. Még barátnője sem volt, akivel valaha járt volna. Kerülték őt, mondván sok macerával jár, ha beszélgetni akarnak vele. Egyetlen személy volt, akivel meg tudta magát értetni...az osztályfőnöke, aki külön órákat adott neki. Boldog is volt, mert az első órája osztályfőnöki, ahol bent lehet és láthatja Őt...Watanabe Asuka senseit. Eichiro, szép nőnek tartotta osztályfőnökét, de tudta, hogy semmi esélye a dolgoknak. Egy középmagas, hosszú fekete hajó nő lépett be a terembe. Nem volt túl sovány, de kövérnek sem volt mondható. Eichiro, mégis odáig volt érte. Amit a legjobban szeretett benne, az a mosolya volt és az, hogy mindenen jóízűen tudott nevetni. Ő tartott neki külön órákat és jelbeszédet is használt az órákon, csak a kedvéért. A tanárnő, az asztalához lépett és a krétával a táblára írt egy nevet: „ Fumihiko Atshushi „ mikor belépett egy magas, sötét barna hajú fiú. A haja olyan sötét volt, hogy a napsütésben, már szinte feketének látszott. Narancsos színű szemeivel, az osztályt pásztázta, majd a tanárnőre nézett.
- Osztály, Ő itt az új osztálytársatok. – mutatott a fiúra. – Atshushi-kun, év közben iratkozott át a szülei munkája miatt. Kérlek, bánjatok vele jól. – szólt mosolyogva a tanárnő. A lányok, összesúgtak a fiú mögött, mikor az leült az egyetlen szabad asztalhoz, Eichiro mellett. Eichirot, nem igazán hozta lázba az új fiú, aki mellette feszített, így hát inkább kinézett az ablakon. Egész óra alatt, az iskola udvart bámulta, mivel a tanárnő, szabad foglalkozást adott nekik. Mikor vége lett az órának, valaki megkocogtatta a vállát. Vállai felett hátrapillantva, észrevette, hogy az új fiú az. Ajkaira pillantva, megértette, hogy mit akar tőle.
- Elhiszem, hogy nem kedvelsz, mivel még csak most jöttem...de azért, ne legyél már annyira bunkó, hogy ha szólok hozzád, nem felelsz! – háborgott a fiú. Eichiro, belenézett a nagy sötét szempárba, de nem felet. Tudta, hogy hiába is kezd el mutogatni, a fú úgy sem fogja megérteni. Ezért inkább magához vette táskáját és kisietett a teremből. A lépcsőn felfelé baktatva, eszébe jutott az a nagy, barna szempár és megborzongott. Furcsa érzés volt a szemébe nézni, olyan tekintélyt parancsoló volt...Boldogan kopogtatott be, a tanárnő ajtaján, aki széles mosollyal fogadta őt. Szinte elszállt az egy óra, amit a nővel töltött és titkon örül is, hogy ezzel mára vége. Csengetés előtt öt perccel, elengedte a tanárnő és Ő, szinte futva közelítette meg az iskola kapuját. Alig várta, hogy végre hazaérjen, ott magára zárja, szobája ajtaját és ki se jöjjön vacsoráig.
A futástól fáradtan ért haza. Boldogan nyitott be a házba, rúgta le a cipőjét és indult el a lépcső felé, mikor pillanatnyi boldogsága tovaszállt. A kanapén, a nővére feküdt háttal, széttett lábakkal, felette sógora, aki keményen megdolgozta. A férfi, észrevette a belépő Eichirot, aki a döbbenettől, földbe gyökerezett lábbal állt a lépcső előtt. Yasuo, kéjes mosolyt küldött felé és megnyalta nyelvével, ajka szélét. Eichiro, ettől magához tért és szinte hangtalanul rohant fel a szobájába. Az ágyra vetette magát és lassan elaludt.

Álmából, telefonja rezgése ébresztette fel. SMS-t kapott az osztályfőnökétől, amiben ez állt: „ Eichiro-chan, ma este Atshushi-kun átmegy hozzád, az első félévi anyagokért. Kérlek, viseld gondját! ~  Asuka”. Eichiro, sóhajtott egyet, majd észre sem vette, hogy maga elé motyog. Az ablakhoz lépve, egy motort látott bekanyarodni a házuk felhajtójára. Az „idegen” levette a sisakját, így Eichiro láthatta, hogy Atshushi az. Lesietett hát a lépcsőn, hogy ne kelljen csöngetnie és ajtót nyitott neki. Atshushi, kedvesen mosolygott rá, nyoma sem volt a délelőtti modorának. Beljebb lépett és kezeit a mellkasáig emelte, majd...Eichiro meglepetésére...mutogatni kezdett.
- Ne haragudj a maiért! – mutatta és bocsánatkérő arcot vágott. – Ha előbb tudtam volna, hogy süket vagy...akkor eleve így kezdtem volna... – fejezte volna be, de megcsapta valami a füleit. Belesett a nappaliba és elkerekedett a szeme. Yasuo és Kumiko, még mindig a kanapén voltak. Akkor Eichiro is odakapta tekintetét és megijedt. Karon ragadta Atshushit és felvonszolta a szobájába. Yasuo, a szeme sarkából követte őket, majd idegesen eleresztette a nőt és kivágtatott a konyhába. Kumiko, teljesen meg volt lepődve, de a szíve mélyén megkönnyebbült, hogy végre vége.
A fiúk, zihálva húzták be maguk után az ajtót. Majd Eichiro, Atshushira nézett és mutogatni kezdett.
– Honnan ismered, a jelezést? – mutogatta és tényleg meg volt lepődve.
–A nagymamám...Ő is süket volt. Még Ő, tanította meg nekem. – mutogatta buzgón Atshushi.
Eichiro, végre elnevette magát. Annyira jól esett neki, hisz már olyan régen nem nevetett szívből.
– Bocs, a lentiért. Folyton ezt csinálják. Olyan, mintha ezzel akarnának elüldözni.- jelelte.
– Nem gond...csak eléggé meglepett! – mutatta Atshushi, majd ismét nevettek. – Ha ennyire zavar, akkor ma este, alhatnál nálunk! – ajánlotta fel Atshushi. Eichiro, nagyon boldog lett ettől, hisz még sosem volt egy barátja sem, akinél alhatott volna. Most mégis...adatott neki egy lehetőség...csak azt nem érti, hogy miért dobog sebesebben a szíve, ha Atshushi a közelében van. Pont, mint délelőtt az iskolában. Valami furcsa zajlik benne.
–Tényleg, nem gond? – kérdezte félősen Eichiro.
–Jaj, dehogy is! Örülnék, ha te lennél az első barátom. – mosolyodott el.
–...és nem zavar, hogy süket-néma vagyok? – kérdezte letörten Eichiro. – A legtöbb ember, visszataszítónak tart.
– Jesszusom! Meg foglak ölni, Eichiro! – háborodott fel a fiú. – Nem tudom, hogy kik találnak annak...de engem ez egyáltalán nem zavar. – mutatta. –...sőt szerintem, nagyon aranyos vagy! – mondta ezt már szavakban és, nem is sejtette, hogy a fiú, szájról is tud olvasni. Eichiron, egy percig úrrá lett a meglepettség, de gyorsan magához tért.
- Lemegyek és szólok nekik, hogy elmegyek! – mutatta és már ki is viharzott a szobából.
- Ez...nehezebb lesz, mint hittem. – sóhajtott Atshushi. Leült Eichiro ágyára és kezébe vette párnáját. Beleszippantott, majd lehajtotta a fejét rá, ami ekkor már piros volt.

Eichiro, boldogan szedte a lépcsőfokokat, aminek a végében, már ott állt Yasuo, eléggé mérges arccal.
- Na mi van? Most már, buksz a pasikra? – kérdezte gúnyosan.
- Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte értetlenül a fiú.
- Akárhogy is...neked nem lehet senkid! – mondta parancsolóan a férfi és Eichiro, riadt tekintetbe nézett.
- Még mindig nem tudom, hogy miről beszélsz! – mutatta határozottan. – Csak barátok vagyunk! Ma este, nála alszok! – jelelte határozottan.
- Azt már nem! – lett dühös a férfi és megragadta Eichiro karját. Eichiro, hadakozott, de nem bírt vele. Yasuo, a falhoz szorította és száját, Eichiroéhoz tette. Mindkét kezét a falhoz szögezte, majd mikor érezte, hogy biztosan tartja...nyelvét a szájába tolta. A fiú, nagyon megijedt és legszívesebben kiáltott volna. Olyan érzése volt, mintha az eddig elfojtott hangok, most egyszerre törnének fel a torkából. Szemeit összeszorította és próbált, nem arra gondolni, hogy mit tesznek épp vele. Majd érezte, hogy a kezét fogva tartó szorítás enyhülni látszik és szépen lassan elemelkedik tőle a gyűlölt test. Szemeit kinyitva, észrevette, hogy Atshushi áll vele szemben. Megragadja a karját és felcibálja őt a szobába. Visszapillantva még épp látja, a lépcsőn összegörnyedt Yasuot.
- Szent szar! Mi a fene volt ez? – mutogatta feldúltan Atshushi. – Ez a beteg állat...ma este, mindenképp nálam kell aludnod. – mutatja tovább, majd engedett a késztetésnek és magához ölelte Eichirot. Ajkai, lassan közelítettek Eichiroéhoz. Finoman megemelte állát, majd maga felé fordította és finom, puha csókot nyomott rá. A fiú, teljesen ledöbbent...de annak ellenére, ettől mégsem undorodott. Atshushi, észbe kapott, majd gyorsan befejezte és csak ölelte tovább Eichirot. Úgy védelmezte, akár anya a gyermekét, ami Eichirónak is feltűnt, de most egyáltalán nem bánta ezt a fajta gondoskodást.
- Ne haragudj! – mutatta a fiú. Meg sem kérdeztem...jól vagy? – nézett rá aggódva. Eichiro, életében most először, nagyon is akart válaszolni, erre az aggódó kérdésre. Nem vett észre mást, csak hogy szétnyílnak ajkai és tizenegy év után, feltör valami a torkán:
- I...igen.



2.fejezet

„Mindent felperzselő, s elégető vágy. Érzés, mely átjárja remegő testedet, lángra lobbantva ezzel, kihalt szívedet. Ez a hangtalanul mögéd osonó...Néma szerelem... Amely, hallásra készteti süket füledet. Végig bizsergeti gerincedet, míg el nem éri sivár lelkedet. Rabul ejt, s fogságban tart, míg végül, bele nem halsz. Könyörtelen rabszolgájává tesz...Érzés, mely mindenkiben másként tudatosul, s ölt testet...Ez lenne, az a híres szerelem?”

– Amaya Sensei, Amaya Sensei! – rángatták a kisgyermekek a szőke hajú, zöldszemű férfit. Korához képest, igen alacsony és törékeny testalkatú férfi volt. Bár ő világ életében ilyen volt, létezését is csodának tartotta. Amaya Eichiro sóhajtott és megborzolta az előtte álló kisfiú haját.
- Mi ez a nagy buzgalom ma, gyerekek? – kérdezte Eichiro fáradtan. – Lassabban beszéljetek, mert így nem látom leolvasni, hogy mit akartok. – kérte őket a férfi.
- Amaya Sensei, kérlek fojtasd Atshushiék történetét. – kérlelték a férfit a gyerekek. „-Hah, de népszerű ez a siralmas kis történet. Még csak azt sem tudják, hogy kiről szól!” – mondta magában Eichiro.
- Jól van, már is fojtatom. – szólt a férfi. Mikor azonban belekezdett volna, megcsörrent a telefon az irodában. Eichiro felpattant a szőnyegről és besétált az irodába. Bekapcsolta fordítógépét, mely szavakban írta ki neki, ami a vonal másik végén hangzott el.
- Cherry Flower óvoda, Amaya vagyok. – köszönt elsőnek Eichiro.
- Jó napot. Arakawa vagyok, az új kisfiúk anyukája. – olvasta Eichiro a feliratot. Ismerős volt neki ez a név, mintha már hallotta volna valahol, csak már nem emlékezett rá, hogy hol. – Azért keresem Sensei, mert szeretném megtudni, hogy bevihetném – e a fiúkat a délutáni foglalkozásra, szoktatásképp. – érdeklődött a nő.
- Ah, persze jöjjenek csak. – válaszolta kedélyesen Eichiro, aki boldog volt, hogy újabb két kisgyermekkel gazdagodik a csoportja.
- Köszönöm Sensei. Akkor délután bemegyek velük és a volt férjemmel, aki visz egy kis süteményt a gyermekeknek. Ugyan is édesség boltja van. – szólt nevetve a nő.
- Köszönjük szépen. Akkor várjuk önöket. – köszönt el Eichiro, majd visszasétált a gyerekekhez, akik már türelmetlenül, ám fegyelmezetten várták vissza Senseijüket, hogy az tovább mesélhessen.
- Hol is tartottam? – kérdezte Eichiro.
- Ott, hogy Eichiro megszólalt! – bukkant fel a sor végéről egy kislány, aki buzgón mutogatni kezdett.
- Tényleg! Köszönöm Chio! – mondta és mutatta is a férfi. – Tehát, Eichiro hosszú évek után, meg tudott szólalni.

– Ez egyértelműen, a sokk hatása! – szólt az orvos, pár órával azután, hogy Eichi és Atshushi, leléptek a fiútól. – El tudnátok mondani, hogy mi történt. – kérdezte.
- Bácsikám! – szólt Atshushi a férfihoz. – Lesmárolta...a sógora. – mondta mérgesen a fiú.
- Oh, nos...- szólt, majd jól láthatóan eltakarta, mosolyra húzódó ajkait. – Ez épp elég sokkoló lehetett szegény fiúnak. Előfordul, hogy az embernek egy másik sokkhatásra van szüksége, a javuláshoz. – mondta a férfi.
- Atshushi, ne! – pattant fel Eichiro és szikrát szórt a szeme.
- Nyugi Eichi, a bácsikám orvos és... ő az a fajta...nos az a fajta, aki ezt pont megérti. – mondta kissé zavartan Atshushi.
- Nem értem! – vágta rá frissen visszatért hangján Eichi.
- Nos...a bácsikám, kissé meleg! – mondta még mindig zavartan Atshushi.
- Heh? Kissé meleg? – vágta rá ingerülten a férfi. – Hogy lehet valaki kissé meleg, fiam? – vágta kupán Atshushit a bácsikája. – Ne haragudj Eichi-chan, Atshushi egy vicces kölyök. De nem hülyéskedett, én valóban meleg vagyok. De a történtek alapján úgy tűnik, hogy te nem! – állapította meg az orvos. – Hagytam itt neked egy kis gyógyszert, kérlek vedd be és aludj egyet Eichi-chan. – mondta a férfi, megsimogatta a fiú fejét, kezet fogott unokaöccsével, majd távozott. Eichi úgy tett, ahogy az orvos mondta neki, mondjuk ebben Atshushi is segített, mivel erőnek-erejével tuszkolta le a gyógyszert a fiú torkán. Eichi remekül aludt, talán már évek óta nem aludt ennyire békésen és nyugodtan és sosem ébredt még ennyire kipihenten. Mikor felkelt észrevette, hogy Atshushi az ágy mellett térdelve aludt el, az ágyra dőlve. Eichi megsimogatta a fiú fejét, mire az lassan nyitogatni kezdte a szemét. Felkeltek és megreggeliztek.
- Hé-hé! Te meg hova mész? – kérdezte meglepetten Atshushi.
- A suliba! – vágta rá Eichi és teljesen meg volt rökönyödve, hogy Atshushi olyan buta, hogy még azt is elfelejtette, hogy új nap kezdődött. Atshushi a fejét fogta és hosszú ujjaival megdörzsölte a homlokát.
- Vágom, hogy ilyen buzgó vagy, de nem zavar, hogy tavaszi szünet van? – kérdezte félmosolyra húzott ajkakkal.
- Eh? Tényleg... – döbbent meg saját ostobaságán Eichi. Atshushi öblösen felnevetett majd magához szorította a meglepett fiút.

Eichiro az egész szünidőt Atshushinál töltötte és nem ment haza. Néha hazaszólt nővérének, akit épp hidegen hagyott, hol tartózkodik az a hülye kölyök. Sógoráról azóta nem is halott és ez roppant örömmel töltötte el. Atshushi rengeteg helyre elvitte Eichirot, aki boldogan ölelte át hátulról, mikor együtt repültek a fiú sebes motorján. Együtt vásárolgattak, Atshushi egy csomó új ruhát vett a fiúnak. Egyik este, mikor a szobában ültek Atshushi épp videojátékozott, Eichi pedig a lábai között ült Atshushi mellkasának vetve hátát, mikor a fiú letette konzolját, átölte Eichit, álla alá nyúlt és megcsókolta a fiút. Eichi először meglepődött, mikor a nemrégiben történt esethez hasonlóan, Atshushi is áttolta szájába a nyelvét, de ez mégsem undorította el, vagy forgatta fel a gyomrát. A fiú hagyta, hogy magával sodorja az ár, melyet Atshushi gerjesztett neki. Teljesen a szokásukká vált ezalatt a két hét alatt, míg együtt voltak, hogy hol itt, hol ott egymásnak esve megcsókolták egymást. Ezt Eichi, a barátság egyik formájának vélte, már csak azt nem értette, hogy miért robog olyan gyorsasággal ilyenkor a szíve és miért érzi tűzben égve az arcát. Miért járja át testét a forróság, mikor Atshushi keze a derekára fonódik. Valahol, a szíve mélyén kezdett rájönni, hogy az ő érzései, melyeket Atshushi iránt táplál, messze állnak a barátságtól.
- Mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian Atshushi, mikor a szünet utolsó reggelén kijött a fürdőszobából.
- Ez...csak rajzolok. – mondta zavartan Eichi és próbálta kissé eltakarni rajzát.
- Ne már, mutasd meg! – harciaskodott Atshushi. – Á...ez tök jó! Miért nem mondtad eddig, hogy ilyet is tudsz!? – sértődött meg a fiú.
- Nem...tartom magam olyan tehetségesnek. – szólt szelíden Eichi.
- Hülyülsz, Ei? – mérgelődött a fiú. – Ezt nézd meg! – szólt Atshushi majd felemelte a haját. Atshushi tarkóján ott virított egy tetoválás. Eichi közelebb hajolt, hogy megnézhesse. Egy fekete kígyó vonaglott alá, a fejétől le a tarkóján át, a háta felé menetelve.
- Ezt...- kapta ki a fiú kezéből a füzetet, – ezt akarom! – szólt Atshushi. – Ide akarom tetováltatni. – mondta és lejjebb húzta nadrágja korcát, majd a medencéjére mutatott, ami gyönyörűen kidomborodott kidolgozott testén.
- De...de ez az én nevem. – viaskodott tovább Eichi és ujjával a füzetet bökdöste, amin a neve szerepelt, gyönyörűen megrajzolva, cirkalmas keretben.
- Igen...pont ezért akarom. – szólt Atshushi.
- De...ha egy lány meglátja...ez örök életű így, hogy... – makacskodott tovább a fiú.
- Pont ez a lényeg! Rovarriasztó! – mondta sejtelmesen Atshushi. Eichi nem értette, de már rég megtanulta, hogy Atshushi ezen furcsa kifejezései számára még ismeretlenek. Atshushi felöltözött és Eichinek is szólt, aki szófogadóan követte barátja utasítását.
- Hova megyünk? – kérdezte már a motoron ülve útközben Eichi, aki még mindig nem volt képbe.
- A bátyámhoz. – szólt Atshushi és gyorsított. – Tetoválószalonja van. – mondta. Eichi más lehetősége nem lévén, erősen kapaszkodott Atshushiba. Atshushi bátyjának tetoválószalonja, elképesztő volt. A falon, mindenfele rajzok díszelegtek, a legszebb minőségben és a legelképesztőbb fantáziával megáldva. Atshushi lehuppant az egyik székbe, majd az éppen megérkező bátyjához szólt.
- Tesó! – köszöntötte.
- Atsu, hát te?! – kérdezte meglepetten a férfi. Atshushi mindent elmesélt bátyjának, bemutatta neki Eichit, akit a férfi hellyel és innivalóval kívánt. A férfi nagyon meglepődött Eichi rajzának láttán és elismerően hátba veregette szegény meglepett fiút. Eichi lélegzetvisszafojtva figyelte, amint felkerül Atshushi medencéjére a tetoválás, aki összeszorított fogakkal tűri azt. Még szerencse volt, hogy a kép nem volt olyan hatalmas, tehát nem kellett olyan sokat szenvednie. Atshushi boldogan ült fel a székben és sejtelmes vigyorral az arcán figyelte a firkáló Eichit, aki amint lap került a keze ügyébe, rajzolgatni kezdett.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian Atshushi. Eichi félősen mutatta fel a lapot, amin egy még szebb rajz volt, mint az előző. Ezen Atshushi neve szerepelt, szögesdróttal körbekerítve.
- Hehe... – nevetett fel Atshushi a kép láttán. – Szeretnéd magadra tetetni? – kérdezte kíváncsian.
- I...igen. – szólt bátortalanul Eichi.
- O...ké! – csapta össze tenyerét Atshushi bátyja, az újabb kihívás láttán. – Hova szeretnéd, Eichi-chan? – viccelődött a fiúval.
- Nem...nem -chan! – bátorodott fel Eichi. – Miért -chanoz le folyton mindenki? Nem vagyok lány! – háborgott.
– De pont olyan aranyos vagy! – csitította le a férfi a kis tüzest. – Na szóval, hova szeretnéd?

Eichiro az ágyon feküdt és csuklóját nézegette. Vagyis jobban mondva, a csuklóján díszelgő tetoválást. Ajkaival lassan közelítette meg és megcsókolta azt. Nem is fájt annyira, mint ahogy az hitte először. Nyílt az ajtó és Atshushi vánszorgott ki rajta, törölközővel a nyakában és látszott rajta, hogy megkönnyebbült. A szekrényéhez lépett és beletúrt. Egy fekete csuklópántot vett elő és odaadta a megszeppent Eichinek.
- Nem szeretnéd, hogy holnap meglássák, ugye? – kérdezte a fiú, mire Eichi buzgón bólintott és csuklójára húzta. – Oké, most már aludjunk. – szólt Atshushi és bebújt Eichi mellé az ágyba. Hátulról átölelte a fiút és gyengéden a nyakába csókolt. Eichi hátrapillantott és mintha Atshushi csak erre várt volna, szájon csókolta a fiút, aki hagyta magát. Érezte, amint valami kemény nyomódik a fenekéhez. Atshushi maga felé fordította Eichit, akinek szintén kezdett szűkös lenni az alsónadrág. Atshushi a fiú ágyékához ért és elmosolyodott. Ujjai óvatosan beljebb csúsztak az alsóba és körül ölelték a törékeny fiú vesszőjét. Eichi Atshushi arcába lihegett, amitől a fiú keménysége, csak még inkább kínzó lett. Eichi felbátorodott, s mintha az élete múlna ezen a küzdelmen, utánozta támadóját. Most már Atshushi is lihegett. A kezek egyre gyorsabb tempóban jártak, míg eredményük nem született. A két fiú egyszerre érte el a magas, kéjes gyönyörfokokat. Atshushi szájon csókolta az épp elélvező Eichi, mert ajkai már kívánatosan nedvesek voltak. Fújtatva fúrták egymás nyakába fejüket és szenderültek álomra.
-  Atshushi, ébresztő! – harsant Eichi kellemesen dallamos hangja a fiú füleibe. Atshushi még fáradt volt, semmi kedvet nem érzett az ébredéshez. Eichi felbátorodott és megnyalta a fiú fülét, mire az rögtön felült az ágyban. Kirontott belőle és magára kapta nadrágját. Eichi elkuncogta magát. Már épp az iskola kapujában jártak és Eichi épp besétálni készült, mikor Atshushi megragadta a karját, a magas kőfal mögé visszarántotta és gyengéden megcsókolta.
- Legyen szép napod, Eichi! – szólt lassan artikulálva. Eichi elvörösödött majd bólintott. Együtt lépték át az iskola kapuját, majd az osztályteremét is. Az osztálytársak csodálkozva állták körül a megváltozott külsejű Eichit, Atshushi legnagyobb mérgére. A lányok is sokkal érdeklődőbbek lettek irányába, aminek a másik fiú, szintén nem örült.
- Eichi-kun! – szólította meg a második szünetben a fiút egyik lány osztálytársa. – Kijönnél velem a folyosóra? – kérlelte a lány csillogó szemekkel. Eichi bólintott és elindult. Az ajtóból még visszapillantott Atshushira, akinek a szemeivel tüzet lehetett volna rakni. Atshushi felpattant a padja mellől és titkos kommandóakcióba kezdett. Nem kellett sokáig keresnie őket, gyorsan rájuk is talált. A lépcső tetején álltak, de a távolság miatt, nem halott semmit.
- Hisa vagyok. – mutatkozott be. – Eichi-kun, kedvellek! Szeretném ha járnál velem. – mondta egyszerűen a lány.
- De...én... – dadogta a megdöbbent fiú. – Én...nem is ismerlek!
- Á szóval mást szeretsz! – vágta rá rögtön a lány.
- Mi? Én ilyet nem mondtam! – reagált rögtön Eichi. – Nem járhatok veled, mert... – próbálkozott tovább.
- Ha ez a helyzet... – mosolyodott el gonoszul a lány és a szoknyája zsebébe nyúlt, ahonnan előhúzta telefonját. Egy kisebb babrálás után, Eichi képbe nyomta a telefont. – Vajon mit szólnának a többiek, ha ezt meglátnák? – a kijelzőn az Atshushival folytatott reggeli csókjuk díszelgett.
- De...ez csak a barátságunk kifejezése. – védekezett a fiú.
- Mi? – visított fel a lány. – Ugratsz? Barátok ilyet nem csinálnak! Ha ezt mások is meglátják, akkor oda szegény Atshushi – kun hírneve. Mindenki meg fogja vetni és bántani fogja. – vágta Eichi képbe a lány. – Na szóval Eichi – kun, jársz velem?
- Nnn... – Eichi összeszorított ajkakkal és szemmel állt, megdermedve. Feje lassan billent fel, majd le. Ez volt életének sorsdöntő pillanata, melynek ezt az epizódot választotta. Tudta jól, hogy döntése mindent megváltoztat majd egy életre. Csak épp arról nem tudott, hogy mennyire nagyon.
- Oké Eichi -kun. – karolt bele a lány vidáman. – Akkor ezentúl, el kell kerülnöd Atshushit. Nem beszélhetsz vele, nem találkozhatsz vele. Levegőnek kell nézned, különben mindenki látni fogja, hogy Atshushi mennyire degenerált. – húzódott gonosz mosolyra a lány szája.

Valóban...attól a naptól kezdve, Atshushi élete is megváltozott. Akár hányszor megpróbált közel kerülni Eichihez, az rögtön tovább állt és lerázta őt. Látta a fiú arcán, hogy szenved és viaskodik saját magával, mégsem szólt hozzá többet. Akár merre járt, csak Eichit és azt a némbert látta. „- Hogy változhatott meg minden, csupán néhány perc alatt?” – tette fel a kérdést önmagának újra és újra Atshushi. Szíve egyre nehezebb és nehezebb volt, csak úgy, mint légzése. Torka folyton összeszorult, mikor ügyet sem vetve rá sétáltak el mellette kéz a kézben. A végső pont akkor volt, mikor a Hisa nevezetű liba, előtte csókolta szájon a meglepett Eichit. A lány szemei Atshushiéba fúródtak, mikor azon az ajkon lógtak, mely őt illette volna meg és amit már hónapok óta nem ízlelhetett meg, pont emiatt a kis ribanc miatt. Atshushi agya teljesen elborult és úgy döntött ha kell, akkor meg is öli a nőt. Beszélni akart vele, megkérni, hogy hagyja el, hogy szakítson Eichivel. Erre a következő szünetben esélye is nyílt. A lány az udvaron ácsorgott, a kopasz cseresznyefa alatt. Már vége volt az ősznek, a tél kúszott épp a küszöbre. A lány a sálját simogatta és mereven bámulta a kopasz fát.
- Hisa...ugye? – lépett a lány mellé Atshushi. Szemei tele voltak haraggal és gyűlölettel, melyet mind szeretett volna a lányra zúdítani.
- Sokáig bírtad! – szólalt meg a lány. – Azt hittem, hogy hamarabb megkeresel majd.
- Ezek szerint, direkt csinálod, ugye? Tudsz róla, hogy szeretem Eichit és azért teszed, igaz, – kérdezett rá konkrétan a fiú.
- Hahaha... – nevetett fel önelégülten a lány. – Persze, hogy tudom és természetesen azt is tudom, hogy Eichi is szeret. Csak a kis hülye, nem meri beismerni magának. – mondta kedélyesen.
- Te nem is szereted őt, jól gondolom? Mi a célod ezzel? Mit akarsz elérni? – ragadta karon a lányt Atshushi.
- Pfft. Persze, hogy nem szeretem. Azt kérdezed, hogy mi a célom? – nézett Atshushira a lány, jéghideg szemekkel. – A bosszú! A célom, hogy bosszút álljak rajtad, Fumihiko Atshushi!
- Mi a franc? – szorította meg a lány karját Atshushi. – Mi a faszomat ártottam neked, te picsa?
- Yukia! – szólalt meg a lány, maga elé bámulva mereven. Kezeivel megérintette Atshushi kezeit és szépen lassan lefejtette azokat a sajátjáról. – Elvetted tőlem Yukiát, a legjobb barátomat és első szerelmemet. Nem ismersz meg Atshushi? Valaha osztálytársak voltunk. Még alsóban. Már nem emlékszel? Yukiára sem? Ennyire jelentéktelen volt számodra? – nézett Atshushi szemeibe gyűlölettel a lány.
- Yu...kia... – nyögte Atshushi és elméjébe fájó emlékek tolultak. – Yukia...kihasznált engem! – nyögte.
- Hazudsz, te rohadt buzi! – kiáltotta a lány. – Elvetted tőlem és buzit csináltál belőle! Rohadt féreg vagy! – tombolta.
- Tévedsz! Yukia kihasznált engem. Közel került hozzám, hogy a családi kapcsolataink révén, gazdag ügyfeleket gyűjtsön magának. Miatta lettem meleg, ő csábított el és tett ilyenné. Millió darabra törte a szívem azzal, hogy elárult. – mondta könnyes szemekkel Atshushi.
- Ne hazudj nekem, te mocskos buzi! – sikoltozta szinte tébolyultan a lány. – Tönkre foglak tenni! Tönkre teszem az életed, meg foglak nyomorítani, te utolsó rohadt buzi! – szemeiben tébolyult tűz égett. A földre köpött, majd elviharzott. Atshushi a fa törzsébe rúgott és szitkozódott. Teljesen megalázva lépett be a terembe, ahol a mérges Eichivel találta szembe magát. A síró Hisát egy csapat lány vette körül, akik vigasztalták és megvető pillantásokat küldtek a fiú felé. Eichi meglódult előre és gyomron vágta a meglepett Atshushit. Megragadta a nyakkendőjét, hogy a szemeik találkozhassanak. Eichiro szemei szinte sírni tudtak volna. Tele voltak kétségbeeséssel és fájdalommal, melyet az ütés miatt érzett. Eichi lehajolt a döbbent fiúhoz és ajkát a fiú füléhez nyomta.
- Ne haragudj Atsu...ezt kívánta a férfiúi önbecsülésem! – szólt. Mielőtt felemelkedett volna, még visszasiklott hozzá egy pillanatra és nagyon halkan, hogy csak Atshushi hallja, ennyit mondott:
- Hé Atsu, szeretném ha tudnád...szerelmes vagyok beléd! – mondta majd elhátrált és lesöpörte kilógó inge alját. Atshushiban egyszerre kavargott a mérhetetlen boldogság és a legkibaszottabb csalódottság. A két fiú helyzete az utolsó évben sem változott. Egyikük sem mert beszélgetést kezdeményezni, de még csak egymásra nézni sem. Eichi végül egy távoli egyetemre ment, Atshushi pedig cukrászként tanult tovább. A két fiú, azóta nem is halott egymásról.

- Amaya Sensei, mi lett Eichivel és Atshushival? Mi a történet vége? – kíváncsiskodtak a gyerekek.
- Az ő történetüknek valószínűleg, ez a vége. Ez egy olyan mese, melynek nincs vége. Ezt így írták meg. – szólt csalódottan a férfi.
- De...de Sensei, Eichi ugye Atshushit szerette!? – kíváncsiskodtak tovább.
- Eichi...nos ő még most is Atshushit szereti. Annyi év elteltével, ez az érzés semmit sem kopott, csak erősebb lett.
- Mi lett Hisával?
- Azt nem tudom! – felelte a férfi hidegen. – Eichi szakított vele, hat évvel ezelőtt, mikor egyetemre ment. – mondta.
- Sensei, magának van szerelme? – érdeklődött az egyik kislány. Eichi a szívéhez kapott és megmarkolta felsőjét. A szavak, melyek nyelve hegyén voltak, nem akartak kicsúszni.
- A Sensei, az én papámat szereti! – csendült egy hang az ajtóban. Eichi riadtan kapta oda a fejét és meglepetésére két kisfiú állt ott kézen fogva. Egy magasak voltak, talán ikrek. Az egyik vörös hajú volt, páratlanul szép zöld szempárral. A másik kisfiú, aki kisebbnek tűnt arcra, sötétbarna hajú és érett narancs színű szemei voltak.
- Eichi Sensei...ugye a papát szereted? – szólalt meg ismét a kisfiú és Eichi már be is azonosította, hogy a barna hajú az.
- Fogalmam sincs miről beszélsz! – döbbent meg a férfi. A háttérből másik két hang csendült, ezek már felnőtteké voltak.
- Rühellek, Hisa! – szólt a férfi és felbukkant az ajtóban. Arcát nem lehetett látni, mert egy jókora láda takarta el, melyet a vállán cipelt.
- Tudom. Én is szeretlek, Fumihiko. – csendült a nő hangja és megtestesült az ajtóban, Eichi életének elrontója. Arakawa Hisa, büszke testtartással állt és Eichirora bámult. Arca egyszerre tükrözött örömöt és fájdalmat.
- Mama, mama! Ő a papám, igaz? – kérdezte a nőre nézve a vörös hajú kisfiú. A nő gyengéden elmosolyodott majd bólintott kisfiának. A ládát tartó férfi, eltolta maga mellől rejtekét, ami kis híján a földön landolt. Hisa kapta el és tette le az asztalra.
- E...Eichi...? – kérdezte a magas barna hajú férfi. Ajka és keze remegett, sőt talán egész íze. Eichi térde koppant a földön, arcát tenyerébe temette és oda suttogta el az életet jelentő nevet.
-  Atshushi...





Szereplők: Hasegawa Haruki x Yaguatí Sayen                                                       
Jellemző: szerelem, dráma, kaland, yaoi.                                            3. fejezet
Mondd, hogy szeretsz!Hasegawa Haruki, már egy fél éve önkéntesként dolgozik, Dél Kongóban. Ezen idő alatt, „rátalált” a szerelem, amit soha az életben nem lesz hajlandó beismerni. Legalábbis Ő, ezt állítja. Két nappal ezelőtt, a falu őslakosai összepakolták holmijaikat és lebontották kunyhóikat. Úgy döntöttek tovább állnak, hogy az esőerdő, más területeit is ki tudják használni. Sayen, elmondta Harukinak, hogy ezzel nem tesznek kárt az erdőben. Így, nem merítik ki túlzottan a természeti forrásokat. Haruki, úgy döntött, hogy ittléte alatt, alkalmazkodik ehhez a nomád életmódhoz, így buzgón segített mindenkinek, aki kérte. Hosszú és fárasztó volt az út, mire megfelelő helyet találtak. Mikor megérkeztek, kiirtották az aljnövényzetet és a kis fákat. A nagy fákat meghagyták, hogy azok árnyékot biztosítsanak majd később. Sayen, elindult ágakat és gallyakat gyűjteni, amikből majd új hajlékot húzhatnak, Haruki feje fölé. A fiú, az utóbbi napokban sűrűn eltünedezett, magára hagyva ilyenkor Harukit. A férfi, mindig búskomor volt ilyenkor, gondolatait csak munkájába tudta beleölni. Minden alkalommal, amikor Sayen visszatért nagyon fáradt volt. Ilyenkor felkereste Harukit a kunyhójában és magához ölelve aludt el. Arcán, mindig szomorú kifejezés ült, ami nagyon nyugtalanította Harukit. Tegnap is ez volt. Mielőtt elindult volna a költözködés, a fiú azelőtt tért vissza a városból. Haruki, gyanította, hogy ez is csak azért volt, mert a fiú segíteni akart neki. Tudta jól, hogy holnap hajnalban, ismét el fog menni és magára hagyja őt. Haruki, csendesen baktatott Sayen után, a sűrű növényzetben. Egyikük sem szólalt meg, pedig bizonyára mindkettőjüknek volt mit mondania. Nemsokára, egy kisebb folyóhoz értek, ahol kék volt a víz. Haruki, kikerekedett szemekkel csodálta meg a gyönyörű vizet, mely hideg volt. Erre azután jött rá, hogy belemártotta lábát, ami rossz ötletnek bizonyult. Sayen levetkőzött, amit Haruki szinte tátott szájjal nézett végig. Hiába...Sayen, lassan egy hete nem nyúlt már hozzá. Most mégis, odalépett hozzá és gyorsan megszabadította Őt a ruháitól, hogy aztán karon ragadhassa és a hideg vízbe ráncigálhassa. Haruki vacogott, annyira fázott a vízben. Sayen, ezen nagyon jól elszórakozott.
- Teljesen kemények lettek. – simogatta meg Haruki mellbimbóját. Haruki, piros arccal kapott oda és fordította el fejét, de már késő volt. Sayen, derekánál fogva magához húzta és forró csókot nyomott Haruki, hideg ajkaira.
- Gyere! – szólt és magával húzta a partra a férfit. Ott aztán, gyengéden simogatta Haruki, hideg és didergős testét. Finoman az aljnövényzetre fektette és csókolgatni kezdte. Haruki felült és megpillantotta, Sayen megkeményedett ágyékát. Annyira vágyott rá, hogy ajkaival érinthesse, ezért a fiú lábai közé kuporodott, négykézláb. Ajkával és nyelvével kezdett játszani az eres szerszámon, mire döbbenten tapasztalta, hogy a fiú keze, a hátától lefele indul, egészen a fenekéig. Haruki, szájával Sayen, pedig kezével ingerelte. Sayen, észrevette, hogy Haruki már eszeveszett módon nyöszörög, így ledöntötte őt a földre. A férfi, a puha növényzeten hasalt, mikor Sayen egy mozdulattal belé nyomult. Haruki, kapaszkodott az aljzatba, ami nem volt túl stabil, így marokszámra tépte azt ki. A fiú, kifejezetten élvezte, ahogy imádottja szenved előtte, ettől még erősebbeket lökött rajta. Meg fogta Haruki merevedését és kényeztetni kezdte. A férfi, remegni kezdett és Sayen kezébe élvezett. A fiú, pillanatokon belül követte őt. Pihegve feküdtek egymás mellett és nézték a csendes tájat.
- Szeretlek. – törte meg Sayen a csendet. Haruki nem válaszolt neki, csak titkon elpirult. Ő is ki akarta mondani, de nem jött hang a torkából. A fiú, búsan nézett maga elé és hallgatott.
- Ma is menned kell? – kérdezte Haruki és titkon remélte, hogy a válasz neki kedvez majd.
- Igen. – szólt a fiú, és Haruki ajka lekonyult. – Az apámnak kell besegítenem.
- Értem. – válaszolta letörten Haruki. Napkeltéig feküdtek egymás mellett a folyó partján. Sayen, testével melegítette Harukit és nem egyszer suttogta fülébe, a mámorító szavakat...” Szeretlek”.
Mikor felkelt a nap, Sayen felöltözött és indulni készült.
- Az apám...- kezdett bele, – azt akarja, hogy megnősüljek. – jelentette be szerelmének bánatosan. Haruki, úgy érezte, mintha villám futott volna végig testén... – dejavu – gondolta magában.
- É...értem. – végül csak ennyit nyögött ki, mert könnyeivel küszködött. Nem akarta elsírni magát Sayen előtt, hisz mégis csak egy férfi.
- Ennyi? – kérdezte maró fájdalommal a szemében Sayen.
- Ó, hát...izé...Gratulálok! – mondta bizonytalanul és már érezte is, hogy forró könnyei utat szabnak hideg arcán. Sayen lába földbe gyökeredzett és csak egy dolog járt a fejében, amivel esetleg változtathat Haruki véleményén.
- Szeretlek! – ismételte meg újra azokat a csodás szavakat, amitől Haruki, még rosszabbul érezte magát. Sayen belátta, hogy ma már nem tehet többet, így elköszönt Harukitól és elindult kifelé az erdőből. Haruki, magára maradt gondolataival és nem érzett mást, csak a szívét markolászó gyászt és a könnyeket az arcán. Megint, ugyan az történik vele. Megint magára hagyják őt. Hát ezért nem akart Ő, soha szerelembe esni. Most mégis...végre elérte, hogy a szíve másként dobbant meg Sayen iránt, de végül megint csak egyedül van. De mégis mit tehetne, hogy ez most ne ismétlődjön meg? Egy órát tépelődött magában...legalább is Ő, így saccolta meg, mikor dühösen felpattant és visszarohant a faluba. A rá bámuló lakosokra, ügyet sem vetve összepakolta legfontosabb holmijait és a táskájába vágta. A törzsfőnök segítségével, megtudta, hogy merre kell mennie, így útnak indult. Sokat kellett gyalogolnia, míg kiért az erdőből, de végre a poros utat szelte. Nehézkesen, de rátalált egy buszmegálló félére. Leült és várt a megérkezésére. Yaguatí Sayen, bágyadtan és feszülten ült a karosszékben. A hold fénye adott csak némi fényt a sötét irodának. Három férfi tartózkodott csupán bent. A Sayennel szemben ülő férfi, aki kísértetiesen hasonlított rá, idősebb volt. Kezeivel, állát támasztotta és mozdulatlanul figyelte fiát. Göndör fekete hajában, már itt-ott megjelentek ősz hajszálak, amik nem rontottak ugyan az összképen, mégis jelét adták korának. A másik férfi, aki szintén idősebb volt, Hiisen székének karfáján ült és a hátát simogatta tenyerével. Lába és karja karcsú volt, korához és neméhez képest, igencsak csinos példány. Szőke félhosszú haja, csodás keretet adott, amúgy is szép arcának. Fűzöld szeme, melyet csak a benne árválkodó, kóbor sárga folt tett egyedivé, szinte világított ebben a vak sötétben. Hiisen, most egyik kezével végigsimított kedvese combján, amitől Sayennek megrándult egy izom az arcán. Eszébe jutott szerelme és az, hogy most nem lehet vele. A férfi, akivel pedig az apja kacérkodik, még jobban erre sarkallja őt. Történetesen ugyan is, Sayen „mostoha apja” Ikuto, nagyon hasonlított szerelmére, ami miatt Ő, most hatalmas kínokat él át. Azután fejbe csapta magát, mert eszébe jutott, hogy miért is van itt.
- Nem egyezem bele! – pattant fel hirtelen és tenyerével az asztallapra csapott. Hiisen arcán, csintalan mosoly jelent meg és összenézett Ikutoval, aki mint észre vette, az orra alatt kuncogott.
- Miért nem, fiam? – kérdezte Hiisen, még mindig mosolyogva. Látszott rajta, hogy fia ugratása, felettébb nagy örömet okoz neki. – Pedig, olyan szép kislányt választottunk neked. – mondta színlelt szomorúsággal.
- Nagyon jól tudjátok, hogy én Harukit szeretem! – vágta rá dühösen. Ikuto, összerezzent a név hallatán, de nem érte váratlanul.
- Valakinek pedig, át kell vennie tőlem a kormányzói széket. – mosolyogta, – Rád gondoltam.
- Majd a húgom átveszi! – forrongott tovább. Hiisen, nem bírta tovább és felnevetett fia arcán. Sayen, mint egy kisgyerek, akinek el akarják venni a játékát...pont olyan arcot vágott.
- Na és Ő...szeret téged? – szólalt meg váratlanul Ikuto. Kezeit összefonta térde körül és ujjaival malmozott, úgy várt a fiú válaszára.
- Igen, szeret! – vágta rá dühösen Sayen.
- Mikor mondta? – kérdezett ismét Ikuto.
- Mi közöd hozzá? – kérdezett vissza Sayen, de már meg is bánta, mert Ikuto hirtelen felállt és elé sétált. Megfogta „mostoha fia” ingét és feljebb emelte a székben. A türkiz és a zöld szem, ádáz csatát vívott egymással.
- Mi közöm? – nézett erősen Sayen szemébe a férfi, – Van merszed, még egyszer megkérdezni?
Sayen, sosem csapta be magát, de hajlamos volt elfeledkezni, a „mostohája” és közte való, erőviszony különbségről. Tudta, hogy kérdése Ikuto felé, félig-meddig jogtalan, hisz kinek, ha nem neki...van köze ehhez.
- Sajnálom, apám! – adta meg végül magát. Ikuto, letette a fiút és szemében kedvességgel vegyes aggodalom jelent meg. – De akkor is, szeretem Harukit! – jelentette ki. Eldöntötte, hogy ezt a csatát Ő nyeri.
- Bizonyítsd be! – fordult ismét felé Ikuto, – ha Haru, kimondja, hogy szeret, akkor áldásunkat adjuk rátok! Ha nem... – tartott rövid szünetet, – akkor elveszed a neked kijelölt lányt, Haru pedig, visszatér Japánba az anyjához! – döntött Ikuto. Sayen bólintott, de nem volt boldog. Számtalanszor suttogta már Haruki fülébe, hogy szereti Ő, azonban még egyszer sem viszonozta. Tudta, hogy ez komoly problémát vet fel.

Haruki, tébolyult módjára szállt le a népes buszról és útja a kormányzói irodába vezetett. Ő maga is félt, attól amire elszánta magát, de tudta, hogy most vagy soha! Eddigi élete során, soha nem harcolt senkiért sem. Aki menni akart, azt hagyta kisétálni az életéből, most viszont, hogy Sayenről volt szó...szíve nem engedte neki ezt a hanyagságot. Nem volt nehéz rátalálnia, hisz járt már itt az elején, most mégis, mintha inába szállt volna a bátorsága. Mikor megközelítette az épületet, egy fiú vágtatott ki, aki messziről mintha hasonlított volna Sayenre. De ezzel, most nem volt ideje foglalkozni. Bevágtatott az épületbe és a titkár asztalához ment. Nem ült ott senki. Pár percet várnia kellett, mire a díszes faragású, fehér faajtón kisétált egy nő, aki gyorsan le is ült az asztalhoz.
- Miben segíthetek? – kérdezte angolul.
- Hasegawa Haruki vagyok, az mbuti törzs önkéntes tanára. – jelentette be és őszintén remélte, hogy így előbb bejuthat. A nő biccentett, majd a telefon után nyúlt, ahol ismeretlen nyelven beszélgetni kezdett, majd letette a telefont.
- Hiisen Kormányzó, fogadja önt! Kérem fáradjon be! – mondta a nő és szélesre tárta az ajtót. Haruki, egy sötét szobába lépett. Nem lepődött meg, hisz már esteledik, mégis sajnálta, hogy nem nézhet jobban körül.
- Hasegawa-san, Üdvözlöm! – nyújtott kezet az idős férfi. Haruki is kezet nyújtott neki és ez idő alatt, jobban szemügyre is vette az öreget. Meglepetésére, valóban hasonlított Sayenre.
- Jó estét kívánok, Yaguatí Úr! – köszönt vissza Haruki illedelmesen.
- Nem szükséges uraznia, a san is megfelel, ha Önnek úgy kényelmesebb. – mosolyodott el a férfi.
- Nem is tudtam, hogy ismeri a megszólításainkat! – lepődött meg Haruki. Hiisen legyintett egyet.
- Japán szeretőm van. – közölte lazán, mintha ez teljesen természetes lenne, – lassan több, mint tíz éve.
- Nos, ez dicséretre méltó. – ismerte el Haruki és valóban meglepődött, – bizonyára szép hölgy.
Hiisen, kajánul felnevetett.
- Valóban...meseszép. – szólt és arcán ezúttal őszinte boldogság ült. – A feleségem meghalt, mikor a lányunk született. Évekig nem foglalkoztam a szerelemmel, amíg Őt, meg nem ismertem.- sóhajtott, – no, de gondolom nem ezért van itt! – tért a tárgyra az öreg.
- Na igen...- kezdett fészkelődni a székben Haruki, – hallottam, hogy Sayen megnősül. – mondta bánatosan.
- Ah, jött gratulálni? – kérdezte Hiisen, és ajka gonosz mosolyra húzódott. Harukinak, inába szállt a bátorsága, de mégis erőt vett magán.
- Nem...én, úgy tudom, hogy Sayen mást szeret. – mondta bizonytalanul.
- Oh, valóban így van...de a szerelme nem biztos, hogy így érez! Így tehát, nincs akadálya a násznak. – jelentette be az öreg.
- De van! – pattant talpra Haruki. Kezei ökölbe szorultak és látszott, hogy küszködik önmagával.
- Mégis mi lenne az? – feszítette tovább Haruki idegeit az öreg.
- Én Sze...sze...sze – több hang azonban nem jött ki a száján. Úgy érezte, hogy vesztett, hogy most biztosan, mindent elvesztett.
- Akármennyire is táplálsz erős érzéseket...- szólalt meg egy kellemesebb hang a sarokban, – ha a másik nem tud róluk, akkor értelmét vesztik! – Haruki megpördült tengelye körül. Ekkor vette csak észre, hogy más is van a szobában. Az idős férfi, akinek még nem látta az arcát a sarokban lévő fotelból állt fel. Elhaladt Haruki mellett és Hiisen karfáján foglalt helyet. Ikuto, ujjaival hajába túrt és fájdalmasan sóhajtott. Haruki szája tátva maradt és azt hitte, hogy szeme csak káprázik. Érezte, ahogy a könnyek kiszöknek a szeméből és gondolataiban csak egy kérdés lebegett.
- Apa? – formázta a szavakat szinte némán.

4. fejezet
Changes in the ageA férfi, felállt a karfáról és közelebb lépett Harukihoz. Hosszú karjaival, magához húzta és szorosan megölelte.
- Haru, kicsim. – csókolt fülébe a férfi, – Nagyon hiányoztál! – mondta most már Ikuto is sírva.
- Miért hagytál el minket, apa? – Haruki teljesen elfelejtette, hogy miért is jött. Ikuto, lazított ölelésén és távolabb tolta magától fiát, hogy jobban szemügyre vehesse. Szemei tele voltak bánattal és kétségbeeséssel.
- Sajnálom, Haruki. – szólt megtörten. – Anyáddal, sosem jöttünk ki jól. De, időben beismertük ezt és tiszteltük egymást annyira, hogy ne folytassuk ezt. – fogta meg kezeivel Haruki karjait. – Mégis, az egyetlen dolog, amit megbántam az életben az, hogy elhagytalak téged.
- A...akkor miért hagytál el? – sírta el magát Haruki, – miért hagytál magamra? Olyan...olyan egyedül voltam!
- Sajnálom...igazán, nagyon sajnálom, de úgy éreztem, hogy anyádnál jobb helyed lesz. – sóhajtott. – A munkám, amúgy sem adott nekem túl sok szabad időt.
- De...mégis, mit keresel itt? – kérdezett tovább a fiú. – Mi ez az egész? Nem zsoldos voltál?
- Zsoldos voltam! – jelentette ki. – De én sosem harcoltam. Az én helyem, a papírok mellett volt. Így találkoztam Hiisennel is. – pillantott az idős férfi felé. – Az egyik kiküldetés alkalmával futottunk össze. Azután, sűrűn találkozgattunk és végül...rájöttünk, hogy ami köztünk van, az nem barátság.
- Tessék? – döbbent meg Haruki. – Te...te vagy a...a japán szerető? – kapott levegő után. Ikuto, lehajtotta fejét. Szőke haja, zuhatagként omlott alá. Pár percnyi csend után, ismét felkapta fejét és farkas szemet nézett, iker íriszeivel, majd bólintott.
- Még valamit tudnod kell! – mondta és szemei most először, a legfájdalmasabb bűnbánatot sugározták. – Több, mint tíz éve már, hogy én nevelem Sayent! A „mostohája” vagyok. Én tanítottam írni, olvasni és szintén én tanítottam meg Japánul. Rólad...is tőlem tud. Kicsi kora óta, őrizgeti a fényképedet, amit én adtam neki. Tudta, hogy van egy gyermekem Japánban és hogy magányos az apja nélkül. Szerintem...Ő, azóta szerelmes beléd. – Ikuto szíve darabokban volt, ahogy Harukihoz beszélt és fogalma sem volt, hogy fia, miként reagál majd. Persze megérti, ha Haruki elmenekül vagy minden félét rákiabál...hisz megérdemli. Más gyermekét nevelte, vele pedig nem törődött. Haruki torkán nem jött ki hang. Bukott ember módjára hanyatlott vissza a székbe és arcát tenyerébe temette. Sok gondolat cikázott a fejében, többek között az apja és Sayen is. Sayennek, boldog gyermek kora volt, hisz ketten is szerették, míg Ő, egymaga volt az anyjával és senki sem foglalkozott vele. Félt kapcsolatot teremteni másokkal, már attól is boldog volt, ha csak a testéért szerették...másrészt viszont, így megismerhette Sayent, aki olyan dolgot adott neki, olyan érzéseket, amiktől úgy érzi, hogy boldogság élni. Kezeit elvette arca elől és most először határozottan nézett apja szemeibe. Már tudta...jól tudta, hogy mit kell tennie.
- Nem fogok most azonnal megbocsájtani! – jelentette ki, ahogy apját nézte. – Viszont, minden elismerésem, hogy Sayent, ilyen nagyszerű emberré nevelted. Ha engem, csak fele ennyire szerettél volna! – vitte le hangsúlyát és meginogott, de rögtön észbe is kapott és próbált, újra higgadt maradni. – Mindazonáltal...- folytatta és most a másik férfi szemét kutatta a sötétben, – ahogy mondtam a jó előbb, azért jöttem, mert nem egyezem bele abba, hogy Sayen megnősüljön! – mondta határozottan. – Hiisen-san, én szeretem a fiát! – mikor kimondta ezeket a szavakat Haruki, úgy érezte, hogy hatalmas szikla gördült le a szívéről. Megkönnyebbültség járta át egész testét és eldöntötte, hogy az öreg akármennyire is fog tiltakozni Ő, nem enged majd neki.
- Elégedett vagy, apám? – tárta ki a faajtót Sayen. – Befejezhetjük ezt a hülyeséget végre?
- Igen! – dőlt hátra elégedetten az öreg.
- Kicsim...- szorította meg Haruki kezét Ikuto, – ha szereted Sayent, akkor légy vele boldog. Én és anyád támogatunk téged. – mosolyodott el.
- Anya is tud róla? – lepődött meg Haruki.
- Természetesen! Tarjuk a kapcsolatot. – közölte teljes természetességgel. – Ha szeretnéd, nyitva előtted a lehetőség, hogy visszatérj Japánba.
- Soha! – dobbantott Haruki. – Itt fogok maradni! – jelentette be.
- Ennek örülünk! Legyetek nagyon boldogok. – mondta Ikuto és karon ragadta a kifelé sétáló Hiisent.
- Csak óvatosan! – intett hátra válla felett Hiisen, majd behúzták maguk mögött az ajtót.– Haruki, tényleg szeretsz? – rontott oda Sayen és kézen fogta Harukit.
- Idióta! Telj be vele, mert többet az életben ki nem mondom! – mondta elvörösödve Haruki.
- Haruki, szeretlek! – ölelte át Sayen és mohón megcsókolta.
- Én is, te buta. – mondta teljes vörösbe öltözve Haruki.

Két év telt el azóta, hogy Haruki önkéntesen tanítani kezdett Afrikában. Rátalált a nagy szerelem, amihez foghatót még sosem érzett. Azóta ők ketten, saját szponzorálású iskolát hoztak létre, ahol az új, felnövekvő őslakos gyermekeket oktatják. Mint jó ideje kiderült, Sayen is tehetséges. Így már ketten is képesek órát tartani, megosztva ezzel a feladatokat. Szélesítették az eddigi elképzelésezek, amelyeket Hiisen Kormányzó tervezett. Sok gondot vettek le ezzel az öreg válláról. Közeledett a nyári szünet és Harukiék előtt, nagy utazás állt. Japánba készültek menni, egy nagyon rövid időre. Csereprogramot szerveztek ugyan is. Céljuk nem volt kevesebb, mint hogy a japán fiatalokat, akiket vonz az Afrikai táj és az önkéntes munka, később részt vehessenek ebben a nemes feladatban.
- Édesem, mindent bepakoltál? – csókolta fejen Sayen, Harukit.
- Ne előttem flörtöljetek, fiaim! – lökte arrébb könyökével Sayent Ikuto, hogy most ő ölelgethesse fiát. Sayen duzzogva vonult vissza apja mellé, aki kuncogva veregette meg a vállát.
- Sokkal életvidámabb, mióta együtt vagytok! – állapította meg Hiisen. – Olyan szép, akár az apja.
- Jesszusom, apám! – zsörtölődött Sayen. – Ebbe, kérlek ne menj bele, ha egy mód van rá. – fintorgott. Apja, nevetve csóválta a fejét és a két Hasegawat csodálta. Tekintet fiára siklott és megütközve látta, hogy Ő is, őket csodálja. Ikuto és Haruki, egyszerre fordultak meg és néztek szembe a másik kettővel.
- Te is magadon érezted a szemüket? – nézett Haruki apjára.
- Két perverz. – mosolyodott el Ikuto, majd átcsörtetve a szobán, magához ölelte Hiisent. Sayen, űzött vad módjára menekült Haruki felé és már csak az ajtóból szólt vissza.
- Most egymásnak estek, vagy kikísértek miket, öregek? – nevetett gúnyosan.
- Majd megtudod te is! – förmedt rá az apja és mind a négyen elindultak a repülőtér felé.

Rövid búcsúzkodás után, Haruki és Sayen már a gépen ültek. Harukinak ismerős volt már ez az érzés, de most, hogy Sayen mellette volt sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint akkor. Egész úton beszélgettek. Harukinak, rá kellett jönnie ebben a két évben, hogy Sayen nem csak a testi kapcsolatok terén bizonyul remek társnak, de szellemileg is serkentőleg hat rá. Megértette, hogy őt is lehet szeretni, nem csak a testét. Elmélyülve beszélgettek, hatalmas papírhalmok közepette vitatták meg, programjuk minden pontját. Sayen, értelmes és leleményes volt, így Haruki boldogan vihette véghez mellette, élete legnagyobb álmát...sőt még annál többet is. Mivel az út egy kicsit hosszú volt, nem restelltek a WC-ben egymásnak esni, amivel nem kis galibát okoztak a többi utasnak.
Fáradtan szálltak le, a Tokyoi reptéren. Útjuk egy szállodába vezetett, ahol nyugovóra tértek. Este volt már, így nem maradt más dolguk, mint megvitatni a holnapi programot és ágyba bújni.
- Haru, itt mikor kezdődik a nyári szünet? – érdeklődött már az ágyból Sayen.
- Ümm...ha jól tudom, akkor a hét végén. – morfondírozott Haruki. – De, miért kér...- mondatát nem tudta befejezni, mert megszólalt a telefon. Sayen vette fel és pár másodpercnyi diskurzus után, sóhajtva tette le.
- Tano...- súgta a sötétbe Sayen.
- Az unoka testvéred? – kérdezte meglepetten Haruki. Jól ismerte már Tanot, aki nem egyszer megpróbált kikezdeni vele. Tano, még Sayenhez képest is hatalmas volt. Magasabb és ismosabb is volt kuzinjánál. Ám sokkal gyávább is. Kedves és jópofa volt, azonban termetéhez képes, nem olyan talpra esett. Köztudott volt róla, hogy szereti a saját nemét Harukihoz, azonban nem mert nyúlni, mert volt benne annyi tisztesség, hogy engedett rokona kérésének. Mégis sokszor mellettük állt és nem egyszer kisegítette őket. Csengettek, mire Sayen már az ajtónál is termett. Egy tagbaszakadt, barna hajú férfi állt az ajtóban. Arca, neméhez képest mondhatni csinos volt. Fehér trikót viselt, ami csak még jobban kihangsúlyozta barna bőrét. Teste arányos volt, szemei csodaszép kék színben tündököltek. Mikor Haruki, ezekbe a szemekbe nézett, mindig az esőerdei folyó jutott róla eszébe.
- Hát te...? – kérdezte meglepetten Sayen, rokonától.
- Ezt...- húzott ki egy köteg papírt válltáskájából, – otthon hagytátok! A jelentkezési lapok...és még egy pár fontos irat. – lebegtette meg. Sayen, idegesen kapta ki kezéből a papírokat és buzgón lapozgatni kezdte őket.
- Köszönjük, Tano! Megmentettél minket! De mégis, hogy jöttél el idáig? – lepődött meg Haruki. Sayen, ügyet sem vetett rájuk, gondolataiba merült és olvasott tovább.
- Hálátlan dög. – mormogta orra alatt Tano, majd Harukihoz fordult. – Ez, most rosszul esett Haru-nii! – mosolyodott el. – Jól tudod, hogy beszélek japánul.
- Ú. – csapott homlokára Haruki és elszégyellte magát. El is felejtkezett róla, hogy Sayent és Tanot az apja tanította. Tano, közel olyan okos volt, mint unokatestvére. Nem okozott hát gondot neki, hogy utánuk repüljön.
- Köszi Tano! – kocogtatta meg Sayen, Tano mellkasát. – Jó is, hogy jöttél. Lesz számodra egy remek feladatom. – mosolygott Sayen. – De, a részleteket, majd holnap. – szólt, majd előkotorták a pótágyat és megágyaztak Tanonak.

Másnap reggel, mind a hárman felöltöztek és lementek a szálloda étkezdéjébe. A két „idegen” nem jött zavarba a helyi ételektől, hisz Ikuto, rendszeresen főzött nekik japán ételeket. Ezáltal, egyikük sem jött zavarba. Haruki, büszkén sétált mögöttük. Reggelijüket, hangos beszélgetés közepette fogyasztották el, majd készülődni kezdtek. Egész álló nap az iskolákat járták, több-kevesebb sikerrel. Volt, amelyikben egész egyszerűen, zaklatóknak hitték őket. Végül, késő délutánra maradt az iskola, ahol Haruki anno tanított. Várakozással vegyes izgalom futott át Haruki, minden egyes porcikáján. Sayen, gyengéden végigsimított arcán, majd lopott tőle egy csókot, mielőtt átlépték volna az iskola küszöbét. Haruki, nosztalgikusnak érezte, hogy ismét itt van, de immár, nem cserélte volna el az Afrikai környezetet erre. Az igazgatói irodába mentek először, ahol a volt kollégák, mind Haruki nyakába ugrottak. Shinjo, az íróasztalánál ült és néha egy-egy pillantást vetett, volt imádottjára. Egyik ilyen pillantását azonban, Sayen kapta el sikeresen. Shijo, megrettent és elfordította tekintetét. Sosem látott még, ilyen gyilkos tekintetet. Sayen, oldalba bökte Tanot és fejével, Shinjo felé biccentett.
- Shinjo...- súgta oda halkan, unokatestvérének.
- Hmm...- jegyezte meg Tano. Sayen szemében, gonosz szikra lobbant.
- Mit csináltok? – csapódott melléjük a frissen szabadult Haruki. – A volt osztályom végzős. Hozzájuk megyünk! – jelentette ki és már rohant is. Úgy szaladt el Shinjo mellett, hogy észre sem vette a férfit, akinek ez igen csak rosszul esett.
- Van egy jó ötletem. – szólalt meg Sayen, majd követte Harukit.
- Ajjaj. – mondta, de már csak magának Tano, majd követte őket. Amint elhaladt Shinjo mellett, visszafordult és rákacsintott egyet. Shinjo, a füléhez kapott, mert úgy érezte, hogy mindjárt lángra lobban, csak az nem tudja, hogy mitől.
Haruki, boldogan lépett be, volt osztálytermébe. A diákok ugyan hallottak róla, hogy ma belátogat, mégis meglepte őket.
– Sensei...sensei..- rohanták le egyszerre a diákok, számtalan kérdést feltéve. „ Milyen Afrika?”, „ Van-e ott internet?”. Haruki, ezen kérdések nagy részéről úgy gondolta, hogy még feltenni is felesleges, de nem akarta lelombozni volt diákjait, ezért hűségesen válaszolt mindre.
- Sensei, most annyira szép. – szólalt meg az egyik fiú, aki eddig csendesen ült az ablak mellett. Haruki, még jól emlékezett a nevére, hisz Ő volt az egyetlen olyan diákja, aki sosem okozott neki gondot.
- Köszönöm Hiroto. – mosolyodott el Haruki és pillantása Sayenre tévedt, aki kissé idegesen bámulta Hirotot. – Na, de nem ezért vagyunk itt. – folytatta.
- Kétféle programot indítunk a nyártól...- vette át a szót Sayen, majd jegyzeteibe nézett, – Az egyik programban résztvevők, megismerkedhetnek hazám, minden részével. Az esőerdőtől a belvároson át a Kormányzói Hivatalig. Megismerhetik a nomád életmódot, de részesei lehetnek, a politikai helyzeteknek is, melyet édesapám a kormányzó és Hasegawa Ikuto-san, egykori zsoldos fog majd bemutatni. Ez a program, mindössze három hónapig tart. – Sayen, kifújta mindeddig benntartott levegőjét, lapozott és folytatta, – A másik program, az „ Önkéntes Tanító” nevet viseli. Bárki, akit érdekel rész vehet benne. Ez nem egy három hónapos képzés, hanem egy másfél éves. Célja, hogy a képzés után, segítségére lehessetek Afrika, máig élő őslakosainak. Mint tudjátok, náluk igen kevés ember tud írni és olvasni. Hála Harukinak, ez az utóbbi két évben emelkedésnek indult. Azonban, rengeteg felnőtt őslakos van, akiknek igen is szüksége lenne még, a ti zsenge tudásotokra. – fejezte be monológját Sayen. Haruki, leugrott az asztalról, amin eddig ült és Sayenhez sétált. Egy kupac lapot vett el a kezéből, majd visszasétált a tanári asztal elé.
- Ezek...- mutatta fel a lapokat, – jelentkezési lapok. Ebben a két hétben, ameddig itt tartózkodunk, leadhatjátok nekem. Van időtök átgondolni. Akit érdekel az kérem jelentkezzen. – osztotta ki a lapokat Haruki. Hiroto, jelentkezett, hogy beszélni akar vele, de végül a laposztogatás elhúzódott a szünetben is.
- Hol van Hiroto? – kérdezte Haruki, a fiútól, aki Hiroto mellett ül.
- Ö...Shinjo Sensei hívatta. – mondta bizonytalanul a fiú, majd elkapta tekintetét. Haruki, riadtan trappolt Sayenhez és elpanaszolta neki bánatát, aki erre felkapta a fejét.
- Ne haragudj, Haru. – szólt Sayen és félrevonult Tanoval. Pár percnyi eszmecsere után, mindketten elindultak a folyosón.

Shinjo, a szertárban molesztálta kedvenc diákját, akit egy hónapja sikerült behálóznia. A szőke fiú, kicsit hasonlított Harukihoz, éppen ezért kedvelte. Néha vonakodott, akár csak Haruki, de Ő, ezt sem bánta. Kedvenc kellékeit, már kikészítette az asztalra és épp a fiú nyakát csókolgatta. Ujjai, sebesen gombolták, annak ingét.
– Már kiskorúakat is molesztálsz? – nyílt a szertár ajtó és egy magas, barna bőrű, göndör, fekete hajú férfi jelent meg benne. Hátát a félfának vetette és gúnyosan kacagott. Shinjo, nagyon is jól tudta, hogy ki ez a férfi. Álmai rettegett alakja, aki elrabolta tőle, az Ő kis házi kedvence testét, Yaguatí Sayen. – Örülök, hogy nem változtál, így könnyebb szívvel adom át neked, az én kedves kis meglepetésem. – szólt és kéjes mosoly jelent meg arcán. – Tano! – szólt ki oldalt és az ajtóban megjelent egy, Sayennél is magasabb és izmosabb férfi, aki arcilag, sokban hasonlított az említettre.
Tano, bezárta Sayen után az ajtót, aki szinte gurulva a nevetéstől, állt odább. Shinjo, riadtan hátrált, de útját állta az asztal. Tanonak ez pont megfelelt. Egy hirtelen mozdulattal, megragadta Shinjot és mindkét karját hátracsavarta.
- Aú...ez fájt! – kiáltott fel Shijo.
- Ne aggódj, kedvesem. Lesz ez még jobb is! – csókolt bele Tano, Shijo hajába. Egy mozdulattal, széttépte fehér ingét. A gombok, halk csörömpöléssel értek földet a parkettán. Felkapta az asztalról a vastag bőr béklyót és összebilincselte kezét, majd behajlított lábát. Shinjo úgy feküdt az asztalon megbilincselt végtagokkal, hogy épp csak feneke ágaskodott felfele. A csipeszért nyúlt, majd mellbimbóira csippentette, mire a válasz egy újabb szisszenés volt.
- Csak nem...? – mosolyodott el Tano. – Élvezed? – kuncogott, majd síkosítót öntött a bejáratához és a fém tágítóval utat engedett, rögtön három ujjának.
- A...az mi a fene? – nyögött riadtan Shinjo, mikor megpillantott valami furcsa műanyagot Tano kezében.
- Enemagra. – közölte higgadtan Tano. A merevedést segíti elő. – húzódott kaján mosolyra ajka, majd Shinjo fenekébe dugta. – A létező...- nyomot még egyet a segédeszközön, – összes érzékeny pontodat, ingerelni fogja...méghozzá egyszerre. – nevetett. Shinjo, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ez pont olyan, mint amikor „ a hóhért akasztják”.
- Nagyszerű...összehúzódtál. – dolgozott keményen Tano. – Mindjárt eléri a prosztatát és nagyszerű gyönyörnek leszel részese. – szólt. Valóban, ahogy az enemagra, nyomni kezdte a gátat és az ejakulációs csatornát
- Ne...ne folytasd. Ide fogok vizelni! – kiáltott fel kétségbeesetten Shinjo.
- Azt kötve hiszem. – szólt nyugodtan Tano. – Amit érzel, az egy inger, amit az enemagra okoz benned. Ami kijön, az csak sperma lesz. – kuncogott tovább orra alatt. – Ne szarj be, hisz élvezed. – húzta ki Tano az enemagrát, majd egy erős lökéssel visszanyomta azt. Shinjo feszítő izmai, mozgatni kezdték benne az enemagrát, aminek köszönhetően a férfi, az asztalra élvezett. Tano, elégedetten vetette hátra a fejét és jóízűen nevetett. Shinjo, úgy érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, amik patakként záporoztak végig az arcán. Rohadtul megalázottnak érezte magát és ezen semmi sem tudott változtatni. Még az sem, hogy Ő, igazából élvezte azt, amit az imént vele tettek.
- Ez volt Sayen üzenete. – szólt Tano és kicsit meghatották Shinjo könnyei. – Most már, te is tudod, hogy milyen szar érzés, ha valakivel ilyet művelsz az akarat ellenére. – simította meg haját, majd közelebb hajol, hogy beleszippanthasson. Két tenyerébe fogta Shinjo arcát, majd lágyan megcsókolta. Észbe sem kapott, már le is húzta cipzárját és Shinjo, nedves belsejébe hatolt. A férfi, úgy érezte, hogy ez sokkal jobb, sokkal kielégítőbb, mint az előbbi, műanyag cucc, amit belé nyomtak. Viszont, riadtan állapította meg, hogy segge, majd szét reped. Tano szerszáma, ami belülről simogatta, akkora volt, amekkorával még sosem volt dolga. Nem is kellett sok idő, mire mindketten felnyögtek, és hangos kiáltások közepette, élveztek el egyszerre. Tano, megtörölgette szerszámát, majd visszahúzta cipzárját. Megszabadította Shinjot, a rá kötött béklyóktól, s mintha mi sem történt volna...távozott. Magára hagyta a megtört Shijot, aki még mindig a földön kuporogva sírt. Szíve hevesebben vert, mintha maratont futott volna. Teste, tele volt furcsa és ismeretlen gyönyörök nyomaival. De mégis...amit a legnehezebben tudott megemészteni...az az érzés, ami a szívét kerítette hatalmába.

Három hét elteltével Tano, Haruki és Sayen, boldogan ácsorogtak az Afrikai reptéren. Egy hete értek haza és bár mindössze tíz diák adta le a jelentkezési lapját Haruki, már ezt is kezdő sikernek könyvelte el. Az utolsó percben egy tanár is jelezte a jöttét, akinek az adatai még nem érkeztek meg. De Haruki, ennek különösen örült, mert tudta, hogy így a gyerekek nem utaznak egyedül. Fél órányi várakozás után, a Tokyoból érkező gép, végre landolt. Haruki, boldogan szaladt a leszálló Hiroto elé, aki elsők között jelentkezett, méghozzá a másfél éves képzésre. Hiroto, eldöntötte, hogy kedvenc tanára nyomdokaiba lép, és elmenekülve jelenlegi problémái elöl, itt folytatja jelentéktelen kis életét. Leszállt minden diák. A sort egy középhosszú, fekete hajú férfi zárta, aki napszemüveget viselt. Ahogy egyre közelebb lépdelt a három férfihoz, úgy vált döbbentté mindhármuk arca. Ajkuk, szinte egyszerre mozdul és nyílt szólásra.
-...Shinjo? – kérdezték mindhárman kórusban, amire Shinjo, elégedett mosolya volt a válasz.
Az Ő történetük, még csak most vette kezdetét...itt a világ közepének szívében.

Köszönöm, hogy idáig figyelemmel kísértétek Harukit és Sayent. Az Ő történetük, itt most véget ért, de talán egy-egy rövid epizódra visszatérnek még. A Love On The Other Side 2- ben új párossal találkozhattok majd. Következőleg, megismerhetitek Shinjo, és Hiroto szerelmének szárnybontogatásait is! Kérlek titeket, hogy tartsatok velem, legközelebb is.

Tudom, hogy ezt egyszer mondtam már, de ez most tényleg az első írásom! XD Igen nehezen bukkantam rá, elrejtve...valahol a poros polcon. Na jó, azt azért nem. De teljesen át kellett dolgozni, ezért megértem, ha nem találjátok a legjobbnak. Itt még, igencsak bizonytalanul írtam.Műfaj: dráma, romantikus, trágárság, yaoi
OneshotZuhanok. Vajon milyen mélyen járhatok már? Annyira sötét van, hogy a mélységet már nem is tudom megbecsülni. Hát mégis idekerültem. Pedig egész életemben ezt próbáltam elkerülni. Mit is vártam?! Hisz ez vagyok én. Egy ismeretlen senki. Hisz nem ez az amire vágytam. De mire is vágytam? Lenni akartam, de nem egyszerűen csak lenni. Valaki akartam lenni. Talán.... talán arra vágytam, hogy ismerjenek. Mindig tiltakoztam az emberek ellen, mindig utáltam őket.
,,- Ez nem igaz! Hazudsz! Te... te mindig is csak a figyelemre vágytál. Azt akartad, hogy szeressenek és elismerjenek. Mindig is vágytál a szerelemre. Csakis magadnak hazudsz, csakis magad csapod be azzal, hogy ridegnek tetteted magad. Nézd csak meg magad, nézd miféle csodákról álmodsz. Gyönyörű cseresznyefákról, a vörös pirkadatról. Annyi szépség és csoda van a szívedben. Nyisd ki a szíved ott van benne a szerelem. Mélyen elzártad a mögé a titkos ajtó mögé, melynek a zárja egyszer darabokra hullik, ha eljön az idő.”
- Umm... Mégis mi a fene ez az átkozott zaj?- ébredtem fel zavaros álmomból, – uh... csak az az átkozott ébresztőóra. – könyveltem el magamban. Szerelem huh! Úgy néz ki, hogy a belső énem, még álmomban is emlékeztet rá, hogy sivár vagyok. A rohadt életbe. Ki a fészkes francot érdekel?! Nem értem meg az érzéseim, mi?! Minek nekem ez a szar? Kurvára jól megvagyok így sivárul is. Bár ha az olvasóim tudnák, hogy az írójuk lelke olyan, akár a puszta...
De nem tudják! Szóval ki a fenét érdekel?! Francba is már délután öt van.
- Meddig aludtam? – csaptam homlokon magam. De legalább már kész van a könyvem. Ja azt hiszem, felhívom Joshinit, és ma este berúgok.A Nevem Sunsuke Sakurano. Huszonöt éves férfi vagyok, aki regényeket ír. Szépirodalmi regényekkel indítottam a pályafutásom, viszont mára már...BL regényeket is írok. Ez a szerkesztőm ötlete volt, miután elolvasott egy spontán megírt művemet. Azóta...erre is van kereslet. A lényeg, hogy vegyesen írogatok. Kedvtől függően. Nem tartom magam homokosnak, nincsenek vágyaim férfiak iránt, de részegen előfordul, hogy valakit hazahozok magammal és másnapra mikor felkelek már nincs is ott a személy. Szóval ez vagyok én. Mindenki, aki olvassa a regényeim azt hiszi, hogy romantikus és csodás ember vagyok....ez nagyon messze áll a valóságtól. Sikeres vagyok, bár a szerkesztőmön kívül, nem ismer senki sem személyesen. Ő sem gyakran jön.Felöltöztem és fáradtan battyogtam le, a közeli bárba, ahova a találkozót beszéltük meg a haverommal. Ahogy megérkeztem észrevettem, hogy Joshi, már a bárpultnál ülve vár rám.
- Hali! – köszöntem rá. – Sokat vártál?
- Apám! Sunsuke, ha nem rólad lenne szó, már haza is mentem volna. – vágott mogorva képet Joshi. – Hol a pokolba voltál? – kérdezte idegesen és kellőképp ittasan.
– Tami jött az írásért és elidőztünk egy kicsit.- vontam vállat. Egy cseppnyi megbánás sem volt benne. De Joshi, jól ismert már, ezért kénytelen-kelletlen, így fogadott el engem.
– Most komolyan... – szólalt meg mosolyogva, – Te, még a szerkesztődet is megfekteted? – kuncogott. – Rohadt életbe veled, Joshi. Hogy lehet valakinek, mindig ilyen kibaszott jó kedve? -tettem fel a kérdést magamnak.
– Állandóan azzal jön, hogy milyen gyönyörű vagyok. – sóhajtottam. – Nekem meg tudod...hogy mindegy. – húztam el a szám szélét.
– Szóval akkor most épp egy nő? – kérdezte mosolyogva.
- Ja! – vágtam rá az értelmes választ. Komolyan...néha kár, még megszólalnom is! Ő, a legjobb barátom...így előfordul, hogy tud olyat is, amire én nem emlékszem. Joshitól tudom, hogy volt már rá példa, hogy pasival léptem le. Szóval tuti pasival is feküdtem már le.
- Komolyan nehezemre esik megérteni, hogy mégis miért vagy ilyen jégszívű! – forgatta kezében a poharat. – Esélyt sem adsz magadnak, hogy szerelmes légy! De te már felső közép óta, ilyen vagy. – mosolygott maga elé, mire én meglöktem a könyökömmel. Valóban...ezzel az idiótával, már olyan régóta ismerjük egymást.
– Pfft... Francokat! – nevettem magam elé, – Te csak azóta ismersz... de már régóta ilyen vagyok. – mondtam ki az igazat. – Ne kérdezd meg, hogy miért! Komolyan...tökre nem érzek semmit. Azért mindegy, hogy kivel fekszem le. Semmit érted?! Már számtalan emberrel voltam, bár a pasikra nem emlékszem, sőt a seggem sem fájt még soha...szóval max. seme voltam de az sem dereng. Akárkivel is voltam sosem élveztem a szexet. Elmentem, mert a testem azt követelte, de egyiket sem élveztem úgy, ahogy a novelláimban írom. Komolyan kétlem, hogy valaha is fogok olyan testremegős orgazmust átélni. – vallottam színt előtte. Komolyan, fájt még kimondani is a nyers igazságot. Nem tudom, hogy mi baj lehet velem. Talán, csak arra vágyom, hogy valaki, önmagamért szeressen, hogy valakinek én legyek az első és legfontosabb. Ez...talán, túl nagy kívánság!
– De fogsz! – vágta rá, gondolkodás nélkül Joshi. – Csak még nem találtad meg azt a valakit, aki a szíveden keresztül, elégíti ki majd a tested. – mélázott el. Ez a pasi...mikor lett ekkora észlény? Ekkora szarságot hallani...és pont tőle! Megáll az eszem!
– Mi a franc? – kérdeztem meglepetten, – Te, most a szerelemre gondolsz? – hitetlenkedtem.
– Mi másra? – húzta fel a szemöldökét és értetlenül nézett rám. – Mondd, te még sosem voltál szerelmes? – kérdezte döbbenten. – Na tessék...már megint ez a szerelem szarság! Az embereknek, már nem is létezik más témájuk, mint a szerelem? Mintha, attól forogna a föld! – mérgelődtem magamban.
– Ja... sosem. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – Fogalmam sincs milyen! Vagyis tudom milyen...tudnom kell mert különben pocsék író lennék. De még nem éreztem olyan égető szerelmet, amibe a szívem belesajdulna... – mondtam, majd tekintetem megakadt Joshi arcán, akinek még a szája is tátva maradt. – Csukd be! – förmedtem rá.
– He? – kérdezte értetlenül.
– A szád...te, marha! – ittam bele sörömbe.

Joshival, felső közép óta ismerjük egymást. Nem tudom, hogy vívta ki, hogy szóba álljak vele, de azóta is ő az egyetlen ember, akire támaszkodhatok, aki segíthet ha tele a bili. Egyszer szerelmet vallott nekem mikor osztálytársak voltunk. Persze tudta a válaszom. De a barátságunk, akkor sem tört meg. Ismer... nagyon jól ismer! De sok minden van amit ő sem tud rólam.
Azt tudja, hogy akárkire rámosolygok, komoly szándék nélkül csakis formalitásból, s azt is tudja, hogy idegen emberek előtt kedvességet és ártatlanságot színlelek. Muszáj vagyok... a valódi énem, hogy is mondjam... kiábrándítóan unalmas. Sivár vagyok...egyedül az álmaim és a képzelőerőm színes. Jómagam viszont tényleg sivár vagyok. Ezt azért, eléggé fáj beismerni.
Tudom mire vágyom...akarom is, meg nem is. Tudom is, meg nem is. Tele vagyok olyan érzésekkel, amelyektől teljesen antiszociálisnak érzem magam. Gondolataimba merülve baktattam haza, kissé ittasan, enyhén tántorogva, mikor megcsörrent a mobilom. Remegő ujjaimmal nyúltam farzsebembe, hogy utána onnan, előkaparjam azt.
– Mosi mosi! Ah, Joshi! – hallottam meg barátom hangját. – Mondd, mi van?
– Ember hazaértél már? – kérdezte Ő is kicsit ittasan. – Kicsit sokat ittál. – nevetett.
– Közel sem vagyok annyira részeg, mint szoktam. – mondtam, de lábaim alatt, igencsak ingoványosnak éreztem a talajt.
– Vigyázz magadra! Szia! – köszönt el.
– Kösz, Joshi! – ásítottam, – Pá!
– Franc! Mindig ennyit aggódik! – mérgelődtem magamban, majd tántorogni kezdtem. A következő pillanatban, megbillentem és valaminek nekicsapódtam. Sajogni kezdett a fejem.
- Oh, Elnézést! – pillantottam fel, majd szemeim elkerekedtek. Szemeim előtt egy nálam, körülbelül öt-hat évvel idősebb férfi állt. Arca markáns és tiszteletet parancsoló volt. Rövid fekete hajánál csak ébenebb szeme ragadott magával. Széles válla és csinos orra volt. Kedves embernek tűnt.
– Legközelebb jobban is odafigyelhetnél, mielőtt orra kívánsz esni! – dörrent rám.
– Az imént, valóban azt mondtam, hogy kedvesnek tűnik? Valószínűleg tévedtem! – mondtam, csak úgy magamnak
– Ki a franc...hikk...kérdezett? – kérdeztem egy hatalmas csuklás közepette. – Oh, fenébe olyan fura... szédülök... mégis sokat ittam. – szóltam majd összerogytam. Elsötétült minden. Tompán, még mintha hallani véltem volna a férfi hangját, de nem mertem volna, megesküdni rá.
– Hé! Kelj fel, mert megfagysz!

Megint sötét van. Megint ugyan az a sötét. De az a férfi, olyan... olyan különös volt. Melegség áradt belőle. Vajon most hol vagyok? Lehet, hogy most halok meg. Kár lenne, mert ez a férfi... érdekes lett volna. Mikor ránéztem, olyan volt, mintha valami csillogó aura vette volna körbe. Talán csak én képzeltem oda. Mindegy, ha lehetőségem lesz rá, akkor megtalálom a módját, hogy újra lássam.
Lassan...lassan ki kellene nyitnom a szemeim, úgy mint minden reggel. Minden rendben! Kinyitom és amit először megpillantok az az íróasztalom lesz, tele mappával, kóbor lapokkal. A földön pedig szétszórt papírgalacsinokkal.
– Oh, nem csörgött az óra. – riadtam fel idegesen. Kényelmesen kinyújtóztam és ásítottam, majd...
– Hol a francba....- jöttek volna a következő szavak, azonban...
– Szóval felébredtél, Csipkerózsika! Szólalt meg a férfi az ágy végéből.
– Ez nem lehet igaz! Ez a tegnapi férfi... – riadtam meg magamban.– Felébredtél végre? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. – Nagyon kiüthetted magad tegnap este. Mindig ennyit iszol?
- Un...nem. Nem is ittam tegnap olyan sokat, mint általában. – válaszoltam bizonytalanul. – Sőt, az sem jellemző, hogy elájulok ettől. – restelltem el magam. – Hol vagyok? Te mégis...mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül.
- Azt hiszem egy köszönöm is elég lenne. – vágott felsőbbrendű képet. – Sokat dolgoztál mostanában a könyveden. Gondolom, kimerültség lehet. – állapította meg. Azt hittem, hogy rosszul hallok.
–...hogy mit...mit mondtál? Te mégis... mégis honnan tudsz róla? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Huhn, nos... tudod miután ott összeestél nekem, valahova vinnem kellett téged. – mondta és semmitmondóan nézett rám. – Jobb szeretted volna, ha az utcán hagylak megfagyni, télvíz idején? – mondta cinikusan. – Meg fogom ölni, ezt a pasast! – döntöttem el magamban.
– Hazahoztalak, utána pedig belenéztem az irataidba. Illett tudnom kivel is van dolgom. Meglepett, hogy azzal az íróval van dolgom, akinek a könyveit olvasom. – szólt közömbösen.
–Pfft..., Nem kell megtisztelve érezned magad csak mert én... – kezdtem volna a vállam veregetni.
- Megtisztelve? – kérdezte, szemöldök felvonva. – Most ugye csak viccelsz? Azt mondtam olvasom a könyveid, nem pedig, hogy szeretem. – jelentette ki. – A könyveid, csak az elvakult emberek számára izgalmasak. Gyönyörűek és mocskosak egyben. Elhiteted velük, hogy ez a gyönyör, amit te érzés nélkül írsz ezekbe a vackokba, valósak még számodra is. Mintha tapasztalatból írnád. – vágta fejemhez a kegyetlen valóságot. – De az akinek van egy csepp kis esze is egyből átlátja, hogy még te magad sem éreztél ilyet, sőt jobban sóvárogsz az ilyesmire, mint a hű olvasóid. – húzta gúnyos mosolyra szája szélét. – Ki akarom taposni a belét! – ez jutott először eszembe.
- Fogalmam sincs, hogy miről szövegelsz itt nekem. – próbáltam hárítani és javítani kicsit férfiúi büszkeségemen. – Rengeteg partnerem volt már! Sok gyönyörben volt részem. Minden éjszaka más és más. Olyan sok, hogy az arcukra sem emlékszem. – jelentettem ki nagy büszkén. Ám a várt hatás...elmaradt.
– Fogadok, hogy reggel már senki sem volt melletted. – nevetett, – Pfft..., most komolyan. Szánalmasabb vagy, mint képzeltem. Azt állítod, hogy voltál már férfival és nővel is egyaránt. De a könyveid elárulják, hogy nem érted mi az a szenvedély. – mosolyodott el megint, – Feltételezem, mindig te akartad irányítani a dolgot. Sosem voltál még alul, ugye? – nézett furcsán a szemembe.
Komolyan...én komolyan ki akarom taposni a belét!
– Hé... mégis most mit művelsz? – kérdeztem döbbenten, mikor felém tornyosult. – Hagyd ezt abba! – tiltakoztam.
- Nem kell megijedni. – kaján mosoly jelent mag ajkán, – Csak megkötöm a kezed a nyakkendőmmel. Ne ficánkolj! – utasított. Mi a szent szar?

Ami ezután történt.... azt a legmerészebb álmaimban sem hittem volna el. Ha egyszer valaki azt mondta volna, hogy,,megerőszakol” egy olyan férfi, akivel csak tegnap este találkoztam és..., akiért a testem így sóvárog...Akkor, hívhatom ezt egyáltalán erőszaknak? Hisz annyira remeg mind a szívem, mind a testem... A jó büdös picsába!
Miután megkötötte a kezem, közelebb hajolt hozzám. Belecsókolt a hajamba és lágyan suttogni kezdett a fülembe.
- Lazíts Sunsuke! – lehelte, – Élvezd! Éld át, azt amit most adok neked és tedd élvezetesebbé a könyveidet. – mintha, parancsolt volna. – Olyan könnyedén írtad le, ezeket az érzéseket, hogy is volt, mondd!? – kezdett játszadozni vele. –,,Joichi végigsimította Enza testét, majd gyengéden megnyalta a mellbimbóit, elárasztva őt a forró leheletével. Joichi megremegett. – állt meg egy pillanatra, – Érzed, Sunsuke? Most érezheted azt, amit eddig érzés nélkül írogattál. – annyira gúnyos volt. Ez...most élvezi ezt? Rohadj meg!
- Ah... – nyögtem önkéntelenül és megremegett a testem.
- Ereszd csak ki a hangod, mert még nem állok le.,,Joichi remegett és közben simogatni kezdte Enza farkát. Enza lehúzta Joichi nadrágját és finoman megérintette az ajkaival Joichi, gyönyörű farkát. Joichi vergődött a gyönyör közepette. mm-m...” – idézte könyvem sorait és közben ugyan azt művelte velem is.
- Ah..., hagyd....hagyd abba kérlek. – kezdtem könyörögni neki, – É...én el fogok... menni. Ah... hun... – könyörögtem és könyörögtem, a legnagyobb gyönyör kapujában..., amit ez egyszer élveztem is.
- Ó nem Sunsuke. Még nem végeztünk. Felejthetetlen nyomot, akarom hagyni benned. – mondta és rám szorított. Kegyetlen érzés volt. – Nyisd szét jobban, kedves íróm.
- Hé! Ne... ne tedd be az ujjad oda. Kérlek ne! – szavaim, szinte már esdeklésnek számítottak, mikor olyan furcsa dolgot készült megtenni a seggemmel.
- Az a te bajod, hogy mindig te voltál az irányító. Sosem hagytad, hogy téged kényeztessenek ezáltal, nem is volt alkalmad élvezni a szex nyújtotta élményt. – simított végig mellkasomon. – Nem állhatsz ellen nekem, Sunsuke! Felrepítelek a fellegekbe. Próbálj lazítani. Lassan foglak tágítani, de próbálj alkalmazkodni, mert előbb-utóbb, azt is beteszem! – csábítgatott szavaival.
- Ah...hah...ez... ez, hah...ez jó...ne, ne…ne csináld el fogok... el fogok menni megint. – kérleltem, de késő volt, mert akkora már, beterítettem tenyerét.
- Sunsuke, térdelj! – adta ki az újabb parancsot, aminek valami furcsa módon, engedelmeskedtem.
- Ne! Ne használd a nyelved. – éreztem meg leheletét a hátsómnál, – Mit...mégis mit?
- Ahhoz képest, hogy itt könyörögsz nekem, hogy ne tegyem, már másodjára élveztél el. Még lesz pár, szóval készülj fel rá. – mondta erélyesen, – Beteszem. – közölte és már mást nem is éreztem...csak a testemben, váratlanul felbukkanó fájdalmat.
- AAAHHH! Szét... szét fogok szakadni. Ah...ez fáj! Vedd ki! – kezdtem kérlelni megint. Úgy éreztem, hogy a fájdalomtól, menten elájulok.
- Soha! – jelentette ki. – Sunsuke, marhára szűk vagy, lazíts. – nyögött fel mély hangján, – Rohadtul szorítasz és nagyon forró vagy belül... ember ah... beléd tudnék élvezni. – éreztem, ahogy a vágytól megremeg. Éreztem, ahogy testemben szétárad a forróság, és pillanatokon belül...ez a forróság, a combomon kezdett lefele folydogálni.
- Sunsuke! Még mind a ketten állunk! – mondta mosolyogva, – Jöhet a második menet! Most gyorsabb leszek. Készülj fel rá! – pihegett. Szemeiben, ismét felcsillant az égető vágy, vad szikrája. Kezdtem kétségebe esni. Anya...ments meg!

Még hogy második menet! Egész álló délután csináltuk és a szívem, egyfolytában meg akart állni, darabokra akart szakadni. Mást sem hallottam a fülemben csak, a szívem heves dobogását, és akkor még nem is beszélve arról, hogy a hangja olyan érzéki volt, hogy már attól elélveztem, mikor a fülemet nyalogatta. Nem tudom hányszor élvezett belém, de már nem is számoltam.
A reggel az ölelésében talált rám. Megijedtem. Ez nem egy olyan reggel volt, mint a többi. Nem egyedül ébredtem, mert...volt mellettem valaki...valami megfogható. Ettől... teljesen megijedtem. Ezért ameddig Ő, fürdött... én megléptem remélve, hogy többé nem látom azt az embert, aki ennyire képes volt, ennyire kiszolgáltatni a szívemet és a testemet. Azt az embert, aki a szívemen keresztül elégítette ki, a testemet. Attól tartok...beleszerettem és ezt, még keservesen meg fogom bánni. Annyira fáj a fejem...Mást sem hallok csak a víz, csobogó hangját. Itt állok a zuhany alatt, a csempét támasztva és, még most sem hiszem el, hogy képes voltam azokat a hangokat kiadni. Hány éve is már, hogy képtelen vagyok élvezni a szexet? Várjunk csak...Mióta az eszemet tudom, sosem élveztem egyik partneremmel sem. Mégis, ki a fene lehetett ez a férfi? De, ami még fontosabb, miért érzem úgy mikor csak rágondolok, hogy a szívem meg fog állni? Teljesen lényegtelen...Szerencse, hogy többé nem találkozunk. Hosszú percekig áztattam magam a zuhany alatt, elmémben a legveszélyesebb és legkéjesebb emlékekkel. Nehezen kászálódtam ki, a bepárásodott fürdőből, mikor megcsörrent a telefonom.
- Mégis ki a fene lehet ilyenkor? – kérdeztem dühösen. A kijelzőre pillantva észrevettem, hogy ismeretlen szám. Remélem, ez nem valami vicc, mert arra most, nem vagyok ráhangolva.
- Igen? – vettem fel a telefont.
- Hey, Sunsuke! – csendült egy ismerős hang, amelyet nem akartam többet hallani, mert egyből eszembe jutottak, azok a kínos szavak, melyeket nem rég a fülembe suttogott.
- Ö... Kihez van szerencsém? – tettettem a hülyét, – Miben segíthetek?
- Vicces fiú! – csendült mosolyogva a hangja. – Ennyire gyáva vagy, hogy mikor magadra maradtál pár percre, le is léptél? – élcelődött.
- Azt csinálok, amit akarok! Ne szólj bele. – dühöngtem, – Ez csak egy félresikerült baleset volt. Különben is, honnan tudod a számom? – kérdeztem ingerülten.
- Pfft..., tényleg vicces vagy. – röhögött a vonal másik végén, – Az egyik legismertebb üzletember vagyok. Meg sem érdemelném ezt a címet, ha ennyit sem tudtam volna kideríteni. Amúgy, ameddig ki voltál ütve az orgazmustól, beleírtam a telefonodba a számom. Ja, és a nevem...Takamura Renji. Mellesleg én vagyok a tulajdonosa annak a kiadónak, amelyik a te novelláid is kiadja! – sokkolt le pár másodperc alatt.
- Meg vagyok hatva! – gúnyolódtam, – De ki a frász kért meg, hogy hívj fel? Felejtsd el, ami történt. Zárjuk ezt le itt és most! Semmi közünk egymáshoz. – mondtam, de úgy éreztem, mintha remegne a hangom...a kezem nem különben.
- Haha! Hogy is ne! Felejtsem el, a gyönyörű, hófehér bőröd? Azt ahogy remegtél a karjaimban? Rá fogsz jönni, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyet tud tenni veled. Az egyetlen, aki ki tudja elégíteni az összes vágyadat és álmodat. Te fogsz engem először keresni, Sunsuke Sakurano! – hangja és modora, kifogástalanul stabil és meggyőző volt. Dühös voltam...de egyben...sírni tudtam volna. Olyan volt, mintha halványan egy kis boldogságot éreztem volna.
– Álmodozzon csak Mr. Takamura. Ha nincs más, akkor eléggé elfoglalt vagyok. Visszhall! – próbáltam hideg és erős maradni. Kinyomtam a telefont és az ágyra dobtam. Egész ízemben remegtem.
Mégis mi a faszomat képzel ez magáról, most komolyan!? Az viszont igaz, hogy már csak a hangjától is izgalomba jöttem. Azok a karok, ahogy átöleltek..., ahogy simogatták a mellkasom...– Mégis mi a francot képzelődök? Ez nem jó... nagyon, nagyon nem jó, – túrtam bele nedves hajamba, – Mindegy! Ez még jól jöhet a következő regényemhez. – gondoltam, én marha... – Álljunk neki dolgozni. – jutottam végső döntésemre.

Aznap, és az azt követő napokban, teljesen belemerültem a munkámba. Nem volt időm gondolkodni semmi máson. Egyedül, a testem ellenkezett. Sóvárgott azután a férfi után. Még szerencse volt, hogy eddig kihúztam valahogy. Komolyan, most annyira kész vagyok már, hogy ha megfogom a farkam már tuti, hogy attól elélvezek. Mi a franc akar ez lenni mégis? Viszont a könyvem meglepően remek lett. Rá sem ismertem a saját művemre. Lehet, hogy annak a szatírnak, igaza volt? Képtelen vagyok elhinni, hogy létezik olyan ember mint ő, aki ennyire átlátott a sorok közt.
Fáradt vagyok...Gyorsan elküldtem a regényt faxon a szerkesztőnek és már semmi sem állt az utamba, hogy egy kicsit elpilledjek.
- Csak egy picit lecsukom a szemem. – mondtam, majd mély álomba szenderültem...volna, ha nem szólal meg a csengőm, aminek kibaszottul örültem. Valaki kibaszottul nyomta a csengőmet.
- Jól van már nyitom! Az isten áldjon meg, mássz már le arról a kibaszott csengő...- a mondatot azonban már nem tudtam befejezni, mert ledöbbentem az előttem álló személytől.
- Takamura? Te mégis mit...? – akadt bent a levegőm.
- Hello, Sunske! Tami, ma behozta az irodámba a vázlatokat és rájöttem, hogy elkészültél. Bocs, hogy ilyen későn jövök, de eddig olvastam. Le a kalappal Sunsuke! Ez végre tényleg egy remekmű! – lihegte. Olyan volt, mintha idáig futott volna és most levegőért kapkodna. A vén róka!
- Nem adtam rá engedélyt, hogy Sunskénak hívj, Mr. Szatír igazgató úr! – förmedtem rá. Mi a tököm, most már becézget is?
- Na, eressz be! Hoztam neked kaját is. Gondolom, totál be vagy készülve a sok melótól, ezért itt egy kis sör is. Lazítsunk! – tolt félre az ajtóból, hogy beengedje magát. MEGÖLÖM! Ez jutott először eszembe.
- He? Te, most le akarsz itatni és aztán megdugni? Jól kitervelted! – mondtam cinikusan, mint aki most fejtett meg egy nehéz rejtvényt.
- Leitatni? Egy sörtől, nem rúgsz be és különben is, ma magad fogod odaadni nekem, a tested. Gondolom már majd szétdurransz! Vagy netán kiverted már? – megint az az átkozott felsőbbrendű mosoly, amit olyan szívesen letörölnék a bárgyú pofájáról...és amitől mégis, totál elvörösödök.
- R... rohadtul nincs hozzá közöd! Amúgy nem volt időm, ekkora baromságokkal foglalkozni. – jelentettem ki, még mindig fülig pirulva. Karba tettem kezeim és lábammal dobolni kezdtem.
- Értem. Nos akkor Sunske...- mondta, majd megragadott derekamnál fogva, magához húzott és megcsókolt. Heves, forró és vad csókba kezdtünk, még az sem zavart minket, hogy már fogytán vagyunk a levegőnek. De...mégis sikerült, észbe kapnom.
- Mit művelsz? Nekem most dolgom van. – mondtam és eltoltam magamtól, – Még mennem kell zuhanyozni is. – próbáltam lerázni.
- Akkor hát... menjünk. – mondta és karon fogva, maga után vonszolt.
- Mégis, mit művelsz? – rettentem meg.
- Nem most mondtad, hogy fürdeni akarsz, ostoba?! Hát megyünk szépen fürödni. – szólt mosolyogva.
Jesszusom. Ezt, nem tudom elhinni. Ez a faszi, mindennél erőszakosabb és akaratosabb. Tökéletes érzékkel tapint rá az ember vágyaira, megőrjíti és a végsőkig gyötri az ember szívét. Feladom! Teljesen a hatalmába kerített ez az érzés, amit csak ő tud nyújtani a testemnek és a szívemnek. Azt hiszem vesztettem. Egyszerűen elolvadok a karjaiban, amint végignyalja a testem. Lassan játszik velem, teljesen ki akar készíteni, azt akarja, hogy ne tudjak gondolkodni. Megfoszt minden józanságomtól és önbecsülésemtől. Teljesen kivetkőztet önmagamból.
- AAAHHH! AH Takamura... – nyögtem karjai közt, mikor végigsimított játékos kezeivel, a nedves bőrömön.
- Hívj Renjinek, Sunske! – búgta fülembe.
- AAAHHH Renji! Renji... én el fogok élvezni, ha nem hagyod abba! Renji! Ne... nem akarok a kezedbe élvezni... AAAHHH! – nyögtem kéjesen. Magamra sem ismertem. A gyönyör annyira elvette az eszem.
- Jó fiú! Látom egyre jobban élvezed! – mosolyogta.
- Kérlek... kérlek Takamura... – ujjaim, erősen kapaszkodtak vállába.
- Mondd ki, hogy mit szeretnél, mert így nem fogom tudni, hogy mit is akarsz! – játszadozott velem.
- Teljesen... olyan lettem, mint egy nő. Itt nyögdécselek kéjesen... ez megalázó. – pirultam el.
- Szóval azt akarod, hogy abbahagyjam? Ha ezt akarod...- állt meg keze, ami fájdalmas szisszenésre késztetett.
- Ne! Kérlek ne! Kérlek... kérlek tedd be! Tedd be a farkad és dugj meg jó keményen, Takamura! – el sem hittem, hogy ezek a szavak az én számat hagyják el. De csak a vágyaimat öntöttem szavakba.
- Ahogy kívánod, Sunske! – szólt és már belém is hatolt.
A testem, teljesen elárult engem. Vagy talán, én árultam el a testemet. Már nem tudom, de Renji testének melege, a csobogó víz, mely végigfolyt a testünkön, és a farka...teljesen elolvasztott. Már fogalmam sincs, hogy hányszor tett magáévá a zuhany alatt. Nem számoltam, csak egyik gyönyörből, a másikba sétáltam vele. Egy cseppet sem bántam, azt amit velem tett és, amit én tettem vele. Leadtam minden korlátom, büszkeségem és gátlásom. Vele, hajlandó voltam akármit megtenni. Semmit sem tudtam már előtte szégyellni!
- Renji! Én... azt hiszem kedvellek...vagy ilyesmi. – mondtam fülig pirulva, mint aki először szerelmes. – De hisz az vagy marha! – emlékeztettem önmagam.
- Én is, Sunske! – ölelt át szorosan, – Már azóta, mióta elolvastam az első könyved! Be akartalak törni! Meg akartam szelídíteni a benned lévő vadállatot! Sőt...nem hazudok, ha azt mondom, hogy össze akartalak törni. Annyira, hogy csak én lehessek utána a támaszod. – szorított még erősebben.
- Hogy mi...? Hé Renji, te rohadék! – ment fel bennem a pumpa. – Még egy ekkora, rohadt szemét vénembert! Nincs mit tenni...azt hiszem, Renji lesz a végzetem!

Szereplők: Yoshida Rio x Matsuda Seita,
Chikate
Jellemző: szerelem, yaoi
  (+16)1.fejezetTokyo belvárosának a közepén, áll egy húsz emelet magas épület, melynek Yoshida Towers a neve. Vezetője, fiatal kora ellenére, rengeteg sikert ért el és mérhetetlenül gazdag. Projektjeit az első helyekre sorolják, csak úgy, mint nevét is. Nincs az a rendezvény, melynek vendéglistáján ne az Ő, neve lenne az első. Felbecsülhetetlen munkája, hatalmas sikereket hozott a városnak. A polgármester a lábai előtt hever, a nők nem különben. Minden szava szentnek számít, egyszer még a város kulcsait is megkapta, egy nagy rendezvény keretein belül, melyet a tiszteletére rendeztek. A hölgyek bálványozzák és imádják. Neve szinte feddhetetlen és makulátlan. Az, hogy a nők kilincsről-kilincsre váltják egymást a hálójában...nos az mellékes. Mindezek felett, mégis úgy hírlik róla, hogy sosem volt szerelmes.
A fiatal férfi, kényelmesen nyújtózott el barna, bőrszékében. Jobb kezében telefonját tartotta a füléhez, a bal kezét pedig az asztal alá csúsztatta, és belemarkolt az előtte térdelő férfi hajába. Izmai  néha megfeszültek, de hangja mindvégig nyugodt maradt.
- Értem...igen ezt is megértem. – szólt higgadtan a készülékbe. – Tehát, nincs más lehetőség. Igen, értem. – sóhajtott. – Rendben, köszönöm. – tette le a telefont. A férfi most már mindkét kezét az asztal alá vezette és belemarkolt a férfi hajába. Erőszakosabban kezdte mozgatni a férfi fejét, mely ágyékát kényeztette. Teste megfeszült és fejét hátravetette a székben. Fekete, középhosszú tépett haja, úgy libbent alá, akár a szellő. Ujjai lazulni kezdtek a férfi hajában, aki erre gyorsabb tempót kezdett diktálni. Kopogtattak, majd a választ meg sem várva, kivágódott az iroda ajtaja. Rionak, még épp, annyi ideje maradt, hogy gurulós székével beljebb csússzon, elrejtve ezzel a lába alatt kuporgó férfit.
- C...Chikate! – mordult fel. – Bassza meg, ha kopogtatsz valahol, legalább várd meg, hogy válaszoljanak. – mérgelődött.
- Minek? – kérdezte a nő és legyintett egyet. Lassan közelebb sétált, felugrott az asztal tetejére és a férfival szembe lefeküdt le. Rio, elhúzta a száját és kelletlenül a nőre pillantott.
- Jövő héten, velem kell jönnöd a templom látogatásra! – közölte vele a nő.
- Ah..., ha muszáj! – adta meg magát. – Megyek.
- Igen, muszáj! – szólt fennhangon. – A mi esküvőnk lesz.
- Mintha nem tudnám...azon a napon megy tönkre az életem. – sóhajtotta. A nő, azonban nem foglalkozott vele. Lepattant az asztalról és a kijárat felé indult.
- Ne merj elkésni, és megváratni a nagy Matsuda-sant. – szólt szúrós szemmel a nő. – Ha vége az esküvőnek, akkor megkérem, hogy a lakást is újítsa fel. – mondta ragyogó szemekkel.
- Ha ennyire odavagy érte, akkor miért nem mész inkább hozzá...ehhez a Seijahoz? – vetette oda foghegyről.
- Seita, te ökör! Seita! – ordította a nő. – Nem lehet csak úgy hozzá menni. Ő különleges. – mondta álmélkodva. – Még megérinteni is gyalázat lenne, hisz olyan, akár egy angyal! – dicsérte tovább és kezeit összekulcsolva, mintha imádkozna, maga elé bámult.
- Ó, te szent szar! – nyögött fel Rio. – Jó, ott leszek és nem kések el. Nehogy még a végén megsértsem ezt a Matsuoka Urat. – gúnyolódott tovább.
- Hmpf. – húzta fel az orrát a nő. – Matsuda, marha! – mondta és bevágta maga után az ajtót.
-Na, és ki nem szarja le? – szólt utána Rio, de a nő már nem hallotta. – Már csak ez hiányzott! Hülye nő! – sóhajtott és ujját, ajkához szorította.
- Befejezhetnénk végre? – szólalt meg hirtelen a férfi az asztal alól. Ám Rio válaszát meg sem várva, már fel is egyenesedett és megigazította a nyakkendőjét.
- Nem fejezzük be? – kérdezte csalódottan.
- Elment a kedvem! – jelentette ki a fiatal férfi. – Beírom a naptárába, a jövő heti templom túrát. - mondta fanyalogva. Rio felsóhajtott, majd az asztalán heverő dossziéért nyúlt.
- Ezt kérlek iktasd! – szólt és átnyújtotta.
- Igenis, Yoshida-sama! – szólt udvariasan, majd távozott.
Rio, hátradőlt székében és a lemenő nap fénye, megvilágította komor arcát. Most készül, hazavágni az életét. Nem elég, hogy egyedül kiépített egy egész birodalmat, mégsem lehet a maga ura. Anyja, fenyegető parancsára, kénytelen feleségül venni Chikatét. Mit ér a hatalom és a siker, ha megszabják neki, hogy mit csináljon? Úgyis szeretőt fog tartani a nő mellett, és ezt a nő is biztos tudja. Vagy talán...mégsem. Abban viszont biztos volt, hogy gyereket nem akar. Meg is tette a kellő óvintézkedést, amiért áldotta is az eszét. Egy évvel ezelőtt, elköttette magát, számítván anyja terrorjára. Azt viszont, semmiféleképp nem adja meg neki, hogy a trónörökössel nyaggassa. Büszke is volt magára, ezért a leleményes ötletért. Na és persze, így a nők sem etethetik be azzal, hogy teherbe ejtette őket. Bár...Rio érdeklődését, mostanában a férfiak kötötték le. Velük könnyebb volt viszonyt fojtatni. Nem úgy, mint a nőkkel, akik többet nyavalyognak az ágyban. De, most másra sem tudott gondolni, csak közelgő esküvőjére, amit leginkább egy foghúzáshoz hasonlított.
- Fenébe azzal a hülye nővel! – csapott az asztalra.

Chikate az ajtó előtt várakozott. Vörös ruhája, mint a vér, omlott le barna bőrére. Nyílt az ajtó és kilépett rajta a fiatal férfi.
- Nii-san, sikerült? – kérdezte nagy lelkesedéssel. – Az ujjad köré csavartad végre?
- Nem fog menni! – szólt a férfi és lehajtotta fejét. – Nem lehet csak úgy...
- Te idióta! – dobbantott a nő. – Akkor kiforgatom a vagyonából.- ötletelt a nő.
- Nem kapsz elég zsebpénzt apánktól? – kérdezte szemét forgatva. – Nem szorulsz rá.
- Hallgass! – tört ki hisztérikusan. – Akkor beetetem, hogy terhes vagyok tőle.
A férfi felsóhajtott és halántékát kezdte masszírozni.
- Ő, ugyanannyira nem akarja ezt a nászt, mint te! – jelentette ki. – Csak, hogy az anyja és apánk...
- Használhatatlan vagy! – tombolt tovább.
- Hidd el, hogy mindent megtettem, de annak a férfinak, jégből van a szíve. Eddig senki sem tudta azt felolvasztani! – vágta hozzá a nőhöz.
- Te szerencsétlen! Hülye, Nii-san! – lökte meg bátyját és idegesen elrohant. A férfi, a falnak vetette a hátát és mélyen beszívta a levegőt.
- Igen, teljesen hülye vagyok, húgom! – nyögte. Hagytam magam befolyásolni általad, és egyenesen a karjaiba löktél. Pedig, már oly régóta titkolom ezeket a mocskos érzéseket. – folytak le könnyei.
- Tényleg...szerelmes vagyok belé.

Matsuda Seita, kezében tartotta tabletjét és újra meg újra lejátszotta az esküvői nyilatkozatot. Szemei, szaporán követtek minden mozdulatot, amit a nő és a férfi tett. Arca mindvégig komor volt, de nem szólalt meg.
- Mit nézel, Seita-san? – kérdezte egy odaérkező munkás.
- Oh...ah, ők az ügyfeleink! – mondta dadogva. – Újra kell néznem, mert így sok mindent megtudhatok róluk. – szólt csilingelő hangon.
- Oszt azt minek kő? – kérdezte egy odaérkező másik munkás.
- Nos, így jobban kiismerhetem őket és ez megkönnyíti a munkám. Így tudok, az ízlésükhöz igazodni. – világosította fel a balgát.
- Értöm én! – szólt, majd megveregette Seita hátát és tovább állt.
- Jó munkát, Seita-san! – köszönt el a másik is, majd a válla felett hátrakacsintott rá. De Seita ezt már nem látta, mert szemi ismét a készülékre szegeződtek. Fáradtan huppant le a padba, de immár nem a videót nézte. Percek teltek el, míg ő buzgón kutakodott valami után. Váratlanul felpattant és az oltár elé sietett. Fej kapkodta a tabletjéről az oltárra, majd arcán a kín kifejezése jelent meg.
- Valaki! – emelte fel kezét. – Azonnal! – csettintett. A hátsó sorban, némán ücsörgő nő, hirtelen felpattant és előre rohant. Sayako, már kiismerte főnökét a nála eltöltött évek alatt. Dolgozott már mellette épp eleget ahhoz, hogy tudja ez a kifejezés az arcán mit jelent. Olyankor csinálta ezt, mikor a színösszeállítással nem volt megelégedve. Mindig is bogarasnak tartotta a férfit, de tehetségében és munkáiban sosem kételkedett.
- Nézd, Sayako! – dugta orra alá a tabletet. – Ez az arany lepel egyáltalán nem illik ide! – jelentette ki. A nő némán töprengett, majd megrázta fejét, hogy egyet ért vele.
- Valóban. – válaszolta. A férfi idegesen járkál fel s alá. Szája szélét harapdálta, majd ujjait felváltva. Váratlanul megállt és tekintetét a magasba emelte.
- Ametiszt! – kiáltott hangosan. – Az ametiszt színe lesz a legjobb.
- Igen, de...- mondta kissé elmélázva a nő. – Önmagában semmit mondó lenne. Keverjük ezüsttel! – hangzott a tanács. A férfi a tenyerébe csapott.
- Igen-igen! – kurjantott hangosan. – Csicsás, de mégis elegáns! – jutott végső döntésre, majd magához ölelte a nőt örömében.

Rio, a templom előtt, az autója motorháztetőjére dőlve, várakozott. Arca a dühtől égett. Iderendelték őt, hogy ne késsen, most mégis, Chikate nincs sehol. Hogy a fenébe képzeli az a nő, hogy csak úgy utasítgatja? Nem mellesleg...egy fontos megbeszélést kellett lemondania, emiatt a cécó miatt. Ennek ellenére, képes megváratni őt. Belerúgott az előtte fekvő kőbe. – Hülye nő! – szólalt meg halkan és karba fonta kezét. Tíz percnyi várakozás után, végül befutott a nő is. Boldogan vetette magát Rio karjaiba, aki leoltani készülte. A nő észrevette ezt így a fülébe súgott.
- Terhes vagyok, tőled! – mondta mosolyogva. Rio, elfelejtett lélegezni egy pillanatra. Az oké lenne, hisz háltak már együtt, ráadásul házasodni készülnek. De, ez így viszont kibaszottul nem stimmel. Szeretett volna szólni, de már nem volt rá elég ideje, mert a nő karon ragadta és magával ráncigálta a templomba.

Rio, döbbenten állt az ajtóban. Figyelmét azonban egyből valami más ragadta meg. A színes ablaküvegen át betűző napfény, szivárvány fényt festett, egy az oltár előtt ácsorgó, szőke férfira. Csodálatos látványt nyújtott.
- Seita-san! – kiáltotta el magát a nő és kalimpálva rohanni kezdett a szőke férfi felé.
- Chikate-san! – fordult felé a férfi, derűs mosollyal az arcán. Rio nagyot nyelt. Szemei kápráztak a látványtól. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy meghalt és a mennybe került, ahol ilyen meseszép férfiak veszik körül. Kábulatából azonban, hamar feleszmélt, mikor rájött, hogy odafent, valószínűleg nincsenek Chikaték.
- Ez a földi mennyország! – állapította meg végül magában.
Seita, buzgón mutogatott a nőnek, hogy mit hogyan szeretne elrendezni, az pedig csillogó szemekkel leste minden szavát, ami elhagyta a férfi ajkát. Rio, most már értette a nő csodálatát. Szíve a torkában dobogott, heves iramot diktálva. Kezével zakójába mart, mintha bármit is tehetne ellene. Álmodozásából a nő visító hangja rángatta vissza a valóságba.
-...igen Seita-san. Gyermeket várunk – mondta önelégült mosollyal az arcán.
- Oh..., nos az remek. – nyugtázta a férfi.
- Neked is van gyereked, Seita-san? – kíváncsiskodott a nő. Rio erre felkapta a fejét és feszülten figyelt.
- Nem...Igen! – szólt határozatlanul. – Igazából, én nevelem a bátyám kisfiát. A bátyám, tavaly meghalt egy hosszú betegségben. – hajtotta le gyönyörű fejét. A nő megjátszott részvéttel bólogatott. Rio, a saját elmondása szerint, ki nem állhatta a gyerekeket. Semmi kedve sem volt pesztrálni őket, ezért nem is akart szülő lenni. Viszont most, hogy elképzelte a szőke angyalt, karjai közt egy kisfiúval...úgy érezte, hogy vele még erre is hajlandó lenne. – Állj! – szólalt meg benne a vészharang, majd előre csörtetett az oltárhoz. Elege lett abból, hogy némán ácsorog hátul, mint egy báb.
- Megállj, Chikate! – kapta el a nő kezét. – Te nem lehetsz terhes. Legalábbis nem tőlem! – rángatta a kezét.
- M...mi? – sipítozott a nő. – Márpedig az vagyok, méghozzá tőled! – állította szentül.
- E...elég! – állt közéjük Seita. – Ezt ne itt beszéljék meg! – mondta és karon ragadta mindkettőt. Rio szíve még hevesebb dobolásba kezdett, amikor megérezte bőrén Seita, kezének melegét. Kezdett kínossá válni számára, hogy ágyéka, lüktetni és dagadni kezdett. Kiértek végre a templom elé, ahol Seita végül elengedte őket, majd mindkettőre szúrós szemmel nézett.
- Még...még ha nem is vallásosak, akkor is tiszteljék Isten házát! Az ég szerelmére. – Rio hatalmas szemeket meresztett. Sosem hitte volna, hogy Seita, ilyen megnyilvánulásra is képes. Azonban eszébe jutott eredeti célja és a nőre nézett ismét.
- Halljam, kitől van? – kérdezte ismét. – Jól gondold meg, hogy mit válaszolsz. – nézett rá dühösen. A nő azonban csak a kezét tördelte.
- Mégis, hogy állíthat ilyet, Yoshida-san? – kelt ki magából Seita mérgesen. Arca csak úgy izzott az indulattól.
- Kérdezd inkább Chikatét! – mutatott a nőre. – Ha terhes is, akkor nem tőlem. – jelentette ki.
- Hogy hiheti ezt? – kérdezte még mindig feldúlva a férfi.
- El vagyok kötve! Így hiszem! – mondta dacosan Rio. Seita, döbbent arccal nézett a férfira, Chikate a szája elé kapta a kezét.
- Esküvő lefújva! Jobb, ha tudomásul veszed. – közölte. – Ne is próbálj ellenkezni!- mondta, majd autója felé indult. Kinyitotta az ajtót, majd vállai felett visszanézett.
- Te...- mutatott Seitára, – Az enyém vagy! – mondta és elmosolyodott, amikor megpillantotta a férfi, döbbent arcát.
2. fejezet


– Egy frászt! – dobbantott lábával Seita és gyűlölködő pillantást küldött Rio felé. – Kinek képzeled te magad? – kakaskodott.– Yoshida Rio vagyok....és mindent megszerzek, amit akarok! – szólt cinkos mosollyal az arcán.– Nem érdekel! Ne legyél már olyan nagyképű! – rivallt rá. – Tisztában vagy vele, hogy miket mondasz egy másik férfinak?– Tökéletesen! – vágta rá, majd kinyitotta autója ajtaját. – De nem számít, hogy nő vagy férfi vagy-e! Ami kell azt megszerzem! – mondta, majd beszállt autójába és magára hagyta a tétlen dühtől kipirult arcú férfit. Elégedettsége, nem is lehetett volna nagyobb. Mosolyogva támaszkodott a kormányra és jóízűen elnevette magát. Az a zavarba esett arckifejezés...- Olyan cuki volt! – jegyezte meg, félhangosan.Rio, már egy egész hete ostromolta Seitát, aki még mindig a templomban ügyködött, ugyanis szerencsétlent, még senki sem tájékoztatta az elmaradó esküvőről. A férfi, azóta minden nap oda járt, koslatott utána, próbálta a szépet tenni, de Seita hajthatatlannak és hidegnek tűnt. Rio, eltolta maga elől a vázlatait. Felállt a tervező asztala mellől és karosszékébe dobta le magát. Fejét hátravetette és elmerengett. Ez a Seita...valóban ennyire prűd és nem törődöm lenne? Szinte...már szűziesen tiszta, és naivan ártatlan. Pont ez volt, ami Riot megfogta benne. Ha a közelében volt, úgy érezte, mintha a lelkét nyomó teher és szívét hidegbe záró jég, omladozni kezdene. De...ez a távolságtartás, mégiscsak nagyon zavarta. Kezdte úgy érezni, hogy Seita nem más, mint egy bevehetetlenül álló, makacs bástya, amit senki el nem mozdít álltó helyéből.– Yoshida-sa...- nyitott be asszisztense, de tekintetétől megriadva, elengedte a kilincset.– Kopognod kellett volna! – vetette oda Rio. – Legközelebb tedd meg!– Kopogtam, Rio! – csukta be maga mögött a férfi az ajtót és letelepedett a Rioval szembeni székben. – Mi ez a fej? – kérdezte meg. Rio, összevonta a szemöldökét.– Bocs...az én fejem mindig ilyen. – mondta flegmán és elfordította arcát az ablak felé.– Kötözködj csak, de ne akarj áltatni! – förmedt rá. – Túl régóta ismerlek már. – fonta körbe kezét térdein.– Én is téged... – vágott vissza, majd szemeit a férfiéba fúrta, – drága Edward...kuzinom! – mosolyodott el. – Chikate, tényleg terhes? – érdeklődött. Most a férfi fordította el a fejét és komorrá váltak arcizmai.– Úgy ismered? – kérdezett vissza keményen. – Ő, csak így akarta kikerülni a házasságot...az ostoba. – morgolódott.– Sosem volt százas! – nevette el magát Rio. – Még jó, hogy csak féltestvérek vagytok. Ami azt illet, Ő pont olyan, mint az apád. – grimaszolt Rio.
- Ez ellen...nincs mit tenni. – mondta Edward és széttárta karjait. Csend állt be a beszélgetésbe. A szobát, lassan a lemenő nap fénye kezdte megtölteni. Edward, feszülten figyelte Riot, aki a sarokba bámult. Szemeiben a gyengédség szikrái csillogtak és örült, hogy Rio, ezt most nem látja. Rio, azonban a szeme sarkából, igenis sokat látott. A pletykákkal ellentétben, nem volt olyan vak, mint azt sokan hinni vélték róla...csak egyszerűen, ha valami nem érdekelte, akkor az nem érdekelte.
- Abba kéne ezt hagynod! – szólalt meg váratlanul Rio. – Tudod jól, hogy az érzéseim feléd, pusztán rokoni jellegűek és ez sosem fog változni! – fordította fejét a meglepettségtől döbbent arcú Edwardra.
- Mintha...ezt az érzést, olyan könnyen ki lehetne tépni a szívedből! – vágott vissza a férfi. Rio, gúnyos mosolyra húzta száját és ujjaival dobolni kezdett asztalán.
- Annyira azért csak nem lehet nehéz! – töprengett. – Nem tudom, mert én még sosem éreztem ilyet.
- Még te beszélsz, Leonard? – pattant fel Edward és tenyerével az asztalra csapott. – Hisz, te vagy az, aki tizenöt év elteltével, sem tudod kitörölni Őt, a szívedből. – hisztériázott a férfi. Rio ujjai, megálltak az asztallapon és meredten bámult az előtte álló férfira.
- Ne hívj így! – parancsolt rá, –...mellesleg, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! – jelentette ki egyszerűen. Edward ujjai, kezdtek fehéredni az erőtől, amivel támaszkodott.
- Még mindig eltemeted a múltat, vele együtt, igaz? – kérdezte ingerülten.
- Nem! Csak fogalmam sincs, hogy miről dumálsz. – szólt flegmán, majd hátrébb gurult, hogy hosszú lábait az asztalra vághassa.
- Arról a személyről dumálok, aki miatt jégből van a szíved! – ordította most már Edward.
- Ilyen ember nincs! – jelentette ki Rio, de a szíve leges legmélyén tudta, hogy van...csak Ő, már megfogadta akkor, tizenöt évvel ezelőtt, mikor Őt, a sötét földbe temették, hogy ezt az érzést, vele együtt temeti el.
- Átkozott Oliver! – vert az asztalra Edward. Rio, összerezzent a név hallatán és szíve hevesen zakatolni kezdett. Füle szinte csengett és érezte, hogy forog vele a világ. Ám mielőtt jobban beleélhette volna magát ebbe az érzésbe, Edward telefonja megszólalt, visszazökkentve ezzel Riot a valóságba.
- Igen? Igen, értem! Yoshida-san? – Riora nézett, aki hevesen nemet kezdett inteni a kezével. – Elnézést Nagashima-sama, de Yoshida-san jelenleg nincs az irodában. – köszönt el és mobilját visszacsúsztatta a zsebébe.
- Nem kellene folyton letagadtatnod magad, Nagashima előtt! – sóhajtott Edward. – Ő, a leghatalmasabb vetélytársad a piacon...nem mellesleg Yakuza. Megéri ez neked? – háborgott.
- A részvényeimet és vele együtt a cégemet akarja! – rántotta meg a vállát Rio. – Azt akarja, amiért két kézzel dolgoztam meg! Kellene, hogy érdekeljen? – fintorgott.
- Akkor is...fordíthatnál rá nagyobb figyelmet, mert eléggé veszélyes! – érvelt a férfi.
- Engem most, velemi egész más érdekel! – mosolygott kajánul Rio, majd talpra szökkent és elindult. Menet közben, karon ragadta Edwardot, és magával húzta az ajtó felé.
- Hé, most mégis hova...? – kérdezte volna Edward, de Rio a szavába vágott.
- Templomba!

Seita, fáradtan pakolászott össze. Az órájára pillantott...még van egy fél órája, ameddig Sayako, elhozza Shunt az óvodából. Türelmetlenül toporogni kezdett, mire végre megjelent valaki az ajtóban. A fiatal munkás fiú, levette védősisakját és megindult a férfi felé.
- Hol? – kérdezte, mire Seita a grabancánál fogva behúzta őt a gyóntató fülkébe. – Itt? – kérdezte.
- Fogd már be végre és vetkőzz! – parancsolt rá a szelíd férfi, kinek szemeiben jelenleg állati vágy tombolt. A fiú engedelmeskedett neki és levetette overálja felső részét. Azonban, még feleszmélni sem volt ideje Seita, aki a könyöklőre támaszkodott, már ki is cipzározta nadrágját és hosszú, vékony ujjai közé fogta férfiasságát. Finoman húzogatni és simogatni kezdte, mire a fiú viszonzásul, utat tört nyelvével a nyakán. Seita, megremegett és felnyögött. A fiú, háttal fordította magának és ujjaival utat tört a férfi fenekébe. Nem utálta ezt csinálni, mert odáig volt Seitáért, de azt nem szerette, hogy ilyen hirtelen és gyorsan kell csinálni, hogy még a látványt sem élvezheti ki. Seita nyöszörgött és mikor érezte, hogy a fiú belé hatol, ujjaival a rácsba kapaszkodott. Minden egyes lökés, melyet a fiú belé döfött, mérhetetlen nyugalommal és élvezettel töltötte el. Mindenki azt hiszi róla, hogy egy elvont idióta, aki fel-alá járkálva töpreng a nevetséges megoldásokon, melyeknek semmi jelentősége. Mindenki ártatlan kis angyalnak nézi anélkül, hogy tudnák, hogy a szívében mi lakik.

Rio, boldogan szált ki autójából és már útba is vette a templom bejáratát. A kísérője, kevésbé volt lelkes és egyáltalán nem értette, hogy neki...mi a fenéért kellett jönnie?! A templom ajtóig kísérte csak főnökét ott azonban megtorpant és hátát a falnak vetve csak várt. Majd hülye lett volna követni, mivel jól tudta, hogy megint azután a Seita után jött koslatni. Rio, boldogan vágott át a termen, de Seitát sehol sem látta, viszont a táskája még mindig az egyik padon hevert. Fejét jobbra-balra forgatta, szemeivel a legkisebb zugokat is végig pásztázta. Pillantása végül, az izgő-mozgó gyóntató fülkén akadt meg. – Aj, de kis béna! – nevette el magát csendesen Rio. Csupán egy hete, hogy Seita nyomába szegődött, azt viszont sikerült kitapasztalnia ez idő alatt, hogy a férfi, képes beszorulni a legfurcsább helyekre is. Mégis Rio, imádta benne ezt a kis,,bénázást”. Felfűtött izgalommal nyúlt a kilincs után és lélekben már örült is, hogy megint Ő, az aki megmenti és hogy ezért egyszer Seita, biztos hálát rebeg majd. Felrántotta az ajtót, majd az izgatottságát hirtelen a döbbenet vette át. A kép, mely szemét támadta meg, izgalmas is lehetett volna akár...csak épp, nem ebben a felállásban. Persze az mindjárt más lett volna, ha a férfi, aki hátulról Seitát a magáévá teszi, az Ő maga lehetett volna, nem pedig egy csóró, építkezési munkás. A legmegdöbbentőbb mégis az a kifejezés volt, ami Seita arcán ült. Az édes mosollyal megáldott férfi, akit a legszebb angyalnak vélt Rio, kéjtől kipirult arccal emelte rá tekintetét, melyben egy cseppnyi megbánás sem volt, amiért,,megcsalta” őt. Érezte, hogy kezének és lábának mozdulnia kellene, mégis képtelen volt elengedni az ajtót. Ő maga sem volt szent, sőt mi több, igencsak nagy szoknyapecér hírében állt, ez a látvány mégis millió darabra törte szét önbecsülését. Ez a munkás, szó nélkül megkaphatja Seitát míg Ő, aki milliárdos, gazdag és még csak nem is izzadtság szagú, folyton csak visszautasítást kap.
- Ah...becsuknád végre? – förmedt Riora kéjes tekintettel Seita. – Már így is...kurvára elcseszted!
Rio keze, egy gyors mozdulattal a szerelmeskedő párra vágta az ajtót és búsan indult kifelé, mikor egy szőke kisfiú rohant be a terembe. Fürtjei lobogtak ahogy szaladt és a lemenő nap fényében arany szikrákat szórt. Ahogy Rio, közelebb ért hozzá, megpillantotta annak gyönyörű, aranyszínű szemeit.
- Apa! – kiáltotta el magát a kisfiú. – Apa, hol van? – nézett kérdőn Riora, aki akkor döbbent rá, hogy Ő, Seita,,kisfia”. Végignézett az ötéves forma gyereken és eszébe jutott, a fülkében pajzánkodó apja. Bár haragszik Seitára, mégsem lenne túl előnyös, ha a kisfiú, így kapná rajta. Lehajolt a kisfiúhoz és karjaiba vette. Nagyon jó érzés volt a pici, törékeny testet a kezében tartani. Bőre puha és illatos volt. Rio, csodálattal méregette végig és most először úgy érezte, jó apa tudna lenni. Főleg, ha Seita oldalán lehetne az.
- A papád, mindjárt jön csak...előbb elintézi még a dolgát. – mondta bizonytalanul és kilépkedett a kisfiúval. Néhány perc múlva, Seita és a fiú, már rendezetten jöttek ki a fülkéből, azt tetetve, mintha megbeszéltek volna valamit...az építkezéssel kapcsolatban. A fiú távozott Seita pedig, kisfia felé indult. Mikor odaért, átvette Riótól a gyereket és puszit nyomott annak arcára. A kisfiú, két tenyerébe vette apja arcát és puszit nyomott rá.
- Köszönöm. – vetette oda Rionak.
- Semmiség. – válaszolt vissza sértődötten Rio.
Az ajtó előtt várakozó Edward ráunt, hogy pártában hagyták. Ellökte magát a faltól és az ajtó felé vette útját. Belépett az ajtón és a beszélgető hármas felé vette útját. Mikor már elég közel ért, vette csak észre őket.
- Rio, még meddig kell még várnom? – háborgott a férfi. Mindhárman odakapták tekintetük a most érkezőre. Edward tekintete Rióról, Seitára siklott. Arca megdermedt és holtsápadttá vált. Érezte, hogy mondani akar valamit, de mielőtt megszólalt volna, aktatáskája hangos puffanással esett földre.
- Edward? – szólalt meg végül Seita, akinek szemei szintén kikerekedtek és valószínűleg kitisztult fejében a kép, mert tekintete ekkor váratlanul Riora siklott. – L...Leonard? – kérdezte ismét és könnyek gyűltek a szemében. Edward keze remegett, de nem bírta tovább és sírva fakadt.
- Oliver...- szólt gyászos szemekkel Edward.

3. fejezet
Féltett titkainkNéma, döbbent csend telepedett a négy fős társaságra. Egyedül Shun, fészkelődött csak apja karjában. Őt is megviselte, ez a gyászos hangulat, amely körbelengte őket. Végül sikerült kiszabadulnia apja karjából, és az ajtón át a szabadba szaladt. Edward, ekkor semmivel sem törődve, meglódult és ölelő karjaiba zárta Seitát. Könnyei, sűrűn áztatták a férfi ingét, aki csak vigasztalóan simogatni kezdte a hátát.
- Úgy...úgy sajnálom, Oliver! – dadogta könnyek között Edward. Rio tudatát, teljes sötétség borította, pedig nem volt egy ostoba ember, azonban, amit az elmúlt percekben hallott, képtelen volt megemészteni. Nem értette ezt a nagy összeborulást, ahogy azt sem, hogy miért Ő, az egyetlen, akit nem ölelnek, hisz...valamilyen furcsa oknál fogva szemeit, forró nedvesség lepte el. Amint meghallotta a nevet „Oliver”, sötét felhőként szakadt fel, szívéből és lelkéből az eddig elfojtott bánat. Hogy lehet az, hogy Ő, az egyetlen, aki semmit sem ért ebből az egészből?
- Ne sírj, Edward. – vigasztalta könnyek nélkül Seita a férfit és keze még mindig hátát simította.
- Nekem...- szólalt meg váratlanul Rio, mire a másik kettő is odakapta a tekintetét, – fogalmam sincs, hogy mi a fene ez az egész, de magyarázatot akarok! – mondta könnyes szemekkel.
- Menjünk hozzám! – szólt Seita és már kifelé is vették az irányt. Kocsiba ültek mindannyian, azonban egy szót sem szóltak egymáshoz, egész úton. Mire Seitához értek, Shun elaludt a kocsiban, ezért Rio kapta ölbe és felcipelte a második emeletre. Ott az ágyába fektették és behúzták rá az ajtót. Seita, a konyhában forgolódott és három bögrét vett elő, melyeket megtöltött cseresznye teával, majd mindenki elé letett egyet. Helyet foglalt Ő is a kanapén és hátradőlve várta, hogy valaki mondjon valamit.
- Valaki...beszélne végre? – törte meg a csendet Rio. Idegesen markolta, bögréje porcelán fülét és maga elé meredt. Edward, hűségesen követte tekintetével, a bögréjében úszkáló leveleket.
- Én...én kezdem. – szólalt meg végül Edward. – De...mielőtt elkezdeném Leonard...- nézett Riora, – tudnod kell, hogy Ő, a te Olivered! – mutatott Seitára. Rio ajkai szétváltak, de képtelen volt megszólalni. Rádöbbenni, hogy halott szerelme, kit eltemetett és kit elsiratott, most itt ül vele szemben és még csak holtnak sem mondható...egyenlő volt egy kegyelemdöféssel, a szíve közepébe.

Edward meséje
„Angliában születtem és tíz éves koromig, ott is nevelkedtem. Az édesanyám japán származású volt. Fiatal korában kerültek, a nővérével Angliába, ahol mind a ketten férjhez is mentek végül. Nemesi családból származtak, nagyapám hatalmas építőipari cég tulajdonosa volt, ugyan is. Mérhetetlenül nagy botrány kerekedett, mikor megtudta, hogy lányai angol férfiakat választottak. Unokáit sem akarta elfogadni egy darabig. Én születtem előbb, majd egy évre rá, a nénikém világra hozta Leonardot. Természetesen, angol nevet kaptunk, apáink után. Sosem fogom elfelejteni azokat az éveket, mikor megismerkedtünk a szomszéd kisfiúval, Oliverrel. Benne, teljes mértékig angol vér csörgedezett. Mi mégis szerettük őt, mert elbűvölő volt. Mi hárman Leo, Oliver és én, mindig együtt játszottunk a közeli mezőn. Sosem unatkoztunk, sosem voltunk híján a legújabb csínyeknek. Emlékszem, hogy Leo, már akkor is kifejezetten rossz gyerek volt. Szeszélyes viselkedését és állandó jellegű lázadásait, egyedül Oliver tudta csak visszafogni. Egy idő után kezdtem rájönni, hogy kettejük között, talán másfajta érzések is virágoznak, puszta barátságon felül. Egyik ősszel, az édesapám és a bácsikám, üzleti úton voltak. Hazafelé tartottak egy sziklás hegyoldalban. A kocsijuk, egyre csak gyorsult és apám, hiába taposott a fékre, az egyszerűen nem működött. Valaki elvághatta azt. Mindenki, aki ismerte őket, egy üzleti vetélytársra gyanakodott, akit később le is tartóztattak. Lehetséges, hogy nekem volt mindig is, színes a fantáziám...de én egész másvalakit okoltam ezért. Egész pontosan a nénikémet. A nénikém ugyan is, borzalmas nőszemély volt, amit nem egyszer tapasztaltam is. Szerette, ha az Ő akarata érvényesül csak. Zsarnokoskodó és elnyomó volt, amit édesanyám is nehezen viselt el. Mindig azt mondogatta, hogy nagyapámra hasonlít, aki szintén ilyen volt. Abban az időben, az a pletyka ütötte fel a fejét, hogy a bácsikám, megcsalja a nénikémet. Egész pontosan...Oliver anyjával. Az, hogy ez a pletyka mennyire volt igaz...arra, sosem derült fény. A temetés után egy hónappal, furcsa dolognak voltam fültanúja. Aznap este, Leonardéknál aludtam. Az éjszaka közepén, felriadtam arra, hogy száraz a torkom és innom kell. Végigbaktattam a folyosón, majd hangos szitkozódásra lettem figyelmes. Az ajtó, mely mellett megálltam, félig nyitva volt. A félfa mellé kuporodtam és „ jó gyerek módjára” hallgatózni kezdtem. A beszélgetés, a nénikém és Oliver édesanyja között folyt. A néném, állította, hogy tud róla, titkos viszony volt a férje és a nő között. A nő állította, hogy ez, szemen szedett hazugság, de a nénémet nem lehetett meggyőzni. Fenyegetőzni és átkozódni kezdett. A lehető összes módon megalázta a nőt és a családját, akik szegények voltak. A vita vége az lett, hogy a néném, pénz ajánlott fel Oliver édesanyjának, hogy mihamarabb tűnjenek el aki, azonban először nem fogadta el. Azután jött a fenyegetés, miszerint történhetnek véletlen balesetek, vele és a fiával is. A nő, végül beadta a derekát, és másnap már hűlt helye volt, neki és Olivernek. Akkor láttuk őt utoljára. Leonard, azonban hajthatatlan volt és nem hitt anyjának, aki végül kénytelen-kelletlen, előállt egy hazugsággal. Azt mondta Leonardnak, hogy tegnap hajnalban Oliver, és az édesanyja autóbalesetben életüket vesztették. Leonard, azóta képtelen megbízni másokban és bárkinek is utat engedni maga felé. Mikor ez az eset lezárult, a néném és az édesanyám, úgy döntöttek, hogy visszatérnek Japánba. Nagyapám, csak azzal a feltétellel fogadta vissza őket, hogy rendes japán férfihoz mennek férjhez, és a kölyköket...mármint minket, normális japán névre keresztelnek. A néném, rögtön eleget is tett ennek a kérésnek és férjhez ment, méghozzá nagyapánk legnagyobb üzleti riválisához, Nagashima-sanhoz. Elnyerte ezzel, nagyapánk megbocsájtását mivel, ezzel a házassággal létrejött egyféle üzleti kapcsolat. Édesanyám azonban...nem volt hajlandó újból férjhez menni, főleg azok után, hogy Ő is, sejteni vélte, hogy a balesetet melyben szeretett férje életét vesztette, maga a nővére okozta. Arra pedig, végképp nem volt hajlandó, hogy átnevezzen engem, hisz apám nevét viseltem. Így anyám, egyedül nevelt fel, szerény körülmények között. Bár később férjhez ment egy gazdag japán férfihoz, akitől született egy testvérem...Chikate. Végül, két évvel ezelőtt édesanyám, hosszú betegség után meghalt.”
- Szóval ezért...- szólt maga elé döbbenten meredve Seita, – ezért kellett menekülnünk aznap éjjel,
- Megölöm azt a ribancot! – pattant fel Rio és csak nagy nehézségek árán tudta visszarángatni a két férfi. – Tönkretette az életemet. Elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem. Elrabolt, tizenöt évet az életemből. – dühöngött Rio. Arcán a méreg, hatalmas méreteket öltött, melyek alig várták, hogy a felszínre törhessenek.
- Nem csak a te életedet tette tönkre! – mondta Edward, mire Seita is buzgón bólogatott. – Mindhármunkét! Nehogy azt hidd, hogy nekünk sokkal könnyebb volt. Annak az estének az emléke, örökké belém égett. Mégis...mégis bűnös vagyok amiért, ezidáig hallgattam. Tizenöt évnyi hazudozásra kényszerültem, hisz kinek mondhattam volna el? Még csak egy kölyök voltam. – temette arcát tenyerébe.
- Oliver! – szólalt meg Rio, és most mióta beszélgetnek, először emelte tekintetét a férfira. Szemei, a leggyengédebb szeretet sugározták felé, melyben benne volt, az elmúlt tizenöt év összes, ki nem mondott „ Szeretlekje”. – Szeretnék, mindent tudni rólad! Mindent mesélj el, ami az elmúlt tizenöt év alatt veled történt. Mindent, amit nem veled élhettem át. – vált szomorúvá Rio tekintete.
- Rendben...-sóhajtott Seita és hátradőlt, – de nem lesz túl hosszú vagy izgalmas.- mondta egykedvűen. –...és engedjétek meg, hogy átugorjam azt a részt, amit már Edward is mesélt.- a két férfi bólintott

Seita/Oliver meséje
„ Egy hónappal azután történt, hogy édesapátok meghalt. Anyám, az éjszaka közepén kirángatott az ágyból és azt mondta öltözzek. Minden kézzel fogható holmit összeszedett, majd karon ragadott és a betuszkolt a ház előtt várakozó autóba. Az autóban, anyám szeretője egy Matsuda Satori nevű férfi ült, aki elhozott minket ide, Japánba. Feleségül vette anyámat, a nevére vett és „boldog” család lettünk. Legalábbis látszatra...mindenképp. Azzal senki sem foglalkozott, hogy én mit érzek, mert számukra, minden rendben volt. Észre sem vették, hogy magamba fordultam és az iskolában sem barátkoztam. Képtelen voltam feldolgozni azt, hogy elszakítottak tőletek. Anyám, kegyetlenül az arcomba vágta, hogy ti már nem szerettek engem és ezért, ne is sirassalak titeket. Az első öt évben, minden jól működött köztük, de azután változásnak indultak a dolgok. Anyám, egyre inkább megszállottja lett a pénznek és az italnak. Mindenféle üzleti partira, elvitette magát a nevelőapámmal, aki kezdett ráunni az egészre. Teljesen eltávolodtak egymástól, aminek sikeresen én ittam meg a levét. Egyik alkalommal, mikor anyám sík részegre itta magát és elaludt a kanapén, apám fura dolgot tett. Letepert a konyha kellős közepén és brutálisan megerőszakolt. Engem...fiú létemre. A szívem, legszívesebben, nem dobbant volna meg többé. Minden egyes rohadt alkalommal, mikor közösülnöm kellett vele, csak egy ember járt a fejemben...Leonard, aki anyám állítása szerint cserben hagyott. De én, még annyi év eltelte után is, csak rá és az iránta táplált érzésekre tudtam gondolni. Akkor jöttem rá, hogy az a gyerekszerelem, melyet akkor éreztem, sosem múlik el, de be sem teljesedik sosem. Végül, az lett a dolognak a vége, hogy egyik alkalommal, mikor az apám megint maga alá tepert, anyám betántorgott a konyhába és meglátott minket. Természetesen, én voltam mindennek az oka, legalábbis állítása szerint, én szerettem el tőle, az Ő Satoriját. Összepakolt és magamra hagyott engem, azzal a férfival. Nem volt elég neki, hogy teljesen elfordult tőlem és szart a fejemre, még le is lépett, mintha én lettem volna, mindennek az oka. Elkezdtem kimaradozni éjszakákra. Ilyenkor, egy lánynál aludtam, aki az osztály társam volt. Bármit megtettem, hogy ne kelljen hazamennem. Végül is...sikeresen teherbe ejtettem. Szülés után lelépett és az ajtónk előtt hagyta a gyereket. A szerencsém az volt, hogy Matsuda lelépett, de nekem adta a házat és hagyott rám egy kevés kis pénzt. Mindent magam csináltam. Elvégeztem a belsőépítészeti főiskolát és neveltem Shunt. Időközben rájöttem, hogy a férfiakat jobban szeretem, vagy ha nem is én magam, de a testem az biztosan. Csupán ennyi történt velem.”
- Annyira...sajnálom. – vágott át a szobán Rio, és magához ölelte Seitát. – Én...még most is téged szeretlek.
- Én...- szólalt meg riadtan Seita, – nem tudom, hogy mit érezzek. Vagyis...abban biztos vagyok, hogy még mindig csak téged szeretlek, de félek beleélni magam ebbe a szerelembe. Semmi esély kettőnk számára. Semmi jövőnk nincs együtt. Az anyád...az anyád, sosem egyezne bele. – mondta megtörten. – Senkinek nem nyitottam ki a szívem, mindig csak te léteztél nekem. – fakadt sírva.
- Az anyám...eddig a létező összes módon, keresztbe tettem neki. – mosolyodott el Rio. – Nem csatlakoztam a mostoha apám cégéhez, hanem sajátot alapítottam. Elköttettem magam, hogy ne legyen gyerekem, neki pedig ne legyen unokája...és végül...visszamondtam az esküvőt, amiről valószínűleg, még nem tud, különben azóta már nem hagyna békén. Mióta elválasztottak tőled, folyamatosan csak lázadok. – erre, mind a hárman felnevettek végre, Edward, megerősítésképpen bólintott, majd felállt és másik két barátjához sétált. Térdre ereszkedett Seita előtt és mindhárman összeborultak. Örültek...örültek, hogy élnek, de legfőképp annak, hogy újra együtt vannak.
- Barátok? – kérdezte Edward és odanyújtotta kisujját.
- Mindörökre! – szólt kórusban Rio és Seita, majd körbefonták kisujjukat Edwardéval.

Yoshida Rio, vágtatva vonult végig a tradicionális japán ház folyosóján, majd hirtelen megállt és eltolta az előtte álló, kétszárnyú shoji tolóajtót. Végigvágtatott a tatamin, egyenesen az ablakig meg sem állt, ahol épp egy idősebb nő állt. Tekintete, a kertet pásztázta, ahol a fiatal kertész fiú épp dolgozott.
- Megvagy végre, te vén banya! – kiáltott rá Rio és a karjánál fogva maga felé fordította. A két éles szem, ádáz csatát vívott. Se a nő, se Rio nem engedte alább a védelmét.
- Látom megerősödtél! Remek férje leszel Chikaténak! – mondta önelégült mosollyal az arcán a nő. Rio tűrőképességének mércéje, lassan a plafont verte, de eldöntötte, hogy nem megy el anélkül, hogy ezt a csatát meg ne nyerné.
- Minden eddigi álnok terved, meghiúsult! – jelentette ki Rio. A nő, csak értetlenül pislogott. – Elköttettem magam! – mondta, mire a nő arca lilába váltott. – Ne most halj meg, anyám! Még ne...mielőtt megdöglesz, szeretném, hogy mindent megtudj! – ragadta karon Rio és mélyen a szemébe nézett. – Nem veszem feleségül Chikatét. Sőt mi több...újra találkoztam Oliverrel. Ha tetszik, ha nem...nem lesz esküvő...és utód sem. Meleg vagyok! Érted? Szeretem más férfiak seggébe dugni a farkam. Engem ez izgat fel! – szólt határozottan Rio, és anyja arcát figyelve kéjes mosolyra húzódott az ajka.
- Te...átkozott! – nyögte kétségbeesetten a nő.
- Még hogy én? – nevetett fel Rio. – Te...miként fogsz elszámolni a lelkiismereteddel? – kérdezte. – Féltékenységből megölted az apámat és vele együtt az ártatlan nagybátyámat.
- Nem volt ártatlan! – sipította a nő. – Mikor kértem, hogy segítsen, nem volt rá hajlandó.
- Te arra kérted Őt, hogy részese legyen egy gyilkosságnak? – hűlt el Rio. – Te idióta némber! – rázta meg anyját.
- Amit én mondok, az nem kérés, hanem parancs! – hisztériázott a nő.
- Elég volt! – vágta pofon anyját. – Meg sem tudom számolni, hogy hány ember életét tetted tönkre...csupán önzőségből! Edward családját, Oliver családját...a mi...családunkat...és a saját fiadat! – dühöngött Rio.
- Mindennek úgy kellett volna történnie, ahogy elterveztem! – tört ki hisztérikus rohamban a nő. Remegni kezdett és egyre csak dobálta magát. Rio, megrázta kicsit, hátha észhez tér, de nem így lett. Rájött, hogy nincs értelme bármiféle erőszakot alkalmazni, hisz az évek és a bűntudat, megtették már hatásukat. Anyja, beleőrült hitvány kis terveibe. Végül Rio, egész egyszerűen eltaszította magától és kisétált az ajtón. A nő, összetörve és megalázva hanyatlott a földre és nem mozdult meg.



( Írta: Teletha)
Szereplők: Hasegawa Haruki x Yaguatí Sayen
Jellemző: szerelem, dráma, kaland, yaoi.
(sorozat, oldal) (+ 16)1. fejezet
The Dreams ThroughA sötét tanári szoba rejtekében...a fiatal férfi testén, megfeszült a fekete bőr szíj. Széttett lábakkal feküdt, háttal az asztalon. Kezei, egy bilincs béklyójában raboskodtak, amely a polchoz volt rögzítve. Szemeit szorosan összezárta, arcán erős pír világított. Teste, szinte már izzott és könyörgött a folytatásért. A fölé tornyosuló férfi ajka, elégedett mosolyra húzódott.– Többet akarsz ugye, Haruki sensei? – kérdezte kéjsóváran. – Ezt a testet, csak az én durva játékom elégítheti ki. – súgta a férfi. A másik, egy szót sem szólt csak némán, remegve nézett maga elé.– Mondd el szépen, hogy mit szeretnél! -szólt ismét a férfi. – Engem akarsz magadban érezni? – folytatta. – Mondd ki! – parancsolta ismét. A fiatal férfi, szégyenlősen elfordította fejét és szétváltak ajkai.– Shinjo sensei, tégy mocskossá! – mondta izgatottan a fiatalabb. Az idősebb, vadul ostromolni kezdte, a fiatal férfi testét, míg kéjtől remegve el nem élveztek egyszerre.– Haruki! – szólalt meg váratlanul a férfi. – Jövő hónapban, megházasodom! – jelentette be, miközben magára vette az ingét.– Ó...- nyögte a fiatal elhalón. – Gratulálok! – mondta mosolyogva, de szemeiből végtelen bánat sugárzott.– De, én utána is folytatni akarom veled! – mondta, mintha ez természetes volna. Haruki, oldalra billentette a fejét és mosolygott. Shinjo, örömmel nyugtázta partnere mosolyát. Felöltötte nadrágját, majd kisöpörte szeméből fekete hajtincsét. Az ajtó felé indult és megragadta a kilincset, de mielőtt lenyomta volna, visszapillantott széles vállai felett.– A tavaszi szünet után, újra ugyanitt! – mondta és hátradobott egy cuppanós csókot. Haruki viszonozta, majd miután becsukódott az ajtó, felsóhajtott. – Hát megint vége! – nyögte és orrára biggyesztette szemüvegét. – Remélem nem hiszed, hogy minden úgy lesz, ahogy azt te elképzelted! – mondta magában. Nyugtalanul szedelőzködött. Könyveit hóna alá csapta és mikor megszólalt a csengő, már el is indult. Gondolataiba mélyedve haladt a folyosón. – Ezúttal, én fogom a gyeplőt. Most az álmomat valósítom meg! – döntötte el magában. Ezzel az elbizakodott elhatározással lépett be a terembe.
- Felállni! – parancsolta. Az osztály, egy percet sem tétovázott, amint meglátták osztályfőnökük, mérges és csalódott arcát. Az óra néma csendben folyt. Ettől a tanártól valahogy...mindenki rettegett. Szemüvege lencséin át szúrós tekintettel pásztázta a diákjait. Különösnek...sőt egyenesen furának tartották, hogy egy ilyen fiatal és jó képű tanár, hogy lehet ilyen szigorú.Az emberek néha...meg tudnának pusztulni. Azt, hogy örömükben vagy bánatukba-e...azt az élet sorsolja ki. Haruki, kinézett a repülőgép ablakán és szemeivel a gyönyörű felhőket pásztázta. Nagyon boldog volt, hogy végre képes volt elszakadni ezektől a nevetséges érzésektől, amelyek mindeddig láncra verték őt. Az elválás vagy az elhagyás fájdalma, mindeddig visszatartotta őt. Jobban mondva a szívét. Már egészen fiatal kora óta, hatalmas reményeket és álmokat dédelgetett, amit ezidáig képtelen volt megvalósítani. Tegnap töltötte be a huszonötöt. Persze Shinjo, semmit sem tudott róla, hiába folytatták már ezt a fura viszonyt vagy két éve. Haruki, tegnap indulás előtt, legjobb barátjával ünnepelt, egy a belvároshoz közeli kocsmában. Nem volt nagy felhajtás vagy sok vendék...csupán ők ketten. Tony, már gyermekkoruk óta, tudott Haruki nagy álmáról és míg mindenki más csak nevetett rajta ezért, Tony mindvégig támogatta Őt.
- Nagyon örülök, hogy végre megteszed Haruki! – szólt a férfi, miközben karjával a bárpulton támaszkodott. – Már sokkal előbb meg kellett volna ezt tenned. – jelentette ki.
- Tudom, de eddig...- sóhajtotta Haruki.
- Visszatartott az az átkozott szíved! – förmedt rá. – Az, hogy mindig reményt adtál, a reménytelen szerelmeidnek...távol sodort attól, ami igazán fontos volt számodra! – fejezte be.
- Tudom, hogy igazad van. – bólintott rá.
Haruki, feleszmélt mélázásából és a hozzá lépő utaskísérőre pillantott.
- Hozhatok önnek valamit, Uram? – kérdezte barátságosan a nő.
- Egy kávét. – jelentette ki Haruki és az ujjait tördelte. Néhány perccel később, már a kávéját szürcsölgetve, ismét gondolataiba merült. Ha valaki most lát, biztos nem mondja meg, hogy szerelmi bánatom van. Pedig, belülről felemészt és kínoz ez az érzés. De megszoktam már a reménytelen szerelem utáni sajgó szívem, keserves fájdalmát. Még csak el sem köszöntem Shinjotól. Ő, pedig most biztos vár rám, abban a sötét kis szobában. Épp a kedvenc játékait készíti elő számomra...mindhiába. De hát...Őt is érhetik meglepetések. Nem csak engem. Amikor egy hete, azt mondta, hogy megházasodik, de maradjak vele és folytassuk a beteges kis játékunkat...akkor végre megszabadítottam szívemet ezektől a láncoktól, melyeket ha meg kellene neveznem, akkor sem tenném. Magam választottam ezt az életmódot, magam döntöttem el, hogy a szerelmem, mindig egyoldalú lesz. Fiatal korom óta, meleg vagyok. Az, hogy ebben szerepet játszott-e az anyám melegsége, vagy éppen pont az apám hidegsége...nos, azt magam sem tudom. De már nincs is számomra jelentősége. Az anyám jó ember. Teljesen össze volt törve, mikor az apám elhagyott minket. Talált magának mást, igaz, hogy nő. De sosem vetettem meg azért, amiért leszbikus lett. Sokáig tartotta magában, hogy a kicsi fia meg ne tudja...de én, akkor már rég tudtam. Ő mindig azt mondta nekem, hogy álljak ki magamért. Azért, aki vagyok. Soha ne tagadjam meg önmagam, mert csakis én vagyok magamnak. Nem számíthatok mások jóindulatára vagy segítségére. Ezért nem is bántam, ha a kapcsolatomban, én voltam az egyetlen, aki szeretett. Az, hogy miért űztem, efféle nevetséges játékokat, amelyek még fájdalmat is okoztak...nos az azért volt, mert ha tudtam is, hogy nem szeret, de legalább akart tőlem valamit. Még, ha az a valami csak a testi kínzásom volt is, de tudtam, hogy vágyik a testemre. Ezért, mindig ragaszkodtam hozzájuk, félrelökve ezzel az álmaimat. Csak csendben maradtam és feladtam. De most végre egy új élet felé tartok, ami valószínűleg megváltoztatja az egész életem. Afrikába repülök. Mindig is az volt az álmom, hogy egy kis faluban taníthassak, olyan gyerekeket, akik még írni és olvasni sem tudnak. Az álmom beteljesülése, egy héttel ezelőtt vette kezdetét. Az igazgató behívott az irodájába. Közölte, hogy önkéntes tanítót keresnek Kongóba, a mbuti egyik törzséhez. Kongó új kormányzójának a célja, hogy fejlessze az őslakosokat. A gyermekeket és a felnőtteket egyaránt. Ennél jobb lehetőségem nem is adódhatott volna, hogy magam mögött hagyjak mindent.

A repülőgép, a délutáni órákban szállt le. Ahogy megcsapott Afrika levegője, úgy éreztem, hogy most érkeztem igazán haza. Fáradt voltam, de nem annyira, hogy ne tudjam megfigyelni a körülöttem feltűnő tájat. Az Ituri-esőerdő, minden csodája pillanatról pillanatra tárult a szemem elé. Gyönyörű, szinte égig érő zöld fák és a kellemes esőerdei levegő. Az én munkám, a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti részére, az Ituri körzetben volt kijelölve. Egy kisebb utazás után meg is érkeztem. Itt az emberek, annyival másabbak voltak, mint Tokyoban. Sokkal barátságosabb volt, még a környezet is. Ledér őslakosok végezték mindennapi dolgaikat, gyerekek játszadoztak, szaladgáltak egymást kergetve, a házak között. Ahogy jobban körül néztem, sikerült megállapítanom, hogy a mbutik kunyhói, leginkább iglura emlékeztetnek. Ezek az építmények, ágakból és vesszőkből voltak kialakítva. Aljukat és a tetejüket levelek borították be. Mikor az emberek észrevettek engem, félve körém sereglettek. Nem csoda, hisz biztosan furcsán mutattam fehér ingemben és fekete nadrágomban, hozzájuk képest, akiken alig volt néhány száraz levélből, gondosan összefont szoknya szerűség. Eszeveszett módon diskuráltak egymással, olyan nyelven, amit én nem érthettem. Gondolhattam volna, már az elején, hogy ebből még súlyos gondok adódhatnak. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha egy-egy mozdulatból megértek valamit, de végül csak még jobban összezavarodtam.
- Nyugodj meg, kérlek! – szólalt meg végre valaki, olyan nyelven, amit én is megértek. Egy fiatal fiú lépett előre a sorból. Rövid, göndör fekete haja volt. Kigombolt, rövid ujjú inget és nadrágot viselt, mely éppen hogy csak takarta, izmos felső testét. Barna bőre aranyként tetszett, ebben a tikkasztó Afrikai hőségben. – Semmi okod az idegeskedésre! Bár igaz, hogy az emberek éppen rajtad nevetnek. – mondta mosolyogva.
- Ó...ó ó, értem. – nyögtem ki. – Biztos viccesen festek itt. – pirultam el.
- Valóban, viccesen festesz. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Azon tanakodnak, hogy miféle Isten pottyanthatott téged ide, ebben a zsákban.
Végigfuttattam szemeimet az öltözékemen. Nem találtam magamon semmi zsákszerűt, de ha ők annak hiszik...akkor nincs mit tenni.
- Ah, mielőtt elfelejteném! – ugrottam hirtelen egy nagyot. – Én lennék mától, ennek a falunak a tanítója. – nyújtottam kezet a fiú felé. A lakosok, hirtelen hátra hőköltek és rám szegezték fából készült szerszámaikat. A fiú intett a kezével a lakosok felé, mire azok leeresztették, ami a kezükben volt, majd hosszú lábaival elém sietett és erősen megmarkolta a kezem.
- Üdvözöllek, Yaguatí Sayen vagyok! – mondta széles mosollyal. Annyira elragadott ennek a srácnak a mosolya, hogy el is felejtettem, hogy mi a neve. – Én leszek itt, a te tolmácsod! – jelentette ki.
-Ö...Örvendek, Hasegawa Haruki vagyok. – dadogtam el.
- Honnan jöttél, Haruki? – kérdezte miközben a szememet fürkészte.
- Oh, Japánból! – mondtam. – Te, tudod, hogy az hol van? – kérdeztem rá.
- Igen, tudom. Kötünk néha üzletet Japán üzletemberekkel. – mondta tárgyilagosan. Ezzel egy kicsit sikerült meglepnie, hisz úgy tudtam, hogy erre a törzsre, effélék nem jellemzőek.
- H...honnan tanultál meg, angolul? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Kongóban, besegítek kereskedőknek, már gyermekkorom óta. Mellettük tanultam meg angolul és ott találkoztam Japánokkal is. – ecsetelte a fiú. Teljesen meg voltam lepve. Nem hittem volna, hogy lesz segítségem ezen a helyen és azt végképp nem, hogy egy ilyen fiatal, törzsbeli fiú.
- Menjünk, Haruki! – ragadta meg a karom. – Megmutatom, hogy hol fogsz lakni. Húzott magával. Keze érintésétől, végigszaladt karomon át gerincem végéig a forróság és szívem hatalmasat dobbant. Pedig megígértem, hogy ilyet soha többé nem érzek és életemet csakis ezeknek a gyerekeknek szentelem. De, kezdem úgy érezni, hogy ezen a különös és mesés helyen, még nagyon furcsa dolgok várnak rám, főleg, ha ez a nagyon is sármos fiú a közelemben marad.

2. fejezet
The Iturai Sizzling Sayen, szélesre tárta Haruki előtt a kis kunyhó ajtaját. Az ajtó, száraz faágakból és nádból volt összekötve. Haruki csodálkozva pillantott körbe az alig, tizenkét négyzetméteres helyiségben. Kerek volt, nem volt benne túl nagy hely, de a férfi úgy érezte, hogy neki ez pont megfelel. Az egyik oldalán, egy szintén ágakból összekötött valami hevert szalmafélével beterítve. Haruki ezt ,,ágyként” azonosította. Amint beljebb lépett, egyre otthonosabban érezte magát. Nem volt kedve válogatni sem panaszkodni, hisz nem nyaralni jött ide, hanem dolgozni. Biztos volt benne, hogy akármennyire is szenved hiányt attól, hogy itt egy kevés luxus sincs, még mindig jobb, mint ha egy olyan helyen lenne, ahol nem lehet önmaga. Jól tudta, hogy nem kevés időbe telik majd, mire alkalmazkodni tud, az Iturai esőerdő népének szokásaihoz. Boldogan összecsapta a tenyerét és megdörzsölte.
- Ha bármire szükséged van Haruki, kérlek szólj. – mondta a fiú.
- Oh, jó rendben. – válaszolta tétován Haruki.
A fiú az ajtó felé indult és már majdnem kint volt, mikor váratlanul visszafordult.
- Tényleg segítek...bármiben! – szólalt meg kaján mosollyal az arcán, azonban Haruki nem vette a lapot.– Most, hogy mondod...- szólalt meg váratlanul Haruki, – Jól jönne ide, valami szekrény szerű, ahova a könyveimet tehetem. – ecsetelte vidáman.
A fiú álla némán koppant az egyenetlen talajon. Haruki tényleg nem értette a célzást, amelyet mellékesen viccnek szánt a fiú.
- Majd megnézem, hogy mit tehetek. – adta fel végül a fiú és távozott.
Haruki pakolászni kezdett, amikor Sayen visszatért kezében néhány pokróccal, amit átnyújtott a férfinak.
- Előfordul, hogy hidegek az éjszakák. – mondta mosolyogva Sayen.
- Köszönöm. – szólt Haruki. – Tényleg jól jönne ide, néhány állvány legalább. – mondta és az ágy végébe dobta a táskáját, feladva ezzel a pakolást. Legalábbis mára. Az első estéje mondhatni kellemesen telt. Mindannyian körül ülték a tábortüzet és körbe- körbe adogattak egy nyársra húzott húst. Haruki tányérjában is ott pihent már. Ő boldogan tömte magába az ízetlen száraz húst, ami a repülőn felszolgált szendvicsekhez képest, mondhatni mennyei volt. Kikerekedett szemekkel nézte Sayent, aki elmélyülve beszélgetett a mellette ülő idősebbekkel. Sayen váratlanul Harukira pillantott és elmosolyodott.
- Milyen nyelven beszéltek? – érdeklődött Haruki, mert bár tanár lévén sok nyelvet ismert, ez mégis ismeretlen volt számára.
- Szuahéli. – jelentette ki a fiú. – Ez az Ő nyelvük. Idővel, te is megtanulod majd, de addig is én tolmácsolok majd.
- Az órákon is, amit tartok? – kérdezett ismét Haruki.
- Természetesen. – mondta. – Sosem gondolnád, de ez a nép igen is könnyen tanul.
- A gyermekek, mindig fogékonyabbak a tanulásra. – hadarta Haruki, akár egy tanár. – Te tudsz írni és olvasni, ugye?
- Nem, nem tudok. – mondta bánatosan Sayen. – De, te majd megtanítasz! – mosolyodott el.
- Hisz...ezért vagyok itt! – szólt Haruki, de őszintén rácsodálkozott a fiúra. Nehezére esett elhinni, hogy itt ez a fiú, aki magától tanult meg japánul, de mégsem tud írni, olvasni.
- Miről beszélgettél az öreggel, ha megkérdezhetem? – kíváncsiskodott tovább.
- Csak üzleti ügyek. – mondta monoton hangon. – Nagyapa, afféle törzsfőnök. Generációkra visszamenőkig, ki van alakítva egyféle üzleti kapcsolat, a szomszédos faluval. – mondta.
- A törzsfőnök a nagyapád? – kérdezte meglepetten Haruki. – Hogy tudta fenntartani ilyen sokáig?
- Igen, Ő a nagyapám. – A két törzs közti egyezség, úgy jött létre, hogy nagyapám elvette a törzsfőnök lányát, vagyis nagyanyámat. – mesélte a fiú.
- Akkor az édesapád lesz a következő?
- Ömm...nos – mondta a fiú és zavartan megvakarta az arcát. – Az apám... Yaguatí Hiisen...
- Na állj! – képedt el Haruki és visszacsusszant kezéből a hús a tányérjára. – Ya...Yaguatí Hiisen? A kormányzó, Hiisen? – fulladozott.
- Mmm...nos, igen! De anyám volt a törzsfőnök lánya. Apám...Észak Afrikából származik. Ezért nem vagyok igazi mbuti. – jelentette ki Sayen. Valóban...Sayen, a többi mbuti őslakoshoz képest, sokkal magasabb és erősebb testalkatú volt. – Ha nem haragszol Haruki, ezt egy másik alkalommal mesélném el. – bámult maga elé a fiú.Haruki ismét a szájához emelte a húst és folytatta, annak majszolását. Sayen, megbabonázva figyelte, amint Haruki nyelve végigfut karcsú ujjain. Lágyan szívogatta és nyalogatta, hústól piszkított kezét. A fiú, hogy leplezze zavarát, szólásra nyitotta száját.
- Ízlik, Haruki? – nézett a férfi szemébe. Haruki, egy pillanatnyi meglepettség után, észbe kapott.
- Ah, igen. – szólt. – Bár teljesen sótlan és fűszertelen, de finom. – mondta elégedetten.
- Hát, nem egy Biltong! – mondta ki hangosan Sayen.
- Tessék? – kapta oda a fejét Haruki. – Miért, mi ez? – kérdezte a férfi és rábámult a húsra.
- Okapi...nyársra húzva! – mondta, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.
- O...Okapi? De, az nem egy védett állatfaj? – kérdezte Haruki megdöbbenve.
- De, az. Kivéve azt, ami a rezervátumon kívülre esik.
Haruki, nagyot nyelt és hirtelen úgy érezte, hogy jól is lakott. Tudta, hogy az effélékhez hozzá kell szoknia, mert nem fognak neki külön tálalni. Az est további részében, táncoltak és nevetgéltek. Sayen, Harukit tanította az itteni táncra, aki kifejezetten jól érezte magát és megfeledkezett, minden eddig bánatáról. Még arról is, hogy egy héttel ezelőtt, épp dobták. Dobták? Lehet ezt így említeni, hisz sosem járt Shinjoval. Most pedig itt van Sayen, aki szorosan fogja a kezeit, úgy pörgeti őt. A fiú érintésétől, minden porcikája bizsereg. A szíve hevesebben kalapál, és szinte lázban ég a teste. Haruki, fáradtan esett be a kis kunyhójába. A megszokott hétköznapjaihoz képest, ez a mai nap nagyon izgalmas volt. Most nem egy rideg lakás várta, amiben csak a magány és a csend van, hanem egy kellemes kis kunyhó. Kintről még be-behallatszott a zsibongó emberek neszezése, akiket Sayen próbált, nyugovóra téríteni. Sayen...Mikor Haruki, Sayenre gondolt, mindig felfokozott, izgalmi állapotba került. Sok volt számára ez az idő, mióta utoljára érintették őt. Bár megígérte magának, hogy innentől kezdve, csak a munkájának él és nem testi vágyainak...mégis keze finoman végigsiklott mellkasán át, a nadrágjába. Kezeivel finoman kényeztette hevesen izzó szerszámát, miközben Sayenre gondolt. Elméjében olyan csupaszra vetkőztette a fiút, amibe maga is belepirult. Utána nem maradt más, csak a tenyerét elöntő, forró gyönyöre magvai.Haruki, kipihenten ébredt. Szemét lassan kinyitotta és körbepillantott. Száraz ágak szemeztek vele, amik tetőként funkcionáltak. Soha életében nem érezte még magát ilyen jól. Ez az esőerdei levegő, összehasonlíthatatlan volt a Tokyoihoz képest. Ebben a pillanatban, úgy érezte, hogy nincs annyi pénz ezen a világon, amire elcserélné ezt a békét, amely védelmező pajzsként járta át a szívét. Táskájából előkotorta törölközőjét, amit magával hozott és a vállára terítve, kilépett a kunyhójából a szabad ég alá. Tekintetét magasba emelte és rácsodálkozott a feje fölé tornyosuló, szantál és kólafa hatalmas alakjára, melynek levelei hűs árnyékot vetettek az erdőre. Haruki elindult előre, amerre tegnap Sayen mutatta neki, hogy ott van egy kisebb patak, ahol nyugodtan megmosakodhat. Menet közben, mindent megfigyelt jó alaposan, nem szeretett volna semmilyen látványról lemaradni. Mikor végre a patakhoz ért, megdöbbenve tapasztalta, hogy nincs egyedül. Bevetette magát egy ébenfa vastag törzse mögé és onnan kukucskált ki, hisz nem szerette volna felfedni magát. Jobb szeretett egyedül tisztálkodni. Meglepetésére Sayen fürdött a patakban. Kora reggel lévén, kisurrant, csak úgy, mint Haruki is, hogy élvezhesse a béke és a csend üdítő szépségét. Sayen felkapta a fejét a halk neszre és körbe pislogott, de nem látott semmit, ezért megrántotta vállát és visszafordult. Haruki, úgy festett, mint akire átkot szórtak. Szemei szorosan tapadtak a fiatal férfi testére. Sayen barna, izmos bőre tiszta víz volt. Ahogy a beeső nap kósza fényei megvilágították nedves testét...az mintha csillogott volna. Göndör haja a nedvességtől, most egyenesen fityegett a fiú szemébe. Haruki váratlanul megrezzent. Észrevette, ahogy Sayen, kijjebb emelkedik a vízből, így teljes rálátást biztosított a többi testrészére is. A fa mögött leselkedő férfi, minden ízében remegett, amint tekintete lejjebb tévedt, a fiú ágyékához. Sayen, beletúrt rakoncátlan fekete hajába, majd keze lejjebb vándorolt. Keményen megragadta, már hevesen izzó férfiasságát és gyengéden mozgatni kezdte kezét. A víz hullámzott körülötte, de a férfi, mintha semmit sem látna vagy hallana, csak tovább kényeztette magát. Gyönyörű barna hasán, még jobban megfeszült az izom, csak úgy mint karjain. Miközben Sayen, gyönyöre tengerében ringatózott, Haruki hátát a fának vetette, beleharapott ujjába, hogy senki meg ne hallja és nesztelenül lecsúszott a földre. A nadrágja tiszta piszok lett attól, hogy bármiféle önkielégítés nélkül, elélvezett. Arca piros volt és zihált. Alig kapott levegőt. Ilyet, még sosem tapasztalt. Eddig mindig durva és furcsa játékokat űztek testével, most mégis...ez a gyengéd és meleg érzés, amely átjárta az egész testét...Sikeresen elbújt Sayen elől, mikor az elhaladt az őt rejtő ébenfa mellett, majd mint akit üldöznek, a patakba vetette magát. Már attól, újra el tudott volna élvezni, ahogy a víz lágyan simogatta a bőrét. Talán...mégis csak, neki van valami furcsa aberrációja. Nagy nehezen...végre sikerült lehűlnie.Haruki, éppen végzett a fürdőjével, amikor is a vízből kifelé tartva, Sayennel találta magát szembe. Rögtön megrohamozták az elmúlt percek emlékei, amitől újra felforrósodott az egész teste és kínos vigyázzba állt az árboca. Sayen csak mosolygott azon, amit Haruki, még észre sem vett. Mikor viszont végre észrevette, arca lángba borult és maga elé kapta törölközőjét.
- Nem szorulsz némi segítségre, Haruki? – kérdezte kaján mosollyal az arcán a fiú. Haruki, hirtelen elkapta a tekintetét, hogy a fiú ki ne olvashassa onnan az igazságot.
- Ne...nem! Megvagyok. – mondta pirulva és megpróbált, minél hamarabb odébb állni.
- Haruki. – szólt utána a fiú. – Csak szólj, ha mégis segítségre szorulsz. – mondta kacagva és felsóhajtott. – Haruki...siess és légy az enyém. – mondta, amint szemével követte a férfi távolodó alakját. Haruki az elkövetkezendő napokban, sok hasonló kísértésnek volt kitéve. Akár merre járt kora reggel, legtöbbször a maszturbáló Sayenbe botlott. Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, hisz már jó ideje annak, hogy senki nem érintette vágyakozó testét. Az első tanítási napja is eltolódott egy héttel így, a kezdésig volt még három napja. Egyik reggel, reszketve indult a patak felé. Előre rettegett a látványtól, mégis képtelen volt kihagyni ezeket a csodás alkalmakat, amik szinte már a sírba kényszerítették. Érezte, hogy tűrőképessége a végét járja. Mégis Sayen, gyönyörtől vergődő testének látványa, nélkülözhetetlen volt számára. Így ez a nap is úgy ment, ahogy az előzőek. Azonban ezen a napon...Sayen nem várt választ a jól ismert kérdésére és egész egyszerűen begázolt a vízbe Haruki után. Gyengéden ölbe vette és kivánszorgott vele a partra. Haruki, a látszat kedvéért és azért, hogy elmondhassa önmagának, hogy Ő bizony tiltakozott...hevesen rúgkapált a férfi karjai között. Sayen, egy fa törzsénél tette le Harukit, aki ijedtében, szorosan a fához simult. Sayen nem bírt tovább várni és kéjtől forró ajkait, Harukiéhoz érintette. Haruki, egy pillanatig még tiltakozni próbált, végül teste végleg felmondta a szolgálatot és örömmel nyújtotta át magát a férfinak...mondhatni ezüst tálcán. Sayen, vadul követelte magáénak Haruki nyelvét. Gyengéden szívogatta, miközben kezével elkezdte felfedezni annak testét. Haruki megremegett a forró kezek érintése alatt, szörnyen közel érezte magához a beteljesülés végső percét. Ami nem is váratott magára. Sayen felnevetett, amitől Harukinak égni kezdett az arca.
- Gyors volt!! – mosolyodott el a fiú, de mivel látta, hogy a férfi közel áll a síráshoz, ajkaival inkább elcsitította ezen vágyát. Megfordította Harukit, így a férfi már szemből ölelte a fát. Nyelvével utat engedett, Haruki formás fenekébe. A férfi rázkódott a gyönyörtől, de mielőtt ismét elélvezhetett volna, Sayen egy váratlan mozdulattal belé hatolt. Haruki, ölelte ahogy csak tudta a fát, de ereje kezdett kevésnek bizonyulni. Sayen, váratlanul megpördítette, így már elölről ölelte őt. Haruki képtelen volt tovább várni, ahogy Sayen is így egyszerre élveztek el. Zihálva, nyögve csúsztak a fa tövébe, hogy ott egy szenvedélyes csókkal csitítsák le egymás követelődző vágyát.Biltong: Fűszeres marhahús (néha strucchús) csíkok, melyeket felakasztva szárítanak.

3. fejezet
Sayen, the jealous beast– Miért? – kérdezte értetlenül a fa tövében pihegve Haruki. – Úgy értem...
- Nem egyértelmű? – kérdezte mosolyogva Sayen.
- De, hisz még nem is ismersz! – érvelt tovább. – Ráadásul, erre felé ez nem furcsa? Két férfi együtt...
- Már korábban is láttalak. – nyögte szuszogva. – Apám megmutatta, hogy ki lesz a tanító, aki ide érkezik. Furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy szerelem volt első látásra...de mikor végül találkoztunk személyesen...azt hiszem tényleg beléd szerettem. – mondta és elfordította az arcát. Haruki, felnevetett és egy puszit nyomott a szégyenlős férfi arcára.
- Komolyan...aranyos vagy Sayen. – mondta nevetve a férfi.
- Te...- ragadta meg Haruki karját Sayen, és a földre döntötte. Ajkaival gyengéden csókolgatni kezdte Haruki nyakát, de Haruki felpattant a földről és futásnak eredt.
- Csak, ha elkapsz! – szólt hátra a válla felett és belegázolt a vízbe. Szaladt a vízben, amennyire azt a víz engedte neki. Végül megbotlott egy kavicsban és hasra esett. De, hogy a fiatal férfi ne érhesse utol úszva folytatta tovább. Nos...igazából, igen is akarta, hogy utol érje! Sayen, azonban nem lett kevésbé lelkesebb, hisz így tovább csodálhatta Haruki, vízből kivillanó kerek fenekét. Az üldözés végül egy, a vízből kiemelkedő sziklánál ért véget.
- Megvagy! – mondta és magával rántotta Őt a vízbe. Magához vonta Harukit, és megölelte. Szorosan tartották egymást a vízben, míg ajkaik össze nem értek. Szemeikben, ott ragyogott valami, ami a csodával volt határos. A tűz, mely felemésztette testük, az egymás iránti végtelen vágy érzése...előcsalogatta belőlük ismét a szenvedélyt. Ajkaik egyre forróbbá váltak a hűvös vízben, de ez mit sem számított, hisz testük szinte már lángolt. Haruki lágyan ringatózott a vízen Sayen, alulról tartotta őt és nyelve bebarangolta, annak egész testét. Nyelve ádáz harcot vívott a férfi mellbimbóival. Haruki teste megfeszült a hideg vízben, mely lágyan ölelte körbe őt. Lágyabban, mint a legnemesebb selyem. Merevedése felszínre bukott a víz alól, így Sayen kezelésbe vehette ott is. Nyelve sebesen cikázott fel-alá. Oly szenvedélyesen, magának követelően kényeztette, szívogatta, mintha az életet adó vizet inná. Sayen kifektette Harukit a sziklára és gyengéden végig simított az arcán. Arcát, Haruki hajába temette, közben keze lejjebb vándorolt a fenekéig. Két ujját helyezte be, mert biztos volt benne, hogy még tágnak kell lennie az előbbi után. Majd lehúzódott lábai közé és forró nyelvével, simogatni kezdte Haruki bejáratát, miközben ujjai még mindig kényeztették. Haruki, remegett egész testében, míg végül hatalmas sikoly kíséretében el nem élvezett. Sayennek nem kellett több, már Ő is feszült odalent. Egy gyors mozdulattal behatolt, amitől mindketten egyszerre nyögtek fel. Ütemesen mozgott benne, minden egyes lökéssel közelebb és közelebb a kitűzött célhoz. Haruki hátravetett fejjel zihált. Gyengéd teste megfeszült a lökések alatt. Sayen, valósággal beleborzongott a látványba.
- Megőrülök érted, Haruki. – nyögte vágytól kéjes hangon. Haruki, felpillantott üldözőjére, arca a gyönyör fényében úszott, amitől Sayen végül elért, minden korlátja legvégére. Felkapta Harukit, aki lábaival fonta körbe a derekát. Így hajtotta a legvégső gyönyörbe tovább. Rekedt nyögés tört fel mindkettejük torkán. Remegve és zihálva ölelték, tartották egymást. Haruki érezte, hogy soha életében, nem volt még ilyenben része. Az eddigi élményei, nem voltak ehhez hasonlíthatók.

Az a pár nap, csodásan telt el, bár az utolsó napon Sayen felszívódott. Azt mondta, hogy a városban van dolga. Haruki, ezt nem is bánta annyira, mert bár hiányzott neki a férfi, de így legalább volt ideje kidolgozni, hogy mivel kezdi az első óráit. Amíg Sayen vele volt, mást sem csináltak csak egymást ölelték. De ezzel viszont Haruki, lemaradt a munkájával. Serényen járt a keze a papíron, ahogy dolgozta ki témaköröket. Mindenkinek csinált egy-egy példányt. Értesülései szerint, körül belül 5 gyermeket és 4 felnőttet kellett tanítania. Nem is lett volna rossz, ha össze tehette volna a két csoportot, de a felnőttek nem értek rá napközben, efféle,,csacsiságra”, hisz munkájuk volt. Haruki nem neheztelt ezért, mert jól tudta, hogy az asszonyok ilyenkor gyűjtögetnek. A férfiak, pedig vadásznak vagy éppen hatalmas fákat másznak meg mézért, aminek az ára igen magas volt. A szomszédos faluval üzletelt a törzs, a mézért és vadért cserébe, ők maniókát és gabonát kaptak. Esteledni kezdett, amikor Haruki, úgy döntött, hogy körbenéz az iskolának szánt épületben. Nem volt sokkal másabb, mint egy kunyhó. A felépítése ugyan olyan volt, azzal a különbséggel, hogy valamivel nagyobb volt és fából faragott asztalok és székek voltak benne. Haruki teljesen elérzékenyült, mikor megpillantotta a táblát. Nem volt szokványos. A tábla be volt keretezve. Méghozzá száraz náddal. – Vicces. – gondolta magában, mert valami úton-módon, pont így képzelte el. Mégis meglepetten tapasztalta, hogy valóban így néz ki.
Sayen, csak másnap reggel ért vissza. Haruki nagyot nyújtózott kunyhójában, majd magához vette szükséges holmiját és lesétált a kis folyóhoz. Egész testével elmerült a hűs vízben, mikor valaki köré fonta karjait.
- Jesszusom, Sayen! A frászt hoztad rám! – rettent meg Haruki, mikor megpillantotta félisten kedvesét.
- Ne haragudj rám! – ölelte szorosabban a fiú. – Csak nagyon hiányoztál. Elfáradtam...- sóhajtott.
Haruki viszonozta a fiú szorítását, majd belepuszilt a hajába és mélyen bele is lélegzett. Sayen hajának, nagyon kellemes illata volt. Haruki mindig beleszippantott, hogy tudja, nem álmodik. Ez a puszta valóság, ahol őt végre valaki viszont szereti. De Ő, még nem volt hajlandó kimondani a fiúnak, hogy mit érez iránta. Korainak érezte még, hogy csak úgy megnyíljon egy kölyök előtt.
- Haruki! – ölelte tovább a fiú.
- Hé, Sayen! Ne most aludj el! – mérgelődött a férfi. – Mégis merre jártál, hogy így kivagy?
- Áhh...apámnak segítettem! – jelentette ki a fiú.
- Értem. – válaszolta egyszerűen Haruki. Harukinak már az első este sikerült megtudnia, hogy Sayen apja, Kongó új kormányzója, akinek az új életét köszönheti. Hálás volt a férfinak, hisz így megismerhette Sayent. Végre sikerült kitöltenie a szívében tátongó űrt. Sosem volt normális apja, mert elég korán elhagyta őt. Haruki annyit tudott róla, hogy valami zsoldos -féle. De mást nem is.

Nagy nehezen kikászálódtak a vízből és elindultak vissza a faluba. Sayen ezúttal nem,,molesztálta” őt, arra hivatkozva, hogy fáradt. Nem baj hisz, hogy is nézne ki a gyerekek előtt felajzva? Biztos elég riasztóan. Felöltözött és már rohant is az iskolába. A gyerekek már ott ültek és zajosan beszélgettek. – Nem ismerik még, hogy mi az etikett! – gondolta magában Haruki. Eldöntötte, hogy itt jobb és kedvesebb tanár lesz, mint amilyen Tokyoban volt. Ezekhez a gyerekekhez, még több türelem kell. Elmagyarázta nekik, hogy ha bejön, akkor álljanak fel és köszöntsék őt. Ebben persze, segítségére volt Sayen, aki fordította a gyerekeknek, amit ő mondott. Először a bemutatkozással kezdtek. Mindenki felállt egyesével és elmondott magáról pár dolgot. A legtöbb esetben ugyan az volt. A fiúk, kiváló vadászok akartak lenni, a lányok pedig feleségek. – Majd elválik. – mondta magában a férfi. Tanítani kezdte őket az alapoknál. Kiosztotta nekik a lapokat, amit tegnap sikeresen megcsinált. Gyönyörű,,a” betűk voltak felírva egymás mellé. A feladat az volt, hogy írják át ezt a betűt, majd próbálják maguk is leírni. Egészen ügyesek voltak a gyerekek, akikkel nem volt annyi gondja, mint a felnőttekkel. Nekik sokkal nehezebb volt az egész,,írd át az a-t” feladat. Végül mégiscsak sikerként könyvelhette el a mai napot. Fáradtan ült asztalánál lehorgasztott fejjel, próbált kissé észhez térni. Ez a nap jobban elfárasztotta, mint mikor két osztállyal íratott dolgozatot régen. Sayen kocogtatta meg a vállát. Haruki felpillantott rá. Szerencséje volt, hogy láthatta őt, hisz a fáklya a terem végében, épp csak, hogy pislákolt.
- Haruki, ezt elfelejtettem odaadni. – nyújtott át egy fehér borítékot a fiú.
- Ez mi? – kérdezte meglepetten Haruki.
- Leveled jött. Apámhoz küldték. Így tudnak veled kapcsolatot tartani a barátaid. – hadarta el gyorsan. Kitől kaphatott ő levelet? Nem sejtette. Keze mégis fürgén bontogatta a levelet. Mikor megpillantotta a cirkalmas betűket, kis híján kifordult kezéből a papír.
,,Kedves Harukim!
Mondhatom szépen leléptél a szünet alatt. Hallottam, hogy bizonytalan ideig maradsz távol. Nem hiszem el, hogy voltál olyan dög és magamra hagytál, mikor csakis én tudom kielégíteni perverz vágyaid. Senki más nem teheti boldoggá, azt a mocskos testet, csak én! Időközben megnősültem. De, amikor a nejemmel szeretkezem, mindig te jársz a fejemben.
Várlak haza, a te Istened:
Shinjo „
Haruki feje, vörösbe váltott. Ki a fenének képzeli ez magát? Hülye perverz köcsög! Rá gondol, miközben az asszonyt fekteti két vállra. Elmebeteg. Hogy a fenébe lehetett közöm nekem ehhez az emberhez? – kérdezte magától.
- Isten, huh? – csendült váratlanul Sayen hangja, Haruki háta mögül. – Szóval, ez az a szemét!
- Huh? Mi? Te mit mondtál? – döbbent meg Haruki. – Te, hogy tudtad? – értetlenkedett.
- Opsz! Azt hiszem, sikeresen lebuktam. – vallott színt a fiú.
- Nem úgy volt, hogy nem tudsz olvasni? – hitetlenkedett tovább.
- Hehe...valójában tudok. Tudod, én a fővárosban vizsgáztam. – mondta a fiú. – csak reméltem, hogy így több időt töltünk majd együtt.
- A...azt hittem kiskorú vagy! – dadogta Haruki.
- Tessék? – döbbent meg Sayen. – Mi a fene? Hisz huszonkettő vagyok. Csupán négy év van köztünk. – méltatlankodott. Haruki teljesen le volt döbbenve. Nos igen...ez tipikus példája annak, mikor úgy fekszel össze valakivel, hogy jóformán nem tudsz róla semmit. Mégis Haruki tudta, hogy ez nem csak egy kóbor kalandocska.
- Ő a volt szeretőd? – érdeklődött a fiú.
- Olyasmi. – vallotta be szégyenkezve.
- Nem tudom, hogy miféle perverz dolgokat művelt veled, de mutassuk meg neki, hogy ki is a te Istened! – mondta a fiú és hátrasietett a sarokba, majd gyorsan vissza is tért. Felhúzta Harukit a székből és szembe fordította magával. Hatalmas, izmos kezeivel szétszaggatta Haruki ingét és vadul nyalni kezdte, annak testét. Haruki két kézzel, kapaszkodott az asztalban, úgy hogy szinte belevájta körmeit. Hangos nyögés szakadt fel a torkán, ahogy Sayen vadul kényeztette őt.
- Ő, is csinálta ezt neked? – kérdezte kéjtől izzó hangon.
- Nnh...neeem. – zihálta a férfi. Sayen, szinte szaggatta a ruhát lefele Harukiról, a nadrágja, épp csak, hogy épen maradt. Felültette őt az asztalra, lábait szétvetette és ajkaival, kemény merevedését vette birtokba. Nem sokáig, mert már tért is át a fenekére, ahol nyelve jó ideig elkalandozott, mély nyögésre késztetve ezzel Harukit. Sayen hirtelen felállt és szembe nézett vele. Már tette is volna be, de Haruki megállította Őt.
- Ez...nagyon nem fair! – mondta, majd egy mozdulattal leugrott az asztalról és Sayen elé guggolt. A fiú kicsit odébb tolta az asztalt, hogy ne takarja őket semmi. Haruki, vágytól lüktető ajkai közé vette, Sayen méretes szerszámát. A fiú nyöszörgött és zihált, mégis kipréselt magából minden mondatot.
- Mondd csak, Haruki...Őt is kényeztetted így? – kérdezte alig hallhatóan. Haruki megállt egy pillanatra.
- Nem. Vele sosem csináltunk ilyet. – mondta a férfi. Sayen, erre felrántotta és az asztalra fektette. Széttett lábai között, utat nyitott magának, a forró mennyországba.
- Ki a jobb Haruki? Ő vagy én? – mondta nem kis féltékenységgel a hangjában.
- Ahh...senki nem szerette még így a testem, mint te. – nyögte Haruki. – Hozzád képest Ő, semmi sem volt! – adta meg a végső választ, mire mind a ketten remegve és nyögte élveztek el. Sayen ajka gonosz mosolyra húzódott.
- Haruki, fordítsd a fejed egy kicsit balra és köszönj szépen Shinjonak! – mondta majd elnevette magát.
- Mi van? – értetlenkedett Haruki.
- Exkluzív felvétel Tokyoba! Ne haragudj, de felbontottam a leveled. – vallotta be.
- De, mi ez az egész? – értetlenkedett.
- Nos, én csak beszereztem egy kamerát és felállítottam oda! – mutatott a sarokba.
- Ezen a helyen, kamera? – lepődött meg.
- Ne felejtsd el, hogy én a városban nőttem fel! – mosolyodott el kajánul Sayen és forró karjaiba zárta Harukit.

Tokyo, két héttel később.
Shinjo, fáradtan támolygott ki az udvarra. Gondolatai fiatal szeretője körül jártak, akit délután tesz magáévá. Bár megnősült, de feleségével, mindketten tartanak szeretőt. Ez afféle, szerződéses házasság volt. Ami mégis nagyon hiányzik neki, mióta megnősült, az a valaha volt legjobb szeretője hiánya, Harukié. Aki, úgy döntött, hogy önkéntes száműzetésben, Kongóba megy. Itt hagyott csapot-papot, és lelépett, magára hagyva ezzel őt, Shinjot.
- Légiposta. – vidult fel Shinjo, majd egy zergét meghazudtoló gyorsasággal vágtatott be a nappaliba.
- Mi az, Shinjo? – érdeklődött a,,felesége”.
- Harukitól jött, egy videokazetta. – mondta nagy büszkén, majd a lejátszóba helyezte.
Fél óra döbbent csend következett. Ha nem lett volna bent a kazetta, akkor még a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Egymás mellett ültek a kanapén, tátott szájjal bámulva a képernyőt. Shinjo, sírni tudott volna, attól amit látott. Nem hitte el, hogy Haruki ilyen arcot is képes vágni, hogy Haruki ilyen, mikor valóban élvezi. A nő váratlanul felpattant és az ajtó felé indult.
- Ho...hova mész? – kérdezte Shinjo, akinek vészesen szűk lett a farmerja.
- A szeretőmhöz, mert felizgultam. – mondta a legtermészetesebb nyugalommal a nő.
- Én is...miért nem csináljuk? – nézett vágyakozva a nőre.
- Viccelsz, Mr. Gyors puska? – pillantott hátra a nő. – Szeretkezni akarok, nem pedig kufircolni! – mondta és bevágta maga mögött az ajtót. Shinjo feltápászkodott és megpróbálta visszatenni a kazettát a tokjába, de kihullott belőle egy apró, papírfecni a következő felirattal:
,,- Nem kell több, aggódó levelet írnod Harukinak. Ne aggódj, tőlem megkapja mind azt, amit te sosem tudtál megadni neki, te szerencsétlen marha!
Üdvözöl: Yaguatí Sayen, Haruki valódi Istene!”
Azt hiszem, ez volt Shinjo, életének legszarabb napja!

Köszönöm, hogy idáig végig kísértétek a két főszereplő Yuuhi, és Nishio szerelmét. Külön köszönöm barátnőmnek és leglelkesebb Ryu x Nishio rajongómnak, Lucynak a támogatást!8. fejezet
Beteljesülések...
Örökké és még tovább.Nishio ébredezett. Kezeit kinyújtva a semmiben kaparászott. Lassan kinyitotta szemeit, amit rögtön vissza is csukott, mert rosszul érintette a pupilláin át beszűrődő fény. Egyedül találta magát az ágyban. Körbepillantott, de sehol sem látta Ryut. Felült az ágyban és fülelni kezdett. Víz csobogását vélte hallani. Ahogy felállt, meztelen testéről selyemként omlott le a takaró. Nesztelenül benyitott a fürdőbe, ahol Ryu épp zuhanyzott. Kezeivel a csempéhez támaszkodott, fejét leszegve élvezte a haját elárasztó nedvességet. Nishio izgatónak találta, ahogy barna bőréről lecsordogált a forró víz. Furcsának is találta magát ezért a gondolatért. Tegnap este, oly sok év után újra egymást ölelhették és szerethették. De még mindig nem hangzott el egyikőjüktől sem az a bűvös, mindent elsöprő szó. Erre a gondolatra Nishionak, összeszorult a szíve. A fiú belépett a tus alá és váratlanul, hátulról átkarolta a férfit. Ryu meglepetten pislogott át válla felett. Mikor megpillantotta kedvese vörös arcát, megfordult és karjaiba zárta.
- Felébredtél? – kérdezte a fülébe súgva.
Nishio érezte, amint arca még jobban elvörösödik, szinte már égette. Szorított egy kicsit ölelésén.
- A...aha. – nyögte tétován. – Eltűntél. – tette szóvá.
- Ne haragudj Nishio. Engedd meg, hogy jóvá tegyem. – mondta gyengéden a férfi. – Megmosdatlak. – szólt és elmosolyodott.
Nishio a nedves csempére tette mindkét tenyerét úgy támaszkodott meg. Ryu egy szivacsot vett a kezébe és gyengéden törölgetni kezdte a fiú törékeny testét. Végig mosta minden porcikáját, még a fenekénél is járt.
- Tedd szét jobban a lábaid! – hajolt oda a fiúhoz. – Belül is meg kell tisztítanom. – kuncogta.
Nishio kezdte úgy érezni, hogy ez már nem is a tisztálkodásról szól, főleg mikor Ryu, óvatosan a fenekébe csúsztatta az ujját. Nishio halkan felnyögött. Nyögése betöltötte az egész fürdőt. Ryu ajka hamis mosolyra húzódott.
- Ó, csak nem élvezed? – kérdezte kajánul. – Teljesen rászorítottál az ujjamra. – mondta a gonosz bestia.
- Ne...nem is. Hazudsz! – tiltakozott Nishio. – Csak...csak a szappan miatt...- nyögte elhalón.
- Azt mondod, hogy ez csak a szappan miatt van? – szólt játékosan. – Kis hazug.
Ryu letérdelt Nishio mögé és kezeivel gyengéden széthúzta a fiú fenekét. Nyelve utat tört a fiú belsejébe. Nishio kéjes nyöszörgése, felerősödve visszhangzott körülöttük. Ryu érezte, hogy ettől ő is egyre keményebb lesz odalent. A fiú egyre hangosabb lett Ryu pedig úgy érezte, hogy szét fog durranni. Nishio eltolta a férfi arcát a fenekétől.
- Mindig...mindig csak te kényeztetsz. – szólt sértődötten. – Én is...én is akarom...neked. – mondta.
Nishio, térdre ereszkedett Ryu előtt és puha ajkai közé vette a férfi keménységét. Nyelve szaporán játszott fel-alá, hangos nyögésre kényszerítve ezzel Ryut. Kezeivel közben a férfi fenekét simogatta. Ryunak...egy nagyon régi álma vált ezzel valóra. A boldogság és a gyönyör olyan erőt vett rajta, hogy észre sem vette és Nishio puha szájába élvezett. Nishio a száját törölgette és kuncogott. Ryu először nem is értette, hogy a fiú mit talál olyan viccesnek, majd Nishio lefelé mutatott.,,Bassza meg, még mindig kemény vagyok” –szitkozódott magában. Nishio a csempéhez simult és kezeivel széttárta a fenekét, arra utalva ezzel, hogy,,gyere és hatolj belém”. Ezt nem is kellett Ryunak kétszer mondani. Nishio a gyors lökések alatt eredménytelenül karmolászta a falat, kezei nem találtak kapaszkodót. Ryu egyre vadabb és gyorsabb tempóra váltott, Nishio pedig érezte, hogy menten elájul. Hangos nyögések közepette érte el a csúcsra, majd miután elélvezett Ryu gyorsan kihúzta és kezeivel fejezte be. Nem akart ismét szerelmében elmenni.

- Mennem kell, Ryu! – mondta Nishio.
- Máris elmész? – kérdezte letörten a férfi. – de hisz még csak most...- próbálkozott tovább.
- Óráim lesznek és még az együttessel is próbálunk. – mondta fáradtan.
- Már van is együttesed? – kérdezte Ryu meglepetten.
- Igen, a Memories. Egész jó banda vagyunk és ahogy Yuuhi-sannak ígértem: Híresek leszünk! – mondta diadalmasan.
- Hogyan tovább? – kérdezte letörten a férfi. – Mi lesz most velünk?
Nishio hátranézett a férfira és lehuppant mellé az ágyra.
- Szeretlek! – mondta váratlanul. – Mivel így érzek, úgy hiszem nem is kérdéses, hogy ha rá mersz nézni másra, halott ember vagy, Takahashi Ryonusuke! – mondta fenyegetően, de hangja tele volt szeretettel.
- Én is...én is szeretlek, Fujikawa Nishio! – mondta végre ki a másik is.
Nishio becsukta maga után az ajtót, miután vetett egy utolsó pillantást szerelmére. Alig tett meg pár lépést és már megint nekiment valakinek. Ushio vörös arcát pillantotta meg, aki elfordította fejét és köhintett egyet.
- He...heló öcsi! – mondta pironkodva. – Túl...hangosak voltatok ma reggel...is. – mondta és arca lángolt.
- Na és? – kérdezte Nishio félvállról. – Mi a faszért kell neked hallgatózni? – kérdezte ingerülten.
- Nem lehetett nem hallani! – vágta rá a férfi.
- Az a te bajod! – válaszolt vissza a fiú.
- Hé, Nishio-chan! – szólt öcsének. Nishio összerezzent és hideg borzongás járta át.
- Ne...szólíts így soha többet! – sziszegte fogai között. – Nem vagyok már kölyök!
- Nekem te, mindig a kisöcsém maradsz! Ugyan az az ártatlan kisfiú, akit meg kell védeni! – szólt.
- Fogd be! – rivallt rá. – Hol a faszomban voltál, amikor szükségem volt rád? Hol? – kiabált a fiú.
Ushio, hátát a falnak vetette és fejét tenyerébe temette.
- Sajnálom! Sajnálom, hogy nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna rám! – mondta megtörve. – Aljas módon elmenekültem és előtte sem foglalkoztam veled túl sokat. – fejezte be.
Nishio félre kapta a pillantását bátyjáról és szíve összeszorult. Eszébe jutott, hogy ez ismerős. Hisz ő is...
- Megértelek! – mondta bánatosan. – Én...ugyan ezt tettem Ryuval! – szólt.
- Meg tudsz valaha bocsájtani? – kérdezte reménykedve Ushio.
- Egyszer...biztosan. – mondta leszegett fejjel. – Azonban, erre még várnod kell. Egy kis időre van szükségem. Most a tanulás és a karrierem a legfontosabb. – válaszolta és közelebb lépett a testvéréhez. Tekintetét az Övébe fúrta, majd átölelte és megveregette a hátát. Ushio szíve könnyebbé vált, amint figyelte öccse távolba vesző alakját.

A Dead Hearts új életre kelt s szebben szárnyalt, mint valaha. A világturné hatalmas sikert hozott az együttesnek, népszerűségük az első helyre kúszott. A bandának időközben akadt egy komoly riválisa is a Memories személyében. Nishio bandája lassacskán utol érte az ő sikereiket. Keménynek bizonyultak, de a Dead Hearts nem is kívánt magának ennél kellemesebb riválist. Ryu eleinte nehezen szokott hozzá a tudathoz, hogy szerelme egyben a riválisa is, de végül lassan kiegyezett a dologgal. Telefonon és interneten folyamatosan tartották a kapcsolatot és közel volt a találkozás pillanata is. A két bandának ugyan is közös fellépése volt Amszterdamban, Hollandia fővárosában. A helyszínt, a Dead Hearts új menedzsere, Tatsuya ( Ushio) szervezte meg. Akira ugyan is, úgy döntött, hogy más együtteseknek is szüksége lehet még rá, ezért felmondott, de barátságuk megmaradt. Senki sem értette, hogy miért pont Hollandia a turné utolsó megállója. Ryu és Ushio, az utóbbi napokban titokzatos viselkedésükkel elérték, hogy Yuuhi gyanakodni kezdjen abban, hogy valamiben sántikálnak. Néha sikerül is neki elkapnia egy-egy hangfoszlányt, amelyből nem sokat értett.
- Megvannak a papírok? – kérdezte halkan Ryu, barátját.
- Igen meg! Nishio is nagyon boldog lesz. – súgta vissza a férfi.
- Kislány, ugye? – kérdezte ismét Ryu.
- Igen. Olyan Hirose korabeli.( Yuu és Ushio, fogadott fia) – mondta Ushio.
- Már itt van? – kérdezte Ryu.
- Nem! Majd Japánban. – közölte, majd csendre intette Ryut, mert észrevette, hogy Yuu, figyeli őket.
Elkezdődött a koncert, ami remekül indult. A Memories a színfalak mögött vár a csatlakozásra. Nishio teljesen lenyűgözve nézte, ahogy szerelme a húrokkal játszik, közben szíve hatalmasakat dobbant. Mélázásából Yuu mesés hangja szaggatta ki, aki a közönséghez intézte szavait.
- Örülök, hogy mindenki eljött! – kezdett bele. – Turnénk utolsó megállójához érkeztünk. Üdvözöllek, Amszterdam! – üvöltötte mikrofonjába. – Mielőtt csatlakozna hozzánk a Memories és elszabadulna a színpadon a pokol, engedjétek meg, hogy két dolgot közöljek. – mondta és végre kimondta, amit már hosszú évek óta ki akart mondani. – Sajnálom, hogy hazudtam nektek! De valójában, tényleg meleg vagyok. – szólt és várt valami zúgolódásra. De ehelyett nők százai sikkantottak fel gyönyörükben, döbbent csodálkozásra késztetve ezzel Yuuhit. Nishio a színfalak mögött kuncogott. Haja hosszabb volt, mint egy évvel ezelőtt, mikor Yuuhi a szállodában láttam. De bájossága, mit sem változott. – A másik dolog...- folytatta Yuuhi. – Az új dalunk. Itt és most először hallhatjátok. Ez egy kivételes dal, amelyből nem lesz több. A dalt, gitárosunk Takahashi Ryonusuke írta egy éve. Kérlek hallgassátok szeretettel. – fejezte be és intett a srácoknak hátra. Ryu kicsit meg volt illetődve, de Yuuhi biccentett neki, hogy menjen oda.
- Hé, te is szállj be az éneklésbe. Elvégre ez a te dalod, amit Nishiohoz írtál. – szólt sejtelmesen.
Ryu bólintott és próbált nem elvörösödni még ennél is jobban. Yuuhi elkezdte s a hangjából feltörő dallam magával ragadta a közönséget.,,Mindig vártam rád, lestem ki sötét szobám,
Eső áztatta ablakán. Kérlek gyere vissza hozzám.
Nélküled már minden teljesen más.
Nem ragyog úgy a nap, s a hangom sem szikrázik már...
Nélküled megfulladok nem önt el a végtelen vágy...
Egészen más lett a világ.
Szívem a fájdalomba beleremeg.
Ha távol vagy tőlem abba én belehalok.
Fájdalmon kívül már semmit sem érzek
Minden percben a szívverésem, kihagy egy ütemet
Könny áztatta arcom csak te törölheted le
Várok rád, ha kell egy egész, végtelenül hosszú életen át.
Semmi sem vagyok nélküled. Gyere vissza hozzám és szeress.
Fehéren izzott a hold azon az éjszakán.
Mi együtt csodáltuk meg izzó udvarát.
Semmit sem bántam meg, amit tettem veled.
Mióta először találkoztunk csak rólad ábrándozok.
Azóta te töltöd ki minden gondolatom.
Kihalt szívem újra virágba borult, ez az érzés magához húz.
Oly régen vártam már rá, hogy valaki, elűzi szívemből ezt a magányt.
A mellkasomat szorító érzés csitulni látszik.
Ha a közelemben vagy, más már nem számít.
Gyönyörű mosolyod bűnre csábít.”
Együtt énekelték végig a számot, majd csatlakozott hozzájuk a Memories, amitől a közönség szinte tombolt.Másnap a hallban ült mind a két banda, fáradtan és elgyötörten. Egyedül Nishio és Yuuhi volt talpon és kérdőn néztek szerelmükre.
- Házasság? – kérdezték döbbenten kórusban. – örökbe fogadás? – folytatta kérdését Nishio.
- Igen-igen! – válaszolták meg mindkét kérdést az érintettek. A többiek némán ültek a kanapén és feszülten figyelték a vitatkozókat. Chi és Shizuki gonoszul vigyorogtak. Hisz ők már rég megtették ezt a lépést.
- Te...örökbe fogadtál egy gyereket? – kérdezte hitetlenkedve Nishio.
- Örökbe fogadtunk! Együtt! – javította ki Ryu. Nishio maga elé bámult és visszafojtotta könnyeit.
Még aznap délután egybe keltek a város színterén mind a négyen. Senki más nem volt ott csak barátaik és néhány járókelő. Hihetetlen boldogság járta át őket, hisz alig egy éve, még csak remélni sem merte egyikük sem, hogy ez a nap valaha is eljöhet. Ushio könnyáztatta arccal fonta szoros ölelésbe öcsét és boldogsággal itatott keserűséggel gratulált neki. Hiszen mégis csak,,férjhez” adta testvérét.
- Mostantól kezdve, rád bízom a testvérem! Kérlek, nagyon vigyázz rá. – szólt Ryuhoz.
- Mint az életemre! – esküdött meg barátjának, Ryu.

Néhány nappal később, ahogy visszatértek Japánba...Ushio és Yuuhi, kézen fogva Hiroseval, az örökbe fogadó iroda előtt vártak. Nyílt az ajtó és kilépett rajta Nishio, majd kitárta az ajtót, hogy kiengedje Ryut, karjában egy gyermekkel.
Ushio elébük sietett, már csak Hirose fogta a kezét.
- Szia! A bácsikád vagyok, Ushio! – mondta az értetlenül pislogó kislánynak. – Hogy hívnak?
A kislány ajkai közé kapta hüvelyk ujját és elfordult a férfi tekintetétől, majd mosolyogva fordult vissza hozzá. Gyönyörű íriszeit Ryura emelte és kérdőn nézett rá.
- Lucy...Takashiro Lucy a neve. – mondta Ryu és boldogan nézett a gyermekre, aki elmosolyodott és vidáman felnevetett. Ryu letette a kislányt. Hirose odament hozzá, kezecskéit a kislány kezével összefonta és vidám szaladt előre a két gyermek...kéz a kézben.
- Végül is olyan lett ez a kis kölyök, mint az apja! – mondta nevetve Nishio. Ushio mérgesen pillantott rá.
- Hé, Ushio! Mondd meg Hirosenak, hogy ne is tervezze, hogy feleségül veszi Lucyt. – mondta sértődötten Ryu.
- Barmok! – szólt kacagva Yuuhi és kéz a kézben gyermekeik után sétáltak.ExtraVirágzó cseresznyefák, zöldellő bokrok és csiripelő madarak. A Hanami időszaka éppen csak, hogy elkezdődött. A zord, hideg és latyakos alvó táj, most ébredt fel téli álmából és élettel teli, csodás színekkel töltötte meg, ezt a csendes kis kertvárosi utcát.
- Mi...mi a fenét mondtatok a jó előbb? – hüledezett Takahashi Ryonusuke. Hangjának visszhangja, körbe lengte a két ikerház falait. – A büdös francba! – mondta megdöbbenve és visszahuppant karosszékébe. A konyhaajtón két férfi kukucskált ki és visszahúzódva elnevették magukat.
- Elmondták! – sóhajtott fel Nishio. – Gondoltad volna, hogy tényleg megteszik? – kérdezte a szőke férfit.
- Persze! – mondta könnyedén Yuuhi. – Hirose, nagyon bátor férfivá érett. Ha nem is Ushio a vér szerinti apja, de a nevelése csodálatra méltó volt. – sóhajtott megkönnyebbülten Yuuhi.
- Tudtam, hogy Ryu, így fog reagálni! – mondta. A két férfi egymásra nézett és elnevették magukat.
- Na ja...Ryu olyan, mint egy szemellenzős ló. Minden a látóterében van, mégsem kapcsol. – mondta nevetve Yuu. – Mióta is járnak? – kérdezte Nishio felé fordulva.
- Hát...már 7 éve, hogy együtt vannak. Pontosan tudom, mert Lucy olyan boldogan mesélte és számolgatta az eltelt éveket. – mondta Nishio és büszkén kihúzta magát.
- Igen, igazad van! Hirose is folyton emlegette. – jegyezte meg. – Huhn...végül mi lettünk az,,anyák”! – mondta és mindketten felsóhajtottak, majd ismét összebújva nevettek egymás vállába kapaszkodva.
- Bátyus tudott róla vagy előle is...? – kérdezte Nishio. – Nem. Hirose tőle kért tanácsot és neki újságolta el elsőnek. Ushio...Ushio az elejétől kezdve ebben reménykedett. – mondta pirulva.

Ryu sokkolva ült a székében és maga elé bámult. Gondolataiba merült és egy szót sem szólt. Barátja a vállára helyezte kezét és gyengéden megszorította. Lucy és Hirose egymás mellett ültek a kanapén és kéz a kézben várták, hogy Ryu mondjon valamit.
- Apa! – kúszott apja térdéhez Lucy és gyengéden átkarolta, mint amikor gyermek volt. Gyönyörű, hosszú barna haja a legszebb pillangóként szállt alá derekának. Fejét felemelve, mesébe illő zöld szemeivel apja tekintetét kereste. – Apa...-szólt újra. – Nem mondasz semmit? Nem is örülsz, hogy nagypapa leszel? – kérdezte szomorúan a lány. Ryu arca vörösbe váltott, teste megdermedt ezen szavak hallatán. – Én...- dadogta. – Én...- mondta ismét, azonban nem talált szavakat.
Ushio megragadta a gallérjánál fogva és talpra állította. Hidegen nézett barátja szemeibe.
- Az isten áldjon már meg! Itt térdel előtted az állapotos lányod és az áldásodért könyörög! Mióta járnak már együtt?! Te átkozott idióta! – rángatta Ryut. Ryu azonban még mindig a semmibe bámult, olyan volt akár egy élő halott. Ushio kezdte megunni ezt a gyerekes viselkedést és érezte, hogy hamarosan megüti, ha nem szólal meg. Azonban eszébe jutott valami... Elengedte barátját, aki mint egy tárgy úgy hullott vissza székébe. Ushio levágódott a másik székbe, lábait keresztbe tette és körmével a kis asztal lapját kezdte kaparászni.
- Hé Ryu! – szólalt meg váratlanul. – Az öcsém, a minap azt mondta, hogy nem működik a szexuális életetek. Meg azt is mondta, hogy neked már nem áll fel! Impotens lettél, haver? – mondta gúnyosan. Mintha évekig tartó, mély kómából ébredt volna, Ryu úgy szökkent fel székéből és mérges tekintetét Ushiora szegezte.
- Mi van? – kérdezte lila fejjel. – Ni...Nishio, mondd meg a bátyádnak, hogy nekem még igen is feláll! – hadakozott. – Nincs semmi baj, a potenciámmal! – mondta ismét, bár inkább magának.
- Na végre! – csapta össze tenyerét Ushio. – Na baszd, te akkor egy marha vagy, amekkorát még nem hordott hátán a föld. – mondta nevetve.
- Apa, elég! – állt fel hirtelen Hirose. – Kérlek, ne bántsd a bácsikámat! – mondta, majd közelebb lépdelt Ryuhoz és letérdelt elé.
- Ryu bácsi, kérlek add nekem Lucy-t! Ígérem, hogy az életemnél is jobban fogom szeretni és védeni! – mondta a fiú. Ryu, csak nézte a fiút percekig, majd közelebb lépett hozzá és felsegítette.
- Hé, Hiro! Vigyázz rá, öcskös! – mondta és átölelte a fiút. Majd lánya kezei után nyúlt és Hirose kezeibe helyezte. – Áldásom rátok! – szólt végül. –...és az unokám...fiú lesz vagy lány? – kérdezte.
- Még nem tudjuk apa! – mondta Lucy és mosolyogva Hirose-ra nézett.
- Te mint szeretnél, bácsikám? – kérdezte a fiú. Ryu elmerengett.
- Azt hiszem...talán...lányt! Mert, ha lány lesz, akkor örökölni fogja a kislányom szépségét! – mondta még mindig merengve.
- Apa, te hol voltál az elmúlt 17 évben? – kérdezte a lány. – Ugye tudsz róla, hogy már nagykorú vagyok? – mondta durcásan Lucy.
- Nekem mindig a kislányom leszel! – mondta és lányára pillantott. – Menjetek a Hanamira! Na...gyerünk! Mit álltok még itt? – zavarta arrébb a fiatalokat. – Különben is...nekem meg kell mutatnom az,,anyádnak”, hogy nem vagyok még impotens. – mondta gonosz vigyorral az arcán.
- Hülye 47 éves vén marha! – mondta Ushio miközben elhaladt barátja mögött. – Ne mondj ilyen gusztustalan dolgokat, ameddig itt vagyok! – mondta dühösen. – Aúú! – nyögött fel Ushio. A konyhából kilépő Nishio, és Yuu gyomron vágták ezért a kijelentésért.
- Húzz el, bátyus! – mondta, majd karon ragadta Ryu és a lépcső felé rángatta. – Yuu, te is vizsgáld meg, hogy bátyus potenciája rendben van-e! – szólt vissza Nishio, majd Yuuval egymásra nevettek. Yuuhi karon ragadta Ushiot és kiráncigálta az ajtón.
- Hülye 47 éves vén marha! – ismételte meg Yuu, Ushio szavait.
- Ezt nekem szántad? – kapta fel sértődötten a fejét Ushio.
- Neked...te impotens marha! – mondta immár kacagva.
- Na megmutatom én neked, hogy ki az impotens! – mondta és karjaiba kapta Yuu-t. Úgy lépte át vele a küszöböt, mintha friss házasok lennének. – Készülj fel, mert ez az impotens marha, úgy helyben hagy, hogy fel sem tudsz majd kelni! – mondta gonoszul Ushio.

Nishio az ágyra lökte Ryut, amint az emeletre értek. Az ölébe ült és gombolni kezdte az ingét. Puha ajkai nedves ösvényt hagytak, a férfi kidolgozott testén. Nishio a nyelvével bebarangolta a férfi testét, majd ajkai gyengéden magába fogadták a férfi megmerevedett férfiasságát. A gyengéd játék után, Nishio megnyalta két ujját, amitől Ryu, ha lehetséges volt, még jobban izgalomba jött. Térdelt Ryu felett és tágítani kezdte magát ujjaival. Mikor már érezte, hogy kellőképpen felkészült, lágyan belecsusszant a vastag hímtagba. Lassú mozdulatokkal mozogni kezdett, amit fokozatosan gyorsabbra vett.

Ushio a meztelenül a zuhany alá ráncigálta kedvesét és vadul csókolni kezdte. Hosszú perceken át csak csókolta, majd zihálva, levegő után kapkodva szétváltak ajkaik. Ushio kedvese elé térdelt egyik lábát átvetette a vállán és utána alul kezdte kényeztetni. Yuuhi zavarában, vörös arca elé kapta kezét és harapdálni kezdte. Ushionak sikerült előcsalnia kedvese torkából, azokat a buja nyögéseket. Yuuhi remegve, vergődve Ushio szájába élvezet el. A férfi felállt és Yuu füleit kezdte harapdálni, nyalogatni, miközben ujjait lassan a fenekébe csúsztatta. Felkapta könnyű kedvesét és behatolt. Yuuhi körbefonta lábait kedvese derekán, majd belekapaszkodva elárasztotta Ushio fülét buja vágyainak dallamával.

Nyolc hónappal később, Ryu, Nishio, Yuu és Ushio a kórház szülészeti osztályának folyosóján toporgott. Az ajtó nyílására, mind a négyen odakapták fejüket és kérdőn néztek a kilépő orvosra és Hirose-ra.
- Fiú...Lány? – kérdezték kórusban.
- Igen. – válaszolta Hirose.
- Mi igen? – értetlenkedett...természetesen Ryu.
- Lány és fiú! – mondta Hirose. – Ikrek! – pontosította.
A szülők arcára boldog mosoly ült ki. Nishio és Yuu még néhány könnycseppet is elmorzsoltak. Mintha Ryu is ezt tette volna.
- Üdvözlöm Önöket! – lépett oda az orvos. – Masahiro Sosuke vagyok, a lányuk szülészorvosa. A szülés rendben zajlott le, a mama és a babák is jól vannak. – jelentette ki.
- Megnézhetjük? – kérdezték kórusban.
- Természetesen! – mondta az orvos.
Mind az öten beléptek a szobába, ahol Lucy pihent gyermekeivel a karjában. A két kis apróság magával ragadta a boldog nagyszülőket. Mosolyogva az unokáikra néztek és tudták, hogy ezentúl még több öröm költözik a házba és az életükbe.Vége.