Teletha Yaoi Writings

4. fejezet
Egy korszak lezárása:
,,Visszatérek hozzád” – Nnh...Ahhh...ha...ha...Ushio...Szeretlek! – nyögte Yuuhi-san, majd remegve puffant mellettem az ágyon.
Mégis, hogy jutottunk el most eddig a pontig? Alig egy órája még zokogott a karjaim közt mikor elmeséltem neki, hogy Ushio beteg volt. Aztán könyörgött, hogy csak még egyszer hadd szeressen úgy, mint ha én ő lennék. Hadd hihesse még egyszer, hogy ő öleli. Aztán kiütötte magát és elaludt. Bár szerintem elájult. Persze fáradt is volt, mert az elmúlt napok nem voltak könnyűek számára.
Yuuhi-san! Fogalmad sincs róla mennyire szeretlek, hogy mennyire boldoggá tehetnélek, de... – simítottam meg az arcát. – De vajon mit szólsz, ha elmondom neked, hogy el kell mennem 2 évre New Yorkba?! – fejeztem be magamban.
Kezdtem volna elpilledni Yuuhi-san mellett mikor megszólalt a csengő.
Ki lehet az?! Bocsáss meg Yuuhi-san, de nem keltelek fel! – döntöttem el magamban.
- Nyitom. – szóltam halkan, de kár volt felkelnem, mert nagyon meglepődtem.
- Te...? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt...Nishio?! –kérdezte Ryonusuke nem kisebb meglepettséggel az arcán.
- Ryu-san...? Á szóval elég gyorsan rájöttél... Én is örülök, hogy látlak! – vettem komolytalanra. Őt valahogy sosem tudtam felnőttként kezelni.
- Te kis.... – kezdett bele a lázongásba, majd megragadta a pólóm és a falhoz nyomott. Az orrunk már csak milliméterekre volt egymástól.
- Hogy a pokolba ne jöttem volna rá?! Olyan vagy akár Ushio! Le sem tagadhatod, hogy az öccse vagy! Mi az talán térfelet cseréltél? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. – Mit akarsz Yuu-tól? Bántani akarod? Már így is eleget szenvedett! Tűnj el az életéből te kis... –fokozta.
– Bántani, én?- hitetlenkedtem. – Az egyedüli, aki az elmúlt napokban bántotta az te voltál! A legjobb barátja vagy és elhallgattál előle egy fontos dolgot az életedből... és nem csak ezt titkoltad el, ugye? Te bántottad azzal, hogy nem tartottad érdemesnek arra az állítólagos barátod, hogy megtudja kit szeretsz! Te barátnak mered nevezni magad ezek után?! – vájtam bele szavaim. Ryonusuke még erősebbet taszított rajtam. Fenyegető szemei mögött felvillanni láttam a régi gyengédséget.
- Megöllek! Esküszöm, hogy... – fulladt bele a szó, mikor Nishio szemeibe nézett.
– Halkabban, mert Yuuhi-san alszik, ne keltsd... – mondtam.
- Ti meg mit hangoskodtok? Szétrobban a fejem a fene belétek! Ryu te meg mi a faszomat keresel itt? – mérgelődött a frissen ébredt érintett.
Eltámolygott az ajtóig, ahol álltunk, majd egy jelentőségteljes pillantást vetett Ryonusukera.
– Yuu! Yuu! Édes Yuu! – kezdte Ryonusuke és megölelte Yuuhit.
- Mi a faszt rinyálsz?! Ne ölelgess már baszd meg! Akirát taperold te perverz állat! – tolta el magától barátját a sértett. – Nishio, csinálj nekem kérlek egy kávét!- szólt oda nekem.
Engedelmesen bólintottam.
- Egyébként, mit akarsz itt kora reggel? Minek jöttél? – érdeklődött Yuuhi.
- Yuu, a minap... – kezdett magyarázkodni.
- Arról most nem akarok beszélni! Nem vagyok ráhangolódva! Akarsz még valamit? Ha nem elhúzhatsz! – közölte egyszerűen.
– Akira tudni akarja, hogy haladsz a dallal! Kész van már? – tért a lényegre.
– Akirára vall, hogy ezzel basztat még ilyenkor is! Mondd meg neki, hogy már elkezdtem! Kész lesz nemsokára. Most pedig szia! – lökdöste Ryonusuket az ajtó fele.
- Yuu! Hé! Yuu! Ne lökj csak így ki! Elmegyek, de beszélnünk kell majd! – kérlelte a férfi.
- Ja! Pá! – adta meg a végső választ, majd rávágta az ajtót. Yuuhi felsóhajtott.
Talán megkönnyebbült. – nyugtáztam magamban.
- Yuuhi-san, minden rendben? – kérdeztem nyugtalanul.
- Ja! Ti mégis mit műveltetek az ajtóban? – érdeklődött.
Ahogy elnéztem Yuuhi-san arcát, nagyon meggyötörtnek tűnt. Gondoltam, hogy nem volt kellemes élmény ilyesmire felriadni.
- Hmm... mondjuk úgy, hogy nem szíves viszontlátás! – válaszoltam egyszerűen.
- Ha te mondod! Add a kávét! – nyögte.
- Tessék! Yuuhi-san...én...nekem mondanom kell valamit! – kezdtem bele.
Nem tudtam előre, hogy mit fog mondani majd, ha közlöm vele. Igazából azt sem tudtam, hogy mit várok tőle el, mikor bejelentem.
- Hmm? Mit? – kérdezte, bár úgy tűnt, mint akit nem nagyon érdekel a mondandóm.
- Yuuhi-san, én a jövő hónapban elmegyek külföldre! New Yorkba! Tanulni fogok ott 2 évig a Zenei Előkészítőben! Szeretnék én is zenész lenni! – vágtam bele.
- Hmm! Sok sikert! Remélem összejön! – válaszolta tétovázás nélkül.
Nem számítottam nagy összeborulásra vagy könnyekre, na de ekkora érzéketlenséget...sem.
- Yuuhi-san, mást nem is mondasz? 2 évig nem fogjuk egymást látni! Nem fogsz hiányolni? Mégis csak külföldre megyek! – vágtam elébe.
- Mi van? Mi a fene bajod van neked? Mégis mit gondolsz, hogy mi van köztünk? Mellesleg ha elfelejtetted volna, emlékeztetlek rá, hogy jövőhónapban mi is 2 éves világturnéra indulunk! – mondta teljes nyugalommal.
- Tudom, hogy nem vagy belém szerelmes! De...de reméltem, hogy legalább kicsit kedvelsz! Sosem lesz esélyem rá, hogy szeresselek és boldoggá tegyelek?! Mindvégig némán tűrtem, hogy a bátyám nevét ziháltad mikor elélveztél. Pedig nagyon is fájt! – csattantam fel.
- Nem tudom, hogy mit érzek. Azt sem, hogy érzek e valamit! Már nagyon régóta nem érzek ilyesmit. Nem megy egyik napról a másikra! Jelenleg csak azt tudom, hogy teljesítem Ushio kérését és még híresebb zenész leszek! Nem foglak visszatartani! Menj csak külföldre. Túl sok életet tettem már tönkre ahhoz, hogy jogom legyen visszatartani! Valósítsd meg az álmod Nishio! Találkozunk a színpadon, mint riválisok! – mondta s közben arca mosolyra húzódott.
Afféle elismerő mosoly volt, mintha azt akarta volna mondani, hogy,,Ha sikerrel jársz, és riválisként tekinthetek rád, akkor átgondolom!” – persze ezt csak én olvastam le magamnak. Azután nem találkoztam Yuuhi-sannal, mert ő is elfoglalt volt és én is. Néha felhívtuk egymást egy két formális,,Hogy vagy? Mi újság? “ beszélgetésre. Ennyi ideje volt a stúdió munkák miatt nekem pedig a tanulás miatt. Végül elutaztam New Yorkba, de előtte megígértem Yuuhi sannak, hogy visszatérek majd hozzá! Kósza levèlPlastic Zenei Stúdió...Vilàgturnè előtti hétvége!– Mégis hol a fenében van Yuuhi?! Megint itt hagy minket a szarban! Egyszer felképelem! – dühöngött Akira, mint mindig ha Yuuhiról volt szó.
– Hé Akira, nyugi! Elő fog kerülni. Lehet, hogy csak lelépett egy kicsit! – nyugtattam őt.
– Ryu! Azonnal kerítsd elő azt az idiótát! – parancsolt rám.
- Nyugi szerelmem! Lássuk csak. Vajon hol is lehet?! – kezdtem töprengeni.
Yuu hajlamos rá, hogy eltünedezzen hosszabb rövidebb időkre, de sosem hagyna cserben minket. Elképzelésem sem volt hirtelen, hogy hol is lehet. Csak gondolkodtam és gondolkodtam, de nem akartam rájönni.
– Ember...! Te még barátnak mered hívni magad? Nézz már a naptárra!- dörrent rám Shizu.
– He, Shizu?! –értetlenkedtem. Vajon most mi baja velem Shizunak?
– Ò, hogy bassza meg! – csaptam a homlokomra.
Azt hiszem tényleg vizes zuhanyként ért, mikor megpillantottam a virágokkal körbe díszített 22-es számot, amelyet valószínűleg Yuu kreált. Csak úgy, mint minden évben! Milyen barát vagyok én mégis?! Elfelejteni ezt a napot...mégis, hogy voltam rá képes?
Hirtelen elhatározásomban felpattantam, de ezzel a lendülettel bele is vertem a fejem egy polcba.
- Tudom, hogy hol van Yuu! Elmegyek érte! – fogtam a fejem.
Ekkor mind a hárman, mint valami spártai sereg elém álltak. Tekintetük szilárd és megingathatatlan volt, akár a szikla.
– Ryu! Elhiszem, hogy mellette akarsz most lenni, tudni, hogy jól van e. De...nem gondolod, hogy mi is ezt akarjuk? – tette fel ezt az igenis ésszerű kérdést.
– A...Akira? Mégis mi...? – hebegtem.
Sosem láttam még Akirát ilyen határozottnak, ha Yuuhiról volt szó.
– Igaza van! Véget kell ennek vetni és ezt te is jól tudod! Mindannyiunknak fájt Ushio halála, de ennek már vége. Ushio se akarná, hogy ez tovább fojtatódjon! Menjünk és tegyük tiszteletünk együtt az előtt az ember előtt, aki barátokká tett minket és azután, nyújtsunk közösen vállat a barátunknak. – mondta komoly arccal Shizu.
– Shizu...Igazad van! Menjünk együtt. – egyeztem végül bele.
Shizu mindig az a csendes fajta volt. Ritkán beszélt, de olyankor mélyre szántó szavait, baráti jó tanácsnak vehettük.

Egész Osakába vezető úton csak a gimis emlékek jártak a fejemben. A gondolataim olyan messzeségekbe s emlékekben nosztalgiáztak, amelyeket ha Akira látott volna...akkor most valószínűleg vak és kopasz lennék.
Az utazás hamarabb véget ért, mint azt felfogtam volna. Az Osakai cseresznye fák illata úgy vágott mellbe, mintha egy villám cikázott volna át, amúgy is remegő testemen. Ez a táj...ennek a tájnak köszönhetem a legszebb s egyben legtragikusabb emlékeket. Az első szerelmet, amit egy számomra különleges személlyel éltem át. Az első csókot, szintén ezzel a különleges személlyel. A barátság kötelékét.
Szemeim előre siklottak a temető végébe. Ott az a hát, amit mindig követtünk, az a szőke haj amin ha áttűz a napsugár aranyba borul a világ. Ahogy ott álltunk és néztük azt a törékeny testet, a szél ibolya illatát csalogatta az orrunk alá. Ez a táj tavasszal a legszebb.
- Szóval mindannyian eljöttetek! Örülök! – mondta Yuu olyan őszinte és tiszta mosollyal, amit már 8 éve nem láttam az arcán. Valami megváltozott...valami...talán a szívében?
– Ne haragudjatok, hogy megint gondot okoztam! Főleg neked Akira. De most jöttem utoljára. Ezt a levelet tegnap kaptam! – mutatta fel a fehér borítékot. – Nishio küldte. Erre kipakolás közben talált rá. Ushio a baseball kesztyűjébe dugta. Nem tudom, hogy akarta e, hogy rábukkanjanak erre. Ryu, kérlek olvasd fel hangosan. Nem akarok többet hazudni a barátaimnak. – mondta gyengéden, majd közelebb hajolt és gyengéden a fülembe súgta.
- Hé, Ryu! Azt tanácsolnám, hogy az utolsó sorokat magadban olvasd el! – mondta, majd jóízűen kuncogott.

Szeretett Yuu-m!

Még ebben a pillanatban, hogy ezt a levelet írom sem vagyok biztos afelől, hogy helyesen teszem e. Nem tudom, hogy a betegség mikor fog elhatalmasodni felettem és mikor leszek olyan állapotban, amikor már nem akarom, hogy láss! Mégis...most azért ragadtam tollat, mert tiszta tudatban vagyok. Nem gyötör kínzó fejgörcs. Édes egyetlen Yuu-m, ha most látnál valószínűleg megsimítanád az arcom és azt mondanád,,- Ushio, nincs semmi baj én mindig melletted maradok! Majd én felszárítom a könnyeidet.” Bárcsak életem végéig, halálom utolsó pillanatáig nézhetném az arcod. Bárcsak te vennéd el az utolsó lélegzetvételem! Mindig, mindig csak téged szerettelek! Szerettem volna ezt a szerelmet becsben tartani és örökre a magaménak tudni. Sokat ábrándoztam róla, hogy majd veszek gyűrűt a kecses ujjaidra, összeköltözünk és együtt élünk majd. Mikor hazaérek a munkából te meleg étellel vársz majd s egyetlen mosolyodtól minden gondom elszáll. Az öledbe hajtom a fejem te pedig a hajamat simogatva dúdolod a kedvenc dallamom! Visszagondolva...micsoda gyerekes ábrándok! Azt akarom, hogy tudd, akkoriban te adtál nekem újra erőt, hogy küzdeni tudjak tovább. Mikor már a végkimerülés kerített a hatalmába a te mosolygó arcod, amellyel rám néztél, felmelegítette a szívemet. De ez a diagnózis nem ért váratlanul. Azt akarom, hogy tudd, amit még az öcsém sem tud, hogy a baleset után, amit kiskorunkban elszenvedtünk, fennmaradt egy vérrög. Bár kezelték és eltűnt, de szövődményei maradtak. Korán megtudtam! Talán túl korán. Mégis megpróbáltam ezzel a tudattal együtt élni és remélni, hogy van rá gyógymód. De aztán feladtam a reményt és úgy láttam a leghelyesebbnek, ha te nem nézed végig ezt a haláltusát. Megpróbálok majd a saját kezemmel véget vetni az életemnek. Remélem sikerül majd! Kérlek Yuu ne tarts gyávának ezért!! Ha már nem leszek, arra kérlek, hogy énekelj! Mutasd meg mindenkinek azt a csodás dallamot, amelyet elő tudsz csalni magadból. Te erre születtél és arra, hogy boldog légy! Ha a sors úgy hozza majd, hogy találkozol az öcsémmel, kérlek beszélgess majd el vele és néha nézz utána jól van e. Nagyon erős, de szíve neki is van.
Legvégül már csak az maradt, hogy elmondjam neked, te voltál az első és egyetlen szerelmem. Mikor megismertelek boldogságot hoztál az életembe! Te voltál az EGYETLENEM!
Magammal viszem a sírba ezt az érzést, amit már senki sem vehet el tőlem!
Kérlek Yuuhi! Légy mindig boldog! Aishiteru!

Az utolsó sorokat, ahogy Yuuhi mondta, magamban fejeztem be.

U.I.: Kérlek add át Ryunak, ha már nem leszek, hogy tudtunk a titkáról, amit olyan nagyon rejtegetett és próbált titkolni előlünk! Nishio mindent elmondott!

Meg kellene könnyebbülnöm, de most lettem csak igazán ideges. Vajon mégis mi mindent tudott még Ushio az akkori kapcsolatomról?! Ezek szerint azt...is tudta? – tettem fel a kérdést magamnak.
Csendesen lèpkedtünk vissza a kocsihoz, màr Yuu is velünk volt. Ez volt, amire utoljàra emlèkszem, mert addigra a gondolataim màr màshol jàrtak. 5. fejezet
Takahashi Ryonusuke first love
Eljött az indulás napja. Minden idegem görcsben áll, a fejem szét akar szakadni. Az elmémet még mindig azok a szavak uralják, amiket tegnap a temetőben olvastam. Ushio utolsó szavai hozzám, újra felnyitották hát azt a bizonyos dobozt, amelyben vérvörös pecséttel bele van égetve:,,Bűnt követtél el! ". Ezek a láncok, melyek megkötöznek, talán sosem engednek szabadon. Tudom! Ezért vezekelnem kell még. Hosszú évek teltek el azóta...mégis a legutóbb mikor láttam, ugyan az a rendíthetetlen, megingathatatlan tekintet ült az arcán. Egy pillanatnyi félsz sem tükröződött rám. Büszke és kemény lett. Ez fáj...A fájdalom, mely összeszorítja a belsőm és könnyeket csal a szemembe! Mikor újra találkoztunk...az az érzés ugyan az volt, mint akkor régen. Azt hittem, hogy amit régen éreztem iránta az csak puszta vágyakozás volt. De már tudom, hogy ez egy soha el nem múlt szerelem fájdalma. Kár is lenne reménykednem abban, hogy talán lesz esély kettőnknek még az életben. Már Akirával élek. Őt,,szeretem”. Ő pedig már mást szeret. Mégis...az, hogy a barátom rájött erre és, hogy csupán ezt hagyta rám emlékül...mindennél jobban fáj nekem. De mikor rájött, hogy mit tettem mégsem ölt meg. Sosem mondta el másnak. Ezért...ezt nem tudhatja meg senki más!
– Hé Ryu! Ember, te sírsz? H..hé! Tudom miért van ez, de a múlton kár rágódni. – mondta Yuuhi. –...ezt vedd be! – nyújtotta át.
– Mi ez Yuu? Mit akarsz lenyeletni velem?! – kérdeztem riadtan.
– Nyugtató! Jót alszol majd tőle! – közölte bujkáló mosollyal az arcán.
– Nem kell! Nem szedek ilyesmiket! – toltam el a kezét.
– Kuss, te pedofil!- vágta rá türelmét vesztve.
Éreztem, ahogy elönt a pír, és úrrá lesz rajtam a düh és a fájdalom. A mellettem ülő Yuuhira néztem, aki mereven bámult rám.
- Mond csak, Yuu! Te is tudtál róla? – kérdeztem rá.
- Hmm...akkoriban nem érdekelt más csak Ushio. De mikor a temetőben elolvastam a levelet, akkor ugrott be. – közölte. – Te...szerelmes voltál bele, ugye? – kérdezett rá arra, amiről nem akartam nyilatkozni.
- Túlzottan is! Annyira, hogy bántottam Őt! – válaszoltam fájdalmasan.
- Seggfej vagy! – vágta rá nyíltan, de ekkora már lehunytam a szemeim.
Álmomban felnyitottam a bűnnel jelzett kis dobozt és visszatértem arra a tájra, abban az időben.

Nyár volt és nagyon meleg. Az út kellős közepén sétáltam lomha tagokkal. A hosszú fekete hajam összekötve a fejem tetejére tűztem, mert így is úsztam a verejtékben. Olyan voltam, akár egy csatakos ló. Gondolataim Yuuhi és Ushio körül jártak. Akkoriban kezdtek ők ketten találkozgatni, kirekesztve ezzel engem a körükből. Bár sejtettem, hogy ez már nem a barátságról szól. Leültem a park menti fák alatt megbújó fapadra. Tekintetem az eget pásztázta, karjaimmal a pad hátára támaszkodtam. Azt hittem szerelmes vagyok a legjobb barátomba...Ushioba. Féltékeny is voltam ezért Yuuhira. Úgy éreztem elszerette tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy amit érzek nem szerelem. Pusztán féltékeny voltam arra, hogy a szerelmük miatt hanyagolnak engem. Vagy talán a szerelmükre voltam féltékeny. Már nem tudom...csak azt, hogy irigy voltam arra, hogy én nem érezhetem ugyan azt, amit ők.
- Szia! Mit csinálsz? – kúszott felém egy bájos kis arc.
Szemeim kikerekedtek az ámulattól. Angyali arc, rövid fekete haj, finom illatos bőr. De ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondtam volna Omuraisu illata volt. Teljesen magával ragadott, ahogy lila szemeivel rám nézett. Egyszerre csillogott benne az értelem és a kíváncsiság.
- Sz...szia! Hűsölök. – dadogtam. – Na és te...mit keresel erre? – kérdeztem vissza.
Leült mellém lábai alig érték a földet alacsony termete miatt. Arcát felém fordította és mosolygott rám. Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a földre, épp elém.
- Eljöttem otthonról egy kis időre, mert a bátyám, haza vitte a szerelmét. – mondta egyszerűen.
- Azért jöttél el? – kérdeztem értetlenül.
- Tudod...bár nem zavarok sok vizet, mert észre sem vesznek, de hülye sem vagyok. Mindig azt csinálják, többször is egymás után, én pedig mindig hallom. Hát úgy gondoltam találok magamnak addig is elfoglaltságot. – mondta huncutul.
- Mármint...a tesód a barátnőjével szexel...te pedig hallgatod? – hitetlenkedtem.
- Fiú! A tesóm szerelme...fiú, és igen hallom. De nem azért, mert hallani akarom. – mondta. – U mm, és hogy hívnak? – kérdezett rá.
- Takahashi Ryonusuke vagyok, örvendek! – nyújtottam felé a kezem. A fiú kikerekedett szemekkel nézett rám, talán még az álla is koppant hangtalan.
- R...Ryu-san? – kérdezte. Te...téged ismerlek. – mondta.
- Nocsak! Mégis honnan? – kérdeztem kíváncsian.
- A bátyámtól! Sokat emlegetnek Yuuhi-sannal! – jelentette ki. Akkor viszont az én állam zuhant a földre.
- Eh? A...a...te bátyád....Ushio? – kérdeztem meglepetten.
- A ha! Ushio Onii-san. – mondta.
Így ismerkedtem meg életem első szerelmével...Fujikawa Nishioval. Szerelem volt első látásra. Igen... a mára már szinte felnőtt Nishio volt életem első és azóta is egyetlen szerelme.

Azután minden egyes nap találkoztunk abban a parkban, annál a padnál és késő estig beszélgettünk. Este mindig hazakísértem Nishiot, nehogy baja essen, pedig a legveszélyesebb a közelében...én voltam. Ki be jártam náluk anélkül, hogy Ushio észrevett volna. Míg Nishio szobájában beszélgettünk, számtalanszor hallgattuk végig Ushio és Yuuhi kéjes, szenvedéllyel fűtött beteljesülését. Sosem nyúltam hozzá Nishiohoz...akkor.
Ám minden pillanattal, amit vele töltöttem egyre csak nehezebb lett. Látni, amint lehúzza a pólóját szabad utat engedve ezzel nekem, hogy szemügyre vehessem gyönyörű testét. Minden izgatott benne. A bársonyos bőre, a cseresznye színű mellbimbói és a kívánatos ajkai.
Nap, mint nap ezzel küszködtem. Szégyenemre, meg annyiszor élveztem a tenyerembe, miközben erre a testre gondoltam. Azokra a kívánatos ajkakra, amik a legperverzebb gondolataimban tövig nyelik lüktető hímtagom. Az aranyos kis nyelvecskére, ami barázdaként szántja fel testemet.
Kezdtem az őrület határára kerülni. Lassan már nem tudtam magammal mit kezdeni.
Az idő múlásával a dolgok kezdte egyre bonyolultabbá válni. Egy év telt el azóta, hogy megismertem. Eljártunk, ahogy Nishio hívta szórakozni, bár az én szótáramban ezek randik voltak. Minden nap jól éreztük magunkat. A dolgok akkor változtak meg, amikor Ushio két napra a kórházba feküdt. Nishio elmesélte nekem, amit még Yuuhi sem tudott, hogy a bátyja halálos beteg. Nekem sírta el a bánatát, amit senkinek sem tudott. Mindvégig én voltam az, aki mindenről tudott.
- Ryu-san, kérlek csókolj meg! – rontott nekem egyik nap Nishio ezzel a kéréssel.
Kicsit tétováztam, mert féltem, hogy ha megteszem nem lesz megállj. Nem is lett végül.
Ajkaim az ajkaira tapasztottam. Először csak a szájára adtam, majd lassan átvezettem a nyelvem a pici, finom kis szájába. Nishio elfojtottan felnyögött, majd átvette a nyelvem ütemét.
Elszakadt a cérna...lassan vetkőztetni kezdtem, mire ő válaszul meglepődött, de nem tiltakozott. Csókolgatni kezdtem a nyakát, nyögéseitől pedig az eszem is, majdnem megállt. Kezdtem azt a határt elérni, ahol a puszta gyönyörön kívül már nincs semmi. Lejjebb tévedtem az ágyéka felé, kényeztettem, míg be nem teljesült. Négykézlábra fektettem és csodáltam a látványt, amit így nyújtott. Nyelvemmel a belsejébe törtem. Gyengéden, majd erősen simogattam. Ő fel-fel nyögött. Kis kezeivel a lepedőt szorította, abba kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta. Kényeztetésemnek köszönhetően, gyorsan sikerült két ujjnyira kitágítanom. Aztán a harmadik is bement. Gyorsan előkaptam és a belsejébe hatoltam, erre ő felsikkantott. Lassan mozogni kezdtem, majd miután éreztem, hogy ő is élvezi gyorsabbra vettem. Mámorító volt, ahogy azt sóhajtozta: Ryu-san!
Ő ment el előbb, de nekem sem kellett több, hogy kövessem. Az a pillanat felejthetetlen volt.
Miután Nishio, a kimerültségtől elaludt, én az ágy szélén magamba roskadtam. Akkor tudatosult bennem csak, hogy mi tettem. Megrontottam egy 12 éves kisfiút, és bár nem tiltakozott ez még nem mentesít a bűnöm alól.
Még párszor együtt voltunk Nishioval. Egyszer hallani is véltem tőle, hogy Szeret. Olyan gyorsan és észrevétlenül lett a kapcsolatunknak vége, ahogy kezdődött. Sosem tudtam meg, hogy mi is volt kettőnk között. Ahogy Ushio meghalt, Nishionak nyoma veszett és én nem láttam többé a szerelmemet.

- Ryu!- keltegetett egy hang. – Ébredj már, te perverz disznó. – súgta hangosan Yuu. Kinyitottam a szemeimet, még a repülőn ültünk.
- Mégis mi francért kellett felkeltened? – kérdeztem rosszkedvűen.
- Először is áll a farkad! – mondta gúnyosan. – Másodszor pedig, szerettelek volna megkímélni attól, hogy a tengerben halj meg cápaeledelként, barom! – vágta a fejemhez. Na baszd, de kellemes ébresztő.- gondoltam magamban.
- Mégis mi a franc? – kérdeztem ingerülten.
- Hülye gyerek! Akira alig pár üléssel arrébb ül. Ha nem lenne a fülén a fülhallgató, tuti, hogy meghallotta volna, hogy Nishio nevét nyögdécselted álmodban. Mégis melyik szerető tolerálná, ha az, akit szeret, más férfi nevét nyögi? – tette fel a logikus kérdést.
- Bocs! – vágtam rá.
- Na...szóval Nishioról álmodtál. – vonta le a következtetést Yuu.
- Igen...róla. Mármint a 12 éves énjéről. – helyesbítettem.
- Akkor tartsd is meg úgy az emlékeidben. -vágta rá.
- Mi bajod van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak annyi, hogy nem kapod meg. – válaszolta. – Ő már az enyém. Elfojtott érzéseink...
Váratlanul felbukkanó múlt.
Már egy éve dübörög a Dead Hearts világturnéja. A turné nagyszerűen alakul az új dal pedig hatalmas siker. Rengeteg jó dolgot írnak az újságok a Dead Heartsről. Vannak magazinok, amik kritizálnak minket, mint a Simple Music News, de ez a szakmával jár. Bár a Simple Music úgy tűnik, hogy új kritikust fedezett fel, mert ez a Takashiro Tatsuya nevű ipse folyamatosan engem ócsárol. Nem igazán érdekel, mert a következő megálló, New York. Erről mindig Nishio jut eszembe. Még mindig tartjuk a kapcsolatot telefonon. Sokat változott. A változás pedig a személyiségére értendő. Ushio levele óta sokkal erősebb a barátságunk a fiúkkal. Lehet, hogy Nishio változását is a levél okozta. Nekem is sikerül ez sok mindent tisztáznom magamban ez idő alatt. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy mit érzek, hogy mit kell tennem. Shizu és Chi olyanok, mint a régi házasok. Szeretik egymást...vállt vállnak vetve állnak egymás mellett. Bárcsak elmondhatnám ezt Ryuékról is. De ők egyfolytában veszekednek, már egy éve. Természetesen tudom, hogy mi az oka. Akkor...azon a napon a temetőben felnyíltak a régi sebek, amik azóta nem akarnak beforrni. Ez nem fojtatódhat továbbra is így. Ha New Yorkba érünk, akkor találkozom Nishioval és leülünk elbeszélgetni egy kicsit. De először meg kell oldanom Ryuék gondját. Persze felmerült bennem, hogy semmi közöm a kapcsolatukhoz, hogy nincs jogom beleártani magam, de Ryu viselkedése...az, hogy ennyit iszik mostanában, hogy szinte kezelhetetlen és folyton kötekedik mindenkivel...ezt nem lehet tovább nézni.

Teltek a napok, de a dolgok nem javultak. Akkor jutottam végső elhatározásra, mikor a sokadik éjszaka után Ryu megint részegen a turnébusz mellett fetrengett. Próbáltam észhez téríteni, veregettem az arcát, de ő erre sem reagált. Felpattantam mellőle és bevágtattam a fülkémbe. A bőröndömben kotorászva előbányásztam a pengém, amit már egy jó éve nem használtam. Kirontottam a buszból és egyenesen Ryu felé törtem. Mérgem az agyamig szökött és már csak egy utolsó dolgot tehettem. Megragadtam Ryu copfba kötött haját, amelyet gyermekkorunk óta úgy imád és meglendítettem a pengét. Másodpercekkel később hosszú fekete hajzuhatag hullt alá s terítette be volt tulajdonosát. Ryu mozgolódni kezdett és mikor kinyitva szemeit megpillantott kezemben a pengével s zihálva, teljesen megrémült. Körülnézett. Láttam a szemeiben az értetlenséget. Ryu a fejéhez kapott, céltalanul markolászott, majd kiült arcára a néma kétségbeesés.
Tekintetét rám emelte s láttam, hogy szólni szeretne, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán.
Elnevettem magam. Hogy végső kétségbeesésemben-e vagy csak megnyugodtam és azért...azt nem tudom megmondani.
- Bocs Ryu, de megszalad a penge a kezemben. – mondtam zihálva
- Yuuhi, te köcsög némber! Mi a faszomat csináltál a hajammal? – toporzékolt még félig józanul.
- Ne hisztizz! Úgy viselkedsz, mint egy hülye kivert kutya. Fejezd már be végre! – ordítottam.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. – mondta csendesen.
- Dehogyis nem! Mégis mi van veled meg Akirával? Mi történt? – kérdeztem bár az egésznek nem volt értelme, hisz tudtam a választ.
- Már...már jóformán semmi! – mondta a busz kerekeinek.
- Szakítottatok? – kérdeztem.
- Még nem, de mindketten tudjuk, hogy nincs értelme ezt folytatni. – mondta minden érzelem nélkül.
- Lefogadtam volna mikor bejelentetted a nagy közönség előtt, hogy te vagy a szeretője, hogy tényleg szereted! Ahogy néztél rá...- ecseteltem.
- Az a baj, hogy sosem voltam szerelmes Akirába. Ami ennél is nagyobb baj, hogy Ő ezt tudta. Mégis így elfogadta ezt a kapcsolatot, amibe jóformán bele lehet szarni! – sóhajtotta.
A Ryuból áradó alkohol szag, amit már napok óta dönt magába megcsapta az orrom. Enyhe hányinger kerített hatalmába, de megpróbáltam felülemelkedni rajta.
- Ez azóta a nap óta kezdődött, mikor elolvastad a levelet. – mondtam ki az igazat.
- Azóta...- csuklott el Ryu hangja. – Azóta minden eszembe jutott újra. Évekig magamban tudtam tartani, elnyomni olyan mélyre, hogy még én se találjak rá, de már nem tudom tovább magamban tartani. – mondta teljesen elkeseredve. Ryu szemei megteltek könnyekkel, amik szép lassú ütemben utat vágtak a férfi karizmatikus arcán. – Yuuhi, nem bírom tovább. – mondta már zokogva.
- Tudom Ryu. – válaszoltam s megsimítva a hátát magamhoz öleltem.
- Persze, hogy tudom. – gondoltam magamban. Hisz minden embernek megvan a maga korlátja, amivel gátat tud szabni saját érzéseinek, de Ryunál is, mint minden embernél egyszer átszakad ez a gát, ahonnan már nincs visszaút. Amit nem lehet újra befoltozni és ahol nem lehet már visszafordulni. Egyszer mindenki megtörik, még a legvidámabb ember is. Abban a pillanatban, miközben magamhoz öleltem a megtört, zokogó Ryut, kibaszott szemét embernek éreztem magam, amiért hagyom Őt szenvedni. – Ryu, csak még egy kicsit...tarts ki kérlek! – mondtam magamban. Még nem mondhatom el neki..., hogy képes vagyok Nishiot elengedni. Még nem tehetem meg és nem csak miatta, hanem Nishio miatt sem. Neki is adnom kell egy kis időt arra, hogy rájöjjön rég elfojtott, valódi érzéseire.

- Yuuhi, tessék! – nyújtott át egy darab papírt Ryu. – Tudom, hogy te vagy az együttes dalszöveg írója. Ezt csak úgy firkantottam, mikor már totál kész voltam. Talán annyit megér, hogy elolvasd és kiröhögj. – mondta félig mosolyogva.
Ryu, miután kisírta bánatát visszament a buszba. Valószínűleg sikerült is kijózanodnia kissé. Ledobtam magam a fűbe és tekintetem a teliholdas égre emeltem. Sikerült is elméláznom. Rég nem éreztem magam ilyen szabadnak és boldognak. Gondtalan éppen nem voltam, de szívem könnyebb lett újra, már nem éreztem fájdalmat. Már arra sem volt szükségem, hogy vagdossam magam. A levél óta új embernek éreztem magam és úgy éreztem, talán képes vagyok újra szeretni. A zsebembe túrtam és előkotortam azt a darab papírt, amit Ryu, nemrég a kezembe nyomott. Elolvastam, majd felnevettem.
- Ryu, te hülye barom! – mondtam kacagva. – Fogalmad sincs róla, hogy most adtad nekem a Dead Hearts legújabb slágerét. – mosolyodtam el.
Mögöttem valaki tapsolni kezdett. Megrettenve felültem és hátra pillantottam a vállam felett.
- Hisaki Yuuhi, úgy látszik mégsem egy szívtelen, pénzhajhász zenész, akinek a siker a legfontosabb. – mondta egy gúnyos hang.
Egy magas, jó kiállású férfi tornyosult felém legalábbis a sötét ennyit engedett látni. Lila színű szemei röntgensugárként világítottak rám. Közelebb lépdelt hozzám így sötét tónusai halványodni kezdtek. Félhosszú ében haja lófarokba volt kötve. Egyre és egyre közelebb lépett.
- Takashiro Tatsuya, a Simple Musictól. – szólt kellemesen ismerős hangon. – Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk, Hisaki Yuuhi-san! – folytatta.
Most már az arcát is szemügyre vehettem. Ahogy végigpásztáztam ezt a kellemetlen személyt...némán felsikoltottam és úgy éreztem összeomlik benne a világ. Ajkaim szólásra nyíltak, de hogy eljutottak-e a címzetthez szavaim, arra nem emlékszem, mert addigra elájultam.
- Ushio?6. fejezet
A feje tetejére állt világ
Megbocsájthatatlan hazugságok... – Hann...mm. Mi a...? – nyögtem kábultan. Lassan kinyitottam a szemeim, majd gyorsan le is csuktam. Takashiro Tatsuya ajkai az enyémnek tapadtak. Nyelvei utat törtek a számba. Megijedtem...sőt ha azt mondanám halálra rémültem, akkor sem hazudnék.
- Yuu, édesem. Olyan régen csókolhattam már ezeket az édes ajkakat. – búgta fülembe az idegen.
Éreztem ahogy utat tör bennem a kétségbeesés és szemeim könnyekkel telnek meg. Kezemet arcom elé kaptam és fájdalmasan, üvöltve zokogni kezdtem. Úgy éreztem, hogy ez az idegen egy kegyetlen játékot űz velem. Halott szerelmem megtestesítve próbálja darabokra törni a büszkeségem. Kegyetlen, alávaló gazember.
- S...seggfej! – ordítottam. – Ki a fenének...mégis kinek képzeled magad? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Yuuhi! – suttogta lágyan. Az Ő hangján szólt. Azon a hangon, ami éveken keresztül a fülembe búgta, hogy szeret. – Takashiro Tatsuya vagyok. – mondta. – Vagy ha jobban tettszik úgy neked Yuu, akkor mondjam azt, hogy Fujikawa Ushio? – mondta mosolyogva.
Újra zokogni kezdtem. Egész testemet átjárta az ideg.
- Ne...ne hazudj! – rivalltam rá. – Nem ismerlek! Nem tudom, hogy ki vagy! Fujikawa Ushio meghalt és most méterekkel a föld alatt pihen. – vágtam az arcába.
- Valóban. Fujikawa Ushio meghalt, de Takashiro Tatsuyaként támadt fel! A test, ami a koporsóban pihen egy névtelen, idegen ember, aki a Fujikawa Ushio nevet kapta meg. – mondta hidegen.
- Nem tudom, hogy...hogy ez miféle hülye vicc, de ne alázz meg és tiporj más emberek érzéseibe. Főleg úgy ne, hogy nem is ismersz! – zokogtam kétségbeesetten.
- Hmm... –elmélkedett. – Nem ismerlek? – kérdezte gyanúsan. – Hisaki Yuuhi, öt éves korod óta egy árvaházban nevelkedtél. A nevelő anyád szexuálisan molesztált, ezért elszöktél tőle. Középiskolában ismerkedtünk meg. Te félősen mosolytál rám mindig, mikor a távolból figyeltél. Aztán barátok lettünk te, Shizuki, Ryonusuke és én. Mikor járni kezdtünk mindig nálunk voltál. Végig szeretkeztünk minden délutánt. Te legjobban az ágyban szeretted csinálni, szemben velem, hogy átölelhess. Imádtál lovagolni rajtam. A legjobb barátunk Ryu, titkos viszont folytatott az öcsémmel Nishioval. – mesélte el lényegében Ushio és az én életem.
- De...de Ushio meghalt. – dadogtam. Még mindig nem értettem.
- Drága Yuu-m, én...én nem teljesen haltam meg. – próbálta magyarázni a férfi.
- Mi a...mi a fasz bajod van neked? Aki egyszer meghalt az hulla! – mondtam a megrendíthetetlen igazságot. Ez tényleg ennyire hülyének néz? – kérdeztem magamtól.
- Tényleg agydaganatom volt! De a kezelő orvosomnak köszönhetően egy új eljárással sikerült kioperálni. Nagy volt a kockázat, hogy a műtét közben sérülhet az agyam. Végül is sikeres volt a műtét. Ám időközben kiderült valami a családomról. Az apám apja egy Yakuza vezető jobb keze volt. A baleset, amiben a szüleim meghaltak nem baleset volt. Egy másik Yakuza csoport bosszúja volt, amiért a nagyapám nem volt hajlandó titkos információkat kiadni a kumichouról. Ezért... a nagyapám felkeresett a kórházban. Azt mondta veszélyben vagyok. Nishio nem, mert a legkisebb fiút halottnak hiszik. Magával vitt, de előtte megrendezték a halálom. Egy gázolásnál nem is lehetett volna hatásosabb halál. A koporsóban egy idegen fekszik a nevemmel. Azóta új életet kellett élnem. El kellett hagynom a testvérem és a szerelmem, itt kellett hagynom mindent, ami valaha is fontos volt nekem. Nem csak az én biztonságom, hanem a tiétek érdekében is. Ott támadtak volna, ahol legjobban fáj. Megöltek volna téged és Nishiot is. Ezért kellett megtennem... – mesélte Ushio és látni véltem, hogy szemeiben könny gyűlik. Azt hittem viccel. A szerelmem, akit 8 éve halottnak hiszek, akivel én is távozni akartam a másvilágra...életben van. Ez csak egy kibaszott szar tréfa.
- Nem...nem tudok hinni neked! – nyögtem ki. – Most, hogy lehetsz itt? Már nem kell bujkálnod? – kérdeztem értetlenül.
- Nem. Már vége. A csoport kumichouja, aki vadászott ránk meghalt. Mindkét csoport új vezetőt kapott. Fiaik régi jó barátok voltak már, bár ha információim nem csalnak, akkor valójában szeretők. Fél éve a két vezető szövetséget kötött és a hajtóvadászat feledésbe merült. Elnézést kért apja miatt és azt mondta éljek szabadon. – mondta.
- Y...Yakuza lettél? – értetlenkedtem tovább.
- Nem dehogy! Semmi közöm sem volt a Yakuzákhoz. Titokban éltem tovább más személyiséggel. – vont vállat Ushio.
- Jó neked! – mondtam mérgesen. – Én...sosem tudtam új életet kezdeni! Nézd csak meg! Ez mind miattad van, te utolsó szemétláda! – kiáltottam és lerántottam csuklómról a pántot.
Láttam, amint Ushio arca eltorzul és mélységes fájdalom ül ki rá. Elkapta a csuklóm és magához húzott. Csókok millióival halmozta el számtalanszor sebzett csuklóm. A vállamra hajtotta a fejét és éreztem a vállamra hulló könnyeit.
- Yuuhi, édes szerelmem. Kérlek...könyörgöm bocsáss meg nekem! Sosem akartalak téged bántani. Gyűlölöm magam! Önző voltam, de nem akartalak elveszíteni téged. Mindennél jobban fájt, hogy el kellett hagynom. Bocsáss meg, bocsáss meg! Hadd szeresselek újra. – zokogta bele a hajamba.
Nem tudom, hogy mi facsarította el a szívem, de én is zokogni kezdtem és lágyan magamhoz öleltem azt az embert, akit még ma is töretlenül szeretek.

Fél órával később kéz a kézben a Long Beach partja mentén sétáltunk. Éreztük, ahogy a tengeri levegő a hajunkba kap, ahogy a sós víz a talpunk alá mossa a homokot.
- Yuuhi, van még valami...- törte meg Ushio a csendet. – Van egy fiam!-mondta.
- Tessék? – hitetlenkedtem.
- Nem egészen az enyém! –szabadkozott. – A nagyapám nevelt fiának a gyereke. Három éves. Az apja meghalt a születése után. Eddig a nagyapám nevelte, de fél évvel ezelőtt nagyapa meghalt és rám bízta Őt. – hadarta el. – Így is elfogadsz engem, Yuu? – kérdezte.
- Ez...nem jelent akadályt. – mondtam kissé meglepetten.
- Szeretlek! Yuu, mellettem maradnál életünk hátralevő részében? – kérdezte komolyan.
- Ha...ha nem halsz meg többé! – dadogtam és könnyeim újra felszínre törtek. Képtelen voltam elhinni, hogy ez velem történik, hogy az egyetlen, akinek valaha is kimondtam, hogy szeretem, akit látnom kellett, amint a föld alá tesznek, mégis itt van velem. Ez miféle határtalan boldogság?
- Nélküled soha Yuu! – súgta a fülembe. Gyengéden a homokba lökött. Ajkaink ismét mohón egybe forrtak, hisz nyolc év csókját kellett most bepótolnunk. Forró kezei remegtek, amint a pólóm alá nyúlt. Ajkai végig szántották a testem minden porcát. Úgy ízlelt meg, mint aki sosem kóstolt meg. Nyelve gyengéden simogatott, mire férfiasságomhoz ért volna én már el is élveztem. Ő felkuncogott és bejáratomnál kezdett nyalni. Annyira boldog voltam, hogy azt hittem ettől áll majd meg a szívem. Nem volt szükség sok tágításra, hisz testem hozzászokott már ehhez. A csillagok fénye megvilágították Ushio, gyönyörűen kidolgozott testét. Már férfi volt. Olyan férfi, akinek már a látványától is képes lettem volna elélvezni. Gyengéden belém hatolt. Férfiassága vastagabb volt, mint amire emlékeztem régebbről. Ez a gyönyör, amit lökéseivel okozott jobb volt, mint eddig bármi más. Vagy csak talán azért volt mámorosabb, mert azzal szeretkeztem, akit tiszta szívemből szeretek. A gyönyör hulláma egyszerre ringatott el minket. Zihálva feküdtünk egymást ölelve a nedves homokban. Szemeim csillogtak a boldogságtól és úgy láttam Ushioé is. Váratlanul sírni kezdett azt hittem valahol fáj neki, de ő csak ennyit mondott:
- Csak végtelenül boldog vagyok szerelmem.
- Én is. – válaszoltam.
- Nishioval is beszélnünk kell! – mondta és elfordult. – A kisöcsémet is magára hagytam, most ideje törlesztenem!7. fejezet
Eltemetett hazugságok...
Nishio szíve
Egymás karjában boldogan ért minket a reggel. Forró csókot leheltünk egymás ajkára elvoltunk telve egymás boldogságával. De...nem voltam elég óvatos. Hirtelen mozdulattal vágódott ki az ajtó, amiben Ryu állt meg.
- Yuu, figyelj! Kösz a... – hagyta félbe a mondatot, mert ekkor kapott észbe.
Az arcára volt írva a döbbenet, hogy egy férfi fekszik mellettem. Szemei valószínűleg később állapodtak meg az arcon. Ryu leírhatatlanul furcsa arcot vágott, talán még makogott is némán. Ushio ajka mosolyra húzódott, majd intett.
- Ryu, haver. Rég találkoztunk. Mi a helyzet? – kérdezte akár csak régen.
- Sz...szellem? – kérdezte riadtan, kikerekedett szemekkel Ryu. De Ushio nem tudott válaszolni, mert a szoba ajtajában megjelent Shizuki! Nagy barna szemei feketére váltak.
- Nem szellem te nagyon marha!-vágta kupán szegény Ryut, aki amúgy természetesen reagált. – Isten hozott itthon Ushio! – mondta egyszerűen Shizu.
A mögötte álló Chi és Akira szintén elkerekedett szemekkel bámultak.
- Shizu... -nyögte sápadtan Chi és Ryu. – Shizuki, várj! – szólt utána Chi. Ryu összetörve ült a földön. Maga elé meredt és a padlót bámulta. Arcán ott ült a teljes értetlenség kifejezése. Akira leguggolt hozzá és felsegítette.
- Ryu, állj fel! Menjünk az,,étkezőbe”. – mondta halkan. Ryu, Akira vállába kapaszkodva kisétált, de egyfolytában azt hajtogatta, hogy,,de ő meghalt”. Meg tudtam érteni Ryut, mert előző este én is így reagáltam erre.

Kihasználtuk az alkalmat, hogy végre mindenki kiment és egy csók váltás után felöltöztünk gyorsan. Az étkezőben már ott ült mindenki és meredten bámultak ránk. Shizuki keresztbe tett lábakkal, lehajtott fejjel a sarokban ült. Chihiro, hátulról ölelte át a nyakát és látszott rajta, hogy nagyon dühös a férfira. Ryu az asztal végén ült széttett lábakkal. Könyökét térdén támasztva meg, arcát tenyerébe temette. Igazából nem teljesen értette, hogy mit látott és pont ettől kapott egy enyhe sokkot. Mikor beléptünk Shizuki felpillantott, majd egy hatalmasat sóhajtott. Ushio, barátjára pillantott, mire Shizuki elkapta a fejét. Kezdett a dolog számomra is gyanússá válni. Shizuki titkolt valamit...titkolt még Chihiro elől is. Láthatóan ez Chihironak is baromi rosszul esett, ugyanis ők ketten, mindig mindent megosztottak egymással. Mindenki némán várta, hogy valaki vagy valami megtörje ezt a rohadt kínos csendet.
- Hehe...tudjátok...-kezdtem bele miközben arcomat kapargáltam.
- Yuu, ülj le! – szólított fel Ushio. – Ezt nekem kell. –közölte. Ushio, lehajtott fejjel állt a többiek előtt, majd tekintetét hirtelen felemelve a szemükbe nézett. Arcán nem volt semmi félsz, ami látszott inkább bűnbánat volt. Akirához lépett, rámosolygott, majd kezet nyújtott neki.
-Biztos te vagy...Akira. – szólította meg. – Takashiro Tatsuya vagyok! Ez a név áll a személyimben. A születéskori nevem...Fujikawa Ushio! – mondta könnyedén. Akira lélegzete elakadt, most már értette Ryu viselkedését. Bár ő sosem találkozott ezzel az emberrel, mert mindig is úgy tudta halott. Szemei elkerekedtek, de kinyújtotta felé remegő kezét.
- A...Akira – dadogta a mindig komoly férfi. – Sakamura Akira, Örvendek! Már sokat hallottam rólad.- rándultak haragba arcizmai.
- Haha azt meghiszem! – kuncogott Ushio. Nagyon úgy tűnt, hogy az én szerelmem nem igazán érzékeli a helyzet súlyosságát. Ushio, elengedett egy szerény mosolyt, majd megkerülve Akirát, Chihirohoz lépett és neki is kezet nyújtott. Chihiro pont olyan arcot vágott, mintha szellemet látna.
- Yamada Chihiro. – nyújtott kezet Chihiro tétovázás nélkül. – Gondolom hallottál már rólam. – mondta gúnyosan és egy eddig tőle nem tapasztalt pillantást küldött Shizuki felé. Mintha azt mondta volna,,gyűlöllek”. Ez persze pillanatnyi harag lehetett, hisz Chihiro nagyon szerette kedvesét.
- Valóban, igencsak sokat! – mondta gondolkodás nélkül. Kezdett számomra is egyre furcsább lenni a kialakult szituáció és érezte, hogy én is új dolgokról fogok tudomást szerezni. Ushio, csendesen visszalépdelt mellém és kihúzta magát.
- Ryu, megtennéd, hogy rám nézel?! – szólította fel reszkető barátját. – Ember, ekkora beszari lettél? – kérdezte nevetve, bár vicce nem érte el a kívánt hatást. Nagy levegőt vett és elkezdte a történetet, amit nekem is elmesélt, bár kiegészítette néhány számomra is ismeretlen részlettel.

-...és miután a nagyapám felkeresett, úgy döntöttem, hogy ha,,meghalok” mindenki biztonságban lesz – ecsetelte. – De...de miivel képtelen voltam egyedül cipelni ezt a terhet, meg kellett osztanom valakivel. Nem tudtam ki tudná megőrizni ezt a titkot, vagy akár sírba vinni. Csak egy emberre tudtam gondolni. Végül...- tartott szünetet és bűnbánóan lehajtotta a fejét. Mikor újra magasba emelte a tekintetét látszott, hogy sikerült kicsit összeszednie magát.
- Végül csak egy ember jutott eszembe, aki képes erre. –fejezte be.
- Én voltam ez az egyedüli marha. – szólalt meg váratlanul Shizuki. Úgy éreztem, mintha kötelet húztak volna a nyakam köré és fojtogatni kezdtek volna. Shizuki...Shizuki évekig tudta és mégis...
- Rohadt szemétláda! – pattantam fel és ekkor szemeimből már záporoztak a könnyek. Ryu megkínzott arccal pillantott rám, majd Ushiora és az ő szeme is könnybe lábadt.
- Sajnálom Yuuhi! – mondta bűnbánattal teli hangon Shizuki. Shizuki még sosem követett el semmit ezidáig, amiért bocsánatot kellett volna kérnie. Láttam, amint Chihiro keze ökölbe szorul és hatalmasat koppan Shizuki fején. Egész egyszerűen ököllel fejbe vágta szeretett kedvesét. Ilyet sem láttam még. Shizuki szeme könnybe lábadt a fájdalomtól. Chihiro zokogásban tört ki és átölelte kedvesét.
- Szemét disznó vagy! – üvöltötte. –Legalább nekem elmondhattad volna! Meddig akartad még ezt magadban őrizgetni? – kérdezte elfúló hangon.
- Chihiro, kérlek ne rá haragudj! – mondta szelíden Ushio. – Az én hibám volt, hogy évekig hazudozásra kényszerítettem Shizukit. – fejezte be.
- Az nem is kérdéses, hogy minden a te hibád! – üvöltötte Chihiro. – Te egy utolsó...- szakadt félbe.
Ryu, az asztalra csapta mindkét tenyerét és arca dühtől pirult.
- Te...te kibaszott szemét áruló! – fújtatta. – Van fogalmad róla, hogy Ő...- felém mutatott. – Van fogalmad, hogy mit élt át? A koporsód mellett térdelt és utánad akart menni! Te...te nem vagy normális! – zihálta. – Megértem...megértem, hogy le kellett lépned, de ennek nem volt más módja?
- Nem Ryu, nem volt! – válaszolta könnyedén.
- Na és Nishio? Gondoltál rá egy percet is? Tudod, hogy milyen nehéz lehetett neki egyedül? Ő is ott állt zokogva a sírodnál. Minden felelősséget az Ő nyakába vartál. – fröcskölte. – Senki sem nyújthatott neki vigaszt. – mondta.
Ushio, ajka széles mosolyra húzódott, majd hangosan felnevetett.
- Mi a faszom olyan vicces? – kérdezte értetlen felháborodással a hangjában Ryu.
- Esküdni mertem volna – mondta – hogy te, majd vigaszt nyújtasz neki. Nishio vigasztalgatása úgy is megszokott volt már számodra! – mondta epésen Ushio.
Ryu teljes testében elsápadt és fehér lett akár a fal. Kezemet a szám elé kaptam, engem is váratlanul ért Ushio kijelentése. Ryu már megszólalni sem tudott...nem úgy, mint Ushio.
- Vagy talán tagadni kívánod, hogy te és az öcsém...- szakadt meg, mert Chihiro hirtelen átvágva maga előtt minden akadályt Ushiohoz lépett és lekevert neki egy hatalmas pofont. Ushio lenyugodni látszott.
- Ha problémátok van egymással, akkor azt vitassátok meg egymás között, ne pedig idebent mindenki előtt. – dobbantott Chihiro.
Ryu nem tétovázott, úgy látszott visszaszállt bele az erő. Karon ragadta Ushiot és kiráncigálta a buszból. Mikor a busz oldalához értek elengedte a karját, majd hirtelen megragadta a vállait és a busz oldalához nyomta. Ushio meglepetten pislogott az előtte ziháló férfira. Váratlanul csapódott a feje mellett Ryu ökle...többször is. A férfi szemi megteltek könnyel és sírni kezdett.
- Miért...? – kérdezte rekedten. – Ushio, miért? Hát ennyire gyűlölsz engem? – kérdezte megtörten, zokogva.
Ushio szabaddá tette eddig leláncolt karjait és barátja nyaka köré fonta őket, majd magához ölelte a zokogó férfit.
- Nem, dehogy is! – mondta csendesen. – Sosem tudtam haragudni rád. – simította meg Ryu hátát.
- Szereted? – kérdezte váratlanul. Ryu kissé zavarodott volt a kérdéstől, de aztán megértette, hogy mit kérdezett tőle a barátja.
- Mindennél jobban! – felelte röviden.
- Azóta? – kérdezte ismét. – Azóta szüntelenül Őt szereted? – kérdezte ismét.
- Azóta...szüntelenül. – válaszolta. – Kérlek...kérlek bocsáss meg Ushio, amiért bántottam őt! – nyögte elhaló hangon.
- Csak magadat bántottad...azóta minden nap! Nincs igazam, Ryu? – érdeklődött. Ryu bólintott.
- Áldásomat adom rátok, ha úgy alakul majd! De meg kell ígérned, hogy vigyázol majd rá. – jelentette ki Ushio.
- Nincs esély rá...- nyögte elhaló hangon. – Nishio...szerelmes Yuuba! – mondta letörten Ryu.
Ushio felnevetett és szája elé kapta kezét, hogy ne bántsa meg barátját.
- Nishio, Yuuba? – kuncogta. – Kizárt! Ha volt is köztük bármi, akkor sem szeretik egymást ezt biztosra tudom! –jelentette ki. – Az öcsém tudom, hogy ki szeret még mindig. – sokkolta Ryut.

Két nap múlva, miután megnyugodtak a kedélyek és békésebb lett a levegő útnak indultunk. Hirtelen feltámadás ide, veszekedések oda, ez nem változtatott a tényen, hogy mi vagyunk a Dead Hearts. New York felé vettük az irányt és tudtam, hogy ott is nagy csata vár majd ránk. Azért azt nem felejtettem el megköszönni Ushionak, hogy szépen lehordott a magazinban, aminek a kritikusa. Mire ő csak annyit mondott, hogy: Tényleg szar voltál Yuuhim!
<span style="font-family: times

Szereplők: Hisaki Yuuhi x Fujikawa Nishio,
Takahashi Ryonusuke.
Jellemző: dráma, szerelem, trágár beszéd.
(+ 18)1. fejezet
A fájdalomSzámomra a,,tökéletes” szó jelentését a csend és a magány jelenti. Ha felveszem a fülhallgatóm és a mikrofon elé lépve behunyom a szemeim, a zene mely elhagyja ajkaim betölti a legsötétebb gondolataim is. Az egyetlen dolog, mely boldogságot tud okozni. Hatásosabb, mint a legerősebb drog. Nem emlékszem már, hogy mikor kezdődött a szívemben ez a magány csak azt, hogy végérvényesen elvesztem.
Hisaki Yuuhi vagyok, Huszon hét éves. Egy népszerű együttes énekese és egybe alapítója vagyok.
. Épp a legújabb dalunkon dolgozunk. Ez a legfárasztóbb.
- Hé, Yuuhi! Kezdhetjük a felvételt! – szólt be a szobába Shuiciro.
- Vettem! – válaszoltam.
Nem tudom mi következik ezután..., de a dalaimat mind én íróm. A szívem minden fájdalma papírra kerül, ha úgy akarom.,,- Könyörgöm, mondd el nekem még egyszer,
Mondd, hogy mennyire szeretsz,
Soha többé, ebben az életben
Nem hagylak eltűnni a szemeim elől.
Bírd még ki egy kicsit, várj rám s én
Felkutatom utánad a galaxist is ha kell.
Ne felejtsd el többé, hogy nem vagy egyedül.
Ha magányos vagy...Kövesd a csillagokat,
Ha haladsz a fény kitaposott ösvényén
Az út végén, majd ott várok rád.
Várlak majd, s feléd nyújtom a kezem.
Kérlek tarts majd erősen őket s melegítsd fel.
Csak rád van szükségem.
Csak a te tested melege készteti őrült dobogásra a szívemet.
Szeress úgy, ahogy azt régen tetted.
Mondd el kérlek még egyszer utoljára.
Mondd hadd halljam még egyszer azokat a mámoros szavakat:
,,Szeretlek”
Utána akár meg is hallhatok.”– Yuuhi, ez most is pazar volt! Ráérsz este? Menjünk el inni.- ajánlotta Shuiciro.
- Shuiciro, te egy barom vagy. Nincs az az isten, hogy leitass. Semmi kedvem, depressziós vagyok. – próbáltam lerázni.
- Na Yuuhi, majd én örömöt okozok neked.- erősködött tovább.
- Ember! Kösz, de bőven sok is az örömeidből. Verd ki egyedül! – kezdtem dühös lenni.
Mindig ez van. Mindegyik marha, aki tudja, hogy meleg vagyok meg akar dugni! Mikor végeznek, azt hiszik élveztem. De még egyik dugást sem élveztem. Ő az egyetlen, akit szerettem. Vajon hol lehet? Vajon jól van? Az egyetlen, akiért meghaltam volna akár. Folyton ezeket a kérdéseket teszem fel magamban lényegében értelmetlenül. Hisz tudom, hogy meghalt. Én öltem meg őt....
Azóta fogalmam sincs róla mi az a szerelem. A tökéletes boldogság fogalmának pedig nem is szabadna léteznie.
- Yu, figyelj! Ha nagyon le vagy törve tudok neked ajánlani valamit, tessék... – nyújtotta át Ryu.
- Blue Flowers... egy host club? Szent szar! Mégis mi a halált kezdjek ezzel, ember? – háborogtam
- Férfi hostok, férfiaknak! Akartam, hogy tudd. – mondta közönségesen.
Én pedig akarom, hogy tudd, hogy egy igazi görény vagy Ryu! – gondoltam magamban.
- Nem segítettél túl sokat Ryu! Ha dugni akartam volna Shuiciro is jó lenne. – érveltem.
- Hé! – szólt közbe az érintett.
- Kuss legyen, Shuiciro! Te csak a kibaszott hangtechnikus vagy! – mondtam ingerülten.
- Ember, most felhúztad Yuuhit! Menekülj! – nevetett Ryu.
- Csak fogjátok már be! Leléptem! Csaó! – adtam fel. Hülyékkel nem tárgyalok alapon.
- Yuuhi! Ne feledd a holnap kora reggeli sajtótájékoztatót! – szólt utánam Akira.
- Vettem, Sakamura-san! Akkor...holnap!
Anyám, körül vagyok véve marhákkal. Hogy a bánatba fojtsam el a fájdalmam, ha csak ilyen idióták vesznek körül. Eddig a szex volt, ami ideig óráig csillapította a szívem fájdalmát. De ahhoz is a megfelelő partner szükséges. Blue Flowers hah...egy próbát talán megér.

A lábaim végül mégis csak odavittek. Èdes Istenem! Mi a szent szart keresek èn itt? Mièrt kelett...? Nos ha màr itt vagyok, legalàbb ne menjek haza ùgy, hogy meg sem pròbàltam.
- Üdvözöljük a Blue Flowers-ban. Nàlunk eltölthet nèhàny boldog òràt! Èrezze jòl magàt! Kit vàlaszt? – köszöntött egy kellemes hang.
- Nem tudom! Nem jàrok ilyen helyekre. Csak küldjön valakit. – mondtam zavartan.
- Kèrem foglaljon helyet a 4-es asztalnàl. Azonnal küldetek önnek valakit, addigis rendeljen. – kedveskedett.
- Hozzon egy brandyt! – döntöttem végül
- Azonnal! Engedelmèvel, Yuuhi sama... – mondta bujkáló mosollyal.
Mègis, hogy ismert fel? Vègülis ènekes vagyok. Apàm, halàlra unom magam. Minek jöttem? Jòl tudom, hogy a szìvemben lèvő fàjdalmat ùgysem nyomhatom el. Ma... Annyira fàj. Dugni fogok ma este. Le kell csillapítanom a fàjdalmat. Legyen akàrmilyen host, az àgyban biztos nagyon jò. Nekem most csak egy kemèny dugàs kell. Az előbbi pincèr jòkèpű volt. Itt mèg a pincèrek is milyen helyesek. Hmm...
- Elnèzèst, hogy megvàrattam! Eiki Tamaki. Ma èn leszek, aki szòrakoztatja. – bájolgott.
Félhosszú barna haj, lóarc. Zöld szempár. Rusnyának tűnik, vagy csak én akarom annak látni.
- Semmisèg. Yuuhi vagyok! – válaszoltam.
- Yuu! Nem talàlkoztunk màr valahol? Ön pàratlan szèpsèg! Az ajkai, akàr a vörös ròzsa, a bőre pedig akàr a fehèr porcelán. – hízelgett.
- Köszönöm! De velem nem szüksèges ezt tennie! – vettem komolyra.
Jesszus! Ez valami Host duma? Annyira giccses, hogy az màr bűncselekmèny.
- Kesvesem Yuu, azèrt vagyok, hogy örömet okozzak neked. – folytatta tovább.
-Örömet, huh... Akkor szerezz egy lakosztàlyt ès mellőzzük a dumàt! – vágtam rá kerek perec.
- Ahogy te òhajtod! – búgta.
Òhajtja a franc... De most csak ő akad itt ès ez az èrzès... Meg kell szüntetnem.
- Megvan, ès hoztam egy különleges Blue Flowers csokolàdèt. – vigyorgott.
- Felőlem! – ez mekkora marha... Ahh, baka! Csak legyen vège.
- Szeretnèl először lefürödni? – kérdezte.
- Igen! Màr megyek is. – hah, vègre egy kis nyugalom. Huh mi ez?
Ahogy lepillantottam észrevettem a kezeben a csokit. Belemerültem a kellemesen meleg kádba és majszolni kezdtem a csokit. Annyira jó érzés volt. Az elmúlt napok hajtása, már teljesen kikészítette, mind testileg, mind lelkileg. Röhejesnek éreztem magam, akár egy nő...
A kellemes meleg kezdett álomba nyomni, lassan kezdett minden elsötétülni előttem. Ahh... Olyan megnyugtatò, de ki kiabàl ki ebből az èdes nyugalombòl?
- Hè Yuuhi! Èbredj! Elàjultàl a kàdba. Ember, megetted az összes cso... – kezdett bele Eiki.
- Ne èrj hozzàm! – löktem félre a kezét.
- Afrodiziàkum! Tele van vele ez a bon bon. A mi csokijaink pedig különösen erősek. – vonta le a következtetést az az idióta.
- Jò. Tessèk kifizetlek, de most elmegyek! – kaptam magamra a felsőm.
- Mi lesz a...? – szólt utánam.
-Felejtsd el! Megdolgoztàl èrte. Pà! – vágtam be az ajtót.
Mèg mindig kivagyok. Szèdülök ès ùgy èrzem, hogy megègek. Mintha tűzben àllnèk.
Szédelegve és botladozva haladtam az utcán, mígnem neki nem puffantam valami meleg puha dolognak.
- Yu... Yuuhi-sama? Mi a baj?- kérdezte egy ismerős hang.
Nishio gesztenye szemei bámultak rám. Hozzám képest égi meszelő, úgy tekintett le rám.
- Ahh...hah..., te vagy az...Nishio. Alig... ismertelek fel civil ruhàban. – makogtam.
- Mi törtènt önnel? – kérdezte riadtan, majd felsegített a földről.
- AHHH...HAAH...ne... – nyögtem ki.
- Mondja, hogy nem...- nézett rám aggódva. -Itt lakom nem messze jöjjön velem. – mondta végül.A test húrjai– Ah..j...jó.- mondtam és igazából megkönnyebbültem.
Nishio pont az az ember, akinek a ragyogása megbénít. Mégis én... Gondolkodás nélkül bízom egy idegenben és felmegyek a lakására. Hányszor is követtem el már ezt a hibát?Valóban nem lakott messze. Egy sorház negyedik emeletén, egy kellemes kis szobában, aminek az egyik sarkában ott díszelgett egy gitár.
- Jöjjön be Yuuhi-sama.- invitált be Nishio.Az egész testem remeg...ebbe beleőrülök. Mint egy kiskamasz, aki vágytól ég. Ez a csoki hatása lenne?
- Yuuhi-sama! Nyugodtan használja... a mosdót! – mutatott a közelebbi ajtó felé.
M...Mi? Ez most azt akarja, hogy kiverjem magamnak? Képtelenség! Már a kezem is alig tudom használni a kimerültségtől. Ráadásul meghalok ettől a forróságtól.– Nh... Ni...Nishio, kérlek...segítened kell! Egyedül nem bírom. – kezdtem el könyörögni.– Yuu... Yuuhi-sama. Kérem...én nem tehetem azt önnel...ön..- szabadkozottLeengedtem a büszkeségemből és belekapaszkodva a pulóverébe kezdtem neki esdekelni.
- Könyörgöm... – kérleltem és már oldottam is ki az övét.
Kezemmel simogatni majd ízlelgetni kezdtem forró szerszámát.– Ngh...Ezt nem kellene, Yuuhi-sama! – nyögött.Gondolkodás nélkül kezembe ragadtam az irányítást. Remegő teste és a hatalmas, vastag hímtagja még jobban lázba hozta már így is forró testemet.Nishio már nem bírta tovább. Szemében vad szikra lobbant lángra. Felrántott a lábai elől, ahol térdeltem és forró csókban részesítette nedves, sóvárgó ajkaimat.– Yuuhi – sama! Nem garantálom, hogy gyengéd leszek, mert ez az a pont ahol már képtelen vagyok megállni. – zihálta.– A...akkor Nishio k...kérlek szakíts szét! – mondtam lihegve.
Annyival másabb volt ez a szex, mint a többi. Bár arra kértem, hogy legyen velem durva, Nishio gyengéd volt. Ahogy nyalta a mellemet...simogatta a szeretetet rég nem tapasztalt testemet és ahogy belülről teljesen kitöltött. Minden szeretőmtől azt kértem, hogy bánjon velem durván, ők persze örömmel teljesítették a kívánságomat. A szex közbeni fájdalom és megaláztatás, némileg enyhítették a lelkemet és szívemet elemésztő bánatot. De... Nishio gyengéden öleli a derekam miközben újra és újra belém löki hatalmas szerszámát én pedig remegve elélvezek.– AHH... Ushio! Ushio... Sz...szeretlek!- csúszott ki a számon, mikor a csúcsra értem.Félelmetes, hogy mennyire hasonlít. A nevük és a mosolyuk is egyaránt. De Ushio mégis másabb volt. Egyszerűen megrémülök Nishiotól. Egyszerre okoz gyönyört és szít bennem kétségbeesést.
Rég nem aludtam ilyen jót, mint most. Kipihentnek érzem magam. Nagyon furcsa érzés valaki mellett ébredni. Egy kicsit... Ijesztő. Nekem eddig megfelelt a gyors durva szex...de ez most összezavar.– Jó reggelt Yuuhi-sama!- mosolygott rám a fiú.– Reggelt’, ami történt...sajnálom baleset volt. – szabadkoztam.– Már mondtam, hogy nem gond! De... Nem ártana, ha többre értékelnéd magad Yuuhi – sama. – okított ki. – Mondd, mindig használod azt a csukló pántot?- mutatott a kezemre.– Ezt? – kérdeztem.- Jahn!– Yuuhi-sama, te... – kezdte volna.– Ehhez semmi közöd és elég lesz a Yuki is! Ne sama-z, az agyamra megy! Ha nem gond kölcsönveszem a fürdőd! – torkolltam le.– Persze! – bólintott.Nishio az ágyon ült. Fejét két tenyerébe temette és kínlódott.
- Vajon mióta vagdossa magát Yuuhi-san?! Lehet, hogy azóta... a nap óta? Oniisan mond, meddig kínzod még őt? Az emléked még azóta is őt kísérti. Ushio Oniisan... téged nagyon szerettek...Baka! Te nem érdemelted meg őt! Esküszöm, hogy boldogabbá teszem, mint te valaha is tetted! – dühöngött Nishio, majd egy könnycsepp szántotta végig a gyönyörű arcát.
Fene! Ez annyira összezavar. Tele van a fejem és a szívem ismeretlen érzésekkel. Amikor...amikor ránézek Ő jut eszembe. Kegyetlenség! Nekem kellett volna meghalnom akkor!
Méla elmélkedésemből Nishio felcsendülő hangja rántott vissza.
- Yuuhi-san, csörög a mobilod! – kiáltott be Nishio.– Vedd fel, kérlek! – szóltam ki neki.– Igen...igen! Szólok Yuuhi -sannak!- halottam kintről Nishio hangját.Szapora léptek visszhangoztak a fürdőszoba felé, majd az ajtó kitárult.– Yuuhi-san! A menedzsered volt! Azt mondta idézem:,,Azonnal told ide a segged te mihaszna seggfej!" – adta át az üzenetet.Mint egy villámcsapás suhant át az agyamon a felismerés, hogy valóban elfelejtettem valamit.– Bassza meg! Az interjú! – dühöngtem.Hirtelen megszédültem. A francba... nem látok semmit...nem kapok levegőt. Megint ez...– Yuuhi – san! Mi a baj! – tört ki aggodalomban.– Hozz...egy zacskót! – ziháltam.Nishio kirontott a fürdőszobából, távolból hallani véltem halk kaparászását, majd rohant vissza hozzám és átadta a papírzacskót. Mélyeket kezdtem bele lélegezni és a roham csitulni látszott.– Jól vagy Yuuhi-san? – kérdezte rémülten.– Ah...aha! Ez csak egy kis hiperventillációs szindróma. Már minden rendben. – magyaráztam.– Beteg vagy? – vágta rá újabb kérdését.– Nem! Csak néha rám tör! Meg az anémia is. De ez az énekeseknél nem olyan ritkaság. Ez csak stressz! – adtam meg a kívánt választ.– Hála...! – sóhajtott.
Magamra kaptam a ruháim, összepakoltam a cuccaim, majd eszeveszett iramban rohanni kezdtem. Minél többet kések, annál nagyobb rá az esély, hogy Akira kicsinál.– Kösz mindenért, Nishio! Még találkozunk! – köszöntem el bátor lovagomtól, majd egy csókot nyomtam az arcára, mire ő elpirult. Bár abban, hogy még találkozunk nem voltam egész biztos. Sosem tartottam fent egy ágyasommal sem később kapcsolatot. Mindig csak egy alkalomra szólt.
- Vigyázz magadra Yuuhi-san! – mondta mosolyogva.– Ok! Bye!- köszöntem el.
Az utcára érve megszaporáztam lépteim. A fene sem hitte volna el, hogy percekkel ezelőtt hiperventillációm volt. Az agyamban csak az motoszkált, hogy ha nem érek oda mihamarabb, nekem végem van!2. fejezet
Mély titkokMi a fene? Aggódik értem? Ez a srác nagyon irritál.
Egész úton csak az elmúlt éjszaka járt a fejembe. Fojtón folyvást ezen kattogott az agyam. Addig míg meg nem érkeztem, hála Akira- sannak. A piros lufi a fejéhez képest semmi volt.
- Ah, bocs a késésért Sakamura-san! – szabadkoztam.
- Bocs? Tegnap nyomatékosan felhívtam a figyelmed, hogy ma sajtótájékoztatót kell tartanod az új dallal kapcsolatban! – dühöngött.
- Ez rohadt jó lesz! Jelenleg egy,,Hogyan haljunk meg!” dalt előbb megírnék, mint egy,,Elepedek érted”-t. – vágtam a fejéhez.
- Yuuhi, ne baszakodj velem! Nem kértem, hogy most konferáld fel a Dead Hearts legújabb dalát. Csak be kell jelentened, hogy készülőben van egy új dal. A többit én fogom és ha lehet szedd már össze magad! A halott kutyám jobban fest, mint te! Húzzál el a sminkszobába! – üvöltözött.
- Jól van, ember ne kiabálj már! Így is kibaszottul fáj már a fejem! – szóltam vissza.
Ez a meló már csak ilyen. Sakamura Akira a legjobb menedzser. Nem is kívánhattam volna nála eredményesebbet! Állandóan üvölt velem, de mindent megtesz a bandáért! Neki köszönhetjük az eddigi sikereinket! Az elméje mellett a kinézete is kiemelkedő. Lila szemei bár szúrósak, egyfajta melegséget is árasztanak.
- Hé, Yuu! Mi a helyzet? Voltál a Clubban? Akira azt mondta, hogy valami idegen srác vette fel a telefonod! – élcelődött Ryu.
Sakamura-sannak túl sokat jár a szája! – gondoltam magamban.
- Voltam! De mivel hányingert kaptam a bájvigyortól leléptem. A haverom vette fel a telefont! Semmi extra sem volt! Csak közel volt a lakása és ott aludtam. – hazudtam.
- Te most komolyan a gyerekkori barátodat akarod átverni? Engem, akire szintén rámásztál. Könyörögtél nekem, hogy dugjalak meg jó erősen mikor tudtad, hogy nem akarom! Nekem akarod beadni, hogy semmi sem volt a sráccal. Ráadásul, milyen haver? Rajtam kívül nem volt más haverod csak Ush...- mondta, majd hirtelen elharapta a mondatot.
- Fogd már be! Ne mondd ki a nevét, Ryu! A kurva életbe! Hallgass már! Csak... fogd be végre! – fakadtam ki
- Ne haragudj, Yuu! Bocsáss meg! – sajnálkozott Ryu, majd átölelt.
- Nishio! – vágtam rá.
- Tessék? – értetlenkedett.
- A srác, akivel tegnap éjjel voltam! A Clubban dolgozik, mint pincér! Nishionak hívják! Hosszú sztori, de vele voltam. – világosítottam fel.
- Nishio...? Azt mondtad, hogy Nishio? Hogy...hogy néz ki ez a Nishio gyerek? Milyen idős? – ült ki az aggodalom az arcára.
- Hmm... vicces, de kicsit hasonlít RÁ! A mosolya is meg a szeme is. Azt hiszem 21 éves! Miért? – érdeklődtem.
- Hmmm... nem semmi, csak kíváncsi voltam. Elvégre a barátom vagy és féltelek! Szeretem tudni kikkel kavarsz! – hazudta szemrebbenés nélkül.
- Nem kavarunk! Tudod, hogy egy éjszakánál többször senkivel sem találkozom! – mondtam.
Ryu teljesen magába zuhant a hallottaktól. Nishio...Az nem lehet, hogy ő...pont 6 évvel fiatalabb, mint mi. Hasonlít Ushiohoz. Bassza meg! Mondd, hogy nem Nishio-kun az Túl sok a hasonlóság. Ushio öccse. Erről meg kell győződnöm! Ennek utána járok mindenképp! Yuuhi nem szenvedhet még többet. Ha ő Ushio öccse, akkor távol kell majd tartanom Yuu-tól.– beszélte meg magával.
- Mondd Yuuhi, elmegyünk ma inni a Blue Flowers-be? – taktikázott.
- Ah, rendben! De te fizetsz!- mondtam egykedvűen.
- Legyen! – bólintott.
- Hey Ryu! Lépjünk! Kezdődik nyilvános akasztásunk! – mondtam viccesen.
- Heh, ne feledd felvenni a bájos mosolyod, amitől nők ezrei kapnak szívinfarktust! – vágott vissza Ryu.
- Bekaphatod Ryu! Nem is tudom melyik gitáros kapott egy bugyit a legutóbbi élő fellépésen. – mondtam és önelégült mosoly ült ki az arcomra.

Ezek a sajtótájékoztatók a legrosszabbak. Olyan érzés egy sereg riporterrel szemben ülni, mintha kiéhezett farkasfalka elé dobnának. Csak legyen már vége...
- Köszönjük a türelmüket és hogy idefáradtak! Sakamura Akira vagyok a Dead Hearts menedzsere. Bemutatnám az együttest! Bal szélen Takahashi Ryonusuke basszus, mellette Yamada Chihiro billentyűs, jobb szélen Takamura Shizuki akusztikus gitár, a bal oldalamon pedig Hisaki Yuuhi énekes. azért kérettük ide önöket, hogy néhány hírt közzé tegyünk! Először is, Yuuhi lennél szíves beszélni a következő albumról?! – jelentette be Akira.
-Köszönöm, hogy eljöttek! A közeljövőben új albummal szeretnénk megjelenni, kedveskedve a hölgy rajongóinknak és persze minden szerelmes párnak. Jelenleg is a legfontosabb dalon dolgozunk. Egy isteni szerelmes számmal rukkolunk ezúttal elő.
Nos... azt hiszem mindent, ami rám tartozott sikerült elmondanom. Köszönöm! – hazudtam.
- Köszönjük, Yuuhi! Nos, ehhez már csak egy két apróságot szeretnék hozzáfűzni! Ez még a fiúk számára is új lesz, de 2 hónapon belül a Dead Hearts 2 éves világturnéra indul, szerte a világban mindenhova ellátogatunk! Az új dalunktól még nagyobb sikert várunk majd el. Yuuhi erejét megfeszítve dolgozik a dalon, úgyhogy biztos nagyszerű mű lesz! Az elkövetkező 2 hónapban pedig 4 fellépésünk várható. A többi időt a fiúk a stúdiómunkálatokkal töltik majd, hisz az utánalévő turnéra egy új albummal teljesen készen kell állnunk.
Köszönöm! Most pedig feltehetik a kérdéseiket annak, akinek szeretnék! – fejezte be Akira.
- Hisaki-san, öntől kérdeznék! Mi inspirálja a szerelmes dal megírásában? Jelenleg segít önnek ilyesfajta érzés?- tette fel az első riporter a kérdését.
,,Baszd meg! Most arra kíváncsi, hogy szerelmes vagyok e? “
- Köszönöm a kérdést, ami megjegyzem logikus! Nos... jelenleg nincsenek effajta érzések a szívemben és igen így valóban nehezebb. De... úgy gondolom, hogy a rajongóim iránti szeretetem pont elég lesz, hogy életre keltsem ezt a dalt! – vágtam ki magam egy hatalmas hazugsággal.
- Takahashi-san! Erősítse meg azon pletykákat, hogy másfajta kapcsolat van ön és Yuuhi-san között! – jött az újabb kérdés.
- Nem tudom, hogy most milyen kapcsolatra gondol hölgyem! De az tény, hogy Yuuhi és én nem csak zenésztársak vagyunk. Mi gyerekkori barátok vagyunk! Ő legjobb és legbizalmasabb barátom. – felelte Egyszerűen Ryu.
- Hisaki-san! Igaz az, hogy ön a férfiak iránt vonzódik?
,,Baka!”
- Hahn. Jesszusom, miféle hírszerzőik vannak maguknak? A nőket szeretem egyértelműen. Nincs is finomabb egy selymes női bőrnél. Egyértelműen a nőket pártolom. – kezdett a szituáció kínossá válni.
- Hisaki-san, önt látták egy meleg clubban! Esetleg ezt is cáfolja? – a nő tovább fokozta.
- Azt hiszem, semmi szükségem rá. Valóban ott voltam. Most el kell, hogy áruljak egy kis titkot. Tudják megakadtam a szerelmes dallal, ezért úgy döntöttem megfigyelek párokat és úgy gondoltam, hogy azon a tájon is tartok megfigyeléseket. Nincs ebben semmi rossz véleményem szerint, hisz a szerelem bármily neműek között, akkor is csodálatos. Ezért jártam ott. – a legnagyobb hazugságom volt.
- Yamada-san, mit gondolnak a turnéról és nem érzik magukat elnyomva a zenekarban Takamura-sannal? – váltott célszemélyt a nő.
Egy kicsit fellélegeztem, főleg mikor Chihiro arcára kiült a mosoly.
- Először is szeretnék valamit most tisztázni, hogy elkerüljük a későbbi botrányokat! Yamada Chihiro vagyok, 26 éves. A Dead Hearts billentyűse már 3 éve és... meleg vagyok! – közölte nemes egyszerűséggel, majd hátrapillantott.- Shizu folytathatom?- kérdezte.
- Majd én! – vágott közbe Shizuki. – Éppen itt az ideje, hogy félresöpörjük a sok felesleges pletykát és híresztelést. Takamura Shizuki vagyok, 29 éves. Gitáros vagyok a Dead Heartsben szintén 3 éve! Tagja voltam a csapatnak már előtte 1 évvel, mielőtt a zenekar népszerűvé nem vált. Főiskolai barátaim Ryu és Yuu együtt alkottuk meg ezt az együttest is, egyszóval nem érezzük magunk elnyomva. Mi mind a négyen remekül megértjük egymást. Gördülékenyen folyik a munka köztünk. Meleg vagyok mióta az eszemet tudom, szóval elnézést kérek a női rajongóktól. Szerelmes vagyok már 2 és fél éve a szeretőmbe, Yamada Chihiroba. Mi egy párt alkotunk. Remélem, hogy mindenre válaszoltam amire kíváncsiak volt! – sokkolt mindenkit Shizuki. Köztük engem is.
- Sakamura-san! Ön szerint nem befolyásolja a nemi beállítottságuk az ön munkáját? Hogy birkózik meg ezzel? – a nő ismét térfélt cserélt. Gondoltam itt kemény fába vágtad a fejszéd, Akira kikészít majd.
- Fura témához jutottunk... Miért kellene zavarni? Másrészt... – kezdett szabadkozni Akira.
Láttam, amint Akira keze ökölbe szorul. Sosem láttam még őt ennyire zavartnak.
- Másrészt...- kezdett bele ismét. – Én is olyan beállítottságú vagyok. Nekem is van szeretőm...férfi. Nincs mit szégyellnem! Olyan életet élek amilyet akarok és azt szeretek, akit akarok függetlenül attól, hogy nő vagy férfi. Nincs hatással a munkám minőségére! – mondta indulataival küszködve.
,,Szent szar! Ledöbbentem! Ezekről én nem is tudtam. Sakamura-san is... Vajon kivel kavar?’
– Sakamura-san! Sakamura-san! Ki a szeretője? – kérdezték kórusban az újságírók.
- A szeretőm kiléte nem tartozik ide! – mérgelődött a férfi. – Kérem ne faggassanak erről. Ő nem olyan személy, akinek a kiléte számítana ebben az ügy...- mondatát azonban nem tudta befejezni. Hirtelen egy ember emelkedett fel és fordult a tömeg felé. Minden szem őt követte.
- Én vagyok! – szólalt meg.
Kiszállt belőlem a lelkem is. Úgy éreztem, hogy képzelődöm.
,,Ryu?”

Már reggel van? Basszus, szétszakad a fejem. El sem hiszem azt, ami tegnap történt. Az nem egy sajtótájékoztató volt, hanem egy élve akasztás. Először Shizu és Chi...már az is egy sokk volt számomra. Bár nem mintha zavarna csak... miért én vagyok az egyetlen, aki ezt nem tudta! Chö... Mikor Ryu felpattant és rávágta, hogy ő Akira szeretője az kiverte a biztosítékot! Meg voltam róla győződve, hogy Ryu nő párti. Akira-san tehát azért mosolyog mindig úgy rá. Azt hittem, hogy ez csak olyan,,elismerlek” vagy,,tehetséges vagy” mosoly. Persze, hogy nem az volt. Az inkább... inkább olyan,,Szeretlek” mosoly, hisz szinte ragyogott. Persze így visszagondolva összeáll a kép. Vak voltam. Nem tudtam semmiről...miért csak én nem? Kurva élet, hisz állítólag a legjobb barátok vagyunk... Ennyit jelentek én nekik? Megint mindenki magamra hagy a saját gondjaimmal. Semmi sem változott főiskola óta, bár Ryu mindig meghallgatott én igazából...sosem mesélt magáról, csak hallgatott engem. Az én hibám lenne? Baka!
Ushio...tényleg ennyire szánalomra méltó vagyok? Ennyire nem jelentett semmit a létezésem? Meg sem kellett volna születnem. Bármi, amit akartam sohasem lehetett az enyém! Mikor úgy éreztem megszereztem és a kezemben tartom, porrá lett és kifolyt a kezemből. Minden eszembe jutott újra... megint ez a magány árasztja el a testem és rágja magát át a húsomon. Bele fogok őrülni ebbe... Már nem bírom tovább. 3. fejezet
Nyílt sebVégső kétségbeesésemben, megint ahhoz folyamodtam, amihez szoktam. Benyúltam az éjjeliszekrényem fiókjába, kihúztam a kis pengém és vágtam egyet a csuklómon. Arra azért mindig figyeltem, hogy ne vágjak el eret vagy vénát. Csak fájdalmat akartam érezni a testemben. Olyan fájdalmat, ami arra késztet, hogy elnyomjam a bensőmben lévő fájdalmat.
Ez az a fájdalom, amit éreznem kell. Nem fáj annyira, mint a lelkem. Ez csillapítja egy kicsit...
Ekkor, mint derült égből villámcsapás, megszólalt a telefonom. Egy kézzel ügyetlenül kaparásztam utána. Rápillantottam a kijelzőre. Ismeretlen szám? Ki a franc lehet pont most?
- Moshi-Moshi! – szóltam bele.
- Ah..., Yuuhi-san! Hogy vagy? Nishio vagyok. Átmehetek hozzád? – ismerős hang csendült.
Pont jókor! Ez a nyomorult bassza meg folyik a vér le a csuklómon! Mi a faszt akar már? Mondtam, hogy csak egyszer dugok mindenkivel. Bár Nishio... a fenébe is szükségem van most rá.
- Gyere! Átküldöm a címem, most leteszem! Bye! – vágtam le a telefont, majd gyorsan átküldtem neki a címem.
Egyértelműen nem is hívhatott volna jobbkor. De honnan a fenéből tudja a számom? Mindegy. Ettől a kis vérveszteségtől elfáradtam alszok egyet. Le is hajtottam a fejem a párnára, de ekkor csengettek.
,,Mi van már megint? Fenébe, komolyan.” – gondoltam magamban.
Mikor kinyitottam az ajtót, nagy meglepetésemre Nishio zihált mögötte.
- Nishio? Hogy értél ide ilyen gyorsan? – lepődtem meg.
-Ah, épp erre fele jártam! Meg is lepett, hogy ilyen közel voltam. – lihegte.
- Idióta! Gyere már be! – vertem fejbe.
- Woow Yuuhi-san! Annyira kellemes hangulatú a lakásod! Pont ilyennek képzeltem el. Annyira megnyugtató. – álmélkodott.
-Kérsz inni valamit? – tereltem el a témát.
- Kàvèt, köszönöm!
- Szóval, miért is jöttél? – érdeklődtem.
- Én...szóval láttam azt a riportot tegnap és úgy gondoltam, hogy Yuuhi-sannak most nem könnyű, hiszen Ryu-san a jó barátja és én... – ejtette ki esetlenül a szavakat. – Biztos sokkot kaptam volna. Szóval nem akartam most Yuuhi-sant egyedül hagyni! – érvelt.
- Miért törődsz velem? Idejöttél pedig tudod, hogy egy meleg, szexéhes szajha vagyok, aki megint letámadhat! – vágtam arcába az igazat.
- Ha Yuuhi-san az akkor én nem bánom! Legutóbb is józan voltam! Nem undorodtam! Yuuhi-san gyönyörű személy számomra! Különben pedig az interjún kifejezetten tagadtad, hogy meleg vagy. Hihetetlen, hogy csak ilyenkor vagy ilyen bátor a szavakkal.- mondta könnyen.
Hihetetlen! Ez a kis görcs, most udvarol vagy sérteget. Jó lenne, ha eldöntené.
- Idióta! Fogalmad sincs, hogy mennyire fontos az imidzs fenntartása! Ha bejelented, hogy meleg vagy elveszted a rajongóidat. Épp ezért nem értem Ryut. Nekem...évekkel ezelőtt el kellett titkolnom ezt a világ elől. Sosem mondhattam ki nyíltan, hogy meleg vagyok. Ezek bezzeg kimondták, amit én évek óta nem tehettem. Ryu pedig elárult engem! Nem azért, mert érzéseim vannak iránta. Semmi ilyesmi! Nagyon szeretem, hisz ő a legjobb barátom. Mindig mellettem állt és mégsem mondott el nekem semmit. Annyira fáj! Akkor is mellettem állt mikor életem egyetlen igaz szerelmének a sírjánál álltam. Legszívesebben követtem volna őt a föld alá, ő akkor támaszt nyújtott nekem. Tudod te milyen érzés elveszteni valakit, akit szeretsz? Megöl a fájdalom és tudod, hogy neked kellett volna akkor meghalnod? – zúdítottam Nishiora minden bánatom.
- Igen tudom! – mondta halkan.
- MÁR HONNAN IS TUDHATNÁD?! – keltem ki magamból és könny szökött a szemembe.
- Nekem 7 évvel ezelőtt meghalt a testvérem egy tragikus balesetben! Azt a személyt védte, akit nagyon szeretett! – válaszolta egyszerűen, majd a kezemre tévedt a tekintete.
- Yuuhi-san, te megint megvágtad magad? – kérdezte idegesen.
- Múltkor már mondtam, hogy ehhez semmi közöd! – rivalltam rá.
- De ha Yuuhi-san fájdalmat okoz magának az nekem is fáj! – hangja nyugodt volt.
- Ostoba kölyök vagy! Foglalkozz a saját dolgoddal! – mérgelődtem.
Nishio ekkor megragadta a karom és ott ahol nemrég megvágtam magam, nyalogatni kezdte.
- Aúcs!..Ah. Te mit...? – kérdeztem értelmetlenül.
- Yuuhi-san, téged ez felizgat? – mosolyodott el.
- Nem dehogy! Ah... – jöttem zavarba.
Megragadott és az ágyra taszított.
- Most én fogok irányítani Yuuhi-san! Először is megkóstollak itt... – mondta és megnyalta a férfiasságom.
- Ne mondd, te barom! Ne ott ne nyalogass, az mocskos! – tiltakoztam.
- Nem az! Yuuhi-san minden porcikája édes és finom. A feneked is imádni való! – kuncogott.
,,Büdös kölyök! Egyszer megfojtom! Hogy gondolta, hogy majd ő megszabja... Jesszusom, már szinte bedugta az egész nyelvét Oda! Ettől megőrülök. Eddig még sosem kerültem ekkora extázisba. Nem bírom tovább!”
- M-mm... Ah... kérlek, tedd be kérlek. Már nem bírom tovább. – mondtam elvesztve minden önuralmam.
- Édes Yuuhi-sanom! Gyere ülj az ölembe! – súgta édesen a fülembe.
Mint egy engedelmes gyerek, tettem, amit Nishio mondott nekem.
- Nnh...Ahhh...aha-hah. – nyögtem fel gyönyörömben.
- Feledkezz el most mindenről! Mindenről, ami eddig fájt. Most én...boldoggá foglak tenni. Csak engem érezz! – mondta és nyalogatni kezdte a fülem.
Lökései egyszerre voltak durvák és mámorítóak. Gyengédek és erőszakosak. Ismét a kedvemben akart járni és sikerült is neki.
- Yuuhi-san, kérlek ne szűkülj ennyire, mert rögtön elmegyek. Nnh... – nyögte.
- Nishio...Nishio...nem bírom tovább! Menjünk el együtt! – kérleltem.
- Már nem tudom sokáig tartani Yuuhi-san! – nyöszörögte.
- Belém Nishio...kérlek élvezz belém! – és kimondtam, amit sosem szoktam.
- AHHH... Yuuhi-san...Szeretlek! – hagyta el a bűvös szó Nishio ajkait.
- Nishio...AHHH!
Egy tompa pillanatig mintha azt véltem volna hallani, hogy Nishio azt mondja,,Szeretlek”. De addigra olyan magasságokba értem, ahol már nem hallottam tisztán! Ez a barom, hogy tud engem kielégíteni? Hisz eddig sosem tudott senki azóta...
- Nishio! Fura egy kölyök vagy! Te vagy az első 7 év óta először, aki kielégített! – nevettem.
- Boldog vagyok Yuuhi-san! – mondta és elpilledt.
- Hé! Már alszol is? – kérdeztem, majd megböktem.
Végül is dolgozott és suliba volt ma! Biztos fáradt volt és mégis idejött csak, hogy ne legyek egyedül! Bárcsak még akkor megismertelek volna! Bár, biztos, hogy te akkor csak egy kölyök voltál.
- Bocsáss meg nekem...Oniisan! De szeretem őt...!- nyöszörögte álmában Nishio.
Mi a fenéről beszél ez álmában? Van már szerelme? Akkor mégis mit akarhat tőlem egy férfitól, ha már szeret valakit?!
- Ne! Nii-san ne! Kérlek ne halj meg!- kiáltotta, majd forgolódni kezdett.
Baka! Ezt nem kellene kihallgatnom!- gondoltam magamban.
- Ushio... – bökte kis Nishio.
Azt hittem megfagy a vér az ereimben. Szívem hevesebben kezdett verni és megrémültem.
Ushio? Azt... azt mondta... – hitetlenkedtem magamban.
- Nii-san, megígérem! Vigyázok rá! Ne..ne...NE! USHIO NIISAN NEEE!
Nishio verejtékben úszott. Megremegett, majd felpattant a szemhéja és hirtelen felült.
- Yu... Yuuhi-san? Mi...miért nézel ilyen megrettenve? – értetlenkedett Nishio.
- Mi... mi a teljes neved? – kérdeztem remegve.
- Ő...a teljes nevem? Fujikawa Nishio! – válaszolta egyenesen.
Éreztem, ahogy a forró könnycseppek végig gurulnak az arcomon. Ez az egy szó felszakít milliónyi sebhelyet.
- Yuuhi-san! Miért sírsz? Yuuhi-san!? – értetlenkedett a fiú.
- Te utolsó... mégis mikor akartad elmondani? Te tudtad végig ugye? Te vagy...te Ushio... – makogtam.
- Igen Yuuhi-san! Az öccse vagyok! De nem akartam ártani neked! – válaszolt higgadtan, mintha csak az időről beszélgetnénk.
Megint ez, az árulás és a csalás íze. Mikor egy pici szikrája is gyullad a reménynek valami értékesre, villámcsapásként vonul át ezen a boldogságon a sötét felhő.
,,Mikor a remény szó egy aprócska szikrája is felmerül bennem, az már nagyon régen rossz.”
- Yuuhi-san, a te hibád, hogy ennyire bizalmatlan lettél! Azt hiszed azzal mindent megoldasz, ha azokat az emlékeket Ushioról féltve őrzöd az emlékeidben! Ushio meghalt és bár csak az emlékeink maradtak meg róla, de te folyton folyvást magaddal cipeled minden jelenedbe! Mindig veled tart. Minden percben veled van és folyton ezekre gondolsz! Direkt fájdalmat okozol magadnak és elhiteted magaddal, hogy ezt kell érezned, hogy ez csillapítja a bűntudatod! Jegyezd meg Yuuhi-san! Az emlékeink szépségét csakis úgy őrizhetjük meg, ha azok a múltunk részei maradnak! – vágta a fejemhez.
Ez a kis...meg tudtam volna fojtani a puszta kezeimmel, annyira utáltam akkor. Nem elég, hogy Ryu meg a többiek elárultak...most még ez is újra előtérbe kerül.
- Mit tudsz te? Te ezt nem értheted! – keltem ki magamból. – Te ezt az egészet nem érted! Semmit sem tudsz Ushioról és rólam! Én öltem meg! Én öltem meg az egyetlen embert, aki maradt neked! Megértem ha bosszút akarsz állni rajtam! Tedd meg! Megérdemlem. Már vártam rá, hogy mikor nyerhetem el a bűnbánatot! Kérlek végy elégtételt! – fakadtam ki.
Könnyeim patakként záporoztak, már az arcom elé tartott tenyerem sem tudott nekik gátat szabni.
-Hé Yuuhi-san, te komolyan azt hiszed ezért vagyok itt?- kérdezte idegesen. – Erre vártál mindvégig, már 7 éve? Aztán pedig az arcomba vágod, hogy nem értek semmit? Aki semmit sem ért az te vagy! Akarod, hogy elmeséljem neked azt amiről te nem tudsz, csak én? Jól figyelj rám Yuuhi-san, mert ez az én valóságom lesz. Egy egész másfajta történet, mint amit te tudsz! Nishio Memories
Mindössze 7 éves voltam, mikor a szüleink egy tragikus kimenetelű balesetben meghaltak. A bátyám Ushio és én szintén a kocsiban ültünk akkor. Az élet iróniája az volt, hogy mi csodával határos módon túléltük! A bátyámnak volt egy kisebb koponya sérülése és agyrázkódása, de csak mert engem védett. Egész végig magához szorított, hogy nekem ne eshessen bántódásom! Néhány karcolással megúsztam! Magunkra maradtunk. A nagynénénk vett magához, de mivel nem volt képes ránk nézni, mert mindig a húga jutott eszébe rólunk, otthagyta nekünk a házát és a városba költözött. Bár mindig küldött nekünk pénz, Ushio bátyó nem fogadta el azt! Elkezdte a felső középiskola első szemeszterét és emellett titokban részmunkaidős állása volt. Mindig is csodáltam őt. Tanult, dolgozott és még a sportklubokra is volt ideje, bár tényleg fáradt volt a nap végére. Ezért döntöttem el, hogy segítek bátyónak, és megtanulok főzni. Azután, mindig meleg vacsorával vártam haza. Mikor elkezdődött a második szemesztere egyre sűrűbb vendég volt nálunk bátyó barátja. Yuuhi-san te voltál az. Vagyis abban az időben egyedül bátyó hívhatott téged Yuu-nak. Az én bátyám igazán remek ember volt. Erős, kitartó és meleg szívű, de rettentően féleszű és vak is egyben. Ő volt az egyetlen, aki nem vette észre eleinte Yuuhi-san sóvár pillantásait. Bár ti azt hittétek, hogy egy ostoba kölyök vagyok, én mégis tudtam mindenről. Ahogy megjöttetek és átléptétek a küszöböt, hirtelen elengedtétek egymás kezét. Te mindig ki voltál pirulva és olyan elégedettség ült az arcodon, hogy fiatal korom ellenére is rájöttem, hogy hihetetlen boldog vagy, amiért bátyó kézen fogva jött veled haza. Talán még meg is csókolt valahol titokban. Hallottam a fürdőből és a szobából kijövő hangokat, mert bár nem tudtátok, de a csövek a falban az én szobámba futottak össze. Szenvedélyesek és szerelmesek voltatok, én pedig boldog, hogy bátyót valaki tudja támogatni lelkileg, mert nekem sosem sikerült volna. Sosem vallotta volna be, hogy lassan összeroppan a terhek alatt, amit azóta cipelt, hogy magunkra maradtunk. Így nyugodtan tudtam én is koncentrálni a tanulmányaimra. Aztán mikor 13 éves lettem bátyó sűrű fejfájásra panaszkodott. Egyre sűrűbben kellett a kórházba mennie és téged pedig egyre feszültebbnek láttalak. Sejtettem, hogy baj van, de álmomban sem hittem, hogy a baj nagyobb, mint hittem. Egyik nap bátyó odajött hozzám.
- Hé, öcsi! Ülj le kérlek egy percre ide az ölembe. – mondta gyengéden.
- Nii-san, ne már! Ehhez már nagy vagyok ez olyan ciki. – vágtam vissza neki.
- Figyelj most a bátyádra, Nishio onii-chan. – váltott komolyra. – Hamarosan fájdalmat fogok okozni az én kis Yuuhimnak. Kérlek, mindig vigyázz majd rá. Mikor eljön a pillanat és alkalmad nyílik rá, nyújts majd támaszt neki! Megígéred ezt Onii-sannak? – kérdezte.
Nagyot bólintottam, bár nem tudtam egész pontosan, hogy mire is bólintok rá.
- De Onii-san, hova mész? Miért kell Yuuhi-sanra vigyáznom? – értetlenkedtem.
- Már elég nagy vagy, Nishio! Remélem meg fogod érteni, amit mondani akarok. – a bátyám sóhajtott és arca megremegett. – Nishio... a te Onii-sanod nemsokára...Nishio...Nishio én meg fogok halni! A szüleink után fogok menni. Majd onnan vigyázunk rád okaasannal és otousannal. – mondta ki végül nagy nehézkesen.
Mikor utólag visszagondoltam rá, nem is csodálkoztam már, hogy olyan nehezen közölte ezt velem. Végül is ki tudná egyszerűen közölni, hogy meg fog halni.

Utána nehéz napok kezdődtek számunkra. Bátyó elkezdte kivitelezni kegyetlen tervét, hogyan üldözzön el téged maga mellől Yuuhi-san! Sosem mondta el neked, de előrehaladott agydaganata volt, ami még annak az autóbalesetnek volt az elindítója. Szörnyű fájdalmai voltak. Fájt a feje, majd meg őrült tőle, de a szívében tomboló hurrikán még nagyobb volt. Felemésztette a lelkét és mielőtt betöltötte a 20. életévét, bevitte neked a végső csapást, amivel remélte elüldözhet maga mellől, hogy ezzel megkíméljen téged a későbbi fájdalmaktól. Mikor bátyó azt mondta neked:,,Hé Yuu, képzeld nemrégiben találkoztam egy lánnyal. Szerelmes vagyok és el fogom venni feleségül. “ akkor én az ajtó mellett álltam. Szinte halottam a néma zokogásod és a belőled feltörő dühöt. Persze bátyó nem így tervezte a dolgokat. Az nem volt a tervében, hogy te majd elrohansz és ő meg majd utánad. Sosem fogom tudni elfelejteni, ahogy azt kiabáltad, hogy,,Szemét Ushio, pedig én szerettelek”. Ahogy az sem szerepelt a tervében, hogy te figyelmetlenül, dühtől eltorzul fejjel, kilépsz az úttestre. Az volt az a végzetes nap mindkettőnk számára. Ott voltam a mentőautóban, a kórházban is végig mellette voltam. A kicsi ujjaimat vér borította...a tulajdon bátyám vére. A legfájdalmasabb emlékem, mégis az utolsó beszélgetésünk volt mielőtt örökre lehunyta a szemeit. Azt kérdeztem tőle, hogy biztos jól van-e ez így, hogy nem tudod az igazat?! Ő azt mondta, hogy igen jól.
,,A lehető legjobban alakult öcsikém! Nem akartam kivárni míg a daganat megöl. Meg akartam halni...a...a tulajdon kezeimmel akartam véget vetni az életemnek eredetileg. Nishio-chan! Ha eljön az idő, kérlek mondd meg az én egyetlen Yuuhimnak, hogy ő volt a mindenem! Vele akartam leélni az életem. Mondd meg neki, hogy soha ne legyen szomorú és mindig mosolyogjon. Mondd meg neki azt is, hogy találja meg a szerelmet, amit én már nem adhatok meg neki! Ni...Nishi...o... te voltál...a legjobb testvér. Mindig...mindig is büszke voltam rád Nishio-chan. Kérlek légy erős és mindig boldog. Boldognak kell lenned és akkor békében nyugszom majd.”Emlékszem, hogy a temetés után te még sokáig zokogtál a sír mellett, hogy halkan mondogattad, hogy utánad akarok menni. Te akkor még nem tudtad, hogy ez a bátyám számára kegyes halál volt. Aztán eltűntél és elfeledkeztél rólam. Mondjuk ez nem lepett meg, mert előtte sem sokszor vettél észre engem. Majd találkoztunk abban a clubban és én tudtam, hogy eljött az idő. Világossá vált számomra abban a pillanatban, hogy mit értett a bátyám a,,vigyázz rá”,,nyújts neki támaszt” szavak alatt és tudtam, hogy nem csakhogy meg kell tennem, de meg is akarom tenni. Yuuhi-san! Életem végéig vigyázni akarok rád! Végre abba kell hagynod ezt az önpusztítást, mert ezzel bemocskolod a bátyám emlékét! Ushio azt akarta, hogy boldog légy ne pedig olyan, mint amilyen most vagy! Kérlek őrizd meg a bátyám emlékét olyan szépnek, amilyennek csak tudod és hagyd ezt az emléked a múltadban. Lépj tovább! Lépj előre és légy végre boldog! Kérlek, nyisd meg újra rég elzárt szívedet!

Szereplők: Yamamoto Jun x Stephen Iwai.
Jellemző: szerelem, dráma.
 (+ 12)
A Silent Emergencies folytatása.


1. Fejezet
Present 1. 

– Apa! Apa, ne itt aludj! Ébresztő és bújj az ágyba. – ébresztgeti egy kisfiú az édesapját.
A férfi a sötétbe burkolózva fekszik íróasztalán. Törékeny testének körvonalait csupán az ablakon beeső hold fénye világítja meg. Yamamoto Jun mozgolódni kezdett és tekintetét lassan fiára emelte. Szemeit dörzsölgette, amik vörösek voltak a sírástól és a fáradtságtól. Jun 25 évesen sikeres író, egy kisfiú édesapja és tegnap óta özvegy. Szülei melegek. Bevallása szerint sosem voltak más szülei. Mostantól egyedül neveli gyermekét, bár szülei besegítenek neki. Na nem mintha házassága nem hevert volna így is romokban...de ezt nem kívánta Aya- channak. A felesége épp a szeretőjével próbált lelépni, mikor is ittasan autóba szállt. Elvesztette a jármű felett az irányítást és felcsavarodtak egy fára. Jun nagyon is jól tudta, hogy mi tönkrement házasságuk oka. Az egész az ő hibája volt. Azért, mert sosem tudta szeretni Aya-t. A szíve már nagyon-nagyon régen foglalt volt, de ő ostoba módon lemondott a vágyairól és a szerelméről, mert félt beismerni a valódi érzéseit. Aya-t vette feleségül három évvel ezelőtt, aki akkor már terhes volt közös gyermekükkel. Jun becsapta magát azzal, hogy boldog. Beletemette magát a munkájába, amit Aya, bár nehezen de hagyott neki. Ezáltal Jun egyre sikeresebb lett és egyre csak felfelé tört a karrierje. Híres író lett, akinek a műveit vitték, mint a cukrot. Aya végül megunta és talált magának valaki mást. Mikor Jun megtudta, még csak felelősségre sem vonta. Ez tegnap történt. Aya teljesen kiakadt férje érdektelenségén és ezért el akarta hagyni örökre. Jun nem tartotta vissza. Ez vitte a nőt a sírba.
Junnak fogalma sem volt, hogy miként fog fia szemébe nézni, ha az egyszer előáll ezzel a kérdéssel, de már nem is akart rá gondolni. Úgy érezte, hogy szíve darabokra tudni törni, oly magányos.
- Kicsim! – szólt be egy idősödő férfi az ajtón.
- Nagypapa! – szalad nagyapja karjaiba a kisfiú. Yamamoto Aoki sápadt arccal és kisírt szemekkel nézett az asztalnál gubbasztó fiára. Az arcára vésett fájdalom szörnyűbb volt bármi másnál. Aoki, gyermeke boldogtalanságát siratta. Ő és férje Kyoji, nagyon is jól tudták, már három évvel ezelőtt is, hogy imádott gyermekük élete legnagyobb hibáját követi el azzal a friggyel. Tudták...tisztában voltak vele, hogy Jun még magának sem ismeri be, hogy mást szeret. Némán...tétlenül szenvedve nézték végig gyermekük életének legnagyobb hibáját.
- Kicsim! – szólt fiához ismét Aoki. – Majd én lefektetem Akyot! Kérlek te is feküdj le! – mondta a férfi aggódva. Aoki kisétált karján a szunnyadó barna hajú Akyo-val, aki örökölte apja minden külső tulajdonságát. Lefektette az ágyacskájába, betakargatta és csókot nyomott a homlokára. Útja a folyosóra vezette, ahol egy őszülő ember állt. Korához képest még igen-igen jó formában volt.
- Kyoji! – váltak szét Aoki összetapadt ajkai.
- Nem csak te aggódsz a gyermekünkért! – mondta a férfi megtörten. Hát persze, hisz ők ketten mindig együtt imádták Jun-t, mindig együtt vigyáztak rá és szintén együtt is aggódtak érte. Mint, ahogy most is.
- Emlékszel...? – kérdezte Kyoji. -Mikor Jun megkérdezte tizenöt évesen, hogy miből jöttem rá, hogy meleg vagyok? – kérdezte halkan.
- Vannak dolgok, amiket sosem felejtek el! – mondta megtörten Aoki. -Ha akkor Jun...egy kicsit jobban hallgatott volna rájuk...most más lenne a helyzet? – kérdezte magától Aoki.

A két férfi halkan...szinte nesztelen lépték át a szoba küszöbét és telepedtek szunnyadó fiuk mellé.
Lágyan simították arcát és haját, csak úgy, mint kiskorában. Mellette akartak lenni, vigaszt akartak nyújtani, vérző szívű gyermeküknek. Attól a szenvedéstől, amit Jun élt át, ők is sebzettnek, szárnyaszegettnek érezték magukat.
Jun úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Szemeit óvatosan kinyitotta és egy picike lábbal találta szemben magát. Fia, Akyo pici lába taposott arcába, majd észrevette, hogy mozdulni sem tud. Felpillantott és akkor látta meg, hogy szülei is az ágya mellett alszanak. Körbe vették őt...az egész családja a lábai előtt hevert. Jun érezte, ahogy forró könnycseppek csordogálnak le az arcán. Mit is akarhatna még az élettől, hisz szinte mindene megvan már. Csodálatosabb szülőket nem is kívánhatna, tündéribb gyermeke nem is lehetne. A szerelem...a szerelem pedig nem is fontos.

A család lassan ébredezni kezdett és ők négyen megtöltötték a konyhát. Aoki sürgölődött és a reggelit készítette mindenkinek. Akyo türelmetlenül várta már, hogy megtölthesse korgó gyomrát. Kyoji unokájára pillantott és megsimította a feje búbját. Azt az értelmet vélte felfedezni unokája szemeiben, amit egykor Junéban is látott. – Tiszta apja! – állapította meg Kyoji. Akyo rámosolygott nagyapjára és odasimult hozzá.
Reggeli után Jun Akyora segítette cipőjét és elindultak az oviba. Aoki szalad utánuk két csomaggal a karjában.
- A bentotok, fiúk! – lihegte a férfi. – Akyo, délután megy a nagyapa is. Akkor már én leszek veletek. Majd szép mesét olvasok fel nektek! – örvendeztette unokáját Aoki, majd megveregette fia vállát.
Apa és fia tovább indultak az úton csendben, kéz a kézben.
- Akyo, milyen az ovi? Van már barátod? – érdeklődött fiától Jun.
- Ühüm! – válaszolta kurtán Akyo. – Van egy kisfiú, ők pár napja költöztek vissza. Azt mondta, hogy régebben itt laktak. – mesélte mosolyogva.
- Na és, hogy hívják a kis barátod? – érdeklődött tovább.
- Juny. – mondta széles mosollyal. – Juny Iwai. – fejezte be.
Jun szíve hatalmasat dobbant és úgy vélte talán füle is cseng. Mikor fia ajkai elhagyták ezt a nevet, megállt benne az ütő. – Ez az Iwai...nem az az Iwai! – nyugtatgatta titkon magát.
Az utcasarkon egy kisfiú fordult be rohanva, kis táskája oda-oda csapódott az oldalához. Rövid fekete haját, gyengéden cirógatta a nyári szellő. Amint közelebb ért Akyo-hoz hirtelen lefékezett és átölelte a kisfiút. Tekintetét váratlanul Junra emelte, akinek a torkában akadt levegője. Ugyan azok a csodás smaragd szemek és ugyan az a bájos arc nézett vele szembe, csap kicsibe. Fújtatás hangja törte meg a néma csendet és hamarosan befordult a sarkon a fiú apukája is. Lehajolt és kezeivel térdére támaszkodva loholt.
- Juny! Az isten szerelmére...a...apád már nem fiatal! Bennem nincs annyi szufla, mint benned! – mérgelődött zihálva a férfi. Jun táskája hangos koppanással ért földet, mire a férfi is felkapta a tekintetét. Szemei kerekre nyíltak és szája elé kapta a kezét.
- J...Jun? Y..Yamamoto Jun? – kérdezte meglepetten. Jun elfordította tekintetét. Részben azért, mert nem akart a szemébe nézni, részben pedig azért, mert arca paprika vörös volt. Még mindig élénken élt benne, árulása emlékének képe.
- O... Ohayo gozaimasu! – mondta Jun Japánul, emlékezve a régi szép időkre.
- Ohayo! – válaszolta szintén a férfi. Pár percig némán álltak, egymást bámultál, de egyikük sem szólalt meg. Csendjüket a két kisfiú törte meg, akik nevetve előre szaladtak kéz a kézben. A két férfi egy szót sem szólt egymáshoz, míg a gyerekeket be nem vezették a terembe. Kiléptek az óvoda kapuján és elindultak egymás mellett szótlanul.
- Akyo, nagyon hasonlít rád! – törte meg a csendet Stephen. – Főleg az az őszinte mosoly az arcán! Emlékszem mikor évekkel ezelőtt, még te is képes voltál így mosolyogni rám. – fejezte be. Jun összeszorította fogait és átkozta Iwait, amiért ismét emlékeztette rá, hogy azóta egy érzelmi ronccsá vált. Azonban képtelen volt visszavágni a férfinak, mert a szívét csak is egy érzés uralta.
- Juny...is nagyon hasonlít rád! – nyögte ki végül. – Főleg a kitartása és a lendületessége! – mosolyodott el.
- Rég volt már, Jun! Ráérnél ma délben? – kérdezte, mire Junnak nagyot dobbant a szíve. – Megihatnánk egy kávét és talán ebéd közben elmesélhetnénk mi történt velünk az elmúlt években. – szólt. Jun bólintott.
- A...azt hiszem ráérek! – jelentette ki. Stephen átadott neki egy kártyát, amin egy nemrégiben épített hotel éttermének a címe volt. Jun a zsebébe süllyesztette. Aztán elköszöntek egymástól és mindenki ment a maga dolgára.
Jun átlépte a könyvkiadó küszöbét és sietett felfelé a második emeletre. Délig gyorsan telt az idő. Kiválasztotta segédjével a könyv borítóját és annak gerincét. Mindent precízen elrendeztek és dél előtt fél órával, már készen is volt. Felemelte a telefont és bepötyögte a számot.
- Apa! – szólalt meg Jun. – Ma később érek haza. Találkozom egy régi ismerősömmel.
- Rendben. – szól Kyoji. – Akyo miatt ne aggódj, Aoki hozza ma haza! Tudod, hogy mi történik, ha Ő hozza haza. – mondta kuncogva.
- Igen...elhalmozza majd édességgel. – sóhajtott majd elmosolyodott. – Csókoltatom őket. – mondta.
- Átadom! Szervusz, fiam! – mondta jókedvűen Kyoji. – Szeretlek és vigyázz magadra, kérlek.
- Én is szeretlek, apa! Vigyázni fogok! – tette le a telefont, majd órájára pillantott.
Lépteit szaporára vette, hogy odaérjen idejében a megbeszélt találkozó helyre. Ő maga sem értette, hogy mi dobja fel így.Mikor a hotelhoz ért, Stephen már ott várt rá a korlátnak támaszkodva. Rövid, derékig érő bőrkabátot és fekete farmert viselt, motoros csizmával. Szemeit napszemüveg alá rejtette. Ében haja mesésen libbent alá, mikor szemüvegét leemelte és intett Jun felé. Együtt léptek be a hotelba és átsétáltak a folyosón át az étterembe, ami így dél tájt tömve volt. Nem is maradt egy szabad asztal sem, amihez leülhettek volna. Egy pincér sietett oda hozzájuk, aki Iwai fülébe súgott: – Nagyon sajnálom Iwai-san, de nincs egy szabad asztalunk sem!
- Jun, ha nem gond, van itt egy lakosztályom! Mivel én voltam ennek a hotelnek a tervezője. Ha neked nem okoz gondot, rendelhetünk onnan is. Nem mellesleg...- mondta és körülnézett. – Még csendesebb is. – mutatott az étteremben étkezőkre. Jun beleegyezően bólintott. Fellifteztek az épület legtetejére. Iwai lakosztálya, a folyosó legvégén volt. Jun szája tátva maradt a látványtól. A szoba egyszerűen mesés volt. A fürdőszoba pedig nem különben. Leültek az asztalhoz, ami közvetlenül az ablak mellett volt és elfogyasztották, amit fél órája rendeltek. Némán ültek egymással szemben, egyikük sem szólalt meg, míg étkeztek.
- Na és...te egyedül neveled Akyot? – kérdezte váratlanul a férfi.
- I...igen! – nyögte Jun. – Tegnap óta...özvegy vagyok!
- Ó! Részvétem! Biztos nagyon szeretted őt és most nagyon fájhat. – mondta keservesen Iwai.
- Nos, valóban fáj a halála. De az a helyzet, hogy nem szerettem. Ez...ez ölte meg. – nyöszörögte.
Iwai a zsebébe nyúlt és előkaparta onnan a cigis dobozát, majd rágyújtott.
- Értem! – felelte könnyedén. – Én is nemrég váltam el. – mondta és kibámult az ablakon. – Szóval...Ő volt az, aki miatt elhagytál. – mondta immár mérgesen.
- Én...én nem. – mentegetőzött Jun. – Az nem úgy volt. – próbálkozott tovább hiába.
- Mi nem úgy volt? – kérdezte ingerülten. – Elhagytál engem egy nőért, akit sosem szerettél. Mondd meg, hogy miért? – kérdezte üvöltve. Jun tudta, hogy jogos a férfi haragja, de nem tudott a szemébe nézni. Kezei, melyek ölében pihentek, ökölbe szorultak.
- Én...csak, menekültem előled! – jelentette ki sírva. – Menekültem előled! – ismételte meg.
- Miért, Jun? Miért? Sosem bántottalak? – kérdezte értetlenül a férfi. – Annyira szerettelek! Annyira, hogy mikor elvetted azt a nőt én...én...- nyögte fájdalmasan.
- Pont...ezért. – szólalt meg végre Jun. – Megriasztott a szerelmed! – üvöltötte. – Sosem voltam képes beismerni magamnak, hogy szerettelek! Sosem...te mégis mindig elmondtad nekem...és mikor kezdett tudatosulni bennem, hogy halálosan szeretlek...én megfutamodtam! – mondta a szemét törölgetve.
- Te...te ökör! Erre mi szükség volt, ha egyszer te is szerettél? – kérdezte értetlenül.
- Miután a vér szerinti szüleim...képtelen voltak engem szeretni...- kezdett bele Jun – Úgy hittem, hogy Aokin és Kyojin kívül, senki sem tudna engem, őszintén szeretni. – vallotta be.
- Tehát...te most azt mondod, hogy nem hittél az érzéseimben! – háborgott Stephen.
- tévedsz! – kiáltott fel Jun és felállt a székből. – A saját érzéseimben nem tudtam hinni.
- Szerinted, miért hívják a fiamat, Junynak? – kérdezte a férfi. Jun megrázta a fejét. A férfi felsóhajtott.
- Amikor a fiam megszületett, annak a nevét adtam neki, akit szeretek, hogy így őrizzem meg, az iránta való szerelmem. – mondta megtörten. Jun közelebb lépett hozzá és átkarolta.
- Én...én szeretlek, Step! Azóta is...csak téged. – szólt és karjaival erősebben szorította a férfit.
- Annyira hülye vagy! – karolta át a férfi a derekát. – Számtalan évet vesztegettünk el, csak mert gyávák voltunk lépni.
- S...sajnálom! – nyöszörögte Jun.
Stephen felállt és magához húzta Jun. Állát felemelte és lágyan megcsókolta. Jun megborzongott, olyan régen érezte már, ezt a mindent felperzselő érzést. Teste lángba borult és többet követelt. A férfi beletúrt Jun barna göndör hajába, és a férfira emelte gyémántos tekintetét. Iwai elpirult és gyengéden az ágyhoz vezette. Jun vágyakozó pillantással nézett a férfira, akinek arca még mindig lángban égett. Szíve majd kiugrott a helyéből, nem hitte el, hogy újra ölelheti, az Ő kis Junját. Sosem nézett még rá ilyen követelő szemekkel. A nyakát kezdte csókolni, amitől Jun ajkait csücsörítette. A gyönyör teli nyögésein kívül, alig jött ki más a torkán. Stephen sietősen magának kívánta, Jun minden egyes porcikáját. Forró lehelete, melyet a bőrén hagyott, szinte égette Jun testét. A férfi semmit sem hagyott ki. Gyönyörük ezer emléket idézett fel testükben, melyet évekkel ezelőtt éltek át. Jun újra szabadnak és szerelmesnek érezte magát. Soha többé nem akarta elveszíteni ezt az érzést. A kimerítő szerelmeskedés után elnyomta őket az álom. Egymás karjaiban szenderültek el, s mindkettőjük ugyan arról álmodott. A régi tíz évvel ezelőtti szerelmükről.


2. fejezet
Past 1.

Kellemes hegyi szellő fújdogált be a fiatal fiú ablakán. Körbejárta a szobát, majd megcsiklandozta a fiú, takaró alól kilógó lábát. Yamamoto Jun ásított, majd nyújtózkodni próbált, de kezei megakadtak valamiben. Valami a kezeire nehezedett. Felpattant és ijedten vette észre, hogy nem egyedül fekszik az ágyban.
- Aoki! Kyoji! – mordult fel a fiatal fiú. – Mit keresnek a szüleim az ágyamban? – kérdezte.
- mm-m...ne kiabálj kora reggel. – dörzsölgette szemeit Aoki.
- Kiabáltál éjszaka, kisfiam. – ásított Kyoji. – Mi csak melletted akartunk lenni. – fejezte be a férfi.
- Már nem vagyok gyerek, apa. – tajtékzott a fiú.
- Tévedsz, kicsim! – szólt közbe Aoki. – Akárhány év telik is el, te mindig a mi kisfiunk maradsz, drágaságom. – ölelte meg fiát Aoki és csókot lehelt arcára.
- Nagyon szeretlek titeket, de tényleg nem kellene...- próbálta őket meggyőzni.
- Jut eszembe! – eszmélt fel Kyoji. – Boldog tizenötödik Születésnapot, drágaságom! – kiáltották kórusban.
- Köszönöm! – mondta a fiú és szülei ölelő karjaiba borult. – Szeretlek titeket. – súgta a fülükbe.
- Mi is szeretünk! – mondták egyszerre. – Készítek reggelit. – szólt vissza Aoki az ajtóból.

Jun sokat nőtt és változott az elmúlt tíz évben. Mindenről megvolt a maga sajátos véleménye és elképzelése. Már tíz éve...hun-gondolta magában. Sok változás zajlott le benne ez idő alatt, aranyos kisfiúból vonzó fiúvá vált. Két dolog volt csupán, amiről ugyan az maradt a véleménye.
Az első az volt, hogy ha bárki is megkérdezte, kik a szülei ő azt válaszolta Yamamoto Aoki és Kyoji. Igen...ők ketten mindent elmeséltek neki a gyermekkoráról, arról az időről amikor 2 évesen meghaltak a szülei. Jun sosem mondta meg nekik, hogy ő maga is emlékszik nagyon sok dologra, bár 3 éves volt, de értelmi szintje már akkor is magasabb volt a korabeli társaiénál. Ő sosem volt hajlandó Aokin és Kyojin kívül, mást szüleinek elismerni, mert szentül hitte, hogy csakis az lehet szülő, aki ténylegesen szeretetben és boldogságban neveli gyermekét. Már pedig ő abban nevelkedett. Ha csak rájuk gondolt egyből rátört számtalan szebbnél szebb emlék. Amikor Disneylandben mentek kirándulni, a hegyekbe túráztak vagy épp a Niagara vízesést csodálták meg! Igen. Neki csak ők léteznek, őket szereti mindennél jobban és nem engedi, hogy bárki is bántsa őket. A második dolog pedig a melegekkel kapcsolatos sajátos véleménye. Sosem gondolkodott róla kifejezetten. Tudta, hogy a szülei azok, de nem érdekelte, hisz mindennél jobban szerették egymást és őt. Az ő kis családjukért mind a hárman teljes mértékben kiálltak. Első élménye öt éves korában volt, mikor a szülei összeházasodtak. Az éjszaka közepén szomjas lett és felébredt. Szülei hálója előtt elsétálva szemtanúja volt nászéjszakájuknak. Nem undorodott, sőt mi több csodásnak találta. Ahogy Aoki Kyojira nézett akkor, Jun úgy vélte csodás szerelemről tanúskodott. Azóta Jun regényeket kezdett írni. Egyszerűeket, krimiket vagy horrort. De mostanában egyre többet kecsegteti, a szülei azaz a meleg témájú regények írása. Bár apja korán felmérte értelmi képességét, említést is tett arra, hogy szívesen elindítja az ügyvédi pályán, de ő már eldöntötte, hogy a közeli jövőben író szeretne lenni. Kyoji ezért nem is erőltette tovább a dolgot, hanem azt mondta neki, hogy csak ő tudhatja, mit is szeretne csinálni. Megértő szülei voltak. Jun az ablakhoz lépett és kibámult rajta. Rövid fekete hajú fiú lépett be a kerti kapun. Smaragd színű szemeit megvilágította a napfény, mikor felnézett és intett Junnak. Jun kelletlenül intett neki vissza, majd eljött az ablaktól és a konyha felé vette az irányt.

A konyhában már ott volt a fiú és éppen Aokival egyeztetett. Ő volt Stephen Iwai a kertész. Egy átlagos gimis srác, aki japán apával és amerikai anyával büszkélkedhetett. Egy kis zsebpénzért munkát vállalt náluk. De Junnak megvolt rá az oka, amiért nem szerette ezt a fiút. Olyan dolgokat volt kénytelen látni, amikre nem volt kíváncsi. Számtalanszor kellett ugyan is végig néznie, amint a fiú magáévá teszi a szomszéd lányt a bokrok között. A lány ilyenkor a kerítést markolta és hangosan nyögdécselt. Jun-t azért zavarta, mert ilyenkor nem tudott az írásra figyelni, a szobája ablaka pedig csak oda engedett kilátást. Ilyenkor, mintha látni vélte volna, hogy a fiú lopva rá-rá tekint. Ez nagyon bosszantotta Jun-t, akinek mindennél fontosabbak voltak a regényei.
- Iwai-kun! – szólalt meg Aoki. – Nyugodtan beszélhetsz a mi Jununkkal angolul. Tudod öt éves volt mikor Kanadába költöztünk és a japán nyelvtudása megfakult. Angolul jobban ért. – ecsetelte a férfi.
- Persze apu, ahogy te azt elképzelted! – mondta magában Jun. Jun szülei ugyan is nem tudták, hogy a fiú tudásszomja egyszer a japán nyelvkönyv közelébe csalta. A fiú onnantól kezdve minden lehetséges könyvet elolvasott, még a könyvtárból is kölcsönzött, így valójában megtanul végül is japánul. De ezt megőrizte a saját kis titkának.Jun leült az asztalhoz, hogy elfogyassza a reggeliét, háttal a beszélgetőknek. Éppen az új művén elmélkedett.
- A kisfiúnk, ma tizenöt éves! –büszkélkedett gyermekével Aoki. – Nagyon tehetséges és mi büszkék vagyunk rá. Remélem jól kijöttök majd Iwai-kun! – mondta az apa.
- Boldog Születésnapot, Yamamoto-kun! – mondta Stephen.
- Kösz! – vetette hátra a válla felett Jun.
Reggeli után kapott szüleitől egy hatalmas tortát, amin tizenöt gyertya égett és amit boldogan fújt el, mert az édesapja Aoki, órákat dolgozott vele. Jun mindig nagyra értékelte apja süteményeit. Aoki nagyon finom süteményeket sütött. Állítása szerint azért, mert belesütötte minden szeretetét és bár Jun tudta, hogy ennek az esélye matematikailag lehetetlen...mégis tudta, hogy apja mire gondolt ezért Jun mindig lelkesen fogyasztotta. Nem hiába lett édesszájú.
- Tessék kicsim! – nyújtották át szülei az ajándékát.
Jun remegő kezekkel bontotta ki, még mindig szeretett ajándékot kapni szüleitől. Ők mindig tudták mire vágyik.
- Köszönöm szépen! – mondta szinte könnyeivel küszködve. Jun egy notebookot kapott.
- Lila színű...mint a szemeid színe. – mondta sírva Aoki. Jun nem értette hirtelen, hogy miért apja van meghatódva és sír, mikor neki kellene. De tudta, hogy hiába is mondaná neki, Aoki csak még jobban sírna. Imádta... Aoki olyan volt számára, mint egy anya. Jun kinyújtotta hosszú karjait és forró ölelésben egyesítette családját.
- Megnőttél, fiam! – mondta Kyoji, és Jun most először látta őt sírni. Kyoji volt a család tartó oszlopa. Kitartó, erős és törekvő volt, de minden értük...a családjáért tett. Jun tisztelte ezért.

Frissen kapott ajándékával felsietett szobájába, magára hagyva még mindig meghatott szüleit. Letette a gépet az asztalára és leült a székre, de mielőtt használatba vette volna az asztalon álló fényképre pillantott és elmosolyodott. Ötéves önmaga mosolygott vissza rá a tenger mellől. Emlékezett... ez volt az a Hawaii nyaralás, ahol Kyoji megkérte Aoki kezét és egyesített hivatalosan is a családot. Jun arcán legördült egy könnycsepp.
Rövid nosztalgiázás után bekapcsolta gépét és neki is látott az írásnak. Nem volt mit tanulni a használatáról, hisz sokszor használt már iskolai gépeket is.
Ujjai száguldottak a billentyűzeten, gondolatai messzi távlatokba siklottak, amit történetét írta. Addig a pontig míg szülei meg nem szakították
- Jun, elmegyünk az egyik kollégámhoz teázni! Kifizetnéd Iwai-kun-t, ha végzett a sövénnyel és a rózsákkal? – kérdezte apja.
- Persze papa, érezzétek jól magatok! Szeretlek titeket. – mondta Jun.
- Mi is drágám! Légy jó. – köszönt el Kyoji. Aoki még berontott, hogy homlokon csókolja, majd beültek a családi autóba és távoztak. Jun próbált visszatérni történetébe, felvenni újra a szálakat, de újabb dolog terelte el a figyelmét. Iwai ismét a szomszéd lányt,,kényeztette”. Jun a fejét fogta olyan mérges volt. – Miért kell állandóan ezt hallgatnom és főleg miért kell látnom? – kérdezte magától.Miután a fiú elvégezte a,,kerti munkát” megállt Jun szobája előtt és hátát az ajtónak vetette.
- Végeztél? – kérdezte Jun. – Épp ideje volt! – morgolódott.
- Hé, láttál...igazam van? – ragadta meg a kifele tartó Jun karját.
- Nem volt más választásom! – rántotta ki karját a fiúéból és lefele haladt a lépcsőn.
Épp a malac perselyből vette ki a pénzt, mikor...
- Hihetetlen, hogy mennyire vak vagy! – mondta Iwai japánul. – Sosem vetted észre, hogy csakis miattad teszem magamévá azt a lányt. Akit szeretek azzal nem tehetem meg, mert még csak nem is tud az érzéseimről! – folytatta.
Jun nem értette, hogy ez miért az ő problémája, de nem is volt több ideje ezen gondolkodni, mert Stephen megragadta a karját, a falhoz nyomta és megcsókolta a fiút.
- Aishiteru, Jun! Aishiteru!3. Fejezet


3. fejezet
Past 2. 

Stephen szenvedélyesen csókolta Jun-t, aki furcsa bizsergést vélt felfedezni a testén. Keze lassan a fiú pólója alá csúszott és simogatni kezdte Jun bársonyos bőrét. A fiú furcsa mód érezte a vágyat... de a józan esze erősebb volt...holmi nemi vágyaknál. Jun kibontakozott a fiú szorításából és ellökte őt magától.
- Ne merj hozzám érni ezekkel a kezekkel! Nemrég még egy lányt...- dühöngött Jun.
 Indulatai a tetőfokra hágtak és dühös volt, nem csak Iwai-ra, hanem saját magára is, amiért egy percig jónak érezte a dolgot! Junnak nem a melegekkel volt a problémája, hanem azzal, hogy valaki akarata ellenére csókolta meg. Ráadásul az első csókját vette el, pont az az ember, akit ki nem állhat...és még szerelmet is vallott neki. Stephen szomorúan hatotta le a fejét és sóhajtott.
- Sajnálom, túl messzire mentem...de már olyan régóta vágyakozom rád, már olyan régóta szerelmes vagyok beléd, hogy nem bírtam visszafogni magam! – mondta japánul.
Jun nem igazán értette, hogy Iwai miért beszél japánul, de kezdett elege lenni abból, hogy hülyének nézik.
- Ha szerelmes vagy, az feljogosít rá téged, hogy a másikkal akarata ellenére tégy dolgokat? – kérdezett vissza Jun japánul.
Stephen álla leesett a csodálkozástól és arcára kiült a döbbenet. Azt hitte, hogy félre halott vagy esetleg képzelődik.
- Régóta figyellek, és azóta mióta megláttalak szeretlek! – folytatta.
- A rohadt életbe! Válaszolj! Feljogosít? Milyen szerelem te barom? Férfiak vagyunk, tudsz róla? – vált ingerültté Jun.
- Ö...ö...te...nem úgy volt, hogy nem tudsz Japánul? – kérdezte hitetlenkedve Stephen.
- Magamtól tanultam meg! Számít ez? Válaszolj te vadbarom! – tört ki a dühtől Jun.
- Nem!-hajtotta le fejét Stephen. – Nem jogosít fel rá...és tudom, hogy férfiak vagyunk, de hát a szüleid is azok, téged nem kellene, hogy meglepjen! – mondta.
- Sosem undorodtam a melegektől vagy a szüleimtől. Támogatom őket, de én nem mondtam, hogy meleg vagyok! Te meg jössz és fogod magad lesmárolsz. Elvetted az első csókom! – mondta. – Iwai, te seggfej! – fejezte be japánul.

Jun az ablakból nézte, ahogy Stephen szomorúan becsukja maga után az ajtót. Karjaival körülfonta magát és furcsa bizsergés futott végig a testén. Kezdett megijedni. – Meleg vagyok? – kérdezte magától. Nem zavarta volna a dolog...ha nem Stephenről lett volna szó.
Leült a gépe mellé és megpróbálta folytatni azt, amiben megzavarták. De képtelen volt koncentrálni. Ujjával megérintette ajkát ott, ahol ő csókolta meg. Megborzongott. Eszébe jutott szülei nászéjszakája és úrrá lett rajta egy furcsa érzés. Ezt már végképp nem tudta magában feldolgozni. Fáradtnak és megviseltnek érezte magát. Ruhástól az ágyra vetette magát és a plafont bámulva lassan álomba szenderült. Másnap kialvatlanul, nyúzottan és morcosan ébredt. Szülei aggódva néztek össze.
- Kicsim, mi bánt? – kérdezte riadtan Aoki.
- Semmi apa! – válaszolta Jun és nagyot harapott szendvicsébe. Gondolatai még mindig ugyan ott jártak, szüntelenül csak is a tegnapi csókra tudott gondolni.
- Apa! – nézett Kyojira. – Hogy jöttél rá, hogy meleg vagy? Nem zavart? – kérdezte.
- Mii? – köpte ki a kávéját Kyoji, majd sóhajtott egy nagyot. – Fiam, a szív előbb dönt, mint az elme. Ha szeretsz valakit, sosem a neme számít, hanem, hogy szereted. Azt, hogy mit lennél képes megtenni érte. Mindig a szívedet kövesd és csak mellé használd a józan eszed. Az elme sem csalhatatlan. – mondta. Jun bólintott, majd vállára kanyarította táskáját és elindult az iskolába. Nagyon félt attól, hogy találkozni fog Iwaival, ami persze elkerülhetetlen volt, mivel egy évvel felette járt. Jun alig ért az iskola kapujához, már is bele botlott abba, amibe a legkevésbé sem akart volna. Iwai, épp a kapu kőfalának támaszkodott, fölébe pedig egy lány magasodott és mohón falják egymást. Jun, úgy suhant el mellettük, akár egy rakéta. Arca tűzben égett és szíve hevesen dobogott. Nem értette, hogy miféle csalfa reakció ez a teste részéről. Az órákat némán, elmerengve ülte végig és áldotta az eszét, hogy vitt magával diktafont. Mindig van nála, hogy visszahallgathassa az órai anyagot, de most különösen jól jött. Az ötödik óra tesi volt, amit a mai napon, az úszóverseny miatt összevontak, ugyan is Jun és Iwai osztályából rengeteg diák vett rész rajta, így a tíz megmaradt diáknak, összevont órája volt. Jun marha szerencsétlennek érezte magát, főleg mivel a tanár volt olyan kedves és Iwaival osztotta be. Párként kellett futniuk a pálya körül. Jun, sokkal hosszabbnak érzékelte a pályát, mint általában. Próbált nem tudomást venni a mellette futó, molesztálóról.
- Jun, bocs a tegnapiért! – szólalt meg váratlanul Stephen. – De...de minden szó, amit mondtam, igaz volt. – zihálta a fiú.
- Nem akarok beszélgetni veled! – jelentette ki Jun, majd lopva a fiúra pillantott. Iwai barna bőre csillogott a napfényben. Jun, úgy érezte, hogy szinte folyik a nyála ettől a látványtól. Teljesen lázba jött a teste és kezdett kínosan feszülni a sport alsója, ezért neki lendült egy kicsit és lehagyta a fiút. Iwai azonban, nem véletlenül volt válogatott futó, így erőlködés nélkül beérte Jun-t.
- Csinos a feneked, Juny! – kuncogott a fiú. Jun ostorozta magát, amiért kimondottan szexinek találta az előbb ezt az idiótát. Nagy nehezen vége lett az órának és Jun hálát adott még az égnek is, hogy ez volt az utolsó órájuk, mert komoly merevedési gondokkal küszködött!

Olyan gyorsan ért haza, mint még soha és örült, hogy szülei még munkában vannak. Teste lángolt és úgy érezte, hogy rögtön belehal ebbe a tűzbe. Bevetette magát a tus alá és kezeit használva segítségül, megszüntette ezt a lángolást. Az ágyon feküdt széttárt karokkal és a plafont bámulta.
– Nem hiszem el, hogy rá gondoltam, mikor kivertem! – hüledezett. Képtelen volt az írásra vagy a tanulásra koncentrálni. Minden gondolata Iwai körül forgott. Nem értette még saját magát sem.
- Jun! – szólalt meg váratlanul Aoki az ajtóban. – Fiam, gond van? – kérdezte a férfi, bár tudta, hogy az van. Jun annyira elmélázott, hogy észre sem vette, hogy apja hazaért.
- Nem! Semmi! – válaszolta könnyedén. Aoki leült az ágy szélére és méregetni kezdte fiát.
- Úgy hiszed, hogy meleg vagy? Vagy esetleg...csak Iwai-kun iránt érzed ezt? – kérdezte váratlanul.
- Te...tessék? A...apa! Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezett. – Semmi ilyesmiről nincs szó!
- Fiam! – fordult el piros arccal Aoki. – Nos...halottam, amint te a zuhany alatt...és hát Iwai-kun nevét nyöszörögted! – vallotta be az apa.
- De...de, hogyan? Nem is voltál itthon! – értetlenkedett a fiú.
- Itthon voltam. Csak te úgy viharzottál be, hogy észre sem vetted az apádat! – közölte a tényeket.
Aoki azután hosszas beszélgetésbe kezdett a fiával, amelyben Jun mindent elmondott neki. Még azt is, hogy Iwai más lányokkal teszi azt, miközben neki vall szerelmet.
- Iwai nem tudja kordában tartani az érzéseit és a vágyait irántad! – mondta a férfi. – Ezért keres magának másokat. Ők ketten sokáig beszélgettek erről. Minek végén Aoki, azt tanácsolta a fiának, hogy beszélje meg Iwaival ezt. Nem fojtatódhat továbbra is ez az őrlődés. Sem magában sem pedig kettőjük között.

Jun fáradtan és sajgó fejjel baktatott az iskolába. Egész előző éjszaka, ezen a problémán járt az agya, de elhatározta, hogy szüleit alapul véve, határozott lesz. Mikor az iskolához ért, Iwai már a kapuban állt és telefonjával babrált. Jun célirányosan felé indult, megragadta a fiú kezét és a hátsó udvarba vonszolta a megszeppent Iwait.
- Hé, Juny! Mi van már? Ezúttal nem tettem semmit! – háborodott fel a fiú. – De ha akarod, akkor tehetek! – szólt huncut mosollyal az arcán és a fához szorította Jun-t. Jun úgy érezte, hogy felül kerekedtek rajta. Az előbb még ő volt az irányító, de ez igencsak rövid idő alatt megváltozott. Iwai közelebb lépett hozzá, végképp sarokba szorítva szegény Jun-t. Ajkai lassan megközelítették a szeppent fiúét, majd magáévá is tették. Jun meglepődött magán...nem tiltakozott. Sőt, rémült sem volt, mint először. Kifejezetten élvezte a dolgot és ez Iwainak is feltűnt. El is tolta a fiút magától és meglepetten pislogott rá.
- Jun? Te...te nem...? – kérdezte értetlenül. A fiú megrázta a fejét.
- Én azt hiszem...-kezdett bele – Én azt hiszem, élvezem ezt! – mondta ki pirulva. Iwai boldogan ölelte magához a fiút és újra csókolta finom ajkait.

Miután a két fiú egymásra talált, furcsa mód gyorsan kezdett repülni az idő. Nagyon jól érezték magukat, ha együtt tölthettek megannyi boldog percet. Jun kezdett egyre jobban megnyílni Iwai felé, még a hőn szeretett írást is hanyagolni kezdte. Megannyi szerelmes órát töltöttek ágyban, egymást ölelve és csókolva. Jun megtapasztalta első...nem minden napi szexuális élményét is. Ami furcsa volt számára, az az volt, hogy jobban kívánta a dolgot, mint az hinni merte volna. Kapható volt mindenre. Arra is, hogy Iwai elcsábítsa őt bármilyen meglepő, furcsa helyre, mint a torna szertár, vagy a zeneterem, vagy akár egy üres osztályterem, ne adj isten a tető. Bármikor képes volt előtte megnyílni és testével mindent beleadni, ahogy ő megfogalmazta magában: – A legnagyobb testi örömöknek. A fiú számtalanszor suttogta a fülébe, hogy szereti, de Jun egyszer sem viszonozta neki. Végül kezdett magától megijedni. Úgy érezte, hogy szerelmes De ezt sosem vallotta volna be sem Iwainak, sem magának. Kezdett eltávolodni a fiútól, míg nem végül huszonkét éves korában teherbe nem ejtett egy lányt, akit gyorsan el is vett, szülei legerősebb tiltakozása ellenére is. Ekkor már vagy hat év eltelt, hogy nem látta Iwait. Bár szerelmük egy évnek sem volt mondható, mégis...Jun csodálatosabbnak érezte, mint első Hawaii utazását. Ez az érzés, egész egyszerűen pótolhatatlan volt. Tudta jól, hogy mélységesen megbántotta Iwait, de képtelen volt már egyedül megbirkózni ezzel az érzéssel.
Házassága sem alakult jól. Azért, hogy ne kelljen Stephenre gondolnia, belevetette magát a munkába. Elérte, hogy fáradtságot és erőt nem kímélve, a csúcsra törjön. De ennek ára volt. Nemtörődömsége vezetett el odáig, hogy ez megtörténjen:
- Jun! Elhagylak! – vágta Jun képébe Aya. – Nem szeretsz! Nem törődsz velem! Találtam valakit, aki viszont igen! Ég veled, Jun! – mondta könnyes szemmel a nő és Jun ekkor még nem sejtette, hogy utoljára. Ő, tétlenül és némán hallgatta végig Aya-t. Gyáván állt és hagyta, hogy végre elhagyja. Igen...végre! Ezt gondolta akkor Jun. Ez egy nem kívánt házasság volt, amelyből egyedül egy jó dolog származott. Fia, Akyo. Későre járt már az idő, mikor Jun telefonja megcsörrent.
- Yamamoto Jun? – kérdezte egy mély hang.
- Igen, tessék! – mondta meglepve Jun.
- Az Ön felesége, Yamamoto Aya? – kérdezte. Jun meg volt lepődve. – Vajon mit követhetett el az a beszámíthatatlan nőszemély? – kérdezte magában.
- Yamamoto-san! Őszinte részvétem! A felesége... 4. Fejezet


4. fejezet
Present 2.

A hotelszoba behúzott függönyein át, beszűrődött a hajnali nap fénye. Már percek óta rezgett az éjjeli szekrényen heverő mobiltelefon, de barna hajú tulajdonosa, még az igazak álmát aludta. A magasabb, fekete hajú férfi mocorogni kezdett. Smaragd színű szemeit dörzsölgette, úgy pislogott maga elé, majd mielőtt megcsodálhatta volna mellette heverő, gyönyörű kedvesét, rezegni kezdett az ő telefonja is a mellényzsebében. Stephen Iwai, felpattant az ágyból és zsebébe túrt. Telefonjával a kezében, az erkélyre menekült. A nap meleg fénye, kellemesen simogatta barna bőrét. Telefonjára pillantott. Nem ismerte a számot, amit kijelzett, de mivel ilyen kitartó volt a hívó, gondolta felveszi.
- Iwai? – csendült egy hang a másik oldalon. Stephen esküdni mert volna rá, hogy hallotta már a hangot. De nem ugrott be neki.
- Igen, itt Iwai! – válaszolt. – Kivel beszélek? – érdeklődött.
- Baka! Már meg sem ismered a fiad óvóbácsiját? Vagy mondjam inkább úgy, hogy a leendő apósodat? – kuncogott a hang.
- Y...Yamamoto-san? – hüledezett.
- A-a! Kikérem magamnak! – sértődött meg a férfi. – Régebben is Aoki-sannak hívtál. Mi ez az öregítés, Stephen? – kuncogott ismét. – Mindegy is. Nem ezért kereslek. Jun, ott van veled, ugye? – tért a tárgyra.
- I...igen! Alszik még. – ismerte be bűntudatosan. – De...- kezdett volna mentegetőzni.
- Iwai-kun, ne! Ez most, nem a számonkérés pillanata! – válaszolt diplomatikusan a férfi. – Csak mond meg neki, ha felkel, hogy Akyo hiányolja. – mondta egyszerűen. – Juny, pedig téged!
- Juny? Úgy volt, hogy Yukiko viszi haza! – kérdezte Stephen értetlenül.
- Yukiko-san, tegnap telefonált, hogy nem ér rá. Mivel téged szintén nem értelek el...hazahoztam őket. – közölte Aoki.
- Máris indulok érte! – felelte izgatottan Stephen.
- Nem kell, a fiúk jól elvannak! Juny élvezte, hogy Akyoval aludhatott. – mondta mosolyogva. – Ti csak...gyertek, ha már készen vagytok! Úgyis marasztalnom kell téged egy kis beszélgetésre.
- Kyoji-san, mérges? – kérdezte riadtan.
- Csak egy kicsit...- kuncogott tovább Aoki. Stephen nem érezte annyira viccesnek, mert tudta, hogy Kyoji, mindennél jobban szereti Junt. Képes lenne bárkit megölni, aki veszélyezteti a családja békéjét. Bár ez talán, enyhe túlzás.

Stephen, még pár percig kiélvezte a napfény nyújtotta melegséget, majd visszatért a szobába. Jun már ébredezett. Lila szemeit Stephenre villantotta és szája mosolyra húzódott. Örült, hogy a tegnap estét, nem csak álmodta, hanem valóban megtörtént. Stephen tényleg a karjaiban tartotta őt és szerette. Junnak eszébe jutottak a férfi csókjai és tenyerének forró érintései, amitől cseresznye piros lett az arca. Stephen végigsimította kézfejével kedvese arcát és rámosolygott. Azután együtt tusoltak le és ölelték még egymást egy rövid ideig. Ám a távozás ideje vészesen hamar elkövetkezett. Az ajtóból még visszapillantottak mind a ketten és szívükbe zárták annak boldog emlékét. Kínozta őket a tudat, hogy nem foghatják egymás kezét nyilvánosan. Nem szerettek volna, a figyelem középpontjába kerülni, kirívó viselkedésükkel, ezért csak szorosan egymás mellett haladtak. Hamar haza érkeztek, hisz nem volt olyan messze a hotel a Yamamoto háztól. Amint beléptek az ajtón, a két kisfiú, visítva rohant apja karjaiba. Egymás szavába vágva mesélték el, hogy miféle csodás kalandokat éltek át, tegnap este. A két férfi egymásra pillantott. Valószínűleg, mindketten ugyan arra gondoltak. Csak úgy, mint fiaik, Ők is csodás kalandokat éltek át tegnap este. Ezzel azonban, nem mindenki értett egyet. Kyoji, karba tett kézzel, a pultnak támaszkodott. Szemei szikrát szórtak az,,ifjú párra”. Stephen, akkor kezdett igazán ideges lenni. Moccanni sem mert.
- Leülni, fiatalok! – szólt parancsolóan a férfi. Az érintettek, eleget tettek a férfi parancsának. Nem is mertek volna, ellenkezni. Aoki beterelte a fiúkat a szobába, akik gyorsan el is foglalták magukat. Kyoji, lassan átsétált a két fiatallal szembe és helyet foglalt.
- Jun, szólnod kellett volna, hogy nem töltöd itthon az éjszakát! – mondta csendesen, de komoly felhanggal Kyoji. – Tudom, hogy már nem vagy gyerek, de a szüleid vagyunk és mindig aggódni fogunk érted! Remélem, mint szülő, ezt te is megérted. – fogta még csendesebbre. Jun bűnbánóan lehorgasztotta a fejét. – Iwai-kun, ez rád is érvényes. Ne hagyd a gyermeked másra! Bár Aoki és én, bármikor szívesen vigyázunk rá, de tudd, hogy hol van!
- Gome...Kyoji-san! – mondta japánul Stephen!
- Van itt még valami... – kezdett bele az ősz hajú férfi. – Ideje lenne, hogy végre tisztázzátok ezt a viszonyt! Olyan sokáig kellett látnunk, ahogy mind a ketten őrlődtök. Nem akarom, hogy Jun ismét hibát kövessen el. Ha biztosak vagytok abban, amit egymás iránt éreztek, akkor itt az ideje, hogy ezt tisztázzátok! – jelentette ki Kyoji, ügyvédhez méltó virtussal. Iwai, kezdte úgy érezni magát, mintha épp a vádlottak padján ülne. – Mi most elmegyünk a fiúkkal a vidámparkba. Ti pedig, addigra mire visszaérünk, jussatok döntésre. Nem kaptok több időt. Elég volt ebből a szenvedésből. Öregek vagyunk és ezt már nem bírjuk nézni! – szólt és felállt. Majd hátat fordított nekik és lassan elballagott. Alig telt el tíz perc, már hűlt helyük sem volt. A két kisfiúval, madarat lehetett volna fogatni, mikor megtudták, hogy hova mennek. Ezért félelmetes gyorsasággal a kocsiban teremtek. Immár csak Jun és Stephen volt a házban. A fejmosás után, némán ültek egymás mellett és percekig egyikük sem szólalt meg. Kyoji és Aoki egymás mellett sétáltak a vidámparkban. Egymás kezét fogták és mindketten ugyan arra gondoltak. – Vajon, mire jutnak a fiúk? – kérdezték magukban. Akyo és Juny, boldogan rohangáltak előttük. Olyanok voltak, mint a kerge madarak. Mindenre fel akartak ülni és mindent látni akartak. A két férfi, boldogan engedett a gyermekek csábításának...amit aztán rövid úton, meg is bántak, főleg a hullámvasutas kaland után. Aoki sikító frászt kapott a szellemházban, Kyoji alig bírta megnyugtatni.
- Korai szívinfarktusban fogok meghalni! – sápította Aoki. Kyoji gyengéden veregette a hátát a fiúk, pedig eszeveszett hahotázásba kezdtek. – Azok az ördögfiókák! – nyögte ismét a férfi.
- Haha...- nevette el magát Kyoji. – Le sem tagadhatnák, hogy apjuk fiai! – mondta széles vigyorral. Újra eszükbe jutott Jun és Stephen. Szívük kezdett elszorulni és minduntalan a torkukban dobogni. De tovább folytatták a gyermekek kényeztetését. Juny és Akyo, hol ide, hol oda akart menni és persze mindezt, egy időben. Az,,öregek”, felvetették a különválás ötletét, de a két kicsi hallani sem akart róla, így a banda végül együtt maradt. A park bejárata előtt, egy vattacukros haladt el, amire Juny gondolkodás nélkül utána szaladt. A többiek riadtan követni kezdték a kisfiút, hisz az esztelen még a végén kiszalad az úttestre. Egy sötét ruhába öltözött férfi szaladt neki Aokinak váratlanul, mire az felháborodva, óbégatni kezdett.
- Jó ember! Nézzen már a lába elé! – füstölgött Aoki. De a férfi, még szólásra sem méltatta Őt. Kyoji, nem látta célszerűnek, hogy hagyja kedvesét forrongani, ezért megragadta a karját és magával rántotta. Ekkor hangos puskaropogtatás harsant fel és egy mély férfi hang távolról.
- Mindenki a földre! Túszejtés! – hallatszott kicsit messzebbről.

Stephen, fel-alá járkált a világos kis nappaliban. Meg-megállt és olyankor lopva Junra nézett, aki az ablaknál állt és kifele bámult. Hüvelyk ujját szopogatta, akár egy ideges gyermek és fészkelődött. A férfi, alig tudta elhinni, hogy ennyire feszültek mindketten, hisz nem is olyan régen, még gondtalanul ölelték egymást. Most pedig...itt feszengenek. Megállt a szoba közepén, amire Jun is felfigyelt, így elszakadt végre az ablaktól és abbahagyta a kitartó bámulást.
- Nem értem. – jelentette ki Stephen.
- Mit nem értesz? – kérdezte meglepetten Jun, majd a férfira emelte tekintetét. Annak arcán, keserű csalódottság ült, amitől Junnak összeszorult a szíve és lassulni kezdett a légzése.
- Mégis...mit kell nekünk most megbeszélni? – kérdezte értetlen kölyök módjára.
- A...azt, hogy mihez kezdünk. – mondta bátortalanul a fiú.
- Ez mekkora szarság! – fakadt ki a férfi. – Mint ha nem lenne teljesen egyértelmű. – morgolódott.
- Ezen mégis mi az, ami olyan egyértelmű? – képedt el a fiú, akinek valóban...semmi sem volt egyértelmű.
- Semmit sem változtál! Sosem fogsz megváltozni, Yamamoto Jun. – jelentette ki Stephen.
- E...ez nem igaz! – mérgelődött Jun és közelebb vágtatott a férfihoz. – Nagyon tévedsz!
- Igazán? – kérdezte huncut mosollyal az arcán a férfi. Megragadta Jun kezét és megcsókolta. Jun nem tiltakozott, azonban a heves forgolódásban a kanapéra zuhantak.
- Aú! – jajdult fel Jun, mert valami kemény nyomódott a fenek alá. Azonban, mielőtt szemügyre vehette volna a tettest, bekapcsolt a televízió. Jun, tehát rájött, hogy a kapcsolóra ült rá. – Mi a fenéért kell ezt mindig a kanapén hagyni? – forrongott magában.
-...a bűnözök, akik elfoglalták a helyi vidámparkot, két túszt ejtettek. Mind a kettő gyermek. – szólalt meg a tudósító a tévében. Jun és Stephen holttá vált arccal bámulták a televíziót és magukban azért rimánkodtak, hogy csak ne az ő gyerekeik legyenek. Jun már szabályosan a sírás kerülgette. Szüleit nem érte el telefonon és kezdett egyre rosszabbat sejteni. Stephen, talpra szökkent és átölelte a fiút, aki homlokát a férfi mellkasára biggyesztve sírásban tört ki.
- Jesszusom Jun, te sírsz? – csendült egy ismerős hang az ajtóból és Aoki már rohant is fia felé, hogy ölelő karjaiba zárhassa. Kyoji, lehajtotta a fejét és mormogott valamit az orra alatt arról, hogy a férfiak nem sírnak, majd felnevetett.
- Ti...ti, hogy? – hebegte a fiú és szemei Akyot keresték. – Láttuk a tévében...
- Ah...-sóhajtott Kyoji. – Ennek a gézengúznak...- mondta és előtolta háta mögül Junyt, – köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. – a kisfiú szégyenlősen lesütötte a fejét.
- Kiszaladt az utcára a vattacukor után! – kezdett bele Aoki. – Mi meg utána. Miután kiértünk meghallottuk a dörrenést, így gyorsan megkerestük az autót...és rögtön haza jöttünk.
- Juny! – mordult fel Stephen, mire a kisfiú összerezzent. – Gyere a papához! – mondta könny fátyolos szemmel a férfi és ölelő karjaiba zárta a kisfiát.
- Apa...- kezdett bele a kisfiú. – Én...nagyon megijedtem! – fakadt sírva. – Azt hittem, hogy soha többé nem játszhatok Akyo nii-sannal.
- Semmi baj! Látod, minden rendben! Akyo, jól van. – nyugtatta az apja.
- Én is féltem! – kezdett rá a másik is, mire Jun magához húzta kisfiát. – Apa...lehetünk testvérek Junyval? – kérdezett valami furcsát a kisfiú.
- Ez a te műved, ugye? – nézett sandán Kyojira Jun. Kyoji, sokat sejtető pillantást váltott Aokival, majd vállat vont és fütyülve odébb sétált. Stephen talpra szökkent és kedveséhez vágtatott, hogy megfoghassa a kezét. Jun nagyot sóhajtott, majd lenézett a két kisfiúra, akik kikerekedett szemekkel vártak ítéletükre.
- Rendben! – döntött végül. – De, semmi házasság vagy egyéb baromság! – fordult piros arccal Stephen felé, akit már nem is érdekelt, hogy elveheti-e vagy sem, mert ha mellette maradhat az neki már épp elég. Forrón megcsókolta Junt, ügyet sem vetve tátott szájjal bámuló gyermekeikre.
- Köhm! – zavarta meg őket Aoki. – Először is...dugjátok ágyba a fiúkat. Mostanra biztos elfáradtak már. – mutatott a kanapén hortyogó párosra, akik a hosszú csók látványába belefáradva, ott aludtak el. Felcammogtak velük az emeletre és egymás mellé fektették őket. Mindkettő arcára forró puszit nyomtak és behúzták maguk után az ajtót.
Jun tétovázva, idegesen vezette be kedvesét a régi szobájába. További aggodalmakra azonban már nem volt ideje, mert Stephen hátulról átkarolta őt. Állát gyengéden megfogva, maga felé fordította Őt és lágyan, magáévá tette mézédes ajkait. Meleg kezével a pólója alá nyúlt és simogatni kezdte. Az ágyra vetődtek és ott folytatták tovább, gyengéd szerelmi civódásukat, míg a reggel rájuk nem virradt és meg nem világította az egymást szorosan ölelő párost.

Aoki és Kyoji, az ajtó félfának támaszkodva, egymás szemébe néztek.
- Felcserélődtek a szerepek? – kérdezte Kyoji halkan.
- Mhh...- fojtotta el magában Aoki. – Na szép...mintha ötéves kölykök lennénk. A fiunk után hallgatózunk. – mondta pironkodva. Kyoji, közelebb lépett a szeretett férfihoz és átkarolva, magával cipelte Őt.
- Ideje, hogy mi is kijátsszuk magunk végre. – mondta vágyakozó pillantással.
- Csináljuk, míg van benned szufla...öreg! – élcelődött Aoki és könyökével oldalba lökte kedvesét.
A szobában aztán a két idősebb férfi, gyengéden ölelte egymást s feledkeztek bele, az elmúlt napok eseményeibe.
- Jó, hogy még mindig velem vagy, drága Aokim! – sóhajtotta megkönnyebbülve Kyoji.
- Na...ne feledd, hogy sosem szabadulsz meg tőlem, vénember! – nevetett a férfi.
- Maradj velem, míg ver a szívem... – nyögte kedvese hajába Kyoji.
- Még azon túl is...- mondta Aoki, és csókkal pecsételte le, ezt az örök érvényű ígéretet.~Vége~
Extra...elképzelhető!

Szereplők: Inoue Aoki x Yamamoto Kyoji.
Jellemző: erőszak, szerelem, dráma
(+ 12) 1.fejezet
Present 1.A felkelő nap arany sugarai bevilágítottak a takaros kis szobába. Szórt fényei megvilágítottak egy szunnyadó párt. Az idősebbik mozgolódni kezdett. Lába kicsúszott a takaró alól, karjait kinyújtóztatta, majd ásított egyet. Most a kisebbre nézett, kézfejével végigsimított a bársonyos arcon és elmosolyodott. Ajkaival lágyan érintette a puha bőrt s szólásra nyílt a szája.
- Jó reggelt, Aoki! – súgta csendesen a férfi.
- M-mm! Még egy kicsit...kérlek! Ne menj el, Kyoji! – kérlelte Aoki.
Úgy csimpaszkodott a férfiba, mint gyermek az anyjába. Pedig már nem volt gyermek. Már régen nem. Hosszú idő eltel azóta, mióta ilyen módon ki tudta fejezni az érzéseit valaki iránt. Régóta nem is aludt ilyen mélyen, ilyen sokat.
- Jól van Aoki, de csak öt percet! – adta meg magát Kyoji. – Aztán kapsz valami finomat!
Kyoji szorosan ölelte s cirógatta Aokit amíg az végül vissza nem pilledt. Lassan kibontakozott az öleléséből és lesomfordált a konyhába.
Miközben kávét és pirítóst készített eszébe jutottak az elmúlt egy év eseményei. Nem telt úgy egy napja sem, hogy ne jutott volna eszébe, miféle borzalmakon nem mentek keresztül. Kyoji ügyvéd. Két éve ismerkedett meg Aokival, aki az ügyfele volt. Kegyetlen és hosszú eljárás volt az övé. Minden tehetségét és tudását be kellett vetnie, hogy megmentse Aokit és nem kis út vezetett odáig sem, mire utat nyitott hozzá. Azt pedig kész csodának tartja, hogy ebből végül szerelem lett. Mélázásából a kenyérpirító kattanása rántotta vissza a jelenbe. Megterített, majd felsietett a lépcsőn, hogy erők erejével kirángassa szerelmét az ágyból. Aoki azonban már ébren volt, sőt fel is öltözött és dühös pillantásokat vetett a belépő Kyojira.
- Elmentél! – morgolódott.
- Ne haragudj, szerelmem! Reggelit készítettem. Szerettelek volna még a karjaimban tartani, de ha nem igyekszünk el fogunk késni! – mondta bűnbánóan.
Aoki az ablakhoz lépett s szélesre tárta. A beáramló reggeli szellő meglibbentette ében fekete, göndör haját. Tincsei rakoncátlanul hullottak gyönyörű, bájos arcába. Türkiz szemei szinte világítottak, ahogy a napfény rájuk esett. Kyoji mindig örömmel csodálkozott rá szerelme szépségére.
Kényelmesen magukhoz vették a reggelijük, közben váltottak néhány röpke szót. Amikor a munkára terelődött a szó, Aoki arca meggyötört lett.
- Valami bánt, látom! – nyugtázta a férfi.
- Hmm..- tétovázott Aoki, – Lehet! – mondta végül.
- Tudod, hogy elmondhatod! Kérlek, ne tartsd magadban, Aoki! Oszd meg velem, ahogy az életedet is megosztod velem. – kérlelte.
- Az egyik kisgyerek az óvodában, úgy viselkedik, mint...mint én régebben. – nyögte ki végül.
Kyoji a szemöldökét ráncolta. Ez a téma mindkettőjükben fájó emlékeket idézett fel. Mégis tudta, hogy nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni.
- Ha segítség kell, ugye tudod, hogy hozzám fordulhatsz!
- Tudom! – mondta. – Hé, Kyoji! K...köszönöm! – hebegte.
Kyoji aggódva indult el az irodába. Tudta, hogy gondolatai egész nap Aoki körül forognak majd. Nem tudta, mikor lesz vége szerelme rémálmainak, hogy meddig tart majd, mire képes lesz teljes szívéből mosolyogni. Csak egyet tudott biztosra, hogy ő mindig Aoki mellett áll majd, mindig a támasza lesz és elfelejteti vele múltja borzalmait. Örökké a fiú mellett akar maradni. Szeretni akarja. Át akarja adni neki, minden tiszta, őszinte érzését, ami a szívében lakik.

Aoki sietősen szedte a lábait. Mikor az óvoda kapujához ért, lenyomta a rozsdás kilincset. Szeretett itt dolgozni. Nyugalom vette körül. Nyugalom, amit a gyerekek nyújtottak neki. Ők még nem érzik, milyen kegyetlen is a világ, melybe egyszer kilépnek majd. Az öltözőben átöltözött, magára kanyarította fehér kötényét és mosolygós arccal nyitott be kiscsoportba.
Kinyitotta az ablakokat, hogy átszellőztesse a szobát. Odakint a madarak csiripeltek. Hangos léptekre lett figyelmes. Az apró talpak hihetetlen gyorsasággal száguldottak az ajtó felé.
- Inoue-sensei! – kiáltotta a kislány mosolygós arccal.
- Emi-chan, jó reggelt! – köszönt Aoki az apróságnak.
- Inoue-sensei, szedtem neked virágot! – nyújtotta át a kislány.
Aoki arca mosolyra húzódott, szemei megteltek könnyekkel. Ártatlan gyermeki szeretet és kedvesség. Ezért szeretett itt dolgozni.
Lassan szállingóztak a gyerekek s szépen megtelt a terem, csak úgy, mint minden nap.
Utolsónak egy aprócska fiú érkezett. Kezeit tördelve állt az ajtóban. Anyja már fordult is ki a teremből Aokinak megszólalni sem volt ideje.
- Jun-kun! – szólította meg Aoki.
A kisfiú összerezzent és hátrált egyet. Aoki odament hozzá, hogy segítsen neki levetkőzni. A kisfiú ijedten próbált hátrálni és remegett a félelemtől. Aoki is megijedt, számára nem volt ismeretlen ez a reakció. Emlékezett erre a félelemre ő is. Kinyújtotta karjait, mire a fiú még jobban megrémült, de Aoki nem hátrált meg hanem karjaiba szorította őt.
- Jun-kun, ne félj! Nem bántalak! Én nem! – súgta a kisfiú fülébe.
Aoki gyorsan levetkőztette a remegő kisfiút és ráhúzta a benti cipőjét. Nehezen barátkozott, jobban mondva, nem is igazán barátkozott senkivel. A többiek próbáltak közeledni hozzá, de Jun-kun senkit sem engedett közel magához. Aoki megbecsülte azt a kis bizalmat, amit a fiú neki adott, ezért nem is merte tovább feszegetni azokat a vékony határokat. De mindennél jobban bizonyságot akart szerezni igazáról. Hirtelen ötlettől vezérelve, papírokat és festéket osztott ki a gyerekek között. Tudta, hogy a rajzok sok mindent elárulnak egy gyerekről. Na és persze ez jó alkalom volt, arra is, hogy a dolgok mögé lásson.
A gyerekek élvezettel festettek a fehér papírlapra, színesebbnél színesebb képeket. Jun-kun a fekete festéket használta, azzal festette a kis rajzát, ami távolról is ijesztően sötétnek tetszett. Aoki közelebb lépett Jun-kunhoz és könyökével megbillentette a festékes üveget, ami egy hirtelen mozdulattal a kisfiú ruhájára borult. Aoki tudta, hogy ez nem volt tisztességes tőle, de csak így nézhette meg, hogy mi van a kisfiú ruhája alatt. Jun-kun, ugyanis soha nem engedte meg, hogy bármit is levegyenek róla és édesanyja is kifejezetten kérte, arra hivatkozva, hogy a kisfiú nagyon szégyenlős. A mosókonyhába ment a kisfiúval, az osztályát addig a másik óvónénire bízta. Jun-kun annyira bele volt merülve a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy Aoki leveszi a felsőjét. Ahogy sejtette. Jun-kun háta és karja tele volt verésnyomokkal. A szíve is összeszorult a látványtól, hogy egy ilyen apró testet, hogy érhet ilyen durva bánásmód. A vékony kis kezeken durva véraláfutások, az apró kis háton véres szíjnyomok. Mit véthetett egy ilyen kis angyal?!
Aoki egész nap ezen gondolkodott. Néha vissza-vissza reppent a valóságba, mikor egy kisgyerek odarohant hozzá, hogy szálljon be ő is a játékukba. A nap gyorsan eltelt. Az alvó picikért lassan szállingózni kezdtek a szülők, egyedül Jun-kun anyukája késett. Aoki elhatározta, hogy nem folytatódhatnak így a dolgok. Beszélni fog Jun-kun anyukájával.
Fél órán belül megérkezett ő is. Aoki kivezette a kisfiút az édesanyja elé, már felöltöztetve.
- Ne haragudj, Inoue-san. Tovább tartott a munka.- mondta az asszony izgatottan.
- Semmi baj, Teruko-san! Itt mindig biztonságban lesz Jun-kun. Nem kell aggódnod. – mondta Aoki nem akaratlanul és átnyújtotta az asszonynak a tiszta pulóvert.
Az asszony arca megdermedt és Jun-kunról, Aokira emelte riadt tekintetét.
- Inoue-san... – lehelte kétségbeesetten az asszony. Szeme kikerekedett és megtelt könnyekkel.
- Teruko-san, ennek véget kell vetnie! Nem tudom biztosra, hogy mi folyik otthon, de Jun-kun rajzából ítélve, fél haza menni.
- A...a férjem nem rossz ember. Csak nehezen birkózik meg a gondokkal és...és...az az átkozott ital. – tört ki könnyekben.
- Szeretnék segíteni, Teruko-san! Nagyon fontos nekem Jun-kun. Ő is az én kis diákom. – mondta megértően Aoki.
Az asszony könnyei hirtelen elapadtak, megragadta a kisfiú kezét, majd Aokira nézett.
- Kérem, ebbe ne avatkozzon bele, Inoue-san! – mondta dühösen és Jun-kunnal kézen fogva elsiettek.

Aoki már hazafele baktatott. Némán, fejét lesütve a mai napon gondolkodott. Eldöntötte, hogy nem hagyja a kisfiút tovább szenvedni! Senki más nem élheti át azt, amit egykor ő. Akin tud segíteni fog.
Fáradtan és letörten lépett be Kyojival közös otthonuk ajtaján. Egy kis nyugalom és béke telepedett a lelkére. Elmondhatta, hogy haza értem. Kyoji még nem volt otthon, biztos rengeteg a munkája. Egy ügyvédtől ez nem is olyan meglepő. Aokinak már semmi ereje nem volt. Ruháit ledobálva magáról, felbaktatott a lépcsőn és kimerülten zuhant az ágyba. Nem kellett sok idő, hogy álomba merüljön. Álmaiban újra belépett, abba a rettegett múltba, amit görcsösen próbált elfelejteni2. fejezet
Past 1Aoki nem aludt. Ágyából felkelve a mai nap eseményein gondolkodott. A temetés hosszú és fárasztó volt. Mindene fájt. Egész testében érezte a veszteséget, amit anyja és testvére elvesztése okozott. Hazafele tartottak az iskolából, mikor anyja megcsúszott az autóval a jeges úton és belerohant a szembe jövő kamionba. Testük a felismerhetetlenségig roncsolódott. Ezért zárt koporsós temetést tartottak.
Aoki leült a lépcső legtetején, fejét a korláthoz nyomta. Hallotta, amint az apja zokog. Ettől Aoki könnyei is megeredtek. Sírt, zokogott némán. Nem akart problémát okozni az apjának, hisz tudta így is van elég baja. Úgy gondolta, hogy tizennégy éves lévén, maga is megbirkózik a könnyeivel. Mégis...neki is mindennél jobban fájt. Eszébe jutott, hogy soha többé nem simítja meg anyja a haját, miközben ő álomba szenderül. Soha többé nem láthatja kisöccsét és már nem taníthatja meg focizni. Arra gondolt, hogy vajon mit élhetett át a testvére, abban a végzetes pillanatban, hisz még olyan kicsi volt. Aoki felállt a lépcsőről és nedves arcát törölgetve visszatért szobájába. Megfogadta, hogy sosem lesz apja terhére és boldog lesz a még megmaradt kis családjuk.Teltek a napok, de Aoki apjának viselkedése napról napra csak rosszabb lett. Egyre később és később ment haza, rendszerint ittasan. Aoki mindent megtett, hogy könnyítsen apja terhén. Megtanult főzni és takarítani, még mosott is. Rendszerint ő vonszolta be az alélt apját a szobába. Lerángatta róla a ruhákat és betakargatta. Minden egyes este kimerülten esett ágyba.
Össze sem tudta számolni, hogy hányszor álmodta ugyan azt. Álmaiban, az orvos mindig közölte vele, hogy anyja nem halt meg, hanem él, sőt mi több már új családja van. Ilyenkor álmában mindig egy üvegházhoz futott, hogy ott találkozhasson anyjával, aki még utoljára rámosolygott. Nem értette, hogy miért pont ezt álmodta. De ilyenkor úgy érezte, hogy anyja vigyáz rá és ott van vele. Az iskolában sem ment neki túl könnyen. Egyik nap a tanára Oono sensei, felállította és így szólt:
- Inoue-kun, ha szólt volna, hogy az édesanyja és a testvére meghalt, akkor nem feleltettem volna olyan sokszor mostanában.
Aoki el tudott volna süllyedni szégyenében. Nem akarta, hogy tudjanak róla. Nem akart szánalmas szemeket látni. Egyáltalán nem volt szüksége a szánalomra sem a sajnálatra. Úgy érezte, hogy Oono sensei egész egyszerűen megalázta őt az egész osztály előtt
A dolgok csak egyre rosszabbá kezdtek válni. Aoki az éjszaka közepén, halk neszezésre lett figyelmes. Kikelt az ágyából és lesétált a konyhába. Apja az asztalon feküdt szakéval a kezében. Aoki lassan megközelítette.
- Hé, apa! Menj vissza az ágyba! Ha itt alszol meg fogsz fá...- harapta el a mondatot. Ekkor apja felállt és pofozni kezdte fiát. Aoki kapott mindenhova, de a testénél a szíve jobban fájt. Forró vörös vércsepp folydogált le a száján, ami végül az ütésektől felrepedt. Minta ez térítette volna észhez apját, aki térdre rogyott és üveges szemein könnyek csordultak le. Előre meredt nem nézett Aokira.
- Sajnálom, kisfiam! Borzalmas vagyok. – mondta s teste halk puffanással ért földet.Aoki már órák óta toporgott a pszichiátriai osztály folyosóján. Egy magas, barna hajú férfi állt meg előtte. Teste izmos volt, válla széles. Az arca ívesen megmunkált. Jó kiállású férfi volt. Zöld szemei tekintélyt parancsoltak.
- Inoue-kun! Az édesapád idegei felmondták a szolgálatot! A diagnózis alapján, többé már nem lesz önmaga. Mit fogsz tenni? Nem maradhatsz egyedül, de az apádra már nem számíthatsz. Gyámra lesz szükséged! – közölte az orvos.
- Egyelőre édesapám mellett szeretnék maradni! – mondta a fiú.
Aoki az apja mellett aludt el. Napokig nem tágított mellőle, de végül kezdte belátni, hogy semmit sem tehet érte. A doktorral megbarátkoztak, kedves volt hozzá és ahogy tudta támogatta. Végül apja feladta a küzdelmet és meghalt. Aoki egyedül maradt. Már nincs családja. Szomorúan lépdelt ki a temető kapuján.
- Inoue-kun, várj meg! -kiáltott utána az orvos.
- Kazutaka-san! – szólt a fiú. – Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? Örökbe fogadlak, Aoki-kun.Past 2Kazutaka Yasuo levetette fehér köpenyét és a szekrénybe tette. Némán baktatott végig a kórház kihalt folyosóján. Elköszönt az ügyeletes nővértől és hazaindult. Némán ült autójában és elmerengett az elmúlt heteken. Visszaemlékezett azokra az estékre, mikor ő volt ügyeletben és besurrant Inoue-san szobájába, hogy az ott öntudatlanul fekvő férfinek újra és újra eszébe juttassa, hogy meghalt a felesége és a gyermeke. Elsuttogta neki, hogy milyen tragikus véget értek, hogy a testük miként nézett ki és, hogy egyetlen megmaradt gyermeke Aoki, mennyire gyűlöli őt. Ez persze nem volt igaz. Aoki nagyon szerette az apját, még ezek után is. De azokban a pillanatokban Kazutaka, nem akart mást csak még jobban őrületbe kergetni a férfit. Az egy hónapon át tartó lelki terror meghozta a várt eredményt Kazutaka számára. A férfi meghalt s ő magához vehette imádott Aoki-ját. Mostmár senki és semmi nem veheti el tőle az ő kis játékszerét. Nem igazán tudta, hogy mit érez a tizenöt éves fiú iránt. Szerelem...netán...birtoklási vágy?! Teljesen mindegy, csak kell neki és kész.

Aoki elkészült a vacsorával, úgy várta haza Kazutaka-san-t. Idestova két hónapja már, hogy a férfi magához vette. Nem volt rossz vele élni csak volt néhány fura szokása, mint az, hogy Aoki nem viselhet ruhát a kötény alatt.
Egy autó gurult be a ház elé. Aoki tudta, hogy Kazu-san ért haza. Boldogan szaladt elé az ajtóba, hogy üdvözölje. A férfi ma is olyan tekintélyt parancsoló volt, mint mindig.
- Üdv itthon, Kazu-san! – mondta Aoki boldogan. – Kész a vacsora.
- Nem kell! – vágta rá a férfi és meglibbentette Aoki kötényét. – Készíts nekem fürdővizet.
Aoki engedelmeskedett és kieresztette a vizet. Kazutaka megállt az ajtóban nem volt rajta más csak a fehér inge. Közelebb lépett a kád fölé hajoló Aokihoz és megsimította a fenekét. Aokit ez nem érte váratlanul. Hozzá szokott már ehhez Kazu-san-tól. A férfi beleült a kádba, majd intett Aokinak. – Mosdass meg, Aoki! – mondta a férfi, szinte kéjsóváran. Aoki ezen sem lepődött meg, hisz ez is egy volt azok közül a furcsaságok közül, amit Kazu-santól el kellett viselnie. Eddig rendben is volt a dolog, de Kazutaka egyre furcsább és furcsább kéréssel állt elő, sőt mi több a kérései napról napra tűntek, inkább parancsnak, fenyegetésnek. Ezeket Aoki már nem tudta hova tenni. Az egyik nap, úgy alakult, hogy Kazu-san szabadnapos volt és el akart menni Aokival egy kis nyaralásra, de Aokinak iskolai kirándulása volt. Kazu-san nem volt hajlandó elengedni Aokit. Azt mondta biztos van ott valaki, akit Aoki látni akar, aki fontosabb még nála, Kazu-sannál is. Aoki persze hiába esküdözött, hogy ez nem így van, hogy ez csak egy átlagos, unalmas kirándulás...mindhiába. Ez volt az első törés...Kazu-san megragadta a karját és erőnek erejével felráncigálta a fiút a szobába. Az ágyra lökte és kikötözte. Könyörtelen erőszakot követett el a fiún, aznap többször is.
Aoki csak sírt szobája sötétjében és azt kérdezgette magától, hogy mit követett el?! Biztos ő tett valami rosszat, ha Kazu-san ezt tette vele. Dörzsölgette sebesült csuklóját, ami a rángatózása közepette csúnyán kidörzsölődött. Feneke még mindig fájt és vérzett, sőt úgy érezte...talán fel is nyílhatott a bőr.
Attól a naptól kezdve, minden változásnak indult abban a házban, és nem csak a házban, hanem Kazutakában is. Nyoma sem volt többé a mosolygó tekintetének és kedvességének. Helyét egyfajta őrült megszállottság vette át. Mintha, mindig is ilyen lett volna csak titkolta.
Aoki attól a naptól kezdve, rettegett Kazu-santól.

Öt évvel később:
Aoki ez alatt az öt év alatt annyi borzalmat élt át itt, hogy el sem hitte, hogy ennyi létezik. Aoki, húsz éves korához képest, sovány és törékeny maradt. Arca megviselt és meggyötört volt. Rosszul ment neki az iskola. Nem voltak barátai és nem is tornázott. Senki előtt nem mert levetkőzni. Aoki a tükörhöz lépett és kigombolta az ingét. Testét megannyi csóknyom és zúzódás tarkította, de ami a legrosszabb volt mind közül...az a mellbimbója volt. Óvatosan megpöckölte a kis karikát, ami belőle lógott. Még mindig fájt neki. Élénken élt még benne a tegnap este emléke, mikor ,,nem volt szófogadó” ezért Kazu-san egy tűvel átszúrta a mellbimbóját és belehelyezte a karikát. Mindegy volt, hogy mennyit könyörgött, hogy mennyi könnyet ejtett...esedezett bocsánatért, a férfi kegyetlenül, hidegvérrel, érzéstelenítés nélkül döfte át. Aoki önmagát hibáztatta mindezért. Bármennyire is próbált ,,jó gyerek” lenni már képtelen volt bármit is Kazu-san kedvéért megtenni.
Az eltelt évek során a férfi erőszakosabb lett, mint az Aoki el merte volna képzelni. Kinyújtotta a nyelvét és felsóhajtott. Nyelvében ott fénylett egy kis fém golyó. Ezt is Kazutaka tette bele. Ez volt az első nem kívánt testékszere. Még most is emlékszik arra, hogy ezt miért kapta.
,,Aoki, erre azért van szükség, mert nem izgatod a farkam eléggé a nyelveddel! Hidd el, így sokkal jobb lesz neked is!,,  Aoki megborzongott és enyhe hányinger kerülgette.

Estére járt az idő, mikor Kazutaka hazaért. Sikerült is neki a legelső percekben bepöccennie, mikor meglátta Aokit.
- Miért nem viseled a kötényed, Aoki és hol a vacsora? – kérdezte dühösen a férfi.
- Kazu-san, nem akarom azt felvenni többé és főzni sincs értelme, mert amint hazaérsz egyből az ágyba cipelsz. Minden munkám kárba veszik! – szólt vissza a fiú.
- Mit mondtál? – bőszült fel és hatalmas kezeivel lekevert egy pofont.
Kazutaka megragadta a fiút és a földre taszította, melynek következtében lesodorták az étkező asztalról a vázát, ami hatalmas puffanással darabjaira tört. Lerántotta a nadrágját és egy tűt húzott elő a mellényzsebéből. Aoki ficánkolt és kiabált, kegyelemért könyörgött.
- Ne...ne...kérlek ne...ne tedd!
Ám a férfi mit sem törődött Aoki hulló könnyeivel és félelemmel teli hangjával.
Erősen szorította a fiút, aki hiába is kapálódzott, mert a férfi egy gyors mozdulattal átszúrta a tűt a fiú feneke és heréje közt. Aoki üvöltött a fájdalomtól, talán még bevizelnie is sikerült, annyira fájt neki. Kazutaka ismét ,,megjutalmazta” egy testékszerrel, majd mit sem törődve a fiú fájdalmával, minden előkészítés nélkül, belehatolt. Aoki cseppet sem élvezte. Végig azért könyörgött magában, hogy ,,legyen már vége”, ,,élvezz már el és vedd ki”. Aoki frissen szúrt sebe felrepedt és vérezni kezdett. Míg Kazutakát egyre inkább a gyönyör öntötte el, addig Aokiban valami más kezdett egyre erősebbé válni. Már nem bírta a fájdalmat elviselni. Ahogy érezte, hogy Kazutaka légzése egyre szaporább, Aokiban egyszerre lett úrrá, minden eddigi fájdalma, gyűlölete és megalázottsága. Remegő kezeivel a földön kaparászott, ennek következtében a törött váza egy darabja elvágta az újját, de akkor már tudta, hogy mit tegyen. Eszébe jutott az a számtalanszor már elképzelt elhatározás, hogy véget vet az egésznek. Megragadta az üvegdarabot és egyenesen a férfi bal oldalába szúrta, majd kihúzta és újra lecsapott ijedtségében. Azután már csak arra emlékszik, hogy a férfi ajkain véres hab csorog le. Azután Aoki sokkot kapott és elájult.Aoki esete nagy botrányt kavart a világban. Megannyi újság írta meg, hogy egy őrült gyermek megölte orvos nevelőapját, aki jó lelkűen befogadta a kis árvát.
De őt ez már nem érdekelte, ahogy az sem, hogy börtönbe kerül e. Csak örült, hogy vége. Ám nem maradt magára, mert egy Yamamoto Kyoji nevű ügyvéd felfigyelt a fiú esetére. Biztosította a fiút, hogy mindenképp igazságot szolgáltat neki. Az ő szerelmük... ezalatt az idő alatt alakult ki. Aokit lenyűgözte az ügyvéd szenvedélye, amellyel a tárgyaláson őt védte. Rengeteg érvvel és testi bizonyítékkal sikerült előállnia.
,,Bizonyítékom van rá, hogy az áldozat szexuális erőszakot követett el a vádlotton éveken keresztül, melyek kimerítették nem csak az exhibicionizmus, de a voyerizmus fogalmát is. Többször önhatalmúlag bűntette az akkor kiskorú vádlottat, azzal a megszólítással, hogy rossz volt. Ezért a nemi közösülést többször egyfajta büntető eszközként használta fel. Az akkor kiskorú...nevezett Inoue Aoki ezt természetesnek fogta fel és bármit eltűrt attól, akit családtagjának ismert el.”
Kyoji segítségével nem ítélték el. Az ítélet ,,jogos önvédelem lett”. Aoki akkor tudta meg, hogy Kazutaka-san minden vagyonát rá hagyta, de Aoki nem szándékozta megtartani ezt a vagyont így egy óvodának adományozta.
3. fejezet
Present 2.Kyoji fáradtan ért haza. A sok válási és sikkasztási ügye sokáig az íróasztalához szögezték. Már éjféltájt járt az idő, mikor átlépte a küszöböt. Nem vágyott másra csak ennek az otthonnak a nyugalmára, amit Aoki a kedvese illata töltött meg. Ám nem volt ideje álmodozni, mert hirtelen az egész lakást Aoki sikolya töltötte be. Mindent mit a kezében tartott a földre dobta és, mint egy dúvad, felvágtatott a lépcsőn. Aoki izzadtságban úszva vergődött az ágyban. Utcai ruhát viselt, így Kyoji rájött, hogy a fiú egyszerűen csak beesett az ágyba, mikor hazaért. Jól tudta, hogy ez miféle reakció. Megint,,arról" álmodott. Már hónapok óta nem fordult ez elő. Most valami mégis kiváltotta ismét. Aoki megint vad kapálódzásba kezdett és ajkain rekedt kiáltás tört elő.
- Ne...ne...kérlek hagyd abba! – kiáltotta...már szinte hangtalan. Biztos régóta vergődik és kiabál már, ha ennyire berekedt. Kyoji csak egyet tehetett, amit eddig is. Aoki fejét az ölébe hajtotta és gyengéden cirógatni kezdte a fiú haját és arcát.
- A...anya! -nyöszörgött a fiú. Igen...Kyoji ezalatt az egy év alatt rájött, hogy csak így tudja lecsillapítani a fiút. Mikor először történt ez Aokival, Kyoji tanácstalan volt. De mikor eszébe jutott, amit mesélt neki Aoki arról, hogy az anyja így üldözte el a rossz álmokat, Kyoji kísérletet tett ezen módszerrel...ami működött is. Aoki ébredezni kezdett. Szemeit dörzsölgette, mint egy gyermek, de mikor meglátta Kyojit, arca minden izma mosolyba rándult s boldogan omlott az oltalmazó férfi karjaiba. Hiába is minden...a szerelem nagy dolgokra képes. Mint, ahogy Aokinál is, aki soha nem bízott senkiben, most oly erősen fonta karjait Kyoji nyaka köré. A,,melegséget nyújtó személy” karjai közt már biztonságban van. Fáradtan hanyatlottak vissza az ágyba és aludtak el egymás karjaiban.Másnap reggel mindketten kábán és fáradtan ébredtek. Aoki különösen morcos volt, ami Kyoji figyelmét sem kerülte el.
- Hé, Ao! Ugye emlékszel még arra, amikor tegnap reggel azt mondtam, hogy szólj, ha segítségre szorulsz!- emlékeztette a férfi.
- mm...ühüm!-reagált Ao egyszerűen, – Még nem, de...azt hiszem kelleni fogsz hamarosan! – mondta.
- Hamarosan? Ezt mégis hogyan...? – fulladt bele a szó.
- Ne haragudj, Kyoji! Már így is hibát követek el. Már régóta sejtettem, hogy Jun-kunt családon belüli erőszak éri, de...de mégis vártam. Végül tegnap bizonyítékot is szereztem. Jun teste tele volt verésnyomokkal.- mondta elkeseredetten.
- Ao, nem sikerült felvételt készítened? – csapott Kyoji a tenyerébe. Aoki lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet, majd vékony ujjaival a zsebébe nyúlt.
- De igen, sikerült. -nyögte, – Csak...sajnos te is tudod, hogy ez kevés! Ha megbolygatjuk csak olajat öntünk a tűzre. A gyámhivatal ha ki is megy nem veszik el attól az állattól. A legfőbb céljuk a gyermek családban tartása. Megpróbálják az apát jobb belátásra bírni, de nem fog menni! Most nem tehetünk mást, csak várhatunk. – ecsetelte Aoki.
Mindketten tudták, hogy ez a legrosszabb egy ügyben. Várni. Vajon, mekkora lesz addigra a kár, főleg Jun tekintetében. Szótlanul elfogyasztották a reggelijük, majd mindketten magukhoz kapták holmijaikat és mindenki ment a maga útján.Aokinak a mai nap is olyan volt, mint a többi. Felnőtt férfi létére imádott a gyerekekkel játszani. A gyerekek pedig rajongtak az ő,,Inoue sensei-ükért". Bár Jun-kun sosem hangoztatta, de ő is nagyon szerette Sensei-t. A nap már lemenőben volt, a gyerekek mind haza is mentek már, egyedül Jun ücsörgött még ott. Gyors talpak hangja törte meg a csendet, majd a sötétből kibontakozott Kyoji alakja.
- Szia Kyo! Hát te...? -lepődött meg Aoki.
- Csak előbb végeztem.- válaszolta a férfi
Jun kilesett Aoki köténye mögül és hatalmasakat pislogott a jövevényre.,,Hihetetlen" – gondolta Aoki. Ez a pasi még Jun-kunt is megbabonázta. Akkor látta Jun-t először mosolyogni. Kyoji remekül eljátszadozott Junnal, dögönyözte, ölelgette, nevetgéltek, játszottak, addig ameddig Jun-kun anyja meg nem érkezett. Teruko-san gyors,,köszönömmel” búcsút intet nekünk és már fordult is sarkon Jun-kunnal. Aoki még nézte egy darabig távolodó alakjuk, majd mélyen felsóhajtott és leszegte a fejét.
- Tényleg meglátszik az asszonyon is, hogy otthon nincs rendben minden. – törte meg hirtelen Kyoji a csendet.
- Igen! Mint, ahogy azt mondtam. Feltételezem, hogy az asszonynak is kijár azokból a pofonokból. – mondta a fiú nyugtalanul. Aoki most először volt hálás új életének és Kyojinak, aki mellett megtanult újra szeretni és boldognak lenni.
Boldogan lépték át házuk küszöbét, együtt fogyasztották költött el vacsorájuk és beszélgettek. Azután együtt elmentek lefürdeni. Szinte hihetetlen volt már Aoki számára, hogy mióta Kyojival van, nem viszolyog többé egy fürdőben lenni egy másik férfival. A kellemes közös fürdő után mindketten ágynak estek a kimerültségtől és, mint ahogy minden este, ma is egymás karjaiban aludtak el.
Gyorsan és eseménytelenül teltek a következő napok. Aoki szinte már félt ettől az egyhangúságtól, hogy valami nagyon rossz közeleg.

Egy hét elteltével, Aoki észrevette, hogy immáron második napja hiányzik Jun-kun. Kezdett nagyon aggódni, ami a munkáján is meglátszott. Aznap nem volt türelme a gyerekekhez, mert minden gondolatát Jun kötötte le. Úgy érezte, hogy meg fog őrülni ebbe, így Kyojihoz fordult, hogy egy kis nyugalomra leljen.
- Ao, te vagy? – csendült Kyoji lágy hangja a vonal másik végén.
- Kyo, aggódok Jun-ért! – feszengett a fiú. – Ma elmegyek hozzájuk. Mindjárt indulok is, már az összes gyereket hazavitték. – közölte szerelmével.
- Hé, Ao! Odamegyek várj meg! Ne mozdulj onnan, veled megyek! Hallod, Ao?! Ao? – a férfi hangja kétségbeesett volt. De Aoki addigra már a kabátját öltötte magára, még utoljára végighúzta ujját Jun neve mellett és eszébe véste a címet.
Riadtan szedte lábait, léptei egyre szaporábbak lettek. Már csak egy sarokra volt a háztól, mikor népes sereget pillantott meg egy rozoga ház köré gyűlve. A házból fülsértő üvöltözés és sikítás hallatszott ki, majd egy váratlan pillanatban lángok csaptak ki az ablakon. Aoki ereiben megfagyott a vér...aztán eszébe jutott Jun. Mindenki sikítozott és csak álltak nem mozdultak. Aokinál felszaladt a pumpa.
- Az isten szerelmére! Azonnal hívják a tűzoltókat! – kelt ki magából, majd egyetlen józan gondolata maradt csak. A kicsit ki kell onnan hozni! Berontott a házba, aminek a fő tetőgerendája már fáradtan nyögött, jelezve, hogy már nem bírja sokáig. Aoki kabátja ujjával takarta a száját és úgy kutatott a kisfiú után. Hosszas keresgélés után talált rá, a hűtő és fal közötti zugba. Megragadta a kisfiút és futásnak eredt. Mögöttük a főgerenda még egy utolsót nyögött és leszakadt. Épp, hogy megúszta. Megtalálta a kijáratot és már a kapu felé tartott, mikor egy hatalmas robbanás következtében darabokra tört az összes ablak és ajtó üveg. A lökés hullám taszított egyet Aokin is, aki görcsösen szorítva Jun-t, az oldalával a földre csapódott. Ez volt az utolsó emléke azokból a percekből.
Kyoji halálsápadt arccal járkált fel alá a kórház folyosóján. Mondta neki, hogy várja meg őt, de persze Aokira vall ez a nemtörődöm viselkedés. Tekintete Junra siklott és rögtön szégyenérzete támadt. Ha Aoki később érkezett volna, ha megvárta volna őt, akkor minden bizonnyal Jun...Jun már meghalt volna, úgy akár a szülei. A kisfiú némán ült a széken picike lábait lóbálva, megtört arccal. Hirtelen könny szökött szemeibe és sírva fakadt. Kyoji a föld alá tudott volna süllyedni, ha ez a pici angyal meghalt volna, Aoki egy életen át önmagát hibáztatná. Hogy is gondolhatott ilyet, hisz szerelme hősként viselkedett és ez a kisfiú, bármit megérdemel, főleg azt, hogy éljen. A férfi letérdelt a kisfiú elé és elmosolyodott, de Jun csak sírt tovább. Ekkor Kyojinak eszébe jutott, hogy ilyenkor mennyire hasonlít a kis Jun, az ő Aokijára. Ölébe vette a kisfiút, szorosan átölelte és simogatni kezdte a fejét. A kisfiú megnyugodni látszott és úgy bújt Kyojihoz, mint apa a fiához.

Aoki pislogott egyet, majd körül nézett. Kórházi szoba? Bele nyílalt a fejébe a fájdalom és az emlékek. Kihozta Jun-t...igen...és utána?! Basszus Jun túlélte? Annyira próbálta őt védeni, hogy nem eshetett baja. Nyílt az ajtó és Kyoji lépett be rajta karjaiban az alvó Junnal. Aoki szemei megteltek könnyekkel a boldogságtól. Kyoji lefektette a kisfiút Aoki mellé az ágyba. Aoki elmosolyodott, Jun túlélte és most olyan akár egy alvó angyal. Kyoji halk nevetésbe tört ki.
- Mi olyan nagyon vicces? – morgolódott Aoki.
- Pfft...igazán... semmi! – kuncogott.
- Ha nem akarod, hogy felkeljek innen...-fenyegetőzött a fiú, bár ajkai mosolyogtak.
- Semmi, csak tudod pont úgy néztek ki, mint anya és fia szülés után! – arca szinte ragyogott.
Aoki elpirult, majd újabb könnyek szántották végig arcát.
- De a szülei...- tétovázott Aoki.
- Igen! Meghaltak! Dulakodás közben a tűzhelyre borult az alkohol és ez okozta a robbanást. Talán a sors akarta így. – érvelt Kyoji.
- Gondolod ezt bárki is megérdemli? – kérdezte a fiú.
- Nem! De, ha azt nézzük Jun csak jobban járhat. Ha tovább fajult volna...akkor is ugyan így állna a helyzet.
– Akkor Jun, most árvaházba kerül? – kérdezte szomorúan Aoki.
- Semmiképp! – vágta rá Kyoji. – Azt nem fogom hagyni.
A férfi Aoki és Junra nézett, egy percig elmerengett, majd így szólt:
- Örökbe fogadjuk! Jobban mondva...én, mert a te múltad miatt nem hiszem, hogy megtehetnéd. De én feddhetetlen múlttal rendelkezek. – jelentette ki.
Kyoji egy pillanatig még nézte őket, aztán lefeküdt Jun mellé az ágyba. Együtt várták a hajnalt csak ők hárman, úgy néztek ki, akár egy boldog család.4. fejezet
FutureA nyár meleg sugarai már beköltöztek ebbe az utcába. Egy nagy fa alatt egy öt éves forma gyerek játszik. Egy középkorú férfi közelít hozzá szapora léptekkel. Megragadja hátulról és magával rántja a zöld pázsitra. Nevetésük betölti az egész utcát. Két éve már annak, hogy Yamamoto Kyoji hirtelen apa lett. Azóta nyoma sincs annak a két évvel ezelőtti, megtört kisfiúnak. Helyét egy, mindig mosolygós, vidám kis srác vette át. Szemei csillognak az értelemtől, nyelvét, mintha felvágták volna. Bár Kyoji meg volt róla győződve, hogy utóbbit...a másik apjától tanulta. Kyoji forró csókot lehelt gyermeke homlokára és arrébb hessegette rakoncátlan tincsét, ami, mint egy konfetti lógott a szemébe.
- Kisfiam, kérdezhetek valamit?-kezdett bele a férfi.
- Igen! – válaszolt a kisfiú.
- Mondd csak, te nem furcsállod, hogy két apád van? -kérdezte.
- Buta Kyoji papa. – válaszolta a fiú. – Én szeretem Aoki és Kyoji papát is.-mondta egyszerűen. Kyojiék felkészültek már rá két évvel ezelőtt, hogy Jun egyszer kíváncsi lesz miért is alszik ő és Aoki egy ágyban, hogy miféle kapcsolat is van kettőjük között. Várni akart még egy kicsit, hogy Jun idősebb legyen, de már nem volt értelme. Jun értelmesebb volt, mint a korabeliek.
- Jun, tudod Ao és én..., – harapta el a mondatot Kyoji.
- Kyoji papa, szereti Aoki papát, ugye? – szegezte neki a kérdést.
- I...igen! Természetesen! – válaszolta meglepetten.
- Akkor, mi a baj papa? Ha te szereted és ő szeret téged, akkor minden rendben!- mosolygott.
- De...tudod kicsim, az átlag emberek ezt így nem mindig fogadják el. – érvelt a férfi. – Tudod vannak, akik ezért megvetnek minket!
- Ameddig szerettek engem, addig nem érdekel, hogy két papám van! – jelentette ki Jun nemes egyszerűséggel.
Kyoji, mindig képes volt megdöbbenni kisfia kijelentéseitől, de egyben büszke is volt rá. Tudta, hogy ennél szerencsésebb nem is lehetett volna.
- Figyelj csak, Jun! Mit szólnál, ha meglepnénk Aokit? – kérdezte a férfi.
Jun ajkain sunyi mosoly jelent meg. Mikor Kyoji vagy Aoki efféle terveket osztottak meg vele, ő mindig nagyon fontos embernek érezte magát és ha valamiben, akkor a hallgatásban verhetetlen volt. Kyoji közelebb hajolt a kisfiúhoz és a fülébe súgott. Jun bólintott és elmosolyodott.
- Jó ötlet, papa! – mondta és pici ujját a szája elé emelte.

Aoki a konyhában készítette a hétvégi ebédet, onnan figyelte a kint sustorgó fiúkat.
- Mégis mit terveznek?-kérdezte magában.
Aoki jól tudta, hogy ha ezek ketten összedugták a fejüket, mindig előálltak valami hihetetlen ötlettel. Mikor fél éve volt már, hogy Jun hozzájuk költözött, akkor is így alkottak azzal a sumák Kyojival. Akkor éppen arra készítettek haditervet, hogy miként kerülhetne Jun kettőjük közé az ágyba. Jun ugyanis imádott két papájával aludni, minek következtében, Aoki reggelente a földön ébredt. Egy idő után pedig Jun hozzászokott, hogy felkelt éjjel és egész egyszerűen átsétált a szobájukba, függetlenül attól, hogy éppen mibe kezdtek bele. A kicsi már csak velük tudott elaludni.
Aoki elnézte még egy darabig a fogócskázó párost, majd szélesre tárta az ablakot.
- Fiúk, gyertek ebédelni! – kiáltott ki. A fiúk bevágtattak, majd ahogy illik kezet mostak és leültek enni. Az étkezés közepén járhattak, mikor Kyoji, Junra kacsintott, a kisfiú pedig mosolyogva bólintott.
- Papa! – fordult Aoki felé. – Mi lenne, ha elmennénk nyaralni a nyári szünetben? – kezdte a huncut.
Mégis ki tudott volna ellenállni ennek a kisfiúnak? Hát...természetesen Aoki sem. Ez volt Kyoji titkos fegyvere, hisz tudta jól, hogy ha ő mondja, Aoki rögtön nemet mond, de ha Jun kéri...nos az már egészen más. Aoki nagyot sóhajtott.
- Rendben...legyen! Na és hova szeretnél menni, Jun? – kérdezte a fiú.
- A tengerhez! –tapsikolt. – Hawaii-ra szeretnék menni, papa! – lelkendezett.
- Hawaii?! Miért pont Hawaii? – kérdezte értetlenül Aoki.
Jun elgondolkodott, majd így szólt:
- Mert ott lehet homokozni, és én szeretnék egy nagy várat építeni.
- Homokozni a kertben is tudsz és még Hawaii-ig sem kell elmenni! – vélekedett magában Aoki, de mivel megígérte magának, hogy sosem fog csalódást okozni ennek az édes gyereknek, végül bólintott.

Mindössze egy hét volt a nyári szünetig. Jun lázas izgalommal várta már a nyaralást, Kyoji pedig feltűnően sok titokzatos telefonhívást bonyolított le.
Végül elérkezett az indulás napja. Minden csomag össze volt pakolva. Maga Aoki gondoskodott róla. A repülőút alatt Jun, többször is elaludt. Mikor ébren volt csendes eszmecserét folytatott Kyojival vagy épp játszottak. Aoki remek alkalomnak vélte, hogy végre pihenhessen. Néha-néha hallani vélt egy-egy hangfoszlányt, de azt hitte csak álmodik.
- Papa, sikerült elintézned? – kérdezte a kicsi.
- Persze! – mondta csendesen a férfi.
- Nem bukunk le?
- Nem, Jun! – válaszolta. Majd intett, hogy most már keressenek más témát, mert Aoki ébredezni kezdett.
Több órás repülőút után megérkeztek. Mind a hármójukat elragadtatta a látvány.
Kyoji a Waikiki-i strandon bérelt ki egy kis apartmant. Gyönyörű volt a kilátás a tengerre. Mindannyian imádtak itt lenne, a kis Junnak pedig felejthetetlen érzés volt, mikor a part mellett sétálva, a víz meg-meg nyaldosta a talpát. Apja azonban figyelmeztette, hogy legyen óvatos nehogy megvágja a lábát. Jun szófogadó gyerek volt, így odaszalad és megfogta kettejük kezét.
Az utolsó este Kyoji, elvitte két szerelmét egy kellemes étterembe. Jun izgatottan ficánkolt a székben, de jó gyerek módjára megevett mindent, hogy süteményt kaphasson. A vacsora végeztével lementek még egy kicsit sétálni a partra. Egy néptelen partszakaszhoz érve, Kyoji megfordult szerelmével szembe és letérdelt a meleg homokba. Jun, Aokihoz lépett és megfogta apja kezét, majd felmosolygott rá. Zsebéből egy ezüstös dobozt húzott elő, amit Kyojinak adott át egy bátorító bólintással kísérve. Kyoji arca lángba borult, ezt még a félhomályban is látni lehetett. Felpillantott Aoki döbbent arcára, majd elmosolyodott.
- Inoue Aoki! Elfogadsz engem és a fiamat családodként egy örök életre?- kérdezte, majd kinyitotta a dobozt. Az arany gyűrű csillogása ott tükröződött szerelme íriszeiben. Jun elpityeredett.
Aoki szíve nagyot dobbant és érezte, hogy ő is a sírás határán áll.
- De...mi...tudod, hogy férfiak vagyunk!- érvelt a fiú.
- Szóval nem? – türelmetlenkedett a férfi.
- Persze, hogy igen! – fakadt sírva Aoki és Kyoji karjaiba borult.
Magukhoz ölelték Jun-t és így hárman együtt figyelték a lemenő napot.

Másnap repülőre szálltak, amin Aoki ismételten elaludt, de döbbenetére az út rövidebb lett, mint emlékezett. Sőt, úgy érezte valami nem stimmel, főleg, amikor nemes egyszerűséggel havas hegyekkel találta szemben magát. Álla, szinte hangtalanul a földön koppant és kérdőn nézett Kyojira.
Kyoji zavartan pillantott vissza rá, majd kedvesen elmosolyodott és megvakarta a halántékát.
- Hehe! Elfelejtettem volna megemlíteni, hogy vettem egy közös otthont itt Kanadában?! –szabadkozott.
- De papa, hisz én tud...-fojtotta bele a szót kezével Kyoji.
- Á, szóval ez volt az, amit egész végig titkoltatok előlem. – világosodott meg Aoki.
- Haha, valahogy úgy! – nevetett zavartan.
- Miért kell itt élnünk? Vagy, ami fontosabb, miért pont itt? – kérdezte a fiú.
- Nos...több okom is volt. Először is, itt engedélyezett a melegek házassága és én szeretnélek névlegesen is elvenni. Másodszor itt Junnak is könnyebb lesz, ha nem a szüleiről pletykálnak majd. Harmadszor, mindannyiunknak jót tesz ez a friss levegő. – érvelt a férfi.
- Mi lesz a munkáddal? – tette fel a nagyon is jogos kérdést Aoki.
- Úgy döntöttem, hogy saját ügyvédi irodát nyitok. – mondta.
Aoki már nem tudott másba belekötni, hisz ez a két csirkefogó, mindent előre kitervelt. Aoki szemeiből könnyek csordultak ki a meghatottságtól. Ezek ketten annyira szeretik őt, hogy tűzön-vízen át, de elkövetnek mindent, hogy a családjuk erős és boldog legyen. Nem maradt hát más dolga, mint élvezni közös életüket.

Így néhány nappal később Kyoji és Aoki, megtartották a polgári esküvőjüket új hazájukban, Kanadában. Jun büszkén feszített a családi fotón, ölelte és csókolta szüleit. Mire este hazaértek az új környezet és a friss levegő teljesen elnyomta a kisfiút. Kyoji a karjaiba vette az alvó gyermeket és úgy szlalomozott be vele a szobájába. Levetkőztették, majd betakarták és jó éjt csókkal búcsúztak el tőle. Az este immáron csak kettejüké volt. Mindketten lázas izgalommal várták, hisz mióta bővült a család, ritkábbá váltak az ilyesfajta együttlétek. Izgatottan gombolgatták egymáson a ruhát, mintha az első alkalmuk lenne. Kezük néha meg-meg remegett. Kyoji ült az ágyon, Aoki felette térdepelt. Kyoji nyelve forró ösvényt hagyva maga után, barangolta be szerelme testét. Aoki fel-fel nyögött izgalmában, majd viszonozta a szívességet. Kyoji gyengéden cirógatta, majd ajkai közé véve szívogatta Aoki mellbimbóját. A fiú felszisszent és remegni kezdett, fogaival öklébe harapott. Már nyoma sem volt a múltbéli sebeinek. Kyoji megnyalta ujjait és Aoki nyílásába vezette első ujját. Finoman kitapintotta a fiú gyenge pontját és izgatni kezdte. Aoki egyre nedvesebb lett, jelezve ezzel, hogy mehet még két ujj. Kyoji egy darabig játszadozott még ujjaival, majd mikor érezte, hogy kellően tág szerelme, felpillantott rá. Aoki szemei könyörögtek a folytatásért. A férfi teljesen lázba jött attól a gyönyörű szempártól.
- Betehetem, Aoki? – kérdezte a férfi.
Aoki teste szinte lángolt és könyörgött az égetőbb tűzért.
- K...kérlek, folytasd! Tedd...tedd már be! – könyörgött kéjtől izzó hangon.
Kyoji először finoman odadörgölte a bejárathoz, amitől Aoki felnyögött, majd lassan a tövig nyomta. Aoki széttett lábai közt mozogva, Kyoji úgy érezte, hogy ez a legnagyobb boldogság. Minden egyes lökés, mintha a szívükig hatolt volna, elérve, hogy még ennél is jobban...örökre egymásba szeressenek. Gyönyörük egyszerre ért csúcsot, megremegtek és levegő után kapkodtak. Kyoji szerelme mellé huppant és szaporán fújtatott. Úgy érezte, hogy olyan boldog, hogy szinte bele tudna halni.
Egymás karjában érte őket a pirkadat, édes álmukból egy kellemes hang szakította ki őket és egy nagy puffanás. Jun landolt közöttük, az ágyat használva, mint kifutó pályát. Mosolya elragadóbb volt, mint a nap beeső sugarai. Szüle közé feküdt és átölelte őket, majd forró cuppanós csókot nyomott arcukra.
- Szerettek engem?- kérdezte
- Imádunk! – mondták egyszerre.
- Mindig szeretni fogtok? – kérdezett ismét.
- Mindig szeretni fogunk téged, kisfiam. – mondta Aoki.
- Mint, ahogy tegnap is mondtam...-szólt közbe Kyoji.
,,Mi hárman örökkön-örökké együtt leszünk!”  ~Vége.~

Szereplők: Hiroshi x Daisuke
Jellemzői: szerelem, dráma
Megjegyzés: A cimino, pontos nevén cimino fistula két véna / ér összevarrásával járó műtét. A Dialízis kezelés miatt szükséges. Mond csak, te hányszor gondoltál már a halálra? Néha-néha ha meghallod a hírekben? Vagy néha csak úgy spontán?
Akkor te szerencsés ember vagy. Légy hálás azért, hogy nem jut eszedbe minden nap, minden egyes órájában. Sajnos én nem dicsekedhetem ugyan ezzel. Nekem minden nap eszembe jut, sőt néha minden percben. Egész egyszerűen, halálra ítélt vagyok és ez ellen hiába is tiltakozom. Hiroshi Karasu, ma harminchárom éves vagyok. Az ember ilyenkor boldog kell, hogy legyen, de én képtelen vagyok még mosolyogni is. Sokszor azt mondják ne keseredjek neki az életnek, de akik ezt mondják, nincsenek az én helyzetemben. Egy átlag embernek fogalma sincs a vesebetegségről. Csak hallják, hogy ez létezik és ilyenkor jön a ,,Jaj szegénykém!” meg,, Annyira sajnállak!” és amit a legjobban utálok a ,,Gyógyulj meg!„. Gyógyulás? Miféle gyógyulás? Ebben nekem már kár is reménykedni. Idestova 2 rohadt éve tart ez az állapot. Először azt hittem, hogy nem lesz semmi gond, mert fiatal és erős vagyok. Kibírom.
De...tavaly elhagyott a feleségem! Végül is nem hibáztathatom, mit kezdene egy olyan férfival, aki a kezelések miatt impotensé vált. Aki képtelen ellátni a munkáját. Aki más naponta a kórházban van és mire hazaesik már nincs ereje semmihez. Még a cipőmet sem tudom levenni. A temérdek gyógyszer miatt, fáradékonyabb vagyok. A kezelések 4 órát vesznek igénybe. 4 tetves, szenvedéssel teli órát. Körülöttem közben betegek halnak meg, hasonló sorsúak szenvednek. Jajveszékelnek fájdalmukban. Ez már azokra jellemző, akik a végsőket rúgják.
Nap, mint nap látom, ahogy eltolnak mellettem a rácsos ágyban egy halott embert. Az ilyennek már nem bírta a szervezete. Persze remény van. Ha csak egy aprócska is, de van. Másom már úgy sem maradt csak a hitem. Vesetranszplantáció. Rengeteg vizsgálat után, DNS azonosság, vér típus, fogak állapota, látás...és még sorolhatnám mi mindent meg nem vizsgálnak. Felkerültem erre a listára, amin több ezren is várnak. Az, hogy én kapom e meg, azt csak az dönti el, hogy mennyi egyezésem lesz a donorral. Ez is milyen kegyetlen dolog. Várni...várni és nem is akár mire. Egy embertársam halálára, és még ha sikerül is a szervezetem vajon befogadja e. Egy idegen szervvel élni a belsőmben. Kiráz a hideg is tőle. Mégis...mégis még él bennem a remény. A remény, amit egy másik személy nyújt nekem. Itt ismertem meg. A neve Daisuke. Vak volt gyerekkora óta, de nemrégiben végrehajtottak rajta egy szaruhártya átültetést. Ő azóta lát. Daisukét egy éve ismerem. Nem vagyok meleg, de beleszerettem ebbe a 22 éves fiúba, aki minden nap hozott nekem egy kis fényt az életembe. A legrohadtabb pillanataimban is ott volt velem. A kezelések alatt bejött hozzám és fogta a kezem. Soha nem látta a szenvedő arcom, mikor a bal kezembe operált cimino-ba beleszúrták a vastag tűt és én felszisszentem. De érezte a szenvedésem. Néha mesélt sok dologról. Elmesélte nekem, hogy ha valaha is újra látni fog, elmegy és megnéz egy arborétumot. Szeretné látni, hogy néz ki egy rózsa vagy egy napraforgó és a pipacsra is kíváncsi, mert olyan vicces a neve. Szeretne motorozni. Érezni, ahogy a hajába tép a szél. Miatta reménykedtem még én is. A nővérkék is megszokták a mi furcsa párosunk, ezért engedékenyebbek voltak velünk. Talán csak sajnálatból. De minket ez nem érdekelt. Sokszor látogattunk el egymás szobájába. Ő a szemészeten volt én meg a Nephrologiàn. Ilyenkor órákig beszélgettünk. Egyszer mikor tavaszodott, lementünk a kórház parkjába sétálni. Elmeséltem Daisukénak, hogy hullanak a cseresznyefa rózsaszín virágai, hogy olyan, mint a vattaeső. Daisuke ettől nagyon boldog volt és így szólt:
- Hiroshi-san, bár én nem látlak, idősebb is vagy és még férfi is, de én nagyon Szeretlek! – szorította a kezem. Úgy éreztem, hogy az Ő szeretlek -je többet ér nekem mindennél a világon.
- Daisuke, én is Szeretlek.- mondtam elhaló hangon. Az egész olyan szép volt akkor. Aztán Daisukén elvégezték a műtétet és láthatott. Nagyon boldog volt. Utána is látogatott engem. Azt mondta csak velem megy el az arborétumba. Ezzel megint reményt nyújtott nekem. Akkor már Ő töltötte ki a szívem és tett emberré. Nem tudtam élni nélküle. De amilyen gyorsan jött a boldogságunk, olyan gyorsan is lett vége. Két nappal ezelőtt egy rohamkocsi érkezett egy balesetessel. Az egyik nővérke eszeveszett módjára rohant be a kezelőbe. Arcán könny csordogált.
- Hiroshi-san! Daisukèt baleset érte. Most műtik! Rossz az állapota! Biciklin tartott erre, mikor egy ittas vezető elgázolta. -hangja remegett.
Kitépve a tűt a karomból, őrült módjára rohantam a sürgősségi 2-es műtőjéhez. Három órás műtét után kitárult az ajtóm. Sawamura doktor úr, megtörten, csapzottan tántorgott ki szemeiben könnyekkel. Emlékszem, hogy Daisuke neki köszönhette a látását. Kezét a vállamra helyezte, majd erősen megszorította. Semmit sem kellett még mondania, már éreztem ahogy a tüdőm lezuhan a gyomromba. Rám tört a sírás. Képtelen voltam ezt a veszteséget elfogadni. Ennyire még az sem fájt, mikor az asszony elhagyott. Azt hittem ez csak egy kegyetlen álom, de a doktor nem fejezte be itt.
- Hiroshi, mondanom kell valamit.- törte meg a csendet.
- Daisuke vizsgálati eredményei szerint...megegyező donor lenne számodra. A koponyája szilánkokra tört, de a belső szervei épek. – hangja tele volt fájdalommal.
Azt hittem viccel. Elfogott a hányinger, de válaszolnom kellett.
- Át...Át szeretném gondolni. – válaszoltam megtörten.
- Szerintem Daisuke is ezt szeretné. – mondta orvoshoz hűen.
- Köszönöm, Doktor!
Daisuke...Daisuke veséje bennem. Ez a gondolat jobban elborzasztott, mint akármi más. Kihunyt hát az én napom, egyetlen fénysugaram. Elsötétült az utam, amin eddig, ha döcögve is, de jártam. Nem maradt hát semmim. A mellkasomban ezer meg ezer föld nyílt ketté s dőlt össze millió világegyetem. Számomra itt nincs tovább...
Hideg van és zúg körülöttem a táj. Eljöttem a kórházból bejelentés nélkül. Most a vonatállomáson ücsörgök. Látni akarom Daisukét és megmutatni neki azokat a vicces pipacsokat. Magam mutatom meg neki őket a mennyország mesés kertjében. Bizonytalanul emelem lábaim a sínek között. Hangos sípszó jelzi, hogy eljött a hóhérom. Erős vaku villan, elvakítva engem. Tompa puffanás, és már vörös óceánban úszom. Már nem bánom, mert Daisuke nyújtsa felém a kezeit és én tétovázás nélkül megragadom őket. Azután kéz a kézben barangoljuk be a világ legszebb arborétumát.Vége.

Szereplők: Kazuma Sen /Misaki/ x Ishigami Nakamura /Kenji/
jellemzői: trágár szöveg, yaoi, enyhe humor1. fejezetRengeteg emberrel találkoztam már eddigi életem során. Sok kihívást eddig egyik sem jelentett. Az emberek többsége rejtett személyiséggel él. Hol a munkában, hol pedig a magánéletben. Ritka az olyan ember, aki mindig önmagát képes adni. Kazuma Sen vagyok, másod éves a Seiten gimiben. Egy pornó gyerek vagyok. Miért is mondom ezt?!Azért, mert az anyám egy igazi ribanc, abból a rosszabb féléből. Valamelyik partnere kósza spermájából csúszhattam be. De igazából sosem érdekelt. Ő is az a fajta, aki szereti rejtegetni a másik életét a családja előtt. Azt hiszem én is ilyen vagyok. Nappal átlagos diák vagyok egy a tömegből, éjjel pedig egy bárban dolgozom, mint táncos...és egyéb. Az egész 10 éves koromban kezdődött, mikor anyám engedve nővérei nyaggatásának, elrángatott az egyik hülye családi tea partira. A nénéim mind az arcomat simogatva, dicséretek tömkelegét zúdították rám. Csupa jól szituált családanyák, remek megjelenéssel. Ez volt a felszín. A felszín alatt pedig ott várt kitörésre, gyönyörük szunnyadó lávája. Kéjsóvár testek, amik csak úgy nyögtek alattam, alig 5 évvel később. Nem mondanám, hogy undorodtam. De megtettem. Mindezt 15 éves fejjel. Akkor jöttem rá, hogy ebből még hasznot húzhatok később. A nemi identitásomat illetően, amúgy is biszex vagyok. Bár ha pontosítanom kell, akkor azt mondanám, hogy a munkában biszex, de a magánéletben inkább a férfiakat kedvelem.Elmélkedésemből a tetőajtó hangos csattanása repített vissza a valóságba. Yukina vágtatott felém. Rövid, pici lábait gyorsabban kapkodta, mint egy űzött vad.
- Seeeen! – kiáltotta s a nyakamba ugrott.
- Ezek szerint vége a bizottsági gyűlésnek. – mondtam s ajkaimmal az arcát csókolgattam.
- Ah..., olyan fáradt vagyok. Az a hülye elnök Ishigami senpai, olyan lassan dumált.
- Utálom őt, olyan kis szerencsétlen. – sóhajtott majd felkacagott.
Szerettem Yukinàt, mert aranyos volt. Termete apró, arca kerek. Szőke haja mindig cseresznye illatot áraszt. Kellemes teremtés. Ő a legjobb barátom és egyben szexpartnerek vagyunk. Neki is van rejtett személyisége. Senki sem gondolná erről a fiúról, hogy igazi szexéhes teste van. Már első alkalommal is maga volt a gyönyör, mikor beleharaptam ebbe a bársonyos fenékbe. A lyuka pedig úgy szívta magába a farkam, hogy a porszívóm megirigyelte volna.
- Figyelsz te rám Sen? -háborgott Yukina.
- Igazából nem! – jelentettem ki egyszerűen.
- Te szemét dög! – mondta, és gyomron bokszolt.
- Menjünk melózni! -mondtam és karon ragadtam őt.
Már a folyosón haladtunk, mikor kivágódott a 3A ajtaja és úgy fejbe vágott, hogy a csillagos ég, lófasz volt a körülöttem repkedőkhöz képest!
- Jól vagy Sen? – nézett rám Yuki aggódva!
- Fenéket vagyok jól, úgy fejbe basztak! – morgolódtam.
- B...bocsánat! – hebegte felém a tettes.
Ishigami senpai volt az. Minden ízében remegett. A magas termete ellenére karcsú ám lomha volt, arca lágyan íves. Hosszú holdszínű fehér haját összefogva hordja. Bőre sápadt, talán valami albínó. Orrán ott fityeg a csontkeretes szemüveg. Az egész ember annyira esetlen. Nem tudom, vajon mit lehetne kihozni belőle?!
- Senpai te barom, legközelebb nézz szét. – fortyogtam.
Ishigami senpai... milyen lehet az ő rejtett személyisége?! Vajon van neki olyan egyáltalán, vagy azon kevesek közé tartozik, aki ténylegesen ekkora lúzer?!Estére már kutya bajom sem volt, újult erővel vethettem bele magam a munkába. A puklit is sikerült eltüntetnem úgy ahogy. A véraláfutást pedig Yukina egyszerűen eszközölte egy kis púderral. Ahogy a színpad felé tartottam a főnök állított meg, hogy beszélni akar velem, ezért Yukina nyitotta a felvezetést helyettem. Az irodába kísért és hellyel kínált. Komolyan megijedtem, hogy valamit elkövettem és most ki akar rúgni. Kár lenne érte őszintén, mert szeretek itt melózni és a főnök Issei-san kedves ember. Még attól is eltekintett, hogy kiskorúak vagyunk. Ám mikor megszólalt megkönnyebbültem. Hangja bársonyos és könnyed volt.
- Misaki, lenne egy feladatom számodra és remélem segítségemre leszel benne. – mondta mosolyogva, majd kinyitotta az ajtót és kiszólt valakinek. Az ajtóban egy vékony alkat sziluettje rajzolódott ki. Először ennyit láttam csak a fél sötét szobában. Majd az illető előre lépett és éreztem, hogy a számat egy elfojtott nyögés hagyja el. Ez tényleg ő? De miért fekete a haja? Hol a szemüvege? Vagy talán csak hasonlítanak?
- Ishigami senpai? Mi...mit keres ő itt? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Misaki, bemutatom neked az új fiút. Ő itt Kenji. Azért hívtalak ide, hogy megkérjelek rá segíts neki betanulni. Ma kezd. Készítsd fel őt és mérd fel, hogy alkalmas e rá, hogy még ma a közönség elé lépjen! – közölte velem a főnök.
- Igenis, Issei-san! – válaszoltam és meghajolva távoztam a nyomomban Ishigami senpai-al.
Az öltözőbe érve nem bírtam tovább és mindent ki akartam deríteni erről a nem átlagos fickóról.
- Mielőtt nekikezdünk...Senpai! Tényleg te vagy Ishigami senpai? – szegeztem neki egyenesen a kérdést.
Senpai felnevetett, amivel igencsak kezdett kihozni a maradék béketűrésemből. Majd halkan megszólalt.
- Hívj csak Nakamurának! Bár a munka béli nevem Kenji. Ma már másodjára találkozunk Kazuma-kun! Vagy itt én hívjalak Senpai-nak? – vigyorgott
- A nevem Misaki! Ha lehet ne is hívj másként, mert nem akarok bajt! Ezt jobb ha te is megjegyzed. – dühöngtem
- Engem nem érdekel, ha kiderül, hogy mit csinálok! De te, hogy oldod meg, hogy elkerüld a lebukást Misaki? – érdeklődött.
- Végül is elmondhatom! Az igazgatónk egy igazi perverz! Imádja a diákjait. – súgtam oda neki.
- Mi? Te most arról az igazgatónőről beszélsz, aki kontyban hordja a haját és olyan, mint egy középkor béli apáca? – hüledezett.
- Ez csak a felszín. A ruha alatt egy szexéhes kis cafka. Már azóta döngetem, hogy itt dolgozom. Kellett az engedély és így ment csak bele. Emlékszem, hogy először az igazgatóiban fektettem meg.
- Á értem! Ez érdekesen hangzik. – kuncogott, és szemeiben kíváncsi szikra villant.
- Mondd, Kenji! Miért fekete a hajad...és igazából mi a fenét csinálsz te itt? – kérdeztem és most már tényleg érdekelt.
- Ja... ez az eredeti hajszínem! Csak rühellem, mert annak az alkoholista apámnak is ilyen a haja. Ezért festetem fehérre. Mióta anyám meghalt az apám folyamatosan megerőszakolt. Kezdtem úgy érezni, hogy ezt élvezném is ha nem ő csinálná. Tudtam, hogy te itt melózol és jónak ígérkezett. Nem vagyok igazából olyan bárgyú vakegér, mint az iskolába. Kifejezetten utálom az olyan embereket. De mivel a testem eladása nem ment ilyen egyszerűen, úgy gondoltam itt nagyobbat akaszthatok le. – közölte a legnagyobb hidegvérrel.
Yukina nyitott be hirtelen és Ishigami láttán eltátotta a száját, majd megrázta magát, hogy visszatérjen a kábulatból és így szólt.
- Sen! Húzzál ki, mert téged akar a tömeg és itt egy VIP vendég is. Nekem már fáj a lábam. – loholt.
- Hé, Kenji! Tudsz táncolni? – egy remek ötlet jutott eszembe.
- Hah..., ne ijedj meg! Hidd el megy ez nekem. – mosolygott, majd hozzá tette...
- Csak kezdd el, majd ráhangolódok a stílusodra.
Így hát végigsétáltunk a szűk folyosón, ami a színpadra vezetett, miközben halottam ahogy a közönség hangosan a nevem kántálja: Misaki! Misaki! Misaki!
Lássuk mit szól a nép egy duetthez!Igazán meglepett, hogy senpai rögtön rám hangolódott. A ritmus érzékünk egy ütemet járt be. Ez a közös tánc leginkább egy igazi vívódó aktushoz hasonlított. Senpai mozdulata kecses és szexi volt, mint egy nőé. Tökéletesen illetek az én férfias stílusomhoz. Aki nézte azt hihette, hogy egy igazi összehangolt pár vagyunk. Komolyan kezdtem zavarban lenni, főleg mivel a farkam erős késztetést érzett, hogy szétrepessze a gatyám.
Hatalmas tapsviharnak örvendhettünk. Amikor lefele lépdeltünk a színpadról, Aoi az egyik pincér sietett elénk fejvesztve.
- Hé, Misaki! Nagyok voltatok! Na, de másért jöttem. A 7-es asztalnál....Kyouichi-sama hívat téged! – zihálta kipirult arccal.
- Misaki, az nem az egyik képviselő? – kérdezte csodálkozva Kenji.
- CSS! Ő ma a VIP vendégünk! Azt hiszem plusz melóm lesz a továbbiakban! – kuncogtam.
- Misaki, Kyouichi-sama mindkettőtöket hívat. – hadarta Aoi.
- Ez kezd izgalmas lenni. Jól kezdődik. – Kenji arcán megint egy hamis kis mosoly terült el.
Odamentünk hát az én kedves kis vendégemhez. Kyouichi-sama-ról tudni illik, hogy szépsége vetekszik bármelyik nőével. Gyönyörű napbarnított bőre van, bájos, kedves. Termete karcsú, leginkább egy gazellához hasonlít. Arca olyan, mintha angyalok faragták volna. Nem utolsó sorban imádja a férfiakat. Egyszóval meleg. Az igényeivel még néha engem is a végkimerülésig hajszol.
- Misaki! – súgta negédes hangján.
- Kyouichi-sama, üdvözlöm! Hálás vagyok, hogy eljött ma este! – csókoltunk kezet Kenjivel.
- Azért kérettelek ide titeket Misaki, mert igényt tartanék rátok ma este! Szabadok vagytok? – arcán türelmetlen várakozás ült. Ebből tudtam, hogy ma mindennél jobban ki van éhezve!
- Nos, Kyouichi-sama, részemről rendben. De a partnerem nevében ne...
- Részemről a megtiszteltetés, Kyouichi-sama! – vágott közbe Kenji várakozás nélkül.
Ez az ember kezd érdekes lenni. Azt hittem beijed majd és fülét farkát behúzva visszakozz majd. Tehát tényleg meleg, Ishigami senpai.
- Tessék, fiúk! Ezt a szobát foglaltattam le ma estére itt. Fél óra múlva ott találkozunk. – nyújtotta át a kulcsokat Kyouichi-sama.
Kíváncsian várom mi sül ki ebből az édes hármasból. Kyouichi-sama igényeit már ismerem, de vajon senpai nem hátrál majd meg?2. fejezet
Gyönyör teli, vad éjszakánkIzgalommal teli várakozással haladtunk végig a klub szállodájának folyosóján. Kyouichi-sama sokat akar, nagyok az igényei. Neki egy menet nem szokott elég lenni, általában kifulladásig szoktam hajszolni a gyönyörökbe. Mikor az 1301-es ajtóhoz értünk, lopva Kenjire pillantottam. Feszült várakozást és idegességet vártam, de a hatás elmaradt. Az arca olyan rezzenéstelen volt, akár egy szoboré.
- Ha megijedtél, még elmehetsz! – törtem meg a csendet.
- Abból nem eszel! – válaszolta gúnyos mosollyal.
Egy halk kopogás után nyílt az ajtó és Kyouichi-sama már köntösben, egy pohár pezsgővel a kezében állt előttünk. Intett, hogy lépjünk be és foglaljunk helyet. Kenji engedelmeskedett neki, mert még nem ismerte őt eléggé.
Megragadtam Kyouichi-sama derekát, lassan magamhoz vontam és végignyaltam a gyönyörű cseresznye színű ajkait. Majd forró csókot leheltem ajkaira és lassan fokozatosan átcsúsztattam a nyelvemet a szájába, mire ő viszonozta a kedvességem. Ilyen az én Kyouichi-samám. Mikor ajkaink szétváltak ő Kenjire nézett jelentőségteljesen
- Gyere ide, Kenji! Meg akarlak kóstolni. – súgta bele a sötétbe kéjes hangján.
Kenji mögé lépett, állát gyengéden megemelve, lassan falni kezdte azokat a kívánatos ajkakat.
Mi sem maradtunk tétlenek, hiszen az nem az én területem. Míg ők forró csókban forrtak össze, én lassan nyalogatni és csókolgatni kezdtem Kyouichi-sama nyakát. Mikor az érzékeny pontjához értem, térde megremegett és elfojtott nyögés tört fel torkán. Kettőnk közé szorult, mint egy csapdába esett kiscica, de nem rémült meg sőt élvezte. Keze megindult az ágyékunk felé, ahol már szétszakadni készült a nadrágunk. Puha kezeivel dörzsölt a nadrágon át. Gyorsan megszabadultunk minden ruhánktól. Kyouichi-sama sem tétlenkedett, térdre ereszkedett és bársonyos kezeibe vette mindkettőnk kőkemény hímtagját. Először csak finoman simogatta, aztán lassan ajkai közé vette és csókolgatta, nyelvével izgatta. Hol Kenjiét hol az enyémet. Gyönyörű volt látni. Lent Kyouichi-sama a farkammal a szájában, szembe pedig Kenji megfeszülő, bársonyos fehér teste, gyönyörtől eltorzult arca. Úgy éreztem rögtön végem. Felemeltem Kyouichi-samát és az ágyra fektettem, addigra Kenji is felvette az ütemet. Megszabadítottuk fehér köntösétől. Kenji a nyakát és a mellbimbóit csókolgatta, én a farkával kezdtem játszani. Mikor éreztem, hogy teste megfeszül, lassan felemeltem a fenekét és bedugtam a nyelvem gyönyörű rózsaszín nyílásába, majd becsúsztattam mellé az egyik ujjam. Kyouichi-sama fent és lent is gyönyörben vergődött. Rám emelte könyörgő pillantását és nyögött.
- Nnh...kérlek, tedd be Misaki! Magamban akarom érezni a kemény farkad, mint mindig! – nyögte és már négykézláb várt rám. Lassan becsúsztattam a farkam és óvatosan elkezdtem mozogni benne. Kyouichi-sama zihált az élvezettől, de nem sejtette, hogy ez még csak a kezdet. Lesz ez még jobb is. Míg én hátulról ringattam, ő addig talált más elfoglaltságot a szájának és vadul rácuppant Kenji farkára, aki már alig bírt talpon maradni. Hirtelen felrántottam és szembe fordítottam magammal. Az ölemben lovagolt, tenyerével a térdemen támaszkodott miközben Kenji a farkát kényeztette. Éreztem, ahogy teste megfeszül, hátradobja magát az ölemben és zihálása felgyorsul.
- Misaki, kérlek élvezz belém. – nyögi elfúló hangon.
Jó ég, milyen pazar látványt nyújt Kenji farkával az ajkai közt.
Erősen remegni kezd és érzem, ahogy forró gyönyörünk egyszerre ér tetőpontot.
Zihálva emelkedik fel és le mellkasa, szája mosolyra húzódik.
- Itt még nem végeztünk, ugye fiúk? – kuncog.
,,Te kis telhetetlen dög, hát persze, hogy nem!” – gondoltam magamban.
- Kenji, téged is érezni akarlak magamban! – lihegi. Helycserés támadás, Kenji kezdte hátulról dugni. Hirtelen ötlet suhant át az agyamon. Tegyük még jobbá a dolgokat. Szétfeszítem Kenji fenekét és behatolok a nyelvemmel. Kenji meglepetten pislant hátra és csodálkozik rám. Visszanézek rá és szám gonosz mosolyra húzódik. Már nedves is... finoman betolom a farkam Kenji hátsójába, aki ettől megborzong és felnyög, csakúgy, mint az alatta ziháló Kyouichi-sama.
- Ah..., Kenji vastagabb lettél. – nevet.
Mozogni kezdtem, mozdulataimra Kenji is ráhangolódott. Nagyon élvezte, megtaláltam,,azt” a pontot. Kenji remegett és alatta Kyo-sama is.
- Bazd...de szűk vagy Kenji. – nyögtem ki.
Egyszerre ringatóztunk a gyönyör tengerén, mindaddig míg be nem teljesedtünk mind a hárman. Egymáson fekve ziháltunk és próbáltunk észhez térni.
- Kurva jó volt! – szólalt meg végül Kyo-sama. – Elmentem zuhanyozni, kösz a szép estét srácok! – nevetett.
Kimerülten feküdtünk Kenjivel az ágyon egymás mellett. Kyo-sama pedig távozott, de mielőtt elment meghagyta, hogy reggelig fizetve van szóval maradhatunk. Majd hülye leszek hazamenni. Úgy remeg a lábam, hogy menni sem tudok. – gondoltam magamban.
- Ember, azt azért nem hittem, hogy én is meg leszek ma baszva! – sóhajtotta.
- Nem tettszett? – kérdeztem.
- Nem állítottam ilyet! Csak meglepett. Azt hiszem te vagy az első, akivel kiemelkedően jó volt. – nevetett.
- Hát...kösz, vagy mi! – vigyorogtam bele a sötétbe.
- Egész jó csapat vagyunk, nem Sen? – ahogy kimondta a nevem teljesen beleborzongtam.
- Ja, ja! Olyasmi! – válaszoltam egyszerűen.
- Hát akkor, dolgozzunk továbbra is össze, Senpai! – nevetett.
Átölelt, majd megcsókolt teljesen ledöbbentve ezzel.
- Hé, a melónak már vége Nakamura! – háborogtam.
- Kavarjunk együtt, Sen! – ajánlotta.
- Mi...? Járni akarsz velem? – hitetlenkedtem.
- Aha. Dolgozzuk ki együtt a legjobb pózokat. – nevetett.
- Ha ezt akarod. – adtam meg a választ.
Rá kellett jönnöm, hogy az ő igazi személyisége is igen csak elüt attól, amit valóban láttat magáról ez a srác.
Nos...hát így kezdetem járni a nappal szürke egér, éjjel vadmacska Ishigami senpai-al.ExtraMár egy hónapja járok Nakamura-val. Nem panaszkodhatom, mert nagyon úgy tűnik, hogy kiegészítjük egymást, mind a munkában, mind a magánéletben. A színpadi duettünk állandóssá vált. A nép most már csak együtt akar minket. Álló farkakat és nedves bugyikat hagyunk magunk után. Amit a színpadon folytatunk...az egy virtuális szeretkezés. Az egymás iránt érzett, tiszta nemi vágyunk kel életre mozdulatainkban. Együtt kérnek minket még a szobáikba is. Ha valakivel hármast alkotunk az csak maga lehet a puszta gyönyör. Azt mondjátok, hogy beképzelt vagyok? Meglehet, de én már csak ilyen vagyok. Szóval minden sínen megy, most már csak egy valami van, amit el kell intéznem. Yukina. Bár sosem jártunk, csak szexpartnerek voltunk, de talán Yukinának hiányozni fognak a kellemes perceink. De már egy hónapja titkolom előle, hogy Nakamura-val járok. Talán szomorú lesz.

Ezekkel a gondolatokkal indultam el a főnök irodájába, hogy letegyem a lantot mára és könnyes búcsút vegyek tőle. Gondoltam én! De hát ember tervez és Isten végez! Mint, ahogy ebben az esetben is. Halkan kopogtam, de nem jött válasz. Lehet elaludt. Nem baj vettem a bátorságot...(én hülye), és benyitottam. Nos azt hiszem én csináltam magamnak a felesleges gondot. Amit ott láttam igen csak messze volt az alvástól. A jelenet a következő volt. Az elragadó Yukina éppen a főnököm, Issei-san ölében lovagolt. Arcukon ragyogott a pír, úgy tűnt nem először csinálják. Yukina feneke szinte magába szívta Issei-san méretes szerszámát. Az ártatlan kis Yuki, pedig olyan ütemben mozgott, hogy komolyan rácsodálkoztam a szék teherbírására. Úgy falták egymást, akár két szexéhes vadállat. Sosem láttam még a főnököm arcán ilyen kéjsóvár kifejezést. A kezem véletlenül megcsúszott az ajtón, ami ettől megnyikordult. Hirtelen mindketten odakapták a tekintetük.
- Sen?...Misaki-kun? – kérdezték kórusban.
Nem tudtam se köpni se nyelni a meglepettségtől.
- B...bocsánat! F...folytassátok csak. – hebegtem. – Yuki, megvárlak a hátsó kijáratnál.
Hátul elszívtam egy cigit, mire a parázs leégett, Yukina is előkerült. Arca tűzben lángolt, gondolom az orgazmustól.
- Nagy lehetett! – kuncogtam.
- Fogd be, seggfej! Ez a te hibád! – mondta.
- Bocs, hogy egy hónapja hanyagollak, de el kell mondanom valamit. –kezdtem bele.
- Hm...csak nem azt, hogy te és Ishigami szeretők vagytok? – mondta ki nyíltan.
- He? De! Honnan tudod? -kérdeztem meglepve.
- Ember, ez rád vall! A farkad a helyén van ha kell, de az eszed is a cerkádban hordod! Komolyan azt hitted, hogy két év ismeretség után nem jövök rá? Egész más tűz ég a szemedben, ha róla van szó! – érvelt ésszerűen.
- Komolyan? Ennyire...? -kérdeztem.
- Hogy ennyire látszik e? Na ja! Mond csak, ilyen jó az ágyban? – érdeklődött.
A korlátnak dőltem és elmerengtem.
- Aaa...aha! Fasza! A farkam utáni vágya lehengerlő. Ötletes a szexet illetően, és sokat akar.-soroltam.
- He heh! Sen szerelmetes! – viccelődött.
- Marhára gyerekes vagy és tévedsz!-egy pillanatig elmerengtem.
- Ez is rád vall...-kezdte, -hogy még a saját érzéseid terén is analfabéta vagy! -vágott vele fejbe.
- Hmm...lássuk csak...most például hiányzik! Szívesen harapdálnám azt a fehér fenekét. – mondtam nevetve, bár valóban így éreztem.
- Hé Sen! Fogadj el egy jó tanácsot! Ne kövesd a ribanc anyádat! Ő nem épp az a követendő példa. Valószínűleg, úgyis ondó mérgezésben hal meg! Szedd rendben az érzéseid! – kuncogott.
Érzések, hun?! Sosem gondoltam efféle hülyeségekre, de ha a szívemben ez a szorító érzés ilyesmi, akkor talán szerelmes vagyok?! Szerelmes...szerelmes...Nakamura testébe...seggébe... vagy talán magába Nakamurába? Megőrülök ettől.
- Hé Yuki! Milyen az öreggel? -tereltem el a gondolataim.
- Nem öreg! Csak harminckettő! De eléggé tapasztalt. Ennél durvábban nyomjuk. -válaszolta.
- Mióta? – kérdeztem vissza.
- Egy hónapja! Aznap, mikor Kenji kezdett. Szarrá riszáltam a seggem meg a lábam. A főnök lekezelte aztán valahogy megtörtént. Az ablaknak nyomva csináltuk, ami izgató volt. Ráadásul... láttad mekkora van neki? -mesélte kuncogva.
- Yuki, te szerelmes vagy Issei-sanba? – kérdeztem.
- Nos...igen. Így alakult. De nem azért, mert pénzes. Csak megnyert a kedvességével. Na meg szeretem a méretes...- harapta el.
- Jó jó! Egy egyszerű igen is megfelel. -dünnyögtem. – Szeretők vagytok? -kérdeztem ismét.
- Nem nyilvánvaló? -mosolyodott el.
- De! – nyugtáztam.

Yukinával sikeresen lezártuk a nem létező kapcsolatot. Most már nincs semmi gondom, akár még fel is vállalhatnám a kapcsolatom Nakamurával.
Másnap épp a tetőre mentem fel, mikor becsapódott mögöttem az ajtó. Nakamura vetette neki a hátát. Kihúzta a nyakkendőjét, majd rám vetette magát
- Mit cs...?- kérdeztem, miközben a kezeimet a nyakkendővel a korláthoz kötözte.
- Ártatlan vagyok! – mondtam, szinte már reflexből.
- Hehe! Semmit sem csináltál, csak kívánlak! Csináljuk! – vette le a szemüvegét.
Amikor Nakamura levette a szemüvegét és szabadjára engedte hosszú fürtjeit, az volt az a pillanat, hogy átvedlett szexéhes ribanccá. Az én ribancommá. Állítása szerint csak én tudtam kihozni belőle az úgy mond állatot. Éreztem, hogy a bensőm megremeg és elmosolyodok. Egyre izgalmasabb ez a srác. Mindig meg tud lepni:
- Mégis mit tervezel, Kenji? – nevettem.
- Jesszusom, megtennéd, hogy nem a ribanc táncos nevem használod, mikor épp a számba akartam venni az irányítást. Még a végén leharapom! – vágott vissza.
- Jaj csak azt ne! Kegyelmezz neki, ő ártatlan. – viccelődtem.
Ez volt nálunk mondhatni egyfajta szerepjáték. Volt, hogy berángatott a zeneterembe és ott estünk egymásnak. Vagy a szertárba. Apám, az volt ám a jó dugás. A többiek kint fociztak, mi meg addig bent dugtunk, mint a nyulak. Nakamura épp az órájáról lógott, csak úgy, mint most is.
Azóta az este óta Kyo-samával, valami újat nyithattam meg az én senpai-omban.
Ahogy elnézem, amint a nyelve végig siklik, fel-alá pásztázza a farkam...már a látványra is elélvezek.
Cirógatja, szeretgeti a csúcsát, minek következtében kiszökken a nedűm. A rohadt életbe, az a legszarabb, hogy ide vagyok kötve és még a seggét sem tudom megfogni. Biztos vagyok benne, hogy ezzel kínozni akar. Ahogy egyre gyorsul a keze, érzem közel állok hozzá, hogy a markába élvezzek. Nakamura kezei hirtelen megállnak. Végignyalja hosszú ujjait majd a fenekébe tolja őket. Atya ég! Annyira izgató csak úgy ágaskodik a farka. Már zihál az élvezettől. Csípőjét lejjebb engedi és beleül a kéjtől lüktető farkamba. Mindketten felszisszenünk. Lassan kezd mozogni és közben nevet a nyomoromon, hogy nem érinthetem meg őt. A tempója fokozatosan gyorsul, a feneke csak úgy végig szánt a farkamon. Két kezével a korlátot szorítja, arán már látom, hogy a gyönyörtől gyötrődik. Ez az én szenvedélyemet is jobban felfűti. A hullám egyszerre ér minket utol, együtt szállunk fel rá. Hatalmas nyögés és remegés, még az is érzem ahogy a lyuka remeg a farkam körül. Ez most mindent vitt. Eloldozza végre a kezem, most már magamhoz ölelhetem. Valami nagyon furcsa érzés kerít hatalmába.Talán ez a szerelem?

~Vége.~

Mivel szerettétek volna...Desischado és Lucy, külön kérésére, ím itt a második extra! Köszönöm nektek, hogy megihlettetek. Fogadjátok ezt, hálám jeléül!
Extra 2.Kellemes nyári szellő járta át az egész várost és...
– Mégis, mi a faszomról beszélsz, idióta? Neked most, rólam kéne írnod, nem holmi kibaszott szellőkről. Mellesleg...tél közepe van és ha most miattad, nem lennék egy székhez kötve egy vén fasszal, akkor tuti, hogy már szarrá fagyasztottad volna a seggem, ugye? Inkább ments ki, a szorult helyzetemből!
Oh, ez a nyavalyás kis kangörcs... Csoda, hogy eddig még nem nyírtam ki. Kezdjük el, mielőtt a rinya gép újra rákezdi.Kazuma Sen vagyok. Jó, hogy újra találkozunk. Most épp nagy szarban vagyok. Egy székhez vagyok kötve Issei-sannal. Azt kérdezitek, hogy ki tehet az egészről? Nos, Nakamura és Yukina. Ez a két gonosz cafka a hibás mindenért. Hogy teljesen összeálljon bennetek a kép, hadd meséljem el, hogy miként jutottunk el idáig. Kenji és én, már fél éve együtt élünk. Ő lelépett az alkoholista apjától én meg otthagytam a ribanc anyámat. Pénzben nem szűkölködünk, hisz a munkánkból kifolyólag...van mit a tejbe aprítanunk. Minden a rendes mederben folyt, Kenjivel meglepő módon igen csak könnyű együtt élni. Remekül főz, most és takarít. Egy zseni az iskolában és kurva az ágyban, így nincs szükség beszélgetésre. Egész egyszerűen, nincsenek problémáink. Legalábbis, én eddig ezt hittem.

Ez az egész, egy héttel ezelőtt kezdődött. A biológia szertárban smároltunk vadul az én kis cafkámmal, Kenjivel. Elkezdtük egymást vetkőztetni és nyalogatni. Minden úgy haladt, ahogy az kellett. Kenji, éppen arra készült, hogy belekezd szenvedélyes kényeztetésembe. Örültem is, mint majom a farkának, hisz az én kis szeretőm szája, édesebb volt a legfinomabb belga csokinál. A nyelvének játéka, úgy megbabonázott, hogy alig tértem tőle magamhoz. Kezemmel a hajába túrtam és mozgatni kezdtem a fejét. Egyre vadabbul és erőszakosabban, addig míg végül a szájába nem élveztem. Ő köhögött és fuldokolt, de én már készültem is a hosszabb menetre. Ő, azonban nemes egyszerűséggel, fogta magát és felöltözött.
- Hé Ken! Nem folytatjuk? – kérdeztem tőle elégedetlenül.
- Bocs, de elment a kedvem! – jelentette ki forró tűzzel a szemében.
- Mi a tököm? Ha így viselkedsz, félő, hogy megcsallak! – ordítottam utána, bár tudtam, hogy ennek semmi esélye. Képtelen lettem volna, megcsalni őt. Nem tudom, hogy miért, de nem kellett más csak Ő.
- Önző dög! Csinálj, amit akarsz. – fordult vissza, majd távozott.
- Önző? Ki a faszom az önző? – kérdeztem magamtól értetlenül. – Már, hogy a francba lennék önző, mikor épp most élveztem a szájába. Nem volt ez elég nagylelkű? – kiáltottam, most már hangosan.
Onnantól kezdve, napokig nem kufircoltunk. Még csak nem is beszélgettünk. Került engem a suliban és még otthon is. Feltűnt viszont, hogy Yukinával egyre többet lógnak együtt. Kezdtem gyanakodni, valamiféle titkos viszonyra, bár ez az ötlet, elég abszurdnak tetszett. De...ebben a mai világban...sosem lehet tudni. Ezért eldöntöttem hát, hogy követem. Magamra öltöttem, fekete kapucnis fölsőmet és napszemüvegemet és egy egész napon át, követtem-e két kis cafkát. Vesztemre...

Ma volt, a harmadik napja, hogy követem őket, de mindhiába eddig. Ma viszont, kezdett eredményessé válni, eme kémtevékenységem. Egy hotelig követtem őket, mikor észrevétlenül felbukkant mellettem...egy nem kívánt utánfutó.
- He? Issei-san, te mi a tökömet keresel itt? – kérdeztem, mikor megjelent mellettem a főnököm. Egy nagyobb fal mellett húzódtam meg, éppen akkor.
- Yukinát követem! – hangzott az egyszerű felelet, a szintén kémtevékenységet folytató,,sötét” alaktól. – Furcsa velem napok óta. Arra gyanakodtam, hogy megcsal engem...de sosem hittem volna, hogy pont Nakamurával. – biggyesztette le ajkait.
- Ezt...még én sem vagyok hajlandó elhinni. – jelentettem ki, de közben majd felforrt a vérem az idegtől. Engem még sosem csaltak meg. Mondjuk...eddig nem is jártam senkivel, szóval nem is csalhattak meg.
- Na de...- kezdett volna bele, Issei-san, azonban váratlanul megjelent előttünk, két fúria.
- Mégis mi a fenét kerestek ti itt? – háborgott Kenji.
- Ti...ti aljas disznók!- dobbantott a lábával Yukina.
- He? Aljas disznók? De hisz, ti...- kezdtem volna hőbörögni, ekkor azonban egy kicsi ököl lendült felém és a következő emlékem, hogy egy székhez kötöztek.
- Magadhoz tértél? – kérdezte Issei, mikor ébredezni kezdtem. – Öcsém, mivel húztad fel, Nakamura agyát? – kérdezte ez is vádlóan.
- Honnan kéne tudnom? – morgolódtam. – De, te sem lennél itt főnök, ha ártatlan lennél. – mutattam rá a tényekre.
- Én...- mondta, de ekkor kivágódott a fürdő ajtaja. Yukina és Nakamura léptek ki rajta köntösben, felfrissülve.
- Magadnál vagy? – kérdezte Kenji. Yukina, a háta mögül kukucskált ki félve.
- Hé, mégis mi a faszom ez, Kenji? – estem neki, az én kis szexrabszolgámnak.
- Még mindig nem érted, ugye? Te utolsó...balfasz! – torzult el Ken arca.
- Persze, hogy nem értem, ha nem mondasz semmit! – fogyott el a cérna. Ken szemei megteltek könnyel. Eddig még sosem tapasztaltam nála ilyet. Ő sosem ingott meg eddig, sosem vettem észre, hogy valaha is megbántottam volna.
- Misaki oké...na, de én mit keresek...? – kezdett volna bele kérdésébe az öreg.
- Fogd be! – kiáltotta el magát Yukina hirtelen. Kicsi kezei ökölbe szorultak és szinte remegett az indulattól. Lenyűgöző volt, végre ilyennek is látni.
- E...ez, csak is a te hibád! – dörrent fel Yukina. – Féltékeny vagy, ok nélkül. – mondta remegve, de ingerülten. Issei-san meg sem tudott szólalni. Fejét lehajtotta és csak hallgatott.
- Ember, te aztán férfi vagy a talpadon. – morogtam neki oda az orrom alatt.
- Pofa be! – szólalt meg az én kis édesem. – Példát vehetnél róla és gyakorolhatnál egy kis bűnbánatot.
- Bűnbánatot? – hitetlenkedtem. – Mi a faszom?
- Azt még csak-csak elviselem, hogy nem mondod ki szeretsz! – kezdett bele. – Na de, hogy klozetnak használsz, azt már nem!
- Eh? – teljes volt nálam a sötétség. Mégis mi a fenét hiányolhat ez?
- A számba élvezel, anélkül hogy legalább szólnál. Ez az előjáték. Aztán már vágod is a seggembe a farkad! – mondta dühtől eltorzult arccal. – Ez nem szex, hanem dugás, amiben csak te érzed kielégítve magad. – vágta a fejemhez. Ez számomra egy kisebb sokkal ért fel. Csodáltam is, hogy nem lettem ettől hirtelen impotens. De...azt hiszem igaza van.
- Ezért vagyunk itt? – világosodtam meg végre. – Akkor ti, most nem megcsaltok minket?
- Mi a túró? Csak nem...féltékeny vagy? – kerekedett ki Nakamura szeme.
- Az igazat megvallva...a tudat, hogy Yukinával csinálod...totál felbaszta az agyam! – vallottam be.
- Oh...haha. – nevetett fel. – Akkor hát... – mondta, majd a következő pillanatban magához húzta Yukinát. Ajkaik szétváltak, majd forró csókban forrtak össze ismét. A felháborodottságom mellett, valami egész más érzés is született bennem. Valami olyan, ami még annál is erősebb volt. Azonnal fel akartam állni ( A székből, mert amúgy már álltam). Csókjuk egyre szenvedélyesebb és hevesebb lett én pedig egyre kevésbé tudtam parancsolni, háborgó szívemnek és testemnek.
- Hadd engeszteljelek ki! – próbálkoztam be. Nakamura és Yukina szétváltak, majd megszabadítottak minket a kötelektől, és hagytak végre minket is érvényesülni. Karjaim szorosan ölelték Nakamura, csupasz testét. Forró volt, akár a sivatag. Égett benne a szenvedély tüze. Végig csókoltam azt a testet, mely olyan vágyakat szít bennem, amire ha csak rágondolok, már is haptákba vágom magam. Mi az ágy végében Yukináék, pedig az ágy elejében játszadoztak Issei-sannal. Miközben számba vettem Kenjit, és kényeztetni kezdtem őt, felpillantva észrevettem, hogy Yukináék is ezt csinálják. Akkor még jobban felizgultam. Látva, ahogy a volt és a jelenlegi kedvesem megremeg, a legnagyobb gyönyörök közepette...azt hiszem, azt az érzést nem lehet leírni.
Nyalogatni és simogatni kezdtem alul, míg kellőképpen be nem nedvesedett, majd ujjaimmal ollózni kezdtem. Kenji, szinte sikított az élvezettől. Hosszú ujjai a lepedőbe martak, úgy kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta. Az öreg és én, egyszerre hatoltunk kedvesünkbe. Ők egymással szemben ziháltak, ameddig mi hátulról ringattuk őket. Csillogó szemekkel bámultak egymásra, míg végül ajkuk össze nem forrt. Apám...micsoda négyes ez! Az a két gonosz bestia, még akkor is csókolta egymást, mikor hátra fordítottuk őket. Akkor pillantottam meg...Issei-san farkát.
- Atya ég! Hogy fér az be, abba a kicsi, törékeny testbe? – szinte sikítottam magamban. Élvezetünk a végén akkora volt, hogy mind a négyen zihálva, fuldokolva, dőltünk ki az ágyra.

Egy órával később, Yukina és az Öreg, elköszöntek és elmentek. Már csak mi ketten maradtunk Kenjivel. Némán feküdtünk egymás mellett, testünket még mindig a gyönyör hulláma járta át, szikrája épp csak, hogy csillapodott.
- Meg akarlak baszni! – szólalt meg váratlanul Kenji, miközben a plafont bámulta.
- Mi van? – ugrottam fel rögvest a döbbenettől. – Ugye, most csak hülyülsz?! – képedtem el.
- Nem! – vágta rá. – Ha már képtelen vagy kimondani, hogy szeretsz, akkor legalább bizonyítsd azzal, hogy feláldozod nekem a segged.- mondta teljesen komolyan.
- Na, de...- kezdtem volna mentegetőzni.
- Eh? Nem én vagyok az első, aki ezt tenné veled! – érvelt logikusan. – Ha más már megtehette...
- Ó te szent szar...- gondoltam magamban. Tudtam, hogy ha nemet mondok, annak beláthatatlan következményei lesznek. Nem...a következményei...igencsak könnyen beláthatóak lesznek. Nagyot nyeltem és megpróbáltam felkészülni rá lelkileg, de a szám előbb mozdult, mint a gondolataim.
- Rendben! – mondtam, de arra már nem volt időm, hogy a szám elé kapjam a kezem. Kenji, mint egy kecses macska, úgy kerekedett felettem. Csókolgatni kezdte az ajkaim, majd lejjebb haladt a nyakamon keresztül a mellbimbóig. Meglepődve tapasztaltam, hogy igenis érzékeny vagyok. Nedves köröket írt le nyelvével, a köldököm körül. Ajka még lentebb csábította őt, így a farkammal kezdett el játszani. Már attól is elélveztem, ahogy csókolgatta és szívogatta a végét, de neki még ez sem volt elég. Lábaimat szétvetette és a magasba emelte, közben utat tört magának a seggembe. Való igaz, hogy a munkámból kifolyólag, dugtak már meg, de ennyire gyengéd, vad és erotikus még egyik sem volt. Hosszú ujjaival izgatni kezdte azt a pontot bennem, aminek következtében, szégyen szemre megint, remegve élveztem a lepedőre. Ő csak mosolygott és az ajkai szélét törölgette.
- Beteszem! – szólalt meg hirtelen és már belém is tette. A sötétben alig láttam az arcát, de azt azért sikerült észrevennem, hogy kéjesen mosolyog. Gonosz bestia! Kezeink összekulcsolódtak, úgy támasztottam meg a felettem ziháló kis ördögömet, aki keményen megdolgozta épp a hátsómat. Döbbenten tudatosult bennem, hogy én ezt kibaszottul élvezem. Váratlanul felrántott és háttal magára ültetett, majd így folytatta tovább. De már képtelen voltam kivárni, olyan élvezetek között vergődtem. Rásegítettem hát a csípőmmel és vadabb tempóra kapcsoltam.
- Heh, milyen szégyentelen vagy, Sen. – mondta gúnyosan nevetve és lökött még rajtam egy utolsót, amitől akkorát élveztem, hogy még el is ájultam.

- Hé, Sen! – ébresztgetett Nakamura, és fehér haja aláhullt az arcomba, mikor ajkát az enyémhez érintette. – Elájultál. – mondta nemes egyszerűséggel.
- Baszd meg! Ez rohadt égő! – kaptam arcom elé a kezem.
- Megértetted végre, hogy milyen az mikor nem csak te kapsz? Mikor úgy kezelnek, mint egy olcsó gumibabát? – kérdezte sértődötten.
- Ah, ja...Ígérem, hogy többé nem teszek ilyet. – fogadkoztam és el is döntöttem magamban, hogy ezentúl,,jó fiú” leszek. – Ken, én...sze...sze...- ki akartam mondani neki, legalább egyszer, de képtelen voltam kiejteni ezt az egyszerű szót.
- Jesszusom Sen, ne erőlködj, mert a végén szétdurran a fejed! – nevette el magát Kenji.
- De ugye, ez nem azt jelenti...-kezdtem bele, – hogy mostantól én vagyok a,,cica”? – kérdeztem reménykedve.
- Nos, ki tudja...- válasza csak ennyi volt, azután elaludt a karjaim között, kétségek között hagyva engem és háborgó lelkemet.

Szóval, ez volt az a szorult helyzet, amiből nekem, ki kellett mentenem, ezt a szexmániás kis kangörcsöt! Komolyan azt hiszem, ennél jobban nem is szenvedhetett volna, szegény Sen, talán még meg is sajnáltam! Ti mit gondoltok erről? Megfelelő büntetést kapott?

Szereplők: Matsumoto Yukina x Issei AkihikoExtra 3Ha az emberek rám néznek, akkor csak egy bájos arcot látnak, pedig én fiú vagyok. Eddig még senki sem gondolkodott el azon, hogy talán több van bennem, mint ami a felszínen van. Szerettem volna, egyszer egy olyan emberrel találkozni, aki belülről is meg akar ismerni. Ez idáig sikertelen volt. Matsumoto Yukina vagyok, tizenhat éves leszek. Mióta serdülő korba léptem, a saját nemem kezdett vonzani. Az, hogy miért történt ez velem, arra nem találtam és nem is kerestem magyarázatot. Jó módú családból származom, de a szüleim a munkájuk miatt sosem értek rá, hogy foglalkozzanak velem. Magányos voltam, aki szeretetre és törődésre vágyik, ezért kezdtem ,,viszonyt” folytatni a jó barátommal, Sennel. Nem volt köztünk több, mint testi kapcsolat. El voltunk egymással, de különösebben csak a suliban beszélgettünk. Az első alkalmam mégsem vele volt, hanem a legjobb barátommal, akiről még Ő sem tudott. Gyermekkorunk óta ismerjük egymást és szomszédok vagyunk, de az iskolában kerüljük egymást. Ő, egyedül él az apjával, aki egy alkoholista. Az anyja elhagyta őket egy másik férfiért. Nakamura, sok szaron átesett már az idióta szülei miatt. Két évvel ezelőtt, az apja megerőszakolta Őt, amikor totálisan leitta magát. Sosem felejtem el azt az arcot, amikor átjött hozzám. Reszketett. Olyan sokszor ment el hányni, hogy egy idő után, már számolni is elfelejtettem. De őt mégsem törte meg a dolog és arra kért, hogy feküdjek le vele. Nekem nem volt ellen vetésem, hisz szerettem őt. Olyan volt ez, mint egy testvéri szeretet. Mindig mindent együtt csináltunk. Mostanában viszont...furcsán viselkedik. Túl sokat kérdezget a Sennel való kapcsolatomról. A gondjaim viszont...akkor kezdődtek el. Tegnap felhívott, hogy beszélni akar velem valami fontosról. Azóta Őt várom, itt az ágyon fekve.

Szundikálásomból a csengő hangja ébresztett fel. Magamra húztam az ágy mellett heverő papucsomat és lebandukoltam, hogy kinyissam az ajtót. Naka, fehér haja bontakozott ki a szemeim előtt, majd egy váratlan mozdulattal már a nyakamba is ugrott. Beinvitáltam, majd felmentünk a szobámba, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Ahogy lehuppantunk az ágyra, Ő egy forró csókot nyomott a számra, majd megfogta a kezeimet. Ez bevett szokás volt már nálunk.
- Hé, Yuki! – szorított még egyet a kezemen. – Te, ugye jóban vagy Sennel? – tért a tárgyra egyből.
- Ööö, igen! – válaszoltam kissé határozatlanul. – Osztály társak vagyunk.
- Yuki, tudok róla, hogy ennél több van köztetek. – fokozta tovább zavaromat. – Bassza meg, hogy ez mindenről tud! – gondoltam magamban. De jól ismerem Nakamurát, hogy úgy sem áll le, ameddig meg nem tud mindent, így nincs más hátra, mint előre... Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.
- Szexpartnerek vagyunk! jelentettem ki, majd éreztem, hogy kissé elpirulok. Hihetetlen, hogy eddig csak is Ő volt az egyetlen, aki zavarba tudott hozni. Pedig Sennel kufircolok, de még Ő sem képes zavarba hozni. Lesz valaha olyan ember Nakamurán kívül, aki erre képes lesz? Meglepődve vettem észre, hogy cseppet sem lepődött meg azon, amit az imént mondtam.
- Gondoltam. – mondta csalódottan. – Mi a fene? Mi ez a fej? – kérdeztem magamtól.
- Yukiiii...nekem tetszik Sen! – mondta és lehajtotta fejét. Hófehér arca vörösben úszott. Azt hittem nem hallottam jól, de ahogy elnéztem a fejét rájöttem, hogy a hallásommal nincs semmi baj. Ekkor már tudtam, hogy mit kell tennem.
- Összehozzalak vele? – kérdeztem tőle, mire Ő, csak szendén bólintott. Na, erre kíváncsi leszek. Érdekes egy páros, de talán embert farag Misakiból. Elindítottam hát a haditervünket. Az első lépés nem sikerült a legjobban, mert szegény Nakamura, úgy fejbe baszta az ajtóval Sent, hogy kezdtem megijedni, talán végleg megutáltatta magát vele. De a klubban végre domborított, hála a személyiségének. Mire eljött az este és eljött a klubba, nem volt végre szende. Amint leteszi azt az átokverte pápaszemet, személyiséget vált. Ez az én hibám, mert amikor gyerekek voltunk, sokszor bántottak mások. Nakamura, mindig megvédett, de egy idő után félni kezdett, hogy engem is bántani fog. Ezért kitaláltam, hogy ha viseli a pápaszemet, akkor az elrejti az erőszakos énjét. Ez valószínűleg, csak az elme játéka volt. Na, sikerült végre egy színpadra hajtani őket, ahol már nem volt baj, hisz Nakamura, mindig is jó táncos volt. Ők már összemelegedtek, most már én vagyok magányos megint csak.

Elhagyatva baktattam a főnök irodájába, hogy letegyem a melót mára. Szarrá ráztam a seggem, a sok szexéhes, kiéhezett idióta között. Alig álltam már a lábamon. Kopogtatnom sem kellett, az ajtó kinyílt. A főnök háttal ült nekem és a képernyőt bámulta. Közelebb osontam hozzá, már amennyire a fájós lábaim engedték. A képernyőre pillantva megláttam, hogy a nem rég lejtett riszálásomat bámulja...teljesen átszellemülve. Kezével az állát támasztotta, szemei pedig majd kiugrottak, annyira koncentrált. Lassan megérintettem a vállát, mire Ő, felpattant és a szívéhez kapott.
- Yu...Yukina, te mit...? – kapkodott a szavak után. Kényelmesen levágtam magam a kanapéra és keresztbe próbáltam tenni a lábaimat, de kurvára fájt ezért csak úgy félig...
- A műszakot jöttem letenni. – jelentettem ki és jég kék szemeibe néztem. – Fáj a lábam...- kezdtem nyafogni. Régi trükk. Ő, kihúzta asztala fiókját és kivett belőle egy tubust meg egy fáslit. Odasietett hozzám, majd térdre ereszkedett előttem, mintha egy hercegnő lennék. Lábamat a térdére helyezte és kinyitotta a flakont. Erős, mentolos illata volt, azzal dörzsölte be a bokám és a talpam, majd befáslizta.
- Még...mindig fáj! – jelentettem ki. – Mikor kicsi voltam, mindig kaptam rá puszit. – mondtam, de fogalmam sem volt, hogy miért feszítem a húrokat, csak tetszett, hogy uralkodhatom efelett a nagy tekintélyű ember felett. Teljes megdöbbenésemre, kezével alá nyúlt és a szájához emelte, hogy forró puszit nyomjon rá, majd váratlanul végignyalt rajta. Egész testemben megborzongtam, ami azért volt furcsa, mert ilyet még Sennel sem éreztem. Bársonyos forró kezeit végigcsúsztatta a lábfejemtől a combomig. Éreztem, ahogy alsó felem megmerevedik. Hideg szemeiben, melyekben most forróság tükröződött, egy pillanatig csalódottságot láttam átsuhanni. Hosszú karjaival magához vont, majd átölelt.
- Nekem, már az is elég, ha láthatlak! – súgta a forró szavakat fülembe. Nekem eddig megfelelt, az ideig-óráig tartó boldogság. De most azt akarom, hogy valaki úgy öleljen, hogy többet el se akarjon engedni.
- Ez...teljesen rendeben van. – mondtam neki, de időm már nem volt gondolkodni. Pillanatnyi lelkesedésem, riadalomba csapott át, mikor megéreztem hatalmas, merev farkát a combomhoz nyomódni. Nem tétovázott. Nyelvével és ajkával, először lassú tánca hívta mellbimbóimat, majd gyorsabb ütemre váltott. Szívta és harapdálta, hol gyengéden hol pedig durvábban. Egyetlen mozdulattal, megszabadított szorító nadrágomtól és észbe se kaptam már ujjai a fenekemben jártak. Hiába a hosszú kiképzés, Issei-san valami fantasztikus volt. Gyorsan ölébe kapott és rácsúsztatott isteni farkára. Először megijedtem a vastagságától, fel is szisszentem, de Ő belefúrta arcát hajamba és nyelvével nyakamat kezdte nyalogatni. Lassan és finoman, amitől én mélyeket nyögdécseltem a szoba sötétjének leple alatt. A hátamat a kanapé támasztotta, Issei-san térdelt és úgy mozgott bennem. Felém tornyosult és mellbimbóimat kezdte közben, ismét kényeztetni. Hirtelen ölbe kapott és az ablakhoz vitt, ami faltól-falig ért. Mellkasomat, a plexinek nyomta és újra belém hatolt. Ütemesen mozogni kezdett, minek következtében éreztem, hogy nyáltól nedves bimbóim a hideg üveghez súrlódnak. Ismeretlen volt, mégis nagyon izgató. Kapaszkodni próbáltam, de ujjaim nem találtak egyetlen biztos pontot sem, ezért hátranyúlta és inkább fenekéhez értem, amitől Ő, elfojtottan nyögött egyet. Miközben Ő, egyre jobban az őrületbe kergetett engem, annál jobban akartam én is Őt. Kihúzódtam belőle és el az üvegtől. Ő nem hagyott menekülni, ezért szembe fordított magával és felhúzott. Engedelmesen fontam dereka köré lábaimat, most a hátamnak feszült az üveg, de most már nem volt menekvés. Szorosan öleltem körbe, mind felül, mind alul. Ő egyre vadabbul csak döfködött, mire először én élveztem el, egyenesen a hasára. Hangom, melyet közvetlenül a fülébe nyögtem, Őt is arra késztette, hogy végleg beteljesüljön bennem. Zihálva öleltük egymást, majd ajkunk összetapadt. Forró csókunk, percekig tartott. Ez volt életem legteljesebb, legkielégítőbb szexe.Eltelt egy hónap és mi egymás mellett maradtunk, bár kapcsolatunk titokban maradt mások előtt. Sent is sokszor kerültem, de Ő, ezt az újdonsült szerelme miatt észre sem vette. Végül egyik este, mikor letenni jött a melót, rajtakapott, ahogy Issei ölében lovagoltam. Akkor, hirtelen meglepődtem, de alig vártam, hogy elhúzza végre a csíkot és én tovább élvezhessem az én szeretett lovagom, aki képes engem az őrületbe kergetni. Mellette megtaláltam azt, amit ezidáig sosem sikerült. A testi-lelki kielégülést.

Több, mint fél éve már, hogy az édes kis Yukinámmal járok. Keresve sem találtam volna, nála jobb társat. Nem csak azt szeretem, ahogy kinéz. Ha mosolyogni látom, az már felér nekem egy orgazmussal. Elragadó személyisége, mindenkit magához vonz. Ez idő alatt, amit együtt éltünk meg, sok dolog történt. Legutóbb, ez a bestia kegyetlen büntetésben részesített, amiért ok nélkül csalással vádoltam meg. Akkor egy székhez kötöztek minket Misakival és bosszút álltak rajtunk. Bár őszintén bevallom, máskor is vállalnék efféle büntetést. A lényeg a lényegben...hogy kiengeszteljem őket, eljöttünk az Okinawai tengerpartra. Yukinával délután kifeküdtünk a napozó ágyra, de Misakit és Kenjit, reggel óta nem láttuk. Ha jól sejtem, kefélnek, mint a nyulak...már reggel óta. Ha erre gondolok, önkéntelenül is csalódott vagyok. Ők ketten még fiatalok és sok bennük a szufla. Bár én sem vagyok még öreg, de félek, hogy egyszer nem tudom tartani Yukinával a tempót. Minden esetre lassan besötétedik és én akcióba lépek. Forró estét tervezek az én kis édesemmel.

Jó egy órával később, a tengerpart teljesen sötétbe borult. Itt-ott égett egy-egy kóbor fáklya, mely bevilágította a part szélét. Kedvesemet, sétára invitáltam, nem kevés hátsó szándékkal. Mikor egy kihalt partszakaszhoz értünk, hátulról átöleltem és neki nyomta várakozást nem tűrő hímtagomat. Yukina, egyik kezét kiszabadítva ágyékomhoz nyúlt és simogatni kezdte. Álla alá nyúltam és magam felé fordítottam, hogy nyelvecskéjét végre a számban érezhessem. Szüntelenül simogatott tovább alul hol gyorsabban, hol lassabban, míg végül nem bírtam. Magra kaptam Őt, de a váratlan súlytól a homokba dőltünk. Yukina, megfordult és pici, puha ajkai közé vette, szétdurranni készülő farkam. Nem bírtam kivárni és arcon spricceltem. Ő, csak mosolygott, majd szembe fordult velem, de úgy hogy még mindig rajtam ült. Lerántotta fürdőnadrágját és vékony ujjait kezdte nyalni. Ahogy végigfuttatta nyelvét ujjain, újra merev lettem. Ő, egy picit megemelkedett és magába vezette azokat. Pár percnyi kéjes nyögés és önfelkészítés következett, amitől ismét képes lettem volna, magamra élvezni, de ez a kis bestia szemfülesebb volt. Gyorsan belém csusszant. Tenyerével mellkasomra támaszkodott és fenekét fel le emelve mozgott, duzzadó farkamon. A kéj futkározott a hátamon. Lerántottam magamról. Négykézláb a homokban térdelt. Mennyei látványt nyújtott. Nem hagytam parlagon hívogató kis lyukát, gyorsan belé nyomtam. Vadul mozogni kezdtem, mire Ő, a homokba mart. Az utolsó lökésemre, Hanyatt vágódott a homokban és kéjesen felkiáltott.
- Ah...Akihiko... – nyögte édesen és elélvezett, mire én rögtön követtem őt és beleeresztettem mindenem.
Fárad

Szereplők: Namikava Jin x Masahiro Sosuke
( Aizawa Tamaki)
Jellemző: szerelem, dráma
(+16)1.fejezetA gyönyörű telihold bevilágította ezt a barátságtalan és sötét utcát. Csupán itt-ott pislákol egy-egy utcai lámpa, tompa fényt vetve a házakra. Ilyen későn már senki sem jár erre. Ilyenkor hajnaltájban kellemesen hűvösre jár az idő. Egy hat emeletes sorház második emeletén is meg-meg libbenti a szél, azokat a virágos függönyöket. Az ágyban fekvő rövid, barna hajú férfi vacogni kezdett, ezért feljebb rántotta magán a takarót. Meg-meg remegett és patakzott testéről a víz. Forgolódni kezdett és, mintha motyogott is volna valamit álmában. Namikava Jin újra élte álmában ifjú korának legboldogabb, legszebb éveit.

- Jin! Hé, Jin! Ébredj már! – csendült Jin fülében az Ő kedves hangja. Lassan kinyitotta szemeit és álmosan felpillantott. A padban elterülve aludt el. Kellemes nyári szellő fújdogált be a tanterem ablakán. Jin barátjára nézett és elmosolyodott.
- Megint elaludtam, Tamaki? – kérdezte bár értelmetlen volt a kérdés, hisz minden nap elaludt. Ameddig osztálytársai a testnevelés órán vettek részt, Jin általában tüntetőleg, magán alvás órákat tartott, aminek mindig Tamaki vetett véget.
- Nem gond, Jin! Már megszoktam. De...igazán vehetnéd komolyabban is! – mondta a fiú és szájon csókolta Jint. Jin tétovázás nélkül viszonozta a csókját. Ő és Tamaki, már általános óta a legjobb barátok voltak, majd idővel észrevették, hogy talán másfajta érzéseket is táplálnak egymás iránt. Így lassacskán szeretőkké váltak.
- Gyere, Jin! – ragadta meg a fiú Jin kezét. Jinnek még éppen volt annyi ideje, hogy szabad kezével a táskája után nyúljon és már szalad is Tamaki után. Minden nap, iskola után Tamakiéknál lógtak. Ilyenkor filmeket néztek, videojátékoztak...vagy éppen szeretkeztek. Bár szeretkezéseik csak olyan időpontra eshettek, amikor Tamaki szülei nem voltak otthon. Ebben egységesen megegyezett mindkettőjük véleménye. Teltek az évek barátságuk és szerelmük, mindvégig töretlen maradt, egyre csak erősebbé és erősebbé vált. Végül Tamaki orvosi egyetemre ment Jin, pedig festőnek. Mindketten remek eredménnyel vizsgáztak, így Tamaki szülész-nőgyógyász lett a helyi klinikán, Jin pedig festő művész, ám tehetségét rajztanárként kamatoztatta a középiskolában. Mikor nagykorúak lettek, összeköltöztek egy közös lakásba, ahol végre csak ketten élhetnek. Ebbe a lakásba...amiben Jin jelenleg...egyedül él.Jin minden nap, ugyan úgy csókkal köszönt el kedvesétől reggel. Tamaki a klinikára sietett, Jin pedig az órájára. Kicsit feszültek voltak mostanában, mert Tamakit egyfolytában zaklatta egy volt páciense, akinél Ő egy gyógykaparást végzett. A nő, mondhatni teljesen beleszeretett és mindig odajárt rendelési idő alatt, hogy feltarthassa a férfit, aki így mindig lemaradt a munkájával. Tamaki sejtette, hogy a nőnél nem stimmel valami és leginkább pszichológusra lenne szüksége, mint sem rá. De nem közölhette vele. Ez mindkettőjük számára nehéz időszak volt. Jin sem örült annak, hogy szerelmére más is szemet vetett, de a rengeteg munkája miatt nem tudott ennél többet gondolkodni rajta...csak este. Abban biztos volt, hogy Ő szereti Tamakit és abban is, hogy Tamaki szereti Őt. De mégis...minden szabad percében, arra gondolt, hogy kedvese vajon jól van-e. Ám azon a napon...is úgy kezdődött el minden, mint egy átlagos napon. Jin a másodéveseknek tartott éppen órát a virágzó fák alatt, mikor az egyik kollégája rohant felé sápadtan.
- Na...Namikava Sensei! – szólt zihálva. – Aizawa-san! – nyögte. Jinnek elég volt egy tört másodperc, hogy villámcsapásként vágjon bele szívébe a félelem. Megtörtént, amitől rettegett.

Tamaki ma is késve érkezett munkahelyére. Nem volt meglepődve, hogy Ő már ott várt rá.
- Jó reggelt, Aizawa Sensei! – köszönt a nő. Szemei karikásak voltak. Úgy tűnt, mint aki napok óta alig alszik.
- Kaname-san! – szólt gépiesen.
Tamaki felsóhajtott és rövid, fekete hajába túrt. A nő közelebb lépett és cirógatni kezdte a férfi arcát. Tamaki hirtelen eltolta magától és beviharzott a szobájába. A nő..., mint akit hívtak követte őt és az ajtó hangos puffanással vágódott be utána.
- Örülök, hogy ma is láthatom a csodás arcod, Aizawa-san! – szólt az asszony. Tamakit, még a hideg is kirázta ettől a tébolyult mosolytól. Ilyenkor mindig Jinre gondolt és így sikerült egy kicsit megnyugodnia.
- Kérlek, Kaname-san! Hagyd ezt abba! Kérlek...könyörgöm neked! – mondta már-már megtörten a férfi. – Ezerszer megmondtam neked, hogy már van szeretőm, akit az életemnél is jobban szeretek. – ismételte a férfi. A nő nem foglalkozott azzal, amit Tamaki mondott neki, ismét közelített felé. Váratlanul megcsörrent a telefon. Tamaki úgy érezte, hogy egy hatalmas kő szakad le a lelkéről és titkon fellélegzett.
- Aizawa. – szólt bele a telefonba.
- Tamaki! – csendült szerelme ismerős hangja. – Ne haragudj, hogy megzavarlak! – mondta Jin.
- J...Jin! Örülök, hogy hívtál. – szólt és elfordult kissé, hogy a nő nehezebben halhassa.
- Minden rendben, Tama? – kérdezte riadtan Jin. – Ott...van? – érdeklődött.
- Huuh...igen, sajnos! – mondta meggyötörten Tamaki.
- Értem. – szól Jin és hangja egyre idegesebb lett. – Egyszer...egyszer biztosan felképelem! – mondta ingerülten.
- Ne! – vágta rá, Tamaki. – Ne csináld, Jinny! – próbálta nyugtatni kedvesét. Jin elérzékenyült akárhányszor szólította őt Tamaki, Jinnynek. Ez egy olyan becenév volt, amit Tamaki talált ki neki és mindig ezt suttogta a fülébe, mikor meg akarta nyugtatni. Jin felsóhajtott. Tudta, hogy innentől nem tehet ma semmit kedveséért.
- Ma is...eléd megyek! – közölte Jin.
- Rendben...- szólt a férfi. – Várni foglak, szerelmem! – tette le a telefont. Tamaki megmasszírozta fáradt szemeit és halántékát, majd visszafordult a dühös arcot vágó nő felé.
- Te...- kezdte ingerülten. – Te egy férfit szeretsz? – vágta hozzá a kérdést. – Egy férfit választasz helyettem? – dühöngött.
- Helyetted? – kérdezte Tamaki értetlenül. – Itt nincs semmilyen helyetted! Te sosem voltál és sosem leszel az életem része! – mondta ki végre, amit már oly rég meg akart tenni.
A nő arca lilába vált és zokogni kezdett. Dühe hatalmasabbnak tűnt, mint amit Tamaki el mert volna képzelni. A nő elméje elborulni látszott, fújtatott és megvető gyilkos pillantásokkal nézte Tamakit. Úgy nézett ki, mint egy olyan nő, aki most jött rá, hogy a férje évek óta csalja. A vizsgáló ágy melletti kis asztalhoz szalad és felkapta onnan a szikét. Tamakira rontott. Úgy tűnt, elborult elméje erősebbé és veszélyesebbé tett. Az erős férfit, pillanatok alatt a földre kényszerítette. Tamaki próbált védekezni a kezével, de ujjaiból már patakzott a vér. A nő elrántotta szikét fogó kezét. A magasba lendítette és két keze közé véve a szikét, lecsapott az előtte védtelenül fekvő Tamakira. Kaname csak szúr és szúrt, egymás után többször is, míg elborult elméje diktálta. De...már nem volt értelme, mert az egyik szúrás átdöfte Tamaki szívburkát és a férfi, ott helyben, vérben úszva életét vesztette.
Kaname, felette zihált a kimerültségtől. Kezében a szikével, amiről Tamaki gyönyörű vörös vére csordogált alá. A nő eszméletét vesztve ájultan zuhant a vértócsa kellős közepébe.

Jin a korbonctan rideg szobájában toporgott. Kezeivel körül ölelte magát és zokogott.
- Jin! – szólította meg a boncmester, aki mellesleg régen osztálytársuk volt. – Nem muszáj megnézned Őt! – szólt csendesen.
- De...de én még látni akarom utoljára! – zokogta kétségbeesetten. A férfi lassan lecsúsztatta a takarót a halott testről. Jin, felkiáltott. Rémület és fájdalom rázta át gyenge testét. Közelebb lépett és elkeseredetten szólongatni kezdte.
- Tamaki! – rázogatta a férfi testét. – Tamaki, kelj fel innen! Kelj fel, kérlek! Mondd...mondd ki még egyszer a nevem! Kérlek...kérlek mondd, hogy Jinny. – üvöltött elkeseredve. Barátja közelebb lépett hozzá és épp csak átkarolta a vállát, mikor Jin aléltan omlott össze.

A szél erősebb lett és becsapta az ablakot. Jin felébredt álmából és hirtelen felpattant az ágyban. Szemei kitágultak és szaporán kapkodta a levegőt. Teste úszott a verejtékben arcán könny csordogált alább. Még mindig képtelen volt elfelejteni, ami egy évvel ezelőtt történt. Szerelme elvesztésének fájdalma...élete végéig elkíséri majd. Ez a fájdalom sosem szűnik meg lüktetni a szívében.
2.fejezetJin még napokkal később sem tudta elfelejteni szörnyűséges álmát, amely visszarántotta őt ismét, abba a borzalmas lelki állapotba. Újra és újra eszébe jutott az ő Tamakija, ahogy ott fekszik, azon a rideg fém asztalon. Szürkén, csukott szemekkel, holtan. Szíve ismét összeszorult és szemeiből könny csordogált le. Az ablakhoz lépett és kitekintett a nyüzsgő utcára. Egy szakadt ruhájú, csapzott fiatal férfi haladt el az ablak alatt. Fiatal volt, de mégis...Jin tudta, hogy a férfi hajléktalan. Már két éve ismerte látásból. Mindig az ó sorházuk, kis sikátorában húzta meg magát. Jin, néha készített neki egy-egy szendvicset, vagy épp a Tamaki által készített meleg ebéd, megmaradt részét vitte le neki. Jin sosem adott a férfinak kidobásra szánt ételt csak is frisset. Nem tudott elképzelni, afféle szívtelenséget, hogy kiszúrja valaki más szemét penészes vagy akár romlott étellel. Mióta Tamaki meghalt...Jin nem evett igazi házi meleg ételt, többnyire hazafelé tartva ugrott be egy étkezdébe vagy boltba valamilyen ételért. Ilyenkor jobbára, megszokásból két adagot vett, bár nem volt felesleges, mert mindig a fiatal fiúnak adta, Tamaki részét. Azonban már két napja nem látta Őt. Először megijedt, hogy talán baja esett, de most látta, hogy jól van. Már amennyit látott ilyen távolságból. Tamaki halála óta Jinnek, akadtak kapcsolatai. Egy vagy kettő, de ezekben a kapcsolatokban szó sem volt a szerelemről. A fő ok az volt, hogy Jin, képtelen volt erre az érzésre. Megfogadta, hogy soha többé nem adja oda másnak a szívét. Az ajtón hangos kopogtatás vert visszhangot, amely betöltötte az egész lépcsőházat.
- Jin! Tudom, hogy itthon vagy! Nyisd ki, ezt a kibaszott ajtót. – szólt egy hang az ajtó túloldaláról. Jin tudta, hogy ki az. Az aktuális partnere volt. Sikerült neki kiválasztania egy erőszakos fickót. Fél évvel Tama halála után Jin, lement egy bárba, hogy iszogasson egy kicsit. Akkor akadt rá erre az utálatos, angol fickóra. Cole, tisztességtelenül játszott és nem érdekelte, hogy partnere élvezi-e vagy akarja-e. Ha ő akarta, akkor el volt döntve. Sosem kedveskedett, sosem akarta, hogy Jin, szeresse őt. Csak testi örömökre vágyott. Jin maga sem értette, hogy miért engedte közel magához ezt az embert. Sóhajtott, majd megköszörülte a torkát.
- Gyere be, nyitva van, Cole! – szólt, hangjában viszolygással. Cole bevágta maga után az ajtót, fittyet hányva bármiféle szabályra vagy rendre és az ablaknál ácsorgó Jinhez rohant.
- Már megint sírtál? – kérdezte hangjában némi angol akcentussal. – Megint miatta sírtál, ugye? – háborgott. – Felejtsd el! Halott. Nem jön vissza. Majd én elfelejtetem a testeddel! – mondta gúnyosan. Ettől Jinnek, még kevésbé volt kedve bármihez is, amit a férfi akart. Nem tetszését ki is fejezte egy ajkára biggyesztett grimasszal. Cole, viszont nem volt vak és hülyének sem volt mondható. Egyből észrevette és dühbe gurult.
- Na, majd én megmutatom neked! – mondta idegesen és megfogta Jint. Csuklóit összeszorította és a magasba emelte, lefegyverezve ezzel a férfit. Ruháit durván rángatta le róla és bármiféle előkészítés nélkül belé hatolt. Jin némán felordított. Nem a fájdalom zavarta leginkább hanem, hogy ha valaki az utcáról felpillant, pont őt látja majd meg. Az utcán azonban senki sem nézett felfelé. Csak egy alak állt lent, aki viszont fel is pillantott. A hajléktalan férfi, akinek ő ételt szokott adni. A férfi arcán keserűség és fájdalom tükröződött, úgy nézett Jin szemébe, akinek ettől könnyek szöktek a szemébe. De nem sírta el magát, mert tudta, hogy az csak még jobban felidegesítené Cole-t. Így szenvedte végig az egészet, némán tűrte, míg a férfi bele nem élvez.
- Végeztünk! – szólalt meg végül Jin. – Többé ne gyere ide! – mondta komolyan.
- Felőlem! – szólt a férfi és megrántotta a vállát. – Unalmas vagy!
Majd, ahogy jött úgy is távozott. Lépteinek távoli zaját hangos ajtó csapódás kísérte.

Jin fellélegzett és betájolta a fürdőszobát. Boldogsága határtalan volt, mikor észrevette, hogy feneke felszakadt.
- De kurva jó! – sóhajtotta hangosan. – Rohadj meg, te hülye állat! – mondta elkeseredetten.
Fürdés után leszaladt a boltba, hogy vegyen egy kis ennivalót. Hazafele tartott, kezében két Takojakival, mikor eszébe jutott, hogy megint többet vett, mint kellett volna. Ügyesen felevickélt a második emeletig, óvatosan kihalászta zsebéből a kulcsot és végre a lakásban volt. Megterített, bár maga sem értette, hogy miért, hisz egyedül volt. Ám mielőtt leült volna, megpillantotta a szemetes zsákját, amit az előbb boltba menet, elfelejtett levinni. Most erős késztetést érzett, hogy levigye, ezért megragadta, kulcsát a zsebébe süllyesztette és már rótta is kettesével a lépcső fokait. Rohanva befordult a sikátorba, ahol a kuka állt. A férfi ott ült a földön. Tekintete más volt, eddig. Értetlenséget sugárzott. Teljes zavarodottságot, mint aki nem érti, hogy mit keres itt.
- Jó...Jó estét! – köszönt zihálva Jin.
- Jó estét! – köszönt vissza a férfi.
Jin gyorsan kidobta a szemetét és már fordult volna is meg, mikor eszébe jutott étkező asztalának másik oldala. Azt az ételt a férfinak szánta, de megszokásból mégis megterített. Ráadásul fel is melegítette, milyen lenne már, ha felszaladna és kihozná neki ide. Jin szíve összeszorult. Váratlanul megpördült tengelye körül és a férfira meresztette smaragd szemeit, amelyek szinte világítottak ebben a sötét sikátorban.
- Nem...nem lenne kedve, velem vacsorázni? – kérdezte a férfit, majd észhez kapott. – Csak...csak, mert sokat vettem és nem szeretném kidobni! – pontosított Jin. Nem volt szíve azt mondani, hogy valójában neki vette. Attól félt, hogy sértésnek érezné. A férfi bólintott, majd követte őt a sötét lépcsőházba. Jin szélesre tárta az ajtót és utat engedett vendégének, aki úgy lépett be, mintha már évek óta ismerné ezt a szobát. Jinnek feltűnt, hogy a férfi, megváltozott azóta, hogy pár napja látta. Tényleg teljesen másfajta értelem sütött a szemeiből. A férfi némán toporgott az előszobába, majd nyílásra szolt a szája.
- Megmosd hatnák először? – kérdezte a férfi. Jinnek az az apróság is feltűnt, hogy a férfi nem árasztott kellemetlen illatot, ahogy az lenni szokott. Borostás volt kissé, de nem úgy tűnt, mint aki nem borotválkozott évek óta. Pedig, akár hányszor látta, arcát mindig sűrű szőr borította.
- De, persze! – szólalt meg végül Jin. – A fürdő, arra...- mondta, de mielőtt mutathatta volna, hogy merre a férfi megállította.
- Tudom, arra! – mutatott a férfi a helyiség jobb sarkába.
- I...igen! – mondta megdöbbenve Jin. Nem egészen értette, hogy a férfi vajon honnan tudja, hogy merre van az Ő, Jin fürdőszobája. De fáradt volt így nem akart már ilyesmin elmerengeni.

A férfi, belépett a takaros kis fürdőszobába. Az ajtót behúzta maga után, majd nekivetett a hátát és felsóhajtott. A kádhoz lépett és vizet engedett magának. Miközben várta, hogy kifolyjon a víz, felemelte a kád széléről a tusfürdőt és mélyen beleszagolt. A citrom és a Goji különleges keveréke volt, amit Jin mindig használt. A férfi ismét felsóhajtott és visszatette a flakont oda, ahonnan elvette. Ahova Jin...mindig tette. Megszabadult ruháitól és belemerült a kádba. Karjaival megtámaszkodott, fejét hátrabillentette és gondolataiba merült.
Utolsó emléke az volt, ahogy az őrült nő felé tornyosul, kezében a szikével. Bárhogy is próbált védekezni, sebzett kezeiből annyira fojt a vér, hogy képtelen volt már odafigyelni. Vénát vághatott el az a tébolyult. Mikor ismét lecsapott a szikével, Ő éles fájdalmat érzett a szíve táján. Semmi más nem jutott eszébe, csak Jin mosolygós arca és az, hogy ezt a ragyogó mosolyt sosem látja többé. Aztán látni vélte, ahogy Jin ott zokog az Ő halott teste felett és üvöltve kérleli őt, hogy szólítsa a nevén. Ő persze kiabálta is a nevét, de úgy tűnt, hogy hangját nem hallja senki. Jin keserves sírása jobban fájt neki, mint amikor szíven döfték őt. Soha életében nem akarta, így szenvedni látni őt. Utána már csak fehérség és csend ölelte körül Őt. Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett el, de hangokat halott. Hangokat, amik azt mondták neki, hogy,,menjen el”,,,még nem tartozik ide.”.
Egy kórházi ágyon ébredt fel s nővérkék siettek oda hozzá. Kérdezgették tőle, hogy miként érzi magát. Ő azt mondta, hogy jól, ahhoz képest, hogy leszúrták. A nővérkék jót kacagtak ezen és közölték vele, hogy szó sincs ilyesmiről. Ő ezt nagyon furcsállta. Az még jobban megdöbbentette, mikor az ágy végében lévő kórlapot leemelve megpillantotta az oda firkantott nevet. – Masahiro Sosuke...hajléktalan. – olvasta fel magában. – Ki a fene ez a Masahiro Sosuke? –kérdezte magától értetlenül. Akkor pillantotta meg kezeit. Nem az övéi voltak. Hirtelen felpattant az ágyról és berontott a fürdőbe. A tükörből nem ő nézett rá vissza. Egyszerűen nem értette a dolgot. Teljesen kétségbe volt esve. Bár haja fekete és rövid volt, de elöl a frufruja szőkén hullott alá. Ilyet is ritkán lehetett lát. Az Ő haja, mindig göndör volt, ebben viszont egy kis hullám sem volt. Sápadt, férfias arc. Mintha csak Jin rajzolta volna, arcának íve oly, tökéletesen volt megszabva. Az Ő igazi arca, mindig is inkább kerekebb és gyermekibb volt. Férfias, de csak egy leheletnyit. Gesztenye barna szemei, sehol sem voltak. A tükörből zafír szempár tekintett rá. Nem volt csúnya, sőt kifejezetten jó képű volt.
Teltek a napok és Ő kezdte sejteni, hogy mi történt vele. De csak magában mondogatta, mert kimondani semmiféleképp nem merte volna. Két nap múlva kiengedték a kórházból. Mint kiderült Masahiro Sosuke-t, egy csapat randalírozó verte meg. Elindult a ház felé, melyben évekig szerelmével lakott. Nem mehetett be, nem csengethetett fel, hisz Ő jelenleg az a hajléktalan volt, akin sokszor segítettek. Sokáig figyelte Őt az utcáról, amint lefelé tekintett azokkal a gyönyörű szemeivel. Látta azt is, amint az a férfi bántotta az Ő szeretett Jinét. De mégsem tehetett semmit, mint szívbemarkolóan kiáltott magában. Legszívesebben megölte volna. A friss seb az arcán, épp arról árulkodott, hogy a házból kifelé baktató Cole-t, elkapta és jól helyben hagyta.

A kádban ülő férfi, kinyitotta szemeit. Kiszállt és megtörölközött. A fürdőszoba tükrös szekrényét kinyitva, meglepődve tapasztalta, hogy minden holmija a helyén van, még most is. Kiemelte a borotváját és megszabadította az arcát attól a rémes szőrzettől. Kopogás hallatszott.
- Ü mm...ne haragudjon, kérem. Hoztam tiszta ruhát. – nyitott be Jin és, amint megpillantotta a férfit kicsusszant kezéből a ruha. A férfi épp csak, hogy elkapta. Jin szíve nagyot dobbant. A férfi így tisztán és szőrtelenül, sokkal de sokkal vonzóbb volt, mint azt Jin képzelni merte volna. Valami oknál fogva, egyből Tamaki jutott eszébe. Ő mindig szeretett ápoltan, jól kinézni. Jin, megérezte a férfin Tamaki, arcszeszének az illatát. Még egyszer elnézést kért, majd becsukta maga után az ajtót. Amint keze levált a kilincsről, összegömbölyödve a földre guggolt és sírva fakadt. Az ajtó másik oldalán a férfi keze ökölbe, szíve pedig görcsbe szorult. Üvölteni tudott volna tétlenségében. Nem szabadna itt lenni, nem szabadna kínoznia Jint, de sehol máshol nem akar lenni, csak itt. Hitt abban, hogy nem véletlenül történhetett ez meg vele.
Kilépett a fürdőből és Jin asztalhoz ültek, hogy elfogyasszák a vacsorájuk. Jin, kezdte megérteni, hogy miért hívta fel a férfit a lakásába. Sohasem testi kapcsolatra vágyott. Tamaki halála óta Ő...egyszerűen csak magányos és az, hogy most nem egyedül eszik, felmelegíti a szívét és a testét.
-Sz...szeretne itt maradni, éjszakára? – kérdezte szégyenlősen Jin. – Cs...csak, mert az éjszaka hideg lesz! Csak azért kérdezem. – próbált mentegetőzni, holott tudta, hogy nem volt hátsó szándéka.
- Igen, azt megköszönném! – vallotta be a férfi.
Jin megágyazott, kezei remegtek. Nem értette, hogy igazából, mi miatt is izgul.
- Nekem a földön is megfelel! – szólt a férfi váratlanul.
- NEM! – jelentette ki Jin idegesen. – El...elférünk itt ketten is. Egy évvel ezelőttig, ketten aludtunk ebben az ágyban és akkor is elfértünk kényelmesen. – mondta Jin. A férfi elmélázott.
Eszébe jutottak, azok az éjszakák, mikor gyengéden ölelte át Jint, aki az oldalán feküdt. Úgy néztek ki ilyenkor, mint két kifli.
Mindketten nyugovóra tértek. A férfit, hamar elnyomta az álom a kényelmes ágyban, aminek Jin illata volt. Emlékezett rá, hogy ebben az ágyban, mindig kényelmes éjszakái voltak, akár hányszor Jin, vele volt. Hajnal tájban járhatott az idő, mikor a férfi felébredt mély álmából. A kellemes esti szél, meglobogtatva a függönyt, utat tört magának a szobába. A férfi nem fázott a meleg takarók alatt, mégis közelebb húzódott az alvó Jinhez. Kezeivel átkarolta őt és magához húzva szoros ölelésbe fonta, mint régen mindig. Jin szemei felpattantak, mély álmából ezek a karok ébresztették fel. Kihunyorított az ablakon a sötét utcára és arcán forró könny csordogált le, egészen a nyakán át a szívéig meg sem állt.

3.fejezetJin fáradtan nyújtózott az ágyon. Lábujjait kidugta, majd mikor megérezte, hogy kint hűvösebb van, egyből vissza is rántotta. Tudott volna még aludni, de álmából egy ismerős és kellemes illat ébresztette, amit jó egy éve már nem érzett. Felült az ágyban és szemeit törölgette, mikor végigfutott agyán a felismerés. Illat? De hát Ő, nem is szokott főzni. Hirtelen pattant fel, amitől megszédült és beverte a lábát. Már el is felejtette, hogy sűrűn ébred alacsony vérnyomással. Még ki sem kecmergett a konyhába a férfi, már előtte is termett egy pohár kávéval.
- B...Black Boss? – kérdezte döbbenten Jin. Lábai földbe gyökereztek és szemei, a férfi zafírjába vájtak. Megkövülten bámult rá és magában már sokadjára tette fel a kérdést: – Honnan tudja, hogy mit iszom? Egyedül Tamaki tudta, hogy Ő, ezt az egy fajtát issza meg, kesernyés íze miatt. Aztán átsuhant az agyán a gondolat, hogy miért is ne tudná, hisz a dobozát, mindig a kukába dobja. De ismét el kellett ismernie, hogy téved. Eddig valóban így volt. Tamaki minden reggel pohárba öntötte neki, majd a dobozt a kukába dobta, de mióta Tamaki...mióta Tamaki nincs vele Ő, csak felkapja a pultról és belekortyol, vagy épp magával viszi és a metróállomás kukájába dobja ki. Jin össze volt zavarodva, végképp nem tudott napirendre térni saját gondolatain sem. Elmélázva itta tovább kávéját.
- Kérlek ne haragudj...- szólalt meg váratlanul a férfi, – de vettem a bátorságot, és reggelit készítettem neked. Szeretném meghálálni, hogy tegnap meleg ételt és ágyat adtál nekem. – mondta, hálás mosollyal az arcán. Jin csak megingatta a fejét és lehajtva sóhajtott egyet.
- Nem jelent gondot, úgysem főzöm magamra. Egy éve nem reggelizem, előtte viszont...- harapta el a mondatot, mert ismét eszébe jutott Tamaki. Százszor, sőt ezerszer átkozta magát azért, hogy folyton feltépi sebeit. A férfi is észrevette és arcára a legfájdalmasabb kifejezés ült ki.
- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. – válaszolta végül a férfi. Jin bólintott és végül nem is mondott erről semmit.
-...és mi a reggeli? – kérdezte most már vidámságot erőltetve arcára.
- Tamago gohan, párolt zöldséggel. – mosolyodott el a férfi. – A kedvenced, Jinny! – szólt, de már késő volt. Jin szemei kerekre nyíltak és láthatatlan könnyek gyűltek benne. A férfi kezében megállt a fakanál, mellyel a rizst kavargatta. Ordítani tudott volna ostobaságán, de annyira jól esett kimondani neki.
- Mit...mit mondtál az előbb? – kérdezte Jin, dermedten.
- Én? – adta az ártatlant a férfi. – Azt, hogy valószínűleg ez a kedvenced. – próbálta kivágni magát.
- Utána! – folytatta tovább Jin. – Utána is mondtál valamit.
- Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül a férfi. – Egy autó épp most haladt el itt. Lehet, hogy azt hallottad. – mondta és ajkaiba harapott. Őszinte reményt táplált az iránt, hogy Jin lesz olyan naiv és elhiszi. Jin, nem bírta tovább és elkönyvelte, hogy a férfinak valószínűleg igaza van. De a következő sokk nem váratott sokáig magára. A férfi, úgy terített meg, hogy a rizst a tetején a nyers tojással a fekete kerámia tányérban, a párolt zöldséget pedig az ugyan olyan, de fehér tányérba...külön tette Jin elé. Már maga a tény, hogy párolt zöldséget készített mellé, igen furcsa volt, hisz nem sokan eszik így, de hogy a tányérokat így választotta ki...az már nem lehetett a véletlen műve. Gyorsan elfogyasztotta az ételt, majd felpattant az asztaltól.
- Ööö...késésben vagyok. Mindjárt kezdődik az első órám. – mondta és már indult volna is, de lába beakadt az asztal lábába és elesett. A férfi felállt és kezet nyújtott neki.
- Szombaton? – nézett rá huncut mosollyal a szája szélén. Jin, úgy érezte, hogy a gerince végéből furcsa bizsergés szalad fel a tarkójáig, mikor megfogta a férfi kezét. Végül mindketten visszaültek az asztalhoz. A férfi felvette evőpálcikáját a tányérról, ahova néhány perce tette, majd folytatta reggelije eltüntetését. Jin, zavartan bámult maga elé és úrrá lett rajta a teljes tanácstalanság. Kezdett kétségbe esni, ami a tényeket illette, így azt a döntést hozta, hogy beleás a dolgok mélyébe.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? – kezdett bele Jin. – Nem emlékszem a nevedre.
- Még nem mondtam! – válaszolta a férfi és komótosan evett tovább. Jin, rácsodálkozott, hogy hajléktalan létére, igencsak kulturáltan eszik. Akár csak Tamaki. – Nem! – rázta meg fejét, hogy abból távozzanak a téves gondolatok.
- Hehe...- mondta zavartan és megvakarta az arcát. – Pedig esküdni mertem volna.
- A nevem, Ai...- suhant át a férfi agyán, de jobbnak látta visszanyelni a szavakat, – Masahiro Sosuke. – bökte végül ki. Jin, egy pillanatra meglepődött.
- Igazán...szép név. – mondta zavarában.
- Úgy gondolod? – kérdezte a férfi. – Nekem az előző jobban tet...- harapta el, mert megpillantotta Jin, tátva maradt száját. – Bocs...biztos a sok utcán töltött éjszaka ment az agyamra. – nyelt egyet Sosuke. Végül hosszas beszélgetésbe kezdtek, így Jin, sok hasonlóságot vélt felfedezni Sosuke, és Tamaki között. Sosuke, váratlanul felállt a beszélgetés végeztével és elpakolta a tányérokat, majd magára vette, tépett dzsekijét.
- Nos köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám, de nem élhetek vissza a vendég szereteteddel.  – mondta és nyúlt a kilincs után. Ami ezután történt, azt Jin sem fogta fel igazán. Gyenge, művészi ujjaival, Sosuke dzsekijébe kapaszkodott. Szemeit, könnyfátyol borította és váratlanul megcsókolta. Az elképzelés, ami nemrég született benne, olyan boldoggá tette, még ha csak szeszély vagy ábránd is volt, de legalább egy kis mentsvárat nyújt neki. Elméjében, olyan botor elképzelés ütötte fel a fejét, melybe ha belegondolt, Ő is elmebetegnek érezte magát, de mégis úgy hitte, hogy ha ezt csak bemeséli is magának, az már önmagában vigasz. Amelybe...lehet, hogy előbb-utóbb bele is zavarodik. Smaragd szemeiben, a régi szerelem csillogott, mellyel egykor, s mind máig Tamakit illette csak. Sosuke, térdre rogyott és kezeit arca elé téve, belezokogott a semmibe. Sírt és üvöltött a boldogságtól és bánattól felváltva. Még maga sem tudta ezt egészen feldolgozni. De ha Ő, a nagy szerelme, az élete, a létezése egyetlen fontos eleme...megértené Őt, az vajon jó, vagy rossz lenne? Jin, talpra segítette Sosukét és a kanapéra ültette. Oltalmazó karjaival ölelte körbe, míg a férfi, összes könnye el nem apad. Nedves arcát, forró puszikkal szárította fel, s mikor a férfi végre lehiggadt és ráemelte tekintetét Jin, pirulva fordult el. Sosuke, azonban gyengéden álla alá nyúlt és maga felé vonta. Viszonozta Jin, legelső csókját, majd mikor ajkaik szétváltak, homlokát-homlokához nyomta.
- Annyira hiányoztál, Jinny! – sóhajtott fel félig megkönnyebbülve. Jin, sírva fakadt, de nem mutatta jelét meglepettségnek.  – Hogy...hogy jöttél rá, ilyen gyorsan? Reméltem, hogy sosem fogsz! – mondta.
- A szemet...meg lehet téveszteni..., – mondta Jin, szipogva, – de a szívet nem! Ha valakit igazán szeretsz, akkor akárhányszor szülessék is újjá, te mindig rátalálsz majd. – sírta el magát ismét. – Hogy lehet ezt elfogadni...feldolgozni? – kérdezte váratlanul Jin.
- Ezt...nem lehet elhinni vagy megérteni. Ha mégis megpróbálnánk, abba bele őrülnénk! – mondta komolyan Sosuke, majd szorosabban ölelte Jint.  – Kérlek...ne kérdezd, hogy miként történt és hogy miért, mert erre én sem tudok választ adni. Egyszer csak ott feküdtem a kórházi szobában és örültem, hogy élek.  – sóhajtotta. – Ha csak miattad nem engedtek elmenni, akkor én...már több mint boldog vagyok. Mégis annyira féltem, kapcsolatba lépni veled. Nem akartalak bántani vagy gyötörni tovább a szellememmel, de úgy láttam, hogy boldogtalan vagy egyre inkább. – vett mély levegőt.
- Nem érdekel, hogy milyen testben vagy, ha te vagy! Annyira szenvedtem nélküled és mást sem kerestem, csak még egy olyan társat, mint te, aki egy vagy velem lelkileg. De minduntalan, mindenkiben csak téged kerestelek. Nekem csak te voltál és te vagy. – bújt közelebb hozzá. – Mégis...az a röpke kis gondolat, hogy ez az elképzelés valós0, annyira boldoggá tett és megriasztott egyszerre, hogy remélni sem mertem, hogy talán igaz. – mart bele a férfi pólójába. –...és most, mit fogsz tenni? – kérdezte Jin.
- Már kitaláltam...- mondta a férfi, – de ezzel ráérünk később is foglalkozni, – kapta ölbe a törékeny Jint, – most viszont végre, újra érezni akarom a bársonyos bőrödet az enyémen.

Belépdelt Jinnel a szobába. Finoman az ágyra fektette, majd fölé tornyosult. Ajkaira édes, szenvedélyes csókot lehelt, melyeket már egy éve nem tehetett. Nem vitte tovább a lélek és percekig csak ölelte, míg meg nem érezte Jin, forró könnyeit a vállán.
- Mikor...az a szemét bántott téged...meg akartam ölni! – mondta ingerülten, mire Jin, erősebben szorította.
- Kérlek...hadd érezzelek újra! – könyörgött fülébe kéjtől eltorzult hanggal. – Már a gondolat, hogy ismét velem vagy...megállítja a szívem. Ha most meg kéne halnom, boldogan tenném! – sírta Jin.
- Soha többé nem engedlek el! – jelentette ki magabiztosan a férfi. Lehúzta Jin felsőjét és szerelmes csókokkal árasztotta el mellkasát. Jin, vergődött alatta. Körmeivel, Sosuke húsába vájt, aki felszisszent volna, mégis ezt a kínt most gyönyörnek érezte. Feje lassan lejjebb siklott szerelme ágyékához és ajkai közé vette forróságát. Jin, Sosuke hajába túrt egyre csak vadabbul, ahogy a szenvedély átcikázott a testén és gyönyöre magvával meg nem szentelte, annak tenyerét. Jin, csak zihált és fújtatott, hisz már egy éve nem szerették így a testét. Feltérdelt és kicsatolta Sosuke övét, hogy kezeiben érezhesse, annak forró lüktetését. Játszadozni kezdett vele, közben fel-fel pillantott, hogy szemeibe ihassa, Sosuke mámortól ittas lényét. Mielőtt csúcsot ért volna a férfi, Jin eleresztette őt és ajkait vette birtokba.
- Nem bírom tovább! – súgta birtokló hangon Jin fülébe Sosuke. Jin, vette a célzást és hanyatt vágta magát. Sosuke, kihasználta, hogy tenyere még tele szerelme nedvével és ujjait lassan formás fenekébe vezette. Jin nem szisszent fel, sőt nem is érzett fájdalmat, Sosuke mégis félt nehogy durvább legyen. Jól tudta, hogy tegnap Cole, fájdalmat okozott neki, ezért Ő, most gyengéden fogja szeretni. Jin két kezével markolta széttett lábait és fejét ide-oda dobálva kéjesen nyögött. Sosuke, teljesen beleborzongott kedvese látványába és azon elhatározása, hogy gyengéden fogja szeretni...semmivé foszlott, vagy még inkább kéjjé változott. Vadul bele nyomult, mire Jin hangosan felnyögött. Sosuke érezte, ahogy Jin, puha és meleg bensője, körül öleli őt. Ezt akarta érezni, ezt a bódító boldogságot, amely már annyira hiányzott. Jin, a nyaka köré fonta karjait és magához húzta őt. Ettől Sosuke nehezebben tudott mozogni benne, de már maga a boldogság ezen szintje, elég volt ahhoz, hogy néhány lökés után azonnal a csúcsra törjenek. Pihegve terültek el egymás mellett és ölelésük szorítása, nem akart alább hagyni.
- Így most...- zihálta Sosuke, – sokkal fiatalabb vagyok nálad. – mondta bánatosan.
-...és mit tervezel? – kérdezett rá arra, ami már egy ideje izgatta Jint.
- Orvos leszek. – jelentette ki a férfi és elnevette magát.
- Ó, te hülye! – fakadt sírva majd nevetve Jin és Sosuke hajába túrt. Fáradtan, egymás karjaiban aludtak el. Sosuke, hátulról ölelte Jint, akár a nagy kifli a kicsit és a pirkadat is így találta őket.

Három év múlva:
Sosuke, gyorsan a mosogatóba dobálta a tányérokat és már útnak is indult. Kedvese egy fél órával ezelőtt ment el a galériába. Munkahelyére beérve, útja a szobájába vezetett. Sok-sok emlék jutott róla eszébe, hisz ez a szoba, az a szoba volt, melyben egykoron életét vesztette. Hátradőlt karosszékében, rendelésig még volt egy fél órája. Visszaemlékezett az elmúlt három év boldogságára, melyhez tíz körömmel ragaszkodott. Ő, újra kezdte tanulmányait, melyek az orvos titulusig vezetettek. Lássuk be, hogy nem volt nehéz dolga, így két év alatt sikeresen, előrehozott vizsgát tehetett le. Egy év gyakornokoskodás után, most végre orvos. Jin, úgy döntött, hogy nem veszteget több évet az életéből, és ma végre megnyitja első galériáját, melyre este Sosuke is hivatalos. Ekkor Sosuke, váratlanul talpra szökkent és hirtelen ötlettől vezérelve, útnak indult. Lábai csak vitték és meg sem álltak a pszichiátriai folyosó bejáratáig. Ott biccentett a nővéreknek, majd megkereste az ajtót a névvel, amelyre kíváncsi volt. Benyitott a szobába és az ajtófélfának dőlve, a tolókocsiban ücsörgő nőre meredt. Az felemelte a fejét és üveges szemeivel, Sosuke rakoncátlan szőke tincsét bámulta. Sosuke tekintete, nem sugárzott sem haragot, sem gyűlöletet. Ami benne csillogott az inkább szánalom volt.
- Tama-chan...- szólalt meg torz hangon a nő. Jól látta. Hát Jinnek mégis igaza volt arról, hogy a szerelmedet bármikor megismered. Kár, hogy a nő nem mást szeretett. Szebb végszó nem is lehetett volna, megszólalt Sosuke csipogója.
- Viszlát, Kaname-san! – köszönt el Sosuke és behúzta maga után az ajtót.
Iker szülése volt. Az anyuka, nagyon kitartó volt, nem visongott és nem kiabált, hanem mindent úgy csinált, ahogy azt kérték tőle. A férj is kitartóan szorította a kezét végig. Rég nem volt ilyen páciense. A nagyszülők viszont... Sosuke és a férfi, fáradtan és izzadtan léptek ki a műtőből. Négy férfi fogadta őket, Sosuke legnagyobb megdöbbenésére. Mind a négyen kérdőn néztek rájuk.
- Fiú...Lány? – kérdezték kórusban a férfiak.
- Igen. – válaszolta az apuka.
- Mi igen? – értetlenkedett a fekete hajú, akiről Sosuke megállapította, hogy igencsak türelmetlen és idegesítő személyiség.
- Lány és fiú! – mondta a fiú, akit Hirosenak hívtak. – Ikrek! – pontosította.
A szülők arcára boldog mosoly ült ki és mintha mindannyian elmorzsoltak volna egy könnycseppet.
- Üdvözlöm Önöket! – lépett oda hozzájuk Sosuke, aki ismerősnek vélte a négy férfit. – Masahiro Sosuke vagyok, a lányuk szülészorvosa. A szülés rendben zajlott le, a mama és a babák is jól vannak. – jelentette ki.
- Megnézhetjük? – kérdezték kórusban.
- Természetesen! – mondta Sosuke és bevezette őket.
- Nézzétek! – szólalt meg az idegesítő. – Szerintem, rám hasonlít.
- Ryu, te marha! – verte fejbe a párja. Legalábbis Sosuke annak vélte.
- Aú Nishio, ez fájt! – mondta sértődötten dörzsölgetve a fejét a Ryu nevezetű. Sosuke, mosolyogva húzta be maga után az ajtót, majd visszatért irodájába, hogy összeszedje a holmiját és akkor ugrott be neki, hol látta már a négy férfit. – Dead Hearts, micsoda meglepetés! – mondta és nevetve felkapta a cuccait, hogy aztán a kórház ajtajában várakozó Jinhez csatlakozzon.
- Igyekezzünk, mert elkésünk! – ragadta karon Jin és már húzta is maga után. – Milyen napod volt? – szólt hátra Sosukénak.
- Érdekes. – nevette el magát. – Volt egy ikerszülésem. A nagyszüleik, két meleg pár! – kacagta el magát. Jin összevonta a szemöldökét és csak legyintett egyet, majd mosolyra húzta ajkát. Zihálva érkeztek meg a galériába, amely már kinyitotta kapuit. Rengeteg ember volt kíváncsi Namikava Jin, nagyszerű munkáira. Sokan gratuláltak neki, teljesen lefárasztották. Sosuke azonban eltűnt mellőle. Az egyik képnél talált rá, amelyet elmélyülten tanulmányozott.
- Tetszik? – kérdezte váratlanul. Sosuke, nem vette le szemeit a képről, melyek két egymást ölelő kart ábrázoltak, amelyek a hófehér semmibe vesznek.
- Igen! – szólalt meg végül. – Találó név! – szólt és átölelve Jint. Mikor elhaladtak a festmény mellett, kibontakozott annak felirata. Melynek jobb alsó sarkában ez állt: Early Reincarnation.