Teletha Yaoi Writings

REDA zene meg a szerelem
– Ezt ugye nem mondod komolyan? – hüledezett Shiori, mikor meghallotta barátja és kollégája vallomását.
– De – csuklott el a fiú hangja. Hiroyuki már régóta magában hordozta ezt a titkot, próbált is tenni a vágyódás ellen, de mára már feladta. Feladta, és úgy gondolta, hogy enged neki, és megszerzi őt, aki úgy vonzza magához, mint virág a méhet. De nem tudta, hogyan tovább, mit csináljon ügye érdekében. Ezért kollégájától és egyben bizalmas barátnőjétől kért segítséget.
Ő fodrász volt, míg a lány stylist. Jól kijöttek egymással, összhangban is voltak, a munka miatt. Tudta, hogy a lány nem adná tovább, amit elmondott neki. A szerződésükben benne áll a titoktartás is. Természetesen nem egymásról, hanem az együttesről, ha kiderülne valami, esetleg kompromittálót csinálnának előttük, nekik ezt titokban kell tartani, nem adhatják ki a sajtónak. Így a lány jó titoktartó volt. Mindketten szerettek a PS Companyban dolgozni, és örültek, mikor a the GazettE nevű bandát kapták a kezük alá. Nagyon szerették a zenéjüket, Shiori pedig nagy rajongója volt nekik. Már majdnem két éve dolgoztak a PSC-ben, és eddig senkinek meg sem fordult a fejében, hogy leváltsa őket. Mindig naprakészek voltak a legfrissebb trendek és divatok világában.
Hiroyuki tehát úgy döntött, elmondja kis titkát Shiorinak. Aznap délelőtt szólt neki, szeretne vele beszélni, lehetőleg négyszemközt, csendes helyen. Így meghívta magához egy vacsorára. A lány örömmel mondott igent, régen evett már házi kosztot, bár nem ez volt a legfőbb oka.
– Na, mi a gondod? Meséld csak el nyugodtan. Nem mondom el senkinek, és ha tudok, segítek is neked – biztatta Shiori a fiút, aki meglehetősen zavarban volt.
– Háát… ööö… nos, tudod… Kami-sama, bele sem merek kezdeni, annyira kínos.
– Akkor ne akard elmesélni az egész sztorit, csak mondd ki nyíltan!
– Hát azt hiszem, nem is, teljesen biztos vagyok benne, hogy… – temette arcát a kezébe.
– Ha nem akarod, nem muszáj elmondanod, ha majd készen állsz, akkor elmondod – tanácsolta neki a lány.
– Nem... izé... na jó, beleszerettem Reita-sanba – bökte végre ki Hiroyuki.
– Hogy mi van? – Shiori szinte azonnal le is fagyott, és nem akaródzott neki magához térni.
– Szóval, ez nem most történt, hanem már úgy fél éve, de istenem, én annyira… csak úgy vonz, nem tudom, mi legyen. Reita, ő teljesen más, külön világ, ki is nevetne. Meg mégiscsak mindketten férfiak vagyunk, és ő, tudod, csak a lányokkal… Kérlek, Shiori, segíts! Nem tudom, mi legyen, hogyan mondjam el neki, mit tegyek!? Én ebbe belehalok, nem bírom tovább! – zokogva csúszott le a heverő elé, felhúzta a lábát, és a térdébe temette az arcát.
Shiori átérezte a fájdalmát, ő is volt ilyen, vagy legalábbis ehhez hasonló helyzetben. Neki is sikerült kifognia pont egy rocksztárt. Ő éppen a nagy és utánozhatatlan Gackt-samába zúgott bele teljesen, ráadásul úgy, hogy abban az időben épp neki dolgozott. Be is vallotta neki érzéseit, de a férfi kuncogott rajta, majd mégis magához húzta, és megcsókolta. Majdnem egy teljes évig élt a lány boldogságban az áhított férfi mellett, de az összetörte a szívét. Megcsalta, nem is egyszer, ráadásul férfival. Szakítottak, és Shiori egy hónapos depizés után jelentkezett a PSC-be dolgozni.
Tehát tudta, mit érez most Hiroyuki, meg is fogadta magában, hogy ahogyan csak tud, segít neki megszerezni Reitát.
– Rendben, segítek, csak kérlek, ne sírj – ölelte át a fiú vállát, hiszen alig múlt még 20.

~oOo~
– Reita-san, leülnél? – kérte Hiroyuki, hogy nekiállhasson a dolgának, és belője azt a szívdöglesztő sérót neki.
– Aham – Reita csak dünnyögött az orra alatt, és teljesen bele volt mélyülve valami pletykalapba.
– Nem gondolod, hogy ez inkább lányos elfoglaltság? – kérdezte tőle Hiroyuki, miközben pofátlan módon kiszedte a basszusgitáros kezéből az újságot, és félredobta.
– Hé, ez most mire volt jó, he? – háborodott fel Rei.
– Zavar a munkámban – mondta a fodrász tök fapofával, majd nekiállt, és megcsinálta Reita haját is, és természetesen, mint mindig, most is pont ő volt az utolsó.
– Hogy állsz? – hajolt be az ajtón az egyik operatőr.
– 10 perc és készen is vagyok, illetve 15 a sminkkel együtt – válaszolt Hiroyuki.
– Oké, emberek, 20 perc, és kezdünk! – kiáltotta a háta mögé.
A stúdióban iszonyatos felhajtás volt ma, a banda legújabb klipjének a forgatása volt tervbe véve. Hiroyuki már rutinosan, a beígért 15 perc alatt bőven végzett Reitával, ugyanakkor szerette volna húzni is az időt. Beletúrni a hajába, élvezettel nézni az arcát, miközben sminkeli. De tudta, ennek nem most van itt az ideje, hiszen még aznap el kellett készülniük a klippel.
– Köszi, kész vagy, mehetsz – mondta, és útjára bocsátotta a zenészt.
– Köszönöm. – Reita még az ajtóból visszafordult, és pár másodpercig egyenesen Hiroyuki szemébe nézett, az arcát fürkészte, majd lelépett.

Shiori és Hiroyuki miután végzett a dolgával, úgy döntöttek, megnézik a forgatást. Nagyon jó szám, pörgős és egyszerűen mindenkinek bejövős. A Red című szám volt, és a címhez hűen az öltözékük piros-fekete összeállítás.
– Haláli jó göncöket szedtél össze nekik – dicsérte a stylistot Hiroyuki.
– Köszi, bár gondolom, te a többiekét észre sem vetted, de ne bámuld már ennyire feltűnően, hallod?
– Mi? Ja, oké.
– A te munkád is nagyszerű lett – szólt a lány.
– Á, semmiség, csak a szokásos.
– Hmm, Hiroyuki? Oké, értem én, hogy bele vagy zúgva, mint ló a meszes gödörbe, de kérlek, a szemed maradjon a helyén.
– Persze, persze…
– Hé, te nem is figyelsz. Hiroyuki!! – rángatta meg a srác vállát.
– Mi az? – ocsúdott fel a fodrász.
– Azt kérdeztem, nem kérsz-e törölközőt?
– Minek?
– Hogy feltöröld a nyálcsorgásod maradványait – zsörtölődött a lány somolyogva.
– Jól van, srácok, ügyesek voltatok, mára ennyi. Ne feledjétek, holnap lesz a fényképezés! – kiáltotta el magát rendező-san, miután úgy gondolta, hogy a klip jó lett.

~oOo~
Másnap délután fényképezés volt. Valamikor 10 óra magasságában vánszorgott be a banda. Reita kómás, mosott fejjel zárta a sort a bevonulásnál. Shiori és Hiroyuki már reggel óta bent voltak, és mivel nem volt itt a banda, ezért unaloműzésképp a fodrász a stylistosnak csinált egy nagyon vagány frizurát.
– Ohayou – motyogták sorban a belépők.
– Mi a baj, Reita-san? Hosszú és fárasztó volt az éjszaka? – célozgatott Hiroyuki csibészes mosollyal. A basszusgitáros azonnal ragadozó, perverz félmosolyt öltött magára.
– Hmm... Hiro-chan, esetleg legközelebb lenyomozhatnál, ha kéred, veszek neked profi távcsövet… – válaszolt. A fodrász erre csak nyelt egy nagyot, majd intett, és elfordult tőle.

A fényképezésre gyorsan mindenki elvégezte a kijelölt feladatát. Természetesen a fodrászszékben megint Reita volt az utolsó. A többiek már mind szétszéledtek az öltözőből, így ketten maradtak. Hiro ma kicsit lassabban dolgozott, hogy élvezhesse Reita társaságát. Élvezettel túrt bele a hajába, megsimogatta a tarkóját. Mikor sminkelte, a száját nézte a zenésznek, és önkéntelenül is végigsimított rajta ujjaival, mindeközben észre sem vette, hogy Reita a pillái alól mindvégig figyelte őt. Viszont nagyon megijedt, amikor a száját simította, a szőke férfi megpuszilta ujjai hegyét. Ledermedt, de Reita továbbra is csukott szemmel egy mosolyt varázsolt az arcára. Hiro hamar felocsúdott, és gyorsan befejezte a dolgát.

– Perverz mosolyt kérnék… – mondta a fényképész a kamera mögött, a banda pedig készségesen követte az utasításokat. Shiori és Hiroyuki a fal mellett álltak, és nézték a fényképezést. A fodrász mióta belépett, le nem vette Reitáról a tekintetét. Miután ő elkészült, akkor vette csak fel a göncöket, amiket Shiori válogatott a zenésznek. Egy szűk fekete bőrnadrág és egy szál bőrmellény volt rajta, ami csak félig volt begombolva, tehát érthető volt Hiroyuki viselkedése.
– Tetszik? – kérdezte Shiori.
– Hai, nagyon is… – pirult bele Hiro.
– Csak miattad válogattam ezt – vigyorog a stylist.
– Te kis szadista – mosolygott válaszul a srác. Majd azonnal el is állt a lélegzete, és lefagyott. Mikor a fényképész kérte, hogy csábító mosolyt villantsanak a banda tagjai, a basszusgitáros tökéletesen meg is tette, egyenesen Hiro szemébe mélyesztve sötét szemét.
– Köszi, ennyi volt – bocsátotta útjára a bandát a fényképész. – Sayonara!
– Sayonara – válaszolták kórusban, és indultak az öltöző felé, addigra már a két alkalmazott is bent volt. Most Reita viharzott be elsőként, levágta magát a bőrfotelbe, szétgombolta a mellényét, és hátradőlve pihegett.
– Mennyire fárasztó tud lenni ez az egész – mondta, és válaszul mindenki hümmögött rá.
Hiroyuki éppen szedte össze a kellékeket, és tényleg csak véletlen (nah persze) tévedt a tekintete a basszerosra, de utána le sem vette.
– Hiro-chan? – kérdezte Ruki, s ezzel felzavarta álmodozásából és fantáziálgatásaiból a fodrászt, aki erre elpirult.
– Tessék?
– Miért bámulod Reitát, és miért pirultál el?
– Á, semmi, semmi – elfordult a többiektől, összepakolt, majd próbált lelépni.
– Hé, várj! – kiáltott utána Shiori. Majd a folyosón elkapta a srácot.
– Mondd, mégis mivel szándékozol hazamenni? – kérdezte tőle, rámutatva a tényre, hogy ma a lány hozta be, ő pedig mint a villám húzott volna el.
– Semmi baj, majd gyalogolok.
– Ekkora pakkal?
– Nem gond, tényleg.
– Várj a parkolóban, mindjárt megyek, és hazaviszlek – ajánlotta neki a lány.
– Köszönöm.

Már negyed órája várt a parkolóban a barátnőjére, de az csak nem jött. Gondolta, feltartották valamivel. Elhagyatottan ácsorgott a parkoló közepén, de ekkor egy fekete kocsi kanyarodott a mellette lévő helyre, és állt meg.
– Jó napot! – köszönt a kiszálló zenésznek.
– Napot – válaszolt az.
Mindketten ott ácsorogtak és vártak. Körülbelül öt perc múlva Reita lépett ki a liftből. Észrevette Gacktot, elmosolyodott, és odalépett hozzá, megölelte, majd megkérdezte:
– Hát te?
– Igazából beszélni akartam veled. Gondoltam, megvárlak, bent vagy még, ha itt a kocsid – válaszolt az énekes.
– Mit szeretnél, mondjad!?
– Hű, ezt úgy mondtad, mintha álladóan én kérnék tőled valamit.
– Miért, nem így szokott lenni?
– Na jó, de. Lebuktam.
– Mi kellene?
– A tanácsod – nézett rá könyörgőn.
– Valami nő?
– Ööö, nem…
– Á, oké! – vigyorodott el Reita.
– Most azonnal, vagy...?
– Mit szólnál egy vacsihoz?
– Hol eszünk? Együnk a Flamingóban! – vágta rá azonnal Reita a környék legdrágább éttermének nevét.
– Te kis telhetetlen. Oké, legyen, megkapsz tőlem mindent – mosolyodott el Gackt.
– Am, még csak annyi, hogy az angyalkádról van szó? Hyde-chanról?
– Hai-hai – pirult el egy kicsit az énekes.
– Rendben, majd este akkor beszélünk – mondta búcsúzóul Reita, és mint mindig, egy szájra puszival búcsúztak el.
Hiroyuki a beszélgetést nem hallotta, de látta a csókot, és összedőlt benne a világ. Zokogva csúszott a mélygarázs fala mentén a földre.
Reita a kocsihoz menet észrevette fodrászukat, és odament hozzá.
– Miért sírsz?
– Semmiért.
– Hát jó – fordult volna meg, hogy elmenjen.
– V-várj, kérlek! – állította meg Hiroyuki hangja. Megállt, visszament hozzá, és leguggolt mellé.
– Tessék? Mit szeretnél?
– Mi… mi volt az az előbb, az a csók? – kérdezte még mindig könnyesen, és egyre pirosabban.
– Az nem csók volt, csak egy búcsúpuszi. Nincs, aki hazavigyen, ugye?
– De, Shiori mindjárt jön.
– Kétlem, ugyanis mikor leléptem, éppen Ruki szájában volt.
– Mi van? – teljesen megdöbbent a hír hallatán a fiú, és szinte el is felejtette a maga baját.
– Gyere, hazaviszlek, és mondok is valamit.
– Oké…

~oOo~
Beszálltak a kocsiba, és Reita miközben vezetett, elkezdett mesélni. Gondolta, hogy miatta van ilyen állapotban a fodrász. Sejtette, hogy a srác érez valamit iránta. Így, gondolta, elmondja múltja egy darabját neki, hogy megnyugodjon az.
– Tudod, mikor még fiatal voltam, a szüleim meghaltak, és árván maradtam az utcán. Egy ízben, mikor lopni kényszerültem az éhhalált megakadályozva, elkapott a rendőrség, és börtönbe zártak, illetve csak előzetesbe kerültem.
Gackt, ő is utcagyerek volt, az a tipikus verekedős fajta, mit ad isten, őt is elkapták, és egy cellába kerültünk. Mivel mindketten utcagyerekek voltunk, hamar barátságot kötöttünk. Bizalmas kapcsolatba kerültünk, nem kell rosszra gondolnod, úgy tekintettünk egymásra, mint két testvér. Így bizonyos fokig szerettük, illetve még ma is szeretjük egymást, de csak testvérként és bajtársként. Egymást segítettük, ahol csak tudtuk. Pár év múlva viszont Gacktot felfedezték, és mesés, csillogó magaslatba jutott. Ekkor sem feledkezett meg szegény, árva barátjáról, befogadott új luxuslakásába, hogy legalább tető legyen felettem. Rá egy évre beálltam egy kis utcabandába, és felkapottak, sikeresek lettünk, de még ma is testvéri a kapcsolatunk Gackttal. Amit te csóknak láttál, az csak egy szájra puszi volt, annak jele, hogy még mindig testvérek vagyunk, és bízhatunk a másikban. Természetesen ezt a sajtó előtt és nyilvános helyen nem tehetjük meg, ugyanis akkor meg is kellene magyarázni, de ismerve őket, úgyis kiforgatnák az egészet. Ennyi a történetem. Most már megnyugodtál?
– Aha, köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem – hálálkodott a bizalomért Hiroyuki. Reita pedig azt már kihagyta a sztoriból, hogy ne bántsa meg a fiút, hogy egyszer ki akarták próbálni egymással a szexet, csak mert alapon. Igaz, hogy nem is jutottak messze, mert mindketten makacsak voltak, és egyikük sem volt hajlandó uke lenni, így tehát csak kézzel elégítették ki egymást. De úgy gondolta, ettől a fodrászuk csak még jobban bedepizne.
– Itt is vagyunk – szólt, és ezzel kizökkentette gondolataiból Hiroyukit.
– Köszönöm, esetleg nem jönnél fel egy teára?
– De. – Hiro meg is lepődött az azonnali könnyed válaszon.

Miközben Hiroyukira várt, gyorsan küldött egy sms-t Gacktnak, hogy nem baj-e, ha holnap lenne a vacsi. A válasz azonnal jött: „Nem baj, de el kell holnap mesélned, miért nem volt ma aktuális.”.
– Tessék, fekete tea, ezt kértél ugye?
– Igen, köszönöm. – Egymással szemben ültek a kis dohányzóasztal előtt. Reita mélyen a fiú szemébe nézett.
– Nem akarsz valamit mondani? – kérdezte tőle.
– Hát, ízé, nem – jött zavarba a fodrász.
Megitták a teát, és utána leültek a kanapéra. Reita rágyújtott, a srác meg csak rosszallóan nézett.
– Mi az?
– Tudod, rákba fogsz meghalni, amennyi cigit szívsz.
– Aha – hagyta rá a basszeros.
– Te, miért bámultál annyira, és miért pirultál el ma? – Nem kertelt, egyenesen nekiszegezte szegény zavart srácnak a kérdését.
– Szeretsz?
– Mi, izé, nem… – próbálta a menthetőt menteni a fiú.
– Hiro-chan?
– Hai?
– Tetszett a mai ruhám? – Es a választ meg sem várta, megcsókolta a teljesen piros, zavarban lévő fiút.
– Gyere, megmutatom, milyen fárasztó tud lenni a hosszú éjszakázás – a fülébe suttogva utalt a reggeli csipkelődésre. – Merre van a hálószoba? – kérdezte, miközben elnyomta a cigi maradékát. Hiroyuki csak mutogatni bírt, a hangját teljesen elvesztette. Reita még egyszer mélyen megcsókolta, majd ölbe kapta a könnyű fiút, és belavírozott vele a szobába.

~oOo~
Körülbelül két hét telt el az után az emlékezetes nap után. Hiroyuki boldog volt most, hogy Reitát szeretőjének tudhatta. Reitán is szintén látszott a boldogság, bár erősen próbálta ezt palástolni. Másnap reggel megbeszélték, hogy nem mondják el senkinek sem a történteket, és titokban tartják, legalábbis egyelőre. Még aznap délre mindketten megszegték az ígéretüket. Reggel Hiroyuki elmondta Shiorinak, délben Reita pedig Gacktnak adta tovább, hisz barátaikról volt szó, de hamar rájött a banda összes többi tagja, mert ugye alig feltűnő, hogy stírölik egymást, egy-két kacsintás Rei részéről, alig-alig feltűnésmentes „véletlen” simogatások, de Rukinak sikerült elcsípnie egy seggrepacsit is, míg Rurunak egy csókot, mikor azt hitték, senki nem figyeli őket. Tehát egy hét múlva már mindenki tudta, és örültek is a boldogságuknak, mintha mindketten öt méterre a föld felett jártak volna. Az említett két hét lejárta azért is volt olyan nagy dolog, úgymond mérföldkő, mert első koncertjük volt, már szeretőkként.
Az öltözőben várták a fellépés kezdetét, de még sehol sem álltak. Kai nyavalygott, hogy szűk a nadrág, nem tud leülni benne, ráadásul úgy, hogy vagy két órán át válogatott. A frizurája már majdnem mindenkinek megvolt, csak Kainak nem. Jelenleg hosszú haja volt, és ha látványosat akart belőle Hiroyuki csinálni, akkor az időigényes és bonyolult feladat volt. A sminket most Shiori és a banda önmagán garázdálkodva készítette el.
– Hnnn, annyira szeretem fogdosni Kai-chan haját, olyan hosszú, selymes és sima. Bár Reié sem rossz a rövidsége ellenére, vastag szálú és nagyon könnyen formálható – mormogta magában elkalandozva Hiroyuki.
– Hiro-chan, ez most komoly? – háborodott fel Reita.
– Mi... ja... hát izé, szeretem a hosszú hajat, mert jó frizurákat lehet belőle csinálni. – Majd felpillantott, és le is fagyott. Mindenki mérhetetlen perverzséggel tekintett rá, kivéve Shiorit, aki kissé meglepődött, de tudta, barátja az igazat mondta, viszont azzal is tisztában volt, hogy a banda kissé máshogy gondolja ezt.
– Szóval, Hiro-chan? Azt mondod, hogy szereted Kai hosszú haját? És hogy az enyém rövid, de jó vastag? – kérdezte perverz mosollyal Reita.
– Mi, igen. Nem értem, mi ezen a kivetnivaló – értetlenkedett tovább a fodrász. Erre Ruki szólalt meg.
– Tulajdonképpen azt vallottad be, hogy szereted Kai hosszát, de nem baj, hogy Reié rövid, de jó vastag – alig félreérthetően utalgatott Ruki, miközben szemtelenül Kai, majd Reita ölébe nézett.
Erre már leesett Hiroyukinak is a perverz banda gondolatmenete, és mélységesen belepirult, bár Kai nála is pirosabb volt, mert ugye mindenkinek vele kellett dobálóznia.
– Hiro-chan, most ezt hogy fogod kimagyarázni? – kérdezte tőle ártatlannak tűnő hangon Reita.
– Ó, Kami-sama, még magyarázkodjam is a ti perverzkedésetek miatt?
– Hai, hai.
– Hát, sehogy.
– Ez büntetést érdemel! – kiáltott fel a nagy „isteni-hangom-van-és-magasabb-rendű-vagyok-nálatok” stílusában Reita. Hiroyuki csupán csak nyelt egy nagyot.
– Várom a következményeket. Ugye azért nem fog nagyon fájni? – azonnal meg is kérdezte aggodalmaskodva.
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy visszaszívod-e a mondottakat, és egész nap a kedvemben jársz-e?
– Hai, hai, visszaszívom – bólogatott alázatosan, miközben az orra alatt megjegyezte:
– És mégis mi vagyok én, megalázható házi kedvenc?
– Mit dünnyögsz?
– Á, semmit, semmit, csak azon agyalok, mi legyen vacsorára.
– Természetesen Hiro-chan – fölényeskedett Reita. A fodrász úgy döntött, innentől inkább kussol, és a dolgát végzi.
A koncert hamar lement, vadítóak voltak. A rajongók a sikoltozásban vesztették el a hangjukat, vagy csak szimplán zavarban voltak, és nem tudtak kinyögni egy szót sem dedikálás alatt. Mondjuk azért alig feltűnő az, hogy Reita végig hátul maradt, és az ismert sztárfodrász hátsóját fogdosta.

~oOo~
– Nos, azt hiszem, én még tartozom neked egy büntetéssel – suttogta Reita Hiroyuki szájába két csók között, mialatt betámolyogtak a lakásba.
– De lehet, inkább holnapra halasztom, hulla fáradt vagyok – nyögte Reita, utalva a kimerítő koncertre.
– Neem!! Jobb előbb túllenni rajta – izzott fel Hiro szeme a büntetés gondolatára is.
– Hnn, nagyon finom vagy, azt hiszem, inkább még ma megbüntetlek, de meg ne próbálj ellenkezni, mert akkor holnap is meg kell büntesselek – mondta Reita, miközben már hámozta le a fölösleges rongyokat szeretője testéről.

Reita egy hirtelen mozdulattal ledöntötte az ágyra Hiroyukit. Gyors, határozott mozdulatokkal levette az orrkötőjét, és azzal bilincselte a fiú csuklóit az ágyhoz. Elkezdte csókolgatni a tiltakozó Hirót, de Reita ezt megelégelve otthagyta, előszedett egy másik orrkendőt, és bekötötte vele a fodrász szemeit, az pedig még jobban tiltakozni akart.
– Csssss. Ez a büntetésed, viseld hát. – Erre már nyugton maradt a fiú, és hagyta, tegyen vele szerelme, amit csak akar. Reita kiment a szobából, majd kisvártatva egy gyertyával és egy doboz jégkockával tért vissza. Hiroyuki mit sem tudott erről, bár megérezte az illatosított gyertyát.
– Mit csinálsz? – kérdezte a basszusgitárostól. – Szzzz – szisszent is azonnal fel, mikor megérezte mellbimbóján a forró viaszt, de még mielőtt kellemetlenné válhatott volna az égető érzés, Reita rátett egy jégkockát, és azzal kezdte el simogatni a fiú melleit. – Reita, ezt most azonnal hagyd abba!
– Miért, nem jó? – kérdezett vissza ártatlanul.
– De… de akkor is hagyd abba! – A zenész rá sem hederített, elkezdte szopogatni a már kezelésbe vett mellbimbót, miközben az előbbi eljárást elvégezte a másikon is. Harapdálta, nyalogatta, szopogatta, néha-néha visszatérve a szeretője nyakára és ajkaira. Majd miután megunta a gyertya per jégkocka játékot, abbahagyta, és elkezdte csókolgatni mindenhol a fiú testét. Szépen lassan haladt lefele a már felizgult testen, minden egyes négyzetcentimétert végignyalva. Mikor a fiú alsójához ért, végigsimította annak vonalát, s Hiroyuki izgalmára lehelt egy könnyű csókot, aki már csak felnyögni volt képes. Eszméletlenül és őrjítően lassan kezdte el lehúzni a valóban szexi, szűk fehér fölösleget. Miután elvégezte a műveletet, simogatni kezdte izgalma tárgyának belső combjait, és csókolgatta, ahol csak érte, de a lényeget kihagyta. Egy idő után, mikor már Hiroyuki a könyörgés szélén állt, őt is meglepve, hirtelen szájába fogadta annak merevségét.
– Ah, Rei-chan – nyögött fel Hiroyuki azonnal, bár még mindig csak az elején volt a kínzásnak Reita. Ezután ellenben az eddig szokott menetrendtől, nem lassan izgatta a fiút és simogatta, markolászta annak hátsóját és bejáratát, hanem hirtelen már egy ujjal benne is volt a fiúban, aki immáron fájdalmában kezdett nyöszörögni. Még mielőtt újra levegőt kaphatott volna, Reita már két, majd kis idő múlva három ujjal volt benne. Eddig nem voltak még ennyire gyorsak, Hiroyukinak eszméletlenül fájt is, de Reita, hogy könnyítsen szegény srácon, megmarkolta annak férfiasságát, és egyből gyorsabban kezdte el mozgatni rajta kezét. Amikor már Hiro az élvezettől nyögdécselt, abbahagyta egy percre a végzett műveleteket, s mikor újra visszatért, már emelte is magához szeretője testét. Elhelyezkedett bejáratánál, megcsókolta a fiú ajkait, és azonnal be is hatolt. A basszusgitáros már el is ment volna abban a percben, annyira szűk, annyira forró volt a szeretett fodrásza. Elkezdett benne mozogni, s kezével rásegített a másiknak. Egyre vadabban mozogtak. Reita észrevette, bár az elhomályosult látásától ez csodának számított, hogy Hiroyuki szabadulni próbált, hogy belekapaszkodhasson szerelmébe. Rei engedelmesen kikötötte a csuklóját fogva tartó bilincsből, s Hiro azonnal le is tépte a szemét eltakaró anyagdarabot, de el is állt a lélegzete. Hatalmasat dobbant a szíve, mikor meglátta Reita pirult, extázisban lévő arcát. A fiú felhúzódzkodott, mély csókot váltottak, belekapaszkodtak egymásba. Kisvártatva hirtelenjében hátralökte Reitát és vigyorgott a kialakult új helyzeten. Most ő volt felül még ha képletesen is, ezért fitogtatva hatalmát, lassabb tempóra váltott. Simogatta közben Reita mellkasát, majd előredőlve adott neki egy csókot. Rei a kezét használta, hogy sürgettesse végre a fiút. Megmarkolta a csípőjét, ezzel kényszerítve őt gyorsabb tempóra. A srác eleget tett ennek, ritmust váltottak. Reita egyik keze pedig átvándorolt a fiú férfiasságára. Az hamar már a beteljesülés kapujába jutott. Épp mondani akarta, hogy:
– E-el… fogok… Áááá – az orgazmus hullámai törtek végig a testén, késztetve őt arra, hogy hátrafeszítse testét, és hátradobva fejét nyögje ki szerelme nevét. S ráélvezett annak hasára. Reita megérezte az összeránduló, körülötte szűkebbé váló testet. Még egy-két lökés után ő is követte a mennyországba párját. Hiroyuki pihegett, és el is szégyellte magát.
– Go-gomen, hogy rád… – pirult el a zavarban lévő fiú.
– Nem baj, amíg az a tied – suttogta válaszul Reita, majd maga mellé rántotta a fiút. Az hálásan és boldogan dőlt szerelme mellkasára. Reitának még arra tellett erejéből, hogy magukra húzza a takarót. De addigra a fiú már mély álomba szenderült, s Rei is követte őt e titokzatos világba.

~oOo~
Reggel, mint mindig, Hiroyuki kelt előbb, számított rá, hogy szerelme egyhamar nem kel fel önként. S ma az ébresztő sem zavarhatta fel, szabadnapjuk volt. Élvezettel nézte, ahogy a be nem húzott sötétítőfüggöny miatt a nap fénye ragyogó, földöntúli fényben fürdeti Reita testét, és angyali glóriát fest annak feje köré. Úgy gondolta, hogy ő valóban angyal, csak lemondott a szárnyairól, hogy a földi mocsokban élhessen. Egyszer meg is kérdezte ezt tőle, ő csak nevetett, és azt válaszolta, hogy pontosan úgy van, ahogy mondod, feladtam a szabadságom szárnyait, hogy e mocsokba legyek láncolva általad, de ezt nem bánom, sőt…
Már vagy tíz perce fürkészte az arcát, mikor is Reita megérezte, hogy figyelik, kinyitotta a szemét, rámosolygott Hiroyukira, majd megszólalt.
– Ohayou, kedves.
– Ohayou. Kérsz reggelit? Kávét, teát?
– A kávé jólesne.
– Oké, akkor 10 perc múlva szándékozzál kifáradni a konyhába.
– Szándékozok. – Reita csak mosolygott, mint a vadalma, Hiroyuki meg a bolondgombával vetekedett. Kikászálódott az ágyból, magára vette a köntösét, majd ment reggelit készíteni, miközben azon agyalt, hogy úgy viselkedik, mint egy háziasszony, ő, reggelit készíteni, ebédet és vacsorát főzni, ráadásul a szerelmének, kész röhej, de nagyon is boldoggá tette őt ez. Még ha mérgelődhetett azon, hogy Reita semmi házimunkára nem képes, majd elvégzi ő, hálából… szeretetből.

Alig öt perce ügyködött a konyhában, mikor Reita beballagott, a háta mögé lépett, és belecsókolt a nyakába. Átölelte a derekát, Hiroyuki hátranézett a válla felett, Reita pedig megcsókolta.
– Szeretlek – mondta halkan és érzékien a fodrász.
– Még szép, ez alap – mutatta meg egoizmusa tetejét Rei.
– De én is, nagyon, nagyon szeretlek.
Reita most mondta először ki nyíltan a vallomását, és ettől Hiroyuki mérhetetlenül boldog volt.


VÉGE

Köszönöm, hogy elolvastátok!
Bétázásért hálás köszönet Telethának!

Ame-chan színre lép
– Egy banánhajót és egy vaníliaálmot kérnénk – adta le a rendelését Akira, a fagylaltszalon külön szobájában. A pincércsaj meg csillogó szemekkel és azonnal teljesítette a kívánságot. Kaname csak nézte szerelme arcát.
– Nani? – kérdezte Akira.
– Hnn, semmi. – De Kaname a tervét már nem árulta el… akkor esélye se lenne, valahogy pedig be kéne hálóznia Akirát. A pincér eközben meghozta a rendelésüket. Kaname azonnal nekiesett a vaníliakehelynek, tervbe véve, hogy gyorsan megeszi és ellopja Akiráét is.
– Haha – kacagott fel az idősebb férfi.
– Mi van? – háborgott Kaname.
– Annyira édes vagy, én vanillám. – És odahajolt a zavarban lévőhöz, majd cseppet sem perverz módon nyalta le a fiatal arcáról a fagylaltot. Kaname kéjesen sóhajtott egyet, erre Akira csak válaszul nyögni bírt. A fiatal agyban kipipálta a terve megvalósításához szükséges első pontot.

oOo
Nem sokkal később a parkban sétálgattak, természetesen itt nem mehettek kéz a kézben. Kaname, mint egy hiperaktív virgonc kisgyerek, szaladgált meg madarakat kergetett. Akira csak nézte kedvese játszadozását. Kaname mikor a másik férfi előtt volt éppen, véletlenül leejtette a táskát, amit vitt magával. Karcsú mozdulatokkal hajolt le, majd hátranézett, Akira mit szól ehhez. Az idősebb pedig alig bírta türtőztetni magát, mégiscsak nyilvános helyen vannak, de arról meg nem tehet, ha Ame-chan így illeg-billeg előtte, kívántatja magát, ráadásul rövidnadrágban, óh... egek. Kaname észrevette az idősebb férfi vágyódását. Kipipált még egy pontot a listából.

oOo
Megebédeltek, majd Kaname hazaküldte szerelmét, hogy ő elmegy beszerezni a vacsoráravalót. Mikor visszaért, Akira éppen a tévét nézte. Szólt neki, hogy nekiáll megcsinálni az ételt, majd kiment a konyhába. Már fél órája ügyködött, mikor Akira úgy döntött, megnézi, mit is csinál szerelme, és esetleg segít majd neki. Mikor belépett a konyhába, a lélegzete is megakadt. Ame nem vette észre, annyira belefeledkezett a munkába. Akira döbbenetét pedig az okozta, hogy szerelme egy szál alsóban és rózsaszín fodros köténykében ügyködött.
– Segíthetek, kicsim?
– Természetesen, drága, kérlek, aprítsd fel a húst.
– Oké, de csak egy feltétellel!
– És mi lenne az?
– Ha leveszed vagy a kötényt vagy az alsót!
– Az kizárt, te perverz! – tiltakozott, bár a kötényt már vette is le, azt a szívességet azért nem teszi meg Akirának, hogy a lentebbi régióit közszemlére tegye, lévén, hogy a kötényke nem nagyon ér le deréknál lejjebb. Elkönyvelt magában még egy pipát.
Miközben Akira kilegeltette a szemét, Ame megcsinálta a vacsorát. Megterítette az asztalt, és az elmaradhatatlan gyertyát sem hagyta le róla.
– Kérlek, Ame-chan, zuhanyozzunk együtt.
– Az kizárt!
– Ígérem, nem csinálok semmit.

oOo
A zuhany alatt Akira ígéretéhez híven, bár mártírarccal, szinte hozzá sem ért Améhoz. Viszont a fiatalabb nem viselkedett, illetve konkrétabban próbálta teljesíteni a következő pontot. Csokoládéillatú Axe-os tusfürdőt nyomott a kezére, meghabosította, majd elkezdte vele magát simogatni. Őrjítően lassan, lágyan simogatta végig magát, egy kényes részt sem hagyott ki magáról, közben néha-néha kéjesen nyögött egyet. Akira nehezen, de ígéretéhez híven semmit nem csinált. Elkezdte volna magát tusolni, mikor Ame úgy döntött, hogy segít társán. Végigsimított szerelme hátán, miközben lágy csókot lehelt annak ajkára. Akira ösztönösen akarta elmélyíteni a csókot és magához ölelni, húzni Amét. De a fiatalabb elhúzódott, és figyelmeztető pillantásokat vetett feléje, így Akira kénytelen volt csalódottan leállni. Ame továbbra is ingerelte simogatásával Akirát, s közben édes, nyögdécselő hangokat hallatott. Az idősebb férfi már alig bírt magával, lassan azon a szinten volt, hogy akármit is ígért, most és azonnal leteperi és magáévá teszi édes kis uke-chanját. Ame megérezte, nem mellesleg pedig látta is szerelmese izgatottságát. Hirtelen abbahagyta annak kényeztetését, kilépett a zuhanyfülkéből, gyorsan magára tekert egy fürdőlepedőt, majd utasította Akirát, tegyen ugyanígy ő is. Mára befejezték. Akira mérhetetlen csalódottsággal szállt ki a zuhany alól, és miután elkészült, durcás kisgyerek módjára vonult be a szobába. Ame csak erre várt. Lehajolt a mosdó alatti kis szekrényhez, és elővette a délután vásárolt holmikat…

oOo
Körülbelül tíz perc múlva belépett a szobába. Szerelme a paplan alatt, az ajtótól elfordulva durcizott. Ame csábító, mézédes hangon szólalt meg:
– Akira, kérlek, figyelj ide. – Az idősebb felnézett Ame-chanra. A lélegzete is elállt a látványtól. Azonnal elfelejtette, hogy ő éppen be van sértődve, és nyálcsorogva tekintett végig a fiatalabb testén. Ame szexin az ajtófélfának támaszkodott, és perzselő tekintettel nézett. Öltözéke mindössze egy bőrtangából, egy fekete selyemnyakkendőből, egy fegyverövből, amin egy rózsaszín bolyhos bilincs fityegett, a kezében egy gumibotból állt, és végül szöszke haján egy rendőrkalap foglalt helyet.
– Aludjunk – próbált fagyos hangot megütni Akira, mert még mindig nem felejtette el a fürdős jelenetet. Bár nem sokáig tudott ellenállni, miután Ame kecsesen riszálva magát mellé lépdelt. Akira megfogta a combját, végigsimított rajta. A csípőjéhez érve be akarta Amét rántani az ágyba. De a fiatalabb megmakacsolta magát.
– Mi az már megint?
– Csak akkor megyünk tovább, ha ma én lehetek a seme…
– Az kizárt.
– Akkor nincs szex.
– Szóval ebben mesterkedtél egész nap? Na jó, kivételesen. De ez lesz az utolsó az elkövetkezendő minimum száz reinkarnációdban is. Méghogy én uke? – morgolódott és pufogott egy sort magában Akira. De áldott jó szíve van, és nem mellesleg uke-chanja egész nap sündörgött a dologban, kitett magáért, hát megengedi neki, de most az egyszer és utoljára…
– Rendben.
– Akkor feküdj el, hadd kösselek ki!
– Hé, nem elég, hogy ukénak kell lennem, még ki is kötsz?
– Hai-hai, különben átvennéd az uralmat, nem bízhatok benned. – S végül kattant a zár az ágytámlán és Akira csuklóján. A látvány nem mindennapi volt. Az örökös irányítani, mindig uralkodni akaró seme-samája rózsaszín bolyhos bilinccsel volt kikötve az ágyhoz. Ugyanakkor Akira az első kikötözős, kissé szadizós éjszakát máshogy képzelte el, de nincs mit tenni, már behálózták. Ame lágyan kezdte a csókot, de a végére már hevesen tépték egymás száját. Majd levette magáról a nyakkendőt, és Akira heves tiltakozása ellenében is annak szemére kötötte.
– Miért teszed ezt velem, te kis ördög?
– Higgy nekem, ez így sokkal élvezetesebb lesz.
– Feladom, tégy, amit akarsz.
– Bármit?
– Végül is… legyen ez a te éjszakád, de most mondom, karácsonyra semmit se fogsz kapni!
– Nee, semmit? – habozott egy pillanatra Ame, de úgy döntött, a világ összes karácsonyi ajándéka sem kell ezért az estéért cserébe.
– Mindegy. Nekem jó leszel te is most.
Befejezettnek vélte a beszélgetést, és nekiesett Akirának. Csókolgatta, simogatta, ahol csak érte. Pontosan ugyanúgy és azt tette vele, mint amit ő szokott neki csinálni. Végignyalt mellkasán, meg-megállva a mellbimbóinál. Majd utána a hasa következett, azt is végigcsókolta. Ame gonosz volt, ezért visszatért Akira nyakához. Pimasz kis játékos nyelve kegyetlen játékot űzött vele. Nyakától mellkasán át egészen a köldökéig kínozta a „vak” férfit. Köldökén is apró köröket írt le, mire Akira teste veszettül megfeszült. Abbahagyta a kényeztetést, és eltűnt pár percre, Akira nem értette a dolgot, de türelmesen várta végzetét.
Ame-chan visszatértét jelezte, hogy besüllyedt mellette az ágy. Ame lehelt egy röpke csókot Akira ajkaira, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. A mellbimbókat kezdte el szopogatni, majd a kezében lévő gyertyáról viaszt csöpögtetett rá. Akira megdöbbent a hirtelen forrótól, és egy halk, fájó nyögést hallatott. Ame, mielőtt még kellemetlenül égő érzést keltett volna szerelmének, egy jégkockával végigsimított. Akira erre inkább már kéjes nyögést adott ki magából. Elképesztően jó érzés volt a forró után hirtelen a jég, majd az a kellemes meleg Ame ajkairól. A fiatalabb ugyanezt elvégezte a másik mellbimbón is, és utána szépen haladt lejjebb. Miután elérte Akira alsójának szélét, félretette a jeget és a gyertyát, adott egy puszit annak férfiasságára, majd lehúzta róla az immáron teljesen feleslegessé vált ruhadarabot. Végigsimított Akira izgatottságán, majd szájába vette, nem kapkodva el a dolgokat, lassan játszadozott szerelmével. Nyelvének hegyével érintette szerelme férfiasságának csúcsát, mire az csepegni kezdett, gazdája pedig kéjesen felnyögött. Majd mikor már ő sem bírta tovább sem a látványt, sem azt az érzést, ami egyre inkább hajtotta tovább, abbahagyta Akira férfiasságának becézését, felült a combjaira, elkezdte csókolni élete párját. Miközben izgalmuk összeért, Ame síkosítót tett az ujjaira, majd előkészítette magát. Szép lassan fogadta magába Akira férfiasságát. Az idősebb teljesen meglepődött, bár még magának sem vallotta volna be, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy levették róla az uke szerepét…
– Mi az? Hisz beleegyeztem, hogy te légy a seme!
– Hmm, de hiszen én vagyok felül – mosolygott hamiskásan, s ezt már Akira is láthatta, mert Ame levette szeméről a nyakkendőt. De utána már nem érdekelte tovább semmi más őket, csak a másik.

oOo
Másnap reggel reggelinél mindketten csendesen ültek és ettek. Mindkettő fejében az előző éjszaka járt, az, hogy mennyire csodálatos, különleges, és megdöbbentő volt. Akira soha nem feledi el, hogy hálózta be Ame-chan, és hogy mennyire félt (bár ezt soha be nem vallaná), mikor ukénak kellett volna lennie.
– Ame-chan?
– Hmm?
– Kérlek, azt áruld el, mi volt a szerepe annak a gumibotnak? És hogy mért nem használtad. – Bár sejtette, hogy mire is kellett volna használni.
– Hááát a tegnap éjszakában éppenséggel semmi, de ha gondolod, ma este lehet az a főszereplő, és kipróbálhatod, mire is használható az a tárgy.
– Rendben! – csillant fel Akira szeme a szeretkezés ígéretére, és megkönnyebbült, hogy most ő lehet a rendőr.
– Bár én nem veszem fel azt a tangát.
– Légyszi!!!
– Jó, neked mindent, édes.

– Ame, azt mondtad, ma lehet a főszereplő a gumibot, és mi volt tegnap?
– Hát nem nyilvánvaló?
– ???
– A Rózsaszín Bolyhos Bilincs…

VÉGEA történet Rika-chan kérésére készült el, mert ugye milyen látványt nyújtana Gackt egy rózsaszín bolyhos bilinccsel?… kühümm kühümm...
A történet Akirája nem Reita, csupán véletlen egybeesés? Vagy mert szimplán szeretem ezt a nevet ;)
Bétázást hálásan köszönöm Telethának! Nélküle nem mennék semmire. :)



Megjegyzés: Figyelem! Élőszereplős írás. A következményekért nem vállalok felelősséget XD. A szereplőket NEM ismerem személyesen (sajnos), tehát ha eltérő a karakterek viselkedése és megformázása a valós személyekétől, akkor, nos, ezért fanfiction. A saját elképzelésemet vetíti ki ^^– Reita, gyere ide, most azonnal! – hívta Ruki a basszusgitárost.
– Mi az, Ruki, miért kell már meg... – A mondatot sajnos már nem fejezhette be, mert a kis
énekes leteperte a folyosó kellős közepén, odaszorította a falhoz. Na igen, kicsi a bors, de erős!
Ruki a lábait Reita dereka köré fonta, miközben mélyen csókolta. Egyre hevesebben csókolóztak és ölelgették egymást. Reita érezte, hogy a teste egyre forróbb lesz. Nagy nehezen leállította Rukit, de csak nyögni bírta:
– Chibi, ne itt. – Csak reménykedett benne, hogy a folyosó elég sötét, és senki nem látta meg őket.
– Jó. Gyere, menjünk a szobámba – húzta maga után az énekes. Bezárta az ajtót, és Reitát az
ágyra döntötte, felmászott hozzá, és beleült az ölébe. Hevesen csókolózni kezdtek, Reita
nehézkesen elkezdte kicsatolni Ruki övét. Ruki készségesen segített neki, majd Reitáról is
lecibálta a nadrágot. Egy újabb heves csókcsata után megpróbálta leráncigálni a basszerosról
az inget, utána magáról is levette. Majd ölelésben és csókokban forrtak össze pár percre.
Reita már nem bírta, tudta, hogy csak egy alsónadrág választja el kettőjüket. Lehámozta
Rukiról a fölösleges ruhadarabot, az énekes eközben Reita nyakát csókolgatta. Reita elkezdte
simogatni Ruki férfiasságát. A basszusgitáros hosszú ujjait az énekes elkezdte szopogatni,
Rei már alig bírt magával. A nedves ujjakat Ruki bejáratához vitte, és...
oOoReita nem hallotta meg, hogy az ajtaja kinyílik, továbbra is a képernyőt nézte, de megérezte,
hogy áll mögötte valaki. Hátrafordult és meglátta, hogy Ruki az. Gyorsan bezárta az internetet, reménykedett abban, hogy Ruki nem látta, mi volt az. Majd nekiállt kikapcsolni a gépet.
– Reita, gyere, ideje indulni, mert nem érünk be időben, és tudod, ma interjú is lesz. – Reita ránézett az órára, ami 8:35-öt mutatott, megdöbbent, hogy már ennyi az idő.
Ruki továbbra is ott téblábolt mögötte, várva, mikor hajlandó jönni már a zenésztársa. Reita némán kínlódott magában. A kényelmetlen érzés, melyet a feszülő nadrág okozott, még hagyján, de ha most feláll, az énekes azonnal észreveszi cseppet sem domborodó alakját, és nem feltétlen tudná kimagyarázni egy reggeli pornóvideó-szöveggel, hiszen annyit Ruki is látott, hogy nem videót néz… Mert általában egy átlagos embernek facebook nézegetése közben is áll… aha persze… a Mikulás meg a Húsvét-szigeteken lakik.
– Csinálok kávét, te is kérsz, Rei?
– Hai. – Rei megkönnyebbült, hogy Ruki távollétében csitíthatja kicsit... lüktető fájdalmát. Ruki kiment a szobából, hogy kávét készítsen, Reita pedig kis idő múlva utánaosont, és pillanatok alatt becsusszant az asztal mögé. Ruki elé tette a kávéját.
– Idd meg, öltözz, és igyekezzünk.
– Még le akarok zuhanyozni!
– Nincs idő rá. – Reita kétségbe volt esve, most mi lesz, ha Ruki meglátja…!?

Egy lakásban éltek a bandatagok, így munka szempontjából gyorsabb és kényelmesebb volt, viszont a magánéletük csupán a saját szobájuk területén belül létezett. De Ruki, a kopogás bármilyen formája nélkül, állandó jelleggel benyitott hozzá, leginkább azért, hogy amiatt csesztesse, rakjon már végre rendet. Ruki meg a tisztaságmániája, bár Reitát meg hidegen hagyja a kupi, az is biztos. Tehát a magánéleti kérdés volt a hátránya a közös lakásban élésnek. De emlékezett, hogy bezárta a szobája ajtaját, akkor Ruki hogyan jött be?
– Rei, induljunk!
– Mondom, hogy zuhanyozok.
– Tegnap este már zuhanyoztál.
– Akkor is…
– A makacs mindenedet, én miattad biztos nem fogok elkésni, elindultam, majd jössz, mikor jössz.
Reita megkönnyebbülten szusszantott egyet, és elindult, hogy a hideg víz segítő kezet adjon neki.
" – Hű, Ruki… mégis hogy magyaráztam volna ki? ÁÁÁ, semmi, csak tudod, egy fanfict, ami arról szól, hogy te meg én többek vagyunk barátoknál?" – dörmögte az orra alatt. " – Elég bénán hangzana." – gondolta magában. Viszont azt nem tudhatta, hogy Ruki még mindig az ajtó előtt áll.
– Mi az a fanfict? Talán a többiek tudják…
oOo– Hé, Aoi-kun!
– Hai, Ruki-kun?
– Mi az a fanfict?
– Jajj, Chibi, ne mondd, hogy nem t’od, most vagy naiv vagy, vagy pedig sík hülye angolból...
– Baka! Én normálisan kérdeztem, mert nem tudom.
– Na jó, kis angol óra, Rukikám! Mi a fan, azt csak tudod!?
– Rajongók??
– Hai, no és akkor tudod-e, mi a fiction?
– Ano, nem… írás?
– Aj, jó, fogjuk rá... Na, szóval az az, amikor egy FAN ír a kedvenc sztárjairól, mangakarakteréről stb. egy történetet. Amúgy meg, miért kérdezted?
– Á, semmiért, csak meghallottam. Rólunk is vannak fanfictionök?
– Hai, Ruki, ha érdekel, akkor menj fel az internetre, sok oldal foglalkozik ilyenekkel.

A szabadidejében Ruki Google barátjától érdeklődik a The GazettE fanfictionok után. Elkezdi nézegetni a találatokat, rájuk is akad, azon belül van még egy kategória: „Slash”. Nem tudja, mi az. Elsőre a listából választ. Uruháról szól, hogy egy rajongó lekapja live után... na jó, unalom. Megnézi mi is az a Slash, mert még mindig nem jött rá. Ma kivételesen nem mentek az ebédlőbe, a szünetben mindenki a pihenőben punnyadt, heverésztek meg újságot olvastak, Ruki meg a laptop felett görnyedezett.
Na jó, KATT, az énekes kiválasztotta az első történetet a listából, „Chibi mi lenne, ha békén hagynál? – Reita morog, hogy az énekes megint rá akarja beszélni egy újabb unalmas shoppingolásra.” – ez is uncsi, görgessünk lejjebb... „Reita elkezdte simogatni Ruki férfiasságát. A basszusgitáros hosszú ujjait az énekes elkezdte szopogatni, Rei már alig bírt magával. A nedves ujjakat Ruki bejáratához vitte, és...” Ruki épphogy az olvasás előtt ivott egy korty kólát, de miután elolvasta, sugárban köpte ki, és totál ledöbbent mindettől.

– Jesszusom, Ruki! Mi a baj? – szólt hozzá Reita aggodalmas hangon.
– S-semmi. – És lecsapta a laptop tetejét. El se hiszi, Reita ilyeneket olvas… „– Ez most komoly?” – Sokkos állapotba került.
– Izé... nem érzem jól magam, hazamentem.
– Biztos jól vagy, ne kísérjelek el? – kérdezi Reita.
– Ne-nem kell, köszi.
Elindult kifele, bár a basszeros követte, megmondta, hogy ha rosszul van, inkább hazaviszi, ne vezessen ilyen állapotban.
– Hülye vagy?! Fel nem ülök a motorodra!
– Baka, Chibim… Természetesen a kocsiddal megyünk.
– Oh, oké... hééé, NEM vagyok a Chibid!
oOoMegérkeztek a lakáshoz, Ruki ezerrel rohant a szobájába, becsapta és magára zárta az ajtót. Belevetette magát hatalmas, full extrás, kényelmes ágyába, és csak gondolkodni bírt, még azt sem vette észre, hogy Koron odabújt mellé. Ez hogy lehet? Reita miért olvas ilyeneket? Közben leesik neki a basszeros reggeli zuhanyozni akarása… nagyot nyel. Eléggé nehezen hiszi el, hogy Reita valóban többet érez iránta, mint barátság. Már több mint két órája bezárkózott. Reita kopogtat az ajtaján.
– Ruki? Minden rendben?
– Igen, csak hagyjál, ne zavarj!!
Lassan beesteledett, a többiek is hazajöttek, az interjút viszont Reita és Ruki nélkül csinálták meg, persze a kérdezősködések folytak, hogy hol is vannak. Este Kai hívta vacsorázni, nem ment, hiába erősködtek, hogy ennie viszont kell, végül nagy nehezen rábeszélte Reita, hogy akkor beadják a szobába a kaját, de Ruki külön kérvényezte, hogy ne Reita legyen az, most nem tudna a szemébe nézni.
oOo
Reita fél 12-kor oltotta le a lámpát, és aludni tért. Kétszer is ellenőrizte, hogy bezárta-e a szobaajtaját, nem akarta, hogy Ruki reggel megint bejöjjön. Hajnal egy körül kattant a zár, és egy sötét alak osont be az ajtón. Reita még ébren volt, nem tudott elaludni, folyton Rukin járt az agya, mi lehetett a baja ma? Nem látta, hogy ki az, de csendben maradt, úgy tett, mintha aludna, ugyanis kíváncsi volt a látogatóra, mi célból, és hogy jutott be. Az ismerős ismeretlen, mert ugye csak bandatag lehet, nagyon halkan osont, mint egy macska, puha léptekkel az ágy széléig araszolt. Reita csukva tartotta a szemét, nem akarta, hogy lebukjon. Az alak megsimította egy hajtincsét, majd sóhajtott egy nagyot. Ellépett az ágytól, és a fotelba ült. Miközben csak nézte az ’alvót’, Reita alig bírta ki, hogy meg ne szólaljon, még mindig nem tudta, ki az. Most az egyszer bánta, hogy behúzta a sötétítő függönyt, bár ma telihold volt, és így is csak egy kis fénysugár esett be a résen, ami az ő arcát világította meg, de a behatolót nem tudta kivenni. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, már majdnem tényleg elnyomta az álom. Az alak felállt, odalépett hozzá, sóhajtott egy mélyet, majd csak suttogott:
– Nem tudom, hogy miért volt, de én… én… – El-elcsuklott a hangja, még suttogásnál is, Reita gyanította, hogy azért, mert sír. – Én… szeretlek! – Szipogott egy sort. – Nem tudom, te mit érzel irántam, én viszont szeretlek, teljes szívemből! – Reita már alig bírt magával. Ki lehet az? A suttogásból nem tudta beazonosítani az illetőt, ugyanakkor tudta, hogy egy bandatag, ez is eléggé megdöbbentette, valamelyikőjük beosont az éj leple alatt, és nézte, ahogy alszik, majd halkan szerelmet vallott neki, többször is, ki tudja, hány éjszakán át.
– Szeretlek... – Az ismeretlen megsimította egy ujjal az arcát.
– Oyasumi, Reichi – Reita nagyon ledöbbent. Rájött, egyedül csak Ruki hívja Reichinek. Ruki már fordult volna meg, hogy menjen ő is aludni, de Reita elkapta a kezét.
– Várj, ne menj el, kérlek. – Ruki teljesen lefagyott.
– Gyere ide, aludj itt – hívta Reita az énekest.
– De én… én…
– Gyere, nem harapok. – Finoman maga mellé húzta az énekest. Ruki megadta magát, és bebújt Reita mellé. A basszusgitáros szembefordította magával, nem mintha sokat látott volna:
– Aishiteru, Chibim – suttogta az énekes fülébe. – Mégis, hogy jutottál be?
– Ööö... már régebben lemásoltattam a kulcsod, amúgy is, nekem kell kérdőre vonni téged! Mi volt az a fanfiction?
– Hát rájöttél? Azért volt, mert a valóságban nem élhettem így ki magam – kuncogott halkan a gitáros, Ruki meg csak elpirulni volt képes, az a mocskos fantázia…
– Aludjunk, Chibi, jó? Holnap nagyon korán kell kelni, ezért ígérem, majd máskor bepótoljuk az elmaradt éjszakát. – Ruki nagyot nyelt, tudta, Rei mire gondolt. El sem hiszi, hogy végre valóra vált az álma, a képzelete. Reita mellette fekszik, és megcsókolta őt, és… és… és azt mondta neki, hogy szereti…
– Oyasumi, Reichi.
– Oyasumi, Chibim, aishiteru… szeretlek… mindig… – adott neki még egy puszit, majd Ruki mozgolódni kezdett.
– Nani, Chi…?
– Semmi, csak a másik oldalamon alszok mindig, oyasumi, daisuki, chu…
– Chu, édes. – Reita átölelte az énekest, puszit lehelt annak tarkójára, és mély álomba zuhant, az utolsó gondolatai ezek voltak: „– Az én kicsim szeret, és idebújt mellém végre, mily régóta áhítozom erre…”
oOoMásnap reggel Kai telefon csörgése ébresztette fel őket. Ruki vette fel.
– Reita, hol a francban vagy, el akarsz ma is késni?!
– Mindjárt megyünk, Kai-san.
– Mi? Ruki? Miért te veszed fel Reita telefonját?
– Ano... hát csak azért, mert épp most jöttem be hozzá, hogy végre kirugdaljam az ágyból.
– Ja, oké. Siessetek!
– Hai! – Letette a telefont, és elkezdett fészkelődni, Reita még álmában is szorosan ölelte magához, de fel kell kelni. Egyre csak fészkelődött, mikor is észrevette, hogy Reita eléggé felizgult állapotban van. Nagyot nyelt, most nem lenne jó, ha felkelne, de menni kell. Nagy nehezen megfordult a basszeros ölelésében.
– Reichi, ébresztő, hallod? Menni kell! – Csókot lehelt a gitáros szájára.
– Mmmh, Nekochi… chibi, hagyjál már, aludni akarok, még öt percet adj…
– Rei, sose változol…
Hogy felébressze, elkezdte csókolgatni, ahol csak érte, és mivel Reitán csak egy alsónadrág volt, a mellbimbóját is kezelésbe vette, de aztán felrémlett neki egy régebbi interjú, ahol Reita a fülét mondta gyenge pontnak, hát elkezdte azt csókolgatni, nyalogatni, harapdálni, miközben Reita lentebbi régióit kényeztette a kezével. Reita egyre jobban felizgult, erre már fel kellett ébrednie…
– Chi… mit csinálsz? Hnnn…
– Rei, mennünk kell! – próbált kimászni az ágyból, de Reita egy gyors mozdulattal maga alá gördítette.
– És engem így itt hagynál?
– Hát, amikor már felébredtem, ilyen voltál, én csak rásegítettem, amúgy meg arra pont van időd, hogy lezuhanyozz, majd este…
– Hey, ez kegyetlenség, akkor zuhanyozz velem!
– De-de el fogunk késni!!
– Akkor ma nem reggelizünk, amúgy is, ha mindketten egyszerre zuhanyozunk, időt takarítunk meg.
– Nem…
– De…
– Akkor sem, ha ilyen szép szemeket meresztesz, és akkor sem, ha pont így, ilyen perverzen nézel…
– Chibi, kérlek, hidd el, addig nem szabadulsz, míg nem mondasz igent.
– Hja, na jó, de tényleg csak zuhany!
– Hát persze…
oOoA zuhany alatt Reita hevesen csókolgatni kezdte, simogatta szerelme finom, bársonyos bőrét, akarta, egyszerűen kellett neki, most azonnal…!
Végül Ruki nem úszta meg, és nem vártak vele estig. Az igazság az, hogy annyira nem akart sietni, elképzelte a dolgokat, de várni akart, mert félt, de végül még ma átesett az egészen.
Később a bandának meg magyarázhatták, hogy Reita elcsúszott a fürdőben, és felhasította a karját valami kiálló dologgal, azért van bekötve, és ezért késtek. Na persze… ezt a mesét senki sem vette be, tudták mindkettőről… amúgy meg Ruki akkor reggel miért nem volt a szobájában? Koron keservesen vonyított, hogy ki akar jönni. Szóval lebuktak.
Így a banda csak mosolygott magában a gyenge kifogáson, na persze, elcsúszott… Rukinak meg nem kell körmöt vágni, mi? Eléggé hosszúak a körmei ahhoz, hogy felsértsék a bőrt, mikor önkívületben van… De nem szóltak, majd elmondják, ha akarják, ők meg majd meglepődnek… De legalább ne folyton egymást bámulnák! Oké, hogy Live-ra gyakorolnak, de megint mi az, hogy Ruki Reitát előnyben részesíti fanservice-nél? Igazságtalanság, mindenkinek kell a kis Chibi…


VÉGE

Köszönöm, hogy elolvastátok!
Ismét mély köszönetem Rika-channak, hogy elviselt, támogatott, és biztatott.
A bétázás Teletha érdeme. Hálám örökké üldözni fog! Tehát, menekülhetsz… XD


3. fejezet

– Dean… – Ki a halál szólongat?
– Dean, ideje felkelni! – szól az előző hang gazdája, és apró, pihekönnyű érintéseket érzek a karomon, oda-vissza. Morgok egyet válaszként.
– Dean, kelj fel, jó?
Na jó, addig nem hagy békén, amíg nem éri el, amit akar. Nagy nehezen kinyitom a szemeimet, és nagyban meresztem az előttem terpeszkedő alakra. Világos haj és szem, lányos arc. Félkómásan ez azért nehéz… Basszus, ez Timothy! Egyből felnyomom magam hason fekvésből ülésbe, és a falig hátrálok. Ez kicsit sem volt gyanús, de teszek rá. Most inkább ne jöjjön a közelembe.
– Csak én vagyok – közli kuncogva. – Anyukád szerint mehetnénk az alkatrészekért, és megkért, hogyha már arra járunk, elmehetnénk bevásárolni is.
Most semmit nem tudnék kinyögni, így inkább bólintok egyet. De nincs megelégedve vele, mert összeráncolja a szemöldökét, és közelebb hajol.
– Rosszul aludtál? Nem fértél el miattam? – kérdezi aggódva.
– Keveset aludtam – vágom rá egyből.
– Biztos? – kérdezi kétkedve.
Nem kell válaszolnom, mert anya felkiált a csöppségnek, hogy menjen reggelizni. Ami nekem jó is, meg nem is. Így végre kiment a szobámból Timothy, viszont rossz, mert csak neki szólt. Ebből kiindulva anya rám nem is kicsit haragszik az este miatt. De van most nagyobb gondom is. Mi a halálért izgultam fel este arra a hülyére? Jó, lányos arca van, és a viselkedése is olyan, de ez még nem elég ok! De legalább nem vette észre, hogy sátrat vertem mellette. Még csak az hiányzott volna. De semmi gond, ma megoldom a problémát. Szépen átmegyek Vanessához, és jól az ágyba döngölöm. Utána már tuti, hogy nem lesznek ilyen gondjaim. Ezzel az erővel kiszállok az ágyból, és rendbe szedem magam, majd utána levágtázok a konyhába, ahol Timothy mosolygós arca és anya mérges pillantása fogad. Bejött a tippem, anya tényleg zabos rám, de teszek rá. Szarul igazam volt! Nyugodt szívvel veszek el magamnak egy rakat palacsintát és teszem le magam az asztalhoz enni. Anyának persze nem tetszik a dolog, és van olyan kedves, hogy ezt közli is velem.
– Dean, egy kicsit sem szégyelled magad a tegnap esti viselkedésed után? – kérdezi csípőre tett kézzel.
– Nem – felelek közömbösen.
– Mi az, hogy nem, kisfiam? – érdeklődik vészjósló hangon.
– Igazam volt – közlöm halál nyugodtan, amire anyának elgurul a gyógyszere.
– Értem én, hogy most vagy a lázadó korszakodban, és egy csepp tiszteletet sem tanúsítasz felém, de Timothy erről nem tehet. Kérj tőle bocsánatot a tegnapi viselkedésedért! – Kérdőn lesek rá, hogy ezt most komolyan gondolta-e, de ez se tetszik neki.
– Dean, most! – utasít haraggal teli szemekkel, de erre sem reagálok.
– Mrs. Samuel, Dean még éjszaka bocsánatot kért tőlem – szólal meg halkan a picur.
– Valóban? – kérdezi meglepetten anya.
– Igen, asszonyom – felel készségesen tökéleteske.
– Ó, értem – rebegi elgondolkozva anya, majd mintha kicserélték volna, már mosolyogva szól Timothyhoz. – Jaj, de drágám, már kértelek, hogy szólíts nyugodtan Marynek.
– Rendben, Mary – habogja egy kis pírral az arcán, majd folytatja az evést, mikor anya még egy adag palacsintát rak le elé. Na jó, ez azért már túlzás. Egyik haveromnak se mondta soha, hogy tegezheti. És egyiknek sem simogatta a fejét, mikor kajával tömte. Persze a „drágaságnak” tetszik ez a meghitt hangulat, csak úgy vigyorog. Már az gyanús, hogy nincs-e valami köztük. De erről a kis hülyéről van szó, szóval nem kell parázni, hogy anya megcsalná vele apát. De kezd idegesíteni ez a bájcsevej köztük, így a bejárati ajtóhoz megyek felhúzni a csukámat, és kint is vagyok az utcán. Egy perc sem telik el, és Timothy mellettem van, majd a kezét nyújtja felém, amiben egy papírfecni és lóvé van. Szájhúzva, de zsebre vágom, és a „drágasággal” az oldalamon célirányosan megindulok az egyik buszmegállóba. Csendben sétálunk, és nem tudom, hogy azért, mert neki éppen nincs kedve pofázni, vagy látja a pofámon, hogy most kurvára nincs idegzetem hozzá. De leszarom az okát, inkább örülök neki. De hamar elszáll az örömöm, mikor meglátom, hogy a buszmegálló tele van. De a mobilom csörgésére felkapom a fejem, amit gyorsan kihalászok a farzsebemből, és anélkül, hogy megnézném, ki az, felveszem.
– Mondd!
– Szia, Dean! Mi jót csinálsz? – érdeklődik vidáman Josh.
– Unatkozol? – kérdezem semleges hangon, miközben előrébb nyomulok a tömegben, mert már látható a busz.
– Jól ismersz, én mindig unatkozom – felel nevetve, amire nem tudok nem elvigyorodni. – Szóval, hova kell mennem?
– Az öreghez. Fél óra, és ott vagyunk – közlöm az órámra nézve.
– Vagyunk? Ki jön veled? – csodálkozik egy sort.
– Majd megtudod! – felelem sejtelmesen vigyorogva. Szeretem az agyát húzni, és hülye lennék kihagyni ezt a lehetőséget.
– Na, Dean. Mondd el, légyszi! – kérlel, mint egy taknyos kölyök.
– Nem! – vágom rá egyből.
– Nem fogod elárulni, igaz? – kérdezi durcizva, de nem tud meghatni vele.
– De nem ám! – csiripelem neki egy hatalmas mosollyal a képemen.
– Szemét! – morogja, amin bűntudat nélkül elkezdek nevetni. – Húsz perc múlva ott vagyok – közli, és köszönés nélkül kinyom. Ezen még jobban röhögök, amire Timothy kíváncsian pislog rám, de nem mondok neki semmit. Majd találkozni fog vele, én meg feleslegesen nem jártatom a pofám. Pláne, hogy beállt a busz, így a csöppség meglepődött képét és pár vénasszony sopánkodását leszarva, magam után ráncigálom, és felszambázok vele a busz végébe. De ez rossz ötlet volt, mert egyre többen szállnak fel, és annál jobban nyomnak a picurra. Már az üvegre kenem fel szerencsétlent, pluszba kapaszkodni sem tud hova, csak az én kabátomba. De ezt felmérve, inkább magamat sajnálom. Nem volt elég az éjszakai kínzás, hogy vagy egy órán át dumált, és nekem ezt álló farokkal kellett végighallgatnom, és még figyelnem is kellett, mert ha kérdezett, kurvára lebuktam volna vele. Nem, még tegyünk rá egy lapáttal! Hadd dörgölőzzön megint hozzám, hátha megint sátrat verek, csak most egy busszal teli faszok, libák és banyák előtt. Kicsit sem lenne gáz a dolog, áh, hol. Oké, csak valami iszonyat ronda nőre kell gondolni. Hmm… Ms. Carter csontos teste és lógó melle egy lila fürdőruhában, ősz haját dobálja a szél, és vastag keretes kukkere mögül les rád, csábosnak hitt ferde szemekkel… Basszus, még a szőr is felállt tőle a karomon, a hányingerről nem beszélve! De a hatás meglett, és ez a lényeg. Egy kicsi rosszulléttel és egy borzalmas képpel a fejemben, de merevedés nélkül szállok le, a csöppség meg pirult ábrázattal baktat utánam. Belegondolva, nagyon sűrűn pirul a képe mellettem. Beteg nem lehet, mert egyik percről a másikra lesz piros, és túl gyorsan múlik el. Akkor meg…

– Bazd meg! – ordítom el magam, de olyan istenesen, mert drága barátom hátulról a nyakamba ugrott. Most komolyan, normális? Áh, hülye kérdés volt, a válasz egyértelmű.
– Csak nem megijedtél? – kérdezi röhögve Josh, Timothy meg oda-vissza kapkodja a tekintetét köztünk. Nem ártana bemutatni egymásnak őket.
– Timothy, ez a barom Joshua. Mindig marhaságokat dumál és csinál, ne is foglalkozz vele! – mutatok fapofával szöszi haveromra, amire ő háborogni kezd.
– Hé, mi az, hogy marhaságok? Tudtom szerint azokban te is benne voltál. Sőt, jó pár ötlet a te hülye fejedből pattant ki. Pluszba, lejáratsz előtte és el is riasztod tőlem! – óbégat a fülembe szemöldökráncolva, és zöld szemeivel mérgesen szuggerál.
– De nem mondtál nemet, nem? – kérdezem vigyorogva, és még mielőtt megszólalna, folytatom. – És nem kellek ahhoz, hogy elijesszem tőled, ha akar, ott hagy a fenébe – közlöm, és Timothyra mutatok. – Josh, ez a picur itt meg Timothy. Jelenleg nálunk lakik. – Eddig mosolygott, de ezt hallva meglepetten pislog rám, és már szóra is nyitja a száját.
– Picur? – kérdezi nagy szemekkel.
– Ja, hozzám képest az vagy – közlöm egy nagy vigyorral.
– Igaz – feleli pirulva és a pólóját piszkálva. Egész aranyos, mikor zavarban van… Várjunk csak, aranyos? Mi a fasz jutott eszembe?! Rohadtul nem tarthatom aranyosnak, mikor ő is férfi… Na jó, a férfi azért túlzás, ha róla van szó. De az akkor sincs rendben, hogy egy percig aranyosnak tartottam. Kínomban már lelököm magamról Josh kezét, és célirányosan szinte futva elindulok a műhelybe, és a mögöttem hangzó lépésekből tudom, hogy ők is jönnek. Egy darabig csendben megyünk, majd arra kapom fel a fejem, hogy Josh a kezemnél fogva állít meg.
– Haver, lassíts már. Timothy már kifulladt! – lihegi Josh. Timothyra nézek, és rögtön bűntudatom van. Előregörnyed, és a jobb kezével a térdén támaszkodik, a bal kezével pedig az oldalát fogja, miközben a levegőt kapkodja. Gondolkodás nélkül mozdulok, és ahogy mellé érek, felpillant rám. Tiszta piros az arca, és remegnek a lábai, még egy biztató mosollyal is próbálkozik, de kevés sikerrel.
– Gyere – kérem, és a kezénél fogva egy pad felé húzom. Ellenkezés nélkül jön és teszi le magát még mindig levegő után kapkodva.
– Hozok inni – közlöm, és már indulnék a legközelebbi automatához, de Timothy a kezembe csimpaszkodik, és maga felé húz, pluszba rám néz azokkal a kiskutya szemeivel. Így hogy a fenébe tudnám itt hagyni? De innia kell valamit, attól talán jobban lenne. Joshra nézek, és egy szó nélkül is érti, mit akarok, így csak bólint, és már itt sincs. Én meg leülök a csöppség mellé, amire egy aprócska mosolyt kapok. A kezemet is lazábban fogja, és épp húznám el, de erre már két kézzel csimpaszkodik rám.
– Dean, neh – zihálja nehezen. Beletörődve sóhajtok egyet, és kicsit rászorítok a kezére. Egy boldog mosollyal és hálás pillantással néz rám, amit viszonozok. De akkor is zavar a helyzet, megint ilyen szituba kerültem vele, és most pluszba az utcán. De mákom van, Josh végre visszajött, és az apróságnak nyújtja a nyitott palackot. Timothy hálás szemekkel veszi el és nyeli nagy kortyokban az ásványvizet, de egy kicsi félremegy a szája szélén, és a nyakán lassan folyik le, egészen az ing nyitott részéig, amit én nagyot nyelve nézek végig. Hogy a francba lehet olyan karcsú nyaka, mint egy csajnak? És a bőre is olyan selymes, mint egy nőnek? Hmm… Abból még nem lesz baj, hogy hozzáérek. Így lassan, egyben finoman végig húzom az ujjaimat a nyakán, a kifolyt vizet követve. Timothy megremeg, és abbahagyva az ivást, nagy szemekkel rám néz. Viszonozva a tekintetét szemezünk egész addig, míg leesik, hogy mit is csináltam az előbb. Érzem, hogy vörösödök, és erre a picur is elpirul, pluszba még el is mosolyodik. És ettől a látványtól kihagy egy ütemet a szívem, és muszáj egy nagy levegőt vennem.

Zavaromban felpattanok a padról, és kerülve a tekintetüket, nekik háttal zsebre vágom a kezeim. Josh mellém áll, és bámul rám, ránéznem sem kell, mert érzem. Megszólalni meg még inkább nem kell, mert ő hamarabb fog.
– Dean, te most… – szólal meg Josh, de elakad. Nem csoda, még neki is fel kell fognia az előbbi jelenetet. De akkor sem vagyok kíváncsi a véleményére, sem pedig a kérdéseire, még magamnak is meg kell magyaráznom az előbbi dolgot, nem még neki.
– Dean, te… – kezd bele megint Josh, de most jobb, ha semmit sem kérdez.
– Kussolj, Josh! – kiáltok rá, és még mindig a tekintetüket kerülve elindulok az öreg felé. – Inkább menjünk, még van dolgunk a mai napra.
Fél perc, és hallom magam mögött a lépéseket. Áldom az eget, hogy nem kérdeznek, mert nem tudnék mit mondani. Ugyan mit mondhatnék, ha én sem tudom, hogy miért csináltam és miért reagálok így Timothyra. Kurvára nem tudom! Amíg ezen agyalok, odaérünk a szerelőműhelybe, és ahogy belépünk, megpillantok pár embert, akikkel most rohadtul nem kellett volna találkoznunk. Hogy a picsába lehetek ilyen szerencsés?!

Luka

Teljesen a padlóhoz szegez gúnyos tekintetével, amelyekkel rám néz. "-Bassza meg, biztos hallotta." – állapítom meg magamban majd villámgyorsan törölgetni kezdem szám szélét.
- Nos, ki volt a szerencsés? – néz rám furcsán villogó szemeivel. Élvezi...tuti, hogy élvezi.
- Kurvára semmi közöd! – vágom rá feszülten. - Nem mintha számítana...csak az volt a szerencsém, hogy annyiszor csináltam már, hogy elég gyorsan le tudom zavarni. De az a hülye élvezkedő pofája nem megy ki a fejemből. Brrr... Miért nem tud csukott pofával élvezkedni. Mindegy... Kösz, hogy meghallgattál...„szobatárs”... – indulok el a cellaajtó felé majd mikor odaérek visszapillantok rá.
- Ja... Bocs, ha este kések...de valószínű, hogy az a Joe nevű tag felavatja seggem cserébe kisegít és bejuttat a konyhára. Érdekes lesz...- szólok. Látom, hogy még mindig az ágyon fekszik, lábait az ágy végi kereten pihentetve. Visszavágtatok az ágyhoz, kezeimet a matracra támasztom és felülről letekintek rá. Alig tíz centi választja el orrunkat egymástól.
-...hacsak te nem szeretnéd átvenni az elsőbbséget! – kuncogom el magam. - Kajálni mentem. – szólok neki vissza és magára hagyom a meglepett fejével. Szóval ő is tud meglepett fejet vágni. Már a lépcsőn lépkedek lefele és a történteken gondolkodom, mikor megpillantom Joe fejét a lépcsősor aljában.
- Rád vártam, nyuszikám! – szól oda nekem.
- Egyedül is be tudok menni az ebédlőbe. – vágom rá mérgesen.
- Jobban jársz, ha velem jössz. – mondja.
- Mi a franc... úgy kell bevonulnunk, mint a friss házasoknak? – méltatlankodom.
- Hát hamarosan azok is leszünk. – röhög önelégülten, mikor belépünk a kajálda ajtaján. - Még valami... nehogy azt hidd, hogy kíméletes leszek veled, csak mert szűz vagy még. Úgy jó, ha véres is...- vicsorog vissza válla felett. Mi a szent szar. Ez valami vér fetisiszta? Vagy úgy szereti, ha a másik szenved? Szarban vagyok és csak most jöttem rá. A kiadó pulthoz sétálok, besorolok az elmebeteg Joe mögé és a tányéromra vágnak valami gusztustalan trutyit, amiről fogalmam sincs, hogy él e. Miközben az asztalhoz lavíroztam Joe egész végig szövegelt valamit, de tekintetem csak egy valamit látott. Desmond hátát, aki egy nagyobb asztalnál ült, de csak néhány ember ült mellette, gondolom afféle csatlósok lehettek. Lábaim megindultak volna felé, de előbb észbe kaptam. Mekkora hülye vagyok. Az, hogy egy cellában vagyunk, még nem jelenti azt, hogy haverok is vagyunk. Előbb rá kellett volna jönnöm, hogy szükségem lesz erre a vadállatra... ha más nem is, a segítségére biztos. Kelletlenül ülök le Joe mellé és kedvetlenül eszem azt a szart, amit elém tettek. Mikor hátra pillantok megint csak Desmond hátán akad meg a szemem és azt bambulom, ahogy rág. Mi a fene... ő nem is azt eszi, amit én. Neki még itt is különleges ellátás jár, vagy a konyhás is az „ügyfele”. Bakker, vajon hányan szophatták már le? Ráadásul...hogy adhatja bárki szájába csak úgy a faszát? „Komolyan fura. Akkor engem még miért nem környékezett meg?” – teszem fel magamnak a kérdést, majd megrázom a fejem és elkapom Desmond pillantását, aki semmitmondóan néz rám vissza. Mi a francot gondoltam az előbb? Én tényleg azt kívántam, hogy bárcsak ő baszna meg? Nem lehet igaz. Hirtelen pattanok fel, majd a pulthoz sietve leteszem a tálcám és rögtön ki is viharzok. Az utam a cellába vezet, ahol felmászok az ágyamra és a kölcsönzött könyve temetkezem. Több kevesebb sikerrel követem csupán a sorokat, előbbi gondolatomból képtelen vagyok menekülni. Eszembe jut az este és az, hogy mire vállalkoztam. Eddig csak kétszer próbált megbaszni egy férfi, az anyám szeretője. Az ügyvéd, aki ide juttatott engem. Neki nem sikerült, nem tudta betenni. Legalábbis meghaladta a dolog a képességeit. Mikor erre gondolok, akaratlanul is nevetnem kell. Az már kevésbé vicces, hogy minden alkalommal vérzésig tuszkolta, de akkor sem ment. Ez a fájdalom örök értékű emlékként égett belém. Lemászok az ágyról és a csomagomban, amit be szabadott hoznom kezdek el turkálni. Meg is találom, amit keresek. Egy fényképet, aminek a hátulján gyurma szerű ragacs van. Visszamászok az ágyra és a falra ragasztom, majd oldalamra fordulok és úgy nézem tovább. Apám és nevelőapám néznem vissza rám, a kastély parkjában egymást átkarolva állnak. Én közöttük ülök és nevetek, miközben másik kezükkel ölelnek. Érzem, ahogy egy apró könnycsepp folyik le arcomon. Milyen régen is volt ez. De akkor életemben először mosolyogtam és nevettem igazán szívből. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben elaludtam. Észre sem vettem az idő múlását és azt sem tudtam járt-e valaki a cellában azóta mióta elaludtam. Arra keltem, hogy a hangosbemondóban közlik, hogy vacsora idő és, hogy minden szarházi takarodjon zabálni. Legalábbis burkoltan ezt akarták közölni. Remegő lábakkal indultam el és érkeztem meg. Az a nagyon hülye már megint ott várt, ahol délben és ezzel nem könnyítette meg a szívem. Hangtalanul követtem az étkezőbe, még ő sem szólt hozzám. Ezúttal nem kerestem tekintetemmel Desmondot, mert fáradt voltam még a gondolkodáshoz is. Simán a tálcáért mentem, majd mikor kimérték az adagom az asztalhoz sétáltam és enni kezdtem az ismeretlen valamit.
- Ismerem a cellatársadat. Szoktam tőle anyagot venni. – szólal meg váratlanul Joe, kizökkentve mélaságomból.
- Ilyen fontos személy vagy itt? – kérdezem gúnyosan.
- Hát... – felei félvállról.
- Mondjuk úgy, hogy éppenséggel kevesebb vagyok valamivel a te szobacicádnál. – feleli gúnyosan.
-Nem örülne, ha ezt hallaná. – válaszolom majd eszembe jut, hogy ha ezt most az én vadállatom hallaná, valószínű, hogy elmetszené a torkát. Ettől a perctől kezdve elkezdtem kételkedni abban, hogy ez a nagypofájú alak, valaha is bejuttat a konyhára. Ha sejtésem nem csal, akkor erre itt maximum csak egy ember lehet képes. Bá ez nem ment meg engem a megbaszástól... mivel alkut kötöttünk, nekem így is úgy is végem. Ha tiltakoznék sem mennék semmire, legfeljebb megerőszakolna. Azt pedig nem!
- Nekem mindegy csak essünk már túl rajta. – nyögöm fáradtan.
- Ha szűz vagy akkor rendesen fájni fog, de faszán szorítasz majd. Eddig még nem volt szerencsém hozzád hasonló édes kis szűzhöz és őszintém beismerem, hogy büszkeséggel tölt el, hogy én törhetlek be. Eddig minden újoncot Desmond tört be. Bár általában mind drogos volt. Furcsállom is, hogy rád nem vetett egyáltalán szemet. – nyalja meg ajka szélét.
- Igazi mázlista vagy... – mondom félvállról-, de én a helyedben halkabban pofáznék, mivel alig pár lépésre áll tőled. – pillantom meg végre Desmondot, aki csak mosolygva néz vissza rám. Ez elég idegesítő, biztos, hogy tud valamit, amit én még nem.
- Ne aggódj, jóban vagyunk. Kedvel engem. – túloz tovább. „Ha jóban lennétek, akkor te nem itt ülnél és láttalak volna már a társaságában” – gondolom magamban. Ez a faszi lehet, hogy csak előttem akar felvágni.
- Kéne síkosító. – szólal meg. Beszélek Desmonddal, nála szoktak lenni ilyen cuccok. – mondja nagyképűen, majd felállni készül.
- Hé... – rántom vissza karjánál fogva. – Lehet, hogy van nála, de nem hiszem, hogy azt csak úgy mások kénye-kedvére tartja magánál. – mondom és közben észreveszem, hogy már ő is figyel. Bassza meg, biztos, hogy hallotta. Desmond hirtelen feláll, majd a pulthoz sétál és visszateszi a tálcáját, amiből alig fogyott valami. Már a kijárat felé tart, mikor az a nagyon hülye megragadja a karját.
- Helló „főnök”! – szólítja meg. – Hé testvér, nincs nálad egy kis síkosító? Kellene, mert szobára viszem a nyuszikát, ha már neked nem kell és szabad a pálya, szal' gondoltam nálad lesz. – mondja nagy elánnal. Jesszusom. Örülj, ha nem vágja el a torkod. Hogy lehet ekkora tapló? Desmond ráemeli a tekintetét, amivel ölni lehetne. Joeról rám emeli tekintetét, és gúnyosan elmosolyodik. Ez talán azt akarja jelenteni, hogy sok szerencsét és kössem fel a gatyám?! Vagy valami hasonló szemétség. Teljesen hatalmába kerít a kétségbeesés. Nem akarom ezzel a fasszal azt csinálni. Nem akarom, hogy hozzám érjen és azt sem, hogy ő legyen az elsőm. Végső mentsvárként a szemébe nézek és láthatatlanul is próbálok neki üzenni. Hogy megérti-e vagy sem, nem tudhatom, de ez az utolsó reményem. „-Desmond kérlek, ments meg! Bármit megteszek cserébe...” – szuggerálom szemeibe.
- Nem vagyok szeretetszolgálat! – mordul rá Joera. - És ne érj hozzám még egyszer! Ha valami kell, Hashimnál megkapod, ha meg tudod fizetni. – fejezi be. Már látom rajta, hogy nagyon ideges és épp indulni készül.
- Hé, Desmond – kiált utána Joe -, amúgy képzeld. Ez a szűzies kis cafka jobban szopik, mint itt eddig bárki más. Tuti, hogy nem ez volt neki az első... – feszíti tovább a húrt. Desmond már oda sem figyel, csak elindul kifele. Most jól felmérgelhette, elképzelni sem tudom, hogy milyen érzelmi viharok dúlhatnak benne és, hogy vajon mennyi energiájába került, hogy ne vágja nyakon a pasit, amiért ilyen tiszteletlen volt vele.



Desmond

- Nos, ki volt a szerencsés? – nézek rá kissé állatiasan vigyorogva.
- Kurvára semmi közöd! Nem, mintha számítana... Csak az volt a szerencsém, hogy annyiszor csináltam már, hogy elég gyorsan le tudom zavarni. De az a hülye élvezkedő pofája nem megy ki a fejemből. Brrr... Miért nem tud csukott pofával élvezkedni. Mindegy... Kösz, hogy meghallgattál... „szobatárs”... – mondja a magáét, én meg csak nézek.
Ohh, szóval a kisfiú nem is olyan ártatlan? Kezdek kíváncsi lenni arra a technikára, amiről beszél.
Kifelé indul, ám az ajtóban megáll.
- Ja... Bocs, ha este kések...de valószínű, hogy az a Joe nevű tag felavatja seggem, cserébe kisegít és bejuttat a konyhára. Érdekes lesz...
Szóval Joe-val kavar? Jobbat nem is találhatott volna, ha már az első estéjén meg akar dögleni. Kissé nekrofil a pacák, és imádja, ha a vérben tapicskolhat. Pfujj… Undorító már a gondolat is. És pont őt sikerült megtalálnia? Hát gratulálok!
Visszatrappol hozzám, és a képembe hajol. Elég erősen átlépi ezzel a magánszférámat, amit még nagyon meg fog bánni, ha nem megy arrébb.
- ...hacsak te nem szeretnéd átvenni az elsőbbséget! – nevet. - Kajálni mentem! – áll fel, majd most mát tényleg elhagyja a cellát.
Döbbenten pislogok utána.
Most vagy nagyon jól színészkedik, vagy nagyon félrenéztem őt eddig.
- Hé, Desmond! – hallom meg Sunny-t, akár csak reggel.
Felemelem a fejemet, hogy már megint mi a faszt akar, amiért zavar.
- Nem jössz kajálni?
Jah, tényleg. Erről meg is feledkeztem.
Feltápászkodom, és elindulok. Kedvetlenül battyogok, amit eléggé látnak rajtam, így mindenki elkotródik az utamból. Lent megkerülöm a sort, és rögtön a pulthoz megyek, ahol az egyik konyhás a kezembe adja a megrakott tálcát, majd a szokásos asztalomhoz telepedem.
Lassan megjön Sunny, Manuel, Hashim és Drew is. Úgy tűnik, ennek a négynek jó kedve van.
- Hé, főnök! – vinnyog Drew, „drága otthonunk” tetoválója. – Reggel óta nem is láttalak. Merre jártál?
- He? – nézek rá kissé neheztelőn. – Őfelsége a nyakamba sózta az új kölyköt. Őt pesztráltam egy ideig.
- Tényleg, hallottam, hogy a te szobatársad lett. Milyen a srác? – kérdezősködik tovább. – Azt hallottam, igazi cukorfalat, de közelről még nem láttam, csak a reggeli kis bemutatkozásakor.
- Egy birka – morgom. – Hamar köcsög lesz belőle. Bár… ha összejön neki, már ma este kinyíratja magát.
Közben elkínzottan eszegetek, de ahogy felpillantok, négy kérdő szempárral találom szembe magam.
- Az a szerencsétlen hagyta, hogy Joe befűzze.
- Miva’?! – hördülnek fel szinte egyszerre.
- Miért hagytad, főnök? – dobja felém a kérdést Manuel.
- Mert pont leszarom, hogy mit csinál. Nem az én problémám, ha halálra baszatja magát.
Az egyik felnyög, nekem pedig elment az étvágyam, így felállok, és kifelé indulok. Eközben tekintetem megtalálja a szöszi kisfiút, aki engem figyel, majd felkapja a tálcáját, a pulthoz siet, majd elrohan az ebédlőből.
Amilyen feldúltnak tűnik, valószínűleg a szobánkba igyekszik. Egy pillanatig a fejembe kúszik az a gondolat, hogy hagyom, hadd legyen egyedül, de hamar el is hessegetem a dolgot.
A lépcső felé indulok, és fellépkedek a harmadikra. Megállok a szomszéd cella előtt, és a rácsnak dőlök.
Hallom, ahogy mocorog, zörög a könyvvel, amit ebéd előtt hozott, ám gyorsan feladja. Ismét megnyikordul az ágy, majd kotorászni kezd valahol, és visszamászik a helyére. Csend lesz, ám pár perc után halk szipogást hallok meg. Nem tart sokáig. Gyanítom, hogy elaludt.
Ellököm magam a rácstól, és belépek a cellába. Felnézek a felső ágyra; a kölyök a fal felé fordult, és tényleg elaludt. Mögötte felragasztva megpillantok egy képet, de nem látok rá tisztán.
Fellépek a keretre, és megkapaszkodom a lábban. Így már jó.
Valami giccses parkban készült. Egész fiatal lehetett még, amikor készült. Ő ül középen, két oldalán egy-egy idősebb férfi. Hm… ők lehetnek azok az „apák”, akikről beszélt? Szóval akkor ilyen környezetből jött.
Ah, milyen szarságokon gondolkodom?
Leugrok, és nagy lendülettel indulok el az edzőterembe. Mivel a legtöbben még nem végeztek az ebéddel, még alig vannak itt, így nem kell az egész bagázst hallgatnom.
Felkapom az egyik súlyzót némi bemelegítésként, és dolgozni kezdek. Nagyjából fél órája lehetek bent, amikor visszaszállingóznak az emberek. Sunny és Manuel is megjelennek egyszer. Jó is, hogy jönnek, beszélni akartam velük. Gyorsan észrevesznek, és anélkül is idejönnek, hogy szólnék nekik.
- Van egy kis munkám számotokra – közlöm velük mindenféle bevezetés nélkül.
- Mondd, főnök! – támaszkodik meg Manuel a gép túloldalán.
- Figyeljetek a kölyökre. Nincs kedvem azt hallgatni, hogy „jajj, de fáj a segge”, szóval rátok bízom, hogy lepattintsátok róla a problémás alakokat. Igazából nem izgat, hogy mit csinál, de legalább hagyjon aludni éjszaka.
Fújok, ahogy kinyomom a súlyokat.
- Rendben! – felelik.
Ezután ők is elfoglalnak egy-egy gépet.
Izzasztó, és kellemesen fárasztó a délután, de legalább nem unatkozom.
Vacsora előtt fél órával befejezem, és a zuhanyzó felé veszem az irányt. Vagyis először fel a cuccomért, csak utána zuhanyozom le.
A kölyök még mindig alszik, úgy tűnik, meg sem mozdult azóta, hogy utoljára itt jártam.
Fogok tiszta ruhát is, mert ez már bűzlik. Mehet a mosodába a reggeli műszakban.
Lecaplatok, a ruháimat és a törülközőmet a padon hagyom – úgysem mernek hozzányúlni. Kellemes a forró víz, élvezem, ahogy végigfolyik a testemen. Megmosdom, a hajamat is átmosom, mert már szinte összeragadt, aztán mikor már úgy érzem, hogy elég, visszamegyek az előtérbe. Megtörülközöm, felöltözök, megtörölgetem a hajamat. Dick elvileg bent van délután is az „üzletben”, szóval a hajammal nem szívok, arra indulok tovább.
Bár hallom a hangokat, zavartalanul nyitok be.
Borbélyunk és az egyik őr épp jól szórakozik, de utóbbi amint meglát, menekülőre fogná. Hát persze, tilosban jár. Ám a német elkapja a karját, és magánál tartja.
- Folytasd! – morog, és az őr derekára kulcsolja a lábait. – Nem hiszem, hogy Desmondot érdekelné, mit csinálsz. Igahz? – dönti kicsit hátra a fejét, hogy a másik férfi válla fölött átlásson rám.
- Felőlem – rántom meg a vállaimat. – Csak azért jöttem, hogy megszárítsam a hajamat és megfésülködjek. Odakint nincs értelmes fésű.
Dick felnyög, és az asztal is nyekeregni kezd, ez jelzi, hogy ismét akcióba lendültek.
- Tudhoh, hol találohd – nyögi ki.
- Igen, igen. Ne is zavartassátok magatokat! – mondom, de úgy tűnik, már elvannak magukban – vagyis egymásban.
Megkeresem a konnektor kioldóját, hogy legyen benne áram, majd bedugom a hajszárítót, hogy helyre tudjam tenni a fejemet. Ám alig kezdem fújatni a meleg levegőt néhány hete vágott hajamra, zavaróan hangossá válnak.
Lekapcsolom, kihúzom, a konnektort lecsapatom, majd fogok egy fésűt, és ezekkel indulok kifelé.
- Ezeket majd a dokinál keresd! – kiáltok vissza a vállam fölött olyan hangerővel, hogy biztosan észrevegye.
Utánam kiabál valami olyasmit, hogy az eszközeit nem szabad kivinni, de pont leszarom. Vizes fejjel kicsit hűvös a folyosó, így igyekszem a gyengélkedő felé, ahol a legközelebbi használható konnektor van. Ha a doki is épp kiéli a kanosságát, én valakit felrúgok! A konyhára vagy a mosodába csak nem megy az ember hajat szárítani, tehát valamelyik ezek közül legyen normális. Kiherélem a dokit, ha akciózik. Bár… Hashimnak lehet, hogy nem tetszene a dolog…
Kopogás nélkül nyitok be, és kellemesen csalódok, mivel a doki az asztalánál ül, és valamit írogat. Ahogy nyílik az ajtó, felpillant.
- Oh, csak te vagy az? Kell valami? – néz rám értetlenül, mire felmutatom a gépet a kezemben.
- Egy konnektor.
- A sarokban – mutat arra, miközben felkapcsolja az asztal mögötti szekrényben a konnektorhoz kacsolódó biztosítékot.
Most már sikeresen megszárítom a szálakat, aminek kifejezettel örülök. Nem igazán volt kedvem egész este vizes fejjel mászkálni odabent. Ahogy végzek, megfésülködöm, és mikor elviselhetőnek találom, kihúzom a szárítót, majd lerakom a doki mellett a cuccokat.
- Johnny később bejön érte.
- Vidd vissza! – pillant fel a szemüvege fölött.
- Én oda vissza nem megyek most! Amennyire benne voltak az iparban, szerintem kihagyja a vacsorát is, és körbejárják a boltot. Bár a srác bajba kerül, h véletlenül eljár a szám – röhögök fel.
- He? – értetlenkedik.
- Az egyik őrrel hancúrozik éppen.
Ezen ő is felröhög, aztán integet az ajtó felé, hogy húzzak  a francba.
Kifelé az órára nézek, így rájövök, hogy igencsak vacsoraidő van már.
Új úti célom az ebédlő, ahol ismét megkerülöm a sort. Mire odaérek, a konyhásfiú már nyújtja is a tálcámat, majd letelepedem vele a szokásos helyemre.
Hashim és Drew már itt tespednek, és elég élénken beszélgetnek valamiről. Levetődöm mellettük, és az ebéddel ellentétben most kiéhezetten esek neki annak, ami a tálcámon van. Jelenleg akár azt a moslékot is megenném, amit azok a nyomorékok esznek pár asztallal arrébb, de hála a dutyi-hierarchiában elfoglalt helyemnek, erre nincs szükség.
- …Joe ma este meg akarja húzni – jut el tudatomig Drew hangja, mire felkapom a fejemet.
- Miva’? – nézek rá.
- A szobatársad bajban van – felel, teljes lelki nyugalommal. – Joe vacsora után meg akarja fizettetni vele azt, hogy szerzett neki helyet ebédnél meg most – int a fejével abba az irányba, ahol az a pszichopata ül.
Arra fordulok, amerre mutat, így meglátom a drága cellatársamat, ahogy borús tekintettel eszeget „jótevője” mellett. Elkapom egy pillantását, amiből sugárzik a kétségbeesés és a menekülési vágy. Hát öcsém, ezt megszívtad!
Rávillantok egy vigyort, aztán visszafordulok a vacsorámhoz.
Pár percig csendesen rágcsálok, de közben gondolkozom.
A kölyöknek nem árt, ha megtapasztalja, hogy mennek itt a dolgok, mégsem kellene rögtön az első estéjén kinyíratnia magát. Jobb esetben, ha túléli Joe-t, akkor is minimum gátszakadással és számos külső- és belső sérüléssel számolhat, de nem tartom valószínűnek, hogy ki fogja bírni.
- Kik lesznek ma őrségben? – kérdezem, oda sem figyelve, hogy épp milyen témába vágok közbe.
- Harrison, Mondu, Clark, Hammen  és Ford lesznek a celláknál héttől kettőig. A váltást nem tudom – feleli Hashim.
- Azokkal nem lesz gond, kimehetünk.
Asszem gyanítják, hogy mit akarok, de ezt majd még megbeszélem velük normálisan, ha Sunny is jelen lesz. Ő kell nekem egy ilyen melóhoz.
- Mi a terv? – néznek rám, de csak megrázom a fejemet.
- Tíz perc múlva beszélünk nálad – biccentek Hashim felé, majd felállok. – Sunnyt hozzátok magatokkal.
Kivételesen megfogom az üres tálcát, és visszaviszem a pulthoz. Ledobom rá, aztán a konyhásfiúra pillantok, akinek az arcán meglepettség tükröződik. Nem foglalkozom vele különösebben, csak kifelé indulok. Ám ahogy elhaladnék az asztaluk mellett, Joe elkapja a karomat.
- Helló, „főnök”! – szól, de nem reagálok. – Hé, testvér – na, ezt most felejtsd el! Testvéred a tudod, ki -, nincs nálad egy kis síkosító? Kellene, mert szobára viszem a nyuszikát, ha már neked nem kell. Szabad a pálya, sz’al gondoltam nálad lesz.
Megütközve nézek rá, mert két év alatt már megtanulhatta volna, hogy nem adok ingyen senkinek semmit.
A kölyökre pillantok, aki segítségért könyörgő szemekkel néz rám, de csak fölényesen rávigyorgok ismét. Aztán visszafordulok a tahóhoz.
- Nem vagyok szeretetszolgálat! – morgom, és kirántom a karomat az ujjai közül. – És ne érj hozzám még egyszer! Ha valami kell, Hashimnál megkapod, ha meg tudod fizetni.
Mielőtt itt vágnám pofán, inkább megfordulok, és kiindulok az étkezőből.
- Hé, Desmond – kiált utánam -, amúgy képzeld. Ez a szűzies kis cafka jobban szopik, mint itt eddig bárki más. Tuti, hogy nem ez volt neki az első... – hallom még, de nem fordulok meg.
Jelenleg elég dühös vagyok ahhoz, hogy akárki jöjjön is szembe velem, fellökjem. Erre a harmadik ember már rájön, így inkább a mögötte levő cella rácsaiba épül, hogy észre se vegyem. Jó döntés. A korláton simán átlöktem volna.
Felmegyek a harmadikra, a saját cellámba, ahol előkeresem a bőrkesztyűmet, majd azt zsebre vágva csörtetek egy szinttel lejjebb, Hashim cellájához. A három jómadár már ott vár. Szerencséjük.
Levágódom az ágyra, nem törődve azzal, hogy nem az enyém, plusz a keretre pakolom a lábaimat.
- Csodálkoztam, hogy nem húztál be neki – szólal meg Sunny.
- Persze, majd ott verem össze a fogdmegek előtt. Automatikus nyaralás a villában. Kösz, most inkább kihagyom.
- Szóval, mi a terved? – vált témát Drew, mielőtt mellettük robbanok.
- Csak a szokásos… - kezdem, majd pontosan elmagyarázom nekik az esti programot.
Az infók szerint a mosodába akarja vinni, mert az mindig nyitva, viszont a kamera tegnap kinyiffant, és még nem cserélték ki. Bár azt nem tudom, hogy Joe erről kitől értesült, mert az igazgató ezt titokban tartotta – én is csak az egyik őrtől tudtam meg, aki a felső körökből szállít információt. Egy kis ijesztés nem fog megártani a kölyöknek, aztán épp csak annyira verem félholtra azt a pszichopata, nekrofil állatot, hogy reggel még életben találják, de egy szót se tudjanak kiszedni belőle. Bár fél tőlem annyira, hogy ne merjen beszélni, ha kedves az élete.
- Hé, ott vannak! – szólal meg Hashim, a lépcsők felé mutatva.
Felülök, így még láthatom, ahogy Joe nyomában kullog lefelé.
- Gyertek! – kelek fel, és kifelé indulok.
Én egyenesen a lépcsőhöz megyek. Sunny velem jön, a másik kettő meg kicsivel később az ellenkező irányban indul el. Ők a másik lépcsőt vették célba. Így kevésbé feltűnő a lassacskán a celláikba szivárgó raboknak, hogy a földszintre tartunk.
Két óra van lámpaoltásig, és mostanában nem volt balhé, így még lezárásra sem kell számítanunk ma este. Ennek értelmében akármikor vissza tudunk sunnyogni a helyünkre. Esetleg szólok valamelyik őrnek, hogy legyen mellettünk dísznek, mielőtt Őfelsége fülébe jut, hogy kint császkálunk. Erre elég allergiás.
Ahogy elérjük a mosodát, a falnak dőlök az ajtó mellett, és hallgatózom. Még csak beszélgetnek, így türelmesen várok. Pár perc elteltével megjön Hashim és Drew is, akiket csendre intek.
Várunk.
A félujjas bőrkesztyűket felhúzom, mert rohadtul semmi kedvem lezúzni a saját bőrömet azzal a barommal. Van rajtuk némi fém is, tehát nem csak véd, de fáj is.
A szavakon túl már kihallatszik némi ellenkezés is, de még egy kicsit nyugalomra intem őket.
A kölyök felkiált, és ahogy az ellenkezése hevesedik, gyanítom, hogy Joe-barát akcióba lendült.
- Most! – súgom.
Sunny mozdul, és a következő pillanatban csattan az ajtó, ahogy berúgja. Félreáll, és előre enged.
A látvány hasonló, mint, amire gondoltam. A kölyökről lecibálta a ruháit, némelyiket kissé el is tépte. A srác az asztalon hasal, a karjai összekötözve, lábai meg az asztal lábaihoz. A fején fehérlik a geci.
Joe a seggénél terpeszkedik, farka az égnek mered, de gyanús, hogy már próbált behatolni, mielőtt az ajtó „kinyílt”.
- F… főnök… - dadog és hátrál, ahogy felfogja, hogy gyilkos tekintettel közeledem felé.
Két lépéssel átszelem a helyiséget, és öklöm nagy erővel reccsen a pofáján. Na, nem az én kezem reccsent, hanem az ő csontja.
Hátratántorodik, majd elterül, de továbbra is csúszik hátrafelé, hogy meneküljön. Pont irányban van, szóval telibe rúgom, amivel remélhetőleg jó sok kárt tettem a férfiasságában. Felordít, és még sürgősebbre fogja a menekülést.
- Oldozzátok el a kölyköt – pillantok hátra a vállam fölött, majd visszafordulok a halálfélelemtől reszkető pacákhoz.
Lassan lépkedek közelebb hozzá, majd elkapom, felemelem, és ütni kezdem a legfájdalmasabb helyeken. Mikor már alig van észnél, abbahagyom, és eldobom.
- És ha egy szót mersz szólni arról, hogy ki intézett el, véged! – köpök felé, de ezzel végeztem.
Nah, ez jól esett!
Megfogom cellatársam egyenruha-maradványainak egy cafatát, és megtörlöm a kezemet.
Elégedetten és sokkal nyugodtabban egyenesedem fel.
- Elvigyük valahova? – kérdez Sunny, de csak megrázom a fejemet.
- Majd reggel megtalálják. Nem érdekel.
A srác már az asztal szélén kuporog, a ruhájából lett köteleket leszedték róla.
- Takarítsatok össze! – szólok a másik háromhoz. – Szedjétek össze az anyagokat, és dobjátok be a szemétégetőbe. Ott nem fogják keresni. Mindjárt vihetitek az enyémet is, mert mocskos lett.
Megragadom a kölyök karját, és lerántom az asztalról. Még reszket, és zavaros a tekintete, de állni azért tud.
- Sunny, hozz neki ruhát a zuhanyzóba! Azt a fajtát, amit mi hordunk. Meg nekem is hozz – nézek még hátra, miközben elindulok, a fiút magam után rángatva.
Kint két őr szobrozik a sötétben, de nem úgy néznek ki, mint akik riadókészültségben lennének, mint ilyen „veszélyes” esetben kellene nekik.
- Mi történt itt? – kérdez az egyik.
- Elvégeztem a feladatotokat; rendet raktam – felelem, és elmegyek mellettük.
Az egyik követ, a másik bemegy a mosodába. Gondolom konzultál a fiúkkal.
A zuhanyzóba érve ledobom a trikómat a földre, aztán a srácot belököm a vízsugár alá.
- Mosakodj meg! – förmedek rá. – Alaposan!
Aztán magára hagyom.
- Mi történt? – kérdez az őr ismét.
Így, fényben már megismerem Clarkot. Akkor Hammen volt a másik az előbb.
- Joe egy kicsit elvetette a sulykot. De nyugi, arra azért vigyáztam, hogy a doki össze tudja foltozni – max a golyói vesznek oda, azok meg senkinek nem fognak hiányozni.
Nagyjából tíz percbe telik, mire a kölyök előkerül, sokkal jobb állapotban, mint az előbb.
Közben hoznak váltásruhát. Én lecserélem, a véres cuccomat meg elvitetem velük, a másikat a padra dobom.
Látom rajta, hogy fájdalmai vannak, de még egy dolgot tisztáznom kell vele.
- Ne szokj hozzá, hogy kihúzlak a szarból, kölyök! A mai csak azért volt, mert azt nem élted volna túl, ha Joe karmai közé kerülsz. Az a féreg nekrofil, ergo megbasz, megöl, és miközben széttrancsírozza a szerveidet, újra megbasz.



Írta:
KuranYuuki&Teletha
Szereplők:
Desmond – KuranYuuki
Luka – Teletha
„A törvény, én vagyok!”
2. fejezetLuka

Lassan, csendben lépdelek a „vadállat” után, aki néhány másodperce, még le kölyközött és közölte velem, hogy itt hagy. Olyan dühös lettem rá, amiért képes volt rögtön erre, holott még csak nem is ismer és le merem fogadni, hogy idősebb vagyok nála. Azt hiszem nagyon is élvezi, hogy szívathat.
– Arra van a mosoda és a műhelyek nagy része. – mutat a folyosóra gyorsan, ami mellett elhaladunk.  
– Ott a konyha és a kiadópult – mutat az ellenkező irányba. Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy konkrétan mikor van reggeli - ebéd - vacsora, de még fel sem tudtam tenni a kérdésemet, mert máris közbe vágott. Komolyan bunkó egy fazon, aki egyáltalán nincs tekintettel másokra. Majd közli velem, hogy most munkaidő van és szedjem össze magam, mert levadásszák a seggem hamarosan. " – Kösz szépen, valahogy anélkül is sejtettem, hogy te már századjára is említetted volna!" – mérgelődöm magamban. Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy cirka három óra alatt, hogy szedjek magamra vagy száz kiló izmot, de nem firtattam. Már a lépcsőhöz érünk, ami a cellasorhoz vezet, mikor megint megszólal.
– Ott – mutat fejével egy folyosóra –, juthatsz el a könyvtárba és az edzőterembe. Az edzőtermet mindenki saját felelősségére használja, a könyvtár meg elvileg azért van, hogy kulturálódjon a nép. De ha félted a hátsód, elkerülöd a helyet. Steven intézi a kölcsönzést, de az nem érdekli, hogy a hátsó részen ki mit csinál, szóval sokan oda járnak dugni. – hadarja el gyorsan, már látom szabadulna tőlem, mert megindul a lépcsőn.
- Oh, és ha hallottál bármit a börtönzuhanyról – mondja és látom rajta, hogy nagyon élvezi –, megfogadod a történetek tanulságát! – fejezi be, majd se puszi se pá felcaplat a lépcsőn és magamra hagy. Gondolom valami sürgős „üzleti” ügye lehet. Kihasználom az alkalmat és megkeresem a cellámat. Nem olyan nehéz megtalálni, már elmagyarázták, hogy hol van. Nem túl nagy cella, de két semmirekellőnek pont elég. Emeletes ágy van benne meg egy WC és egy kisebb asztal, székkel. Az emeletes ágy felső részén látom, hogy oda van téve egy törölköző összehajtva. Nem nehéz kitalálni, hogy én leszek felül. Amúgy sem nézném ki a srácból, hogy felül alszik azt meg végképp nem, hogy összehajtott törölköző heverjen az ágyán. Megszagolom és érzem rajta, hogy nem használt. Magamhoz veszem és a szappant is, ami még bontatlanul az asztalon áll. Talán csak tartalék szappan lehet, de nem érdekel. Tuti nem fogom egy szélhámos, mindenkibe járós alak szappanjával, a nemesebbik felemet mosni. Szóval az információk szerint még három órám van a nagy tömegig. Elindulok a zuhanyzó felé, amit nagy nehézkesen meg is találok. Magamon hagytam a ruhámat, nem akartam meztelenül mászkálni. Mikor oda értem, gyors ledobáltam mindent és beálltam a zuhany alá. Annyira jól esett már a meleg víz, mivel legalább egy hete nem fürödtem. Mikor végeztem, visszamentem a cellámba és lepakoltam. A törölközőt az ágyam végébe terítettem, hogy megszáradjon. körbepillantva rájöttem, hogy még mindig egyedül vagyok. Elhagyva a cellát lementem a lépcsőn a földszintre és abba az irányba vettem utam, amerre a könyvtár van. A könyvtár üres volt, gondolom azért mert mindenki dolgozott. A pultnál álló fiúhoz mentem, lesütött szemekkel. Biztos hülyének nézhetett, de elég szégyenlős vagyok.
- Szia... én... Luka vagyok. – próbálkozok egy bemutatkozással.
- És? – kérdezi flegmán. Valahogy sejtettem, hogy itt mindenki ilyen. Nem kérdez vissza, gondolom nagyon jól tudja, hogy új vagyok. Mondjuk ki nem tudja, a nagy ájulás után.
- Szeretnék szétnézni, Steven. Szabad? – kérdezem bizalmasabban.
- Na mi a fene... csak nem Desmondtól tudod? – kérdi bár értelmetlenül, mert tudja a választ, épp ezért nem is várja, hogy feleljek. – Menjél csak, a fene sem tart vissza. – közli majd elfordul a fejére húz egy könyvet és már horpaszt is. Elindulok a sorok között és nézelődöm. Nagyon sok érdekes könyv van itt, amit még nem volt szerencsém elolvasni. Leemelek egy krimi könyvet és az asztalhoz megyek vele. Olvasgatni kezdem, ezzel rendesen eltelik az idő. Észre sem veszem, hogy páran betévedtek már, viszont arra már feleszmélek, hogy furcsa cuppogó és nyögő hangot jönnek az egyik sorból, alig pár lépéssel mögülem. Próbálok nem odafigyelni rá és újra a könyvembe temetkezni, ami több-kevesebb sikerrel teljesül is. Mikor végre sikerülne végleg elveszni a sorok közt, leül mellém valaki. Egy fekete bőrű férfi, elég szép vállizmokkal. Lassan közelebb húzódik, amire én rögtön elhúzódással reagálok.
- Joe vagyok. Te pedig... Luka az új fiú, ugye? – kérdi. Ráemelem tekintetem és csak bólintok.
- Gondolkodtál már rajta, hogy milyen munkát akarsz végezni?  – próbál beszélgetni.
- Igen. Van elképzelésem. A konyhára szeretnék menni, mert mindig is szerettem főzni. – közlöm.
- Hé, öcsi. Ez nem valami étterem. Itt nem a minőség a lényeg, hanem a mennyiség. – flegmázik.
- Nem baj.  – válaszolok neki.
- Úgy halottam, hogy ártatlanul ülsz. Igaz ez? – bonyolódik jobban bele.
- Nem tudom, hogy hol halottad, de ez nem igaz. Azok közül akik itt vannak, senki sem ártatlan. Ezért én sem. – szólok közönyösen.
- Ugyan már – mondja, majd közelebb hajol és vállamra támaszkodik könyökével –, egy ilyen cukorfalat, nem lenne képes ölni. – állapítja meg. Agyamra köd borul és kezdek ideges lenni. Szemeim előtt megjelenik a vértócsa, ami körbe vesz, ami vörössé festette a fehér pizsamámat és aminek ott ülök a közepén, egy véres késsel a kezemben.
- Pedig jobb lesz – kezdek bele és közben két ujjammal könyöke érzékeny pontjához érve, letaszítom azokat magamról –, ha megbarátkozol ezzel az egyszerű gondolattal. – acélos szemeimmel, szemeibe fúrok.
- Öcsém, mondták már neked, hogy ijesztően fagyos szemeid vannak? – riad meg, mire én csak megrántom a vállam.
-...és neked mondták már – kezdek bele-, hogy rohadt szarul udvarolsz? – kérdezek vissza, mire eléggé meglepődik. – Jobb, ha tudod, nem vagyok olyan ártatlan, mint hiszed. Sem testben sem lélekben. Az igaz, hogy a vádak fele jogtalan, de a másik fele viszont igaz. Az apáimat nem öltem meg, mindkettőt nagyon szerettem. Az anyámat viszont tényleg én öltem meg. Hidegvérrel és kegyetlenül. Mikor a kés átszúrta a gyomrát és hallottam, ahogy reped a bőr az nagyon feldobott. – mondom teljesen komolyan.
-... veszélyesen beteg vagy, haver. – közli riadtan. – Mindegy is. Hamarosan ebéd idő van, ott pedig szarban leszel. Minden csoportnak külön helye van és elég nehéz lesz szabad helyet találnod. Hacsak... – mosolyodik el. Na remek... mindig ott van az a hacsak. Sejtem, hogy ezt nem úszom meg olcsón és én ma mindenképp enni szeretnék valamit, mert az elmúlt napokban nagyon enni sem ettem.
- Oké. Mi az ára annak, hogy helyet találj nekem? – sóhajtok fel. Joe elmosolyodik, majd a polcok végébe int. Kelletlenül állok fel és megyek hátra vele, ahol a polcnak szorítva a fülembe súgja a tarifát.
- Ezt a könyvet szeretném kivenni, Steven. – állok a pult előtt alig húsz perccel később és fejben már siettetem Stevent, hogy haladjon. A férfi pecsétet nyom bele, majd visszaadja én pedig már vágódok is ki a könyvtárból és egyenesen a lépcső felé rohanok. Lábaim szaporán szedik a fokokat míg meg nem érkezem a cellám elé. Állat módjára rontok be rajta, fittyet hányva az ágyon heverő Desmonddal és a WC-re sietek. A csésze felé hajolok és beleköpök, majd egy pohár vízért nyúlok, gurgulázok és megint köpök.
- Fújj, de rohadt szar íze van! – törlöm meg ajkam szélét és megfordulva tudatosul bennem végre, hogy nem egyedül vagyok.



Desmond

Miután otthagyom a fiúcskát, felbattyogok a másodikra. Az őrök szokás szerint fent keringenek a cellák fölötti szinten, a mordályaikat szorongatva, hátha valaki tilosban jár vagy bunyót produkál. Hát, bocs srácok, ma nincs munka.
- Hé, Hashim! – állok meg az egyik nyitott cella előtt.
Hashim a fő beszerzője az itt luxuscikknek számító holmiknak, és elég jó üzletember. Nagyjából bármit megszerez, ha megfizetik.
- He? – pillant fel a könyvéből. – Oh, te vagy az? Gyere be! – mutat a másik székre, ami az asztal túlsó végén van.
Ledobom magam, majd a bakancsommal megtámasztom az ágyrácsot, és kényelmesen elhelyezkedem.
- Mi kéne? – kérdez, miközben kézbe veszi a füzetét, amiben számon tartja az áruját.
- Egy doboz gumi, meg síkosító, mert eléggé fogytán vannak. Mostanában állandóan hisztiznek, és kurva szűk mindegyik. Komolyan, mint a menstruáló ribancok, úgy viselkednek – fújok, és hátraejtem a fejemet. – Sok bajom van velük az utóbbi időben. Most meg még azt a kis izét is a nyakamba akasztotta Őfelsége. Szívathatna már mást, mert rohadtul unom!
- Nah, mesélj! Milyen a friss husi?
Közben feláll, és az ágy belső végében levő szekrényhez lép. A biztonság kedvéért átlag három lakattal zárja le, így időbe telik, mire kinyitja, és elkezdi megkeresni, amit kértem.
- Egy kis szüzike cukorfalat. Max 3 hetet adok neki, amíg egyedül képes túlélni itt. Arra meg ne számítson, hogy ingyen megvédem. Nem vagyok szeretetszolgálat.
- Itt a cucc – teszi le előttem.
- Kösz – biccentek, majd kikeresem a pénzt a zsebemből, és leperkálom a szokásos árat.
- Ha valami egyéb kell, szólj!
- Egy rádió nem lenne rossz. A múltkor pont a szobám előtt verekedett össze az a kettő, akiket az őrök kinyírtak. Azoknak a barmoknak az egyik golyója belement a rádiómba. Dobhattam ki.
- Jövő hét elejére meglesz – bólint.
- Kösz – állok fel, és a síkosítót zsebre téve, a dobozzal a kezemben elindulok.
- Majd szólok, ha meglesz – kiált még utánam, én meg intek neki, jelezve, hogy hallottam.
Fellépkedek a saját cellámhoz, bedobálom a cuccot az ágyra, majd megyek tovább. Következő úti célom a földszint, egészen pontosan a helyi borbély. Lassan ideje lenne borotválkoznom, ami itt nem olyan egyszerű.
- Van szabad helyed? – nyitok be a helyiségbe.
- Ott – mutat a pillanatnyi munka közepén járó férfi az egyik székre.
Leülök. Itt többnyire még én is kivárom a helyemet, mert nem túl kellemes, amikor a bicska, amit használ, elnyesi az ember bőrét, ha felidegesítik. Magamon még nem tapasztaltam, de voltam már szemtanúja ilyen ügynek. Ha az embernek szerencséje van, akkor a dokinál köt ki, ha nincs, akkor a hullaházban. Nem könnyű kihozni Dicket a sodrából, de vannak olyan tehetségesek, akiknek összejött már.
Mikor végez, az előző delikvense távozik, és átveszem a helyét.
- Borotva? – kérdez, de a választ már a tekintetemből kiolvashatja.
Én elhelyezkedem, ő pedig előkészíti a szükséges dolgokat a munkához. Felkeni az arcomra a habot, majd módszeresen áll neki leborotválni a borostát, ami már kezdett idegesíteni.
- Mondd, van anyagod? – kérdez két lehúzás között.
Hümmögök, mert pillanatnyilag jobb, hogy nem mozdulok. Éles az a penge a kezében.
Ezután szótlanul fejezi be. Lemossa a maradék habot, lefertőtleníti a képemet, majd összeszedi a holmiját, és letisztogat mindent.
- Kéne egy adag – fordul felém, amint végez. – Ki akarok kapcsolni.
- Tudod az árat – mosolygok.
- Mikor, hol? – támaszkodik meg két oldalamon.
Elégedetten hátradőlök, úgy válaszolok.
- Én nem sietek sehova.
Érti a célzást, így elém térdel, és szétbontja a nadrágot, majd kihalássza jelenleg ernyedt férfiasságomat az alsógatyából is. Zavartalanul bukik rá, nem tétovázik. Először egy kicsit játszik vele, de gyorsan szinte tövig nyeli, ami jóleső nyögést vált ki belőlem.
Kezeimet fejére helyezem, és még inkább rányomom, amit már ő sem visel olyan könnyen, és kissé fulladozó hangokat hallat a levegőhiánytól. Bár a mélytorok az egyik specialitása, még neki is megvannak a határai, így inkább elengedem, mielőtt megfullad.
- Bazd…! Ezt ne csináld többet! – köhög, miután kiengedi a szájából merev falloszomat.
- Okold a technikádat! – dőlök hátra a székben.
Visszahajol rám, amitől ismét felsóhajtok, de most visszafogom magam, és nem markolok a hajába. Jól csinálja, ezt már tapasztaltam párszor, és most sem marad el a minőség a korábbiak mögött.
- Nyeld le! – morgom, amikor már érzem, hogy közel van a vége.
És valóban! Pár pillanat múlva elsülök, magomat az előttem térdelő szájába lövellve. Köhög, de végül engedelmesen az utolsó cseppig lenyeli.
Felállok, visszapakolom a dolgokat a helyükre, és megigazítom a gatyámat, csak azután indulok.
- A szokásos időpontban küldöm – intek neki, és lelépek.
Elégedetten nyújtózkodom, és ropogtatom tagjaimat. Nem számítottam arra, hogy ma délelőtt valaki vásárolni akar – vagy legalábbis nem így -, mert már majd’ egy hete volt, hogy utoljára anyagot kaptam volna. De még van két adaggal, ez ma estére elég lesz, ha más nem talál meg ezzel ma.
Felmegyek, elvágódom az ágyamon, és feldobom a lábaimat a vaskeretre.
Ah, úgy látom, a kölyök elment zuhanyozni korábban. Ott egy törülköző, ami a felső ágy végéről lóg le.
Karjaimat a fejem alá teszem, úgy csukom be a szemeimet, úgy fekszem egy ideig.
Mint valami atombomba, robban be a kölyök, megzavarva békés punnyadásomat. Ki kell pihenni a mai előételt.
Épp csak felpillantok rá, már el is tűnik a látóteremből valahol a bakancsom környékén, és ismerős hangokat hallok meg. Heh, csak nem máris felavatta valamelyik?
– Fújj, de rohadt szar íze van! – fakad ki, miközben felegyenesedik.
Ezzel együtt szemei is elkerekednek, mert végre észrevesz. Nyitott szemmel járj, öcsi, és nézz körül, mielőtt kimondasz bármit! Itt a rácsnak is füle van.
- Nos, ki volt a szerencsés? – nézek rá kissé állatiasan vigyorogva.

Üdv minden olvasómnak! Hálás köszönet, amiért ennyire szerettek. Most egy újdonsággal lépek színre. Ez egy szerepjáték... bevallom őszintén, elég régen csináltam már ilyet, de meglepően gördülékenyen megy. Bár valószínű, hogy ezt a kedves társamnak, Yuukinak köszönhetem, aki minden egyes részével ösztönzi elmémet! :D Szóval... fogadjátok örömmel... ez az Eltemetett lelkek!
Írta:
KuranYuuki&Teletha
Szereplők:
Desmond – KuranYuuki
Luka – Teletha„A Főnök és a Picur”
1. fejezet Luka
Állami bíróság.

- Mindenki álljon fel! Az esküdtszék ítéletet hozott – szólt az idősödő bíró.
Végtagjaim megmakacsolták magukat, és ha ez idáig nem is éreztem semmit a totális vereségen kívül, most mégis reszketett mindenem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mi fog most történni, de a végzetes pillanatokat soha nem lehet elkerülni. Még ha nem is akarom hallani, még ha nem is akarom tudni az egyértelmű ítéletet, akkor is kénytelen vagyok.
Összeszedve minden bátorságom, a rémültségtől összekocogó térdekkel, mégis felállok. Nem vagyok egy magas ember amúgy sem, de most, ebben a pillanatban, egy hangyánál is kisebbnek érzem magam. Bárkire rázúdíthatnám a szerencsétlenségem, bárkit okolhatnék érte, de az egyetlen bűnös én vagyok, mert megszülettem.
Érzem, ahogy fejem előre bukik, ahogy szőke, félhosszú hajam az arcomba lóg, eltakarva könnyes szemeimet. Vékony csuklóimon, mint tövises perec, fut végig a bilincs, mely természetellenesen fehér bőrömön már vérvörös csíkot hagyott. Nagyon fáj és éget, de ezzel most nem foglalkozhatok.
Amikor újra meghallom a bíró hangját, szemeim automatikusan lecsukódnak, fogaimmal ajkamba harapok. Érzem a vér fémes ízét a számban, melyet a fogam fakaszt.
- Luka Yamichiro, az esküdtszék bűnösnek találta két rendbeli gyilkosság, kábítószerrel való visszaélés, valamint lopás vádjában. Az ítélet életfogytiglan, fellebbezésnek helye nincs. Ha ezt mégis megkíséreli megtenni, azt azonnali hatállyal vissza fogom utasítani! – zengte be a termet a bíró mély hangja.
Mintha percek teltek volna el, már éreztem is, hogy valaki hátulról taszít rajtam egyet, jelezve, hogy ideje indulnom. A rideg folyosó padlóján hangos visszhangot vert a lépteink nyoma. Négy őr kísért, ebből kettő előttem, kettő pedig mellettem menetelt.
- Hé, picur, nem fáj a csuklód? – hajolt közelebb az egyik, egy barátságosabb képű.
- Fáj? – emeltem rá tekintetem.
Láttam a zöld íriszeiből visszaverődő döbbent tekintetet, amelyekkel seszínű szemeimet pásztázta. De nem szólt, csak baktatott tovább mellettem.
„Fáj?” – jutott eszembe ismét a kérdés. Eddig még soha senki, nem kérdezett tőlem ilyet. Fáj... persze, hogy fáj. De ezt csak a gyenge porhüvelyem érzi, mert lelkem már teljesen érzéketlen. Megannyi fájdalmat elviseltem már, mire rájöttem, hogy ezek csak mulandó dolgok. Akkoriban a lelkemnek ez sokkal jobban fájt, olyannyira, hogy ma már nem is érdekel. A „fájdalom” szó akkorra már mindennapossá vált a szótáramban.
- Holnap hétvége. Mit csinálsz a szabadnapodon? – kérdezte az egyik őr a másikat az előttünk haladók közül.
- Á... az asszony magával akar rángatni a piacra. Na, és te? – kérdezett vissza a másik.
- Én a családdal pihenek – felelte. „Család.”
„ – Vajon mit jelent az, hogy család?” – teszem fel magamnak a kérdést.
Kár is lenne firtatni. Nekem sosem volt igazi családom, tőlem sosem kérdezte meg senki, hogy én mit akarok.
- Picur, lépj fel! – szólít meg az őr, mikor a kocsihoz értünk.
Megtettem, ami mondott, majd láttam, amint a fekete ajtó visszaköszön rám. Félórai zötykölődés után a kocsi lassulni kezdett, majd megállt.
Újra nyíltak az ajtók s szemeim előtt egy hatalmas épület körvonalai rajzolódtak ki. Vaskapui szinte az eget súrolták, mondjuk... ez meg sem lepett már. Az őrök bilincset raktak a lábamra is, ez biztos valami óvintézkedés lehetett, majd a kapun át az épületbe vezettek. Minden ruhámat és nem létező értékemet elkobozták, helyette pedig csak egy kék börtönruhát adtak.
Lassan, szinte vontatottan öltöztem át, majd mikor elkészültem, levették lábaimról a bilincset. Hátulról megbökdöstek, mint egy rossz rovart, hogy induljak már, mire nagy nehezen nekiiramodtam. Két rácson és számtalan folyosón túl, ott várt a következő, hátralevő életem.
Hatalmas helyiségbe értem, amiről úgy állapítottam meg, hogy olyan gyülekező hely, netán erős túlzással „hall” lehet.
Felpillantva körültekintettem, és rájöttem, hogy három emelet helyezkedik el. Olyan volt, akár egy aréna, sok-sok rácsos cellával, amely erős túlzással két férőhelyes. Éles sípszó hangzott fel és egy hang.
- Ébresztő, névsorolvasás! – döngött be mindent a hang.
Kattantak a zárak, nyíltak az ajtók és szépen lassan megtelt a csarnok. Kigyúrt, tetovált emberkék sorakoztak a korlátok mögött. Itt-ott egy-egy másik nemzetiségű rab. Szemeik össztüze egyszerre támadott meg. Hangos füttyentések, és morgások áradtak szét mindenfele.
- Hé, ez az új fiú? – halottam fentről.
- Ne már...! Ez tuti nem nyírt ki senkit! – jött egy másik hang is.
- No lám..., egy friss zamatos kis új hús – dörrent a harmadik is.
Lassan forogni kezdett velem a világ. Ha eddig tartottam is magam, már nem ment tovább. Az egész napi feszültség, mely ellen hűségesen védekeztem, most legyőzött. Pilláim lassan elnehezedtek, és éreztem, hogy zuhanni kezdek.
Utolsó hangfoszlány, melyet még fél füllel hallottam, az a hangosbemondó újbóli megnyilvánulása volt.
- Lezárás! – majd ájultan estem össze.

Desmond
Harford – Állami Fegyenctelep.

Az egyik legjobban őrzött börtön az országban. A hely „történelme” szerint még senki sem volt képes megszökni innen, bár akadtak, akik megpróbálták. De azok már mind alulról szagolják azt a bizonyos lila virágot – meg a börtönt, mivel a legtöbb valahol a pincében lett eltéve.
Lassan öt éve, hogy eme patinás hely állandó lakója vagyok, ami – meg kell, mondjam – nem is olyan vészes, mint elsőre hangzik. Sőt, egy olyannak, mint én, akit az utcáról szedett össze a hapsi, aki felnevelte, megtanította az életre, értelmet adott az életének, aztán az öreg megölette magát… Na, egy ilyennek szinte megváltás az itteni, nyugodtnak mondható légkör. A kajával nincs probléma, van ágy alattam – még ha nem is a legkényelmesebb, de volt már rosszabb –, tető a fejem fölött, és ha kell valaki, egyszerre akár hatan is kínálják a seggüket. Az enyémet meg nincs mersze megkörnyékezni senkinek, mert szedtek már össze darabokban embert azután, hogy belém kötött. Na, nem mintha rám tudták volna bizonyítani az ügyet – megvannak az embereim arra, hogy elintézzék az ilyen problémákat.
Mivel az öreg megtanított harcolni, egyszerűen eljutottam oda, hogy még az őrök sem mernek kikezdeni velem, így ha „véletlenül” kihagyom a műszakot, amikor „dolgoznom” kellene bármelyik műhelyben, a konyhán vagy bárhol, egy vállrántással el van intézve.
Egyébként is: az őrök nagy része, a doki és még pár ember a zsebemben van, épp csak azért poshadok még itt, mert kényelmesebb, mint kint. Ha pedig tényleges nyugalomra vágyom, csak elverek egy-két kötekedőt odalent a „nappaliban”, és ha szerencsém van, „nyaralni” küldenek valamelyik magánzárkába pár napra. Ott meg nem zavar senki, csak ha kaját hoznak.Hallom, ahogy a hangosbemondó a szokásos reggeli szövegbe kezd, de csak egy morgással a másik felemre fordulok. Hagyjanak már a hülyeséggel! Aztán zörögnek az ajtók, és mindenki kitódul. Furán izgatottnak tűnnek, így lassan én is kinyújtózom. Valami új fiúról szövegelnek... Oh, hát persze! Pletykálták már pár napja, hogy talán friss husit hoznak.
- Desmond, jobb, ha kitolod a segged, mert mindjárt zárják az ajtókat! – kurjant be hozzám Sunny, aki eme csodás becenév ellenére sötét, mint az éjszaka, de legalább megbízható.
Szíves figyelmeztetését a középső ujjam felmutatásával köszönöm meg, de aztán inkább felkelek. Felkapom az ágy mellől a trikót, belelépek a bakancsomba, de kedvenc egybe részesünket csak derékig húzom, ott lógva hagyom. Szórakozik vele a halál, hogy felvegye, mint egy jó gyerek.
Épp akkor caplatok ki a cellából, amikor sorban csattannak az ajtók, és újra felrecseg a hangosbemondó.
- Hé! – támasztom meg az egyik, a korlátnál tolongó barom hátsóját a talpammal. – Engedj oda! – morranok, mire ijedten félrehúzódik – a többi nem különben.
A harmadikon vagyok, innen gyönyörűen látni, ahogy a picike izé elterül a földön. Nah, ez sem fogja sokáig húzni köztünk!
Kedvemet vesztve indulok a lépcső irányába, hogy lecsattogjak, közben megkötöm a ruha ujjait a derekamon, hogy ne lógjanak feleslegesen. Páran követnek, mert észlelik, hogy már rég lent kellene gyülekezni. Lassan a nagyfőnök is megjön majd a kedvenc fegyvereseivel – azzal a néhány őrrel, akik még nincsenek a markomban –, hogy kiossza a napi feladatokat. Nem mintha érdekelne, de jobb a békesség a nagyfőnökkel.
Mit mondtam…?
Amint leérek a földszintre, csattognak a kintről jövő ajtók, és megérkezik „Ő, az úr és hatalom”.
Egy fél pillantást vetek rá, aztán a szokásos asztal felé veszem az irányt, hogy levetődjek a tetejére. Ám az ájult izéke útban van. Ki csak nem kerülöm, arrébb nem teszem. Átlépek rajta, és már épp fellépnék a padra, amikor Őfelsége megszólal.
- Desmond!
- He? – fordulok felé.
- A kölyök lesz az új cellatársad – mosolyog idülten, a földön elterült dologra mutatva. – Vezesd körbe minálunk.
Felvonom a szemöldököm, mert azt hiszem, rosszul hallottam, de ez a faszfej csak önelégülten mosolyog. Sóhajtok, és visszalépkedek a sráchoz. Bakancsom orrával egy kicsit megböködöm, de nem reagál. Elengedek még egy sóhajt, majd elkiáltom magam.
- Sunny, Tom, nyaláboljátok fel, aztán vigyétek el a dokihoz, hogy pofozza észre! Még a végén azt is a nyakamba varrják, ha valaki megtapossa, és beledöglik – váltok normál hangerőre, és Őfelségére pillantok, aki még mindig azon örül, hogy a kölyköt rám sózhatta.
A szemem sarkából látom, hogy a két jól megtermett pasi lecaplat a lépcsőn, és felkapja.
- Ha jól gondolom, ezek hozzá tartoznak – veszem ki egy tiszta mozdulattal a férfi kezéből az iratköteget, majd lepillantok rájuk. – Gondolom, maga nem túl nagy kedvvel viszi el a dokihoz.
A három felső lap a napi beosztás, azokat elé tartom, a többit a hónom alá csapom.
Persze azt is észleltem, hogy már amikor Őfelsége felé indultam, az árnyékai kioldották a fegyvereiket a tokokból, amikor pedig volt merszem hozzáérni az iratokhoz, amik a kezében voltak, mind rám szegezte a kisebb-nagyobb, pisztolytól a nagyobb mordályokig terjedő fegyvereiket.
- Nyugi van, srácok! – tolom félre az egyik útban levő csövet. – Nem nyúlok a nagyfőnökhöz.
A legtöbb embert az ilyen merészségért lelövetné, de engem nem, mivel ha megtenné, megint elszabadulna a pokol, ami azelőtt volt, hogy megrendeztem volna a jó népet.
Eleresztek egy vigyort, aztán megfordulok, és a két meláknak intve, hogy induljanak, a gyengélkedő folyosója felé fordulok.
- Majd szólok a dokinak, hogy maga küldte ezeket – lengetem meg az iratokat. – A fiúkat meg visszaküldöm a helyükre, tehát nyugodtan bejelölheti, hogy megvoltak az eligazításon.
Tudom, hogy most majd’ szétveti az ideg, én pedig rohadtul élvezem, hogy felidegesíthettem.
– Láttátok, hogy lilult a feje? – röhögök fel, amikor már a folyosón vagyunk.
Két őr azért a nyomunkban van, mert „ez a szabály”, de ez a kettő a leghasznosabb fajtából való, ha megfizetik őket – én pedig meg szoktam. Így aztán hallgatnak, bármilyen ügyem legyen is. Most is csak kussban jönnek utánunk.
Meglepetésemre a két nagydarab is csendben van, pedig igen beszédes fajtából való mindkettő. Hát, nekem így is jó.
A doki ajtaján kopogok, de választ nem várok, kitárom az ajtót.
- Fektessétek le valamelyikre! – intek a fejemmel az ágyak felé.
Felpakolják a kölyköt, közben a doki is előkerül, de csak kérdőn néz rám.
- Mindketten a mosodába vagytok ma beosztva.
Ismernek, így tudják, hogy ezzel lezártam a lógásukat, mehetnek, ahova akarnak. Vagyis ahova az őrök kísérik őket, mert a melákok nyomában a két őr is lelép.
- Nos, mi van? – morran a doki.
- Új husi – bökök az ágy felé. – Elájult pár méter után. Őfelsége meg rám bízta, sz’al maradok, amíg Csipkerózsika alszik.
- Felőlem. Csak ne legyél útban!
Értem a célzást, így levágódok az asztala mellett a székbe, és ott tespedek egy ideig, amíg ő megvizsgálja a kölyköt. Aztán mikor elunom magam, eszembe jut, hogy még nálam vannak az iratok, amiket a nagyfőnöktől szereztem odakint. Ezen az észrevételen megint elvigyorodom, mert felrémlik a liluló feje.
Kinyitom a mappát, és olvasgatni kezdem. Az első lapon az alapadatai vannak: neve, születési adatok, az őseiről néhány kissé ködös adat, lakcím – hehe, csak volt lakcím –, aztán ezt követik az orvosi szempontból fontosabb dolgok; vércsoport és egy rakat, nekem semmit nem mondó hülyeség.
Ahogy visszapillantok a lap tetejére, megakad a szemem valamin, amin felröhögök.
- Melyik marha írta rá a hivatalos papírra a kölyök neve mellé, hogy „Picur”?
- He? – emelkedik fel egy kicsit a doki.
- Valamelyik idióta ráírta a lapjára a neve mellé, hogy „Picur” – ismétlem egy kicsit érthetőbben, kevésbé röhögve.
- Azok az iktatási iratai? – mutat a kezemre.
- Jah, Őfelsége küldte őket.
Nyitja a száját, aztán inkább be is csukja, mert tudja, hogy nem hat meg az olyan szöveggel, hogy „nem lenne szabad elolvasnod”. Inkább visszafordul a munkájához.

Luka
Harford – Állami Fegyenctelep. Szemeim csak lassan nyílnak ki.
Egy teljesen ismeretlen helyen találom magam. Nem emlékeztet a szobámra, sem pedig bármely más szobára a kastélyból. Rideg, fehér plafon és falak köszönnek rám vissza mindenhonnan. Se egy ablak, se egy árva fénysugár. Magányos, mégis kellemes. Még így is jobb, mint a kastély, melyet kénytelen voltam otthonnak hívni.
Az oldalam már nagyon fájt az ágy rácsaitól, de még mindig kellemesebb volt, mint a megannyi megmaradt verésnyom a hátamon.
„- Várjunk csak, rács?!” – kérdezem magamtól, majd megpróbálok feltápászkodni, de valami visszanyom.– Ho-hó! Látom felébredtél, Csipkerózsika - tornyosult fölém egy ismeretlen, vörös hajú férfi.
Fehér köpenye alatt egy fekete, mély kivágású pólót viselt. Így jól látható volt a kiemelkedő kulcscsontja, ami arra utalt, hogy kidolgozottabb felsőtesttel rendelkezik. Erre a helyre nyilván szükséges is.
–  Mi... miért hív Csipkerózsikának? – kérdezem értetlenül.
–  Szokd csak meg, ez egyike lesz a beceneveidnek. Teljesen feldobtad a többiek reggelét. Még egy ilyen bravúros ájulást produkálni... Te aztán tudod, hogy kell elkezdeni sírt ásni! – mondja mosolyogva.– Amúgy... hol vagyok? – kérdezem, halántékomat masszírozva.– A gyengélkedőn. Összeestél a stressztől és a kimerültségtől – közölte. – Ezen kívül, amíg aludtál vettem a bátorságot és elvégeztem néhány rutin vizsgálatot. A hátadon lévő verésnyomok alig egy hetesek. Nem kérdezősködöm, csak mellékesen jegyzem meg, hogy elcsúfítják az amúgy felettébb ritka, puha bőrödet - taglalja. Éles tekintete a szemembe váj, mégis, ezt a különös tekintetet remekül rejti szemüvege mögé.– Gyengélkedő... a börtöné? – kérdezem riadtan.– Mit hittél, hogy mikor felébredsz, megint egy puha ágyban találod magad? Jobb, ha megszokod. Számodra ez lesz itt a világ. Ha ilyen szende szűz leszel, akkor nem húzod sokáig. Bár, ha szerencsés vagy, ezzel a kis hamvasságoddal, lehetsz valaki „cicája”. Először... amúgy is a legalja vet majd szemet rád. Arra pedig ne is számíts, hogy a rabok „főnöke” kiáll melletted, ugyanis ki nem állhatja, ha nyűgöt varrnak a nyakába. Igazam van, Desmond? – szólt át a válla felet,t és csak akkor vettem észre az egyik sötét sarokban ücsörgő, villámló tekintetű férfit.
Ő azonban nem szól egy szót sem, csak mereven bámul rám. Annyira ijesztő, hogy nem tudom megmondani, hogy vajon mit gondolhat. Teljesen végigbizserget ez a rettegő érzés.
- Lenne néhány kérdésem még hozzád, mielőtt elengednélek – szól állát vakargatva. – Néhány adatod pontatlan a papíron. Nem hiszem el, hogy ezek odakint megint ilyen kontár munkát végeztek – mérgelődik. – Név, születési idő, hely stimm, vércsoport... Azok a marhák azt írták ide, hogy A-s közben meg 0-s. Hihetetlen az a kontár banda. Családi adatok... Komolyan azt írták ide, hogy „Van egy anyja meg egy apja.”? Most komolyan... mindenkinek van – fogja a fejét a doki. – Semmi konkrét információ. Az oké, hogy idebent fenét sem fog érdekelni, hogy honnan jöttél és a gondod, meg mik a családi helyzeteid... Na, de azért egy kis információ nem árt. Oké „Picur”, ha akarod, nekem most mesélhetsz egy kicsit, amott úgysem fog senki a gondjaiddal foglalkozni. Ha jól hallottam, akkor jó módú volt az apád, igaz? – kérdezi az orvos.
Vészesen lüktetni kezdett a fejem.
- Nem... – válaszolom fejemet elfordítva –, az apám csak egy kertész volt a nevelőapámnál..., aki a szeretője volt – taglalom röviden, de csak ennyit, több nem megy.
- He? – néz rám riadtan az orvos. Talán attól fél, hogy meghülyültem. - Mi van? – kérdi értetlenül.
- Franc... – nyögöm halkan és őszintén örülök, hogy ezt épp nem hallotta. – „két apám” van. Az igazi kertész volt a nevelőapám birtokán és egyben a szeretője – suttogom ingerülten.
- Oh... hát ez elég érdekes. Egyikük sem próbált megvédeni a börtöntől? – nyaggat tovább.
- Nehezen... Az ő megölésükkel lettem megvádolva, úgyhogy kötve hiszem – sóhajtom.
A doki összecsapja a mappám pár firkálás után, majd leteszi az asztalra. Leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemét.
- Állj fel, hadd hallgassam meg még egyszer a szívedet – szól, majd előveszi sztetoszkópját.
Remegő kezekkel próbálom megszabadítani felsőtestemet a ruhától, végül nagy nehezen sikerül.
Már érzem is a hideg fémet a mellkasomon. Majd megfordít és a fém most a hátamhoz ér.
Egy pillanatra felemelem a fejem, és hirtelen szemben találom magam a Desmond nevezetű férfival. Tekintete az enyémbe fúr, de nem árul el semmi különöset. Annyira titokzatos, hogy végigfut tőle a hideg a hátamon. Remélem, nem fogok sűrűn találkozni vele.
Közben tekintete még mindig rajtam van, és érzem, hogy egyre melegebb az arcom.
- Minden rendben, lehúzhatod! – szól a doki, én pedig őszintén megkönnyebbülök. – Ezeket majd néha vedd be! Vitaminbogyók – dob utánam egy kis dobozt.
- K... köszönöm – válaszolok neki.
- Na jó..., lépjetek már le végre! – mondja. – A cellatársad majd körbevezet Picur, bízd csak rá magad! – mondja.
Az alig néhány lépéssel előttem álló Desmond elég közönyös arcot vág, de esküdni mernék, hogy az előbb láttam rajta átsuhanni egy „megöllek doki” tekintetet. De lehet, hogy tévedtem.
- Hé, Desmond... – szól utánunk mikor elindulnánk –, bánj kedvesen az új „szobatársaddal”! – kacsint felé, engem pedig a hideg is kiráz.
„ – Mi? Nem mondhatja komolyan, hogy ez az ádáz tekintetű vadállat lesz a cellatársam!? Ó, jesszusom... Kemény napok elé nézek!”

Desmond
Harford – Állami Fegyenctelep.

Hallgatom, ahogy a doki meg a kis izé beszélgetnek, és egyre inkább megbizonyosodom abban, hogy nem fogja sokáig bírni itt.
Az ártatlan tekintete, ahogy még itt is szemléli a világot, mégis ott a félelem a szemében. Hát, meg is van rá az oka. A segítségem nélkül rövidesen ribanc lesz belőle, a börtön nagy része az ő seggén fog élvezkedni – esetleg benne, de ez már az ő dolguk.
Aztán az a hülye doki elveszi tőlem a papírokat, amire csak egy morgással válaszolok. Meg nem mozdulok, mert ez a legkényelmesebb szék a dutyi nagy részében. Még az igazgatónál kényelmes, de ő nem élvezheti túl gyakran a társaságomat kettesben odafent.
– Semmi konkrét információ – puffog. - Az oké, hogy idebent a fenét sem fogja érdekelni, hogy honnan jöttél, és a gondod, meg mik a családi helyzeteid... na, de azért egy kis információ nem árt. Oké „Picur”, ha akarod, nekem most mesélhetsz egy kicsit, amott úgysem fog senki a gondjaiddal foglalkozni. Ha jól hallottam, akkor jó módú volt az apád, igaz?
Hm, ez érdekesen hangzik!
Hegyezem a fülemet, mert itt mindig jobb információkhoz juthat az ember, mint odaát az ebédlőben.
- Nem – motyog, és elfordítja a fejét. – Az apám csak egy kertész volt a nevelőapámnál... aki a szeretője volt.
HE?! Ezt most jól hallottam? Baszki, akkor aztán gázos a dolog.
- He? Mi van? – ad hangot értetlenségének a papírokon firkáló idióta is.
A kölyök nyöszörög, de csak megszólal.
- „Két apám” van. Az igazi kertész volt a nevelőapám birtokán és egyben a szeretője.
Nah, ilyet sem hall minden nap az ember, még itt sem!
Úgy tűnik, hogy ideges a kölyök, de „drága” orvosunk, mintha észre sem venné.
- Oh... hát ez elég érdekes. Egyikük sem próbált megvédeni a börtöntől? – kérdezősködik tovább, mire fura színt ölt a fiú feje.
- Nehezen... Az ő megölésükkel lettem megvádolva, úgyhogy kötve hiszem – sóhajt fel.
A doki összecsukja a mappát, visszateszi az asztalra, utána kicsit nyújtózkodik.
- Állj fel, hadd hallgassam meg még egyszer a szívedet – kezdi keresni az eszközeit, és a lassan felálló kölyök felé indul. Derékig levetkőzteti. Ahogy meglátom a hátát, megdöbbent, hogy a naiv kisfiú, hogy néz ki. Jesszus! Komolyan rossz ránézni azokra a sebekre és verésnyomokra. Túl kényelmesek sem lehetnek. De attól még mindig irritál a kölyök.
Ahogy megfordul és felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk, és simán kiolvasom az övéből, mennyire becsinált az egésztől. Hjajj, de sok bajom lesz vele…! Most meg vörösödik, mint valami kis szüzike az első éjszakáján! Ezt nem hiszem el!
- Minden rendben, lehúzhatod! Ezeket majd néha vedd be! Vitaminbogyók – ad a kezébe a doki egy dobozkát, ami igencsak ismerős nekem.
- K... köszönöm – dadog.
- Na jó..., lépjetek már le végre! – integet az ajtó felé. - A cellatársad majd körbevezet Picur, bízd csak rá magad! – vigyorog, én pedig vetek rá egy megsemmisítő pillantást.
Intek a kölyöknek, és kifelé indulok.
- Hé, Desmond... – vakkant utánam. – bánj kedvesen az új szobatársaddal!
Megemelem az egyik szemöldökömet, de egyebet nem reagálok, csak kilépek az ajtón.
- Kölyök, gyere, vagy itt hagylak! – kiáltok visszanézve.
Amilyen kis riadtan néz, és utánam siet, már látom, hogy jól fogok szórakozni a terrorizálásával.
- Arra van a mosoda és a műhelyek nagy része – mutatok egy folyosóra út közben. Igazán nem érdekel, hogy figyel-e, de jobban jár, ha nem felejti el, amit most mondok. – Ott a konyha és a kiadópult – emelem a karomat a másik irányba.
Hallom, hogy megszólalna, de nem adok neki esélyt rá.
- Most nagyjából mindenki melózik, szóval addig kapard össze magad, amíg nem kezdenek a seggedre vadászni. Van még talán három órád, aztán jönnek kajálni. Délután mindenki azt csinál, amit akar.
Mindeközben kényelmes tempóban, zsebre vágott kézzel haladok a lépcső irányába.
- Ott – intek a fejemmel egy újabb földszinti folyosó felé -, juthatsz el a könyvtárba és az edzőterembe. Az edzőtermet mindenki saját felelősségére használja, a könyvtár meg elvileg azért van, hogy kulturálódjon a nép. De ha félted a hátsód, elkerülöd a helyet. Steven intézi a kölcsönzést, de az nem érdekli, hogy a hátsó részen ki mit csinál, szóval sokan oda járnak dugni. Oh, és ha hallottál bármit a börtönzuhanyról – pillantok hátra rá, miközben fellépek a lépcsőre -, megfogadod a történetek tanulságát!

2. fejezet „ Mint mélyből felszökő gejzír, mint vulkánból felcsapó forró láva...égeti végig lelkedet a felismerés lángja. Megborzongatja bensődet s emlékezésre készteti megcsappant elmédet. Emlékeink hulláma, gyönyörű virágesőként száguld végig a sivár világon hirdetve, hogy mi mindig is egymáséi voltunk. Fénybe borul minden ár, szirmot bont az összes virág, s kelyhük lassan kinyílik s megmutatja gyönyörű pompáját. Még a kelőben lévő nap is felmosolyog és az égből kellemes eső zúdul rá, megöntözve a tövét, hogy tovább növekedhessen...akár a mi soha el nem múló...örök szerelmünk. Ez a mi csodás szerelmünknek virága...”

Az éjszaka sötétje némán fonta körbe a fehér kis szobát. Az egyetlen fényforrást, csupán az utcai lámpa fénye nyújtotta, mely most közvetlenül egy földszinti szoba ablakán ragyogott be. Fényköre, egy ágyra vetült, amelyen éberen ücsörgött egy bekötött fejű alak. A mellette elhelyezkedő kis kórházi asztalon, egy gyönyörű váza virág bontogatta halkan szirmait. A vörös rózsa mosolyogva kacsintgatott a fény felé és epekedve várta gazdája egyetlen pillantását. Az aranyhajú, szép arcú férfi tekintete a virágra tévedt. Csodálkozva figyelte, majd fejéhez kapott, ami borzasztóan fájni kezdett. „ - Aiya ezt neked hoztam. Ma is olyan ragyogó vagy, mint mindig. Annyira szeretlek, kérlek, hamar térj vissza hozzám.” - visszhangoztak fejében a Kiyomichi nevű férfi, reggeli szavai. Az ölében heverő könyvre nézett és végigsimított rajta. Lapozott egyet, hisz azzal az oldallal már végzett. Február 05. PéntekTúl mindenen, az elképzelhetetlen jövőn... Én nem akarom ezt így tovább folytatni. Az a sok mocskos vénember, legyenek azok akár gazdagok vagy netán fiatalok, nem akarok több faszt a seggemben érezni. Nem akarok többet a számba venni. Legalábbis pénzért, és ezen a módon nem. Én is át akarom élni, azt a megmagyarázhatatlan és nagyszerű érzést, melyet szerelemnek hívnak. Hiszek benne, hogy nekem is van rá esélyem. Egy esély arra, hogy valakit szeressek és valaki viszont szeressen. Valakit, akinek a titkos anyajegyeit és érzékeny pontjait csak én ismerem. Hinnem kell a sorsszerűségben és abban, hogy eleget büntetett már az élet ahhoz, hogy valami jót is kaphassak. Talán... talán van olyan ember ezen a világon, aki meglátja a bennem lakozó jót. Túl a testiségen... a lelkembe szeret bele először. Aki észreveszi, hogy van bennem is valami ragyogó, valami igazán különleges. Nem folytathatom ezt a mocskos életet. Ez már... nagyon sok nekem. Sem a testem, sem pedig a lelkem nem bírja már ezt. Csak... egyszerűen boldog akarok lenni. Ez talán, olyan nagy vagy bűnös kérés lenne? Azt akarom, hogy valaki a szemembe nézve azt mondja: Szeretlek. Nem a testedet, vagy a seggedet, hanem szeretlek... téged... önmagad olyannak, amilyen vagy, mert számomra te így vagy tökéletes. Ez túl nagy elvárás, igaz? Aiya felpillantott és tekintetét az ablakra szegezte. Innen tökéletesen rá lehetett látni a meseszép, éji égboltra. A csillagok, tündöklő fényárként mutattak utat az eltévelyedetteknek. „ - Valami különlegeset, amit csak én ismerhetek és láthatok.” - ismételte magában Aiya. Megint zúgni és fájni kezdett a feje. Képek, egymás utáni összevisszasága tolult fel elméjében. Egy gyönyörű barna színű, kidolgozott testet látott, amin egy fehérebb és törékenyebb kéz simított végig. A barna test megborzongott és közelebb húzta a fehéret. Aiya szeme megakadt egy, az ágyéki részen elhelyezkedő tetováláson. Egy gyönyörű vörös rózsa keret, mely magában foglalt egy feliratot. „ Aiya Édesem”.
- Áú... - jegyezte meg halkan, mikor ez a látomás véget ért. - Lehetséges volna..., hogy a szerelmemet láttam? De... De miért nem Kiyomichi arca volt? Úgy reménykedtem benne, hogy valóban ez a nagyszerű ember a szerelmem. – mondta elkeseredetten. - V... Várjunk csak... - mondta, majd lemászott az ágyából és mezítláb a sarok felé vette az irányt. Amint egyre közelebb ért, úgy bontakozott ki szemei előtt egy heverő körvonala. Mikor végre odaért, már szemei is tisztábban látták az alakot, aki az ágyon horpasztott. Kiyomichi hosszú napok óta, most tudott csak aludni egy keveset. Aiya remegő kezekkel indult el, Kiyomichi pólója felé és minden idegsejtjében remélte, hogy megtalálja, amit keres. Aiya Kiyomichi felé kerekedett. Próbált úgy helyet foglalni a férfin, hogy ne keltse azt fel. Mikor végre kényelmesen helyet foglalt, megint útra keltek remegő kezei. Lassan, nagyon lassan húzta fel a férfi pólóját. Szemei kerekre nyíltak mikor haloványan kibontakozott szemei előtt az előbbi tetoválás. Megkönnyebbült. Eszébe jutott ennek a bőrnek az érintése. „ - Vajon milyen lehet? Olyan, amilyennek a látomásomban éreztem?” - vélekedett magában, majd egy merész ötlettől vezérelve, gyengéden végigsimított rajta. Ujjbegyei felforrósodtak az érintés után. Közelebb hajolt és fejét Kiyomichi mellkasára helyezte. Furcsa mód boldogság járta át és valamilyen megmagyarázhatatlan okból, könnyek folytak végig az arcán egyenesen Kiyomichi hasára.
- Olyan boldog vagyok, hogy tényleg te vagy az. Remélem, hamarosan újra emlékezni fogok rád. - mondta halkan, majd édes, meleg csókot lehelt a férfi ajkaira.
- Mmm - morrant fel a férfi és lassan kinyitotta szemeit. Az ajkára tapadt ajkak látványa, először sokkolta. Szemei keserű fényben tükröződtek és titkon azért imádkozott, hogy ez ne csak egy álom legyen. Vagy, ha a sors furcsa, gyermeteg játéka is tán és ez valóban egy álom... akkor sose érjen véget. Azonban nem telt sok időbe, hogy Kiyomichi rájöjjön, nem álmodik. Gyengéden karolta át Aiyát és vonta szoros ölelésbe. Úgy érezte, hogy sírni tudna a boldogságtól.
- Hát emlékszel rám, Aiya? Annyira szeretlek! – mondta meghatottan.
- Nem, sajnos. - mondta letörten Aiya, de egy percig sem hátrált az ölelésből. - Kérlek, Kiyomichi. Maradjunk még így egy kicsit. Nem szeretnélek elengedni. Emlékezni akarok rád. - szólt. Percekig feküdtek így míg Aiyán át nem hasított még egy érzés. Meg akarta csókolni. Forrón és gyengéden. Vadul és követelőzve, hogy emlékeztethesse testét arra, hogy ez az a test, amit nem felejthetett el. Egy percig sem tétovázott. Átadva magát a késztetésnek s vágyainak, éhező ajkait, Kiyomichi kívánatos, vastag, mézédes ajkaira tapasztotta. Kiyomichi felnyögött halkan, csak magában. Ismét összeforrhatnak. Bár nem volt olyan régen az a tragikus reggel, mégis Kiyomichi úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta. A megszokott reggeli összebújások, Aiya reggeli első mosolya, melyet félig a kelő nap, félig pedig Kiyomichi felé küld. Ezek az apróságnak tűnő dolgok, hatalmas csodáknak számítottak Kiyomichinek, melyeket persze, általában észre sem vesz az ember. Kiyomichi szenvedélyesen viszonozta a mohó ajkak követelését. Aiya elméje eltorzult és olyan volt, mintha a furcsa ködöt, mely árvízként söpört volna végig rajta, most lassan oszlani kezdene. Furcsa képek rohamozták meg, olyanok melyek nagyon ismerősek voltak. Kiyomichi keze lassan Aiya pizsama nadrágjába vándorolt és ujjai gyengéden fonták közre, annak puha szerszámát. Aiya megborzongott, Kiyomichi pedig lassan mozgatni kezdte a kezét. Keze fel - le csusszant a nedves bőrön, miközben nyelve és ajka szenvedélyes barázdát szántott Aiya nyakán és állán. Aiya egyszerre és külön – külön is érzett minden szenvedélyt. Egész testében megfeszülve, kéjes hang tört fel torkán. Gyönyöre magvával megöntözte Kiyomichi kezét, majd pihegve borult annak mellkasára.
- K... Kiyomichi? – kérdezte riadtan, mikor észrevette, hogy az alatta heverő férfi szemeibe könny szökik. – B... Bocsánat. Nem akartam a kezedbe... - mentegetőzött.
- Butus. Nem azért érzékenyültem el. - nyugtatgatta Kiyomichi. – Csak annyira boldog vagyok, hogy megint megérinthetlek és örülök annak, hogy csak az én karjaimban tudsz ennyire ellazulni, önmagaddá válni. Annyira szeretlek, kedvesem! – szólt miközben erőset szippantott Aiya hajába. Aiya nem tudott megszólalni, de érezte ahogy kapar a torka és ég a szeme... a sírás fojtogatta. Ahhoz képest, amit a könyvben olvasott önmagáról, a múltjáról és a boldogságról amit a leírtak szerint remélt. Ha arra gondolt, hogy ezt végül megkapta és most mégsem emlékszik rá... elszorult a szíve. Olyan kétségbeesést érzett, mint talán még soha.

Aiya ismét a saját ágyában ült, Kiyomichi pedig megint elpilledt. „ - Nagyon fáradt lehet.” - gondolta magában Aiya. Aiya magára húzta a takarót és ölébe vette a könyvecskét, mely nagy gonddal, óvatosan kinyitott. Itt már nem volt több bejegyzés, ezért hátra lapozott, ahol több, ám de rövid kis bejegyzések voltak.

Március 14. Szerda
Miután végre sikerült szakítanom azzal a mocskos és kizsigerelő munkával, átköltöztem egy másik városba. A nagy városból, most egy sokkal kisebb, de szebb helyre jöttem. Úgy hiszem, az új élettel, új hely is jár. Itt legalább nem ismer engem senki és olyan munkát végezhetek majd, amit szeretek. Már nagyon izgulok, hogy vajon mi lesz az. Az új lakásom, nem olyan új keletű vagy modern, mint a nagyvárosban volt. Ez egy egyszerű, kis kerttel körbevett, egy szintes, nagy fa ablakos kis szolid ház, de én mégis annyira boldog vagyok.

Március 16. Péntek
Ma voltam állásinterjún, több helyen is. Elég sok helyre felvettek volna, de elég sok helyen, nem is álltak szóba velem. Mivel nem vonz a pénzügyi világ, vagy a diplomaták, ügyvédek élete, mivel elegem van a sok, öltönyös ember látványából, egy virágboltnál állapodtam meg. Ilyen nyugodt, barátságos és kellemes helyen, még úgysem dolgoztam soha. Olyan izgalommal várom már, hogy vajon milyen lesz ott dolgozni.

Március 23. Péntek
Ah... már egy hete dolgozom a virágüzletben, ahova felvettek. Nagyon jól érzem itt magam és a tulaj is kifejezetten barátságos. Az első olyan munkahely, ahova szívesen járok, amelyet minden reggel izgalommal várok. Mint kiderült, van tehetségem a virágkötéshez és a növények is „szeretnek”. Annyira csodás és lenyűgöző figyelni, ahogy napról napra növekszenek és virágot bontanak...

Május 1. szombat
Ma kivételesen a hétvégén is dolgoznom kell, de ezt egyáltalán nem bánom. Holnap anyák napja, ezért a hétvégén is sok vásárlóra számíthatunk. Emiatt kellett bemennem. De a főnök nagyon kedves volt, azt mondta, hogy a holnapi napot nyugodtan kivehetem cserébe, de én nem akarom. Szeretek itt lenni, itt olyan szép és nyugtató.

Május 2. VasárnapAz egész nap olyan békésen indult. Szokásomhoz híven, kinyitottam az üzletet, lecseréltem a vágott virágok alatt a vizet, majd kihelyeztem a bolt elé néhány cserepes növényt és egy pár koszorút. Aztán zárás előtt volt még egy vicces vásárlóm, akit már láttam párszor elrohanni, az üzlet előtt. Jóképű volt, egész izmos testfelépítésű és markáns arcú. Arcélei gyönyörűek voltak, mintha csak rajzolták volna őket. Haja nedves volt az izzadtságtól, talán futhatott vagy minimum sietett. Zakója kigombolva lógott rajta, alulról pedig fekete farmert viselt, amit akkor nagyon mulatságosnak találtam. De kétségbeesetten kutató tekintete, mégis mosolyra késztetett. Teljes mértékig az ideálom volt, a hiba csupán annyi volt, hogy most eszem ágában sem volt ismerkedni. Mivel szakítottam a múlttal és a régi „mesterségemmel”, így a férfiakat is el akartam kerülni, legalábbis egy időre. Az édesanyjának szeretett volna virágot venni, akiről sajnos tegnap elfelejtkezett. Vörös rózsát ajánlottam neki, mire ő megkérdezte, hogy nem lenne – e az kirívó egy temetőben. Akkor arra gondoltam, hogy ez olyan szomorú. Ezért kék, cserepes ibolya mellett döntöttem, ami tetszett is neki, csupán egy gondja maradt, hogy nem tudta odaültetni, ugyanis ő ehhez nem értett.  Aiya a fejéhez kapott és csendesen felnyögött. Régi emlékképek rohamozták meg, melyekre most már tisztán emlékezett. „ - Akkor, azon a vasárnapon be is zártam. Fogtam egy kisebb, fonott kosarat és belepakoltam a férfi által vásárolt tíz kis cserép ibolyát meg az egyetlen nagyot. Magamra öltöttem vékony kabátomat és közöltem vele, hogy elkísérem, amin ő nagyon meglepődött. Vonattal utaztunk így csak fél órás volt az út. Útközben megtudtam, hogy a férfit Kiyomichinek hívják és elfoglalt üzletember. Kiérve a temetőbe, előcsempésztem kosaramból az alulra rejtett kis ásómat és körbeástam a sírt, majd elültettem az ibolyákat. A nagy cserépben lévőt, pedig a fejfa mellé tettem. Aztán beültünk egy kávézóba és elbeszélgettünk egy kicsit. Kiyomichi elmesélte, hogy ma reggel véletlenül szabadnapja volt és eszébe jutott, hogy virágot kellene vennie. Nagyon kellemes volt a társaságában lenni, annyira más volt, mint a többi ember.

Aiyát két hét múlva végül kiengedték a kórházból. Kiyomichi egyenesen hazavitte, mivel az volt a közös otthonuk. Aiya emlékei ide vagy oda, akkor is tény volt, hogy együtt élnek és Aiyának nincs más hely, ahova mehetne. Kiyomichi bevitte a bőröndjeit a szobába és kipakolt belőle. Aiya bátortalanul követte őt és nosztalgikus örömmel pásztázott végig a szobán. Egy emeletes kertes ház, melynek ablakain bátran szökik be a napfény. Az ablakot hófehér függöny keretezte, mely előtt egy világos kanapé terült el. A szobába belépve, egyből az ággyal találta szembe magát az ember. A szoba sarkaiban, egy-egy sarokállvány díszelgett, melynek mindegyikén egy cserepes virág feszített büszkén. Aiya tudta, hogy ez valószínűleg az ő ötlete volt. Kiyomichi végzett a kipakolással és már be is indította a mosógépet.
- Aiya, nekem most be kellene mennem a céghez. Sokat hiányoztam, így van mit bepótolnom. Nem baj, ha egyedül hagylak? – kérdezte Kiyomichi.
- Nem baj. Menj csak nyugodtan, én megleszek. - válaszolta Kiyomichinek háttal Aiya.
- Ümm... betettem a ruháidat a gépbe, de nem kell aggódnod, mert a szárítóprogramot is bekapcsoltam, szóval nem kell foglalkoznod vele. - szólt majd kilépett a szobából.
- Tudod, hogy utálom, mikor szárító programra teszed a gépet! – szólt halkan Aiya, majd a szájára kapta a kezét.
- Szóltál, Aiya? – lépett vissza Kiyomichi.
- N... nem. - válaszolt elvörösödve Aiya. „ – Majdnem... azt hittem túl hangos voltam, de hála nem!” - jegyezte meg magában. Kiyomichi összepakolta az iratait és az aktatáskájába pakolta. Elköszönt Aiyától, majd meghagyta neki, hogy vigyázzon magára, pihenjen sokat és egyen. Aiya kiment a szobából és a fürdő felé vette az irányt. A fürdő előtti szekrényből kivett egy törölközőt és beállt a zuhany alá. Annyira jól esett neki végre itthon fürödni. Elzárta a csapot, majd megtörölközött. A törölközőt a dereka köré csavarta, besétált a szobába, szélesre tárta az ablakot, mint mindig, majd elterült az ágyon. Néhány percnyi néma mélázás után, kivette a táskából a könyvecskét és visszahevert az ágyra. A könyv végéhez lapozott és ismét elolvasta azokat a cirkalmas bejegyzéseket, amelyeket már két hete folyamatosan olvasott. Július 14. Csütörtök
Már négy éve annak, hogy ismerlek. Négy csodálatos és mesés éve annak, hogy már az enyém vagy. Sosem felejtem el az első alkalmat, mikor megláttalak. Már nyár volt és a kora reggeli napsütésben megcsillanó aranyszőke hajad, melyeket csodás virágok vettek körül, végérvényesen megdobogtatta a szívemet. Minden egyes nap, arra mentem haza, hogy hátha láthatlak azelőtt a virágbolt előtt, ahol dolgozol. Sosem éreztem még ilyen késztetést, hogy megvédjek valakit, úgy mint téged. Mosolyod csodásabb volt, ezer gyémánt ragyogásánál. Mégis, mikor páratlanul tündöklő szemeidbe néztem mélyen, sütött belőlük a mindent elsöprő kétségbeesés. Tudtam, hogy egy hatalmas sebet rejt a gyengéd szíved, csak még azt nem tudtam, hogy milyet. De abban biztos voltam, hogy te vagy az, aki reménnyel és szerelemmel töltheti fel szürke szívemet. Aiya összecsukta a könyvet és végigsimított arcán, amely nedves volt. Érezte, ahogy potyognak könnyei. Eddig is tudatában volt annak, hogy különleges Kiyomichi számára, de ezidáig nem kapott rá magyarázatot.- Nem hazudhatok neki tovább, hisz annyira szeretjük egymást... - mondta halkan Aiya, - … és akit szeretsz, annak ugyebár nem hazudsz. Hjajj..., de nehéz is ez. - sóhajtotta. Nehézkes szívvel feltápászkodott az ágyról majd a szekrényhez sétált és felöltözött. Későre járt már, talán hét óra lehetett. Körbenézett a konyhán, amit egy ideje már nem látott. Minden ugyan úgy volt, négyzetcentire pontosan, ahogy azon a napon hagyta.  „-Kiyomichi talán nem is evett?” - kérdezte magától. Az alsó szekrényben kezdett turkálni és előhalászott egy kotlát, majd a tűzhelyre tette. Közben csörögni kezdett a telefon, de nem ért oda időben, ezért két csengés után üzenetrögzítőre váltott.
- Aiya, én vagyok az, Kiyomichi. Elég sok munka összegyűlt, úgyhogy késni fogok. Egyél nélkülem, aztán feküdj le. Ne várj rám. - szólt az üzenet, majd egy sípolás után újra csend telepedett a konyhára. Aiya csalódottan nézett maga elé, de tudta, hogy nem tehet semmit. Elvégre Kyo munkája, miatta szaporodott fel ennyire. Visszasietett a konyhába és újra sertepertélni kezdett. Elővette a fagyasztóból a még múltkorában bespájzolt rōsu húst és kiengedte. Kiyomichi kedvencét készítette, rōsu húst teriyaki szósszal és rizzsel. Nem volt hosszú idő, elég gyorsan elkészült vele. Mikor kész volt megterítette az asztalt és úgy várta haza Kiyomichit. Még egy gyertyát is tett az asztal közepére csak nem gyújtotta meg. Egy idő után kezdte érezni, hogy úrrá lesz rajta a fáradtság és szemei lassan lecsukódtak.

Kiyomichi bekanyarodott autójával a beállóra, majd fáradtan, lustán lépett a fékre. Összeszedte maga mellől az iratait és elnyomta még kezében lévő cigarettáját. Kiszállt az autóból, majd a bejárat felé vette az irányt. Ijedten tapasztalta, hogy a konyhából fény szűrődik ki. Kulcsai után kezdett kutatni, attól félt, hogy Aiyaval baj történt. Vészesen csikorogva fordult a kulcs a zárba, majd vágódott be az ajtó. Kiyomichi mindent mi a kezében volt a földre dobott és a konyha felé vette az irányt. A szívroham kerülgette, miután beért pedig a megkönnyebbüléstől majdnem elájult. Aiya békésen szundikált a megterített konyhaasztal kellős közepén. Kiyomichi közelebb sétált hozzá, majd hátulról átölelte és a hajába csókolt. Aiya fáradtan dörzsölgette szemeit és az falon levő órára nézett. Hajnali három volt.
-  Kiyomichi? Hát hazaértél? – kérdezte fáradtan.
- Aiya... miért ülsz itt a konyhában? Megfázhattál volna! Mondtam, hogy ne várj meg, későn jövök. Neked most amúgy is a pihenés az első. – sóhajtott fáradtan Kiyomichi.
- Na... már semmi bajom! Még a ruhákat is kiteregettem. - méltatlankodott, bár tudta, hogy szerelme mire gondol. Igaz is... ő még nem tudja. Kiyomichi visszasétált az előszobába, majd helyére rakta széjjeldobált cuccait és levetkőzött, végül visszasétált a konyhába és leült az asztal mellé.
- Ümmm... mit eszünk, Aiya? - kérdezte kissé riadtan. Őszintén félt, hogy mit hozhatott össze Aiya, főleg azok után, hogy semmire sem emlékszik.
-  Teriyaki szószos rōsu húst rizzsel. - jelentette ki teljesen természetesen.
- Hogy mit...?  - állt meg a pálca Kiyomichi kezében.
-...és a szárítóprogramot is kikapcsoltam, mert ki nem állhatom, mikor keményre szárítja a ruhát. De azt hiszem... ezt már ezerszer elmondtam. - szólt majd  Kiyomichi döbbent arcára nézett.
- Aiya.... - nyögte a férfi.
- Ha... - sóhajtott Aiya, majd bűnbánóan lehajtotta fejét, - ne haragudj Kyo, nem akartalak átverni. Már vagy két hete, hogy visszanyertem az emlékeimet. De... az az igazság, hogy mikor a naplómat olvastam újra és újra, mindig eszembe jutott, hogy milyen mocskos vagyok. Jobbnak éreztem tudatlanságba burkolni magam, tettetni, hogy az, aki a könyvben az nem én vagyok. De mikor elérkeztem a Július 14-hez, számtalanszor el akartam olvasni. Annyira jó volt magam a te boldog szerelmes világodban érezni, hogy nem akartam kilépni. De... rájöttem, hogy helytelen dolgot teszek és... tudom, hogy nem bocsátod meg. Nagyon rosszat tettem. - folytak végig arcán könnyei. Csattant a szék a padlón és mire Aiya észbe kapott volna, már Kiyomichi meleg karjai ölelték körül. - Aiya... - suttogta megtörten a férfi fülébe, - Aiya...annyira hiányoztál, Aiya. Szeretlek Aiya, szeretlek. Kérlek, soha többé ne felejts el. - mondta megtörten a férfi. Aiya ettől csak még inkább bűnösnek érezte magát.
- Nem haragszol? Haragudnod kellene. - szipogott Aiya.
- Talán igen... de annyira hiányoztál és annyira féltem, hogy örökre elfelejtesz, hogy nem számít, hogy becsaptál, ha kimondod szerelmesen a nevem és azt mondod mindenre emlékszel. Minden együtt töltött napra, minden holdfényes, szerelmes éjszakára és boldog napfényes reggelre. - nyögte fáradtan a férfi.
-  Kiyomichi... mindenre emlékszem. - súgta szerelmesen. Kiyomichi ölbe kapta Aiyat és az emeletre vitte.
- Mi lesz az ennivalóval? - kérdezte durcásan a férfi.
- Az megvár minket reggel is. De most azt akarom, hogy együtt, egymást ölelve érjen minket a mai reggel első napsugara. - mondta majd lábával becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.

Aiya hunyorogva nyitotta ki szemeit és valóban. A déli nap sugarai egymás karjában találta őket úgy, ahogy a természet megteremtette őket... meztelenül. Óvatosan kibontakozott Kiyomichi öleléséből és a szekrényen heverő napló után nyúlt. A napló végébe lapozott és kisimította az utolsó, még érintetlen oldalt, majd a tolláért nyúlt és írni kezdett.

Július 28. Csütörtök
Legyen ez nem csak az utolsó lap a naplóban, hanem az utolsó bejegyzés is. Azt hiszem, már semmi szükségünk holmi füzetekre, hisz legyen az bármelyikünk is, ki megsérül valaha, a szívünk mindig visszatalál majd a másikhoz. Hisz mi ketten vagyunk egy egész és egymás nélkül nem létezhetünk. Erős és szerető szívünk mindig felismeri majd a társát, mellyel négy évvel ezelőtt összekapcsolódott. Legyen az bármely baleset vagy esetleg egy másik élet, mi örökké együtt maradunk....ahogy az emlékeink is csak a mieink.
Aiya

- Hé Aiya, te meg mit csinálsz? - morgolódott fáradtan Kiyomichi majd visszahúzta maga mellé elkóborolt szerelmét és újra karjaiba zárta. Aiya nem tiltakozott, hanem visszatért a meleg, óvó karokba, hogy ismét andalító, békés álomba merülhessen.~Vége~

Üdv, itt Teletha! Hát elérkeztünk az utolsó fejezethez is. Őszintén be kell vallanom, hogy ez jó is meg rossz is. Igazából az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Nagyon szerettem ezt írni, főleg mivel váratlanul született meg, váratlan helyen és szintén ez az első, ami komolyabb utána járást igényelt, hogy egy igényesebb és élethűbb környezetet teremthessek nektek, olvasóknak. Reményeim szerint, e hat szerelmes tovább szövögeti jövőbeli terveit, ebben a pókhálós és elveszett labirintusban ( a fejemben). Köszönöm a sok elismerő hozzászólást és a sok támogatást, nagyon boldoggá tettetek és mivel fájt a szívem, hogy ennek vége, ezért esett nehezemre ezt az utolsó részt megalkotni. Viszont, annál jobban remélem, hogy megérte várnotok. Nos, hát akkor... jó olvasást! :D




4. fejezet
The fourth adventure...
We're clearly go together
Shinjo fáradtan nyújtózott egyet. Feje tudatosan jobbra billent és kalapáló szívvel győződött meg róla, hogy Tano mellette hortyog. Valamikor hajnalban érhetett vissza Sayennel, amikor ő és Haruki már aludtak. A két férfi egy vacsorával egybekötött megbeszélésre volt hivatalos Hiisen-sannál. „- Szegénykém, biztos nagyon elfáradt. Hiisentől nem lehet olyan könnyen megszabadulni, csak ha részegre iszod magad.” – gondolta magában és biztos volt benne, hogy az öreg a sárga föld alá itatta őket. Shinjo felkelt, magára húzta ruháját és kiment a kunyhóból. Magába szívta a kellemes esőerdei levegőt élvezte, ahogy a lombok között átfurakodó szellő lágyan simogatja arcát és nyíltan hálát adott annak, hogy a törzs néhány napja odébb állt, új hely után kutatva. Mivel csak később térnek majd vissza, így nem volt szükség az iskola lebontására s az utána való újjáépítésére. Ezért a „magányért” most nagyon hálás volt Shinjo. Ásított egy hatalmasat, majd útba vette a patakot. A patakot, mely annyi mesés és titkos emléküket őrizte már. Először csak megmártózott benne, majd kezeivel furcsán csapkodni kezdte a vizet. Legalábbis egy külső szemlélőnek úgy tűnt, mintha Shinjo a vízben próbálna repülést tanulni. Shinjo azonban csak halászott, méghozzá kézzel. Az eltelt idő alatt, olyan fürge, gyors és tapasztalt lett, akár egy vérbeli halász.
– Ezt a fogást, Tano tanította, ugye? – csendült egy kellemesen ismerős hang. Haruki gubbasztott a parton, lábait magához ölelve ült.
– Ah, igen. Ő tanította a múltkor, mikor ööö... – próbált helyes kifejezéseket találni, zavara azonban előbb győzedelmeskedett.
– Mikor „tigrisem” megbüntette az ő „cica-micáját”? – kérdezte huncut mosollyal az arcán Haruki. Shinjo arca paprikavörös lett, amit csak még jobban kihangsúlyozott, a lombok között beszűrődő reggeli nap fénye, mely megvilágította cica-micánk arcát.  
– Jaj ne ár! Ezt nem hiszem el, már te is tudsz róla? – kérdezte dühösen és belebokszolt a vízbe.
– Hiroto igencsak cserfes lett, mióta rátalált a nagy szerelem. Tíz méterrel a föld felett jár és folyton csak mosolyog. Ishin pedig olyan, mintha egyre fáradtabb lenne. – morfondírozott Haruki.
– Hehe...ne mondd.... – kacagott fel Shinjo, – csak nem? Hiroto kizsigereli szegényt? – nevetett tovább jóízűen Shinjo.
– Szegény Ishin! Fogalma sincs, hogy mit szabadított magára. – ingatta fejét Haruki.
– Jobban mondva, ti! – pontosított Shinjo. – Ti segédkeztetek nekik, olyan buzgón. De...ennyire szexéhes lenne az a fiú!? – kérdezte meglepetten Shinjo.
– Nos...igazából egy valódi bestia. – sóhajtotta Haruki. – A dolog mindig úgy kezdődött eleinte, hogy ő tiltakozott, hogy „- Ne...ne csináld Ishin! Most ne, nem szabad! Ne tedd be!” és hasonlók, aztán annyira rákapott a közepére, hogy Ishin mindig kifacsarva végzi. Ráadásul...akár hova nyitunk vagy lépünk be Sayennel, mindig velük találjuk szembe magunk. A nyulak hozzájuk képest... – bámult maga elé kétségbeesetten Haruki.
– Szóval akkor, Ishin ezért van úgy letörve, mint a bili füle. – állapította meg Shinjo.
– Szegény srácból lassan, nem lesz már mit kiszipolyozni sem. – nevette el magát most már Haruki is. – De jó is fiatalnak lenni... – sóhajtotta Haruki.
– Szólott Hasegawa Haruki, akit szintén naponta döngetnek! – incselkedett Shin.
– Ne hasonlítsd össze a kettőt! – méltatlankodott Haru. – Különben is... honnan tudod? – kérdezte mérgesen Haru.
– Rémlik, hogy szomszédosak a kunyhóink? Még talán a falaik is alig öt centis távolságra vannak. Szinte még a rezgést is érzem, mikor a falának támaszkodsz, miközben hátulról ostromolnak. – mondta Shinjo, majd jót nevetett Haruki felfújt arcának láttán.
– Te... – mondta vörös fejjel Haruki. – Mellesleg, te sem panaszkodhatsz, ugye? – nézett szintén gonoszul Haruki Shinjora, akinek ettől rögtön visszatért a pír az arcára.
– Nem... mi nem... – próbálta menteni a menthetőt Shijo. – Mi nem is olyan sokszor.
– Ja... persze, hogy nem. A kellő szünetet megtartjátok közben, mint például a reggelit, az ebédet és persze a vacsorát. – gonoszkodott tovább Haruki. – Annyiszor kaptalak már rajta titeket is... – morfondírozott Haru.
– Ja... mintha én nem mondhatnám el szintén, ugyan ezt. – vágott vissza száj csücsörítve Shin. – Mindegy... hanyagoljuk a témát és térjünk vissza ahhoz, amiért itt vagyunk. – könyvelte el.
– Jut is eszembe... – szólalt meg váratlanul Haru, – Tano a minap érdeklődött róla, hogy nálunk milyen is ez a Valentin nap?! Ezért elmeséltem neki részletesen. – mondta.
– Tano mindig elég érdeklődő. Kíváncsi típus. Amúgy ma van, ugye? Mármint, Valentin nap. – kérdezte odapillantva Shinjo, közben kezei közé akadt egy nagyobb hal, szép példánya.
– Aha... ma. Nem tudom, hogy mit kellene adnom Sayennek. – gondolkodott el Haru.
– Nos... szerintem ezen a helyen, nem fontos megtartanunk. Nem gondolod? – kérdezte a vízből kikászálódva Shinjo.
– Lehet, hogy igazad van. – szólt Haru.
– Na én most megyek és megsütöm ezt Tanonak. Biztos éhes lesz, mikor felkel. – mutatta fel a halat Shinjo.
– Oké, én meg visszafekszem még. – ásította Haru, majd mind a ketten távoztak.

A visszafelé vezető út, most hosszabbra sikerült Shinjonak, mint általában, mert útközben összeszedett minden olyan növényt, amelyről tudta, hogy még szüksége lehet rá. Mikor végre visszaért, ledobta a halat a földre, vizet hozott neki, megtisztította, megmosta, majd az út közben szerzett növényeket egy kis fa edénybe tette és elővett egy mozsár szerű eszközt, amellyel jól összepasszírozta. Az abból kinyert nedvvel bekenegette a halat, majd elővette a kincsnek számító, „becsempészett” sót, majd a halat körbetekerte egy hatalmas levéllel, amit erős növényi kötelekkel rögzített oda. Meggyújtotta a tüzet, amelynek közepébe egy, általuk nagy büszkeséggel készített rács állványt helyezett. Miután ez az állvány kellően felmelegedett, ráhelyezte a nagy gonddal becsomagolt halakat és sütni kezdte. Már a sütés végén járt, épp lehúzta a tűzről a rácsot, mikor erős karok ragadták meg és rántották finoman hátra.
– Ezt nekem készítetted, Shin? – suttogott fülébe az ismerős, negédes hang.
– T... Tano! – riadt meg Shinjo, aki nem számított erre. Legalábbis nem ilyen hirtelen. – N... neked. Úgy gondoltam, hogy ha felkelsz, éhes leszel. – mondta fülig pirulva Shin. Mind máig, maga is alig hitte el, hogy ilyesmiket fog tenni valaha. Régen erre, közel sem volt hasonló példa.
– Köszönöm. – súgta Shinjo fülébe Tano, gyengéden. Ebben az alig, mégis tisztán hallható hangban, benne volt Tano minden gyengédsége, melyet Shinjo felé ki tudott mutatni. Kapcsolatuk olyan volt, akár a macska – egér harc. Egyikük számára sem ment könnyen a kedvesség bármely formájának kimutatása, de idővel mégis megpróbáltak nyíltabbak lenni az érzéseik terén. Tano kicsomagolta a húst és megkóstolta. Arcán megrezdült néhány izom, melyet Shin először félve, majd boldogan figyelt tovább.
– Ez... nagyon finom. Mit csináltál vele? – kérdezte meglepetten.
– Nos... csak egy két növényt használtam az erdőből, amelyek nálunk rendes fűszernövénynek felelnek, mint a bazsalikom, vagy az oregánó... – mondta elgondolkodva a téma szakértője, Shin. Tano ajka mosolyra görbült, majd magához ölelte Shinjot és álla alá nyúlva, maga felé fordította fejét. Forró csókot lehelt a teljesen megdöbbent Shinjo ajkára.
– Te vagy a legjobb, cica – micám! – súgta ismét Shinjo füleibe Tano. Shinjo fülig pirult és ajkába harapott. – Mit kell ilyenkor mondani? – kérdezte önelégülten Tano.
– K.... köszönöm, Tigrisem?! – kérdezte teljesen bokáig vörösödve Shijo.
– Ügyes kis nőstény! – simogatta meg Shinjo fejét, aki ha esély lett volna rá, már rég felrobbant volna.

Már késő délutánra járt az idő, közel volt az este. A fák lombjai közt átszűrődő napfény, vörös árnyalatot festett a vízre. Shinjo félszegen toporgott a vízparton és a megbeszéltek szerint Tanora várt, aki ki tudja mi okból „kérette” őt ide. Már kezdett felforrni az agyvize, de mégsem akart elmenni, hisz mégiscsak Tano az, akire várnia kellett. Rá pedig, egész életében képes lenne várni. Néhány perc telhetett el csupán, mikor kusza ágak, tompa reccsenése csendült meg kicsit távolabbról. Shinjo félszegen nézett végig magán, mintha randira készülne. Összes öltözéke, csupán egy nadrágból állt, hisz ki a fene venne fel bármi mást, ilyen nagy melegben. Végül, Shinjo szemei előtt lassan körvonalazódott Tano alakja, aki egy kisebb tálszerűséget cipelt.
– Sokáig vártál? – kérdezte, miközben leült a partra.
– Nem igazán... – válaszolta Shinjo, miközben letelepedett mellé. Néhány percnyi némaság ült közéjük, miközben mindketten a horizontot bámulták. Egyre sötétebb és sötétebb lett. Egy több és több perc telt el némán. Mikor végleg beállt a sötétség, váratlanul fény gyulladt. Shinjo döbbenten kapkodta ide – oda a fejét a döbbenttől. Körös – körül hatalmas, vörös szív alakú fáklyák bontottak fényt a tó mentén.
– Mi a...? – kérdezte meglepetten Shijo, de mire Tano felé fordult, orruk már csak néhány milliméterre volt egymástól.
– Meglepődtél? – kérdezte kaján mosollyal az arcán a férfi.
– E... eléggé. Mire véljem ezt? – szállt vissza rég el veszett bátorsága Shinjonak.
– Szeretlek! – szólt Tano. Nos, valójában Tano azt szerette volna mondani, hogy „Boldog Valentin napot, Shinjo!”, de a nagy elképzelésnek végül ez lett a vége. Shinjo lefagyva bámult Tano szemeibe és lassan remegni kezdtek kezei. Ez volt az első alakalom, hogy valaki ilyet mondott neki. Főleg olyasvalaki, aki iránt ő is ugyan úgy érez.
– Én... én is. – nyögte válaszul.
– Szerettem volna csokit készíteni neked, de végül csak ez jött össze. – mutatta fel a kezében levő tálat. – Pedig Haruki megmutatta, hogy kell csinálni. – mondta kissé csalódottan.
– Mi az? – kérdezte kíváncsian a tálat fürkészve Shin.
– Ez? Kérdezte majd felmutatta a tálat. – Nos ez... – szólt, majd közelebb hajolva, ellopta Shinjo első, esti csókját. Tano lassan a földre döntötte Shinjot és úgy csókolta tovább, majd egy váratlan pillanatban, Shinjo felé emelte a tálat és a benne lévő barna, ragacsos és langyos folyadék a férfi testére csurgatta, majd rádőlt és újra megcsókolta. Shinjo érezte, amint mellbimbóik összedörzsölődve táncot járnak és megcsapta orrát, a kellemes, édes aroma.
– Ez... ez csoki? – kérdezte meglepetten.
– Az bizony. – szólt. – Méghozzá én készítettem nemrég. Pont azért langyos. – mondta büszkén Tano. Shinjo elmosolyodott ezen. „- Milyen büszke és boldog, csupán ennyitől. Annyira aranyos.” – jegyezte meg magában. Tano nyelve felfedező útra indult Shinjo testén. Először megnyalta annak ajkát, majd lejjebb csúszva a fülét, a nyakát és a kulcscsontját. Folytatta tovább a mellbimbóknál, melyeket Shinjo karjának belső oldala követett. Tovább haladt az ujjhegyeire és azoknak hajlataira, majd vissza a köldökén át a hascsúcsáig. Onnan lejjebb került az ágyékához, majd a hímvesszőhöz. Eljátszott kicsit az izgatottan ácsingózó szerszámmal, majd tovább folytatta útját a lábujjakig. Ott is eljátszott kicsit, majd négykézlábra állítva a kéjtől vergődő Shinjot, a fenekénél folytatta. A csoki egyszerre keveredett Shinjo természetes nedvével, ami feszítő merevségbe kényszerítette Tanot is. Gyengéden végigsimított Shinjo oldalán, amire rásegített a csoki sikamlóssága is.
– Baszki, tedd már be! – hördült fel kétségbeesetten a végét járó Shinjo.
– Tessék? Nem értettem, hogy mit szeretnél. Ha így mondod, akkor nem fogom megérteni. – komiszkodott Tano, akinek tiszta csoki volt még a szerszáma is.
– Basszus... – nyögött fel kínjában Shinjo. – Az istenért már... csak dugj már meg! – könyörögte ismét halkan és megint csak fülig pirult.
– Hm... hm... még mindig nem értem és még csak nem is hallom, olyan halkan mondod. – folytatta. Shinjo tudta, hogy nincs más választása és mivel szüksége nagyobb volt egójánál...
– Kérlek Tigrisem, dugd a fenekembe a hatalmas farkadat! – bökte ki és zavara a tetőfokra hágott, olyannyira, hogy még némi könnycseppet is hullatott. Tano imádta Shinjot piszkálni, egyfajta gyönyör volt ez számára, úgyhogy ez a végszó, maga volt a jelszó, a tüzelésre. Vadul nyomult belé, ami a csoki miatt, most nem okozott fájdalmat Shinjonak. Tanonak nem is ez volt a célja, hanem tudtára akarta adni, ezen jeles és emlékezetes napon, hogy Shinjo ettől a naptól kezdve, megmásíthatatlanul és véglegesen, csak is az övé. Tano Shinjora dőlt és mozgást közben fel – le csúszkált mellkasa, Shinjo hátán. Egyik kezével Shinjo fenekét fogta, másikkal pedig annak mellbimbóját izgatta. Shinjo feje hátra vetődött teste pedig erős görcse feszült. Hihetetlen forróság öntözte végig combját és hangos, kéjes nyögés szakadt fel torkán. Tano lökött még párat, amelyben Shinjo végleg beteljesülhetett és Tano is, aki nem kevés mennyiségű „tejszínhabbal” díszítette Shinjo, még csokis fenekét. Pihegve feküdtek egymás mellett. Tano közelebb veckelte magát Shinjohoz, majd átölelte és megcsókolta.
– Velem maradsz, örökre? – kérdezte váratlanul Shinjot, aki még mindig vörös volt a benne tomboló élvezettől. Shinjo lassan bólintott.
– Szeretnék... – válaszolta félszegen.
– Nos hát igen... – kezdett bele ismét Tano. – Mi egyértelműen, összetartozunk. – mondta mosolyogva, majd forró csókot lehelt Shinjo homlokára, aki egy bólintással válaszolt.

– Hé Haru, te is csináltál nekem csokit? – kérdezte Sayen, miután sikeresen és persze véletlenül kilesték Tanoékat.
– A... aha. – mondta Haruki kezét ágyékához dörzsölve.
– Akkor menjünk szépen és mi is tartozzunk össze! – vigyorgott önelégülten Sayen, aki persze nem szándékosan tervelte ki ezt a gonosz kis csínyt.

A „ Bűn és bűnhődés” elmélete
… avagy ilyen, mikor a fagyi visszanyal!

Az erdő kellemes csendjét, két férfi hangos morgása és szitkozódása törte meg.
– Elegem van belőled, hülye Sayen! – mondta durcásan Haruki.
– De... mi a fenét tettem, amiért le kell, hogy hülyézz? – kérdezte értetlenül Sayen.
– Testvér... – szólalt meg a mellette álló Tano, aki a férfi vállára helyezte a kezét, – ezek a „nők” már csak ilyenek. Tudod ez biztos az a bizonyos „menstruációs” időszak. – mondta teljes komolysággal az arcán Tano.
– Fogd be a szád, te vadember...! – sipította Shinjo, aki egy jól irányzott dobással, fejbe küldte Tanot, a papucsával.
– Mi a... esett kétségbe Tano, – Már te is abba a szakaszba értél? – hűlt el.
– Hülye, idióta, állat... – hajigálta tovább Shinjo Tanot, ezzel – azzal, ami a keze ügyébe került.
– Hagyd... abba, te harcias kis dög! – védekezett Kezeit maga elé téve Shinjo. Haruki karon ragadta Shinjot, majd magával vonszolta az erdőbe.
– Mi a fene... van ezekkel a hisztis „nőkkel”? – kérdezte szinte tátott szájjal Tano.
– Nem bestiákat akartál mondani? – kérdezte szemöldök ráncolva Sayen.
– Oly mindegy. Menjünk és derítsük ki, hogy mi bajuk, különben ma este nem kapunk szabad bejárást a meleg odúba. – mondta teljesen komolyan Tano.
– Öhm... ember, te most melyik odúra is gondoltál? Mert hát nem örülnék, ha este a szabad ég alatt kellene aludnom veled. De az meg rosszabb lenne, mint a cián, ha Haruki ma este lakatot és „ Tilos a bejárás” táblát tenne, arra a kívánatos kis fenekére. Akkor megüllek! – mérgelődött.
– He? Én mi a tökömet tettem? – méltatlankodott Tano.
– Nem tudom... de biztos a te hibád ez az egész, mivel Haru eddig nem tett ilyet. – gondolkodott el Sayen.
– Akkor jobb ha tudod, hogy szerény személyem sem akarja veled tölteni a mai éjszakát. Jobb szeretném inkább a kellemes ágyamban tölteni, a kedvesen doromboló kis, cica – micámat magamhoz ölelve, akinek ma szerettem volna, további izgalmas részét felfedezni. – áradozott a szerelmes Tano.
– Öregem, ha ma este kicsuknak minket, akkor jobban teszed, ha megtanulsz te is dorombolni, mert különben én fedezem fel a te izgalmas részeidet.
– He? – ijedt meg Tano. – Basszus, ne már! – esett kétségbe Tano.

Kicsivel odébb, a pataknál, már javában ment a durcáskodás a két „nőstény” részéről.
– Nem hiszem el, hogy mindkettő ekkora egy állat. Egyikük sincs tekintettel ránk és arra, hogy ha állandóan ezt teszik velünk, az nekünk mennyi macerával jár.  – mérgelődött Shinjo.
– Igazad van... – bólogatott Haruki. – Ez... bosszúért kiállt! – harsant fel.
– Mire gondolsz? – kérdezte meglepetten Shinjo.
– „ Csaljuk” meg őket, vagy ilyesmi... – mondta halál komolyan Haruki.
– Heee? Mi a fenén jár az eszed? Meg akarsz halni? – riadt meg Shinjo.
– Úgy gondoltam, hogy... egymással! – mutatott kettőjükre Haruki.
– Hát... ez furán hangzik most és nem is tudom milyen lenne, de valószínűleg, nem olyan mint régen. – töprengett Shinjo.
– Még szép, hogy nem. Elvégre ma már szerintem egyikünk sem vállalná az aktív szerepet, nem úgy mint régen. – állapította meg Haru.
– Nem... az kizárt! Bocs, de most már jobb szeretek pakolva lenni, mint pakolni! – legyezett kezeivel Shinjo. – Viszont én is bosszút akarok állni.
– Én úgy értettem ezt, mint valamiféle... női játszadozást! – mondta Haru, majd közelebb húzódva Shinjohoz, megcsókolta azt.
– Hmm... Sayen, mondd csak... nem úgy néznek ki ezek ketten, mint két csalfa nőszemély? – csendült Tano hangja hirtelen és a két érintett fél körbepillantva kiszúrta a két srácot, akik a fának támaszkodtak.
– Mit műveltek? – kérdezte mérgesen Sayen.
– Mi... mi megbüntetünk titeket. – bátorodott fel Haru.
– De mi a szent szarért? – tombolt Sayen, akár egy oroszlán.
– Mert... mert mindig belénk élveztek! Minden alkalommal megkérünk titeket, hogy ne, de sosem figyeltek ránk! – bátorodott fel Shinjo is.
- Csak emiatt? – húzta fel magát Tano is.
- Csak emiatt?? – kérdezett vissza hisztérikusan Haruki. – Hogy kapnád be! Te mit szólnál hozzá, ha úgy kellene eltöltened egy éjszakát, hogy telepakolom a segged valamivel? Azt akartuk, hogy megértsétek. – mondta könnyes szemmel Haru.
- Oké... oké megértettük. De ez még nem ok arra, hogy itt nyaljátok – faljátok egymást. Ez megcsalásnak minősül. – okoskodott Sayen.
- Ember, sokat pofázol még? – kérdezte feszengve Tano, akinek vészesen lüktetni kezdett a nadrágja tartalma. – Van erre egy jobb módszer is. Meg fogunk büntetni titeket ezért. Mondta gonosz fénnyel a szemében Tano, majd a vízbe gázolt és karon ragadta Shinjot. Kezeit hátrafeszítette, így bilincselte le. Gyorsan megszabadította nadrágjától, addigra már Sayen is csatlakozott és követve unokatestvére példáját, ő is ugyan ezt tette Harukival. Ujjaik gyorsan jártak, már az előkészítésnél tartottak és szintén egyszerre hatoltak be.
– Na rajta „lányok”, folytassátok csak, amit elkezdtetek, mielőtt ideértünk. – mondta kéjes mosollyal Tano.
– De... – horkant fel Haruki.
– Ne! – csatlakozott a tiltakozáshoz Shinjo.
– Rajta, édeseim! – szált be a játékba Sayen is. Shinjo és Haruki, más választásuk nem lévén egymáshoz tapasztották ajkaikat. Lassan és bátortalanul kezdték, de minden egyes lökéssel később, egyre jobban felcsapott bennük a szenvedély. Egyre vadabbul csókolták egymást, nem kis izgalmat okozva ezzel a két másik férfinak is. Shinjo arca gyengéddé, nőiessé vált és az ajkairól lecsorgadozó nyál még aranyosabbá tette, Harukit nem különben. A fiúk partnereikhez fordultak és megcsókolták őket, majd robbantak. Mind a négyen, majdnem egyszerre. Végül térdre zuhantak a kis patakban és úgy lihegtek tovább. Shinjo és Haruki, kitörő „örömmel” konstatálték, hogy az egész csete- paté szart sem ért, mivel megint csak beléjük lett élvezve. „ – Mindegy...” – gondolták végül magukban.
- Ti meg, mi a... francot műveltek? – csendült egy ötödik, ám ismerős hang a part mellől.
- Hiroto? Ishin? – kérdezték kórusban.
- Ááá... csak egy kis időre megyünk el és ti máris itt orgiáztok! Nem szégyellitek magatokat? – mérgelődött a csöppség.
– Hehe... azt hiszem, Ishint alaposan szemügyre véve, hogy semmi jogod az orgiázásról papolni! – állapította meg Sayen, miután végigmérte szemeivel a meggyötört Ishint. Ishin hálás pillantásokat küldött Sayen felé.
- Ehhez semmi közötök és amúgy is... mi alig csináljuk! – mentegetőzött a fiú.
- Alig pár óránként? – csatlakozott a szekatúrához Haruki is.
- Mi nem is... – próbálkozott még mindig Hiroto.
- Hé Ishin, ha nem bírod szusszal, nem ártana egy vibrátor is, ami besegít, mielőtt kiszívja belőled az utolsó csepp magot is! – kacagott fel Tano, mire Ishin fülig pirult.
- Hülye barmok! – sértődött meg Hiroto, majd karon ragadta sápadt szeretőjét és visszavonult vele a „rezidenciájukra”.
- Nem kellett volna megkérdeznünk őket, hogy beszállnak – e? – kérdezte halál komolyan Tano.
- Fogd be, te kerge macska! – vágta kupán jóindulatúan Shinjo. – Akarom mondani... te kerge Tigris! – pontosított fenyegetésén, de végül mindenki felnevetett.

Vége.



Adrenalinszint

3. fejezet

Amint a lakásom sarkára értem lassítottam. Óvatosan tolattam be a garázsba és titkon azért rimánkodtam, hogy senki isten fasza ne lásson meg. Főleg ne azok a büdös banyák a földszintről. Kazu békésen aludt mellettem az ülésen, kiütötte magát a mai nap izgalmaitól és a gyönyörtől, amivel nemrég ajándékoztam meg azt a feszes, kerek kis seggét.
- Francba te kölyök, még kivenni is nekem kell téged? – vettem karjaimba az alvó srácot. - Mint valami flancos hercegnő...komolyan. – mérgelődtem magamban. Félkézzel nyomogattam a lift hívó gombját, majd beevickéltem rajta. A bejárati ajtó még nagyobb kihívást jelentett számomra, ahol úgy léptünk be a küszöbön, mint valami friss házasok. Kazut az ágyra fektettem, majd levetkőztettem. Még mázli volt, hogy nem fojt ki a cucc, amit beleengedtem. Óvatosan betakartam, majd én is letusoltam. Már a hajamat törölgettem, mikor rezegni kezdett a telefonom.
- Mi van, Jouji?  – kérdeztem mérgesen. Most végképp nem volt kedvem beszélni vele, nem is értettem, hogy mi a szarnak hívott.
- Holnap reggel tedd le a verdát hetes móló nyolcas garázsába. Vetted, tesó? – kérdezte Jouji.
- Ja... vettem, öcsém! Amúgy ki ez a mi nagy kutyánk, még sosem meséltél róla?! – érdeklődtem.
- Valami öreg fószer, Ichigami Tetsuonak hívják. Jelentős üzletei vannak itt japánban, de káros szenvedélye a nemes autók gyűjtése...bármi áron. Veszélyes az ürge, az tuti, hogy nem szeretnék az ellensége lenni. Ő és az Acrossing nevű külföldi vállalat óriás nagy ellenségek. – ecsetelte.
- Baszki! – nyögtem bele a telefonba, mikor átsüvített rajtam a meglepettség.
- Mi van, ismered az Acrossingot? – kérdezte nevetve.
- Egy pénzbehajtó cég, melynek kelet Japánban is van egy kihelyezett székhelye, de a fő cég Amerikában van. A vállalat tulajának van egy fia és az öregnek az minden vágya, hogy az a szerencsétlen marha vegye át a kelet Japáni cég vezetését. – sóhajtottam.
- Öregem, te aztán tudsz egyet s mást. – füttyentett.
- Ja... ezt épp tudom...- válaszoltam kurtán. „- Cristofer Acrossing...történetesen az apám.” – jegyeztem meg magamban.
- Ja, az öreg Tetsuo elég sokszor vette igénybe Acrossing pénzét, ezért van köztük a balhé. Mikor már Tetsuo nem tudott visszafizetni, feleségül vett egy pénzéhes nőt, akinek volt egy kölyke, így magáénak tudhatott még egy cégbirodalmat. – folytatta.
- Hát... kösz az infót, tesó. – próbáltam lerázni.
- Nem tesz semmit. Majd hívlak, ha megint lesz valami. – szólt majd lerakta. Dühösen vágtam a telefonom az ágyra, aminek „hála” az én kis szobacicám felébredt. Álmosan törölgette könnytől összeragadt szemeit, amitől megint kangörcsöm lett. Hogy a francba lehet valaki ennyire ártatlanul aranyos?
- Dan... – nyögte fáradtan -, jó reggelt. Ne haragudj, hogy elaludtam. – szabadkozott a kis aranyos.
- Jól van, semmi gond. – löktem reszketeg kezei közé egy bögre kávét. - De ezúttal nem úszhatod meg, magyarázat nélkül. – mondtam idegesen. - Mégis mi a szar volt tegnap este a házam előtt az a majomparádé? – mérgelődtem.
- Ne haragudj. A mostohaapám kiderítette, hogy hol vagyok és haza akart vinni. – dörzsölte ujjával a bögre fülét.
- Na és mi a faszom tartott vissza, hogy itt maradj? – váltottam keményebbre.
- Nem! – kiáltott fel hirtelen. - Gyűlölöm azt az embert. Mikor apám meghalt, anyám újra házasodott, mivel egyedül se kedve se tehetsége nem volt irányítani apám cégét. De Tetsuo-san, már akkor is értett a dolgokhoz és kezébe vette. Viszont anyámat nem érdekelte semmi a pénzköltésen kívül, ezért Tetsuo-san egyik este mikor bejött a szobámba azt mondta, hogy ha anyám nem teljesíti asszonnyi kötelességeit, akkor azt nekem kell. Attól az átkozott naptól kezdve, minden este a szobámba jött és reggelig cseszegetett. – sírta el magát.
- Jól értem... Tetsuo? Nem véletlenül Ichigami Tetsuo? - kezdett dübörögni fejemben a vér. Itt marha nagy szar kerekedett rövid időn belül.
- Akkor rossz hírem van számodra! Ő úgymond a főnököm! – közöltem vele, mivel kurvára nem az én stílusom hazudozni. - Ami pedig rosszabb, hogy meg is ütöttem.
- Én nem bánom! Mikor megütötted, olyan izgatott lettem. Kérlek, hadd maradjak veled Dan! Gyűlölöm őt, meg tudnám ölni! – rinyált nekem.
-...és mi az érved, hogy szeretsz? – köpte neki oda flegmán.
- Szeretlek. Veled akarok lenni! – nem tágított.
- Ne kúrd fel az agyam, cuncikám. Te csak egy luk vagy, amit használok. Én nem érzek semmit irántad. – na ez viszont már biztos, hogy hazugság volt a pofámból.
- Rosszabb ember vagyok, mint ő. Semmit sem tudsz rólam. Szemét vagyok és becstelen. A pénzemet is kétesen szerzem és még csak nem is szeretlek, csak használlak. Egy hozzád hasonló ártatlan kis seggnek, semmi keresnivalója egy magamfajta állat közelében! – kiabáltam rá.
- Nem érdekel! Használj. Kúrd cakkosra a seggem – mászott az ágy végébe és átkarolta a nyakamat kétségbeesetten -, az sem érdekel, ha bántasz, csak hadd legyek melletted. – rinyált. Hogy a kurva anyámba lehet, hogy ez a kis görcs furcsa érzésre kényszeríti a szívemet. Nem lehet, ezt meg kell akadályoznom. Össze kell törnöm az érzéseit és őt magát is, mielőtt rájönne, hogy ki vagyok. Feljebb húztam magamhoz és vadul ajkába kaptam. Az ágyra löktem és a szekrénybe kezdtem kotorászni. Több dolgot is előhúztam onnan. Mire nem jó egy volt nő, aki szexboltban dolgozott. Egy tojás alakú vibrátort és egy csövet vettem elő. Na meg a síkosítót, amit rögtön bejáratához is kentem. Egy hirtelen mozdulattal felnyomtam neki a vibrátort és perceken belül alacsonyról magara emeltem a fokozatot. Kazu megremegett és nyögött egyet, de nem tiltakozott egy percet sem. Olyan volt, mintha sejtené, hogy mire készülök. Ő annál inkább kitartó volt. A csövet a farkán lévő kis lukba vezettem, mire ő felszisszent. A drótját végigfuttattam hímvesszőjén és ajkaira kendőt kötöttem. Felhajtottam térdeit és bejáratához nyúltam. Kurvára csúszós volt.
- Szóval élvezed. - jegyeztem meg. - Mekkora kis szajha vagy. – mondtam gúnyosan, majd leszarva a következményeket, tövig nyomtam hátsójába, keményre merevedett farkamat. Kazu felnyögött és éreztem bensőjében a lüktetést. Nem csoda, hisz a kis kenyere mellett, most én is benyomultam. Ütemesen mozogni kezdtem és őszintén meglepett, hogy mennyire izgatja alulról farkamat a kis vibrátor. Kazu szemeiben könnyek gyülekeztek, de a korábbival ellentétben most tisztán leolvasható volt, hogy boldog. Csak tudnám, hogy mi a faszomnak örül? Vagy lehet, hogy pont annak? A kis ribanc... bár ezt mondom, de ha itt hagyna, abba lehet, hogy én magam is beledöglenék. Nem hiszem el, hogy teszteltem a srácot csak azért, hogy lássam, mekkora a tűrőképessége. Egész reggeli basztam a hátsóját, amit ő nyavalygás nélkül elviselt. Sőt, mintha még élvezte is volna.

Fáradtan lihegtünk egymás mellett, engem már az ájulás kerülgetett. Kazu közelebb hajolt hozzám és mellkasomra borult, majd megcsókolta azt.
- Rájöttél, igaz? – kérdeztem kifingva.
- Arra, hogy ezzel akarsz magadtól eltaszítani? – kérdezte szemöldök ráncolva. - Rá. Szóval akkor, átmentem? – kérdezte mosolyogva.
- Mi a faszom...? Téged nem lehet semmivel kikészíteni? Egy normál ember fejvesztve menekülne, ha reggelig reszelnék a seggét. Te meg itt vigyorogsz nekem. – háborogtam.
- Hát... nem mondom, kicsit most már fáj, de elviseltem volna még pár menetet. – kuncogott.
- Ember vagy te egyáltalán? – néztem rá riadtan.
- Mivel szeretlek, nem számít. Amúgy is olyan jó érzés, mikor azokkal a hatalmas mancsaiddal megérintesz és ahogy a forrón lüktető farkaddal belém törsz. – mosolygott.
- Kezdem azt hinni, hogy nem vagy százas. – rettentem meg.
- Higgy, amit akarsz! – mosolygott tovább.
- Haa... – sóhajtottam fel. Életemben először, képtelen voltam kezemben tartani a gyeplőt. Egy ilyen kis kíngörcs kiragadta.
- Öljük meg... Dan. – mondta hűvös nyugalommal az arcán.
- Mi van? – pattantam fel a kis pszichopata mellől és életemben először félve tekintettem rá.
- Tetsuot. – mondta. - Öljük meg a vénembert... utána meg az anyámat is. – szólt.

- Hülye vagy, mondd? – néztem rá döbbenten.
- Nem vagyok. De mind a ketten jól járnánk, nem? Lássuk be te is csak nyernél vele. Egyáltalán mi a terved a továbbiakra? – kíváncsiskodott.
- Te kis...istenverése. Most már nincs vissza út. Át kell vennem apám vállalkozását. Ha ez megtörténik, akkor való igaz, hogy kurvára beletrafáltál. El kell tennem az öreget láb alól. – mormogtam. Azt már meg sem kérdeztem, hogy honnan tudja, hogy Acrossing vagyok, hisz minden holmim szanaszét hever a kéróban szóval nem volt nagy ördöngösség rájönni.
- Ezek után sem fog zavarni, hogy egy szarember vagyok? – kérdeztem.
- Nem érdekel, hogy minek tartod magad. Én így akarlak. Így szeretnék veled lenni. Még ha szar embernek is tartod magad, akkor is saját magad kapartad össze, amid van és nem vártál az apád segítségére. Tisztellek és marha szerelmes vagyok beléd. – közölte lazán. - De... azt a vén rohadékot, én akarom megölni. – csikorgatta fogait.
- Arról ne is álmodj, szobacica! – pöcköltem meg a fejét. - Kislányok kezébe nem való fegyver és különben sem szeretném, ha a tiszta, puha bőröd vérben úszna. És ha lehet ne csikorgasd a fogaid, mert hegyesek lesznek és ha ráharapsz a farkamra, akkor biztos, hogy kiverem őket. – legyintettem egyet. Meglepetésemre Kazu csak mosolygott egyet és nem szólt be semmit.

A garázsba mentünk az autóért. Legalább három óra eltelt, mire felöltöztünk, mivel előtte lenyomtunk még két menetet, ami persze csak is Kazu hibája volt, mert elcsábított. Nem... nem védekezem ez most komolyan igaz, itt dögöljek meg. Széttárta a lábait és buján nézett rám, szó szerint kacérkodott. Na de ne merjétek elképzelni őt így, mert elmetszem a torkotok. Szóval ezerrel repesztettünk a nyolcas garázshoz, ahova mellesleg idő közben Kazu elhívta Tetsuot, hogy beszélni akar vele. Mikor megérkeztünk az öreg, már ott állt, autójának dőlve és minden idegszálával Kazut kereste.
- Nézd a vén perverz faszt, már alig várja, hogy megölelhessen. – gúnyolódtam. Kazu megragadta az arcom és szájon csókolt.
- Soha! Ne mérgelj tovább. – szólt, majd kiszállt. Az öreg teljesen le volt döbbenve, mikor vágyai tárgyát meglátta kiszállni vágyai autójából. Akkor valószínűleg már összeállt neki, hogy ki is vagyok én.
- Szia, öreg! – köszönt rá Kazu, mikor épp kiszálltam. Amint megpillantott, csal elhúzta a szája szélét.
- Te lennél az, akit Jouji szervezett be? Tudsz róla, hogy tönkre is tehetlek? – kezdett bele rögtön.
- Ó, én is örvendek, vénember! Rohadt mód el vagyok ragadtatva, hogy megismerhetem. Igen én vagyok az. És én vagyok az is, aki az elmúlt napokban keményen seggbe kúrógattam a maga szeretett kisfiát. Vagy mondjam azt, hogy a szeretett kis szeretőjét? – fintorogtam.
- Dan! – méltatlankodott Kazu.
- Egy magad fajta szarházi bűnöző nem tud gondoskodni egy ilyen finom kis kincsről, mint Kazu! – sértett meg az a vén fasz.
- … talán még ennél is többre vagyok képes! Magával ellentétben engem szeret. Nyögött maga alatt valaha is? Hallotta valaha is azt a szexi kis dorombolva elélvező hangját? – gúnyolódtam.
- Elég volt, te senki házi! Kazu... haza megyünk! – indult meg felénk.
- Nem! – vágta rá rögtön Kazu. - Felnőtt ember vagyok, azt teszek amit akarok. Többé nem parancsolhatsz. – vágott vissza.
- Akkor tönkreteszem anyádat! – torzult el a vén fasz arca.
- Szerinted érdekel az a haszonleső ribanc? – vágott vissza Kazu. - Mellesleg Dan nem akárki...
- Hagyd Kazu, majd én. – toltam hátrébb a mérges kis apróságot.
- Engedje meg, hogy rendesen bemutatkozzam. – néztem rá lenézően. - A nevem Daniel Across. Az Across Corporation egyetlen örököse, Cristofer Across egyetlen fia vagyok. - a vén fasz szemei szikrát hánytak én pedig éreztem a keményen derekamnak nyomódó fémet. A pisztolyom a hátam mögött, a nadrágomba volt rejtve. Az öreg arca még torzultabb lett, szinte már ijesztő.
- Te nyomorult! Tönkreteszlek titeket, de végleg! - üvöltötte és megindult felénk. Elég volt egy pillanatnyi meglepettség, egy pillanatnyi nem oda figyelés, hogy a dolgok kicsússzanak a kezeim közül. Már csak azt vettem észre, hogy a nehézfém kicsusszan a nadrágomból és eldördül egy lövés. Meg még egy és egy újabb. Talán nem is három, hanem vagy tíz, már rohadtul nem emlékszem, annyira kurvára lefagytam. Oldalra néztem és Kazut pillantottam meg, aki rezzenéstelen arccal és kézzel szorította a fegyvert. Egy rohadt arcizma sem mozdult meg, nem görbült le az a csinos kis ajka... sőt inkább megkönnyebbülés ült a képén.
- Megmondtam, hogy én fogom megölni! – szólt és kifordult kezéből a fegyver. Csak lestem rá, mint egy marha, aki most esett oda. De jobbnak láttam meg sem szólalni. Csak szépen bevonszoltam az öreget a lopott kocsiba, leöntöttem benzinnel és meggyújtottam. Elég gyorsan lángra kapott mivel megfúrtam a tankját. Mikor már lángolt egy erőset taszajtottunk rajta és a mólóból a vízbe zuhant. Előre tudtam, hogy ez lesz. Az ügyet még el tudjuk tussolni, mert az öregem besegít majd, persze nem ingyen. Ami rohadtul furcsa, mivel ez az ő érdeke is volt. De tudom mi az ára.
- Hé Dan, ezért lopkodtál? – kérdezte jókedvűen Kazu.
- Mi van? – néztem rá totál értetlenül.
- erről a furcsa érzésről beszélek, ami most belülről bizserget. – nézett rám és megértettem miről hadovál.
- Hát ja... de megkönnyebbültem, hogy nem csak én érzek ilyen. Tehát nem vagyok szefós. – töröltem le homlokomról a verejtéket. - Hé Kazu, akarsz dugni? – néztem rá a kis farosra.
- Még szép! Most felettébb kanos vagyok. – közölte, mire én kicsit meglepődtem.
- Akkor menjünk haza. – tettem vállára a kezem. Ez a legszarabb, de remélem, hogy addig sem lohad a lelkesedése.
- Haza? Hülyülsz? Nézd meg ezt. – megragadta vállán pihenő kezem és ágyékához nyomta.  - Csináljuk itt! – mondta.
- Itt a nyílt színen akarsz baszni? – döbbentem meg.
- Nem te marha! Ott lent van egy nagyobb cső. Ott kényelmes lesz. – szólt majd magával ráncigált le a lejtőn. Ez a kis nebáncsvirág most komolyan lemarházott? Öcsém. Valóban ott volt az a cső és Kazu meglepően gyors volt. Már le is huppant rá és magával húzott engem is. Egymással szemben ültünk, Kazu felhúzta a pólómat és csókolgatni kezdte mellkasomat.
- Ácsi-ácsi! Most te akarsz megbaszni engem, vagy mi? – riadtam meg.
- Dehogy mondanék le a hatalmas és forró farkadról a seggemben. – közölte. - De ez neked is jól fog esni. – mondta. Valóban, a forró lehelete a bőrömön, még ennél is jobban felizgatott.
- Baszki... elég lesz már. Szétdurranok! – estem kétségbe. Kazu csak kuncogott egyet majd fölém térdelt és szabályosan beleült a farkamba. Lábfejeivel támasztotta magát, úgy rúgózott rajtam. Miközben ő fel le ugrál, addig én kihasználtam minden kínálkozó lehetőséget. Egyik kezemmel farkam mellet benyomtam két ujjam, másik kezemmel a farkával játszottam. Ajkammal pedig mellbimbóit nyalogattam. Kazu két kezével ölelt magához és csak akkor engedett el, mikor markomba élvezett. Egész estig játszadoztunk így, nagyon sokszor élveztünk egymásra, mire végre ráfoghattuk, hogy teljesen kielégültünk.
- Hé Kazu, ugye tudod, hogy még nem lehetünk együtt? – néztem a mellkasomon pihegő Kazura.
- Igen, tudom. – szólt kissé csalódottan.
- Nekem mindenképpen át kell vennem apám cégét. Valószínűleg Amerikába kell mennem, minimum öt évre. Ha valaha is velem akarsz majd lenni, akkor meg kell komolyodnom, hogy büszke lehess rám. Ráadásul huszonnyolc éves marha vagyok. Tíz évvel idősebb, mint te.  
- Mire visszatérsz, lesz egy ügyvéded, aki minden szarból kihúz majd és aki akkor már huszonhárom lesz. – nevetett fel a fiú.
- Azért ne fogadj cölibátust, hisz én sem fogok. Öt év múlva, ha még mindig velem akarsz lenni, akkor ugyan ebben az időben várni foglak a repülőtéren.
- Oké.- bólintott rá Kazu, majd forró ajkait enyémre nyomta.

Öt évvel később

- He? Hova mész Kazuya? – nézett rám semmitmondóan unalmas szemeivel és képével.
- Kazuma vagyok, te sötét! – néztem rá lesajnálóan, miközben magamra húztam ingemet és lassan begomboltam.
- Mindig azt hittem Kazuya vagy. Ez kellemetlen.
- Nem számít. Sosem volt fontos, hogy tudd a nevem. Mi csak basztunk egy ideig és ennyi. De ettől a pillanattól kezdve, nem ismerjük egymást. Remélem világos. – néztem vissza rá az ajtóból.
- He? De hát nem szeretők vagyunk? – hűlt el és képre kiült az értetlenség, ami őszintén nem sokat kellett változtatnia.
- Sosem voltunk. Nekem csak egy szeretőm van és azt ma kapom vissza, szóval viszlát. – nyitottam az ajtót.
- De ha annyira szereted, akkor miért szeretkeztünk?
- Szeretkeztünk? Mi basztunk. Szeretkezni vele fogok. Csak azért csináltuk, hogy felkészítsem a seggem. Már négy és fél éve nem basztam. Nem akarom, hogy szar legyen, mikor belém hatol a hatalmas farkával. Tágítónak a te kis farkad is megtette. – vágtam arcon szavaimmal, majd behúztam magam után az ajtót. Lebattyogtam a ház elé és beleültem hófehér Sedanomba, majd útnak indultam. Ezzel a fasszal fél éve dugtam már, úgy hébe-hóba. Ez volt talán a negyedik alkalom. Miután Dan elment én sem csüggedtem el, hanem beindítottam a karrieremet. Ügyvéd lettem, méghozzá elég jó hírű. Ahogy azt mindig is terveztem. Most már büszkén állhatok Dan mellé és védhetem meg. Bár nem találkoztunk és nem is beszéltünk soha, hírek azért hozzám is jutottak el róla. Idő közben meghalt az apja és ő vette át az Acrossing céget. Kifinomult és tehetséges üzletember lett. Már ha a pénzbehajtást annak lehet nevezni. Gondolom rengeteg mocskos trükkel megismerkedett és rengeteget használ is, de nem érdekel. Én majd megvédem őt mindentől, erre tettem ígéretet. Akkor, öt évvel ez előtt azt mondta, hogy ha ma is így érzek majd, akkor a repülőtéren találkozunk. Megnéztem és este kilencre csak egy járat érkezik Amerikából. Utána tizenegykor jön következőleg. Előtte pedig hét húszkor jött. Tudom, hogy eljön sosem verne át. Izgatottam parkoltam le az autómat és nyomtam meg a riasztómat, miután kivettem csomagtartómból a bőröndömet, amivel egyből rohanni kezdtem a terminál felé. Tudtam, hogy még bőven időben vagyok, hisz még vagy húsz perc van, mire leszáll a gépe. Én mégis valami oknál fogva rohanni kezdtem a terminálig. Mikor leérkeztem a mozgó lépcsővel a pult felé vettem az irányt. Egy nálam magasabb férfi állt előttem, háttal nekem, fekete ballon kabátban, fekete kosztüm cipőben. Egy komoly üzletember benyomását keltette. Kabátja bokájáig ért le, haja félhosszú, minek eleje hátra volt zselézve.
- Elnézést, rohadtul sietnék, lenne szíves megmozdulni!? – vettem elő bunkóbbik énem. A férfi nem sértődött meg csak hátrafordult és rám mosolygott, amitől a csomagjaim a földre hulltak.
- Nocsak... az én kis szobacicám. De miért vetted át az én stílusomat? – nézett rám fülig érő szájjal.
- Dan! - ugrottam nyakába leszarva a körülöttünk bámészkodókat.
- Hát ez a csomag, Kazu? - nézett rám meglepetten.
- Amerikába megyünk, nem? – kérdeztem kacsintva.
– Honnan tudtad...? – lepődött meg.
- Ismerlek... tudtam, hogy ha újra együtt lehetünk, ez lesz az első kérdésed. A válaszom pedig, igen Mr. Acrossing. Leszek a megértő és hűséges... na és persze kanos társa egy életen át. És melletted leszek a munkában is. Én leszek az egyetlen olyan ügyvéd a világon, aki téged mindig kihúz majd a szarból, Mr, Igazgató úr. – nevettem fel. Dan magához ölelt és egy kicsit megemelt, hogy öt év után újra érezhessük egymás ajkát.
- Megígértem magamnak, hogy ha öt év múlva itt leszel, bebizonyítva, hogy szeretsz egy szarembert, akkor nagyon boldoggá foglak tenni és magammal viszlek a világ végére is. Hé Kazu, ezt még nem mondtam – szólt, majd átölelt és fejét hajamba temette -, de szeretlek! – súgta gyengéden fülembe.
- Én is téged. – válaszoltam neki. Dan lehajolt a csomagomért és megragadta a kezemet, majd magával húzott a beszálláshoz.
- Kazu, kösd fel a gatyád. Amint felszállunk, a mosdóba viszlek és kurva keményen megbaszlak! – tért vissza az én igazi Danem, akit a legjobban szerettem. Ezzel a mocskos szájjal szerettem bele és így is akarom, hogy maradjon.
- Dan, ha felszállunk, kérlek bassz meg keményen. Olyan keményen, hogy elájuljak! – mondtam majd elnevettem magam.
- Ahogy a szobacicám óhajtja. – szólt majd nevetve belevesztünk a beszálló ember tömegbe.

Vége.